"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Könnyű ám úgy edzeni, hogy tele van a fejed mindennel. Az edzőterem mély basszusa mellett annyira kavarogtak a gondolataim, hogy el sem jutott az agyamig az ütem, se az óra. Minden egyes emelésnél, húzásnál, lépésnél a munkaproblémáimon merengtem és minden probléma rossz érzése erőt és löketet adott egy újabb körhöz. Repkedtek a számok a fejemben, a neveket és a megoldásokat kombináltam aztán mikor már éreztem, hogy sok a jóból, megálltam. Nyakamba vettem a törülközőm, megtöröltem az arcomat, majd fogtam a vizemet és nagy kortyokban inni kezdtem. Sose érdekelt, hogy bámulnak-e, ezért nem különösebben figyeltem a környezetemre, de most jobb dolgom nem lévén a kortyok közben körbe lestem...és majdnem félre nyeltem. Köhögve fordulok el, ahogy meglátom Andrewt a terembe lépni és csak abban reménykedem, hogy nem látott meg, de ekkor realizálom a hatalmas üvegablakot, amely tőlem pár méterre csodásan engedi befelé a felhős időjárás fényét. - Baise ma vie... - káromkodok egyet halkan. Az orrom alatt. Úgy döntök, ezt a problémát ignorálni fogom. Rácsukom a palackomra a tetejét, aztán miután letöröltem magam után az eszközöket, megyek is tovább, hogy más súllyal kezdjek új edzésbe. Kivételesen nem sajnálom, hogy egy idegen költözik szinte azonnal mellém, mert legalább elveszi a helyet Andrewtól, ha netán kedve szottyanna mellém pattanni. Felteszem a súlyokat a rudakra, kicsit beporozom a tenyerem, aztán már guggolok is.
Mondjuk úgy, hogy még több időm jutott magamra, mióta egyedül laktam - önhibámon kívül. Legalábbis fogalmam sem volt, mégis mit követtem el, mert nem először történt az, hogy Ellie előbb feküdt le, én meg egy idő után hazakeveredtem egy-egy programról. A különbség az eddigiek és a két héttel ezelőtti között az elrontott helyesírású fuck you kezdeményezés volt a részéről és azt sem mondhatnám, hogy értem, mert soha a büdös életben nem jutottunk el addig eddig, hogy ilyen szavakat vágjunk egymáshoz. A lényeg, hogy mindig is volt egy favorit az edzőtermeknél, de kísérleteztem és kurvultam a többivel kapcsolatban, mert nem feltétlenül volt az eddig használt a legjobb felszereltségű, és a megcsalás ilyen formáját még elviseltem. Sőt, űztem is. Kitty öt nappal ezelőtt megjegyezte, hogy haragszik rám, amiért kevesebbet lát. Most mondtam volna, hogy én meg örülök neki? Nem volt vele gond, csak a szempilláival fel tudtam volna söpörni anyámék hátsó kertjét őszi levélhullás idején, de ezt meg csak nem mondhatom neki, hogy nem kell túlzásokba esni, a visszafogottság jobb. Mindig kínált új ízű energiaszeletet, vagy fehérjeport, amikor tudta, hogy alapvetően a csokoládés mellett tettem le a voksom és hogy az sem érdekelt, hogy az epres után mekkorákat lehet sóhajtozni. Az ebben az edzőteremben kiváltott napijegyhez kevesebb dolgot kellett kitöltenem, mintha kiváltottam volna a kártyát és volt már akkora tapasztalatom edzések terén, hogy nemet mondtam a személyi edzős felhívásra. Arra is, hogy kipróbálhatnék személyre szabott étrendet. Az ingyenes felmérést is elutasítottam, szóval a hatodik mosolykörön túl megkaptam Belindától az ukázt és negyed órával később már a terembe lépve néztem körbe, mit hol találok. Egészen addig, ameddig Elliet sikerült bemérnem, amiért megszívtam az orrom és az orrom alatt egy kurvaistenbasszameget morogtam el. A mellettem elhaladó kölyökképű Mr Olympia kezdemény nem értékelte az őszinte szavaimat, ettől függetlenül nem fordítottam hátat, inkább megindultam a nő felé. Nem kellett látványosan végigvonulnom a termen, elég magas voltam hozzá és ő amúgy is elég mély ismertséget kötött velem, hogy felismerjen, ezért nem is aggódtam, amikor nem messze tőle leparkoltam, elnézve a szabályos guggolás közben a feneke felett a mellette edző tag felé, aki igyekezett az edzésre koncentrálni. Én meg sem próbáltam még. És nem fogok Eleonore elől sem elfutni, az is kurva élet. - Szóval a környéken vagy - ebből a szempontból ő talán kényelmesebb és ragaszkodóbb volt. Szeretett egy bizonyos terembe eljárni. Leültem a nő és ezáltal a használható rudak és súlyok mellé a fekvenyomó padra, de nem nyúltam végig rajta. Lepakoltam a padlóra a kulacsomat csak, megtámaszkodva a térdeimen a könyökeimmel, ahogy előredőltem, végignézve minden egyes guggolást, amit a kis barna csinált. - Elárulnád, mit jelentsen ez az egész? Csak hogy tudjam, mert most fogalmam sincs, mi van, a "Fcuk yuo"ból meg nem értek. Meg azt sem, hogy miért nem vagy képes felvenni a telefont, amikor hívlak. Inkább az bassza a csőröm, hogy amúgy ki is nyomsz, nem csak hogy elfelejtesz felvenni. Megvan még egyáltalán a számom? Vagy úgy vagyok elmentve, mint Akinek nem mondjuk ki a nevét vagy Seggfej? - mert nem mindegy. Tudom, hogy nem itt kellene beleállnunk a beszéljünk róla és a hét év után kilépek Andrew Fuller életéből akciót, de ha egyszer itt érem utol a nőt, akire hét évem ment rá, akkor talán van rá okom és indokom. - Nem érdekel, hogy megzavarom az edzésed, mielőtt ezzel jössz.
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Szerettem edzeni. A vérkeringés frissítése mindig meghozta a gyümölcsét, bármilyen nehéz probléma elé álltam. Jó, lehet, hogy nem sikerült elsőre megoldanom mindent, de szépen lassan sikerült. A forró zuhanyzás is hasonlóan segített nekem mindenben, épp ezért, ha valamiben elakadtam, szívesen tettem ezt, vagy azt. Arról nem is beszélve, hogy legalább egészségessé is tett, meg fitté, szóval kellemest a hasznossal kötöttem össze. Voltak azonban olyan problémák, amelyeket még az edzés sem tudott megoldani nekem, ez a probléma pedig egy 190 centis nagyfiú képében közeledett felém. Hiába ignoráltam őt, és tettem úgy, mint akit nem érdekel, ha valaminek, Andyt sosem lehetett bizonytalannak mondani. Most is olyan határozottan ül le az egyetlen üres helyre mellettem és kezd el bámulni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak a szemem sarkából vetettem rá egy pillantást, mintegy jelezve, hogy tudatosult bennem a jelenléte, de megszólalnom már nincs időm. Nem is kell. „Szóval a környéken vagy.” … Ez az egyszerű, aprócska mondat egyszerre volt rohadt imponáló és kurvára idegesítő a szájából. Imponáló, hogy ilyen apró dolgokból is ismer már és olyan hamar össze tud rakni bizonyos dolgokat mint egy nyomozó – ebben tényleg van tehetsége -, de közben meg zavaró, hogy ilyen könnyen megállapít rólam dolgokat. Túlságosan ragaszkodtam a szokásokhoz, ő pedig túlságosan ismerte már ezeket. Ennek ellenére igyekszem kifejezéstelen arccal befejezni azt a 20-as szettet amit elkezdtem és ő nem is pazarolta az időt, már folytatta is. Ha nem lennék eleve kipirulva az edzéstől, most a méregtől tuti a fejembe szaladna a vér arra a sok kérdésre. Ismer annyira, hogy a környéken lakjak, mert itt edzek, de a kikészített tányérok, a kidobott kaja és egyébként minden, amit akkor ott hagytam neki nem elég ahhoz, hogy felismerje, hogy valamit akartam tőle. Csak nem volt megint otthon. Mivel nem szeretek beszélni edzés közben, ha akarja, ha nem, azt a három guggolást még csendben meg kell várnia, amíg befejezem. Mondjuk, közben hozzá is teszi, hogy nem érdekli, ha zavar. Ez ismét, egyszerre imponál és idegesít. Az egész jelenléte megtölt ezzel a kettős érzéssel. Még utoljára kiegyenesedek, aztán elengedem a rudat és hagyom, hogy az a súlyokkal leessen a földre, nem érdekelve, hogy mekkora hanggal jár. Pihegve fordulok felé és teszem a kezeim a csípőmre, összeporozva azokat. - A Seggfej közelebb áll ahhoz a francia szóhoz, amivel jelenleg a telefonomban vagy elmentve. – mondom nyugalmat erőltetve a hangomra is. A törülközőmhöz lépek, és megtörlöm az arcomat, majd a nyakam mögött áthajtva magamon hagyom azt. - Egyébként, ha a „Fuck you” nem volt elég egyértelmű, tudtommal kaptál egy sms-t is, amiben jeleztem, hogy szünetet akarok. Az sem volt elég érthető? – nézek rá metsző szemekkel. Nem tetszik, hogy közben a mellettünk edző pasi épp csak nem hoz popcornt, hogy a tátott szájú bámulását megspékelje vele. Egy lesajnáló pillantást azért küldök felé ezért, amikor arrébb lépek a fertőtlenítőért, meg egy adag papírért, de láthatóan nem érdekli. Vissza megyek, letörlöm a rudat, aztán elkezdem leszedni róla a súlyokat és közben oda sem nézve, de elmondom Andynek amire kíváncsi. - Hét éve vagyunk együtt és az egyetlen fejlődés, ami kettőnk közt történt, az öt éve volt, hogy összeköltöztünk. Bele fáradtam a semmibe, Andrew. Vállaltam egy szaros irodai munkát, hogy mindig otthon tudjalak várni, és közben azt hittem, hogy van közös célunk. Aztán eltelt hét év, és mintha még mindig tinédzserek lennénk, a „barátom” vagy. Bár az utóbbi időben még ez is visszafejlődött valami elbaszott „fuckbuddy”-ra, amiből meg elegem van. Harminchárom vagyok és semmit sem sikerült az életcéljaim felé lépni. Szóval ha szerelmi életem egy pangó pocsolyánál nem lett több, akkor elkezdek magammal és a karrieremmel foglalkozni, azt építeni. Megbeszéltem volna ezt veled is, csak - ahogy mostanában szokásoddá vált – nem jöttél haza és még „szólni is elfelejtettél”. Úgy hogy megoldottam a problémát azzal, hogy elmentem. Ahogy írtam, szünetet akarok. – teszem vissza az utolsó súlyt is a helyére aztán felkapom a kulacsom és kinyitva ismét iszok belőle. Miután kellemesen leöblítettem a torkom, ismét megtörlöm a még gyöngyöző homlokom, majd egyáltalán nem zavartatva magamat arrébb megyek egy üres helyre és elkezdek lenyújtani. Széles terpeszbe ülve fekszem rá egyik, majd másik lábamra, aztán középre, húzom hátra a lábfejemet.
Megszokás. Talán ez jellemezte a kapcsolatunkat, mert tudtam, hogy számíthattam rá, és mert adott nekem akkora szabadságot - egészen eddig - hogy tudjam, nem sértődik meg azon, ha nem úgy alakulnak a programjaink, ahogy azt előzőleg nem is biztos, hogy megbeszéltük. Mert nem volt aznapra sem tervben, hogy egy kibaszott vacsorát készít, aztán meg basszam meg. Megtettem volna, ha lett volna kit, ehelyett amikor kidobtam volna a kukába az üresen hagyott boros üveget, akkor szedtem ki a zsákból az edényeket és mosogattam el aztán azokat. Csak mert ő úgy döntött, hogy lelécel és kidobja az ablakon az elmúlt hét évet, attól még nem az edényeken kellett volna bosszút állnia. Eldönthettem volna azt akár, hogy aznap útra kelek és végigkilincselem a várost, részegen Ellie nevét kiáltozva, belebámulva minden hajléktalannak tűnő nő arcába is, hogy nem-e ő volt az - kihagyva az éjszakai pillangók kiélt képét, de nem erőltettem a dolgot. Inkább a telefonhívásokra tettem le a voksom és megpróbáltam elérni a nőt, aki mintha hurrikánt hagyott volna maga után a lakásban. Mondjuk azt nem értem, mi a szarért kellett neki a borotvahabom is, de ha már a fél lakást bepakolta, akkor már az általam elfoglalt ágyrész melletti éjjeliszekrényem fiókjába toltam egy itthon hagyott fehérneműjét, mintha számítana bármit is. Tudtam én, hogy mit jelentett ez az egész az ő részéről, csak az érzés volt szar, mert ha volt is az életem során már pár kapcsolatom, ott egyiknél se éreztem azt, hogy elhagytak. Rendszerint ott vitákat robbantottak ki a nők, hisztiztek és próbáltak rávenni arra, hogy de minden rendben lesz. Eleonore ezért is volt más. Felnőtt nőként viselkedett, de attól még nem esett jól az, hogy csak így kilépett hét év után az életemből minden előzetes problémafeltárás nélkül, amire találhattunk volna egy konszenzuson alapuló döntést és/vagy megoldást. Nem, neki egyedül volt rá joga, hát hogyne. És ha már belepisáltam az ő territóriumába csak azzal, hogy megjelentem, akkor volt ahhoz nekem is jogom, hogy a szavaimat neki címezzem. Nem tartottam attól, hogy hozzám vágja a súlyokat, de azért ha a nőnek is beszéltem, a fél szememet a mellette edzeni próbáló tagon tartottam. Nem zavart különösebben, hogy Ellie csendben edzett, tökéletesen csinálta, mert nem kizökkenteni akartam őt, hanem ha már adott volt a lehetőség, élni a beszélgetés jogával. - Aha, értem. Minden világos - szűrtem a fogaim közt a szavaira. Szünetet akar. Segíthettem volna neki a súlyok helyrepakolásában, de ha már szünetet kért, akkor gondolom a segítő jobbomat se akarta volna elfogadni, ezért is néztem végig a rendrakását, miközben beszélt is. Most végre eljutottunk arra a szintre is, ahelyett, hogy fogta volna magát és kisétál a teremből, csak mert épp megjelentem. Azért nem mondom, hogy végig nyugodt és türelmes volt az arckifejezésem, a feszültségem egyértelműen a képemre volt írva. Nem léptem utána azonnal, a szemeim a padló anyagát mérték fel, a háttérben lihegő pajtással, aki most végre képes volt szenvedni is a súlyokkal. Eddig gondolom Ellie volt a visszatartó erő és a kemény edzést akarta idealizálni. A vizet a pad mellett hagyva léptem a nő után, elé guggolva le, hogy a szemeit és az arcvonásait lássam. - Miféle közös célok, Ellie? - nem érdekelt, hogy merre hajolgatott és rugózott a teste. - Mármint igen, voltak és vannak közös céljaink és ha jól emlékszem, tartottunk is valahova. De attól függetlenül számít bármit is egy szaros papír? Mert ha csak az számít neked, hogy az ujjadra gyűrűt húzzak és elmondhasd mindenkinek, hogy van férjed, akkor már rég rossz irányba tartunk. Nem az a fontos, hogy ott voltam és vagyok melletted hét éve? Minek kell hozzá egy papír? Eddig is jogod volt mindenhez, amit te és én külön letettünk az asztalra is, és ahhoz is, amit mi ketten értünk el. Mert ha nem érdekel téged, hogy hét éve ott vagyok melletted, akkor megértem, hogy szünetet akarsz. Hogy csak úgy képes vagy kilépni minden előzetes probléma közlés és megbeszélés nélkül, mert te így döntöttél - felemelkedtem, elléptem inkább előle, csak hogy három lépést megtegyek, tőle eltávolodva. - És azt meg rohadt gyorsan felejtsd el, hogy engem kezdesz hibáztatni, hogy eddig nem foglalkoztál magaddal vagy a karriereddel, amikor tudtommal mindig támogattalak - ezt már felé fordulva címeztem neki, és csak hogy még inkább ráhúzhassam a vizes lepedőt, megtoldottam még valamivel: - Ha nem emlékeznél, Sandoval három hónapja meghalt. Te voltál az, aki nem tudott eljönni a temetésére. Lezongorázódott a hagyatéki tárgyalása és a fiúkkal beültünk inni a volt kollégánkra. Bocs, hogy nem szóltam, amikor a műszakom végén rángattak el. Csak tudod, harminchét évesen már nem olyan az én memóriám sem - ha már itt a korral dobálózunk. Az orrnyergemra szorítottam a hüvelyk- és mutatóujjam, úgy dörzsölve meg a bőrt, mintha smirgliként akarnám onnan lemarni azt a csontról. - Csodálom, hogy nem hagytál el azért már hatszor, mert elfelejtettem neked tampont venni. Vagy csokifagyit. És most jut eszembe, hogy tavaly nyáron nem ünnepeltük meg augusztus tizennyolcadikát - semmi nem volt aznap, csak az iróniám és a hirtelenharagom. - Van más is, amit a nyakamba akarsz varrni talán? Mert hallgatlak, készítem a listámat. Csak hogy tudjam, legközelebb mi miatt kérnél szünetet - esküszöm, a sírba visz ez a nő. Ha a hangom nem is töltötte be a termet, ettől függetlenül Ellie tisztán hallhatta minden szavam, mert már volt abban is gyakorlatom, hogy kapjak le másokat a tíz körmükről csendben, mintha mi se történne.
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Annyira kihagytam volna mindezt. Nem volt szükségem a jelenlegi problémáim mellett arra, hogy Andy megjelenjen és a korábbiakat is az arcomba dörgölje, pedig pontosan ez történt. Még csak nem is úgy, hogy megvárt volna oda kint, hanem a terem közepén állt neki válaszokat követelni, ami a jelenlétén túl is frusztrált. Meg az is, hogy mindezt a mellettünk lévő csóka úgy követte végig, mint nagyi a Vadangyal legújabb epizódját. Miután kifejtettem Andynek a magam okait, és hogy mit akarok, arrébb mentem lenyújtani, mert már több, mint egy órája itt voltam, és habár szívesen mentem volna el minél hamarabb, egy izomláz nem hiányzott a nyomoraim listájára. Nem kellett azért sokáig várnom, hogy oda jöjjön... Sőt! Még elém is guggolt, így míg toltam a spárgát a lábaimat nyújtva, felkönyököltem azok között és a férfi arcára tekintettem. Annyira freudi elszólás az első kérdése, hogy már majdnem keserűen fel is nevetek tőle. Megdörzsölöm az orrnyergem, és csak azért nem szakítom félbe, mert tudom, hogy akkor kiabálás lesz a vége. Amikor Sandoval temetését hozza fel, összeszorítom az állkapcsomat, mert ez egy olyan sértés, amit baromira nem érdemlek meg. Nem azért nem mentem el a temetésre, mert "elfelejtettem", hanem azért, mert nem tudtam. A többi szava már alig-alig jut el az agyamig a dühfelhőben, de azt azért észreveszem, hogy a legtöbbje vagdalkozás. Igyekszem kontrollálni a légzésem, hogy ne látszódjak dühösnek, de elég nehéz, mert egyébként az vagyok. Nagyon. - Először is, sértő, hogy azt gondolod csak a rohadt gyűrűt hiányolom az ujjamról, amikor az elsődleges indok, ami miatt leléptem az a te viselkedésed volt. - kezdek bele feszült hangon, de egyébként lassan, rendesen átgondolva a szavaimat. - Nem mondom, hogy nem örültem volna neki soha, mert nyilvánvalóan a mai világban is ez egy család alapja, de téged már a hideg ráz a gondolattól is, szóval még is milyen tervekre és célokra gondolsz, amik egyébként vannak? Mert az utazások és a jövőbeli közös iron manek nem nevezhetőek annak, más meg soha nem is került szóba és nem miattam. - mondom, miközben felülök a földön. - Nem hibáztatlak azért, mert melletted nem tudtam karriert építeni. Magamat okolom, amiért ilyen hülye voltam. Tudod te, mennyi időm megy el arra, hogy mindent szervezzek és tervezzek? Nem csak azért nem vettem fel soha a telefont, mert egyrészt nem akartam veled beszélni, hanem azért, mert ha egy nap 24 helyett 50 órás lenne, akkor minden, amit csinálok, kitenné ezt az 50-et. Azért dolgoztam irodában, mert így legalább meg volt szabva a napi 8 óra, és törődhettem veled, de neked ez is olyan rohadt természetes volt, hogy láthatóan nem jelentett semmit. - kelek fel és felkapom a földről a kulacsomat. - Egyébként meg pont azért érzem magamat rosszul melletted, mert régen én voltam neked az első, most meg már azt sem tudom, hogy egyáltalán én vagyok-e az első számú barátnőd! Most lett vége a tárgyalásnak, és te "elfelejtettél" szólni nekem? És a sok utazásod, amiről utólag szereztem tudomást? Vagy az, hogy mástól tudom meg, hogy ne tervezzek a hétvégére veled semmit, mert már elígérkeztél, természetesen nélkülem? Tudod, hogy ez mennyire szar érzés? Persze, ha már emlegetjük, nem rosszabbak ezek, mint Sandoval halála, amikor is ugyan úgy "elfelejtettél" szólni, hogy elment, és egy bárban italozgatsz a kollégáiddal, miközben nekem kellett volna a lelki támaszodnak lennem, hiszen ezért is lennék a párod, a szerelmed! De hát már egyértelműen nem vagyok az, és ennek semmi köze a memóriádhoz. - sziszegem a végét idegesen és elkeseredetten. Ez az oka mindennek. Hogy hamarabb választ mindenkit, akárkit, vagy akármit helyettem. Hogy nem vagyok más, csak az otthonának egy kelléke, akit mindig ott talál, ha kell. Az is lehet, hogy igaza van mindenkinek, és már másnál keresi azt, ami nálunk kiégett. - Már nem vonsz bele az életedbe, az érzéseidbe és előre lépni se vagy hajlandó, még is mit gondoltál, meddig lesz ez élhető? - kérdezem értetlenül, aztán veszek egy mély levegőt. Annyira gyerekes és most már minden imponáló érzést sikerült átvennie az idegességnek azzal, hogy a fejemhez vágott mindenféle hülyeséget. Egy kicsit kiábrándító, de legalább most már tisztábban látom a dolgokat. - Nem kell listát írnod, mert az se biztos, hogy lesz második ilyen alkalom, Andy. - mondom halkan, mert érzem már, hogy a torkomat fojtogatja ez a keserű érzés. Persze, Andrew nem kiabált, ettől függetlenül baromira bánt, hogy ennyire vak és ezt a problémát a korával akarja elmismásolni. Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Közel sem volt annyira tiszta határvonala ennek, de most már fekete annyira, hogy zavarjon. Csak azt nem értem, neki hogy nem tűnt fel, hogy két irányba sodródunk? Hogy lehet ez neki így jó? Annyira szeretnék nem szét esni itt mindenki előtt, így aztán inkább menekülőre fogom a dolgot és elindulok az öltözők felé. A nőibe csak nem jön be! - Ha meg közel negyvenesen ilyen a memóriád, keress fel egy orvost, mert lehet alzheimer. - bököm még hátra. Mondanám, hogy ha panasza van, írjon e-mailt, mert a továbbiakban nem kívánok beszélgetni, de remélhetőleg a hátamból is kiveszi ezt az üzenetet.
Elkönyvelhetjük, hogy Ellie mellett töltöttem a legtöbb időmet kapcsolatban. Senkivel sem volt ennyire komoly és hosszútávú az együttélésem, mint vele, de ez nem is volt véletlen. Ő teljesen másként kezelt, nem volt neki elég az, hogy működött köztünk a kémia és a szex is jó volt. Nem, neki nem volt az sem elég, hogy maga mellett egy hegyomlást tudhatott és őszintén mondom azt is, hogy azért a harmadik randin elcsattant csókért kurva sokat küzdöttem. Meg az ötödik találkozásnál megtörtént első együttlétet sem hagytam a picsába, mert volt benne valami, ami a többi fruskából hiányzott. Imponált az is, hogy őt nem sikerült csak annyival levennem a lábáról, hogy megjelentem a színen, mert maga a nő is érdekelt, nem csak a teste vagy az, hogy mekkorára képes kinyitni a száját - minden értelemben. Nem mondom, hogy elterveztem, hogy annak a gyökérnek ott a súlyok mellett lihegve a délutáni matinéként a Ducharme-Fuller szappanoperát akartam volna elé tárni, de ha már megtörtént, kurva isten, hogy nem fogok bocsánatot kérni. Foghatnám a kis barnára, de én nem tudtam tartani a pofám. Megint. A logikai levezetésem valószínűleg nem tetszett Ellie-nek, ezt a megfeszülő arckifejezésében és a gesztusaiban is egyértelműen láttam. Az együtt eltöltött évek során azért sikerült őt kiakadva is látnom és tisztában voltam azzal, hogy most nagyon is visszafogott és nőies próbált lenni, ahogy a környezethez illet. Azért voltak logikai bukfencek - szerintem - a mondandójában és esélyem se lett volna arra, hogy a képemen ne látszon meg a nemtetszés, amit keltett bennem a szavaival. Minden egyes alkalommal már a nyelvem hegyén volt a kérdésem, de inkább hagytam, hogy végigmondja ő is azt, amit a fejemhez akart volna vágni. Ha belepofázok, soha nem fogunk innen kijutni vagy épp, hogy kidobnak, mint a Dallas legújabb megbukott ármányban dagonyázó párosa. Arra viszont egy kicsit sem számítottam PONT TŐLE, hogy megkérdőjelezi a hűségemet. A drága barátnője szavai visszhangoznak a fejemben, aki fogalmam sincs, hogy miért gyűlöl, de a nyakamat teszem rá, hogy az ellenszenve egy része abból fakad, hogy Ellie-nek van párkapcsolata, őt meg már hónapok óta senki sem vette kezelésbe. Éveket csak azért nem mondok, mert akkor rosszindulatúnak tűnök vele kapcsolatban. Az utána következő ömlesztett sértegetés szinte el se jutott az agyamig, kivéve pár szót, amire meg még inkább nem válaszoltam. Még. - Befejezted? - tudtam, hogy ez a nőknél egy olyan kérdés, amire leginkább elásták volna a másik felet, ezért is léptem egyet felé, nem amiatt, hogy jelezzem az erőfölényemet és a köztünk lévő fizikai különbségeket, egyszerűen csak nonsense annak a nagy része, amit hozzám vágott. - Ha ennyire lesarkítva látod a kapcsolatunkat, az.. sem a legoptimálisabb. Nem tudom, mikor jutottál el arra a szintre, hogy veled már nem töltök időt. Ami nem igaz, Eleonore - a teljes keresztnevének kimondása nem tartozott a kedvenceim közé, de ha már komoly témákat érintettünk, megérdemelte. Ha hagyta, akkor a kezem csak a felkarján csúszott végig röviden, mintegy jelezve, hogy megértettem a szavait, csak nem értek vele egyet, ahogy a catch me outside how 'bout that hülye liba érveivel élve úgy gondolta, hogy az a legjobb döntés mindkettőnknek, ha lelép. Ahogy most is tette, nekem meg csak annyi dolgom volt, hogy végignézzem azt, eltűnt a női öltöző ajtaja mögött. - Jól csinálod, cimbora - lépett el mellettem nyögve emelek súlyokat fickó, és szerencsére volt akkora jampi, hogy úgy lépett, a vállamnak is nekimenjen. Ha fiatalabb lennék és agyatlan tuskó, akkor most a figyelmem rá irányulna, de helyette inkább véget vetettem az el sem kezdett edzésemnek, a kulacsomat felmarkolva húztam át az utcai ruhámat és dobáltam bele a duffel bagbe a cuccaimat, hogy egy köszönés nélkül adjam le a napijegyes belépőkártyámat a pultnál. A mögötte ülő lány meglepetten pislantott, vagy hat kérdést egyszerre feltéve amiatt, hogy idejekorán lelépek. Tudom, a fehérjepor. Igazán kipróbálhatnám őket. Igen, pazar az összes fehérjeszeletük is. Igen, nagyon jók a gépek itt. Sarkon fordulva kiléptem a fotocellás ajtajukon is, csak hogy ott várjam be Ellie-t, mintha csapdába akarnám ejteni őt. A vállammal a falnak dőltem, a szabadon hagyottra pedig a táskát kanyarítottam, miközben az ajtót figyeltem, a ki és belépő tagokat. Zsebeimbe süllyesztett kezekkel álltam, amikor végre megjelent az ajtóban a nő, és mielőtt elsietett volna mellettem, a keze után nyúlva a csuklójára fontam az ujjaimat, hogy megállítsam őt. Nem fájdalmat okoztam, egyszerűen csak jeleztem, hogy nem végeztünk. - Van miről beszélnünk. Mit szólnál hozzá, ha meginnánk egy kávét? Teát.. ehetsz akár salátát is, hamburgert, fagyit sültkrumplival tunkolva, amit csak kívánsz - mielőtt még azt mondaná, hogy nem ismerem, mit szeret. Dehogynem. A szabad kezemet nyújtottam a táskájáért, és ha nem akarta átadni, akkor lassan kihúztam az ujjai közül azt, hogy tehermentesítsem. - Csak fél órát adj, és elviszlek aztán oda, ahova szeretnél menni, de azt te is tudod, hogy így nem fogom hagyni, hogy elköszönj tőlem, amikor olyasmit mondtál, amit megbánnál aztán, és mielőtt azt mondanád még egyszer, hogy fcuk yuo, inkább öntsünk tiszta vizet a pohárba - nem kértem. Inkább csak reméltem, hogy belátása szerint fog jól dönteni és nem fogja hagyni, hogy méreggel és megbántottsággal a gondolataiban lépjen le - megint. Az egyértelműen nem tenne jót nekünk és Queens még mindig rohadt nagy ahhoz, hogy minden ajtón bedörömböljek érte. - Egy sarokra van innen egy étterem, brunchban verhetetlenek - egyszer már voltunk ott, akkor a hideg rázott az Instagram-hátteres megoldáson, de Ellie-nek tetszett az interiőr. Miatta egész sok mindent képes voltam lenyelni és szemet húnyni bizonyos dolgok felett.
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Tudom, hogy Andy nem az a fajta, mint a legtöbb férfi egy ilyen helyen. Amikor először oda jött, akkor is fenntartásokkal kezeltem. Persze, egy ilyen termet és az olimpikon győztes izmok nyilván minden nőt levesznek a lábukról, de nekem nem volt elég. Eleinte talán csak játéknak szántam az egészet, mert nem gondoltam volna, hogy a fehérjeporon kívül más is van a fejében, de kiderült, hogy tévedtem. Neki bőven volt sütnivalója, és ez kombinálva azzal, hogy nézett ki, már könnyebben meg tudott puhítani. De most mintha elbeszélnénk egymás mellett, vagy nem is tudom. Nem ért engem, hiába ismer. Nem érti, hogy amiket tett az mind egy-egy rohadt szög volt amit bevert abba a nyomorult kerítésbe. Nem szólni a fontos dolgokról a párodnak. Még csodálkozik, hogy igen is megfordult a fejemben, hogy lehet valós alapja annak, hogy talán nem nekem szól, hanem másnak? De vagy én nem tudom átadni ezt egyértelműen, vagy ő nem tudja elég tisztán felfogni. Nem tudom, mi az igazság, csak az, hogy rohadtul nem esik jól erről pont itt, pont most veszekedni. Igyekszem visszafogni magam, de már most annyira ideges vagyok, hogy legszívesebben franciául küldeném el egy kellemes, meleg éghajlatra. Ezen nem segít a Befejezted? se, amitől szinte egész testemben megfeszülök. Az sem érdekel, hogy felém lép, úgy nézek rá, mint aki mindjárt megfejeli a másikat - még ha nem is menne a méretkülönbségek miatt. Féllábbal hátrébb lépve húzom ki a karomat az érintése alól, miközben azt hallgatom, hogy szerinte nem hanyagolt el. Nem hallott meg semmit abból, amit mondtam. Már nem is válaszolok erre, mert egyszerűen nem akarok. Ennél jobban nem tudom leegyszerűsíteni. Ennél jobban nem tudom elmondani, mi zavar. Bemegyek az öltözőbe és - habár egy részem kinézi belőle - Andy tényleg nem jön utánam. Egyáltalán nem sietem el a készülődést. Rendesen letusolok, még a hajamat is megmosom, mert terveim szerint is innen indultam volna tovább, csak nem ilyen körülmények között mentem volna el. Remélhetőleg elég időt tökölök el, hogy elmenjen, de ebben nem lehetek elég biztos. Kilépve az öltözőből az üvegen át az edzőteremre nézek, de nem látom oda bent. Ez megkönnyebbülésre nem ad okot még, úgy hogy a pulthoz lépve leadom az öltözőkulcsot. - Elment az a hegyomlás? - kérdezem, míg a csajszi elkönyveli, hogy visszaadtam, amit kell. - Az a helyes szőkés? El sajnos. - soha nem voltam féltékeny típus, mert Andy mindig is vonzotta a szemeket, intelligensebb volt annál, minthogy félre keféljen. A bogárral a fülemben ez a megjegyzés most még sem érint se jól, se semlegesen, egyszerűen csak egyértelműsíti bennem, hogy bármely ujjára tudna találni helyettem bárkit. Ezzel a "csuda jó" kedvvel lépek ki az ajtón, csak azért, hogy a szemem sarkából utána meglássam a mozgást, oda nézve pedig őt. Nem ment el. Ez valahogy egyszerre nyugtat meg és idegesít fel. Megnyugtat, mert ha ennyire ragaszkodik ehhez az egészhez, akkor talán feleslegesen aggódok konkurencia miatt, de egyben fel is idegesít, mert eddig se sikerült eljuttatni az agyáig semmit - ráadásul még meg is ragadja a csuklóm, nehogy csak úgy itt tudjam hagyni őt. Megint. Türelmetlenül nézek fel rá, ahogy meghív egy kávéra, vagy bármire amit szeretek. Feszülten fürkészem az arcát, és az ujjaim megszorulnak a táskám füle körül, ahogy érte nyúl, még ha lassú is a mozdulat. Nem hagyom, hogy elvegye, de nem is tépem ki a kezéből, mert még nem döntöttem. Úgy figyelem az arcát, mint aki azon gondolkodik, hogy megéri-e ez a vesződés és eleinte tényleg ez jár a fejemben, de közben számolgatok is. Másik kezemmel kiveszem a telefonom a zsebemből és az időre pillantok. - Mostantól kezdve pontosan tizenöt perced van és beszélgethetünk az én kocsimnál. Utána ha kell, mondat közben is hátra arcot tolok, mert találkozóm lesz egy megrendelővel. - mondom elrakva a telefont, felpillantva rá. Hogy érezze, egy picit legalább engedek neki, oda adom a táskát, bár ettől nem lesz barátságosabb sem a modorom, sem az ábrázatom. Célirányosan indulok el a Fordom felé és ha akart, közben beszélhetett, vagy kérdezhetett. Oda érve a kék kocsihoz még csak ki se pittyantottam azt, egyszerűen az orra oldalához léptem, aztán annak hátat fordítva dőltem neki és karba tett kezekkel néztem fel Andyre. Nem akartam beülni vele, mert a kocsit egyfajta menedéknek akartam használni, egy eszköznek, amivel megpattanhatok. Úgy meg elég nehéz megpattanni, ha ő is benne ül. Nem ez volt a legnőiesebb autó a piacon, de nem is azért vettem egy-két éve. Szerszámok és emberek szállítására tökéletes volt, de arra is, hogy egérutat nyerjek a kellemetlen beszélgetésekből is. Úgy hogy hagytam, hogy Andy kifejtse a gondolatait, mert úgy sejtettem, hogy most megint ez lesz. Arra számítok, hogy el mondja, mennyire sok időt töltünk együtt, miközben minden más, amit eddig mondtam neki, csak úgy elrepül a füle mellett mint fing a szélben.
Mindkét félnek kell engedni, hogy egy kapcsolat hosszú távon működjön és ez nálunk régebben mindig bevált, de azt hiszem, hogy rohadtul meghúztam azt a bizonyos takarót, mintegy bosszúból lerántva Eleonore-ról, ő meg erre nem tudott mást tenni, mint összecuccolt és lelépett oda, ahol soha a büdős életben nem találnék rá. Az esély megvolt rá, mert edzőteremből talán kevesebb volt, mint New York-i lakásból, és tényleg nem gondolnám úgy, hogy végig kellene kilincselnem az összes családot, nem rejtegetik-e előlem a nőt. Nem vesződtem sokáig odabent és az sem izgatott, hogy a pultos még nagyon szívesen tovább ajánlgatta volna azt a márkát, amit amúgy sem szerettem annyira. Ha nem lenne Ellie, akkor sem hiszem, hogy zöld utat engedtem volna neki, mert ha minden felajánlott, ösztönző és felhívó megkeresésre beadnám a derekamat, akkor valamelyik nemibetegséggel biztosan lepacsiznék, azt meg a hátam közepére sem kívántam. Odakint, a terem előtt többször megfordult a fejemben, hogy leheveredek, amellett, hogy a beszélgetésből megjegyzett bizonyos részeket pörgettem vissza a gondolataimban, inkább a telefonomat szedtem elő, csak hogy az aktuális sporthírek főcímein fusson végig a szemem, elolvassak néhány üzenetet, amit a kollégák írtak és ránézzek arra is, milyen időjárás lesz az elkövetkezendő napokra. Akkor viszont, amikor a nő lépett ki, le kellett támadnom, habár volt egy sejtésem, hogy ismert annyira, hogy nem kerülne el véletlenül - direkt valószínűleg most igen, és ezt indokolhatnám azzal is, hogy nem véletlenül költözött el - szünetet kérve. Mégis érte nyúltam, mégis megosztottam vele az ötletemet és a fehér zászlót bedobva kettőnk közé, de az ignoráció és a félig véghezvitt távolságtartásra felsóhajtottam. Akkor is ott tartottam a kezem a táskájának pántján, amikor nem engedett és akkor is őt néztem, amikor kegyesen engedett negyed órát. Nos, mondjuk azt, hogy az is több volt a semminél vagy az elírt fuck you üzeneténél, szóval betudhatnám ezt egy győzelemnek is. De valahogy mégsem éreztem azt, hogy bármit is nyertem, mert egyértelmű volt az, hogy ez nem csak a menstruációja kellős közepén érzett hisztisebb pillanatainak egyike, amikor igényelte az édességet vagy ingerlékenyebb volt. Ha a táskát meg is kaptam, Ellie elindult előlem menekülve, amit hagytam neki. Nem követtem őt lihegve, csak az égre emeltem a tekintetem egy időre, kifújva a bent tartott levegőt is, aztán a hajamba túrva mégis csak megindultam utána, a saját táskámat lepakolva mellém a padkára, az övét pedig a Ford motorháztetőjére, a szélvédő mellé közvetlenül. A két karom közrefogta az alakját ahogy rátenyereltem mellette a fémre, közelebb is kerülve ezzel hozzá, de nem a fölényemet vagy a dominanciámat jeleztem ezzel. Egyszerűen csak nem akartam úgy állni ott, mint egy félrepakolt szerencsétlen szar, aki ne tudna beszélni azzal a nővel, akivel hét kibaszott éve együtt van. Belenéztem közelről a szemeibe és ahogy levegőt vettem, az illata is lekúszott a tüdőmig, csak hogy aztán a száját fixírozzam egy ideig. - Szóval ha jól értem, akkor szünetet szeretnél, mert válságban érzed a kapcsolatunkat. El is költöztél és addig is basszam meg, neked időre van szükséged. Jól mondom, ugye? - nem voltam hangos, de eszem ágában sem volt meghátrálni előle. - Azt mondod, hogy magadra akarsz koncentrálni és a munkádra, ahol nekem már nincs helyem, ameddig ki nem találod, hogy nélkülem akarod-e folytatni, vagy velem, igaz? - felegyenesedve előtte mellette támaszkodtam neki én is az autónak, arra ügyelve, hogy még csak ne is érjek hozzá. Ez persze nem volt annyira könnyű, mint amilyennek gondolná bárki is, mert ahogy a sliccem melletti zsebekbe dugtam a kezeimet, a felkarom óhatatlanul hozzásimult Ellie karjához. - Ez mit jelent? Nem is beszélünk, nem is találkozunk, egyáltalán ne is keresselek az idő alatt, amíg gondolkodsz? Vagy hogy képzelted el? Csak mert nem célom megzavarni az elképzeléseidet - mondanám, hogy tiszteletben tartom a döntéseit, de kurvára fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egész szarral. - Az is gond, hogy nem töltöttünk szerinted elég időt már együtt.. arra nem az a megoldás amúgy, hogy elhatározzuk, teszünk azért, hogy ennek az ellenkezője valósuljon meg? - félig felé fordulva érdeklődtem, hogy lássam is közben, ne csak a levegőbe beszéljek.
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam csak úgy meglógni Andy elől. Ilyen helyzetben minden nő, köztük én is azt kívánom bárcsak egyszerűen gondolatot olvasna és nem kellene beszélni mindenről, de hát az emberek nem így lettek kitalálva, Andy meg nem az a típus, aki csak fogja magát és ott hagyja a másikat az első adandó problémára. Én sem vagyok ilyen, de amit mostanában kaptam tőle, az nem egy alkalom volt. Habár megadom neki a lehetőséget, hogy beszéljünk, szinte érzem rajta, hogy nem elégedett az eredménnyel, pedig kellene. Ő fél órát akar, én meg nullát, a kettő között a tizenöt perc van. Szerintem igazságos. A kocsihoz érve figyelem, ahogy a saját táskáját a földre teszi, az enyémet meg a kocsira, de aztán hamar eltereli a figyelmem, ahogy kvázi csapdába ejt a karjai közt, és kicsit hátrébb is kell döntenem magam, hogy legalább akkora távolság megmaradjon köztünk, amennyivel még kényelmesen az arcát tudom fürkészni, még akkor is, ha ettől a közelségtől a szívem majd kiugik a helyéről. Ha más tenné ezt a mozdulatot, mininum eltolom magamtól, de Andytől nem féltem és bármennyire is távolságot akarok tartani, attól még szeretem a hülye fejét. Tudom, hogy nem azért csinálja, hogy dominánsnak mutassa magát: ő egyébként is az, nincs oka arra, hogy ezt bizonygassa nekem. Én mindig is csak egy szép kis fleur voltam mellette, még akkor is, ha több dolog kellett ahhoz, hogy lenyűgözzön, mint más nőknél. Persze, meg volt a magam akarata és határozottsága, mert nem irányítani akart, és én cserébe sose nyomtam el Andyt és nem is akartam. Nekem elég volt az a szerep, mint a 300-ban a spártai királynőé: támogatni és szükség esetén együtt dönteni a királlyal. Mert mellette igen is annak, királynőnek éreztem magamat, egészen az elmúlt néhány hónapig. Talán a végén túlságosan alá adtam, hogy a végén már nem is volt fontos, miről és mikor tudom meg, vagy mikor jön haza, ha haza jön egyáltalán. Nem tudom pontosan micsoda, de az biztos, hogy megváltozott valami és rettentően frusztrált. Annak tudtam be, hogy már nem én voltam neki az első, hanem... nem tudom. Bármi más? Figyelem a már majdnem szigorú vonásait, ajkait, az égkék szemeit, ahogy az ajkamra kúsznak és eszembe jut azaz alkalom hét éve, amikor először engedtem meg neki, hogy megcsókoljon. Akkor is így nézte az ajkaim, de akkor hívogatóan nyíltak el és tartottam oda neki, hogy jelezzem, elveheti, amit el akar, most viszont dacosan, csukva pihentek és várták, hogy a másik bele kezdjen abba, amit akar. Nem kell különösebben noszogatni, tudja, hogy komolyan gondoltam a tizenöt percet, szóval neki is kezd. - Mhm. - válaszolom röviden az összefoglaló kérdésére, aztán a másodikra is. Nézem, ahogy kiegyenesedik, majd mellém támasztja magát a kocsinak. Amikor a karja hozzám ér, csak leengedem a kezeim a védekező tartásból, és igyekszem nem engedni annak az érzésnek, hogy mennyire hiányzik. Igen, én tartom a távolságot, meg is szüntethetném, de mi a franc értelme lenne, ha egyébként nem változna semmi a kapcsolatban? Továbbra is úgy érzem, hogy megcsömörlöttünk. A következő kérdései már sokkal konkrétabbak és őszintén egyáltalán nem gondoltam bele, hogy ezt hogy kellene csinálni. Nekem valahogy evidens volt, hogy elbújok előle, betegre dolgozom az agyamat, aztán majd... majd lesz valami. De így, hogy rákérdez, már koránt sem hangzik ez olyan jó ötletnek, főleg, hogy nem szakítani akarok vele, egyszerűen csak másra koncentrálni. Taste of your own medicine. Van valami hasonló mondás itt nem? Ha szinte azt kapja tőlem, mint én tőle, akkor talán megérti majd, hogy min mentem keresztül. - Emlékszel még a randikorszakunkra? Hasonlót elképzelhetsz nyugodtan. Beszélhetünk, néha találkozhatunk akkor, amikor van időm. - amiből meglehetősen kevés van, mint ahogy azt már egyszer mondtam is neki. Akkoriban a tanulmányaim fejeztem be, most viszont teljes gőzzel akarom kiépíteni a cégemet. Kicsit - sokkal - több meló ezt véghez vinni, mint megcsinálni a vizsgákat, de ha Andy hajlandó kivárni, az is jelent valamit, meg ha nem, az is. Arról nem is beszélve, hogy a maradék szabadidőmet - mint ahogy ő is tette - nem feltétlenül vele akarom majd tölteni. Lehet, hogy nekem is jobban esne egy pohár frissítő a munkahelyemtől nem messze és csak bele nyögni a telefonba, mikor felhív, hogy hol vagyok, hogy "jaj elfelejtettem". Mély levegőt veszek, mert habár jól esne ez a fajta "edd meg amit megfőztél", nem akarok gonosz lenni Andyvel. Linda most bizonyára nem értene egyet velem, de nem ellökni akarom őt magamtól, csak ráébreszteni, hogy mit csinált eddig. Amikor kvázi arra akar kilyukadni, hogy ezzel a szünettel pont az ellenkezőjét érem el annak, mint ami a cél lenne, halkan sóhajtva fordítom felé a fejem és nézek fel rá. - Egy kicsit elkéstünk ezzel, Andy. De továbbra sem csak az a problémám, hogy nem jössz haza hozzám én meg feleslegesen várlak, hanem az, hogy számodra ez vált természetessé és az én informálásom, vagy meghívásom még csak eszedbe se jutott. Bármi és minden másabb fontosabb volt annál, minthogy szólj nekem, vagy elhívj, vagy valami, én pedig nem tudtam, hogy riasztás van, vagy baleseted volt, vagy tudja fene. Ha pedig ennyire fontos minden más, akkor megadom a lehetőséget, hogy te kiélhesd ezt, én meg akkor azt. Gondolj erre úgy, mint egy "munkahelyi szabadságra": nem kell jelezned, ha nem jössz haza, vagy elmész a fiúkkal bármerre a hétvégére. Nem baj, ha elfelejtesz bármit, nem vagy köteles tájékoztatni semmiről. Nem azért, köteles eddig sem voltál, csak azért jól esett volna, ha az életed részének érezhetem magam, nem pedig egy függő tartozéknak, amely lobog utánad, bármerre mész és majd egyszer csak lesz vele valami melletted. - mondom nyugodtan, bár ez már inkább a beletörődés nyugalma. Nem tudom, hogy most eléggé érthetően fejeztem-e ki magamat, de ha nem, akkor nem tudom hogy fejezzem ki magam másképp. Nem akarok ovis szintig menni, mert Andy - legyen bármennyire szőkés - nem buta. Pont ezt szeretem benne a legjobban, hogy meglepően okos és intelligens. Csak mostanában nem tudom mi ütött belé... Lehet, hogy én is bolhából csinálok elefántot, de jelenleg nagyon is megbántva érzem magam.
Bármennyire is kerültünk a levegőre az edzőterem után, nem mondhatnám, hogy kitisztult a fejem, mert ha egy valamiben biztosak lehetünk New York-ot illetően, az a szén-dioxid kibocsátás és a szmog. Na jó, nem csak ezekben lehetünk biztosak, hanem abban is, hogy a nő, akit épp a karjaim közé "szorítottam" - mert sose tennék ilyet, nem kényszeríteném semmire sem, még a mai napig hatással volt rám és nem mondhatnám azt, hogy untam volna vele lenni. Egyszerűen csak úgy tűnik, nálunk is eljött az a bizonyos hetedik évben bekövetkező mumus, ami vízválasztóként működött a kapcsolatok zömében. A kérdeseimet még közelebb kerülve hozzá intéztem, mialatt az arcvonásait figyeltem és nem lepődtem meg azon sem, hogy a távolságot kettőnk közt hagyta, már csak azzal is, hogy a gerince homorún hajlott hátrább. Zavart, de szavakkal már nem tisztáztam a helyzetet, egyszerűen csak jobbra lépve tőle támasztottam magam neki a kocsinak, de arra már nem voltam hajlandó, hogy méterekre álljak meg tőle. A kérdéseim nyíltak voltak, megoldásra vártak, mintha én nem tudnám, mit is jelentene az, amit kettőnk közé ékelt az elköltözésével. Tudtam nagyon jól, de ha már úgy hozta a szerencse, hogy egy légtérbe kössünk ki, akkor voltam olyan egyenes, hogy nem futottam el a probléma elől - nem megnevesítve, melyikünk is volt jelen esetben az. Nekem is megvolt a magam véleménye, de Ellie-től akartam hallani az ő szemében és gondolataiban mégis hogyan kellene reagálnunk egymásra. A szavaira a grimaszom és nem tetszésem nem jelent meg a képemen, egyszerűen csak a karjaim feszessége jelezte azt, hogy rohadtul nem egy síkon mozogtunk. Találkozgassunk. Majd ha ráér.. Majd ha éppen úgy tartja kedve, akkor majd láthatom. Ha valóban hibásnak érezném magam, akkor térden csúszva kúsznék elé, de egyrészt nem hiszem, hogy ideje lenne megkérnem a kezét - mert a gyűrű és papírok nélkül is tökéletes(nek látszott) kapcsolatunk volt. Úgy tűnik, hogy a kompromisszumok kettőnk közt nem jól működtek, mert alapvetően nem a farok csóválta a kutyát - vagy mi - ilyen mondás is létezett. A nő feje felett elnézve aztán mégis csak a mélybarna szembogarakat figyeltem, amikor még nem végzett és elérkeztünk a hosszas monológhoz. Fiatalabb koromban ilyenkor mindig kikapcsolt az agyam és csak blablablának tűnt a hiszti, de ha Ellie helyre akart tenni, az nem hiszti volt, hanem logikusan átgondolt vélemény és gondolatmegosztás. Nem szakítottam félbe, nem tettem mást, csak végighallgattam azt, ami benne volt. Nem tettem fel a kérdést, hogy befejezte-e. Nem ellenkeztem - egyből legalábbis - és nem éreztem azt, hogy ne lenne igaza. Mert ha valami nem jellemezte Norát, az a logikátlanság és a meggondolatlanság. Talán ezért is kedveltem meg őt az elején, hogy utána meg nem sokára otthon, anyámnak bevalljam azt, hogy totálisan beleestem egy nőbe. Anyám reakciójára a mai napig emlékszem, ahogy megpaskolta a képemet és csak annyit mondott, "na végre". Nem kérdezte meg, hogy mit lehet tudni a lányról, meséljek róla el mindent, mit szeretek, milyennek látom, mert tudta, hogy nem sokára be fogom mutatni otthon, anyáméknak és a szomszéd kutyának, aki ma már tizenhárom éves, őszes szőrszálakkal teletűzdelt bundájú németjuhász. - Nem igazán értem, honnan jött az, hogy minden és mindenki más fontosabb lenne nálad, mert ez nincs így. És a nyakamat teszem rá, hogy már megint Lindának sikerült elbizonytalanítania téged - néztem el Ellie feje felett a forgalom irányába, miközben a bal tenyerem végigsöpört a borostás arcélemen. - Mindegy, nem ez a lényeg, csak nem szeretem, ha vele beszélsz ezekről a dolgokról, mert minden alkalommal teletöm ezekkel a szaros gondolatokkal, ami nincs úgy, ahogy állítja. Ellie - megint a szemei. - Ha nem szeretnélek, fogok róla szólni, de ameddig egyszer kimondtam, mit érzek és gondolok, az úgy is van - a felkarjára idomult a tenyerem, aminek vonalát simító mozdulattal követtem a könyökéig. Mert hát amúgy két kibaszott hete nem érintettem és nem igazán szerettem ennyi ideig távol lenni tőle, úgy, hogy egyébként nem tudtam, mi van vele, mikre gondol. Most, mióta elköltözött, még csak nem is beszéltünk és rohadtul nem vágytam egy olyan telefonra, ahol a központból hívtak, mint emergency contact, azonnal menjek Ellie-ért, ha történne vele valami. Elvontam róla a kezem, mielőtt még ellépett volna előlem, és el is léptem a közvetlen közeléből, csak hogy megkerüljem egyszer a padkára lerakott táskám, hogy aztán úgy álljak meg, hogy a lábfejeim közé kerüljön a csomag. - Ha azt szeretnéd, akkor megegyezhetünk abban, ha neked van szükséged rám, akkor hívsz. Nem foglak zaklatni, hacsak nem akarod, hogy írjak neked, jelezzek vagy telefonáljak, bármiért is -vontam meg a vállaimat, leküzdve azt az érzést, hogy megkérdezzem Ellie-től, hány percünk van még beszélni és mennyi telt el a negyed órából. Felajánlottam neki a sütit, a kávét, a teát, de irreális vágyakat nem fogok teljesíteni senki kedvéért sem. - Te mit szeretnél, mit csináljak? Keresselek? Vagy várjam ki, ameddig én hiányzom neked annyira, hogy szeretnél látni? - mondja bárki is, hogy nem vagyok engedékeny!
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Miért ennyire bonyolult minden? Olyan jó lenne, ha ... nem is tudom. Ha a szívem, az érzéseim megegyeznének azzal, amit az agyam akar. Távolságot tartok tőle, dacosan hallgatok és figyelem őt, de míg adom ezt a kemény nőt, majd megszakad a szívem, mert nem jó így, zaklatottan és feszülten látni őt. Ráadásul szomjazom az érintését, a csókját és ölni tudnék egy öleléséért. Továbbra is hiányzik, sose arról volt szó, hogy ne szeretném, egyszerűen csak úgy érzem, hogy a kettőnk közti egyensúly elbillent és annyi ideig vártam azzal, hogy pontot tegyek a végére, hogy már túl sok lett. Értékeltem, hogy miközben ezt kifejtettem, Andy figyelt, és nem csak bámult kifelé a fejéből, mint a legtöbb férfi, ha megpróbálnak nekik elmagyarázni valamit. Apám pont ez a fajta volt. Nem véletlenül jött vissza az államokba, míg anyám maradt Franciaországban. De ez is hozzá tartozott Andy intelligenciájához és sármjához. Az, hogy figyelt rám, és habár az előbb ez a teremben nem tűnt úgy, be tudom azt annak, hogy hirtelen találkoztunk és a hév vezérelte. Igazából ez is tetszett benne, mert emberivé tette őt. Nem tökéletes, de nem is kell annak lennie, amíg meghallgat. Az, hogy nem látja, amit én, más kérdés, és most meg is ismétli, hogy szerinte nem hanyagolt el. Amikor felhozza, hogy Linda tömte tele a fejem, megforgatom a szemeimet, de nem kommentálom, csak figyelem, ahogy megmozdítja a kezét és végig simít a karomon. Szinte kellemesen megborzongok, de nem húzom el a kezem és megállom, hogy kiüljön rám az, mennyire jól esik, vagy az, hogy - sajátosan, de - kimondja, hogy szeret. Még is van egy dolog, amely minden szavával ellentétes és ezt nem is vagyok rest a lehető legegyszerűbben közölni: - Ha ez úgy lenne, ahogy mondanád, akkor nem felejtenél el állandóan. - nem felejtene el szólni semmiről, mert az első, aki eszébe jutna, az én lennék, bármi történjék. Hagyatéki tárgyalás, tejfakasztó, munka, bármi. Nem kellene a híreket lesnem tűzeset, vagy baleset után, nem kellene hívnom, mert legalább egy üzenettel megdobna, mint korábban is, hogy tudjam, mi van vele. Ez egyértelműen nem így van, és ezt tagadnia is kár volna, mikor pont ő "vallotta be", hogy elfelejtett. Csak épp nem egyszer. Először nyilván nem volt feltűnő, vagy baj. Az ember el tudja engedni, ha a másik a történések hevében megfeledkezik egy üzenetről, de ha ebből túl sok gyűlik össze, az feltűnő és bántó. Nézem, ahogy végül ellép tőlem és a kocsitól a táskájához. Ellökve magam a járgánytól felé fordulok, mert úgy érzem, hogy ez már a záró akkordja a beszélgetésünknek. A kérdésére halkan sóhajtok. Őszintén? - Írhatsz, ha akarsz, de nem valószínű, hogy azonnal fogok tudni válaszolni. - mint ahogy mondtam is: az eddigi nyolc órás munkát lecseréltem 14-re, és még a hétvégéken is simán dolgozok. Talán elsőre úgy tűnhet, hogy túl sokat vállaltam magamra, de addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ha már másban előre lépésre nem lehet számítani.
Néha jó lenne, ha egyszerűen megoldódnának a gondok, nem kellene végletekben gondolkodni, csak arra számítani, hogy minden elsimul és mehet tovább az élet. A gond csak az jelen esetben, ha megbeszéltük volna. Ha tudom időben, hogy Ellie ez a döntése fenyeget, hogy elköltözik és szünetet akar, változtattam volna. Ha tudom, hogy neki valami nem tetszik és probléma merült fel a kapcsolatunkat illetően, elbizonytalanodott volna, akkor időben, helyben át tudtuk volna beszélni mindezt. Azzal viszont, hogy csak tűrt és egyre nagyobb mértéket öltött az a belső feszültség benne, ami eddig vezetett, nem tudtam mit kezdeni. Pontosabban de. Mondhatnám, hogy nem értek vele egyet és ne tegyen ilyen butaságot, oldjuk meg, üljünk le a kibaszott asztal mellé, öntsünk tiszta vizet a pohárba, de ezzel elkéstem már. Egészen annyira, hogy az elköltözését úgy baszta az arcomba szinte egy szánalmas mosollyal, hogy még csak a tiltakozom felhördülésem sem hangzott el, a STOP táblát se tudtam felcuppantani és a fehér zászlót se lengethettem be - egyéb dolgokat sem, mintegy kompromisszumként. Nem engedett, többet semmi esetre sem, ezért is hagytam rá azt a negyed órát, amit jelzett, annyi ideje még volt rám. Nem teketóriáztam, nem húztam az időt, egyszerűen csak beszélni kezdtem, hogy eljussunk valamerre oda, hogy ő mit enged meg azon túl, hogy én sem kaparok utána két kézzel, hanem csak annyira teperek utána, hogy nem válok papuccsá, mert olyan sosem voltam. Tudtam, hol húzódtak a határaim és eddig egyetlen nő kedvéért sem léptem át. Talán Ellie mellett engednem kellett volna ennyit, talán hajlandó is lettem volna még többet áldozni, ha tudom, hogy az ő háza táján valós probléma van. Kár utólag keseregni ezek miatt, így nem is szándékoztam őt célkeresztbe állítani, mert minden kapcsolat két embert érint és amennyire ő is, úgy én is ludas vagyok a dolgok alakulásában. A szavaim viszont úgy tűnik, nem értek el hozzá, mert nem Linda hibáztatása volt a fő vonal, hanem az, hogy szerettem, de a szemeimet az égnek emeltem, amikor meghazudtolta a szavaimat és visszafogtam magam, mielőtt még belepofáztam volna a gondolataiba és megbántom őt, mert nem az volt a célom. Úgy tűnik, tényleg ő bizonytalanodott el. Úgy tűnik, tényleg benne alakultak át a dolgok irányomban, amit le kellett nyelnem. - Ha akarnálak se tudnálak elfelejteni, Eleonore - zártam le ennyivel inkább, mielőtt még azt a plusz negyed órát is megkapom, esetleg annyival kiegészítve, hogy a fejemhez vágja azokat az eseteket, amikor szerinte elfelejtettem. Amikor nem kapott tőlem annyi figyelmet. Amikor szerinte nem szerettem eléggé. Amikor a legjobb-kibaszott-szappanoperaimádó-barátnője, alias Linda minden faszsággal teletömte a fejét. Köszi, Linda, kedves vagy! Elléptem tőle, mert túlságosan is nagy kísértés lett volna még egyszer hozzáérni. Magamhoz vonni és azt mondani neki, hogy mindenki kurva gyorsan felejtse el, hogy elköltözött és kérem vissza a borotvahabom, ha már meglovasította. Mégsem tettem és nem csak a büszkeségem jelentett akadályt, hanem a nő távolságtartása is, ami nyilvánvalóan sütött minden mozdulatából és szavából. Nem kényszerítettem rá magam. Az érdeklődésem őszinte volt aziránt, hogy mégis hogyan oldanánk meg a köztünk fennálló problémákat, de Ellie szavaira felsóhajtottam. Két ujjam az orrnyergemet dörzsölte meg, mintha az agyamat akarnám megmasszírozni és elfelejteni az elmúlt nő-mentes két hetünket. - Rendben van. Akkor majd ha van kedved, válaszolsz is, Ellie - egyeztem bele a szemeibe nézve, akkorát sóhajtva, hogy a gerincem is roppant egyet. Elvontam róla a pillantásomat, lehajolva pedig a vállamra kanyarítottam a táskámat. - Segítsek bepakolni neked? - tettem fel még ezt a kérdést, mert felesleges lett volna az, hogy győzködöm. Könyörögni pedig nem szoktam. Ha a segítségemet választotta, akkor a motorháztetőről leszedtem a táskáját, hogy betegyem arra az ülésre, amit ő javasolt, és már csuktam is be az ajtót. De ha nem volt szüksége a segítő jobbomra, akkor egy bólintással hátrébb léptem egyet. - Ha szükséged van rám, hívj nyugodtan. Bármikor, Ellie. megértetted? - azért ezt érdemes volt tisztázni, mert eddig is ezt gondoltam, ez soha nem fog megváltozni. A részemről biztosan nem. Vigyázott magára, logikus nő volt, ezért a kelleténél jobban sosem kellett féltenem, ezért is minden nyáltól mentes elköszönés után egy újabb sóhajt engedve ki a tüdőmből fordultam el tőle, hogy visszasétáljak a terembe, bepótoljam az edzést. A pult mögül felélénkülő mosolyra magamra erőszakoltam egy minden oké van, ne kérdezzél semmit ábrázatot, és már mentem is az újabb napijegy után az öltözőbe.
(Ezt a kört nagyon köszönöm, egy élmény volt )
Rachel: Honey, this is not your fault. Just because you guys had a fight does not justify her sleeping with someone. Ross: Well, if she thought they were on a break...
"Walking all alone, you know it's okay 'Cause my tongue is sharper than a switchblade You've been tryna elevate my heart rate But you can't scare me no more"
Habár igyekszem arra koncentrálni, hogy mennyire sértett vagyok, azért nem tudok elmenni a tény mellett, hogy szeretem őt. Linda biztos azt akarná, hogy legyek keményebb, de nem megy. Ahogy nézem azokat a háborgó kék szemeket, ahogy az enyémet fürkészik és igazságtalanságról panaszkodnak, a szívem megszakad. A lopott érintések, a szó, hogy szeret, mind-mind lágyít és biztos vagyok abban, hogyha nem lenne dolgom és nem kellene elindulnom, akkor nap végére Andy újra levenne a lábamról. Még azonban tartom magam, és igyekszem kitartani a nehezen megkaphatót. Még úgy is, hogy egyébként rohadtul vágyom a szó minden értelmében rá és a közelségére. Ilyenkor emlékeztetem magam mindig arra, hogy ebben a tekintetben eddig se velem volt a probléma. Persze a szívem megint ugrik egyet, amikor azt mondja, hogy nem tudna elfelejteni, de nem válaszolok. Mert még is megtette és most ismét kell ez a lecke magamnak. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen kibeszélje magát ebből. Csak megnyalom a kiszáradt ajkaimat és egy sóhajtással a cipőm orrát kezdem el figyelni, mintha valami nagyon érdekes lenne rajta, pedig csak elfogyott a mondanivalóm. Úgy tűnik, Andrew-é is, mert miután közlöm, hogy írhat, de nem tudok majd azonnal válaszolni, akkorát sóhajt, mintha ezzel is felidegesíteném, pedig csak figyelmeztetem. Aztán a szemeimbe nézve szinte már sértett hangnemben válaszol, és én értem, mire gondolt. Újabbat sóhajt, de nem tudom, akarjak-e magyarázkodni, vagy csak hagyjam, had gondoljon amit akar, aztán majd talán kellemesen csalódik? - Nem ezt mondtam. - mondom végül röviden, de nem akarok újabb értelmezési vitába bonyolódni. Felkelek a fenekemmel az autó orrától és megfordulok, hogy a táskámért nyúlhassak, mikor jön az ajánlata. Úgy mondja a "bepakolást", mintha egy lakásra való bútort vettem volna az ikeában és most a szekérről raknám be a dobozokat a csomagtérbe. Tudom, hogy ez nem feltétlenül időhúzás a részéről, inkább más indíttatása van, de ennél jobb indokot is el tudnék képzelni, ha marasztalni akarna legalább még fél perc erejéig, vagy közelebb jönni. - Ez csak egy táska. - rázom meg a fejem, és kicsit a kocsiorra hajolva kapom fel a tatyót, hogy aztán kettőt arrébb lépve a hátsó ülésre dobjam be. Visszalépek a vezetői ülés ajtajához, és amíg közli, hogy hívjam bármikor, ha szüksége van rá, kinyitom az ajtót. Végig őt nézem, mert tudom, hogy itt most nem arról beszél, ha meguntam az ujjaimat használni, hanem arról, hogyha baj van, továbbra is számítok rá. Mondjuk előbbiben sem vagyok biztos, hogy nem tartozik-e ide, de ő ennél azért komolyabb férfi. - Megértettem. Ha baj van, szólok. - mondom apró bólintással és figyelem, ahogy elindul visszafelé egy köszönés, vagy bármi nélkül. Ami mondjuk nem csoda, mert búcsúzkodni valahogy szörnyen furcsa és kellemetlen lenne. - Azért... nekem se kórháztól kelljen tudnom, ha valami történt veled. - szólok még utána, az alakját figyelve. Sóhajtva szállok be a kocsiba, és habár úgy kellene gondolnom erre az egészre, mint egy megnyert csatára, még sem értem úgy. Sőt, zavart vagyok. Muszáj azonban elengednem ezeket a gondolatokat, mert tényleg dolgom van. Úgy hogy beindítom a motort, aztán el is indulok.
//Én is köszönöm! A következő is remélem élvezetes lesz. //
Kezdőlap
× 
Mondjuk úgy, hogy még több időm jutott magamra, mióta egyedül laktam - önhibámon kívül. Legalábbis fogalmam sem volt, mégis mit követtem el, mert nem először történt az, hogy Ellie előbb feküdt le, én meg egy idő után hazakeveredtem egy-egy programról. A különbség az eddigiek és a két héttel ezelőtti között az elrontott helyesírású fuck you kezdeményezés volt a részéről és azt sem mondhatnám, hogy értem, mert soha a büdös életben nem jutottunk el addig eddig, hogy ilyen szavakat vágjunk egymáshoz. A lényeg, hogy mindig is volt egy favorit az edzőtermeknél, de kísérleteztem és kurvultam a többivel kapcsolatban, mert nem feltétlenül volt az eddig használt a legjobb felszereltségű, és a megcsalás ilyen formáját még elviseltem. Sőt, űztem is. Kitty öt nappal ezelőtt megjegyezte, hogy haragszik rám, amiért kevesebbet lát. Most mondtam volna, hogy én meg örülök neki? Nem volt vele gond, csak a szempilláival fel tudtam volna söpörni anyámék hátsó kertjét őszi levélhullás idején, de ezt meg csak nem mondhatom neki, hogy nem kell túlzásokba esni, a visszafogottság jobb. Mindig kínált új ízű energiaszeletet, vagy fehérjeport, amikor tudta, hogy alapvetően a csokoládés mellett tettem le a voksom és hogy az sem érdekelt, hogy az epres után mekkorákat lehet sóhajtozni. 
)
//
