Távolról sem tartom magam a legjobbnak, noha ez tág fogalom, mely mindenkiben másként fogalmazódik meg. Ellenben merem állítani, hogy elkötelezettebb vagyok a legtöbbünknél, akiknél az évek kétségbe vont döntései, félelmei, veszteségei már sokszor megtépázta lelkük. Nem állítom, hogy egy-egy esetnél nem szokásom leragadni hetekre, vagy haza érve nem vágyom egy pohár búfelejtő borra, de a motivációm erősebbek annál, mint, hogy elmerüljek a rossz gondolatokban. Egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy vannak életek, akikért, ha nyúlunk is már későn, akiket tudni kell elengedni - gondolok itt a túl idős gyógyíthatatlan mentális betegségekre -, mert valaki más még megmenthető, mert ott kell legyek a szomszédos szobában, hogy megértessem az egyedülálló szülővel, hogy a panaszkodás nem a gyengeség jele, hogy egy anya is elfáradhat a háztartást vezetve, és nem szégyen bevallani, hogy néha bizony nagyon elege van, hogy szüksége van egy kis pihenésre. De attól még persze vigaszt, pontosabban inkább kellemes utolsó perceket nyújthatunk egy halálos ágyán fekvő embernek, és motiválhatunk egy végtagját elvesztő fiatalt az életre, ha úgy is tűnik, hogy feladta. Így hát a pozitív gondolatokkal motiválom magam, azokkal, amikkel tudom, hogy képes vagyok ismét felkelni a földről. Talán a kitartásom végett tartanak jónak, talán emiatt kérik ki kollégáim a tanácsom, vagy hívnak különlegesebbnél különlegesebb ügyekhez. Olyanokhoz is, amiket már lezártam.
Amikor érkezik hozzám egy új beteg, függetlenül, hogy az ügyészség, hatóságok rendelték e ki hozzám, vagy magánszemélyként foglalt időpontot, egy külön kis jegyzet füzetet tartok fent róluk magamnak. Érkeztükkor egészen a végső búcsúig írok bele róluk, a változásokról, a gondolataikról, az én gondolataimról róluk és minden egyébről, amit fontosnak tartanak vagy tartok. Ez a jegyzet füzet általában nem titok előttük, de azt nem engedem, hogy elolvassák. Akadt fiatal betegem, aki a második alkalomra egy komplett matrica albummal érkezett, és kérte, tegyek minden oldal sarkába egyet. Ahogyan akadt olyan betegem is, mint David. Aki érkeztével talán túl sokat várt elsőre, majd az alkalmak során egyszer kétszer még megnyílnia is sikerült előttem, noha csak óvatosan, míg végül egy nap hiába vártam rá. Ő volt talán az első betegem, akinek a végső búcsúja nem pozitív változást hozott, és nem is kellemes emlékeket, hogy miképp is jutott el A-ból B-be, hanem lesújtó veszteségként lépett ki, nos... mondhatni az élet kapuján. Az okát nem hozták nyilvánosságra, s igazából mást se nagyon, én is csak azért tudtam, hogy meghalt, mert ezt az üzenetet kaptam a feletteseitől az utána érdeklődésemkor. Egy ilyen veszteség pedig nehezebben feldolgozható, hiszen nincsenek kérdésekre adott válaszok. Szoktam ugyan tévedni, de úgy tűnt jó irányba tartunk, és bár szívem szerint leszoktattam volna lassan az idő közben beállított gyógyszereiről, egyenlőre mellette kezeltem.
Sokszor eszembe jut, s félig üres füzete azóta is a fiókomban pihen, tucatnyi űrlap alatt. Nem kéne, hogy fontos legyen, de nem tudtam tőle ténylegesen megválni még, noha azzal tisztában voltam, hogy a halálból nem szokás visszatérni. Legalábbis két héttel ezelőtt óta, ugyanis az a hír járja, hogy valójában él, de a részletekbe most sem avattak be, így hát azt feltételezem, hogy az információik tévesek. A munkám viszont folytatódott, hiszen rengeteg ember szorult még segítségre, tanácsra, vagy csak valakire, aki meghallgatja őket, mielőtt fejükbe vennék az emeletről való kiugrást. Miután pedig sikerült elköszönöm Mrs. Garciatól, kicsit rendet raktam az íróasztalomon, és elpakoltam az őt érintő iratokat, jegyzeteket, hogy felkészülhessek egy újabb páciensre. Nem egyszerű az átállás, pláne, ha sokszor még 20 percnyi szünet sincs közte, de némi gyakorlattal meg lehet birkózni vele. Olyan ez, mint, amikor valaki a narancslé után kávét iszik. Fura, van egy fajta kellemetlen utóíze, de végül sikerül teljesen átadni magunk a koffeinnek. A szekrénybe rendezett kartonok után, vissza is léptem az irodaasztalhoz, hogy gyorsan még lecsekkolhassam az új páciensem nevét, korát, és persze panaszát. Általában ennyire van idő. Félre is rántottam szám szélét, mikor már is nyílt az ajtó, mert nem szerettem hanyagnak tűnni, csak hát az időbeosztás nem volt fair velem szemben. Egy pillantást vetettem csupán a belépőre, mert közben beszerettem volna zárni a gépen lévő mappát, amikor villámcsapásszerűen ért a felismerés. Fel is kaptam fejem újfent a régi új betegemre és nem kis meglepődöttséggel arcomon egyenesedtem fel. Okéé, ez nem oké.

Voltak már pácienseim, akik okoztak egy kisebb sokkot a kinézetükkel, jellemükkel, beszédükkel vagy szemléletükkel. Találkoztam már gyilkosokkal elég hajmeresztő indokokkal is, de még soha, egy elhunyt betegem sem tért be hozzám... élve, lényegében épen. Most azt kellene gondolnom az ajtóban állóról szóló rémhírekről, hogy téves és ízléstelen pletyka volt a halálra híre, de akkor viszont mire fel a "még is él" üzenet? Pár hosszadalmas másodpercig még biztosan a dolog hatása alatt, döbbenten állók a székem előtt, próbálva feldolgozni és értelmezni a hallottakat és látottakat. Azt tudtam, hogy ő egy igen különleges személye az államnak, rejtélyek és titkos övezik őt és a munkáját is, de... nos, erre határozottan nem számítottam.
- Mr. Weaver... - pillogok még néhány meglepettet, majd ahogy ő is helyet foglal a kanapén, én is így teszek az alattam lévő székemben. Nem tudom, mennyire volna illő megkérdeznem, hogy mi történt az elmúlt... hetekben, hónapokban, noha láthatóan eseménydús pillanatai lehettek, s akkor a személyiségét nem is sikerült még teljesen megvizsgálnom. Nem tűnik derűsebbnek, sőt... szemében a hozzám hasonló zavarodottságon kívül látok még bizonytalanságot, félelmet, de valami motivációfélét is. Nem hinném, hogy eme percek hozták volna ki belőle, de talán az elmúlt hónapok eseményei alatt történt vele valami, ami nagy lépés volt a számára. Azt még nem tudom, hogy előre vagy hátra. Túl sok a kérdés, s tudom, hogy bár ez volna a megfelelő módja annak, hogy felállíthassak egy gyors alap diagnózist, amivel majd folytathatjuk, de nem tudok eltekinteni attól, hogy emberek vagyunk, és lehet, hogy a mai napot elég volna rászánni egy nyugodt légkörű beszélgetésre. Az is sokat mondó volna.
- Azta...hát... szóhoz sem jutok... - mosolyodom el még kissé zavartan, ahogy ma már másodszor nézek végig rajta, de csak, mint aki egyszerűen nem hisz a szemének.
- Hogy van? - nézek végül rá, olykor akaratlan is elkalandozva a hegei felé. Azért ez nem túl fair. Eltűnik, mikor már a közepén tartunk valaminek, és így hozzák vissza? Panaszt nyújthatnék be, hogy veszélyeztetik a betegem. Csak sajnos... ez nem egy klinikai eset, és az állam az ilyeneket részemről és miatta, úgy se hallaná meg. Nehéz nyugton ülni, és nem is akarnék távolságtartónak tűnni, de egyenlőre nem foglalnám el az irodaasztal túlsó felében lévő széket.
- Azt hittem többé nem találkozunk. - jegyzem meg, de nem a halál hírére utalva, mármint, már nem, mert azon próbálok túllépni és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. - Persze, gondolom, Önnek ez igazi öröm hír lett volna... - mosolyodom el újfent, mert lássuk be, nem sok beteg van, aki kedvelné az orvosát, független attól, hogy javult e az állapotuk.
- Szedi még a Fluoxetin-t? - érdeklődöm meg, mert sanszos a nemleges válasz, ami egyrészt jó, mert ezek szerint nélküle is tartani egy bizonyos állapotot, viszont rossz, mert az antidepresszáns szerek könnyen okoznak függőséget, ami önmagában sem jó, viszont a leszoktatásnak is meg van a maga módszere, aminek hiányában az elvonási tünetek igen embertpróbálóak tudnak lenni, lelkileg és testileg is.
Ha úgy látom, nem szívesen beszél most ezekről, még ha nekem fontosak is az egészségkárosító hatásaik miatt, inkább terelem a témát. Fejben kutakodnék, miről beszéljünk, ha esetleg ő hallgat, mint sok esetben az elején, amikor szemet szúr a kezén lévő karika gyűrű. Nem emlékszem, hogy az utolsó találkozásunkkor is rajta lett volna. A házasság pedig nagy dolog. Pláne egy depresszióban szenvedő embernek. Talán még is csak elkezdett kilábalni a betegségből.
- Megházasodott? - vonom fel szemöldökeim újfent meglepetten, de ezt követte egy kellemes megnyugvás és öröm is. Erről pedig érdemes beszélni.

Nincs tipikus eset. Ha egymás után érkezne két bipoláris zavarral küzdő páciensem, akkor sem kezelném őket az első perctől fogva egyformán. Mert a diagnózis megerősítése vagy felállítása a beszélgetések alatt dől el, és ha meg is van a diagnózis, a betegem nem egy vírus, aminek évekkel korábban már nem csak neve, de gyógymódja is volt, hanem ember, akit akként is kell kezelni függetlenül attól, ő miként viszonyul hozzám. Nem hibáztathatom a demens betegem, mert nem ismer meg, és minden alkalommal finoman figyelmeztetem tettére a kleptomániás páciensem, amiért már megint megpróbálja lenyúlni a tollaimat.
David depresszióját sem úgy kezelem, mint irántam irányuló harag, s feltételeznem kell, hogy még csak nem is a szakmámmal van baja, mint inkább a tünetekkel, amikkel jó maga is tisztában van, még sem tud tenni ellenük. Legalábbis ezért kényszerítették a felkeresésemre, azonban most még is úgy érzem nem csak az élete változott meg mióta utoljára láttam, de az állapota is. Talán javulóban van.
- Ezt örömmel hallom, David. - biccentek felé, bár a mosolyom nem adja vissza, mennyire is örülök ennek a válasznak. Hazudhatna is, de úgy gondolom, ez most egy félvállról jött, igaz válasz.  Ami leginkább érdekelne, hogy vajon vagy kinek minek köszönhetően sikerül idáig eljutnia, mert, hogy nem az én beszélgetéseimmel az biztos. Ha jobban belegondolok, lényegtelen, ami fontos, hogy jobban van, ahogy ő fogalmazott: sokkal jobban. Viszont kérdésére elmosolyodom válasz előtt. Talán ilyesmire még nem is vetemedett. Esetleg az első alkalommal, de akkor sokkal gúnyosabb hangnemben.
- Köszönöm, meg vagyok. - válaszolom illően, és bízom benne, hogy belőle nem csak az udvariasság szólt, hanem ez is egy jele annak, hogy jobban van. Szavaiból azonban ténylegesen úgy veszem ki, hogy valóban történtek változások, jó irányba. Nem róttam fel neki az elmúlt időt, se azt, hogy akkoriban mennyivel ellenségesebb volt, mert örülök, hogy már nem az. Amiatt sem neheztelek rá, mert őszinte velem. Nyilván nem pihenni ment... akárhova is, és nem én vagyok az az ember, akivel a szabadidejét töltené, ezt is megértem. De a szabályok kötnek, így igyekszem valamelyest legalább kellemessé tenni ezt az egy-két órát. Noha vannak dolgok, amikről tudnom kell, mint kezelő orvosa. Az pedig némi aggodalommal tölt el, hogy bár jól van, a gyógyszerét ki tudja mióta nem szedi. Oka van a dózisnak és annak, hogy mennyi ideig kell szedni. Nem mindegy hogyan és mikor kezdjük a leszoktatást. A "helyettesítőszerek" pedig többet árthatnak, mint sem.
- Értem. - válaszolom tömören, de igyekszem nem traktálni előző gondolataimmal. Ma nem. Az elején biztosan nem. Ellenben arcomról lerítt, hogy mennyire nyugtalanít a dolog. Ezen azonban hamar túllendülünk.
- A kezelhető, az jó. - állapítom meg. Talán kissé szűkszavúnak tűnhetek most, de egyrészt nem tudom mi az, amit tudhatok róla mostanság, másrészt nem tudom, hogy most éppen mik azok a dolgok, amik nem okoznának nyugtalanságot. Ekkor szúr szemet a gyűrű. Emiatt sem kérdezek rá konkrétan arra az előbbi "motivációra". Ha nem a neje, akkor talán egy gyermek az oka. Az pedig nagyszerű. Természetesen, leginkább akkor, ha a tüneteivel nem veszélyezteti a környezetében lévőket.
- Őszintén szólva bíztam benne, igen. De ettől függetlenül, így hirtelen okozott némi meglepetést. - vallom be őszintén, és halkan el is nevetem magam a dolgok összességében lévő abszurditásán. Eltűnik, meghal, él, házas.
- Pontosan ezt érzem én is. - erősítem meg kijelentésében. Pedig nem évekről beszélünk, bár a meggyötörtség, a stressz meglátszik vonásain, mint minden háborúban harcolónak.
- É-és milyen? - kérdem, de csak hamar rájövök, hogy nem voltam túl egyértelmű, ami elég félreérthető kérdéssé változtathatja az egészet. - Úgy értem, a házas élet. Olyan... mint amire számított? - nézek rá kíváncsian, mert érdekelnek a gondolatai, érzései a dolgot illetően és minden mást illetően is. A következő témát érintve nem tudom, hogy azért kérdi, mert beakar avatni, vagy azért, mert azt gondolja, hogy már beavattak, csak titkolom, s esetleg tőle több információt várok. Az állam ilyen formájú dolgai nem tartoznak rám, és nem kötelezhetem őket, hogy avassanak be. De amíg David a betegem, tudnom kell, hogy milyen atrocitásokat szenvedett el, esetleg vett részt. Nem vagyok olyan naiv, hogy egy ekkora rejtélyt övező, különleges, katonai osztagról ne gondoljam, hogy olykor ilyen csúnya dolgokat művelnek, hiszen akkor nem volna ennyire nagy a titok. A fegyverrel együtt jár, hogy ölni is kell vele.
- Ami azt illeti, én az eltűnése óta szóló pletykákat is kétesen hallgattam, bár hihetően beszéltek a maga eltűnésének okáról. De nem, lényegében semmit sem mondtak, ami bevallom nem kicsit nehezíti meg a dolgom a terápiákat illetően. Mert, ha csak azt tudja az orvos, hogy a beteg lába fáj, de nem árulja el azt se, hogy mit csinált, hol volt, mióta tart, akkor lényegében esélytelen, hogy segítsen. Maximum még a gépekre hagyatkozhat vizsgálat során, itt viszont... erre sincs lehetőségem. De igen, valóban, ahogy eddig is, most is köt az orvosi titoktartás. Mint minden betegemnél. - válaszolom egy apró bólintás kíséretében. Nem azt várom el, hogy név szerint elmondja kit ölt meg, kit rabolt el és kínzott meg, ha csak nem tartja fontosnak, de tudnom kell, ha élve el is temetett valakit, mert ez nem csak, hogy súlyosbíthatja a tüneteket, még ha ez sokszor meg sem látszik eleinte, de lássuk be, egy bizonyos szinten, az, hogy az egyik ember egy másikat kínoz, s ne tán még élvezi is, sokat mondó és intő jel, amit jelentenem kell, hisz pont ezért vagyok itt.

Vannak helyzetek, emberek, amik és akik orvosi segítség nélkül is javulnak, gyógyulnak. Ez nem azt jelenti, hogy a munkánk felesleges, csupán azt, hogy ez az személy képes volt a zuhanást követően önmagától felismerni miként mászhat vissza. Akkor van ránk szükség, mikor ez nem történik meg, és az illető vagy látja, csak segítség nélkül képtelen elindulni, vagy nem is látja, és végül félholtan egy pszichiátrián végzi, ami után kényszerből rendelik el, hogy segítsünk neki.
Tudom, hogy David a legkevésbé sem szeretne most itt lenni velem, hogy volna jobb elfoglaltsága is, pláne, hogy mint kiderült új életet kezdett, hiszen házas. Én sem szívesen rángattam volna ki a komfort zónájából, onnan, ami jelenleg az egyetlen gyógymód lehet a számára, de vannak szabályok, amiknek eleget kell tennünk. Nem kérem, hogy nézze el nekem ezt, bár nem én vagyok a hibás, és abban sem gátolom, hogy nehezteljen a főnökeire, csak hogy ők is a munkájuk végzik és ez mindenki érdeke. Idővel pedig David is belátja. Pont mint mikor meg kell látogatni az anyóst és apóst. Általában nem fűlik hozzá a fogunk, sokszor még a saját szüleinkhez sem, de túl kell esni rajta havi egyszer.
- Ezzel nincs semmi baj, David. Aki ne félne legalább egy parányit ettől a hatalmas dologtól, az minden bizonnyal őrült, vagy már volt házas. - mosolyodom el haloványan, de csak félig viccnek szánva. Az, hogy halálos küldetéseket végző, magányos farkasból házas ember lett, nem kis változás, és ezt külső szemmel is látni. De minden bizonnyal okkal döntött e mellett és ez csodálatos dolog. Az pedig, hogy még a gyógyulás útján is elindult általa szinte hihetetlen.
Aggodalmát feltárva azonban úgy éreztem bolhából csinál elefántot, noha ez tekintve, hogy szerelmes előfordul és komolyan is kell venni.
- Az, hogy aggódik, bár az elmondottak alapján feleslegesnek tűnhet, valójában természetes és igen is jó dolog. Azt jelenti, hogyha tagadná itt előttem is, tudnám, hogy szereti. De maga bizalmat szavaz neki, emiatt úgy gondolom nem kell túl komplikálnia. A szavaiból úgy veszem ki, hogy a hölgy nem idevalósi, sőt talán nagyon is messziről jött. Nyilván mindkettejük tudta, hogyha két ember összeköti az életét az áldozatokkal jár, s általában fájdalmas áldozatokkal, de ezt az élet körforgása. Ha mindig csak kapnánk, de sosem áldoznánk fel semminket, nos, nem tudom, hogy képesek lennénk e a végtelen boldogságra, vagy éppen pont ez okozná az örök elégedettlenséget, de az biztos, hogy felborulna az egyensúly és az sosem jelent jót. S mivel, hogy a felesége hozta meg ez az áldozatot, így magának kell bebizonyítania, hogy nem hiába. Úgy gondolom, ez nem csak a mai megbeszélésre lesz igaz, de akkor is eszébe kell, hogy jussanak a most elhangzottak, ha esetleg ismét bevetésre küldik. - magyarázom a nyilvánvalót, amit talán ő is tud, de egészen más gondolni és mástól is hallani. Sokaknak ez jelenti a megerősítést.
- Sajnálom, hogy nem engedhetem el korábban. Úgy gondolom figyelnek erre annyira, hogy szóvá tegyék nekem, nekem pedig meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg minden rendben. Mert ha most ki megy, és kétségbeesve lelő két civilt, az leginkább az én lelkemen szárad, plusz még el is ítélnek. - kérek tőle elnézést, amiért marasztalnom kell még egy kicsit, de megindoklom, mert szeretném, ha tényleg nem neheztelne rám. Az mindkettőnk dolgát megkeserítenénk.
Kérdését követően úgy érzem most egészen komoly titkokba fog beavatni, ami, ha elgondolkodtató is lesz, magamra hagyatkozhatok csak, lévén, hogy senki mással nem oszthatom meg.
Nem állítanám, hogy igennel tudnék felelni kérdésére, de azt hiszem tudom nagyjából mire akar kilyukadni. Az előző meglátásomat viszont, miszerint a hölgy egészen máshonnan való, egyből megerősíti válaszával. Ezek után pedig megmerném kockáztatni, hogy esetleg a hölgyet kellett megmentenie és ez válthatott ki ilyen heves érzelmeket idővel kettejük közt.
- Ha gondolja kezdje az elejénél... Aztán, ha úgy van, természetesen tudjuk folytatni legközelebb, mert úgy érzem, jelenleg nem létfontosságúak a tanácsaim vagy meglátásaim. - mosolyodom el. Ezzel persze nem elismerve, hogy munkám immáron felesleges és búcsút is vehetünk egymástól, csak azt, hogy jelen helyzetben nem én vagyok, aki leginkább javulást hozhat a számára. Már pedig hülye lennék ennek tudatában bele kotnyeleskedni.

A mi szakmánkban - de gondolom sok másikban is - ritkaszámba megy a jó párkapcsolat. Az egészséges család pedig még annál is. Ez pedig nem azért van, mert tiltanák a törvénye, mert ciki vagy, mert akkora titok volna, egyszerűen nem teheti meg a legtöbbünk. Még egy pizzafutárnak is meg vannak a maga rizikói, és az irodai munkás is elhanyagolja a családját, ha hazaviszi a munkát, már pedig ez óhatatlanul is megtörténhet. De egy orvos mindig készenlétben kell, hogy legyen, még egy pszichológusnak is. Mert életmentő helyzetek bármikor adódhatnak, és mindegy, hogy éppen egy parkban sétálok a feleségemmel, vagy vásárlok a gyermekeimmel, a kialakul egy ilyen helyzet, egyszerre kell lennem apának, férjnek és orvosnak. Könnyebben tűnik a filmekben, mikor a zombik elől futva, valaki részben higgadtan szól, hogy ő orvos és eltudja látni a sérültet, de ez nem így működik. Nem gyávaság, ha egy stresszes helyzetben az ember csupán ember marad. Talán a hadseregnél, lévén, hogy erre kapnak pszichés kiképzést is, de még őket sem lehet megkövezni ezekért. Nem azt mondom, hogy teljesen lemondtam róla, mert próbálkozom, és keresgélek és igen, még talán időben vagyok, hogy gyermekem is rendjén felnevelhessem, de egyelőre nem megy. Hiába a hűség, ha a munkámat sem csalom meg. Szóval ezért vagyok még mindig szingli. A hadsereg piramisával csak nagyjából vagyok tisztában, így túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni, csak a hangvételéből érzem, hogy lefokozták és ez kissé vagy éppen eléggé zavarja. De hát az imént beszéltünk az áldozatokról.
- Még mindig jobb, mintha hamburgereket készítene egy konyhán, nem? - kérdem elmosolyodva, de egy percig sem utalva rá, hogy egyébként ez rangon aluli munka volna. - Nem mintha ez olyan munka volna, ami szánni való lenne... Elvégre hamburger nélkül nem élet az élet... - mentegetőzöm viccelődve, bár nevetés híján csak tovább mosolygom.
Nem félek kifejezni mennyire bánom, hogy nem engedhetem útjára, akár csak a mai napra, mert tudom, hogy másutt most sokkal több pozitív energiát kapna és motivációt a gyógyulásához, mint jelenleg itt, ami őt is letöri. Olyan ez, mint, amikor a folyton játszó, életvidám kisgyerek bekerül az első osztályba, ahol órákat kell töltenie csendben üléssel. Igazi kínzás, bár ez idáig sokan túlélték. S bár a tanár tudja, főleg egy nyári szünet előtti utolsó órában, hogy legszívesebben elengedné a fejben már vízben pancsoló, kontroller rázó és otthon babázó kis nebulókat, nem teheti, még egy perccel sem, mert annak ők és ő is kárát látná. Ugyanezt érzem most én is. Elengedném, had töltse idejét feleségével, amíg szabadságát tölti, vagy éppen pihenő napja van. Tervezzék a jövőt, a családot, esetleg pótolják a kimaradt időket. De nem tehetem.
- Több, mint 5 év? - kérdek vissza, bár nem várok megerősítést sem igazán, inkább csak meglep, mert ez sok idő. Mármint ahhoz képest, amire számítottam. Arcán látom, hogy a mesélés közben ő maga is újra éli a pillanatokat, elsősorban a fájdalmasokat, ugyanis burkoltan is, de célzott rá, hogy volt, aki odaveszett. Nem állítom, hogy nem lepett meg a nő kilétével kapcsolatos kijelentésével, és ezt nem is tudtam titkolni, mert ennek hallatán fel is szöktek a magasba szemöldökeim, de az ítélkezés sosem volt részem. Bár az ismereteim tekintetében, igen, lelkem mélyén én is kissé tartok az ilyen veszélyes körökben mozgó emberektől, de bízom benne, hogy David tényleg tudja mit miért csinált.
- Így már is világos, miért is érzi ennyire egyedül magát. Vagy is, ahogy ön fogalmazott, magányosnak. Itt nem csupán arról van szó, hogy egy teljesen új világba csöppent s az egyetlen kapaszkodója ön, hanem arról, hogy ez az új világ lássuk be, nem kívánatos személyként kezelheti és nem lesz kihez futnia, csak is önre számíthat. Itt még önmagára sem nagyon, mert ez a terep minden bizonnyal... idegen neki. - állapítom meg, és értem meg mit értett család és áldozatok alatt. Más, ha az ember csak a szomszéd városba költözik, és megint, ha egy gyűlölt világból menekül egy nem feltétlenül befogadó másik világba.
Azt némileg sajnálattal hallom, hogy a világot kellett körbe utaznia egy ilyen nőért, de az biztos, hogy elmondása alapján egy igazi kincs. Az elmondottak alapján úgy érzem, hogy David még mindig ugyanúgy érez, mint 5 évvel ezelőtt, ami jó, mert a rózsaszín ködnek már fel kellett szállnia, így nincs, ami befolyásolja tetteit, ha csak a feltétlen szeretet és szerelem nem. Ebből kifolyólag viszont aggódom, hogy mi lesz, ha bekövetkezik egy esetleges szerelmi csalódás köztük. Nem vagyunk olyan naivak, hogy abba a hittbe dédelgessük magunk, hogy ez a világ a tündérmesékre épül és mindenki hűséges és örök boldogságot fogadd a másik mellett. A szerelem... elmúlhat. A hűség gyakorlatilag csak fogalomként létezik, alig akad rá kiemelkedő példa. David pedig elég labilis természetű, és ha a törést pont az a nő okozná számára, akiért mindent feláldozott, az akár végzetes is lehet. De most még bizakodó vagyok. A hölgyet ugyan nem ismerem, de azt hiszem David gyakorlott, felismeri, ha ráakarják szedni.
- A tragédiák sokféleképpen befolyásolhatják az embert, s ugyanúgy sokféleképpen próbálhatunk megküzdeni a démonjainkkal is. Kitartani nehéz, de idővel beérik a gyümölcse. A rohamok sem tartanak örökké. Maga erős ember, David, és őszintén úgy gondolom, hogy valójában az által kezdett jobban lenni, hogy a régi negatív emlékeit új, pozitívokkal kezdte helyettesíteni. Persze attól még megmaradnak az emlékek, de képesek változtatni az emberek gondolkodási módján, ami meghatározó lehet egy PTSD-s betegnél. Mint, amikor fogorvoshoz vagy oltásra viszik a gyerkőcöt. Persze fáj, félelmetes és igen, elég nagy trauma tud lenni, talán még a szüleire is megharagszik. Ám amikor a következő útjuk a vidámparkba vezet, és belép a zene, szín és vattacukor illat kavalkádjába, már is elfeledkezik róla, mennyire rossz is volt ott ülni és félni. Felfogja tudni idézni az orvos látogatást is, de az ezt követő jó emlékek lesznek rá a gyógyír. - mosolyodom el végül, hogy példával vezessem rá, mire lehet szüksége. A figyelem elvonás egy dolog, és az alkohol, a szex és a drogok nem hosszútávú megoldások. De egy jó emlék, örökké a szívünkben marad.
- Most azt gondolja, a házasságnál nem létezik örömtelibb dolog. De aztán megszületik első gyermekük és az, mindent felül fog írni. - mondom ezt úgy, hogy nekem nincs, de hallom, látom és folyton ezt tapasztalom.
- Bár más dolgába beleütni az orrunk nem okos dolog, pláne, ha megtiszteljük annyira a másikat, hogy bízzunk benne, de úgy gondolom ez esetben jól sültek el a dolgok. Ez jó. Viszont, ha legközelebb kétségbe vonja a hölgyet, azzal meginoghat a bizalma, szóval csak óvatosan. A folyamatos aggódás téves útra kényszerítheti az embert. - figyelmeztetem finoman, mielőtt hasonló hibába esne. Ezt nem én találtam ki, számos példát láthatunk rá nap, mint nap. Van, aki emiatt válik paranoiássá, vagy hiszi azt, hogy a felesége, férje megcsalja, míg végül... valóban be is következik a dolog, de főleg, mert ebbe hajszolják bele egymást.
Az, hogy minden második pillanatban a gyűrűjét babrálja, azt gondolom róla, azért teszi, mert valóban vele töltené most is minden idejét. Nem kell elpillantanom az órára, hogy lássam, hogy sajnos ez még kicsit odébb van. De eszembe jut egy kevésbé frusztráló, talán aranyközépútnak használható megoldás is ezáltal. S mert talán még mindig emészt a bűntudat, noha teljesen észszerűtlen, lévén, hogy a szabályokat nem én találtam ki.
- Tudja, David, én alapjáraton elég rugalmas orvos vagyok, akár még házhoz is járok alkalomadtán, sőt van betegem, aki külön kérte, hogy az óráinkat egy macska kávézóban tartsuk. Amíg pedig úgy látom, hogy ezen kérések valóban a betegeim gyógyulását, fejlődésért szolgálják, nem tiltakozom ellene, sőt, igazából pont ezért is jutott most ez eszembe, ami persze végső soron az ön döntése, ez nem kötelező, és nem is kényszer. Szóval arra gondoltam, hogy akár itt, akár másutt, de a feleségét sem zavarja, megtarthatjuk ezeket a beszélgetős órákat, akár vele együtt is. - ajánlom fel, mert a szerződésem, csak arra tér ki, hogy kezeljem és vizsgáljam David állapotát, arra nem, hogy ezt hol vagy miként tegyem. Ez is csak azért jutott eszembe, mert egyrészt David sem érezné frusztrálva magát, és esetleg még a hölgy is beszélgetésbe elegyedne velünk. Ez nem párkapcsolati terápia, de hasznos lehet mind hármunknak.
- Csak kérem... hegyeket és erdőket ne kelljen mászni. - emelem meg kézfejem kérő tiltakozással magam elé, finoman jelezvén, hogy az ilyesfajta dolgokért nem vagyok oda. Nem kell hivatalosnak lennie, sőt, a hölgy érdekében, a leadott aktákban meg sem említem, se azt, amiről kérik, hogy ne tegyem. Itt elsődlegesen David állapotának javulása a legfontosabb számomra.

Megértem David aggályait és problémáit, noha ez jórészt inkább csak a kényelmetlenségről szól. Azt hiszem ennyinek minimum bele kell férnie az életébe, ha már a párja, hátra hagyta a saját világát. Tudom, hogy nem panaszkodik, ezért én sem úgy reagálok rá, mintha az tenné, bár lévén, hogy orvosként az a dolgom, hogy hallgassam mások panaszait és abból próbáljak valami jót összegyúrni, akkor sem ítélkeznék felette.
- Természetesen. - értek egyet vele aprót bólintva, miszerint kinél mit takar a jobb. - Bár úgy hiszem, ez alig motiválná, de ami bizonyos, hogy még mindig jobb a helyzet, mintha egy maga által jól ismert 100-120 fős legénységből tennék át egy 10-20 fős csapatba. Sokkal nagyobb stresszt okozhat, hiszen ott még inkább szemet szúr mindenkinek, még jobban oda kell tennie magát. - magyarázom meglátásaim szerint, amihez szerintem nagyon szakmai tudás sem kell, hiszen elég csak bele gondolni egy általános példába. Az osztályban mindenki jól teljesít matekból, ám az igazán jókat kiemelik egy 5 fős csoportra és versenyezni viszik. Az már nem ugyanaz, mintha a dolgozatoknak kellene megfelelni. Nagyobb a nyomás, több az elvárás. Az, hogy mind e mellett mit gondolnak róla, nos nem mondanám semmiségnek, de az emberek ítélkeznek, ezzel pedig mindenhol szembe nézünk. Nem túl nagy vígasz, ezért nem is mondom ki hangosan, de talán még mindig jobb felnőttek közt ilyesmivel szembe sülni, ahol azért a képzések is adnak pszichológiai tapasztalatot, illetve talán több bennünk az emberség, hisz életek múlthatnak rajta, hogyan teljesítenek, mint egy iskolában, ahol a kiközösített gyermek még csak megvédeni sem tudja magát, s lévén, hogy nem készül a világ megmentésére, valószínűleg pont annyi segítséget fog kapni a felnőttektől is. Már ha kér...
- Ez kis kényelmetlenség az ön részéről, ahhoz képest, hogy a felesége mekkora áldozatot hozott. Idővel megszokhatja. Ha nem, akkor pedig azt javaslom, hogy gondolkodjon el valami másban, hátha felfedez még valamit, amiben jól érzi magát. Idővel a felesége is ekképp fog majd megküzdeni azzal a belső vívódásával, ami most háborog benne. Ő nem megszokja, inkább alkalmazkodik a mi világunkhoz, s ezáltal, ha azt elfogadja, a háborgó lelke is felüdülhet. Ha nem, változtatnia kell valamiképp, hogy végül megtörténhessen. - világosítom fel a lehetséges jövőjüket érintőleges elképzelésekről, amelyekkel így vagy úgy, de szembe kell nézniük.
- Mert biztosan még mindig annyira friss neki ez az egész, hogy egyenlőre nem tud mit kezdeni a helyzettel. David... gondoljon csak bele, maga nem így érezne? De idővel, a párja oldalán megbékélhet vele. - azért fogalmazok feltételes módban, mert nem fogok abba a hitbe ringatni, hogy nem fordulhat elő az ellenkezője, mert  bizony erre is lehet példa. Ám ha túl aggódja, és ezt akaratlan is nyomásként fogja érezni a felesége, több, mint valószínű hogy probléma lesz belőle.
- Gondolom az eddigi életmódja sem igazán tette lehetővé, hogy bízzon másokban, ezt pedig elvárni egy teljesen új, és idegenkedő országban irracionális. Egyenlőre próbáljunk arra összpontosítani, hogy elkerüljük a lehetséges negatívumokat. A feleségének egyenlőre le kell vetkőznie a múltbeli traumák és életkörülmények okozta félelmeit, aztán jöhet a beilleszkedés. Ez akár évekbe is telhet, legyen türelemmel. - kérem rá, mert lehet az idő valamelyest gyógyír lehet a sebekre, noha azok hegekként örökké megmaradnak. Mondanám, hogy gondolja magát a helyébe, de teljesen egyikünk sem tudja.
Bólintok egy némát a kapcsolatuk megszakítására tett megjegyzésére, noha, ha csak be nem avat - amit én tiszteletben tartok - úgy én sem merészkedem benne messzebbre. De attól még a jó emlékeket sem szabad semmibe vennünk, amik lehetnek éppen olyan jók, mint maga a rossz, vagy talán még jobb is. Csak képesek vagyunk kissé túl kombinálni a rosszakat. Az viszont, hogy nem érzi magát komfortosan a felesége távolléte miatt és így talán kevesebbet mond, mint amit akkor mondana, némileg visszavethet minket a javulásban. De ez csak egy feltételezés, s éppen ezért adok alternatívát, s ajánlom fel, hogyha kell házhoz megyek. Nyilván ott is beszélgetnek, s sanszos, hogy mélyebb dolgokról is a múltat érintőlegesen, mint amit itt megengedhet magának, de nem kötelezem semmire. Visszautasítását, melyet csak részben utasít vissza, elfogadom.
- Rendben van. Én a maga egészségi állapotát kell, hogy figyelembe vegyem, így természetesen nem ragaszkodom semmihez, csupán egy opció volt. - válaszolom egy bólintást követően. Valóban nem volna jó veszélybe kerülni bárki miatt, azonban úgy gondolom, hogy ez kettejüktől függetlenül is megtörténhet. Bár való igaz, fogalmam sincs, hogy egy kínzás alatt miként reagálnék. Nem vágnám rá azonnal, hogy olyan könnyen megtörhetnek, de aztán ki tudja. Nekem is meg vannak a magam határai.
Ezen túllendülve pedig folytathatnánk is a beszélgetést, noha én voltam, aki kizökkentette, így én leszek, aki szépen vissza is rángatja.
- Hogy érzi, mióta ismét együtt vannak, szorosabb a kapcsolatuk? Vagy érez valamiképp változást az egészben? - érdeklődöm visszatérve a témához, aminek fő okát végülis nem indokolta meg, de ha a későbbiekben szeretné, úgy is megteszi.

Csak annyit tudok, amennyit megoszt velem, s én azokból tudok építkezni. Még is úgy érzem, hogy olykor mintha elutasítaná a megállapításom, noha szóban egy percig sem kételkedik ezekben. Mind ez azért fordulhat elő, mert nem mond el mindent. Talán nem is teheti. Így azonban elég nehéz belegondolnom, mit is érezhet, járhat a fejében. De próbálkozom, és látom, hogy ő is. Nem hiszem, hogy David rosszember volna, és bizonyos értelemben nem csak a munkájáért áldozza fel önmagát. Ám mikor nagy nehezen ki böki, hogy a felesége gyermeket vár, az nem csak új szintre emeli az eddig taglaltakat, de egészen másképp értelmezi az eddigieket. Nem ítélkezhetek, de néha pokoli nehéz, ha az ember nem csak a maga életét sodorja veszélybe, vagy kételyek közé, hanem azt, akiért meghalni is képes. A legsúlyosabb esetekben pedig egy olyan életet, aki még önmagát sem képes megvédeni, szót emelni. Nem mondom ki hangosan, de az ilyen "baleseteket" egyszerűen nem tudom jó érvként kezelni, mert ez önmagában sem olyan dolog, amire vállat vonhatunk. A felelőtlenség pedig nem olyasmi, ami lerázható, amiből kinő, mikor már úgy érzi. Ahhoz előbb fel is kell nőni, értelmezni. Elvárásai vannak a feleségével szemben, hogy a kisbaba egészségben és biztonságban születhessen meg, nevelődjön, hogy a feleség fellelőséget vállaljon, miközben David "hibázott". Nyilván ehhez is két ember kell, de ha megtörténik, már nem mutogathatunk ujjal a másikra. Ha a felesége nem tud időben felzárkózni, az sem az ő hibája lesz, ebbe ugyanis együtt vágtak bele. Oké, Shane, nyugalom. Ne ítélkezz. Mindketten elég bonyolult életet tudhatnak maguk mögött, hát még, ami majd vár rájuk. Azért vagy, hogy segítsd át a problémás időszakokon, nem azért, hogy fejmosást tarts neki.
- Öhm... - fordítom fejem az asztalon lévő papírok felé, mert még most is nehéz szavakba önteni bármit is, amiről nem süt, hogy mennyire felelőtlennek találom mindkettőjüket.
- Ha most a felesége teljesen egyedül volna, azt mondanám, ez valóban elég nagy dilemma. Ugyanakkor, elég sok, ennél is komplikáltabb helyzetben kellett már helytállniuk, így feltételezem, ha nem is lesz sétagalopp, és a felesége, ha nem is örökké, de éveken át tanulni fogja az itteni élet minden csínját-bínját, sikerülni fog. - kezdek bele, bár a gyerekneveléshez nem sokat tudok hozzászólni, ez pedig némileg visszavethet a pontos diagnózisban vagy az egész átlátásában, de úgy gondolom, valóban képesek lesznek megbirkózni ezzel az új... kihívással.
- 9 hónap csak kimondva tűnik soknak, de ennyi idő alatt nem fog tudni beilleszkednie a felesége ebbe a számára teljesen új és pörgös világba. Ez fontos, mert erre kell készülnie magának is. Sokkal jobban oda kell majd tennie magát, David, mint bármelyik más apának, mert a feleségét és a gyermekét is támogatnia kell, folyamatosan, maximálisan. Ha a felesége bizalmatlan lesz 3-4-5 hónap múlva is, vagy mikor a végre először láthatják a gyermeküket, nem neheztelhet rá, nem erőltetheti, mert ehhez idő kell. - magyarázom el, talán az egyik leginkább aggodalomra okot adható esetet. Ez azért sem lesz egyszerű, mert David-nek még a saját démonaival sem sikerült igazán megküzdenie, és amikor ott lesz már a baba, és a felesége összeomolni készül, nem pánikolhat be.
- Ne feledje, hogy a gyermek mindkettőjüké. Magának épp úgy ki kell vennie a részét azokból a dolgokból, melyből a feleségének is. Értem itt ezalatt a szociális készségeket. Is. - válaszolom, mert úgy érzem mintha kissé a feleségére akarná ezeket terhelni, bár meg lehet, mindössze még gőze sincs róla, hogyan kell közösen fel nevelni egy csöppséget. Ezért sem szeretem a felelőtlen szülőket, mert az fejetlenséget okoz. A felkészületlen szülő pedig azon túl, hogy a szokottnál is több és nagyobb hibát vét, mentálisan is rámehet egészsége, ha csak nem dönt úgy, hogy inkább elmenekül. Egyik sem jó opció, mert mindkét fél sérül. A magára hagyó és a magára hagyott is. Mindezek ellenére felajánlom, hogy tarthatjuk ezeket a beszélgetéseket máshol is, ha kényelmetlennek tartja a megnyílást előttem ebben az irodában. Megérteném, hiszen a magánirodám is egy kórházban van, mert itt volt hely, amit megtudtam akkoriban fizetni, és már nem is mennék el, mert itt azonnal segítséget kaphat a beteg, akkor is, amikor én már nem tudom támogatni. Kissé frusztráló lehet a váróban ülni, és azon idegeskedni, vajon figyelik e, vagy, hogy melyikük lehet őrültebb, ha nem én. A folyosó végi nem túl bizalom gerjesztő hangok sem épp arra sarkallják az embert, hogy kivárja sorát, mint inkább, hogy fusson amerre lát.
Azt hittem a necces részén az ülésünknek túl vagyunk, de igazából most avatott be igazán olyan dolgokba, amit érthetően magában kellett volna tartania. Talán a bizalom. Talán mert tényleg szeretne változni, és ehhez meg kell nyílnia. Mindenesetre, ha fejben számoltam is vele, miféléket fogok hallani, más ezt az ő szájából is hallani. Nem hiszem, hogy a mai nap után leakarnának majd vadászni, de ezek után lehet egy kis ideig paranoiás leszek, ha olyan emberekkel találkozom.
Őszintén megvallom, bár sejtettem, hogy a munkáját okkal hívják különlegesnek, még így is nehéz volt megemészteni az akciófilmekbe illő történéseket benne, pedig igazán még bele sem ment a részletekbe. Próbálok a lényegre összpontosítani, a kettejük kapcsolatára, nem pedig arra, hogy közben emberek életét oltották ki, s mindezt egy fél mondat erejéig megemlítve. Hogy nyakig úsztak a veszélyben és sokszor futottak versenyt a halállal, ami bármikor, de tényleg, bármikor utolérhette volna őket. Nem tudom, biztosan alkalmas vagyok én erre az ügyre?
Amit itt értelmeznem kell, hogy David beleszeretett ebbe a nőbe, aki viszonozta, s akiért feláldozta lényegében az életét. Bizalmat szavazott neki, s talán a nő is neki, különben szerintem a történetnek már az első felében vége kellett volna szakadnia. Amikor azonban szükség lett volna rá és a köztük lévő bizalomra, a felesége eldobta a lehetőséget, azért, hogy feláldozza magát, mindazt, amit David érte tett. Oké, itt kezd igazán bonyolulttá válni. Úgy érzem a bizalom ingatag köztük, bármennyire is az ellenkezőjét állítják. Ám szerelemből, még is állandóan áldozatokat hoznak egymásért, ezt pedig úgy tűnik egyikük sem tiszteli igazán a másikban. Nem fogom ezt mondani David-nek, de talán, az erős kapocs ellenére, a szerelmük ellenére, mégsem egymásnak szánta őket a sors. Ismételten keresem a szavakat, pár pillanat erejéig néma csendbe burkolózom, hogy összeszedjem gondolataim. A karfára könyöklöm és állam simogatva, a sötét monitort figyelve próbálom lecsillapítani az információktól túl csorduló, de most még elég zavart elmém.
- Én azt gondolom... - szólalok meg végül David-re pillantva, s közelebb hajolva az asztalhoz, hogy rákönyökölve, ujjaim összekulcsolva pihentessem rajta kezeim. - Hogy itt bizalmi problémákkal állunk szemben. A szerelem még nem feltétlenül jelenti azt, hogy képesek vagyunk bízni a másikban. Bizalom hiányában pedig szerethetjük halálosan a másikat, de, ha baj van, akkor arra fogunk hagyatkozni, akiben még igazán hiszünk. Általában magunkban, mint azt az ön példája is mutatja. - biccentettem oldalra fejem, majd folytattam tovább. - A feleségével való problémák talán nem is teljesen abból, gyökereznek, hogy minél előbb alkalmazkodjon a mi világunkhoz és még csak nem is az, hogy ön félti őt. Hanem az, hogy nem bíznak meg egymásban teljes mértékig. Ha nem így volna, a felesége nem küzdött volna maga ellen, annak ellenére, hogy önnek jót akart. Maga pedig nem neheztelt volna rá, és hagyta volna cserben akkor. Talán azért nem igyekszik a maga kérésére, mert még mindig nem bízik az ön szavában, hiszen gondoljon csak bele. Egy bekötött szemű ember, akit arra kér valaki, akiben teljesen megbízik, hogy dőljön hátra, ő majd elkapja, megteszi? Igen. Mert elfogja kapni. Persze hibázhat, és ez ronthat a bizalmukon, de bízik benne annyira, hogy zokszó nélkül eldőljön. Ha nem bízik meg teljesen a másikban, magára hagyatkozik, és bár hallja, hogy ott van mögötte a bizalmi partnere, nem fogja magát hanyatt vágni. Az ingadozó bizalmuk miatt nem érzi magát biztonságban. Nem tudom, hogy ez azért van, mert tett valamit, ami miatt kétségei támadhatnak, vagy már az első pillanatban is így volt, de ez okozza az egészet. - magyarázom neki és nem győzöm nyomatékosítani. Még ha nincs is teljesen igazam, be kell látnia, hogy van benne igazság.
- Mikor majd haza megy hozzá, és hát nem kívánom, hogy ilyesmi előforduljon, de mondjuk kialakul egy olyan vita, ahol az egyikük végül döntésre jut és a másik valóban, de tényleg, őszintén elfogadja azt, a mi esetünkben ön, tegye hozzá, éreztesse vele, hogy megbízik benne és tényleg, hagyja, hogy érvényesüljön mindez. És amikor a felesége döntése megvalósul, ismerje el, ami számára azon túl, hogy kellemes érzést fog nyújtani, megnyit egy ajtót, hogy a bizalmukat újra építhessék. Ha ez a döntése rosszul sül majd el, ne éreztesse vele, hogy hibázott és jobb lett volna, ha magára hallgatnak, hanem vigasztalja meg, öntsön belé erőt, motivációt. Tegye hozzá, hogy továbbra is töretlenül bízik benne. A felesége megfogja érteni, és tudatosul benne, hogy, bár hibázott, az nem azt jelenti, hogy legközelebb nem fog hibázni, de törekedni fog rá, hogy ne tegye, viszont kölcsönösen bízni fog magában és a döntéseiben. Látni fog rá egy példát, ami elindítja majd benne ezt a gondolat folyamatot. Menni fog? - kérdem a végén egy halovány mosollyal David-re nézve.