Szerda este, a heti két vívóedzés egyike a manhattani Retro Fitness termeiben. Nincs túl későn, hogy a Columbia-s diákok is lejárjanak a campusból, de ahhoz sincs túl korán, hogy a munkahellyel rendelkezők számára ne legyen elérhető. A vívás egy olyan hobby, amit már évtizedek óta űzök és állandó helye van az életemben, nyugalmat, kontinuitást, egyfajta letisztult, meditatív állapotot jelent számomra, ahol kikapcsolhatok. Szeretek edzeni, szeretek amatőr versenyekre is eljárni, viszont arról sem feledkezem meg, hogy végső soron tanár vagyok, éppen ezért oktatni is szeretem, főleg, hogy nem mindig csak a mainstream sport oldalával foglalkozom, de egyébként egy ideje a HEMA- Historical European Martial Arts vonalba is bele-belekóstolok, ami egy érdekes újdonságot jelent s éppen ez is volt az egyik apropó, amiért igyekeztem saját kis kurzust indítani valahol, nem pedig egy egyetemi körhöz csatlakoztam mondjuk. A cél az lenne, hogy hosszabb távon egy emberileg is kellemes érdeklődő hobbista kört alakítsak ki, akikkel lehet versenyezni, közösen dolgozni és fejlődni ezekben a hagyományos- és újszerűbb sportágakban. Szerencsére sikerült úgy kikönyörögnöm az órarend elosztást az intézetvezetőtől, hogy erre az időpontra lehetőleg semmilyen szemináriumot, vagy konzultációs időpontot ne rakjanak már be nekem. Eddig egész jól működik a dolog szerencsére, így lehet az, hogy most is itt vagyok és már meg is kezdődött a foglalkozás. Természetesen csoportokra osztottam már a sorakozónál az embereket: a haladók akik jól felszereltek s hozzám hasonlóan plasztront és vastag vívókabátot hordanak, hónuk alatt vívómaszk, kezükben a megfelelő sportkard, mellettük a középszinten állók, akik még csak saját kardra és kesztyűre ruháztak be, majd a kezdők, akik szintén ízlés szerint öltöztek szabadidő ruhába, nekik pedig az egyesületi, kincstári sportkardok lettek kiosztva. Az edzés legvégén egy kis HEMA-s levezetés is lesz annak, akit az érdekelne, egy-két kör szabadvívás, így régies, de sportra gyártott szablyák is vannak a falnak támasztva, bár azok magyarázás közben is előkerülhetnek, amikor arra szeretnék rávilágítani a sportot kedvelőknek, hogy a múltból mint is következik valami a sport jelenében. Az én vívószerelésem a többiekével ellentétben teljesen fekete, akárcsak a segéd edzőmé, hogy meg lehessen minket különböztetni. A gyors köszönés és bevezető már megvolt, a segédedzőmet a haladókkal hagytam a terem egyik sarkában, hogy küzdjenek, a középhaladókat pedig igyekeztem párba állítani a kezdőkkel, bár a legújabb jövevénynek így sem jutott pár, így a hölgy az én társaságomat "élvezheti". - Rendben, akkor nézzük a vívóállást, és a lábmunkát. - a középhaladók mind beállnak a kezdők mellé, hogy mintát mutassanak majd nekik. - Mint mondtam, az alapállás az, amikor a lábak nyújtva, a sarkak derékszögben összeérnek. - ellenőrzöm, hogy ez megvan, majd folytatom. - Vívóállásba úgy lépünk, hogy az elől lévő jobb láb előre lép két lábfejnyit, a térdek rogyasztanak, súlypont lent, a testsúly a két lábra fele-fele arányban terhelődnek, ez az úgynevezett ötszög-állás. - ellenőrzöm ennek is a végrehajtását, hogy utána jöhessen a következő instrukció. - Innen úgy fogunk előre lépni, hogy az elülső lábat emeljük, majd először a sarok éri a padlót s mikor a teljes talp leérkezik, azzal egyszerre érkezik meg a bal láb is. - természetesen egy-két lépéssel be is mutatom ezt. - Na, nézzük, irány a terem másik vége! - adom ki a végső utasítást s figyelem a produkciót. Az újonc hölgyeményre pedig különösen figyelmet szentelek, hiszen neki ez még teljesen új és mellette nincs rutinosabb, aki figyeljen. Reméljük nem fogja ezt kényelmetlennek találni, vagy félreérteni. Manapság az emberek hiper érzékenyek tudnak lenni és a segító szándékból is messzire menő identitáspolitikai ámokfutásokat rendezni. Az mondjuk igaz, hogy bájos pofi és egészen érdekes zöldesbarna szemek birtokosa volt a hölgyemény, de vagyok annyira gentleman, hogy ezen túllendülve professzionálisan viszonyuljak hozzá. Ez mégsem egy bár, ahol talán már megpróbáltam volna meghívni valamire.
“Life teaches its sacred lessons through every encounter.”
Idő és időhúzás - jelenlegi élethelyzetemben most ezek a szavak jelentik számomra a kulcsfogalmakat. Idő, mert nem tudom, mennyi van még hátra a megszokott kis életemből, amire még azt is tudom mondani, hogy szabadság ahhoz képest, hogy utána nem látom, mi következik, és mit tehetek meg korlátlan szabad akarattal. Tisztában vagyok vele, hogy egy kicsivel több, mint egy hét van hátra a hivatalos eljegyzésig. S időhúzás, mert apámmal, amióta kiderült, hogy csak ezzel a gyomorforgató házassággal menthetem meg a családi vagyont és ezáltal apámnak nem kell egy piszkos börtön lakójává válni, azon mesterkedünk, hogy hogyan tudjunk mind jobban elodázni az esküvő időpontját. Egy ideig jól is ment ez a pepecselés az idővel, de most már eljött az a pillanat, amikor már nem tudunk több kifogással előállni. Mióta tudom, hogy hozzá kell mennem Garcia-ék legidősebb fiához, mint menyasszonya még nem találkoztam vele, azt majd a hivatalos és nagyszabású eljegyzésen, minek már csak a gondolatától felfordul a gyomrom. Mégis erősnek kell maradnom apám miatt, a családom miatt, mert attól tartok, ha látják rajtam, hogy mennyire félek, hogy azokkal az emberekkel kell majd egy fedél alatt élnem, apám még visszamondja az esküvőt és inkább börtönbe vonul. Miért is találkoztam volna a leendő férjemmel előbb, vagy ő miért akart volna engem látni? Hiszen mindkét család tuja, hogy itt kölcsönös szeretetről vagy tisztelettől szó sincs, csupán nekik szükségük van apám részvényeire és nevére, én pedig a hallgatásuk miatt mentem bele. Szóval számukra én csak egy eszköz, egy tárgy vagyok, számomra ők pedig a szükséges rossz a "túléléshez". Szóval, visszatérve a témához, amióta meg kellett hoznom ezt a kényszeres döntést, igyekszem a szabadidőm minden percét az esti szórakozásomra kihasználni, azaz egyre gyakrabban látogatom meg a különböző sportklubokat és fitnesztermeket. Tudom azt is, hogy óvatosnak kell lennem, hiszen senki sem ismerhet fel és árulhat be a szüleimnek, hogy mivel foglalkozok a hátuk mögött, de azzal is tisztában vagyok, hogy a házasságom után valószínűleg erről a kedvtelésemről teljesen le kell mondanom. Sok mindent kipróbáltam már az évek alatt, amik közül a kedvencem a kick-box, a box, a lovaglás, az íjászkodás és a lőtérre járás, de még nagyon sok érdekes sport van a bakancslistámon, az időm pedig kevés. Hiába zárkózom el az új emberekkel való ismerkedéstől, azért az évek alatt sikerült pár igen jó barátra szert tenni, akik próbálnak engem is mindig magukkal vonszolni a különféle sporttevékenységekre. Tudják, hogy én vagyok az a személy, akit mindig úgy kell elrángatni magukkal, aki sosem tudja, hogy mikor ér rá a munkájára hivatkozva, viszont olykor belemegyek az általuk felajánlott programba. Jamie, az egyik legjobb ilyen barátom már egy ideje próbálja elsajátítania vívás művészetének tudományát és többszöri unszolás után és is belementem, hogy kipróbálom, sőt, mi több, megtanulok vívni. Azt tudni kell rólam, hogy amilyen nyugodt és barátságos ember vagyok a magánéletben, a sportban annyira küzdő szellemű és maximalista. Utálok valamiben kezdő lenni, nehezen viselem, ha valami nem megy, Nehezen érint az ilyesféle kudarc - természetesen ezeket magamban küzdöm le és a külvilág felé nem mutatom. Egy szerdai napra esett, hogy végül is Jamie-vel és még pár haverjával megjelentünk a Retro Fitness Studio-ban - habár másik nap nem is lehetett volna, hiszen állítólag ez az egyik nap, amikor vívóedzéseket tartanak ott. A hely modern és hangulatos, nem túlzsúfolt, de azért láthat az ember annyi ember megfordul odabent, amitől megnyugszik az ember, hogy nem egy rosszhírű helyről van szó. Rajtam és még pár kezdőn kívül szinte már mindenkinek van saját felszerelése, de itt azonnal el is döntöm, hogy a következő órára - feltéve, ha menni fog a vívás - beszerzem én is a szükséges ruházatot legalább - kicsit kellemtelen az embernek, ha a hátán van egy nagy kereszt, ami azt jelzi, hogy te vagy itt a legbénább. Első benyomásra az itt lévő emberek azonban teljesen normálisak, és egyáltalán nem érzem, hogy bárki is lenézne a kezdőségem miatt - habár van egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzátesz Jamie-ék társasága is. Azt hiszem, ő egy központi ember a hasonló helyeket, és kinézetével, stílusával elfelejtteti az emberrel azt a tényt is, hogy meleg. Az edző és a segédedző is nagyon korrektek és közlékenyek, viszont, ami számomra kissé furcsa és váratlan, hogy amikor először ránézek az edzőre, elsőre az ugrik be, hogy milyen jóképű. Na, nem ez a tény a furcsa, hanem az, hogy én az ilyesmit észreveszem. Az utóbbi időben és az én helyzetemben nem igazán foglalkoztam férfiakkal, főként nem akkor, ha valamilyen sportról volt szó. Ráadásul azért edzőtermekben, különböző sportklubokban nem megy ritkaságszámba, hogy az ember lánya lát egy-egy helyesebb férfipéldányt. Minden esetre azonnal el is hessegetem ezeket a gondolatokat, és csakis arra koncentrálok, amiért valójában itt vagyok. Nem sokat tudok a vívásról, de azért természetesen megnéztem róla előtte pár videót és olvastam is róla, s egyre izgalmasabbnak találom e-sportágat. A vívásról annyit tudok, hogy katonai tevékenységből fejlődött ki, hogy itt is sok sporthoz hasonlóan a technika a fontos és az összpontosítás, a „játék” lényege pedig, hogy a vívófelek közül az egyik fél minél hamarabb elérje a kért találatot, ezáltal pedig megnyerje az asszót. Tisztában vagyok vele, hogy az első pár alkalommal csak a vívóállást, a kardfogást és hasonlókat fogjuk gyakorolni, de én olyan vagyok, mint a türelmetlen kisgyerek, aki már nagy mérkőzéseken akar túl lenni és „kardot akar forgatni”. Mikor elkezdődik az óra, iszom az edző szavait és próbálom követni minden utasítását. Fogalmam sincs róla egyelőre, hogy mennyire megy ez nekem, de mindent elkövetek annak érdekében, hogy új mozogjak, ahogy azt a férfi magyarázza és kéri. Alapállás, pipa, aztán következhet az előre lépés. Az elülső lábamat emelem, majd először a sarok érinti a padlót, mikor pedig a teljes talpam leérkezik, jön a bal láb is – pont , ahogy az edző mondta. Közben azért észreveszem, hogy a oktató különös figyelmet szentel nekem és végig figyeli, hogy hogyan végzem a gyakorlatokat. Igazán jól esik, hogy ekkora figyelmet kapnak az újoncok itt, de közben azért azon is elgondolkodok, hogy talán valamit nem jó csinálok, ha ennyire követ tekintetével. - Nagyon szörnyű? - kérdezem meg végül hozzá intézve szavaimat, amikor elugrándozok a terem másik végébe, ahogy kaptam az utasítást. - Kérem, mondja, hogy nem vagyok reménytelen eset! - jegyzem meg egy éppen, hogy csak fellelhető mosollyal az arcomon, amikor befejeztem a kért mozdulatot. Igen. határozottan nem bírom már tovább magamban tartani a kérdést, ami már egy ideje motoszkál bennem, azt hiszem, muszáj végre eloszlatni vagy éppen megnövelni a bennem rejlő kétségeket.
Kezdőlap
