Anya vádtól terhes hangja. Szerinte az én hibám. Szerinted is így van apa? Feltenném neked a kérdést, de soha nem vagy itt. Ha pedig mégis felbukkansz, csak annyit kérsz tőlem, hogy „ne légy olyan mint anyád..” Neked terhes a gondokról beszélni, arról, hogy valójában mindig mást választasz, egy szép élet reményében, majd amikor csalódás ér, mindig visszatérsz. De csak azért, hogy éreztesd, hogy az apám vagy. Elviszel egy körre az újonnan lopott kocsiddal, hagyod hogy vezessem, mert nem tudsz mást adni. Nem bánom, mert addig is legalább veled vagyok. De mondd csak apa, meddig higgyem el, hogy egyszer csak tényleg velem maradsz? Mikor lesz végre az a pillanat, amikor már nem csak ígéretet teszel, hanem be is tartod? Anya szerint az én hibám, amiért nem vagy itt. Amikor felhozom neked, támadni kezdesz és megállás nélkül csak beszélsz, bizonyítani akarod, hogy amit csinálsz, annak  meg van az oka. Pedig pontosan azért olyan hangosak, és élesek a szavak, amelyek elhagyják az ajkaidat, mert te is tudod, hogy nem itt kéne tartanod az életeben. Valójában, nem azt várom, mikor vetsz véget az ígéreteknek, és tartod be, hanem azt, hogy mikor leszel egyszer igazán boldog.


Mindennaposan harcolunk egymással. Te azért, hogy végre vége legyen. Én pedig azért, hogy újra tud kezdeni tiszta lappal. Kisebb koromban, amikor még a mamiékal laktunk Skóciában, egy apró de takaros kis házban, akkor boldog voltál. Talán akkor láttam igazán sugárzó örömöt az arcodon, és akkor láttam utoljára tudatosságot a szemedben. Amikor apa rávett, hogy költözz New Yorkba utána, hogy közelebb lehessen hozzám, minden megváltozott. Apa soha nem volt velünk, te pedig még csak nem is sejtetted menyire nehéz egyedül, a háttérországod nélkül. Az állapotod egyre súlyosabb, már akkor mély depresszióval kűzdöttél, amikor megszülettem, mégis akkor volt, ami életben tartott. Mostanára ez elmúlt. Csak a gyógyszerek maradtak, amiket orvosi ajánlásra, cserélgetek hetente, hogy ne szokjon hozzá túlságosan a szervezeted egyikhez sem. Néha vannak könnyebb napok, néha pedig nehezek. Néha azt hiszem, hogy visszatértél, aki meleg barna tekintetével mosolyogva nézi, ahogy éppen a konyhában tüsténkedem. Majd pár perc múlva sötétségbe borul az arcod, és a fogadat csikorgatod, ahogy ráeszmélsz, apa megint nincs itt. Akkor is haragszol rám, amikor elmegyek, én is haragszom magamra, mert itt kéne maradnom veled. Mégsem tudok maradni, mert azt hiszem azzal csak rosszabbat teszek, ha itt vagyok egyfajta jelként előtted, hogy minden ami most az életedben rossz, az csak miattam van.


Luna. Egy 7 éves kislány, aki úgy szemléli és figyeli maga körül a világot, mintha folytonosan látná benne a miérteket. Talán ezért is vagy olyan csendes, ezért válaszolsz, csak egy apró bólintással, mert érted mi történik. Kevés időt töltünk együtt, hisz csak féltestvérek vagyunk, az apukáddal élsz. De amikor itt vagy bearanyozod a napjaimat, megkönnyíted számomra a csend erejét is ami gyakran nyomaszt anya környezetében. A távolságot is, amit te is tartasz tőlem, az első pár órában, mert olyan mintha újra meg kéne hogy ismerj. De nem bánom, én újra és újra megteszem. Szeretem, hogy amennyire pici vagy, annyira bámulatos nagy akarat van benned. Sok mindenre tanítasz, és bárki mondjon bármit, a gyerekek néha sokkal okosabbak, mint a felnőttek. Te még mersz őszinte lenni. Minden átgondoltság nélkül fintorba rándul az arcod, ha egy sütemény nem úgy sikerült, amit készítettem. Kijavítasz, ha beszédesebb kedvedben vagy, ha egy szót nem jól ragozok. Jót mosolygok rajtad, ha felhívod a figyelmemet a testi hibáimra, mert nem érted, azok a pöttyök miért vannak a hasamon. Rendszerint megnyomkodod őket, és várod a reakciót. Azt hiszem segítünk egymásnak megérteni a világ működését.


Tehát kedves naplóm, kérlek ne gondold rólam azt, hogy sajnálnod kell. Az sem, hogy ebben a környezetben, nem lehet boldog. Az irodalom tanárom tanácsolta, hogy írjam le az életem szereplőit, és beszéljek hozzájuk. De ha a szavaimból netán úgy vetted ki, hogy a helyzet áldozata vagyok. Cseppet sem így van. Inkább a történet hőse akarok lenni, aki ha csak egy kicsit is, de megment mindenkit...egy valakiről nem beszéltünk. De nem húzhatom nem igaz? Pedig, ha őszinte akarok lenni, ezt azért még a nagyon titkos naplómnak sem akarnám bevallani....najó.. azt hiszem őt jobb, ha nevén nevezzük, szóval kezdjük.

-Megmutatom.- megmutatja. Ismétlődik a fejemben a hangja, és mire egyet is pislognék már a karjaival körbe is zár, ahogy a gépem elé hajol. Az illata egészen közelről kúszik az orromba, nem mintha egy asztalnyi távolságból ne szimatoltam volna ki, ezt a kellemesen fűszeres aromát, ami mégis erőteljesen telepszik rá az érzékeimre. Én igyekeztem nem figyelni rá, de az orrom néha megy a feje után, ami nem lenne baj, ha a testem nem tenné ugyanezt, és  szoros léptekben nem követné. Nagyot nyelek, ahogy oldalra nézek, legalábbis egy nagyon óvatos mozdulattal fordulok csak az irányába, hogy ne legyen egyértelműen észrevehető a mozdulat. De minta megérezné, ő is ugyanígy tesz, és csak azért nem fordulok vissza rögtön, és kerülöm  a tekintetét, hogy ne tűnjön úgy, mint aki zavarba esett. Végül a monitor felé fordulok, a tekintetem, hamar az egéren lévő kezére pillant, ami abban a pillanatban simít végig a felületén, könnyed akkurátus mozdulatokkal simít végig újra, és újra…és újra. Én pedig  ezzel egyidejűleg próbálom, elszakítani az ujjpercéről a kezemet,  de ahogy egy határozottat kattint összerezzenek, kirántva az eddigi állapotból, ami csak rosszabb lett volna. Így legalább nem kellett bevetnem a szokásos: „Gondolj a családjára, gondolj a nagyon szép feleségére, meg a gyűrűre az ujján.” Ez általában  bevált, de kevésbé nyugtatta meg a felélesztett vágyódásomat, amit rendszerint Kent-en töltöttem ki. Persze, nem elhanyagolható volt az sem, hogy legalább arra a pár percre nem voltam egyedül. De ez nem jelentette azt, ha a testtel foglalkozva van, akkor a lélek is nyer belőle bármit is, legalábbis azt hiszem teljesen rossz módját választom a lelki feltöltődésnek, de ezen nem is akartam gondolkodni. Inkább hagytam, hogy Mr. Belardi szavai felzavarják bennem az álló vizet, és hangjának segítő mélyen csengő melegsége, egy apró szeletet adjon a lelkemhez. Még akkor is, ha éppen a implantátumok nagyságrendi sorrendezéséről magyarázz éppen.
Utoljára óvatosan mélyre szívom a levegőt, végül felnézek rá, elmosolyodom, és a hangomat rendre utasítom mielőtt megszólalnék.
-Köszönöm.- büszkeséggel tölt el, hogy sikerült megszólalnom, majd ahogy eltávolodik, mégis kényszert érzek, hogy az előttem heverésző mappákat rendezgessem, úgy hogy mindegyik az élén feküdjön. Még véletlen sem nézek fel inkább, ahogy leül, és megfeszülnek a fehér köpeny alatt az izmai. Valamivel muszáj volt elfoglalnom magamat, de Mr. Stuart megmentőként kopogtat az ajtón.

Ez részemet mindig a Presbyterian  falai közt felejtem. Nehéz sóhajjal lépek ki a korház elektromos ajtaján, a hideg pedig azonnal arcon csap. Feljebb húzom a sálat, egészen az orromig, de a szél így is a vastag anyag mögé hatol, mintha így akarna felébreszteni. Csak egy önkéntes voltam, egy diák, aki a tanulmányait és a szabadidejét annak szentelte, hogy egyszer ápoló lehessen belőle. Talán azért is harcoltam ennyire, a magam elé kitűzött célért, mert úgy éreztem ez az egyetlen esélyem, hogy úgy érezzem érek valamit. Ha másokon segítek, akkor nem vagyok haszontalan. Tudtam, hogy nem kellett volna, hogy ettől függjön minden érték, ami bennem van. De más módját nem ismertem. Még csak azt a szeleltét ismerem a nagybetűs életnek, ahol a tanulás visz előrébb. Az már oly mindegy, hogy a módja milyen volt. Soha nem voltam az a fajta akinek nagyravágyó álmai vannak, többnyire egyszerű voltam. Az egyszerűség magányában találtam meg önmagamat, és talán ezért is vonzott annyira a korházi életnek ezen része. Nem volt időd, felesleges időd, amit csak azzal töltenél, hogy agyon rágd a saját magadban talált hibákat. Másrészt pedig kötelességnek éreztem, hogy próbáljam az életfelé kompenzálni, azt amit apa a munkájának nevezz. Erre a gondolatra csak megrázom a  fejemet, próbálok nem arra gondolni, hogy vajon ma csak éppen egy kocsi lovasít meg, vagy éppen droggal üzletel az egyik eldugott sikátorban. Egyik sem volt a legjobb, de még mindig úgy voltam vele, inkább károsítson meg valakit lopással, minthogy egy függőségekkel tűzdelt ígéretet nyújtson más ember kezébe. Soha nem ismertem igazán ahhoz, hogy megértsem, miért csinálja. Egy ideig azt hittem a lehetőségei, csak ehhez voltak adottak, de egy nap anya közlékenyebb hangulatában elmondta, hogy autószerelő volt..Talán neki nagyobb álmai voltak, amihez egy kis stilű autószerelő nem ért fel.
Nem szerettem a hideget, ilyenkor még inkább melegségre vágytam, nem csak fizikálisan, de a lelkem is jobban ki volt éhezve arra, hogy megérintség..még akkor is, ha csak ez apró cirógatás volt, talán ezért vitt minden alkalommal rossz irányba a lábam, egy olyan környékre, ahol keresnivalóm sem volt. Kent gazdag volt, megtehetett akármit amit csak akart, köztük engem is. Nagyot nyelek a gondolatra, mert ez miatt bélyegeztek meg a gimiben, de csakis magamra lehetek dühös, amiért hagyom a lábaimnak, hogy tovább szeljék az utat. Egy részem azzal nyugtatja magát, hogy úgysem számít. Míg a másik, az suttogja, hogy de számít, de annyira halk, hogy rendszerint meg sem hallom.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon tetszik a megoldás, amivel a jellemzésed és vele együtt a családról írtál információkat.
Mindenki életébe meghatározó a család jelenléte, akaratunk ellenére pozitív vagy negatív irányba képes mozdítani az életünket. Ha nincs egy stabil háttér, akire bármikor számíthatunk akkor bizony sokkal nehezebb dolgunk van az életben. Ezek a dolgok teljesen tudatalatti történések, bizonyított tény például, hogy nem csak tanuljuk, hanem örököljük is a sorsunkat. Nehéz kitörni a nem megfelelő környezetből.
Az, hogy már ennyire fiatalon célja van az életednek, tudod, hogy mihez szeretnél kezdeni majd felnőtt korodban egy nagyon erős kapaszkodó lehet számodra. Hidd el, hogy a kemény tanulás valóban kifizetődik majd, amikor eljön az ideje, egy percét se bánd, amit saját magad fejlesztésével töltöd.
A rejtélyes Mr. Bellardihoz fűződő érzéseid nagyon veszélyesek lehetnek. Nem csak azért, mert sokkal idősebb, hanem azért is, mert a tanárod, akinek már felesége és talán gyerekei is vannak. Nem lenne butaság inkább a saját korosztályodban nézelődni, nehogy megégesd magad.
Nagyon tetszett az írásod, Nora személyisége igazán lenyűgöző, hiszem, hogy szép élet vár majd rá itt az oldalon.
Színt és rangot admin ad, addig is foglalózz és nyomás játszani

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!