Általában a lépcsőt használom, amire megvannak az okaim, de leginkább azért, mert minden nap kell egy kis testedzés, minden nap kell egy kis mozgás. Ma azonban megnyomom a felvonó hívógombját, hiszen a negyvenedik emeletre megyek, ami öltönyben és bőrcipőben igen kemény tortúra lenne. Csak pár pillanatot kell várnom, a kabin megérkezik és apró hang kíséretében kinyílnak az ajtók.
Belépek, valaki már volt a liftben, pár pillanatot elidőzök a vonzó megjelenésén, de a mai nap nem arról szól, hogy becsajozzak, hanem arról, hogy feljussak az épület legmagasabb emeletére, és ott résztvegyek a találkozón. Vállaimat a kabin falának vetem, táskámat magam elé fogom, és ismét a nőre pillantok, akivel majd megosztom ezt a rövidke utat.
- A negyvenedikre... - mondom ki színtelen hanggal, mondjuk úgy parancsolva a másiknak, hogy melyik gombot nyomja meg. Nagyot sóhajtok, magabiztos megjelenésem pajzsán egy pillanatra rés jelenik meg, de gyorsan összeszedem magam, s ha a gomb nem nyomódik meg, magam gondoskodom arról, hogy feljussak az emeletre.

Öltözet

Munkaügyben érkezem a hatalmas, felhőkarcoló szerű épületbe, ami tele van különféle irodákkal.
Valami öltönyös "úriembert" kell kihallgatnom egy másik férfi sikkasztási ügyével kapcsolatban. Teljesen unalmas, kihívásmentes munka, egyáltalán nem az én asztalom, tehát már eleve rossz hangulatban lépek be az épületbe. Ki nem állhatom ezeket az öltönyös mitugrászokat, akik azt hiszik magukról, hogy csak azért, mert van pénzük vagy mert jól öltözöttek, máris különben a többi embernél. A méregdrága öltözék csak elfedi a mocskos kis titkaikat. Meggyőződésem, hogy némelyik nagyobb gazember még a családomnál is, csak, hogy éppen rejtegetik, hogy a tilosban járnak.
Szerencsére - legalább is, azzal áltatom magam,- egyedül lépek be a liftbe, és reményeim szerint, hamarosan megérkezem a kívánt szintre, de ekkor látom, hogy valaki megnyomja a felvonó hívógombját és pár másodperc múlva az a bizonyos típusú férfifajta lép be rajta, az az öltönyös, beképzelt fajta, akire az előbb céloztam...S ha nem lennék ilyen előítéletes, szavai ezt azonnal bizonyítják.
- Hogy mondta? - kérdezek vissza összeráncolt szemöldökkel az érkező pasasra nézve, aki valami utasításfélés vet irányomba.
- Úgy nézek ki, mint valami londíner? - kérdezek vissza kissé hitetlenkedve inkább csak saját magamnak mormolva a szavakat. Azután egy határozott mozdulattal félre is lépek a paneltől, hogy elférjen, és nyomja meg magának azt a gombot, ha akarja. Ok, nem vagyok kisestélyiben, igazából az sem látszik rajtam, hogy zsaru vagyok, de azért csak nem azért állok itt, hogy másoknak ugráljak.


Öltözet

- Nem, annál sokkal jobban... - válaszolok neki, majd egy kacsintás és némi sármosnak gondolt mosollyal lépek közelebb a panelhez, és nyomom meg a megfelelő gombot. Mintha valaki éppen kiabálna, hogy várjunk meg őt, de gyorsan megnyomom az ajtócsukást, a két masszív ajtó pedig összezár, kizárva mindent és mindenkit a kabinból.
Nem szokott zavarni a lift, mármint teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész szerkezet biztonságos, de amikor megindul a felvonó, önbizalmam egy pillanatra elillan. A nő nem láthatja, hiszen addigra már ismét a falat támasztom, de egy hosszú izzadtságcsepp kúszik végig a halántékomon, amit zakóm belső zsebébe rejtett zsebkendővel szárítok fel.
Felnézek a számlálóra, lassú monotonitással jelzi, hogy éppen melyik szinten vagyunk, majd egy lélegveztvételnyi időre lenullázódik a kijelző, s amikor meg akarom említeni a velem utazónak ezt az igencsak idegesítő apróságot, a számláló újra a helyes szintet mutatja, mintha mi sem történt volna.
- Furcsa! - szakad ki belőlem akaratlanul, majd figyelem még pár másodpercig, amikor minden elsötétül és a kabin egy rugózással leáll. Fém simul fémhez, rémisztő nyekergést adva ki magából, talán a fékek aktivizálódtak, a frászt hozva rám teljesen. - Ezt ugye nem mondod komolyam?

Öltözet

Nem reagálok, csak megforgatom a szemeimet szavai hallatán. Tipikus. Azt gondolja magáról, hogy csak azért, mert jól öltözött és van pénze, már mindent megtehet. Istenem, ha tudná, tőle mennyivel perverzebb és szemtelenebb emberekkel találkoztam már életem során vagy a munkám vagy pedig a családom által. Azt hiszem, hogy ezek után, ezt a szépfiút is képes leszek kezelni egy rövid liftezés erejéig.
Miután megnyomja magának az a bizonyos gombot, hallom, hogy még valaki más is be szeretne szállni, de azt is észreveszem, hogy a szőke pasas, szándékosan megnyomja a csukás gombot, csak, hogy a másik lemaradjon.
- Maga most komolyan megnyomta a gombot, hogy ne tudjon beszállni? - szólalok meg ismét csak valami grimaszfélét megjelentetve az arcomon. Aztán azonban inkább legyintek egyet, hogy ne is válaszoljon, jobb lesz, ha mindketten csendben maradunk.
Persze ez a csend nem tart sokáig, mert a pasasnak csak valamin hozzáfűzni valója azt hiszem, a lift működéséhez.
- Mondja, muszáj nekünk feltétlenül... - kezdek bele erélyesen a kérdés feltevésébe, de aztán a felvonó valami nagyon fura hangot produkál ki magából, melynek hatására bennem marad a kommunikálni szó.
Próbálok optimista lenni, mint mindig, tehát első körben nem is arra gondolok, hogy lifttel lenne gond, de amikor kimúlnak a fények és hirtelen megállunk, sajnos be kell látnom, hogy lehetséges, mégis valami gond van.
- Bizonyára mindjárt magától megoldódik a probléma - jegyzem meg azért lazán bízva az itteni rendszerben. Életem során már annyi pácba keveredtem, egy kis liftecske csak nem fog ki rajtam.


Öltözet

Nem válaszoltam a kérdésére, hiszen nem kellett válaszolnom rá. Egész egyértelmű ok-okozat viszony volt az ismeretlen kiáltása és az én gombnyomásom között. Persze érdekelhetné, hogy miért tettem ezt az egészet, de arra még magam sem tudom a választ, hiszen nem volt rá válasz. Néha csak azért teszünk valamit, mert megtesszük és nincs mögöttes tartalom.
- Megoldódik? - nyelek egy hatalmasat és idegesen kezdek el topogni, amit nem láthat, de egész jól hallhat. Tenyerem ökölbe szorul, ismét csak izzadtság csorog alá a halántékomon, s ez volt a pillanat, amikor visszakapcsolt a lámpa. De nem az a nyugtató, melegséggel eltöltő, angyalian fehér fény, hanem egy terhes, nyomasztó, mindent betöltő vörösség. Persze, természetesen tudom, hogy vészjelzés, és figyelni kell rá, de basszus, tudom, hogy veszély van, éppen benne állok "Miss Bizonyára megoldódik magátóllal."
- És ha nem oldódik meg? Akkor mi lesz? Nekem ez nem tetszik, nagyon nem tetszik... - hangom ideges, szétszórtan nézek hol a nőre, hol a vörös világításra, hol pedig a kijelzőre, ami azóta nem mozdult, hogy megálltunk. És ekkor egy harci kiáltás hagyta el a torkom... Legalábbis én mindenkinek azt fogom mondani az idők végezetéig, hogy ez harci kiáltás volt, és nem egy törékeny sikoly, ami azért bukott ki belőlem, mert megszólalt a kabin belső kommunikációs eszköze.
- Halló?! Van ott valaki? Nyomja meg a sárga gombot, ha beszélni akar... - a hang unott volt, mintha ma már egyszer leállt volna a lift és most, hogy újra foglalkozni kell vele, már teljesen rutinszerű.

Öltözet

Kérdésére csak bólogatok, mivel szemmel láthatóan nem éppen sikerült őt meggyőznöm (nem mintha érdekelne, hogy mit hisz), és valójában még én magam sem hittem el, amit az előbb mondtam.
Valahogy azonban megszoktam, hogy a családomnak köszönhetően mindig minden megoldódik és jóra fordul, volt akkora hatalmuk, hogy a "munkámért" cserébe ezt megkapjam tőlük. Másrészt meg nyomozó volnék vagy mi. Milyen rendőr lennék, ha nem hinnék a pozitív kimenetelekben és nem törekednék a fennálló problémák megoldására?
- Miért ne oldódna meg? Nincs olyan, hogy valami ne oldódna meg. Maximum  majd kérünk segítséget - válaszolom kissé mogorván, mert felettébb zavar, hogy olyanokat beszél, amivel engem is kezd felidegesíteni.
Nem mintha félnék attól, hogy most itt meghalok, de nem igazán szeretem, ha valami nem úgy történik, ahogy én azt elterveztem. Főleg, amikor bekapcsol a vörös, veszélyt jelző lámpa, kezd el zavarni ez az egész helyzet, és csak arra tudok gondolni, hogy innen mielőbb ki akarok jutni.
Ezután azonban hamarosan megszólal egy ismeretlen hang, ami a lift belső hangszórójából szólal meg. Nyilvánvalóan észrevették a meghibásodott szerkezetet.
- Na, most amikor kellene, akkor nem beszél? - szólok kissé gúnyosan a mellettem álló férfihez, aki szemmel láthatóan nincs a helyzet magaslatán.
- Igen van, az egyik lift meghibásodott, bent ragadtunk, segítséget kérünk - nyomom meg végül aztán én azt a bizonyos sárga gombot, és kezdek el beszélni.
- Valahol a huszonötödik és negyvenedik emelet közt vagyunk. - Itt jelentőségteljesen a férfira pillantok, hiszen nagyon is jól emlékszem, hogy utastó hangján melyik emeletet mondta ki nemrég. Rendőrként tisztában vagyok vele, hogy minél több információt adok
- Hölgyem, hány ember ragadt a liftben? - kérdez színtelen és unott hangon a vonal másik végén levő személy.
- Kettő - válaszolok gyors tempóban, hogy haladjunk.
- De jó, hogy csak annyian - szólal meg megint csak a másik, mire elkerekednek a szemeim és megrázom fejemet.
- Akkor jönnek értünk? - folytatom sürgető hangon.
- A biztonsági személyzet jelenleg ebédszüneten van, de azonnal értesítem őket, és amint tudnak, mennek önökért. Megértésüket és türelmüket köszönöm. - Azzal meg is szakítja a vonalat, én pedig mérgemben összeszorítom ökleimet.
- A francba. most komolyan meg kell várni, amíg ezek megebédelnek?
Most először érzek én is magamon egy kis feszültséget, de még mindig nem a félelem, inkább a tehetetlenség miatt.

Öltözet

- Nem, nem! Most kell jönniük, nem maradhatok itt bent, nem zárhatnak be! - fogalmam sincs, a nő még mindig rajta tartotta ujját a gombon és a fickó a másik oldalon hallotta az egészet, de nem is ez a lényeges. Bezárva érzem magam, elvágva teljesen a külvilágtól, annak ellenére, hogy van egy kapcsolat azzal, egyedül érzem magam, annak ellenére, hogy ketten kerültünk slamasztikába. De mindez nem érdekes, én vagyok fontos, nekem kell kijutnom, nem tarthatnak itt, gyűlölöm, szabadulni akarok, engedjenek már ki!
Lazítok nyakkendőmön, de nem kapok több levegőt, nem kapok levegőt egyáltalán, csak a vörös fény, félek, gyűlölöm, talán van kiút, ha szétfeszítem, de nem tudom, nem férek hozzá, nincs kiút, nincs remény, meg fogok halni!
- Engedjenek ki! - kiáltok, sőt ordítok, dörömbölök az ajtókon, de semmi haszna, elszáll belőlem az élet, érzem, hogy itt a vég, hogy nincs tovább... Nem lehet így vége, nem hagyhatom Stellat egyedül, nem halhatok meg!
- Engedjenek már ki! Kérem! Könyörgök... - elsírom magam, próbálok megnyugodni, de lehetetlenség, itt nem lehet, így nem tudok, összeszorul a tér, összenyom, megkínoz, nincs kiút, nincs remény... A kabin falának vetem a hátam, lassan lecsúszok rajta, mint a könnyek az arcomon, kicsi vagyok, eltűnök, elveszek, összeprésel!
- Nem, ez nem lehet, kérem... Könyörgök... Segítsen! - a nőre nézek, hozzá fohászkodom, neki imádkozok, találjon megoldást, siessen, mentsen meg. - Könyörgök!

Öltözet

Miközben a saját dühömet próbálom visszafogni, észlelni kényszerülők, hogy a másik személy, aki rajtam kívül a liftben tartózkodik, valami pánikroham-féleséget kapott éppen.
- Hey, nyugi, nem zárta be senki, csupán a lift hibásodott meg, de amint hallotta, hamarosan jönnek értünk - emelem égnek tekintetemet, hogy a bezártság mellett most még ezzel is meg kell küzdenem.
- Ugye, most nem fog hisztizni itt nekem? - motyogom még kissé arrogánsan, mert konkrétan nem akarom elhinni, hogy ezt csinálja PONT MOST.
Azonban mégis csak rendőr lennék vagy mi, az a feladatom, hogy segítsek az embereket, így most megpróbálom félretenni az ellenérzéseimet, sóhajtok egy nagyot és megpróbálok összeszedni a gondolaimat.
- Mondja, hogy nem klausztrofóbiás! Mondja... - suttogom halkan felé, de inkább magamnak, azonban tudom, hogy egyiküknek most észnél kell lennie, és nyilvánvaló, hogy nem ő lesz az...
Első körben legszívesebben lekevernék neki egy jó nagy pofont, amikor elkezd kiáltozni, de azzal is tisztában vagyok, hogy azzal talán még rontanék is a helyzeten. Habár ki tudja, vannak olyan esetek, amikor egy nagy pofon kijózanítja az embert. De én nem vagyok a családom, én teljesen más vagyok, mint ők, s ez ilyen helyzetekben elő is jön belőlem.
Aztán mikor látom, hogy nem hajlandó abbahagyni ezt a viselkedést, hirtelen közelebb lépek hozzá, majd leguggolok én is mellé. Ösztönszerűen a nyakkendőjéhez nyúlok, és még oldva azt, egy határozott mozdulattal leszedem róla. Majd még pár gombot is megengedek az ingén a nyaka tájékán.
- Így már jobb? - kérdezem halkan, habár tudom, hogy valószínűleg nem kapok rá választ.
- Kérem, nyugodjon meg! Mindjárt jönnek a biztonságiak, hogy kiszedjenek bennünket innen. Most azonban meg kell nyugodnia, mert, ha tovább hangol és kiabál, akkor idő előtt elfogy a levegőnk. Ugye, nem szeretné, ha maga miatt én is rosszul lennék? - kérdezem tőle, miközben őszintén szemébe mélyedek.
- Vegyen nagy levegőket, sokszor, lassan egymás után, és meglátja, hogy mindjárt jobb lesz. Képzelje, én egy ideig az orvosira jártam, úgyhogy megnyugodhat, mert, ha bármi baja lesz, tudok magának segíteni. De ehhez meg kell nyugodnia! - folytatom kedvesen, de határozottan.
- Biztos van valaki, aki várja otthon. Meséljen nekem róla, ki várja odahaza, akiért össze kell szednie magát!

Hallom a hangokat, a felém irányított szavak eljutnak a tudatomig, de azokat ilyen állapotban nem sikerül értelmezni. Mert amit most érzek, egyenlő volt a teljes pusztulással, az elmúlás kegyetlenségének felismerésével, és olyan hirtelen hat rám a bezártság, hogy képtelen vagyok tenni ellene. Ismét csak hallom őt, ismét csak fülemben érzem egyre feszültebb hangját, de értelmet még mindig nem vagyok képes a szavak mögé tenni. Nem tudom, nem érzem, nem látom a kiutat, nem tudok mit tenni a fóbiám letaglózó valóságával, képtelen vagyok bármi mást tenni annál, mint amit most a szemei előtt lát.
Segítségét könyörgök, ordítok, fohászkodok, s megérzem a közelségét. El akarok húzódni, de izmaim nem engedelmeskednek, inkább csak rángatózom, inkább csak vergődök, mint partra vetett hal. Ujjai hozzám nyúlnak, azt hiszem, a nyakamon már kevésbé érzem a szorítást, kevésbé érzem a fojtó bilincs levegőt elzáró markát. Egy pillanatra mintha magamhoz térnék, kívülről látom kettősünk őrült és gondoskodó látványát, de amikor azt mondja, elfogy a levegő, már érzem is, már tudom, hogy mi fog bekövetkezni. Pillanatnyi észhez térésem a legrosszabb pillanatban érkezett, s a megvilágosodás kristály tiszta felismerése még mélyebbre taszított, mint ahol eddig voltam.
Ziháltam, nehezen töltöttem meg tüdőmet az éltető oxigénnel, próbáltam beszélni, de csak nehezen sikerült. - Steh...lla...
Szakad ki belőlem, s mint egy útonálló kezében a rugós kés, úgy villantak hirtelen karjaim, magamhoz szorítva őt, nem törődve azzal, hogy ellenkezik, hogy ellenáll, nekem most ő kellett, érezni akartam, magamhoz akartam ölelni és láncolni, ez kellett az őrület mélységes szakadéka felé zakatolva.
- Boh...csáss megh... - vajon mi az a bűn, ami alól egy ilyen helyzetben feloldozást kérek? Mi lehet annyira hatalmas és szörnyű tett, hogy az őrület és a kettéroppanás határán is a megbocsátásért fohászkodom? Mi az a kimondhatatlan bűn, aminek feloldozásáért ebben az utolsó percben könyörgök?
- Megh... kel-kellett... ten-nem... - szorítom még jobban magamhoz, ha nem szabadult ki az ölelésből, s olyan erősen húzom, mintha sosem akarnám elengedni. - Szeretlek...

Öltözet

Az orvoslásnak semmiféleképpen sem ez az az ága, amit gyakoroltam volna, és amiben tapasztalt voltam, de önmagamnak és rendőr mivoltomnak köszönhetően még mindig azt érzem, hogy nekem kell megoldani ezt a helyzetet. Igaz, csak ritkán találkozom ilyesmivel.
Azonban azt is látom, hogy szavaim nem sokat érnek egyelőre, szinte olyan érzésem van, mintha a falnak beszélnék, mintha a pasas lélekben valahol egészen máshol járna, mintha csak a teste lenne itt, de a tudta másfelé szállt volna el.
Ez egészen addig így is van, amíg nem említem meg, hogy beszéljen nekem egy olyan szeméylről, aki fontos neki, aki közel áll neki.
- Shtella? Ez jó. Folytassa! - bólogatok hevesen, mikor végre kibök valami női nevet, amiről csak rmeélni tudom, hogy jól értelmezem.
Azonban, ahogy kimondom a nevét, a pasas kezei hirtelen felém nyúlnak és magához ölel. Próbálok ellenkezni, de durva sem akarok lenni vele, mert félő, hogy akkor még rosszabb állapotba kerül. habár egyre jobban fontolgatom azt a bizonyos pofont. Most komolyan azt képzeli, hogy én vagyok az a Shtella??
- Hey, nyugi! - mondom határozottan, és megpróbéok finoman szabadulni a szorításából, mert ebben a helyzetben nem haladunk semerre.
Aztán megütik fülemet bocsánatkérő szavai és esedezése, amiből arra tudok következtetni, hogy a pasas talán valami bűnt követett el az emlegetett nő ellen.
- Jól van, megbocsájtok neked - nyögöm ki végül a szükséges szavakat, melyekkel talán végre feloldozom és véget vetem ennek a történetnek.
- Én is szeretlek - teszem még hozzá, habár legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy ezt kell tennem. Egyébként sem vagyok már az az érzelmes típus, mint régen, pláne nem valami idegennel szemben.

A szívem úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről, mintha annyi adrenalin lenne bennem, mint egy feldühödött bikában, amit a vörös posztó feldühített. De a lány érintése elindít egy útra, egy olyan ösvényre, ami minden egyes lépéssel megnyugtat, minden egyes másodperccel ölelésében agyam neuronjai csillapodnak, már nem érzem a szorítást a mellkasomban, s levegő jut az oxigénre szomjazó tüdőmbe.
Annak ellenére, hogy ő beszél, mégis Stella hangját hallom. Hallom, hogy megbocsátja a hűtlenségem, hogy nyugalomra int és amikor kimondja a legszentebb érzést jelölő szót, amit azóta érzek a szívemben, hogy először megláttam, még közelebb vonom magamhoz.
- Ő nem jelentett semmit, csak egy senki, soha nem érhet fel hozzád. - szavaim még mindig akadoznak, még mindig meg-megállok a szótagok között, de már sokkalta érthetőbb vagyok, sokkalta jobban értheti, amit mondok. Beleszippantok nyakának hajlatába, a bőrkabát illata keveredik hajának puhaságával, bőrének selyme fonódik össze parfümjének aromájával. Elvarázsol közelsége, testének melege, s ahogyan zavarom egy másik irányba tart, szemeim előtt fantazma épül, s ahogyan elhajolok mellőle, feleségem vonásai tükröződnek vissza a vöröslő fény homályában.
- Sosem láttam még nálad gyönyörűbbet Stella... - gördülnek le a szavak ajkaimról, majd ahogyan a szemébe pillantok, úgy látom benne a vágyat, a szenvedélyt, a vonzalmat, ami mindig beköltözik életem nőjének tekintetébe, amikor rápillantok. S most is ez pillant vissza rám, most is ezt látom, s ahogyan a képek mindinkább zavarossá válnak bennem, úgy hajolok közel hozzá, s számat az ő ajkaira tapasztom.
S ha a csók elcsattan, ha nyelvem csatába képes hívni az ő nyelvét, lehunyom a szemeimet, s élvezem, fürdök, elmerülök a puhaságba, a mézédes tapasztalat úgy áramlik szét bennem, mintha ennek mindig is kellene lennie. De ha nem történik meg a csók, ha nem élem át vele az élményt, a hangszóró akkor is újra bekapcsol, s ugyanaz a férfi szólal meg benne, megzavarva minket.
- Öhmm... Ott vannak még? - neveti el magát. - A jó hír, hogy megtaláltuk a hibás biztosítékot és rögtön kicseréljük. Pár perc és visszakapcsoljuk az áramot a felvonóban! Akkor újraindul a rendszer.

Öltözet

A pasas totálisan nem volt magánál, legalább is külső szemmel teljesen olyan volt, mint, aki annyira be van szívva, hogy azt sem tudja, mit csinál és nem fogja fel, mi történik körülötte. Ha nem gondolnám, hogy valamiféle egészségügyi problémája van, már biztosn nem foglalkoznék vele.
Elég kellemetlen ez a szituáció már így is számomra, hogy egy teljesen ismeretlen emberrel kell ilyen bensőségesen kedvesnek lennem, hogy egy idegen férfi tapogat és ölelget, nem, hogy még valaki másnak nézzenek és nekem az egészsége érdekében még el is kell játszanom azt a más valakit. Az biztos, hogy voltak már ennél kellemesebb humánus elfoglaltságaim.
Viszont aztán amikor valami másik lányról kezd el beszélni, testem megrándul és elhúzom ajkaimat, hiszen azonnal leesik, hogy miben is ludas ez az ember.
Hát persze: megcsalta a feleségét vagy barátnőjét és most azt képzelve, hogy talán véget ér az élete, feloldozást vár. Tipikus és azonnal megállapítható, hogy ez a pasas egy seggfej.
Persze annak érdekében, hogy az én helyzetem is elviselhetőbb legyen  - és amúgy sincs közöm a magáéletéhet, nem is érdekel - , egyelőre nem távolodok el.
Látom, hogy az előző "szerepjátékom" megtette a hatását, és a pasas már kezd egy kicsit összeszedettebb lenni és a beszéde is sokkal érthetőbb.
Csak hallgatom a nyálas szövegét, amit szintén annak a Stellának címez és közben azon gondolkodok, hogy vajon komolyan gondolja-e őket.
Aztán ahogyan belemélyedek a gondolataimba, egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem csaka férfi kezei vannak rajtam, hanem ajkával is az enyémre tapad.
Elsőre most én vagyok az, aki nem fogja fel, hirtelen mi is történik és meglepetésemben talán pár másodpercig még hagyom is tegye, amit tesz, de amikor felfogom, hogy mit csinál, azonnal eltolom magamtól.
Elhivatottság ide vagy oda, ezt én már nem vagyok hajlandó! Mégis mit képzel magáról ez a krapek? Ekkor még az is megfordul a fejemben, hoyg az egész pánikrohamot csak kitalálta, megjátszotta, hogy aztán rám mászhasson. Egy ilyen alakból kinézem még azt is.
- Mégis mit művel?  - Így aztán dühömben hirtelen meglendítem jobb kezemet és arcán egy csattanó hang jelzi a már eddig is fontolgatott pofont.
Na, ha a szavaimmal nem sikerült, akkor ettől már biztosan kijózanodik!
Mielőtt azonban jól lehordhatnám őt, hirtelen újra megszólal a hangszóró a fülkében, s az operátor hangjából kivehető, hogy hallhatott valamit az eddigi beszélgetésünkből.
- Persze, hogy itt vagyunk! Mégis hol lennénk? - kérdezek vissza indulatosan, bár magam sem tudom, kire haragszom: Mr. Pánikbetegre, amiért ily módon közeledett felém, az irodaház biztonségi rendszerére, amiért ilyen lassan dolgoznak vagy saját magamra, amiért képes voltam ilyen játékban részt venni.
- Rendben van, siessenek! - reagálok majd azért vissza a férfinek, majd most először vérvörös arccal pillantok a melletem levő ember felé.

A csók, hacsak pillanatnyi, élvezettel tölt el. Kicsit más, mint egykor volt, újabb, de nem rosszabb. A változás azonban nem mindig rossz, hiszen lehet benne kihívás, új célok, felvillanyozó lehetőség, kiszámíthatatlan káosz. A csók viszont megnyugtat, elcsillapít, elkeni az előbbi roham vad taktusait, és ahogyan magamhoz szorítom, úgy érezhet oldalában egy apró merevséget, egy apró feszültséget.
A pofon azonban kirobbant a kényelemből, elszakít az ajkaitól, visszaröppent a valóságba, s ahogy újra kinyitom a szememet, már nem a vörös világítás vesz körül, hanem a hófehér fényár, mely annak ellenére megnyugtat, hogy az arcom éget, vöröslik és fájdalommal tölt el. Figyelem őt, ahogyan a hangszóróval beszél, ahogy újra rámpillant, s arcán pír ül ki, de nem tudom dekódolni a jeleket, amit felém küld. Vajon mérges vagy szégyell valamit? Fogalmam sincs, nem tudom megítélni.
- Mi...? Mi történt? - hangom bizonytalan, majd ahogyan próbálok felállni, hátsóm mégis a padlón marad, mert a lift elindul és helyhez köt a hirtelen jött mozgás. Figyelek, nem értem mi történik, nem tudom mit jelent az, hogy a kabin alján ülök, nem fogom fel, mitől van éppen merevedésem. - Miért érzem úgy, hogy felpofozott?
Csóválom meg a fejemet, majd ismét próbálok felállni, de ahogyan a lift megáll, úgy ismét csak a padlóra huppanok vissza, s amint az ajtó kinyílik résnyire, aggódó hangokat hallok az másik oldalról. - Feszítsétek fel, feszítsétek fel!
De nem foglalkozom velük, csak az előttem álló lánnyal, akinek a kezemet nyújtom, hogy felsegítsen, de ha mégsem teszi, hát úgy is jó. Megoldom magam!
- Maga jól van? - nézek rá érdeklődve, kicsit zavartan viselkedve. - Talán melege van? Vagy felzaklatta valami?
Bal kezemmel az arcomon körözök, mutatva neki, hogy észrevettem a pírt az ábrázatán.
- Gyerünk már, hozzátok azt a kibaszott feszítővasat!

Öltözet

Igazam volt, s valóban, ahogy sejtettem a pofon megtette a maga hatását többszörösen is. Egyrészt, engem nem fogdos és csókolgat tovább a pali, másrészt végre az az érzésem, hogy egy másik épeszű emberrel vagyok egy térben. Habár a másik épelméjűsége erősem megkérdőjelezhető az iménti viselkedéséet tekintve.
Miután újfent tudunk beszélni az épület vezérlő részlegével, teljesen megnyugszom, de ami az előbb történt, ahhoz kell még egy pár perc.
Nem vagyok az a szégyenlős, ijedős kislány, aki ezelőtt voltam, hogy kiderült számomra a nagy családi titok, de most mégis furcsán érzem magam.
Mikor azonban a pasas ismét megszólal és némi értelem látszódik irányából, a filmszakadásán kicsit meglepődök. Nem mintha ez nem lenne számomra kedvező helyzet, sőt, így legalább nem kell beszélnünk arról, ami igazából meg sem történt. Én segíteni próbáltam és sikerült is, az a lényeges.
- Valami pánikrohama volt - válaszolok kissé ridegen, amikor motyogni kezd azt kifejezve, hogy fogalma sincs arról, hogy viselkedett.
- De most már tényleg megnyugodhat, mindjárt odakint vagyunk - teszem hozzá miközben fejemmel az ajtó irányába bökök, ahonnal a bennünket kiszabadítani szándékozó emberek tüsténkedhetnek.
Ezért is van az, hogy amikor a pofon dolgot hozza fel, úgy tudok tenni, mint, aki nem hallja a kérdést. Nem mintha nem dörgölném szívesen az orra alá, hogy bizony valóban felképeltem, de még véletlenül se szeretném, ha kitérnénk annak okára. Számomra sokkal kedvezőbb így, hogy nem is tudja, mi történt.
Mégis, amikor felém nyújtja kezét, én ösztönszerűen segítek neki felkelni, habár inkább ne tettem volna... Ahogy lefelé nézek, egy pillanatra nadrágjára vetül a tekintetem, és azon a bizonyos tájékon félreismerhetetlen állapotot vélek felfedezni. Hát ezt nem hiszem el!
Ettől persze ismét csak ideges leszek, és most már én vagyok az, aki türelmetlenül toporzékol az ajtó előtt, hogy nyissák ki azt.
- Nahát, most már érdekli az is, hogy én hogy vagyok? - kérdezek vissza szúrósan, hiszen az elmúlt fél órában csakis magával törődött.  - Persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék jól? - kérdezek vissza költőien.
- Ja, be vagyok zárva egy lifbe, nyilvánvaló, hogy felzaklattam magam - teszem még hozzá, majd mire kimmodom ezeket a szavakat kipattan előttem a liftajtó két szárnya.

- Pánikroham? - fogalmam sem volt arról, hogy mire gondol, de azt tudom, hogy nem véletlenül kerülhettem a padlóra a szó legszorosabb értelmében, és valószínűleg tettem valamit, amiért pofont érdemeltem. Mert az égető érzés, amit az arcomon érzek valószínűleg egy ütéstől származik, és mivel nem volt más a felvonóban, Sherlock Holmes-i magasságokat súrolva ki merem jelenteni, hogy ő volt az elkövető.
De újra elcsendesedtem, nem feszegettem tovább a felvetést, hiszen lehetett abban valami, amit mondott és a lelkemet nyomó szarságok kiválthattak valami furcsa reakciót. Hiszen tényleg tépelődöm, gondterhelt vagyok, amióta Cindy felhívta Stellat és amióta Stella megvádolt a félrelépéssel. A bezártság érzése pedig felszínre hozhatta egy régen elfeledett fóbiát, amivel az utóbbi években nem kellett foglalkoznom. De most visszatérhetett és úgy tűnik, nem a legjobb formában.
- Nem tudom, ellenszenvet vélek felfedezni, de nem tudom, hogy miért... - s mondanám is tovább, de a liftajtók kinyílnak, s egy hegyomlás tornyosul a kijáratban.
- Kinyitottunk, minden rendben! - mondja bele valamilyen rádióba, majd ellép az ajtóból és mutatja az utat nekünk. - Megsérült valaki?
- Csak az önérzetem... - masszírozom az arcomat, majd kilépek a kabinból és megállok a hegyomlással szemben, akinek a nevét az apró kitűzőről olvasom le. - Nyugodtan jelentheti Lamar, hogy minden rendben van és részemről nem perlem le a gatyájukat is azért, amiért majdnem meghaltam... Nem Lamar, ezeket a szavakat használja, amikor megírja a jelentését. Egyébként melyik emeleten vagyunk?
- Harminckilencedik... - válaszolja a mamlasz, majd elismerően bólogatok, hogy majdnem sikerült elérnem a célomat. A lányra pillantok, ismét kacsintok rá és egy mosollyal köszönök el tőle, majd a lépcsőház felé veszem az irányt, hogy végre odaérjek a megbeszélésemre, bár van egy olyan érzésem, hogy nem vártak meg.
- Szia Stella, el sem fogod hinni, hogy mi történt velem...

Öltözet

//Köszönöm a játékot!

- Valami olyasmi, vagy klausztrofóbiás, de talán a legjobb lenne, ha elmenne kivizsgálásra, ha nem tud róla - válaszolok tárgyilagos hangnemben, csak, ha nem kell a többi részletről beszélnem.
Igazán kellemetlenül érzem most magam, aminek nem annyira értem az okát, hiszen én nem tettem semmit, csak a kötelességemet végeztem.
Amikor felemlegeti az belőlem áradó ellenszenvet, amit nagyon is jól érez, újfent kihagyom a válaszadást, hiszen mindkettőnk figyelmét eltereli az a tény, hogy kinyílnak a vaskos liftajtók.
- Nem, semmi bajunk. Köszönjük - felelem én is határozott és kemény hangon, amikor végre kilépünk onnan. Eszem ágában sincs innentől a felvonóval folytatni az utat, inkább lépcsőzöm tovább, bármennyit is kell, amíg eljutok a kívánt emeletre.
Aztán azonban megint olyan szavaknak leszek fültanúja, amiket hallva csak megbánom, hogy segítettem ennek a pökhendi alaknak. Még, hogy nem perel. Inkább megköszönné, hogy ilyen gyorsan élve kijutottunk innen.
Ezután csak egy bólintással köszönök el a szőke hajú ideiglenes társamtól, de a mosolyát már nem viszonzom. Szeretném mielőbb elfelejteni a történteket.


//Én köszönöm a karimentést.//