Trixe a csípőjét a pultnak támasztotta, két kezével óvón ölelte körül kedvenc, csorba szélű bögérjét, miközben közel fél percenként kortyolt bele a tűzforró levendula teába.Még alig múlt reggel hat, de a sminkje tökéletes, a mosolya üde és friss, készen állt arra, hogy a csoportjának mindenre elszánt kis rosszcsontjai ma is rojtosra táncolják az idegrendszerét.Hozzám hasonlóan imádta a hivatását, és akkor sem választott volna mást, ha lehetősége lett volna. Két éve ment férjhez, és őrülten szerelmes volt még mindig, noha előtte közel öt évig tartó jegyességet pecsételtek meg a lakodalommal.Remélte, hogy ott lehet majd akkor ha én és Tony végre összekötjük az életünket, azonban a dolgok másképp alakultak. Én azonban örültem az ő boldogságának, ő pedig igyekezett minden alkalommal rávenni arra, hogy talán próbáljak meg kissé nyitottabb szemmel járni a világban. Megtettem.Pár hete még valami randikereső oldalra is hajlandó voltam felregisztrálni a kedvéért….Tinder….van ennek a szónak valami jelentése? Nem tudom, de pár hét után egyre ritkábban jártam fel, mert azt hiszem az esetek többségében azok akik rám írtak, nem ugyanazt keresték, amit én. Felgyorsult a világ. Mindent mindenki azonnal akar, mindent mindenki rögtön meg akar élni, mintha az élet nem tartana tovább pár óránál számukra. Pár boldog lopott óránál. Nem nagyon akarom hibáztatni az ilyen embereket sem. Hiszen tudom, hogy az élet néha valóban olyan rövidre van szabva, és addig kell kiélvezni a jó dolgokat, ameddig lehetőségünk van rá. Bárcsak nekem is még több adatott volna Iris-el. -....na és, utána mi történt?- érdeklődött kíváncsian felvonva szép ívű, mélybarnára tetolvált szemöldökét. Még mindig mosolygott, rendületlenül, én pedig csak lassan, sokat sejtető huncutsággal megvontam a vállam. - Ráírta a bögrére a nevem. Mandulás lattét kértem, némi kis csokoládémorzsával, és dupla adag finomra őrölt barnacukorral….aztán…- szándékosan nem tértem ki a lényegre, noha tudtam, hogy arra kíváncsi, mi a története a pulton heverő jegynek, mi a Guggenheim múzeum “Impresszionisták a természetben” címet viselő kiállítására szólt. Azt is tudtam, hogy pontosan tudja kivel fogok menni, ahogy azt is, hogy még mindig annyit vagyok csupán hajlandó beismerni, hogy barátok vagyunk, akivel jó megosztani néhány dolgot. Például lassú délutánokat a Central Park ezerszínű juharfái alatt, vagy éppen beülni egy régi filmre, amit tulajdonképpen akár otthon is meg lehetne nézni, de akkor elveszne a mozinak a semmihez sem fogható, izgalmas hangulata. Kiállításra menni, vagy újra és újra beülni a West Side Story-ra egy nagysikerű off-Broadway előadás keretein belül.Vitorlázni menni, ahol kiderül, hogy tulajdonképpen életemben nem csináltam még ilyesmit, de izgalmasnak tűnt. A születésnapján egy tandemugrással szeretném meglepni, aminek talán az a legkülönösebb velejárója, hogy én magam is pokolian félek a magasban. Valószínű két infarktust is át fogok élni, mire egyáltalán kikászálódunk majd a hevederekből.Feltéve ha belemegy. - Lehetetlen vagy Snow! A lényeget kérlek…hétkor kezdünk, és addig meg szeretném tudni a részleteket. Dane az ugye? Lassen? -Larsen. - A kávés fickó. Nevetve bólintottam, és felvettem a pultról a múzeumbelépőt. - A kávés fickó. És mielőtt lyuk keletkezne az oldaladon a kíváncsiságtól, elárulom, hogy ma este hétkor fogunk találkozni a múzeumnál. Monet, Renoir, Liebermann, Cassatt….csupa jelentéktelen művész mázolmányai előtt fogunk álldogálni hosszú időn keresztül, miközben eljátszunk a gondolattal, hogy talán lehettek volna ők a festőművészet legkiválóbb alakjai. Most Trixie nevette el magát, és fejcsóválva megemelte a jobb kezét, majd pisztolyt formázva felém mutogatott jó párszor a levegőbe bökve. - Holnap minden részletről beszámolsz majd. Mindenről. - Az összes festményről? Hosszú lista lesz. - Komolyan Snow, egyszer megfojtalak! Mindketten jóízűen nevettünk.
Trixie vette át a csoportom megmaradó részét, hogy egy órával hamarabb el tudjak menni. Szerettem volna elkészülni, kicsit szusszanni, és lehetőleg nem késni többet a megengedett udvariassági öt percnél.Újra szerette volna elérni, amit már anya is számtalanszor, hogy legalább azokra az alkalmakra halkítsam le a telefont, amikor kicsit lehetőségem van kikapcsolódni, de képtelen voltam rá. És ha most történik valami, bármi ami fontos, ami Sun számára akkor és ott életbevágó? Nem akarom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy nem vagyok ott amikor szükség van rám. A tükörben figyeltem az arcomat. Szokatlanul fáradt, kissé talán elgyötört voltam. Karácsony óta nem tudtam eleget pihenni. Egyre nehezebben dolgozom fel, hogy Sunira ügyvédje szerint egyelőre teljesen felesleges bármiféle fellebbezési kérelmet benyújtani. Egy két éves esetre még csak rá sem fognak pillantani az illetékesek, és olvasatlanul tolnák odébb az aktáját.Az orvosai sem kecsegtetnek semmi jóval annak tekintetében, hogy mikor lesz olyan állapotban, amikor a tudatát jelenleg blokkoló sokk ködén túl majd hajlandó lesz emlékezni, belátni és elfogadni, hogy mit tett. Dr Ramman szerint, akit az ügyészség rendelt ki a testvérem mellé, ha el is mondanám mi történt azon a bizonyos napon, nem hinné el.Sunira folyamatosan menekülésben van a valóság elől, és úgy érzem, hogy ebben én bűnrészes vagyok, mert elfogadom amit mások mondanak. Holott a szívem, a lelkem és minden érzésem, ami az ikertestvéremhez köt ennek pontosan az ellenkezőjét diktálja. Gyáva vagyok talán a nyakamba venni a döntés súlyát, vagy egyszerűen fogalmam sincs hogyan nézzek szembe a következményekkel, amelyet az igazság megismerése váltana ki belőle. Addig felveszem a telefont, amikor hív, hallgatom a kétségbeesett hangját, a könyörgését, azt ahogy beszél Iris-ről, mintha még mindig élne.A hangja vasmarokkal szorítja ilyenkor a szívemet és legszívesebben üvöltenék a kétségbeeséstől, helyette én vagyok, aki nyugtatni igyekszik őt. Danny-nek talán fogalma sincs róla, hogy a figyelmessége, ezek az apró meghívások, vagy az ahogyan csak egyszerűen képes velem akár perceken keresztül hallgatva ülni egy festmény előtt, egy sütemény mellett valami apró cukrászdában mennyit jelentenek nekem. Szükségem van arra, hogy legyen mellettem valaki, akinek nincsenek elvárásai. Aki egész egyszerűen csak jól érzi magát velem, és akinek talán én is ha nem éppen üdítő de mindenképpen egyszerű és kellemes társaság vagyok. A szürkület lassan beterítette a várost, amikor végül megérkezett a taxi, én pedig beültem és bemondtam a sofőrnek a múzeum nevét.Hátradőlve pihentettem a fejem az ülés magasított támláján, és arra gondoltam, hogy hosszú idő óta most először szeretném ha valóban nem zörrenne meg az a telefon. Lehunytam a szemeimet, és hosszú percekre kikapcsolni igyekeztem az agyam, vagy legalábbis tompítani a zakatoló gondolataimat. Biztattam magam, hogy jót fog tenni nekem ez az este. Szükségem van a feltöltődésre, amit a képek kavargó, szívmelengető színes világa okoz, de talán nagyobb mértékben a társaság akivel mindezt megoszthatom majd. A taxi duruzsoló melegében, a rádióból kiszűrődő régi Shania Twain lassú dallama közepette majdnem sikerült belesüllyednem az ülésbe, és el is aludni. A sofőr karcos köhentésére, és udvarias, kissé európai szláv akcentusára rezzentem össze. Némi borravalót is adtam neki azért, hogy csendben és erőltetett beszélgetéstől mentesen tettük meg az utat a múzeumig, majd kiléptem a kissé csípős estébe. Összébb húztam a kabátom és feltekintettem a múzeum épületére. Olyan volt mintha félrerajzoltak volna két tölcsért, és meglehetősen modernnek hatott, noha a város ezen részében amúgy is egymásba kapaszkodtak az égbe vesző toronyházak. A zsebemből előhúztam a telefonomat és megnéztem az időt. Nemhogy nem késtem, hanem még öt perccel korábban is érkeztem. De nem elég korán. Mert a főbejárat előtti betonkádak mögött, melyekbe így tél derekán néhány örökzöld kandikált csupán a csípős hidegben, ott állt Danny, a kabátjába dugott kézzel, hozzám hasonlóan didergősen.Sietve indultam meg felé, és ha a tekintetével észrevett akkor felemeltem a kezem és integettem neki, szélesen, és kedvesen elmosolyodva. - Hello. Nem tudok olyan pontosan érkezni, hogy ne te várj rám valahol. Ez nálad biztosan olyan szuperképesség, minthogy nálad finomabban senki nem készíti a mandulás lattét.Egyszer be kell avatnod a titokba! - ha engedte, akkor megöleltem és még két puszit is hintettem az arcának két oldalára. - Egek! Ha tartottam volna magam a nőket megillető késéshez akkor már csak a jégszobrodat puszilgatnám. Na gyere menjünk be mielőtt kihűlsz itt nekem. Régóta vársz?- karoltam bele öszönös egyszerűséggel, a fejemmel pedig a bejárati ajtó felé intettem, amely mögött meleget ígérő arany fényekkel hívogatott a múzeum, beljebb pedig az impresszionisták szemet gyönyörködtető, káprázatos világa. - Mellesleg gondolatolvasó vagy.Mindenképp el akartam jönni megnézni ezt a tárlatot. A kedvenc irányzatom. És ennyi zsenit egy helyen ritkán láthat az ember.
Egy érzés régi ismerősként köszönt vissza az életembe. Alattomos édes ígéretként becézgeti a szív legféltettebb részeit a boldogság reményével, de illékony lehet, akár egy múlandó pillanat. Mégis megtettem.. újra és újra közelítettem a zöld szempárhoz, mert a lelke nem egy könnyed élvezetet rejtett magában, hanem valami mélyet, valami mindent felrázót. Féltettem magam a sérüléstől és féltettem őt az alkalmatlanságomtól, így a barátság könnyed köntösét adtuk a kapcsolatunkra, amíg az egekig emelt falakat készen nem álltunk lebontani egymás előtt. Minden perc ajándék volt vele. A munka, az új kávézó, a folyamatos aggódás Wendyért vaskos takaróként telepedett az agyamra, foldokoltam a nyomás alatt és nem akartam, hogy mások figyelmét ez felkeltse, így az örök derű álarca mögé rejtettem aggodalmaimat, amíg ő be nem lépett az életembe. Ő volt a zöld szempár, a kellemes hang, mint amikor egy hosszú tél után elérkezik az első reggel, aminek már tavasz illata volt és a nyár ígéretével kecsegtetett. Az első néhány alkalommal csak néztem őt és kiszolgáltam. Megfőztem a kávéját, megjegyeztem a nevét. Gyűjtöttem a bátorságot próbáltam elcsípni bármilyen információ morzsát, ami arról árulkodott volna, hogy valaki hazavárja. Gyűrűt nem viselt, szemei csillogása pedig kölcsönös szimpátiával bíztatott. Először csak sétálgattunk, hogy megtudjam milyen dolgok érdeklik. A művészet világában lelte örömét. Én nem konyítottam az ilyen dolgokhoz, de észreveszem a szépet és élveztem ahogyan hosszasan tudott mesélni a festményekről, a festőkről és olyan történetekről, amiket én álmomban sem tudtam volna kitalálni. Én ehhez talán túl földhöz ragadt vagytok mégis vele elkezdtem megérteni a művészetben rejlő lelki megnyugvást. Minél többet tanultam tőle ezekről a dolgokról, annál könnyebbnek és többnek éreztem magam egyszerre. Elvittem magammal vitorlázni, hogy megmutathassam neki az én világomat a sportban. Előtte még különösebben színházba sem jártam, mert sosem tudtam eldönteni, hogy érdekel-e egy előadás vagy sem. Kifogástalan ízlése azonban biztonságban vezetett még ebben is. Visszataláltam önmagamhoz miatta. Mintha újra és újra meggyógyítana bennem valamit, amit már nagyon régen összetört bennem az élet. Múzeumba hívtam, mert a legutóbb láttam ahogy a tekintete lustán elmélázott a kiállítás hirdetésén. Nem kellett mondania, csak figyelnem kellett, hogy tudjam ezzel boldoggá tehetem és ha ő boldog, akkor én is. Legközelebb majd elviszem magammal lovagolni, hogy megmutathassam neki a szenvedélyem, a gyógyírem. A mutatók lassan vánszorognak az órán. Brian és Wendy csicsergése távoli zajnak tűnik a fejemben. Ők zárnak, én hamarosan mehetek, hogy Snow társaságában feltöltődhessek boldogsággal. 16:00. Távozom. Nem magyarázkodom. Nincs miért. Én vagyok a főnök, de egyébként is mindketten a barátaim, így szívesen kisegítenek, amikor szükségem van rá. Otthon talán kapkodok egy kicsit, de nem tehetek róla. Izgalommal tekintek az esti időtöltés felé. Fehér inget veszek, fekete nyakkendővel, fekete farmerral. Elegáns akarok lenni a kedvéért, de nem akarok túllőni a célon. Szakállam rövid, nem bozontos. Nem szeretem teljesen leborotválni, mert túlságosan fiatalnak tűnök arcszörzet nélkül. Hátrafésülöm a hajamat és magamra veszem fekete szövegkabátomat. Nem akarok késni. Egyetlen percet sem és az én felfogásom szerint, ha pontos vagy már elkéstél. Szívesebben várok rá, minthogy kockáztassam, hogy esetleg neki kelljen egyedül állnia a múzeum bejárata előtt. 17:45. Kiszállok a taxiból és a múzeum bejáratához sétálok, de a város felé fordulva várakozok. Kezeimet a kabátom zsebeibe süllyesztem, hogy védjem magam a hidegtől. Izgulok. Minden egyes alkalommal amikor csak találkozunk. Alig 10 percet töltök el a kijelölt őrhelyemen, amikor észreveszem a mosolyát. Ezer közül is kiszúrnám. Önkéntelenül is viszonzom a mosolyát. Kezeimet előhúzom a zsebemből, hogy magamhoz ölelhessem. Még két puszi boldog tulajdonosává is válok. -Szervusz! Ne is próbálkozz. Ha valaha megelőzöl a találkozónkon a saját kardomba kell dőljek.. sosem fogom elárulni.. még a végén nem lenne rám szükséged.-nevetek egy rövidet. -Alig 10 perce.-pillantok rá gyengéden és kicsit elemelem a testemtől a könyökömet, hogy könnyebben belém tudjon karolni. -Sajnos gondolatolvasó nem vagyok, de figyelek a részletekre.-bólintok egy rövidet. Szóval tényleg jól választottam. Kitárom előtte az ajtót és belépünk. Bent már kellemes a hőmérséklet, így a kabátok szükségtelenné válnak. A ruhatár felé veszem vele az irányt. -Remélem nem zavartam be túlságosan a munkaidődbe az időpont választással.-pillantok rá bocsánatkérően. A múzeum este 9-ig van nyitva, így hagyni akartam neki bőven időt, hogy kiélvezhessen mindent. Leadjuk a kabátokat és elindulunk a kiállítás bejárata felé. Átadjuk a jegyeket és az utazásunk kezdetét veheti. Sokszor úgy érzem, hogy a találkozóink között csak a túlélésre törekszem. Vele élek csak igazán.
Állandóság.Biztonság.Hűség.Olyan szavak ezek, melyeknek jelentésével úgy hiszem mindannyian tisztában vagyunk, mégis kevesen vagyunk képesek értékelni, ha valóban megjelenik az életünkben. Ha megajándékoznak vele minket.Bár Sunira és én ikrek voltunk, mégis ezekben a dolgokban alapvetően és természetünknél fogva különböztünk. Számára az állandóság béklyó volt. Valamiféle visszatartó erő, amely megakadályozza abban, hogy szabadon szárnyaljon. Már gyerekkorunkban is képtelen volt egy helyben megmaradni, neki örökké kellett a változás. Kamaszkorunkban hetente átrendezte a szobáját és szinte hetente váltotta az öltözködési stílusát, vagy éppen azt, hogy milyen zenét szeret.Én sokkal visszafogottabb voltam ebből a szempontból.Nem vágyott éppen ezért biztonságra sem. Ő úgy hitte, hogy senkiben nem lehet annyira megbízni, hogy biztonságban érezzük mellette magunkat. És pontosan ezért a hűségben sem hitt. Ahogy ő sem tudott az lenni. Egészen addig amíg meg nem ismerte Mike-ot. Az örökké rohanó, az örökké lázadó és a világ szabályaival szemben dacoló lány lecsendesedett. Összeértek az értékek amelyekbe én mindig is hittem, ő pedig szépen lassan hinni kezdett. Úgy hiszem mindannyian eljutunk egyszer erre a pontra, csak vannak akiknek egészen más út vezet idáig. Végül az ember úgyis révbe ér.Persze ez nem hozza magával azt, hogy boldog lesz, ahogy azt sem, hogy az ahova végül eljut tökéletes és minden szempontból pontosan az amire egykor vágyott. Csak éppen elfogy az út a lába alól, kifogynak a színek a világból, és minden olyan távolinak és elérhetetlennek tetszik. Néha ez egy tátongó üresség, amelyből mégis hiányzik valami. Hiába az állandóság, a helyzet adta biztonság, vagy a hűség, nem feltétlen egy személyhez, sokkal inkább önmagunkhoz, ha mellette új dolog az amit meg kell tapasztalni: üresség és a hiány. Iris halála után elveszítettem a valódi kapcsolatot a húgommal, és elveszítettem Tony-t is. A férfit, aki az utolsó pillanatig kitartott mellettem, de úgy tűnik nem volt erős az a kapcsolat, amely közöttünk volt. Öt év nem tette erőssé. Kikezdte az első komoly akadály. Nem dolgoztam még fel teljesen a távozását, de úgy éreztem készen állok tovább lépni. Csak éppen nem tudtam hova. Voltak céljaim, volt egy irány ahova tartottam, csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy miképpen induljak el. Éppen ezért hittem azt, hogy ha most nem is feltétlenül egy kapcsolatra, sokkal inkább egy erős barátságra van szükségem egy férfi személyében. Mindezt egészen addig gondoltam így, amíg meg nem ismertem Danny-t. Barát. Hangoztattam ezt egyszerűen és magától értetődően, mégis tudtam, még ha talán nehezen is ment a felismerés és a beismerés, hogy a társasága nem csupán megnyugtató, hanem hiányérzetet kelt bennem, ha nem találkozunk egy futó öt perc erejéig. Csak addig amíg elkészíti a kávémat.Csak addig amíg váltunk egy gyors mosolyt. Kellemes és megnyugtató tekintete van, az a fajta ami melengeti az ember szívét, ahogyan a kávéja szokta hűvös, csípős reggeleken a tenyeremet.Csak nekem tűnik úgy, hogy minden alkalommal picivel több tejszínhabot tesz rá, vagy éppen tovább tekeri a karamellás morzsaszórót? Csak nekem tűnt véletlennek ha az ujjaink véletlen összeértek és a pohár pereme felett nem csupán egy udvarias mosolyt, vagy zavarodott kuncogást váltottunk, hanem valami mást is. Valamit, amit talán csak az apró dolgokban rejtett el számunkra az élet, és mi, mint két kincsvadász, vakon de annál lelkesebben kutakodunk utánuk öntudatlan.Néha tényleg úgy hittem, hogy olvas a gondolataimban. Két különböző világ voltunk, mégis gyermeki kíváncsisággal viseltettünk a másikat boldogsággal eltöltő dolgok iránt. Hittem abban, hogy pontosan erről szól a barátság, mégis olyan vékony a határvonal, amely szinte észrevétlen kúszik be a szívünkbe, és gyújt világosságot az elmébe: lassú érzelmek ringatóznak a fáradt de nagyon szerelem után áhítózó lélekben.Boldoggá tette a napjaimat, és néha úgy éreztem szükségem van csupán arra, hogy a közelemben legyen, hogy mindazt amit odáig nehéznek és hovatovább elviselhetetlenül fájdalmasnak éreztem, képes legyek szépen lassan feldolgozni. Sosem beszéltem neki arról, hogy hol van Sunira, ahogyan arról sem, hogy volt egy unokahúgom.Ő is keveset mesélt magáról, mintha ezek a dolgok valójában nem számítottak volna. Merthogy valójában nem is számítottak. Csípős kissé az este, és a város kellemetlen zaját, az állandó autó tülkölést a buszok vagy éppen a nagyobb járművek erőteljes motorhangját jól esik magam mögött hagyni. Bár a taxi melegében sikerült majdnem kissé tovább lehunyva tartani a szemeimet, feléledtem amint kiszálltam és elindultam a főbejárat felé. Nincsenek sokan, de ha lennének is ezer ember közül is felismerném a szélesedő, vidám de kissé átfagyott mosolyt.Akkorát ugrik a szívem, hogy félek, az ölelésében amellyel sietősen köszöntjük egymást is érezheti.Hogy ne lenne rá szükségem? Elnevetem magam fejrázva, a tiltakozást viszont visszaharapom. - Ó valóban? Hányszor tíz perce?- nézek fel rá, miközben szabad kezem mutatóujját játékosan ingatom meg felé, ahogyan a gyerekekkel szoktam, mikor valami huncutságon kapom őket. - Megvárhattál volna bent is, nem akarom, hogy jégszobor legyen belőled valahányszor rám vársz. Pedig igyekeztem. A taxi elakadt a manhattani dugóban, nem messze a parktól két baleset is volt.És ha még öt percig állunk, akkor teljesen biztos, hogy Csipkerózsikát játszva érkeztem volna meg, mert bealszom.- karomat a karjába fűzve indulunk meg befelé, miközben próbálom neki elmagyarázni a mai napom vidámabb részleteit. Nevetek amikor a kis puerto rico-i Sancho-ról beszélek, aki egymás után kétszer öntötte le a köpenyemet kakaóval, ami miatt még egy mosást is el kellett otthon indítanom, hiszen nincs másnapra tiszta munkaruhám. Vagy az aprócska, szöszke Lizáról, aki amilyen kicsi, olyan hangos, és előszeretettel próbál előadni mindenféle operaáriát.Jellemzően halandzsa olaszul, és még csak véletlenül sem talál el egyetlen hangot sem. Ellenben elképesztően cukorfalat. Minden alkalommal, amikor vele találkozom, igyekszem olyan dolgokról beszélni, ami nevetésre készteti. Szeretem látni ahogy kacag, vagy ahogyan beharapja az alsó ajkát.Magával ragadó a vidámsága, és ez engem is feltölt. Szükségem van rá. Szükségem van ezekre az órákra, amikor kicsit kiszakadnom az állandó problémákból, az életem tengernyi keservéből, és egy időre elhiszem, hogy akár minden rendben is lehetne körülöttem. Egy olyan világban, ahol Iris még él, ahol Danny talán már ismerné a húgomat, vagy a szüleimet….egy olyan világban, ahol minden pontosan olyan lenne amilyen régen volt. Amilyen akkor volt, amikor még azt hittem a dolgok jó irányba haladnak.Persze egy olyan világban talán nem is ismerném őt. Egy olyan világban talán már az esküvőnket terveznénk Tony-val, vagy éppen vásárolnánk egy házat Long Beach-en, esetleg egy kis lakást Manhattan kevésbé zajos részén, közel egy apró, zsebkendőnyi parkhoz. Egy olyan világban azt hiszem hiányozna belőlem az, amit az élet tett hozzám. Amit a mai napig nem tudtam feldolgozni, és ami miatt folyamatosan félresiklik valami. Danny az egyetlen hosszú ideje, aki sosem tesz fel felesleges kérdéseket, aki mindig pontosan annyi akar tudni, és annyi időt akar velem lenni, amit úgy érzek meg tudok adni neki. Ezért pedig hálás vagyok. - Én is figyelek a részletekre, szóval lesz egy meglepetésem az ön számára kávék nélkülözhetetlen hercege.- kuncogom el magam, és pillantok vissza a vállam felett, amikor a nekem kitárt ajtón belépek előtte, majd néhány lépés után megállok, hogy megvárjam, és immáron együtt induljunk tovább a ruhatár felé.A kérdésére megrázom a fejem. - Nem zavartál bele.Trixie, akiről már meséltem korábban. Tudod akinek pár éve volt az esküvője, és még mindig olyan mintha a mézesheteiket töltenék a férjével, átvette tőlem az utolsó órákat, hogy el tudjak készülni, és még a köpenyeket is legyen időm kimosni.Holnapra ugyanis, hála a kis Sancho-nak nem lett volna mit felvennem. Az igazgatónő viszont elvárja a munkaruha viselését. Nem is hinnéd milyen komoly, diktatórikus szabályok vannak egy óvodában.- ráncolom a homlokom és vonom össze a szemöldököm játékos szigorúsággal.A kabátomat éppen elveszi a mosolygós ruhatáros, és megkapjuk a bilétákat, hogy immáron elindulhassunk a tárlat felé. - Sőt! Kimondottan hálás vagyok. Ezt a kiállítást mindenképp meg akartam volna nézni, de ismerve magam, hogy mindent és mindenkit előtérbe helyezek, valószínű az utolsó napokon jutottam volna el, mielőtt zárják…és amilyen szerencsém van, mások is így lennének vele.Gyere!Cassatt képeit látnod kell! Monet vagy Renoir ismert nevek….de Cassatt róla azt hiszem nem nagyon hallottál még.- nyúltam a keze után, és ha hagyta akkor ujjaim egyszerűen fűztem az ujjai közé, és húztam magammal jobb oldalon egy kis folyosón haladva, melynek végén egy fényesre lakkozott, tojáshéjszín ajtó óriási szárnyai nyíltak szét két irányba, befelé pedig egy tiszta,mélybordó szőnyeg vezetett, mely elnyelte a léptek koppanását, és a falakon végigcsorgó visszhangokat. Csak én hallom, hogy a vásznak, a remekművek megszólítanak minket? A szemeink pedig engedelmesen követik agyunk parancsát és gyönyörködve merülnek el az emberkéz alkotta varázslatban. A festészet, mindig is hittem, hogy igazi mágia….valami olyasmi, amit kevesen képesek megjeleníteni. A lélek egyetlen, időben megrekedt pillanatát.Lassítottam a lépteimen, amint a terembe értünk, de a kezét nem engedtem el. Elfelejtettem, vagy csupán jól esett pihentetni ujjai között az enyémet, vagy egész egyszerűen természetesnek hatott, hogy ezen a meghitt utazáson, amelyet a csodás képek között teszünk így haladunk tovább nem is tudom…. - Cassatt igazi zseni volt, amit akkoriban nehezen ismertek el. Nem nagyon tudtak mit kezdeni a színvilágával, vagy éppen a látásmódjával, vagy éppen a témaválasztásával.Mégis azt hiszem olyan elképesztően szívbemarkolóan, ahogyan ő tudta ábrázolni az anya-gyermek kapcsolatát, kevesen voltak képesek. Nézd a képeit! Mindegyiken érezni az elképesztő szeretetet, a meghittséget. Ha vagyonos ember lennék, valószínű a nappalim közepén, az óriási kandalló felett egészen biztosan egy Cassatt kép lógna. Bár valószínű lennék bármilyen vagyonos, nem tudnám megfizetni. Ugyanis mostanra már rengeteget érnek. Felbecsülhetetlen.- miközben beszéltem eljutottunk ahhoz a képhez, ami az én személyes kedvencem volt. Nem tudom megmagyarázni miért. Megálltam a kép előtt, arra késztetve őt is, hogy hasonlóan tegyen hozzám. - Ezt a képét szeretem a legjobban. Tizenhét voltam, amikor az édesanyám könyvespolcán egy impresszionistákról szóló könyvben megláttam. Valahányszor ránézek az jut eszembe: Te jó ég, ez az igazi, vegytiszta és őszinte szeretet! Látod mennyire fáradt az az anyuka….mégis….mégis ott van a vonásain mennyire szereti a gyerekét.Ahogy öleli, ahogy a kisgyermek az álla alá nyúl…- elhallgattam, a fejem félrebillent és egy ideig csodálattal néztem a festményt, majd oldalra pillantottam Dannyre. A szemeim ragyogtak. - Mondd el mit gondolsz, amikor a képet nézed! Érdekel, annyira érdekel milyen érzéseket vált ki belőled ez a festmény!- tényleg érdekelt. A látásmódja, vagy az ahogyan számomra is néha más perpektívába helyezte a dolgokat, egészen magával tudott ragadni. Danny különleges ember volt, és reméltem ezúttal is, ahogyan máskor egy-egy zeneművel, vagy éppen színházzal, most ezzel is sikerül megnyitnom a lelkét.
10 éves voltam csupán, amikor a szüleim elvesztése a teljes életem felfordulásába torkollott. Egy gyerek ebbe beletörik mielőtt elnyelné a magány, az elveszettség és a bizonytalanság végtelennek tűnő örvénye. Kapkodva kűzdöttem a lelkemben a levegőért, a megnyugvásért, miközben a külvilág ebből nem láthatott semmit sem. Belső háború volt ez amiben nagyon sokáig vesztésre álltam, hiszen úgy éreztem nem lehetek gyenge. Nem lehetek én az elveszett miközben a 7 éves zokogó húgom kezét szorongattam. Idegenek lepték el a házunkat miközben minden olyan lehetetlenül hideggé és szürkévé vált. A boldogság otthona egyszerűen kihűlt a szemem láttára, megfakultak az emlékek és a vidám emlékek torkot szorongató démonokká váltak, amik az éj leple alatt zavartalanul kísértettek. Még magamban sem sírtam. Úgy éreztem, hogy ha egyszer elkezdem talán sosem bírom majd abbahagyni. Anyám szavai azonban élénken éltek a belső viharomban. "A báttya vagy, Dane. Ez egy életre szól. Vigyáznod kell rá, mert ha mi nem leszünk akkor csak te leszel neki az egész világon." Szerintem egyikünk sem sejtette, hogy ez a lidérces valóság ilyen hamar a sarkamra tapos. Ha ők nem lesznek. El sem tudtam képzelni, hogy ez mit jelenthet. A képzeletem határain túl létezett csak egy olyan világ, amelyben ők nem léteznek. Gyomorforgató volt az érzés, amikor barátságos arcok a törődés gesztusaként a vállamra simították a kezüket, a hajamat borzolták, próbáltak mosolyt csalni az arcomra miközben feketébe öltözve vettünk végső búcsút. Az lett volna? Néha úgy érzem, hogy még mindig nem tudtam elköszönni, akkor miért nevezik is? Létezik ilyesmi egyáltalán? Hogyan lehetne elbúcsúzni valakitől, amikor nem tudod mi az a pillanat, amikor valakit utoljára látsz? A gyógyulás egy még nehezebb kihívás. Lépésekből áll, hullámokban tör föl és nem tudod, hogy mikor ütnek ki a pályáról és kell újból elkezdened az egész folyamatot. Sokkal egyszerűbb volt mások problémáira hangsúlyt helyeznem, mintha másokon keresztül gyógyultam volna én magam is. Amikor a húgom jobban lett vele együtt javult az én közérzetem is és végső soron csak akkor tudtam igazán magamra koncentrálni, amikor a környezetem már továbblépett. Snowira-t az ég küldte nekem. Talán végre tényleg kiérdemeltem, hogy valakinek a másik fele lehessek.. mellette nem kellett megrettennem saját boldogságomtól egyszerűen lubickolhattam az energiájában, ami örök melegséget árasztott magából. Mellette megfeledkezhettem a hétköznapok nyomasztó problémáiról, nem aggódtam, hogy merre tart az életem, egyszerűen csak azt éreztem volna végre tényleg levegőt kapok. Talán nem is tudja, hogy minden szavával, mozdulatával és lélegzetvételével megment egy kisfiút, aki még mindig a lelkem mélyén szorong és retteg nyitni a világ felé miközben egy férfi álarca mögé rejtőzik. Kedves szava apránként törtek maguknak utat bennem miközben ennek még csak a tudatában sem volt. Néha csak szerettem volna elmenekülni vele a világ elől.. és meg is tettem. Elengedtem mindent és általa megismerhettem hogy ki is vagyok valójában. Mégis van titkom előtte, amely félelemmel tölt el, így a hallgatás védelmébe burkolózom. Az érzéseim tartom vissza tőlem, hiszen inkább lennék a barátja, mint hogy elijesszem magamtól egy meggondolatlan vallomással. Hogyan mondhatnám el neki, hogy mennyire vágyom rá, hogy ajkaimmal becézhessen az ajkait.. hogy a lelkem sóvárog egy közös otthonért? Bármit megadnék neki, bármit megtennék hogy viszonozza a szerelmemet, mégis vidámon evezek a barátság apró csónakján ha közben ő a partnerem. Talán nem is tudja, hogy a lelkem leveti láncait amikor meglátom a mosolyát miközben léptei sietősebb ütemben közelítenek meg a múzeum előtt. Érte boldogan halálrafagynék, ha utána két csókkal olvasztja fel fagyos arcomat. A mosolyom elárul, hiszen akkor nyúlik igazán szét az arcomon, amikor még meg is dorgál, hogy kint állok a hidegben.. érte. Megadóan emelem fel a kezemet. -Ígérem neked csak egyszer telt le az a 10 perc.-mosolygok még mindig mint egy szerelmes bakfis -Ne magyarázkodj, kérlek. Rád boldogan várok bármennyit és én érkeztem idő előtt.-aggodalmat érzek a hangjában és ez azonnal átmelegíti a lelkem. -Akkor most bánom egy kicsit, hogy a forgalom nem hajtotta a malmomra a vizet. A te herceged bármikor lennék.-álmodozom. Mosollyal az arcomon hallgatom a napja részleteit. Apróságok mégis olyan odaadással mesél, hogy már látom is a lelki szemeim előtt az összes jelenetet, de gondolataim elkalandoznak és nem tudok kizárni a fejemből, hogy mennyire csodálatos édesanya lenne belőle. Egy olyan, amilyenről minden gyermek álmodozik, egy olyan akivel már a családalapítás már nekem sem tűnik sem ijesztőnek sem távolinak. Azóta fordul meg az elmémben az apaság gondolata, hogy őt megismertem. Előtte ez csak egy messzi, szinte elérhetetlen terv volt, ahova elképzelni sem tudtam, hogy milyen út vezethet. Nevetek, mosolygok és szinte észre sem veszem, hogy mennyire eláraszt a jókedv a közelségében, mert vele ez sem esik nehezemre. Bármeddig tudnám hallgatni a történeteit, csak hogy az édes hangja a fülemben csengjen amíg csak esélyem van rá. -Valóban?-csillannak fel a szemeim. Már most furdalja a kíváncsiság a lelkem, hogy vajon mi vár majd rám. Ahogy visszapillant rám a válla felett hanyagul a szívem azonnal dobban néhány hevesebbet. Talán az a leglenyűgözőbb a szépségében, hogy az egész létezése árasztja. Ahányszor csak rámpillant, ahányszor csak nevet minden alkalommal levesz a lábamról anélkül, hogy tudatában lenne. -Ezt örömmel hallom. Mármint nem a diktatúrát, mert hát nem nem ez volt az első, ami eszembe jutott az óvoda világáról.-nevetek egy rövidet éppen csak az orrom alatt. A szigorú elvárások ellenére tudom, hogy semmire sem cserélné a munkáját, hiszen olyan tökéletesen illik hozzá akár a nyári délutánhoz egy szelet hideg görögdinnye. Boldog. Boldog mert elhoztam ide és belül most dagadok a büszkeségtől, hogy jót választottam. -Sajnos eddig teljesen kívül esett a látóteremen.-engedek meg felé egy bocsánatkérő mosolyt, bár tudom, hogy ő inkább örül, hogy valami újat vihet az életembe. Összekulcsolja az ujjainkat és én engedelmesen tartom vele a tempót, de néhány másodpercig minden más eltűnik a fejemből csak arra fókuszálok ahogyan a kecses kis ujjai az enyémekbe fonódnak és még a terembe érve sem húzódik el tőlem, így én sem teszem. Mintha csak tényleg egy egy mentőövbe kapaszkodhatnék az ismeretlen tengerén. Lassan haladunk a képek között és olyan áhítattal beszél, hogy engem is magával ragad. Felváltva nézem elámult szemekkel az arcát és a képeket. -Felbecsülhetetlen.-ismétlem vissza az utolsó szavát és a képről ismét a csillogó szemeire téved a tekintetem. Mondanám, hogy nem is tudom, hogy a művészetnek vagy neki szólt ez a szó, de pontosan tudom. Neki. Az én gyönyörű múzsámnak. A kedvenc képéhez érve azonban elidőzünk egy kicsit. Aprólékosan mérem végig a részleteket, az érzelmeket majd a saját lelkemet, hogy mit is vált ki belőlem a művészet. Amikor engem kérdez elgondolkozom egy pillanatra főleg hogy a ragyogó tekintete egy másodpercre minden értelmet elsöpör belőlem és az ő szépségében veszek el. Pislogok néhányat mielőtt visszaemelem a tekintetem az alkotásra. -Én mást látok.-mérem végig még egyszer a képet. -Az első ami feltűnt a ruhák. A gyermek ruhája fehér. A tiszta ártatlanságot őrzi, amivel csecsemőként érkezik. Az anya ruhája szintén fehér, de mintás, mint amit már megrajzolt az élet... mintha az anya magához ölelné az ártatlanságot és vágyakozó megnyugvást látok az arcán amiért ezt a gyermeke képében magához ölelheti. A gyerek pedig ahogyan az édesanyja állát tartja.. mint amikor felemeled valaki fejét amikor szomorkodik és a másik keze is az anyjára simul.. mintha a felnőttkör bánatából a saját gyermekünk emelne ki minket... vagy mintha a belső lélekgyermek védelme és szeretete oltalmazna minket a kor nehézségeitől és terhétől.-bontogatom kicsit az érzéseket, amiket kivált belőlem. Újra Snowra emelem át a tekintetem. Lehetnék ennél szerelmesebb valakibe? -Gyönyörű vagy.-csúszik ki a számon hirtelen és azonnal ki is kerekednek a szemeim. -Mármint gyönyörű.. gyönyörű ez a kép.-köhintek egyet zavaromban és gyorsan visszakapom a tekintetem a képre. Ha készen áll tovább lépünk. A következő képnél azonban én ragadok le egy kicsit. Azonnal megfognak a színek, a kontraszt és észre sem veszem, de már egy ideje ott időzök szótlanul. -Nekem ez lesz a kedvencem.-szinte csak suttogom a szavakat. Nem is tudom megmondani, hogy konkrétan miért. Egyszerűen magával ragad. A sötét háttérből kiemelkedő alak ahogyan a fiúgyermek az ajkaihoz emeli a fehér tálat. Zárkózottságot látok a szemeiben, de ez már lehet az én látásom kreálmánya. -Mintha csak a boldogságot szívná magába nem?-kérdezem még mindig kissé elámulva. Snowra pillantok. Nekem még mindig ő a legnagyobb csoda ebben az épületben.
Kezdőlap
