New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something

• a városhatár átlépése •
üdvözlünk •
new yorkban
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
• szavak sokasága •
csicseregj csak •
kedvedre

• Ismerõs idegenek •
éppen jelenlévõ •
lakosaink
Jelenleg 55 felhasználó van itt :: 18 regisztrált, 0 rejtett és 37 vendég :: 3 Bots
A legtöbb felhasználó (125 fő) Vas. Aug. 14, 2022 9:03 pm-kor volt itt.
• népszámlálás •
csoportjaink •
képviselõi
Csoport neve
Bûnüldözés
7
13
Diákok
33
24
Egészségügy
14
8
Hivatal
6
9
Média
15
20
Munkások
25
15
Oktatás
7
6
Törvényszegõk
8
19
Üzlet
14
21
Összesen
129
135

Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptySzomb. Jan. 28, 2023 10:05 am

Charlotte & Karin

Mielőtt magára hagyom, látom, hogy nagyon betaláltam, pedig nem volt szándékos. Nem akartam bántani, csak azt mondtam, amire utalt, hogy szeretné hallani. Minden szavából az áradt, hogy azt akarja, hagyják békén, egyedül akar lenni. Talán erre mondják, hogy „vigyázz mit kívánsz”? Vagy csak a „kívülről hallani ugyan azt, amit mi is kimondunk, gondolunk, az nagyon más” effektus állt fenn. Viszont illedelmesen megköszöni, így én nyugodt lelkiismerettel megyek a dolgomra egy bólintást követően.
A kollégákkal és kolléganőkkel lényegében megcsináljuk a záráshoz tartozó feladatokat. A bártenderünk kitakarítja és átgőzöli a kávégépeket, kiönti belőlük a fel nem használt vizet, és mindent áramtalanít. Miután minden számla ki lett egyenlítve, lezárjuk a kasszát. Rajtam kívül a többiek mind hazamentek, és igazából már a bejárati ajtót is lezárjuk, és a táblát is megfordítjuk. A kulcs pedig nálam van, hogy majd ki tudjam engedni az utolsó vendéget, és hátul is be tudjak mindent zárni. Igazából a pult mögött szinte minden megvan, és kint is felkerült a legtöbb szék a letörölt asztalok tetejére, hogy fel lehessen seperni és mosni. Nem kapkodok, mert látom, hogy az utolsó vendég nagyon el van gondolkodva, így én még iszok egy kávét, és visszatértem a tanulmányaimhoz. A Cornellen tanulmányi ösztöndíjra hajtani, és azt megtartani nem egyszerű. Nagyon nem egyszerű, így ehhez tanulni kell, meg plusz feladatokat, az én szakomon kísérleteket, megfigyeléseket vállalni. Szóval elég húzós, de szeretem. Nekünk a csoporttal sikerült úgy időzíteni, hogy mostanra már minden mérési eredmény megvan, amit erre a negyedévre kitűztünk, csak ki kell értékelni az eredményeket. De ez elnapolva a hétvégére való tekintettel. Sokan elutaznak ilyenkor a koliból, bár a legtöbben haza, de az nekem esélytelen. Szinte még le sem szállna Osloban a gépem, és már indulhatnék is vissza. Ennyire azért nem szeretek repülni, ugyanis a New Yorki nemzetközi repülőtér és Oslo repülőtere között körülbelül nyolc óra a repülési idő, ami azt jelenti, hogy tizenhat órát utazok egy haza- és visszaút során. Ebben pedig nincs benne a reptéri csekkolási idő, a kocsiút a reptérig. Szóval úgy körülbelül egy napig lehetnék velük, ami azért annyira máris nem éri meg.
Most igazán belemerülök a könyvbe és a jegyzetekbe, így észre sem veszem, hogy a vendégem felállt, és bejött a pult mögé. Mindössze a hangjára figyelek, ami inkább mögülem jön, mint magam elől, ami a legfeltűnőbb számomra. De, amit megtalálom a szememmel is a hang forrását, csendben figyelem a mondandóját. Többször közbe akarok vágni, de mégsem teszem. De nem is megyek oda hozzá, hogy megöleljem. - Gyere, üljünk le! - invitálom meg a pult másik oldalára, hogy az ott lévő székeken foglaljunk helyet. Én, a részemről, már kiálltam magam, mert a könyvet is állva, a pultra támaszkodva olvastam. - Bár nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, hogy depressziós vagy. Ilyenkor nem tudunk rendesen reagálni a környezetünkre, a minket érő ingerekre. Feszültek, kiábrándultak vagyunk, és nem találjuk önmagunkban sem a nyugalmat, a harmóniát, nemhogy másokban, a világban. Az egész világ ilyenkor sötét, komor és támadó. És azért vezetted le rajtam, mert én voltam itt. Az pedig egy másik sajnálatos dolog, hogy az önzetlenség, ha valaha létezett is, mostanra tényleg kihalóban van. A világ énközpontúvá vált, ahol „a saját érdekemben eltaposok mindenkit” elv lép életbe azért, hogy „csak nekem legyen jó” - teszem idézőjelbe a kezemmel a megfelelő részeket, amikor belekezdek a mondandómba. - A depresszió, ha valóban ez áll fenn, akkor gyógyítható, mert kimutatható elváltozás az agy bizonyos részeinek biokémiai folyamataiban, amit gyógyszerrel ki lehet kezelni, és valószínűsíthetően, nem is fog utána visszajönni. A szörnyű, hogy ezt sokan még mindig félre értelmezik, mert erről a beteg ugyan úgy nem tehet, mint arról, hogy valaki megfázik. Ráadásul ezt előidézheti egy haláleset, egy szakítás, egy mérgező kapcsolat, vagy bármi nagyobb érzelmi megrázkódtatás. Ezt viszont ne vedd igazi diagnózisnak, csak útmutatásnak, hogy lehet, hogy érdemes lenne felkeresned egy szakorvost. A pszichológus is jó lehet, de ő gyógyszert nem írhat fel, de szükség esetén tovább tud küldeni pszichiáterhez, aki már tud. Egy dolog viszont biztos, ezt egyedül senki sem tudja megoldani, mert ennek a természete olyan, hogy a magány csak ront rajta. Mit gondolsz arról, amit most elmondtam? - kérdezem kedvesen. - És, ha nagyon ragaszkodsz a jóvátételhez, ami, csak csendben jegyzem meg, hogy fölösleges, akkor miután kibeszéltük magunkat, segíthetsz felseperni és felmosni a vendégteret. Így kiegyezünk? - érdeklődök az előző válasza után. Nem nehéz munka, csak nagy a felült, így sok idő, ezért is szoktuk általában ketten végezni, hogy haladjunk.

mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyPént. Jan. 27, 2023 12:58 pm
Egyedül. Miért fáj annyira, amikor kimondja ezeket a szavakat? Miért szúr egy kést a szó a szívembe, amikor pontosan ezt akarom? Mert hazudtam, hogy ezt akarom és ő átlát rajtam. Talán valami mágikus képessége van, esetleg egy mutáns a képregények oldalairól, aki meg tudja mondani, hogy mikor mond a másik igazat, és mikor próbálja mindenféle hülyeséggel megvezetni őt. És én most meg próbáltam vezetni, és tetten értek.
- Köszönöm! - miért köszönöm meg, miért viselkedem úgy, mintha szívességet tenne azzal, hogy magamra hagy. Karin, kérlek ne tedd ez, ölelj magadhoz, mondd nekem, hogy nem lesz semmi baj és minden megoldódik, hazudj nekem, hitesd el velem, hogy tényleg méltó vagyok arra, hogy szeressenek és van még esélyem, lesz még lehetőségem. Csak ebben a fohászban annyi a hiba, hogy éppen ezt tette az elmúlt percekben, én mégis úgy hajtottam el őt, mint egy hajléktalant, aki pénzért kunyerál az utcasarkon.
Belekortyoltam a teába, volt ideje arra, hogy kihűljön, de még így is ízletes, még így is érzem a különleges ízvilágot, amit a szőkeség ígért. Én pedig hátradőlök a széken, előveszem a telefonomat és céltalanul kopogok az üveglapon, alkalmazásokat nyitva meg és zárva be. Miért csinálom ezt? Miért nem tudom elengedni? Miért kell gyűlölnöm minden jót és kedveset, amit a lány kínált nekem? Mert félek, soha senkinek nem vallanám be, de írtózatosan rettegek, hogy nekem van igazam és minden, amit ő mondott, elszáll a messzeségbe, mint szempilla a legapróbb szellő szárnyán.
Felé nézek, a pult mögött foglalatoskodik, majd körbenézek a kávézóban és azon veszem magam, hogy teljesen üres. Egyetlen másik lélek sincs a helyiségben, csak a velem végtelenül kedves felszolgáló és a vele végtelenül gonosz picsa. Már kiittam a bögrét, megettem a süteményt, s amikor felállok a székemből, elindulok a pult mögé, ahol természetesen semmi keresnivalóm nincsen, mégis megteszem. A porcelánt beleteszem a mosogatóba, pár pillanatig nézem, ahogyan a fényesre polírozott fém visszatükrözi a bögre mintáját, majd a lány felé fordulok.
- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki csak úgy, önzetlenül tesz értem valamit, és nem tudom kezelni, amikor megtörténik. Kedves voltál hozzám, pedig semmi okod nem volt rá, törődtél velem, pedig nem is ismersz, én pedig azzal háláltam meg, hogy átmentem picsába... - ebben sem vagyok túl jó, mármint az elnézést kérésben, de igyekszem, nagyon igyekszem és próbálom a legjobbat kihozni magamból, de nagyon nehéz.
- Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy nem vagyok hálás érte, de iszonyat nehéz, rohadtul nehéz, és ha próbálok kitörni, akkor én vagyok a legnagyobb ellenségem, aki visszahúz... Nem hibáztathatok mást, csak magamat, pedig annyira könnyű lenne... A nővérem, a szüleim, a munkám... És rajtad vezetem le... Rajtad, aki csak segíteni akart ki tudja miért? - újra könnyekkel telnek meg a szemeim, újra elsírom magam, de most megemberelem magam és nem szaladok ki egy újabb szál cigarettával. - Jóvá akarom tenni, engedd meg, hogy jóvá tegyem, egyszer az életben kell valami, amit azért teszek jóvá, mert én akarom, és nem azért, mert kötelességem, vagy ezt követeli meg az üzlet. Kérlek... Csak jóvá akarom tenni!
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyCsüt. Jan. 26, 2023 5:50 am

Charlotte & Karin

Persze a lányregények nem feltétlen „regények”, mert sok film, sorozat is ezt a vonalat erőlteti. Pedig ez a „csak egy nagy szerelem létezik” egy maszlag. És most ezt úgy érzem, ki is fejthetem. Ha nem most, egy lelkileg összetört embernek, aki azt hiszi, több nem jár neki, akkor kinek? Aki úgy bele van esve a másikba, hogy talán még az ajtót sem veszi észre, amin ki akar menni? Nem hiszem!
- Részben. De pszichológiából ezt tanítják is - vallom be őszintén, még mindig kedvesen mosolyogva, hogy nem csak saját kútfőből jött az előző.
- De jól esett, és enyhítette pillanatnyilag a fájdalmadat? És utána még volt is mivel elfoglalnod magad, nem? - teszem fel költőien a kérdéseket. - Mert akkor pont helyén való volt - válaszolok pillanatok múlva bíztatóan, arra próbálva rávenni, hogy ne érezzen e miatt bűntudatot, vagy ne legyen benne bármi rossz érzés e miatt. Nem tett senkiben sem kárt, önmagában sem. Levezette a feszültséget, ami benne volt, legalább is egy részét biztosan, így ez egy elég jó megoldásnak tekinthető, legalább is szerintem. A tányérok egyébként is könnyen törnek, és hogy néz már ki, ha nincs meg egy teljes készlet egy nagyobb társaságnak való tálalás alkalmával?
Kap tőlem egy bíztató ölelést, de ezt igazán én sem akartam sokáig húzni. Nem akarok félre érthető jeleket küldeni felé, és eszembe is jut, hogy akaratlanul is ezt teszem. De mielőtt elengedhetném, megkér erre. - Persze! - mondom, és már el is távolodok tőle. A mostani hideg stílusa pedig őszintén meglep. Viszont nem fogok vele vitatkozni, hogy látom, amit látok, és megcáfolni sem fogom a szavait. Tudom, hogy hazudik, mert látom a szemében, a mimikájában. De, ha Ő ezt szeretné, akkor legyen. - Tudom… vagy legalább is gondolom, hogy nem vagy mindig ilyen. Hogy erős személyiség vagy, de most elkapott egy gyenge pillanat. De természetesen hagylak elfogyasztani a rendelésedet nyugodtan, egyedül - mondom természetes hangon. Ha ezt akarja, legyen. Nem kötelességem pátyolgatni, nem ezért fizetnek. Van nekem más munkám is itt, amihez így, hogy már nem fenyeget a veszély, hogy itt omlik össze, és tesz magában, más személyben, vagy tárgyban kárt, visszatérek a pincérnői munkáimhoz. Legalább is ezt tökéletes indoknak tudom bármikor felhozni, na, nem mintha a valóságban ez állt volna a háttérben. De egyébként az is igaz, hogy lassan zárás, és a vendégek távozása után, még el kell mosogatni, mindent elpakolni, felseperni, felmosni, és még sorolhatnám. A kasszát is zárni kell, és bár azt nem én csinálom, a kolléganő így más munkát nem tud végezni. Szóval, ha valóban azt akarja, hogy hagyjam magára, visszamegyek a pult mögé, hogy végezzem a munkám.

mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptySzer. Jan. 25, 2023 2:04 am
Azt hiszem, sosem olvastam szerelmes lányregényeket. Nem azt mondom, hogy sosem érdekeltek tiniként a csöpögős és romantikus történetek, és a "Tíz dolog..." még mindig a kedvenc filmem, de valahogy kinőttem már ezekből, és talán túl cinikussá is lettem, hogy higgyek bennük. És időm sincsen már rá, hogy felüssek egy könyvet, mélabús gondolakot közepette ábrándozzak, vagy egyszerűen csak kikapcsoljam az agyam pár órára. Túlzottan elvesztem a kapitalizmus útvesztőjében, az üzleti világ tekervényei között, a cégek és befektetők kapcsolati hálójában.
- Igazad van. - jelentem ki egyhangúan, majd folytatom. - Olyannak tűnsz, mint aki jártas lenne ezekben az ügyekben. Tapasztalat?
Mosolyogva rázom meg a fejemet. - A tányértörésen már túl vagyok, drága mulatság volt.
Újabb ölelése viszont kibillent. Már nem az egyensúlyomból, hanem a benyomásaim tévednek ingatag vidékre. Félreértés ne essék, nincsen olyan, hogy meleg radar, nem bizsereg a bal fülcimpám, ha meglátok egy másik leszbikust, de valami mindig árulkodik arról, hogy a másik más vagy nem más. És a szőkeség eddig azt a képet mutatta magáról, hogy inkább a férfiak társaságát keresi, de ezzel az ismételt közeledéssel megzavar. Valahogyan látom magunkat kívülről, ahogy az oldalamhoz simul, mint ahogyan egy ragaszkodó cicus dörgőzik gazdája lábaihoz. Látom, ahogyan pillantása felfelé irányul, kutatva az én tekintetem, mint ahogyan vágyakozó szerelmes epekedik múzsája csókjáért. S látom, ahogy mosolyog rám, mintha éppen most bízta volna rám legféltettebb titkát, ezzel invitálva meg engem egy kétszemélyes klubba.
De csalódnom kell, ismét csalódnom kell magamban, hiszen ezek a képek tényleg csak a fejemben léteznek. Csak én látok bele többet abba, hogy ismét megölel. Csak én látom tekintetét vágyakozónak, csak én látom mosolyát igézőnek. Mert annyira szánalmas vagyok, hogy egy ismeretlen lány önzetlen kedvességébe kapaszkodok, érzelemmentes életem fénypontja, hogy valaki mégis megszán és tölt velem néhány kedves pillanatot. Tisztán látom magam előtt azt is, hogy mit kellene csinálnom: meg kellene köszönnöm a kedvességét, meginni a teámat és továbbállni, de képtelenség. Ezt kellene tennem, de lehetetlen.
Öngerjesztő folyamat ez, mely során egy gondolat ezernyivé duzzad, egy cselekedet meggondolatlanságot szül, egy kimondott szó durva sértéssé formálódik. És bizonyos helyzetekben igen kifizetődő ilyennek lennem, szükséges ahhoz, hogy sikeres legyek, hogy ne nézzenek egy agyatlan cicababának, aki csak apuka befolyása miatt van ott, ahol most van, hogy leszereljek támadásokat, hogy agresszíven lépjek fel, ha felém is úgy viseltetnek. Kell ez a gyűlölködés, kell ez az egészségtelen gyűlölet minden szép irányába, kell, hogy valamit érezzek a csalódottságon kívül, hogy az üresség néma sikolya ne őrjítsen meg, kell valami, amit magamhoz ölelhetek akkor is, amikor nincs ott semmi más. És akkor is kell, amikor van itt valaki más. Akkor is kell, mert egyszer el fog engedni, egyszer eltörik majd ez a pillanat, egyszer nem lesz itt mellettem, és akkor mi marad nekem? Egy emlék, egy illat, egy érzés? Eltűnik, elfelejtem, megszűnik létezni az emléke, és akkor megint egyedül maradok, egyedül vagyok. Örökké egyedül.
- Kérlek engedj el! - hangom rideg, és belül gyűlölöm magam érte. Kérlek, ne hallgass rám, szükségem van erre és utálom, hogy erre kértelek. Lásd meg, hogy mennyire szenvedek, mennyire akarom egy másik emberi lény érintését, mennyire vágyom az őszinteségedre, a szavaidra. - Azt hiszem, túl sokat látsz ebbe az egészbe...
Miért csinálod ezt? Miért marod el magadtól? Miért kell minden egyes percben bizonyítanod a külvilágnak, hogy te nem is ember vagy, hanem egy hideg picsa, aki nemhogy megélni, de értelmezni sem tudja az érzéseket? Mit nyersz ezzel, mi a célod?
- Sajnálom, ha azt az érzést sugalltam, hogy szükségem van erre, de csak egy gyenge pillanatomban találtál meg... - ha elenged, visszatérek az asztalomhoz, s mintha semmi sem történt volna az elmúlt percekben, leülök, hogy megigyam a teámat.
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyHétf. Jan. 23, 2023 6:06 pm

Charlotte & Karin

Egyelőre nem mondok semmit. Most még nem látom elérkezettnek az időt, hogy én beszéljek. Majd, ha kiadja magából azt, amit szeretne, és felkészült, hogy más is elmondja a véleményét, én is hozzá fűzöm a meglátásaimat. De most egyelőre úgy érzem, csak egy ölelésre van szüksége. És úgy tűnik, hogy igazam volt, és ettől lassan, mintha kezdene megnyugodni.
Nem mondok semmit az elmaradt befektetésre, de én borzasztóan örülök neki, hogy nem jött össze. Legalább, ha nem is véglegesen, de kicsit eltolódik, hogy újabb környezetre ártalmas vállalkozás nyíljon ott, ahol egy egyébként is kihalásra ítélt faj egyedei élnek. Nem is bosszantom magam a dolgon. - Semmi baj. Megértem, hogy miért említetted - mondom mosolyogva, igyekezve az előző rossz érzéseimet eltüntetni. Ha valakinek összedől a magánélete, akkor igyekszik a munkába temetkezni, vagy valamibe, amiben jól érzi magát, ami működik körülötte.
- Én a helyedben ezt a gondolatot kiverném örökre a fejemből - mondom mosolyogva, és nem érezhet rajtam semmi negatív érzést, vagy ítélkezést, csak jó tanácsot. - A szerelemes lányregényekben tényleg csak egy nagy szerelem létezik - kezdem kedvesen mosolyogva. - De… én úgy gondolom, hogy mi nem egy lányregény lapjain élünk, hanem a valóságban. Lehet, hogy a következő szerelmed nem kérdezi meg, hogy „miért van nálad két szőlőzsír”, de megkérdez olyat, ami a mostani nem. Nem egy nagy szerelem van, hanem több. Az első mindig másabb, de a második sem lesz kevésbé nagy. És, hogy nehogy félreértés legyen, nem lesz ugyan olyan, mert nincs két egyforma ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz akkora, vagy még nagyobb. Csak más. De minden szerelem más - bíztatom, hogy lesz még szerelmes. - Ha valakivel együtt élsz, és szakítotok, akkor azt lehet egy élet végének is tekinteni. A közös életetek végének. Ha azt érzed, hogy szükséges, akkor jó alaposan sírd ki magad. Ha arra van szükséged, hogy törj-zúzz, akkor vágj földhöz néhány tányért - mondom mosolyogva. - Csak kérlek, ne itt - kacsintok rá mosolyogva kizárólag a tányértörésre célozva. És bízom benne, hogy ezzel egy kis mosolyt is varázsolok az arcára, mert ezzel kicsit próbálom elvenni a mondandóm élét. - A lényeg, hogy, jobb szó híján, gyászold meg a közös életeteket, hogy tovább tudj lépni. Mit gondolsz? - lépek hozzá közelebb, és az oldalán állva, magamhoz ölelem ismét. Nincs bajom az azonos nemű párokkal, de mivel én nem vagyok ilyen, nem akarok félre érthető jeleket sem küldeni felé. Ő csalódott, kiábrándul, és ilyenkor sérülékenyebbek az emberek, jobban félre tudják érteni a dolgokat, és velem biztosan újabb „csalódás” érné, mert velem egyből vakvágányra futna a dolog. Most pedig még egy visszautasítás nagyon rosszul jönne ki a számára, még akkor is, ha egyébként ezt biztosan nem venné annak. Más esetben lehet, egy jót nevetnénk rajta, ha félre értene, de ez nem most lenne.
Egy pillanatra meglepődök, mert eléggé hirtelen fordul át támadóba. - Mondjuk születési hibának. Szeretek segíteni másokon, ha lehetőségem van rá. Amiatt pedig, hogy felőlem támadás ér, nem kell aggódnod - igyekszek megnyugtatni, így időnként rá is mosolygok. - Mit szólnál, ha leülnénk? Akár a pulthoz is ülhetünk, ha gondolod - kérdezem kedvesen. Ha valaki leül, akkor azok kicsit meg is nyugszik. Ha valaki járkál, azzal csak hergeli magát, ha viszont valaki ül, akkor nyugodtabb. És türelmesen megvárom, hogy mit reagál az elhangzottakra.

mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyVas. Jan. 22, 2023 7:23 pm
Nem bánom, hogy nem mondott semmit sem a történetemre, hiszen nem tőle várok megoldást, nekem kell valahogyan pontot tennem ennek a végére. Ölelése azonban sokkal többet ér, mint bármilyen kedveskedő szó vagy tanács, hiszen érintése sokkalta őszintébb lehet bármelyiknél. Csak bólintok neki, amikor helyesel arra, hogy tényleg bajom eshet a hideg miatt, arra viszont felkapom a fejem, hogy Norvégiából származik.
- Egyszer voltam Oslóban, befektetést reméltünk a svalbradi olajmezőkön, de végül nem sikerült megegyeznem az állami céggel... - mosolygom el magam, de mosolyom azonnal lefagy az arcomról. Az imént még kiöntöttem ennek a lánynak a lelkemet, elmondtam szerelmem történetét, egy olyan történetet, amit még senki másnak nem mondtam el, s most mégis az üzletről kezdek egy csacsogni. Tényleg szánalmas vagyok!
- Bocs, hülyeség volt felemlegetni a munkámat.
És valóban az volt, semmi helye annak ebben a beszélgetésben, agyam mégsem tudja elengedni azt a bizonyos üzletet. Persze két éve még sokkalta tapasztalatlanabb voltam, kevésbé voltam rámenős, kevésbé voltam kíméletlen, és hosszú ideig, minden egyes nap benne volt a fejemben a "mi lett volna, ha..." kezdető kérdés. Mi lett volna, ha nyélbe ütöm az üzletet? Mi lett volna, ha más tárgyal a norvégokkal? Mi lett volna, ha képes vagyok elengedni a munkát, és a szerelemre koncentrálok? De nem arra koncentráltam és azt hittem, majd holnap, majd jövő héten meg tudjuk beszélgetni, s addig halasztottam az egészet, amíg már nem volt benne választásom.
- Nekem ő volt az első nagy szerelem, tudod... Futó kalandjaim, érezzük jól egymás viszonyaim voltak előtte is, de neki tudtam először őszintén megnyílni. Őt érdekelte, hogy miért van két szőlőzsír a táskámban, hogy miért nem hordok sose fülbevalót, hogy miért nem engedem meg másnak, hogy hordja a szemüvegemet... És most csak arra tudok gondolni, hogy senkinek nem leszek olyan érdekes, hogy megkérdezze ezeket.
Nem mentem vissza az asztalomhoz, pedig jobban esne most leüllni, mint állni, de valahogyan gyökeret vertek a lábaim, és képtelen vagyok mozdulni. Letaglóznak a kimondott szavaim, félelemmel tölt el, hogy igazam lehet, és a fájdalom tehetetlenné tesz. Most csak a szőkeség tartja bennem a lelket, s annak ellenére, hogy nem várhatok el tőle semmit, mégis itt van mellettem.
- Köszönöm, hogy kijöttél utánam. Más nem hiszem, hogy megtette volna... Félre ne értsd, de te miért? Miért csinálod? - és az elmarás ezennel elkezdődött. Általában nem veszem észre, hogy megtörténik, csak arra eszmélek, hogy egyik nap még törődöm valakivel, a másik nap pedig már érdektelen számomra. Tudom, hogy ez mennyire egészségtelen, hogy tennem kellene ellene, de nem tudok. Így védekezem. Így óvom magam. És ahogyan annak a nőnek engedtem, hogy belessen a falak mögé, úgy érték szívemet mélyebb sebek.
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyCsüt. Jan. 19, 2023 7:42 pm

Charlotte & Karin

Bár elé tettem a tízes csomagolású zsebkendőt, nem vesz belől, így visszaveszem. Persze ezzel nem az a szándékom, hogy akkor már nem is adok belőle, hanem, hogy kéznél legyen. Csak az után indulok el a terasz felé, hogy meggyőződtem arról, hogy nincs szüksége rám a kollégáknak vagy a többi vendégnek. Itt minden vendég egyenlő, senkit sem lehet láthatóan előtérbe vagy háttérbe helyezni, főleg úgy, hogy ezt bárki sértésnek vehesse.
Nem akarom megijeszteni, így finoman nyitom ki az ajtót, és óvatosan ölelem magamhoz, ezzel lehetőséget is adva neki, hogy visszakozzon. De nem teszi. Vígaszt keresve ölel át, és bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nincs-e esetleg még nála a cigi, de hamar meglátom a közeli asztal hamutáljában. Én nem cigizek, mert nem szeretem a füstjét, és középiskolában számomra túl riasztóan mesélte el a biológiatanárunk milyen egy dohányos ember tüdője. Elég… gusztustalan. Rajta is érzem a jellegzetes cigifüstöt, bár most annyira nem zavar, mint általában, talán a hűvösebb szél miatt, ami hígítja a füstszagot.
Amikor úgy érzem, egy kicsit összeszedte magát, legalább is annyira, hogy tud rám is figyelni, kérdezgetni kezdek. Persze csak óvatosan, hogy ne tapintsak túl érzékeny pontra. Javulást szeretnék elérni nála, nem azt, hogy itt vágjon magán eret. Persze nem nézem ki ezt belőle, de nem akarom még mélyebbre dobni a bánatában. Én nem igazán értek egyet azzal, hogy csak akkor lehet egy lejtő után ismét felfelé menni, ha már elértük a legalját, hamarabb is visszafordulhatunk. Az első kérdésemre elég hamar kapok választ. Négy hónap, nem túl hosszú, de úgy tűnik, hogy pont elég volt, hogy mély sebeket szerezzen. Főleg, ha hosszabb időre tervezte a kapcsolatot. Nem bontakozok ki az öleléséből, hagyom, hogy ezt ő tegye meg. Nem nekem van szükségem vígaszra, hanem neki, így ő tudja, hogy mikor érzi, hogy sikerül összeszednie magát. Miután elengedett, kicsit végig is mér, de nem érzem úgy, hogy bármi hátsó szándéka, gondolata lenne. Azt nem láthatja rajtam, hogy fázok, hiszen én, otthon ettől jóval hidegebb telekhez vagyok szokva, ez nálunk inkább tavasz, és annak sem az eleje. Én itt simán elvagyok egy rövidujjúban, meg egy vékony farmerben, amikor itt már előveszik a kiskabátokat.
Végül elkezd mesélni, hogyan ismerkedtek meg. Valahol ismerős a történet, legalább is nekem is sok kalandom indult már ehhez hasonló módon, más helyszínen persze. Én talán annyiból vagyok szerencsés, hogy ezek nálam nem tartanak sokáig. Talán a leghosszabb, így induló kapcsolatom, másfél hónap volt, de ott talán azért tartott ennyi ideig, mert a vizsgaidőszak miatt ez volt a kényelmes. A történetbe beáll egy kis szünet, és ő elneveti magát, aminek azért örülök. Képes még nevetni, ami jó jel. Persze ez rövid ideig tart, de van remény. Látom rajta, hogy még egy darabig az akkor történtek úszkálnak a lelki szemei előtt, így nem akarom megzavarni, még akkor sem, ha látszik rajta, hogy fáj neki.
Végül konkrét időhöz köti az események történését. Eddig csendesen hallgattam, hogy ne zavarjam meg a gondolatait. Közben a reakcióit figyeltem, hogy hogyan hatnak rá a saját szavai. - Gyere, a végén még tényleg megfázol - karolom át a vállait, kicsit próbálva ezzel óvni a hidegtől. - Miattam viszont nem kell aggódnod. Osloból származom, szóval ez nekem még nem hideg - mosolyodom el kedvesen. - Kérsz zsebit? - kérdezem, ahogy kinyitom előtte az ajtót. Egyelőre a hamutálat kint hagyom, ha még szüksége lenne rá, kéznél legyen itt kint.

mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyHétf. Jan. 16, 2023 9:02 pm
Önző vagyok, amiért csak magammal foglalkoztam? Önző vagyok, mert nem igazán érdekel, hogy ki ül velem szemben és csak annyit akarok tőle, hogy meghallgasson? Nem tudom, nem gondolkodom rajta túl sokat, csak abban reménykedem, hogy van annak értelme, amit könnyeimmel küzdve elmondok neki. Azt sem veszem észre, hogy zsebkendőt nyújt, és valljuk be, eléggé hasznos lenne azelőtt, hogy kisírom a szemeimet, de egyszerűen nem veszek belőlük, azt is ott hagyom az asztalon.
Remegő kezem alig tudja meggyújtani a cigarettát, de amikor végül sikerül, mélyet szippantok a bűzös rúdból. Mélyen magamba fogadom a füstöt, s talán túl sokáig tartom bent, mert majdnem köhögnöm kell, amikor kiereszten a kátrányos leheletet. Gyűlölöm az ízét, hogy minden ruhám bűzlik a füsttől, hogy megsárgítja az ujjaim hegyét és a fogaimat, de nem tudom letenni. Annak ellenére szívok fél dobozzal naponta, hogy pontosan tudom mennyire káros a tüdőmnek, a szívemnek, az ereimnek, és még ki tudja, hogy melyik testrészemnek.
Hallom az ajtót nyílni, érzem a meleg tapintást a vállamon, majd erőtlenül fordulok felé, s a következő pillanatban már meg is ölel, ami olyan jól esik, mint évek óta semmi más. Érzem forró arcának melegét mellkasomon, érzem parfümjének illatát, amint kávéval és teával keveredik, érzem hajának puha selymét arcomnak simulni, és ahogyan megkapom tőle a legszebb karácsonyi ajándékot, amit valaha kaptam, úgy ölelem át én is őt. A csikket már régen eldobtam, s mindkét kezemmel csak szorítottam őt, magamhoz húztam és újra éreztem, hogy könnyek hagyják el szememnek sarkait, újra szipogni kezdtem és egy pillanatra elhittem, hogy megérdemlem ezt. Megérdemlem, hogy valaki törődjön velem, hogy szeressenek, hogy valakinek én is lehetek az egyetlen...
- Négy gyönyörű hónapig... - felelem neki, nem sokat gondolkodva a válaszon, és ha még nincs elege belőlem, még mindig átölelem, még mindig magamhoz húzom, és elfelejtem, hogy az imént még majdnem megfagytam ebben a hidegben. De aztán mégis elengedem, mert nem használhatom ki őt, nem sajátíthatom ki magamnak, és különben is, túl hideg van a teraszon ahhoz, hogy egy szál ujjatlan ingben ácsogogjak idekint. Szóvá azonban nem teszem, egyelőre legalábbis semmiképpen.
- Egymás mellett ültünk egy színházi előadáson, és nem tudtunk dönteni arról, hogy kié legyen a közös kartámasz, szóval a harmadik kör bocsánatkérés után sóhajtott egyet, összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, és úgy néztük végig az darabot. Miután leengedték a függönyt, utána sem engedte el a kezemet, én pedig nem ellenkeztem vele, szóval elrángatott egy éjszakai pékségbe... Emlékszem az eladó arcára, mert nem értette, hogy miért ülünk némán egymással szemben, és miért nálam van a kenőkés és miért ő tartja a kenyeret, és miért így próbáljuk megvajazni a bagettet... - elnevetem magam, egy pillanatra elfelejtem a könnyeimet, a fájdalmat, szívem összes terhét. Nyugalmam azonban tényleg csak egy pillanatig tartott, hiszen gondolataim között folytattam a történetet, emlékeimbe kúsztak a hálószobában történtek, de erről már nem meséltem a lánynak, talán nem is kíváncsi az ilyen részletekre.
- Áprilisban végén ismertem meg, és szeptemberben elején lépett ki az életemből. - teszem még hozzá annak ellenére, hogy nem kérdezte. - Azt hiszem, ideje lenne bemenni, még a végén megfagyunk!
Nevetem el magam, egy újabb kazal könnycseppet hajtva ki szemeimből.
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyHétf. Jan. 16, 2023 7:49 pm

Charlotte & Karin

Kedvesen bólintok, amikor visszautasítja a lehetőséget a cigire a hideg miatt. Szerettem volna azt mondani neki, hogy nyugodtan rágyújthat, de hatósági előírás, hogy ilyen helyeken nem lehet dohányozni. Persze most nincs rá esély, hogy ellenőriznek minket, de „jóindulatú” személy mindig lehet, aki fejlent minket, és, ha mi nem szólunk rá, akkor a büntetést mi álljuk.
Leülök mellé, mert érdekel, hogy tudok-e segíteni neki. Szeretek másokon segíteni, ha mással nem is, azzal, hogy meghallgatom őket. Sokan szokták azt hinni, hogy beleártom magam mások életébe, hogy elpletykálom a hallottakat, de ez nem így van. Esetleg, mint példát lehet, hogy felhozok egy-egy történetet, de azt sosem úgy, hogy lehessen tudni vagy következtetni, hogy ki az átélő személy. Bennem a „lényeg” marad meg, például, hogy egy csapat sztárját, ha megsérül, hogyan hagynak hátra a szponzorok, majd rajongók, néha a csapattagok, vagy, hogy egy bántalmazó kapcsolatba hogyan ragad benne valaki, és milyen sérüléseket, személyiségtorzulásokat szenved el ennek következtében. A „ki” teljesen lényegtelen, mint ahogy egy orvosnál is mellékes, hogy ki a beteg, csak a hogyan sérült meg, milyen sérülést szerzett a lényeg, hogy a legjobb tudásuk szerint segíthessen rajta. Nálam a személy pedig mindig „egy ismerősöm”, de az, hogy ez családtag, barát vagy milyen kapcsolatban áll velem, azt sosem árulom el, és azt sem, hogy honnan ismerem.
Sokáig azt hiszem, hogy nem fog megszólalni a velem szemben ülő barna lány, aki alig idősebb nálam. Aztán hirtelen elkezd mesélni. Figyelmesen hallgatom, és nem szólok közbe, csak bíztató mosollyal nézek vissza rá, ha rám emeli a tekintetét. Az olvasmányon, amit említ, viszont szélesen elmosolyodom, mert valahol ez az, amit én sosem vennék a kezembe önszántamból, de mindössze azért, mert nem az én stílusom, de tudom, hogy valakit ez érdekel. A névmáson pedig átsiklok, mert nem ez a lényeg.
Ismét nem néz rám, ahogy mesél, de látom, hogy könnyezik, így a kötényem egyik zsebéből előveszek egy kis csomag zsebkendőt, majd az aztalon elé csúsztatom. Nem teszem szóvá, csak tudom, hogy milyen „bonyolult” ilyenkor egy női táska, ha hirtelen kell belőle valami, az sosincs meg.
Hirtelen indult meg a terasz felé, amikor a kezébe akadt a cigije. Én pedig hezitáltam egy kicsit, de, hogy legyen is indokom, hogy miért maradtam, körbe néztem a többi vendégen. Biztosan kell neki egy pár pillanatnyi idő, amíg összeszedi a gondolatatit. Bent mindenki vagy ült még a helyén, vagy a kolléganőmmel rendezte a számlát az illetővel. Így végül utána mentem. Nem telhetett el több két percnél, hogy nyitottam az ajtót.
Mintha a barátnőm lett volna, úgy fordítottam meg finoman a vállánál fogva, hogy szemben legyen velem. Az ölelés pedig ezt követően automatikusan jön, ha ezt szeretné. - Majd jobb lesz. Idővel - mondom neki csendesen. - Ha szabad megkérdeznem, mennyi ideig voltatok együtt? - kérdezem, és szeretném azt is megkérdezni, hogy milyen régen szakítottak, de bízom benne, hogy magától is elárulja. Egy szakítás után ezek fontos időpontok. Idő kell mire a szakítás sebei gyógyulnak, és az is fontos lehet, hogy mennyi ideig voltak egy pár.
- Mesélsz még róla? Hol ismerted meg? - kérdezem, mert ezek elmesése sokszor segít a gyógyulásban. Ráadásul valamiért úgy érzem, hogy még nem volt ezt kinek elmondania.


mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyVas. Jan. 15, 2023 10:58 am
- Akkor felejtsük el, nem vágyom megint kimenni a hidegbe. - utasítom el a felvetését, majd elgondolkodom, vajon van nálam cigaretta? Arra emlékszem, hogy pár órával ezelőtt kellett a nyugtató hatása, de arra már nem tudok visszagondolni, hogy visszatettem a táskámba a cigarettatárcát az öngyújtóval együtt, vagy a szállodai szobámban hagytam, miután visszatértem a kijelölt helyiségből. Ez azonban olyannyira jelentéktelen volt ebben a helyzetben, hogy nem is pazaroltam rá több gondolatot, és inkább visszatértem a jelenbe, az előttem lévő teára és a velem szemben ülő lányra.
Ritkán fog meg valaki a megjelenésével. Persze ki tud alakulni egyfajta vonzalom másokkal szemben, de egy gyönyörű mosoly vagy egy csillogó szempár nem indít be, nem indukál vágyat, nem hoz igazán lázba. Kell valami, ami megfog a másikban, ami elvarázsol, ami abba az irányba mozgat, hogy még többet meg akarjak tudni. És ahogyan leült, ahogyan kiterjesztette rám empatikus csápjait, úgy vonz be saját világába, úgy édesget egyre közelebb. S most valahogy nem bánom, nem érdekel, hogy teljesen ismeretlen, hogy eddig néhány szónál többet nem beszéltünk, hiszen lehet, most tényleg az kell, hogy egy idegennel beszéljem meg lelkem terheit, szívem fájdalmát. Lehet, hogy el kellene engednem magam, kiengednem a gőzt, megszabadulni a mázsás súlyoktól... Tenni valami merészet, valami idegent tőlem, ami kirobbant ebből a konstans lélektelenségből, amitől nevetni vagy éppenséggel sírni tudnék. Mert ez az, ami hiányzik az életemből: az érzelmek.
Hazaérni egy hosszú és kimerítő nap után, s nem tenni mást, mint belebújni a párod ölelésébe. Vagy elmondani annak az egynek, hogy történt veled valami felkavaró, történt veled valami, ami megnevettetett vagy éppenséggel öszeszorította a szíved. Úgy nézni valakire, hogy nem tudod levakarni a mosolyt az arcodról, és szendén lesütni a szemedet, amikor a másik tekint ugyanígy rád. Mikor lett fontosabb mindennél a pénznek a hajhászása? Mikor lett fontosabb megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket mindig is gyűlöltem?
- Harminchat volt, én pedig huszonkettő. Soha, semmilyen körülmények között nem kellett volna működnie, hiszen annyira más szakaszában voltunk az életünknek, de mégis, arra a pár hónapra ő volt a minden, az egyetlen. - a villával egy apró darabkát hasítok ki a sütemény oldalából, de nem szúrom az evőeszközre a falatot, csak játszom vele, tologatom a tányéron, nem is hiszem, hogy le tudnám nyelni a gombóccal a torkomban. - Nyugodt, visszahúzódó életet élt... Tudod, olyat, amikor az esti program a kandallóban ropogó tűz mellett elolvasni egy értekezést a tizenhetedik századi építészeti stílusokról.
Elmosolyodom. Mellette mindig úgy éreztem, hogy minden szava igazság. Olyan elánnal, ellenállhatatlan meggyőzéssel tudott beszélni, hogy csodálkozva és szememben csillogással hallgattam kissé rekedtes altját, és mindig megnevettetett, amikor apró kérdéseivel ellenőrizte, hogy tényleg figyelek a mondataira vagy csak azért nézem olyan vágyakozó tekintettel, mert megint le akarom ráncigálni a szoknyáját. Maradjunk annyiban, hogy volt olyan alkalom, amikor helyesen tudtam neki válaszolni...
- Én pedig fiatal voltam...vagyok, többet, gyorsabban, minél előbb... Hajtottam, bizonyítani akartam, a munka, a felelősség, az elvárások.
Még mindig a falattal játszom, nem nézek fel a velem szemben ülőre. Sóhajtok, könnyezni kezdek, fátyolossá válik a világ, megtörlöm az arcomat az ujjaimmal, nem törődök a sminkemmel, elkenődik, helyén marad, mennyire felszínes aggódás, szipogok, kinézek az ablakon, s miközben az utcai világítás narancssárga fényeit figyelem, folytatom.
- Volt valami rigolyája, ahogyan a kávét itta, de nem emlékszem már rá, viszont amikor utoljára csókolt meg és kilépett az életemből, annak minden egyes pillanata itt van a fejemben. - a lányra néztem, halántékomon pattogtattam jobb mutatóujjamat, és még mindig sírtam, még mindig törölgettem a könnyeimet, még mindig szipogtam.
- Gyönyörű ajkai vannak, és éppen azt a karmazsin vörös rúzst viselte, amit tőlem kapott születésnapjára. Figyeltem, ahogyan a szavakat formálja, ahogyan próbál erőt venni magán, hogy ne sírja el magát, ahogyan aprón meg-megremegett, amikor végül kimondta. Túl különbözőek voltunk, és nem tudunk megváltozni, és már éppen mondtam volna neki, hogy képes vagyok rá, de a számra tapasztotta az ujját és elcsitított. Mindketten tudtuk, hogy hazudtam volna, és nem akarta, hogy ezek a hazugságok legyenek az utolsó szavaim hozzá... Aztán megölelt, megcsókolt még utoljára, és már csak azt hallottam, hogy magassarkúi kopognak a padlón, majd becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
Mégis a táskámban volt a cigaretta, mert miután felálltam az asztalomtól és kiléptem a teraszra, a hidegbe, megtaláltam ott és remegő kézzel gyújtottam meg egy szálat a kivilágítatlan térben. Szánalmasnak éreztem magam, nem kellett volna, nagyon nem kellett volna.

Öltözék
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptySzomb. Jan. 14, 2023 1:15 pm

Charlotte & Karin

Szeretem a szakomat. Ezt már tényleg szeretem, de néhány tárgy kicsit nehezebben ragad meg a fejemben, mint a többi, még akkor is, ha egyébként értem. Ez a mostani is egy ilyen. Értem a lényegét, az összefüggéseket, és, ha olvasom nagyon logikusnak, és szinte magától értetődőnek hat, viszont, ha vissza akarom idézni, akkor az már nem olyan egyszerű. Vagy az is lehet, hogy most túl fáradt vagyok ehhez? Meg lehet, de jelen pillanatban nem igazán tudok mást csinálni, mint próbálkozni. A vendégek kiszolgálva, a korábbiak tányérjai és poharai vagy elmosva, vagy a gépben várják a még kint lévőket, hogy ne fél adaggal menjen a gép, a pultok, használaton kívüli asztalok tiszták, a kávés, teás, és egyéb dobozok feltöltve a holnapi napra. Talán ezért is örülök az új vendégnek, mert így van indokom ismét félretenni a könyvet.
Nem gonosznak, és még véletlen sem elítélőnek akarok mutatkozni, de az új vendég nagyon fáradtnak, nyúzottnak, és talán szomorúnak is tűnik, bár ez lehet, csak az előbbiek hatása. Néha nálam is van, hogy levertnek, szomorúnak látszok, amit a barátok mindig meg is kérdeznek, de az esetek többségében csak a fáradtság okozza, amin egy kiadós alvás nálam mindig megoldja a dolgot. De ilyen ez az egyetemi élet. A tanulás, a pluszmunkák, nálam még a diákmunkák, amik miatt még utazom is, a sok bulival azért még engem is lever bizonyos időszakonként, pedig egész energikus vagyok. Viszont, ha nagyon sokáig húzom a pihenést, akkor van, hogy tizenakárhány órát is alszok egyhuzamban. Szóval lehet, itt is csak valami hasonlóról van szó.
Ez viszont New York, így ezek mellett is előfordul, hogy még fittnek kell lennie, még akkor is, ha csak alvásra vágyik, így megkérdezem, hogy milyen estét tervez, mozgalmasat vagy nyugalmasat. - Rendben - mondom mosolyogva. - Mit szólnál egy nyugtató, ellazító teához? És tapasztalatból mondom, hogy nincs az a kellemetlen gyógynövényes íze - mondom mosolyogva. - Valamint még maradt néhány csokis-levendulás muffinunk, ha gondolod - nézek a süteményes pult felé a biztonság kedvéért, és tudom, hogy rám bízta, ez lehet elég merész, így előre megkérdezem. Meg lehet, hogy kicsit furának tűnhet ez a kombináció, de mindkettőben van levendula, így illenek egymáshoz. A levendula pedig önmagában is nyugtató hatású, míg a csokoládénak endorfint felszabadító hatása van, így nem véletlen, hogy a szomorkodó emberek, bár főleg a nők, sok csokit esznek. A teában, amit ajánlottam, egyéb nyugtató, ellazító hatású növények is vannak, és igazából én szoktam inni, mert, amikor abba a túszejtéses incidensbe keveredtem Maddeline-nel, akkor nem mindig és nem is hosszú távon akartam a felírt nyugtató gyógyszereket szedni, így bevezettem az ilyen teákat az életembe, és a finomabbakat pedig a mai napig iszom. Persze, már nem feltétlen a hatása miatt iszom, bár néha jól jön, hanem leginkább csak az íze miatt, vagy azért, hogy este, ha valami meleg folyadékra vágyok, akkor ne a kávét válassza, Persze, ha nem szeretné, akkor maradunk annál, amit a múltkor, hasonló helyzetben fogyasztott. Még véletlenül sem akarok semmit sem rábeszélni vagy ráerőltetni.
Amikor szervírozom neki a választott dolgokat, akkor érzem rajta, hogy a feltett személyesebb kérdésemre először reflexválaszt akar adni. Majd, ahogy rám néz, láthat rajtam valamit, mert elgondolkozik valamin. Nem biztos, hogy meg fogom tudni, hogy min, de elgondolkoztattam. Tényleg nem akarok olyanba beleavatkozni, ami nem tartozik rám, így teljesen rajta múlik, hogy mennyire avat be a dolgokba. Ha szeretné, persze meghallgatom, és talán tudok valami bíztatót is mondani neki, ami kicsit eltereli a figyelmét vagy feltölti, ha pedig valóban szomorú, akkor felvidítja.
A válasza viszont meglep. - Nos… azzal nem tudok szolgálni, de… ha gondolod, meghallgatom, hogy min szeretnél változtatni - mondom kedvesen, ahogy leülök mellé egy üres székre. Lehet, ez kicsit túl pszichológusosan hat, talán még számomra is. Tényleg túl sokat foglalkoztam mostanában a pszichológiával, bár tény, hogy melléktárgyként felvettem, de mostanában lehet, több volt a jóból a kelleténél.
Látom rajta, hogy igyekszik vidámnak és könnyednek mutatni önmagát, de az álarca hamar lehullik. Tényleg nagy lehet a baj, és én úgy érzem, hogy igazán segíteni szeretnék neki. Viszont a következő mondatából csak az „én” személyes névmást értem, így csak nagy szemekkel, majd bocsánat kérően pislogok rá, hogy jelezzem, nem értettem, hogy mit mondott. A francia nagyon távol áll a norvégtől és az angoltól, így még következtetni sem tudok egy kicsit sem. A „Je” szót pedig kizárólag néhány francia nyelvű dalból ismerem. - Igazán semmi gond nem történt - hárítom mosolyogva a bocsánatkérést. - Ez néha még velem is megesik, csak én olyankor norvégül kezdek el beszélni - szélesedik ki a mosolyom. A fordítása viszont mégsem hat igazinak. Valamiért úgy érzem, hogy az előbb nem ezt mondta, de nem fogom megcáfolni, mert megbántani sem akarom, és igazából gőzöm sincs, hogy mit mondott, így lehetséges, hogy tartalmilag egyezik a két mondat. - Sajnos idebent nem - mondom szomorúan. - De ott hátul van egy kisebb terasz, ha gondolod, és szívesen ki is megyek veled - ajánlom kedvesen a háttérben, a vendégtérből nyíló ajtót, hogy és, hogy ne legyen egyedül a csatlakozásomat. Ott jelenleg nem ég a villany, mert senki sem vette arra az irányt, hogy ki szeretne menni. Ha pedig azt választja, hogy kimegy, akkor természetesen utána viszem a fogyasztani valóját, mert kint is van néhány asztal, székekkel együtt. Még a hamutálakat sem hoztuk be, és a kétszárnyú ajtó is csak kilinccsel van bezárva, hogy ne jöjjön be a hideg.


mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyCsüt. Jan. 12, 2023 11:24 am
Csak három napig élveztem a város vendégszeretetét, mégis úgy érzem magam, mintha két hetet töltöttem volna New Yorkban. Ha csak munkával telt volna, nem panaszkodnék, már megszoktam a feszített tempót, a megbeszéléseket, a tárgyalásokat, az egyeztetéseket, de azzal, hogy találkoztam Celine-nel, olyan lelki teher telepedett rám, amire nem voltam felkészülve. Persze évekkel ezelőtt, amikor még vártam, hogy a nővérem visszatérjen az életünkbe, talán még örültem volna annak, hogy újra egymás szemébe nézhetünk, hogy megölelhessük egymást, de most, ennyi idő elteltével inkább érintett fájdalmasan, lelket rombolóan. És ahogyan a könnycsepp legurul arcélemen, nem is sejtettem mekkora rést ejtett a találkozó a pajzson, mennyire gyengített el a nővéremmel folytatott beszélgetés.
- Pihenés... Egyértelműen pihenés. - már nem akartam semmi többet a várostól, csak le akartam nyugodni mielőtt újra felszállok a repülőre és utazom vissza holnap Franciaországban. De vajon tényleg hozhat megnyugvást egy apró pohár a lány kotyvasz műhelyéből? Képes lesz pár csepp melengető gondoskodás elfújni a gondolataimat gúzsba kötő viharfelhőket?
- Köszönöm! - nézek végig az elém rakott apróságokon, majd már válaszolnék neki, a begyakorolt és unalomig ismételt frázisokkal hajtanám el az asztalomtól, de ahogyan ránézek, egy pillanatra megakadok. Nem lehet sokkal fiatalabb nálam, mégis amint jobban megfigyelem, látom rajta, hogy mennyivel másabb élete lehet. Talán egyetemista lehet, aki ezzel a munkával egészíti ki az ösztöndíját; talán színésznő, aki ebben a kávézóban várja, hogy valaki végre felfedezze; talán bohém világjáró, aki pár hónapot eltölt New Yorkban, majd a következő évszakban már másik városban dolgozik egy másik hasonló helyen. De ha ő tekint rám, pontosan tudom, hogy mit lát: egy fáradt, mosolyogni képtelen, koránál tíz évvel idősebbnek látszó, érzéketlen fapicsát. És a legszörnyűbb az egészben, hogy így is érzem magam. Mindegyik ponttal teljeskörűen egyet tudok érteni...
Pedig nem ilyennek szántam az életem, nem az volt a terv, hogy néha azt sem tudom, hogy melyik országban vagyok, azt sem tudom, hogy kivel tárgyalok, nem az volt a terv, hogy az álarc, amit annak idején magamra erőltettem véglegesen fedi el a vonásaimat, nem arról volt szó, hogy a cégen kívül nem lesz életem. Tudom, butaság, de nem azért tetováltattam azt a gyíkot a jobb lábfejemre, hogy egész életemben magassarkúk és harisnyák mögé rejtsem, hanem mutogatni mindenkinek, akit csak érdekelek... De az elmúlt években nem volt olyan, akinek megmutathattam volna, mert akikkel nap, mint nap találkozok, őket nem érdekli a gyík a lábfejemen és én sem.
- Ha lenne egy időgéped, szívesen felszállnék rá, hogy visszautazzak az időben... - felettébb szokatlan volt tőlem ez a válasz. Talán még magamat is meglepem, de tudva azt, hogy hetek vagy talán hónapok óta ezek voltak az első kedves szavak, amiket felém intéztek, talán elnézhető, hogy nem a szokásos módon válaszolok.
Apró mosolyom próbálja könnyedebbé tenni a kettőnk között kialakuló beszélgetést, és pár másodpercig képes vagyok fenntartani az álcát, de ahogyan kiegyenesedik ajkaim görbülete, úgy pillantok le magam elé, figyelve a keresztbe fonott ujjaim ideges játékát az asztalon.
- Ha nem félnék attól, hogy elutasítod, megkérnélek, hogy ölelj át... - mondom ki a szavakat franciául, és pillanatokkal később már meg is bánom, hogy a mondat elhagyta a számat. Apró döbbenet ül ki az arcomra, hiszen bele sem gondoltam, hogy talán ért az anyanyelvemen, ezért gyors reakcióra volt szükség, hogy mentsem a helyzetet. - Bocsásd meg, néha elfelejtem, hol is vagyok... Azt kérdeztem, hogy rágyújthatnék?
Idegességemet újra mosollyal leplezem, de nem gondolom, hogy sikeres lennék benne. Már túl sok repedés van a porcelánon, már túl sok karc alakult ki annak felületén.

Öltözék
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptyCsüt. Jan. 12, 2023 6:15 am

Charlotte & Karin

Ismét hétvége van. A ma délelőttöt Jake-kel, az eleven, három éves kisfiúval töltöttem, akire néhány hete vigyázok szombatonként, ha anyu és apu szolgálatban van. Apu tűzoltó, anyu pedig mentős, így elég nehézkes a gyerekfelügyeletet megoldaniuk, de az látszik rajtuk, hogy nagyon szeretik, és igyekeznek mindent megadni a kisfiúknak. Valahol azért kicsit mégis sajnálom a gyerkőcöt, mert a legjobban mégis a szüleire lenne szüksége, akik a munkájuk miatt nem lehetnek vele. A szülőkön én azt látom, hogy egymást is szeretik, Jake-et pedig még jobban, így kár lenne azt mondani, hogy nem való nekik a gyerek, mert de, nagyon is való nekik. A gond a munkabeosztás, ami egyáltalán nem rajtuk múlik. A mentősök, tűzoltók nem úgy dolgoznak, mint a hivatalnokok, hanem tizenkettő-huszonnégyben, vagy huszonnégy-negyvennyolc órás munkabeosztásuk van, de, ha esetnél vannak, akkor nem mondhatják, hogy „bocs, lejárt a munkaidőm, én mentem”. Ott kell maradni, amíg be nem fejezik a munkát. Én pedig igyekszek most is, mint mindig elfeledtetni a gyerekkel, hogy anyu és apu nem lehet most itt vele. Szóval igyekszek lekötni a figyelmét minél jobban. Rengeteget játszottunk, bár főként a lakásban, azért kimentünk egy kicsit sétálni is. Szerencsér sem hó, sem eső nem volt, így tudott motorozni, amit ő nagyon élvezett. Én pedig felkészülve arra, hogy gyorsan fog menni a kis járművével, görkorit húztam, amit előre látóan magammal hoztam. Jake nagyon okos, és elég szófogadó is, de azért annyira nem bízok benne, hogy ne legyen szinte kartávolságra, ha kint vagyunk. Sok gyerekre vigyáztam már, és baj egy pillanat alatt megtörténhet. Én igyekszek nem nagyon korlátozni a gyereket, persze a szülő szabályait betartom a következetesség miatt, és olyan dolgokat sem engedek meg, amiből garantáltan baj lesz, de nekik is kell a szabadság, hogy kicsit megismerjék a világot, a környezetüket, és saját korlátjaikon és lehetőségeiken keresztül önmagukat is. Szóval általában a gyerekek is szeretnek, és a szülőknek sem volt még rám panasza. Apu hazaérkezése után pedig indultam a kávézóba, ahová egy óra körül értem.
A kávézóban nem volt egy túl sűrű nap, bár azért volt elég hosszú ideig teltház is. Sokan megfordultak nálunk, és a szendvicsek teljesen elfogytak, és a süteményekből is alig maradt. Kávé, forrócsoki, tea, és ehhez hasonló italok pedig még bőven vannak. Ezek azok, amikből igyekszünk sosem kifogyni. Ha mégis megtörténik, akkor a többiek elmondása alapján, tényleg nagy a baj. Én nem vagyok itt eleget, hogy ezt meg tudjam ítélni, de józanésszel egyet kell, hogy értsek ezzel az állítással.
Zárás előtt egy órával már nem sokan voltak, és igazán már újak se érkeztek. Így én is és a kollégák is elfoglaltuk magunkat, miután a háttérmunkát is elvégeztük, amennyire lehetett. Én kicsit elővettem a tanulnivalót, mert két hét múlva dolgozatot jelentettek be néhány nem vizsgás tárgyból. Ráadásul én az elmúlt néhány hétvégét át is buliztam, szórakoztam a munka mellett, így az oda tervezett tanulás is elmaradt. Szóval most van mit pótolni.
Amikor nyílik a bejárati ajtó, felnézek a könyvből, és egy ismerős arcot látok. Intek a többieknek, hogy majd megyek én, maradjanak nyugodtan. - Jó estét! Ne aggódj! Senki sem fog kirúgni. Foglalj helyet nyugodtan - mondom neki kedvesen, hellyel kínálva. - És a fogyasztással sem kell kapkodnod - nyugtatom meg, hogy azért van időnk, és, ha az emlékeim nem csalnak, akkor sosem játszott rá a maradásra, hogy túlontúl elhúzza a zárást.
Rám bízza a választást, és bár egyből van is ötletem, azért kell egy kis támpont, hogy innen hazamegy pihenni, vagy van még dolga valahol. - Az este további része a pihenésé lesz, vagy van még valami aktívabb programM - kérdezem kedvesen, igyekezve úgy fogalmazni, hogy ne legyen tolakodó. Nekem most csak arra az információra van szükségem, hogy nehogy felpörgessem, ha pihenéshez készül, vagy pont fordítva. New York és főleg Manhattan sosem alszik, ahogy mondani szokták, így az esti óra nem jelenti azt, hogy az emberek feltétlen pihenéshez készlnek.
Nem látok rajta kitörő jókedvet, amit valamiért nem tudok simán a „napi fáradtság” számlájára írni. Persze lehet, hogy tévedek, de valami kis boldogsághormont aktiváló finomságot nem hiszem, hogy ellenezne. Ahogy a pult mögött ismét ránézek, kicsit távolabbról, talán a túlhajtott jelző jutna róla az eszembe. Majd észreveszek egy mozdulatot, amit nem szeretek a vendégeknél látni, megtörli a szemét.
Amikor elkészül a „rendelése”, kiviszem neki. - Parancsolj! - teszem elé a szervírozótálcán lévő dolgokat. - Minden rendben? Tudok valamiben segíteni? - kérdezem kedvesen, és bízom benne, hogy érződik rajtam, hogy nem csak szimpla udvariasság áll a kérdésem hátterében, hanem, hogy valóban segíteni szeretnék neki, ha tudok.

mind álarcot viselünk
Karin Bjorge
Diák
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 497b9bd54ccb70341174ce4e6e75cf731fa14150
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Blonde-emilie-marie-nereng-voe-norwegian-blogger-wallpaper-thumb
★ kor ★ :
21
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Szingi, futó kapcsolatokkal
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_m6dga07FCM1r4fem8o1_500
★ foglalkozás ★ :
diák, diákmunkás
★ play by ★ :
Emilie Marie Nereng "Voe"
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
204
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Original
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásŐszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte EmptySzer. Jan. 11, 2023 11:00 am
Az utolsó éjszakám New Yorkban, mielőtt visszatérek Franciaországba. Félreértés ne essék, nem dolgozik bennem szentimentalizmus a város iránt, nem tölt el negédes, csöpögős érzelmekkel, hogy újra meglátogathattam ezt a zsongó olvasztótégelyt, és ha őszintének kell lennem, nem bánkódnék amiatt sem, ha soha többé nem kellene betennem ide a lábam. Mocskos, piszkos, hangos, és még ki tudja milyen jelzőkkel tudnám illetni ezt a helyet, de nem emiatt vált gyűlöletessé ez a város, hanem egy véletlen találkozó miatt. Egy olyan találkozó, amire öt éve vágytam, a magyarázatokra, a kérdésekre és válaszokra, egy olyan találkozó, mely pontot tehetne egy mondat végére vagy éppenséggel új fejezetet nyitna közös könyvünkben. Egyelőre még nem tudom hogyan is kellene értékelnem a történteket, még minden olyan új, más, változékony, de majd egyszer a helyére teszem a dolgokat és akkor talán megnyugszom. Talán.
Az azonban nem volt kérdéses, hogy melyik lesz a New York-i látogatásom utolsó elvégzendő feladata. S ahogyan közeledem a kávézó felé, úgy sejlik fel bennem az első alkalom, amikor itt jártam. Akkor is, mint most, későre járt, talán fél óra lehetett zárásig, s mint akkor, úgy most is kevesen ültek az asztalok mögött. Nem éreztem ártó hangulatot vagy sötét karmát a hely felett lebegni, nem értettem, hogy ez a piciny gyöngyszem miért ennyire kihasználatlan, amikor a berendezése, a mindent átjáró hangulata olyan vonzó egy magányos léleknek. S talán pont ez az, amiért az asztalok mögött nem párok, társaságok, hanem magányos emberek ülnek, egyedül hagyva gondolataikkal, érzéseikkel. S mint akkor, úgy most is erősítem a társaságot, szintén egyedül érkezem a helyre, szintén egyedül fogok leülni az egyik asztalhol.
- Kérlek mon petit, ne rúgj ki, ígérem gyorsan végzek! - kérlelem a szőke lányt, aki mint akkor, úgy most is egy széles mosollyal üdvözöl, s annak ellenére, hogy kegyetlenül közeledik a záróra, hellyel kínál. Kabátom gombjait oldom, majd a nehéz ruhadarab a fogason köt ki, s már hallom is nevelőnőm intő szavát, mely szerint tönkreteszem az anyagot, a vasalást, ha csak így pőrén, akarszó nélkül teszem le a kabátomat, de a nevelőnőmnek itt nincs hatalma. Soha senkinek nem lesz hatalma fölöttem.
- Rád bízom, még sosem okoztál csalódást. - apró mosollyal válaszolok neki, s már éppen előhalásznám táskámból a mobilomat, hogy híreket, tőzsdei mozgásokat, üzleti pletykákat kutassak az Interneten, de amikor meglátom a még élettelen kijelzőn saját tükörképemet, lehunyom a szememet és visszasüllyesztem a készüléket a helyére. Itt ez a remek kávézó, ahol elengedhetem magam, ahol nem vár el senki semmit tőlem, és én csak arra tudok gondolni, hogy holnap milyen üzleti megbeszélésem lesz, kivel találkozok majd, melyik céget ajánlom felvásárlásra, melyik részvényektől kell írtózni, és a lista soha, de soha nem lesz rövidebb. Csak az én türelmem és emberségem fogy egyre, hiszen amennyire szívtelen ez az egész üzleti élet, úgy válok én is egyre közömbösebbé a világ iránt. Már nem tudom, mikor nevettem utoljára tiszta szívvel, már elfelejtettem, mikor sírtam ki magam úgy Isten igazából, s már az a pillanat is elillant, amikor utoljára szerelmes voltam. Még emlékszem az arcára, arra a gonosz szarkalábra, amelyik olyan mélyen beette magát bal szemének sarkába, még emlékszem a rekedtes hangjára, ami reggeli kávé előtt még karcosabb volt, s emlékszem az utolsó szóra, amit a fülembe súgott, amikor kisétált az életemből.
- Toujours... - ismétlen meg válaszát, s ki kell törölnöm egy könnycseppet a szememből, amikor a kérdésemre gondolok. Szeretsz? Örökké...

Öltözék
mind álarcot viselünk
Charlotte DuPont
Üzlet
ranggal rendelkezem
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte 19010029
★ kor ★ :
24
★ elõtörténet ★ :
★ családi állapot ★ :
Hajadon
★ lakhely ★ :
Párizs, Franciaország
★ :
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Tumblr_n0ac4vRH2n1qkwbyqo8_250
★ foglalkozás ★ :
Befektetési elemző (nemzetközi piacok)
★ play by ★ :
Àstrid Bergès-Frisbey
★ hozzászólások száma ★ :
27
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásRe: Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
Őszintén, ismeretlenül --- Karin && Charlotte
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Charlotte
» Charlotte Weston
» Charlotte West
» Charlotte West
» Kislányunk, Charlotte

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Ettermek, cukrászdák, kávézók-
Ugrás: