Nem mondhatni, hogy hiányzott nekem ez a munka, de nem az a fajt vagyok, aki cserbenhagyja a barátnőjét, csak mert neki nincs kedve a puccparádéhoz. Egyébként nincs. Nem ez az első estém, így tudom, mennyire puccparádé az egész, és mennyire durva, miután eltűnnek a lencsék. Megértem őket… tényleg, hisz ha az egész életük egy kirakat, még szép, hogy kihasználják az órákat, mikor elhajíthatják az álarcot, épp csak az utolsó ilyen munka után, fogalmam sincs, még mennyi mindent képes befogadni a gyomrom.
Nem vagyok prűd, csupán van egy határ, amit átlépve már rendesen kiakad a „wtf” mérőm. Próbálom ezt elengedni, miközben a hajam rendezem. Mivel nálam az a normális, ha mindenféle furcsa fonat tarkítja, így most csak az elejét fonom be, a többit meg szépen kivasalom. Most megint a fehér a trendi. Ezt a színt egyszerűen képtelen vagyok megunni. A ruhát se viszem túlzásba, hisz úgyis aggatnák rám valamit, ami billogóként jelzi, a kiszolgáló személyzethez tartozom. És nem, egy ilyen partin ez abszolút nem ciki, ugyanis rendesen megválogatják, kik dolgozhatnak itt. Lin is a főnöke miatt űzött napokig, hogy segítsek be, lévén az egyik munkatársa lebetegedett, arra meg se idő, se kapacitás, hogy betanítsanak egy újoncot, én pedig már párszor kitűnőre vizsgáztam. Azt inkább nem ecsetelem, hogy pár résztvevő, milyen képességemtől volt annyira elalélva. Élek a kínálkozó alkalmakkal, ez most az alapelvem…

… Órák telnek el, és kicsit leülök, hogy fújjak. Nehéz ez, mosolyogva körbe ugrálni azt is, akinek a nyakába zúdítanád a pohár pezsgőt. Túlélem, és jó pénz Linnek, mivel mi így csináljuk. Ő is szokott nekem segíteni a múzeumban. Észbe se kapok, az összes pincér társam körénk gyűl, és jönnek a sztorik. Ők tapasztaltabbak, így sokszor nagyot nevetek, hisz persze, hogy ez az esemény kihozza belőlük a nosztalgiát. A főnökünk is feltűnik, hogy eligazítást tartson, ugyanis a java még csak most jön. Ekkora érzem, hogy egy csípő ütközik alig érezhetően az enyémnek, s ahogy oldalra pillantok, barátnőm alig észrevehetően billenti fejét egy irányba, s én odanézek…
Életem hibáját követve el ezzel, mert meglátom őt. S bár egynek tűnhet a többi közül, Lin már csak tudja, kicsoda ő, amennyit beszéltem. Nem szoktam megosztani barátnőimmel a magánéletem pilléreit, de ezt muszáj volt. Nem sokszor fordul elő velem, hogy a partnerem nagyobb hatással legyen rám annál, hogy jól néz ki. Igenis, ha már ilyen életvitelre adom a fejem, megválogatom azt, kivel fekszem le, s van egy mércém, ami alá sosem adok. Megtehetem, nem vagyok arra fanyalodva, bárkivel beérjem. Viszont a helyzet azért vicces, mert először csak maga a férfi volt hatással rám, most meg, ahogy meglátom, képzeletben felvillan a feje mellett a cikk, amit róla olvastam.
- Majd én – kapom ki a lány kezéből a tálcát, aki egy apró fintort levágva, készült megindulni az érkezők felé. Néz is nagyot, mert, hogy egész idáig én se tengtem túl a segítőkészségben, hiába azért jöttem.
- Fujj még egy kicsit, soká lesz még vége – bájosan mosolygok, bezsebelek némi hálálkodást, aztán Lin kezébe adva a tálcát egy picit, megigazítom a ruhám. Bár némi izgalommal övezett kíváncsiság átjár, határozottan indulok meg a kis társaság felé, akik között Morgant is felfedeztük. Nem szólalok meg, csak mindenki elé helyezem a tálcát mosolyogva, hogy el tudjanak venni egy pohár italt, aztán mikor a rendező elé érek, a mosolyom kiszélesedik.
- Jó estét, érezze jól magát – elvileg olykor-olykor egy ilyet be lehet dobni, mert van aki ezt el is várja, de hála égnek a nagy többség, nem a személyzettel kíván kommunikálni.

~ Lesz jobb is ^^~ 570 ~ ★ ~