- Mi történik közöttük? – biccent a jobbomon ücsörgő lány a szemközti ajtó irányába, ami nem kevesebb, fél órája szakadt ki kis híján a keretével együtt, mikor Oscar úriembereket megszégyenítő módon csak finom „beillesztette” azt maga mögött a helyére. Azóta a feszült csend és a monoton duruzsolás percenként váltogatja egymást.
Vállvonással, szájelhúzással próbálom érzékeltetni vele egyrészről a megszokásra fogható „izgat is engem?” érdektelenséget, másrészről pedig azt, hogy hamarosan rá fog jönni ő is, hogy mi történik pontosan: Oscar újra megjelöli a saját teritóriumát, amit csakugyan nem környékezhet meg egy mihaszna kis zöldfülű gyerek.
A bomba pedig leketyegett. Emelkedő szemöldököm a stylist magánöltözőjéből érkező korholó kirohanással és az azt követő, leginkább két táskakutya acsarkodására emlékeztető gyors, pentyegő eszmecserével egyszerre gyűri ráncba a homlokomat. Elmondások alapján Oscar egykoron kenyérre kenhető ember volt, a legjobb társaság, akit kívánhatott magának az ember. Valóságos csoda volt vele a közös munka, különböző magazinok egymást ölték azért, hogy ki nyerhesse el a kegyeit. Ő pedig nyilván abba az irányba húzott, ki többet ígért neki és oda állt, ahonnan többet remélt. Aztán az idő, és a szakmában érdekelt személyek számának robbanás-szerű növekedésével járó stressz és megkereséseinek csökkenése viszont kővé edzette az érzékeny szívét, és nem különbül felvágta a nyelvét, harapóssá, csípőssé tette a modorát.
Sokakkal ellentétben én nem látom ebben problémát. Nincs különösebb baj vele, csupán helyén kezelni a habitusát és elfogadni azt, hogy ő még igenis alkotni akar és ott akar lenni az élbolyban, mint nagy tudású szakmabéli alak. Hiába lett öreg korára törtetőbb, olyan, aki mindent képes megtenni azért, hogy túlszárnyalja a fiatalokat is, a szíve ugyan olyan jó és meleg, mint régen volt. Csak tudni kell bánni vele: néhány pohár alkohol, pár tonna csokoládé és rosszabb napján is úgy tud az ilyen kedveskedő földi javak után dorombolni és hízelegni, mint egy szeretetéhes kismacska. Addig pedig el kell fogadni, hogy inkább egy zsémbes vén medvére hajaz. És ekként is kell bánni vele. Mert a medve nem játék!
Ennek elméletével bár tisztában van az ifjonc, utódjának kikiáltott zöldfülű is, mert a kezdetek kezdetén lefektették a szabályoka, a gyakorlatot mégse volt képes azóta se elsajátítani, miszerint hogyan tegye takarékra magát, vagy egyszerűen, hogy húzzon bőrt a fogára és tartsa meg magának a kéretlen véleményeit. Nem hülye gyerek, csak törtető. Ugyan olyan, mint a mentora. A szakmához is konyít, talán jobban, mint azok, akikkel eddig volt szerencsém együtt dolgozni és őt is a hozzám hasonló „új generáció” felfedezettjének tartják a köreikben. Azt viszont már az első napján is nehezen kezelte, hogy bár elmondhatja a véleményét, meg is hallgatják azt, de megfogadva nagy valószínűséggel nem lesz. Mert nem!
Csattanás. A stúdióra néma csend ereszkedik, amit öt másodperc után vagyok kénytelen megtörni. Mások hisztériája és „tudd, hogy hol a helyed!” vitája nem mehet a munka rovására. Erre mindig háklis voltam, és nem most fog ez megváltozni. Márpedig, ha ilyen körülmények között zajlik le egy fotózás, abból nagy általánosságban semmi jó nem származik, munka pedig főleg nem, és keríthetünk újabb napot az egész bandának, hogy azt, amit egyszer már megcsinálhattunk volna rendesen, annak újra nekihasaljunk.
- Jólvan srácok, valaki öntse nyakon azt a kettőt egy-egy vödör hidegvízzel, mert így sose végzünk. A képek nem rosszak, de sokkal több van benne – kétszer összecsapom a tenyeremet noszogatás és figyelemfelhívás gyanánt – Jenna – intem magamhoz a sminkest. Széles csípőjét ide-oda riszálva, piros lábbelijének hosszú, hegyes sarkát határozottan oda-odacsapja a parkettához, ami kéjesen nyöszörög alatta. Jenna valóságos nehézbombázó a csontsovány, végtelenségig kiéheztetett kifutómodellek között, akikkel az aktuális projekt is zajlik. Kerekded idomai, kreolnál is sötétebb bőre, hosszú fekete haja, telt ajkai, világos macskatekintete sokkal jobban vonzza az emberek tekintetét, mint a sápatag, salátán és egyéb nyulaknak adott füveken vagy csirkék tápjára hasonlító magvakon élő lányok. Keleties, erős parfüme már-már felhőként lengi be körülöttünk a levegőt, karja az enyémhez simul mikor ő is az asztalra támaszkodik, hogy jobban lássa a monitort. Nem húzódok el.
- Tudnál a sminkre nagyobb hangsúlyt fektetni? Nem elég kirívó. Nagyobb ajkakat, igézőbb szemeket és ragyogást kérek! Nyugodtan játssz a színekkel, nem sirató asszonyokat akarok fotózni. Színeket! Őszi színeket, jó? Amit meg lehet oldani a ti munkátokkal, nem akarom később szerkesztéssel kiegészíteni vagy pótolni. Úgy gondolkozz, hogy nekem éppen csak, hogy hozzájuk kelljen majd nyúlnom a képekhez, ha készen vagyunk.
- Megpróbálkozok vele. Bár, hozott anyagból dolgozok.
- Hé! Azt hittem, hogy te vagy a legjobb – szúrom oda határozottan – nem gondoltam, hogy gondot fog okozni néhány modell - jelentőségteljes pillantásom az arckifejezéséből kiindulva talán meg is lepi egy kicsit. Nem sűrűn kérhetik számon rajta a tudását, vagy éppen annak ellenkezőjét. Nekem viszont tényleg a legjobbra van szükségem, mert nem valamelyik jött-ment tinimagazin fotózásán roskadozunk már ötödik órája.
Arcának apró rezdüléseit elnézve nem tudom eldönteni, hogy tetszik neki a semmiből jött kemény hangnem, vagy sem? Szemeit összeszűkíti, majd csattint egyet a nyelvével. Mintha eljutott volna az agyához, hogy tetteket várok, nem felesleges dumát.
- Bízd ide, szépfiú!
- Köszönöm – talán hálát kellene adnom valami nagyobb hatalomnak, de inkább nem teszem. Helyette a műteremasszisztensek felé fordulok – Jól van, egy óra szünet. Ebédeljetek, nyújtózzatok, aztán szedjétek össze magatokat és az összes spotot, softboxot. Derítőkből csak az aranyakat hagyjátok elől. Kicsit szedjük rendbe a díszletet is. Hátrafelé és két irányba is húzzátok ki amennyire lehet, szükség lesz nagy látószögre is. Egy óra múlva itt! – bízok benne, hogy nem úgy kell majd összevarázsolni őket az épület vagy a környék különböző kávézóiból, éttermeiből, mert korábban erre is volt már precedens.
Öklöm élét háromszor hozzácsapdosom Oscar szobájának ajtajához.
- Szünetet tartunk, addig oldjátok meg így vagy úgy! Nincs kedvem miattatok holnap is itt dekkolni! – már csak azért se, mert halvány fogalmam sincs, hogy mit hoz a holnap? Soha nem lehetek biztos abban, hogy mikor milyen állapotban látom meg a Napot, ha reggel kinyitom a szemem. Minden fekete vagy fehér lesz, vagy mehet minden onnan tovább, ahol abbahagytam? Épp ezért, jobban szeretek minden fontos projektet időben befejezni és nem a véletlenekre bízni magam. Tudjuk, hogy Murphy nagyon szereti a mocskos játékokat és a szar időzítéseket. Én pedig a legkedvesebb marionettbábúja vagyok.
A műterem előtti folyosó, ami a hallba vezet és az épület belső udvarára, olyan, mint a jégverem. Nem lep meg, az ajtó tárva nyitva, odakint repkednek az alig tíz fokok, a teremben pedig a vakuk és lámpák fényében az ember akár fürdőruhára is vetkőzhet, mintha szaunában sütkérezne. Nagy a váltás.  
Nehézkesen de sikerrel kerülöm ki az előterekben lézengő embereket, elfordulok a kíváncsi tekintetektől, mielőtt valamelyik maradásra bírna és megcélzom az udvart. Fáradtan, kimerülten, egy zsák krumpli "könnyedségével" dobom le magam az udvar egyik kovácsoltvas padjára. Nem is a fizikai, mint a mentális fáradtság a problémám, hiszen egy-egy fotózás sokkal több munkát, sokkal több odafigyelést és tervezést kíván a többinél. Ez pedig szám szerint már az ötödik az elmúlt két hétben, így az agyi kapacitásom erőteljesen kezd a nulla felé húzni. Dehát, mit van mit tenni, ha szabadúszóként keresi az ember a kenyerét?
Megborzongok a kerten áthaladó, szinte semmit se takaró ruhába öltöztetett modelleket látva, noha az se segít sokat, hogy a világoskék itt-ott szakadt farmerom több hideget enged be a kelleténél és egyedül csak a hosszúujjú felsőm áll ki mellettem társként a zord őszi időben. Mégis jól esik a hideg.

Lábam gyors dobolásával, szám szélét rágcsálva figyelem az üvegfolyosókon közlekedőket és meg-megállókat. Bájolgó, tetszelgő alakok, akik mihelyst hátat fordítanak egymásnak, újra ellenfelekké, versenytársakká vagy régi gyűlöletté válnak a másik számára. „Ilyen ez a popszakma.” Mondhatnám, de valójában egy olyan küzdőtér, mint a Colusseum volt a régi korokban, vérre menő harcokkal. Az ember élete a tét és a megélhetés, a siker, ahol sokszor a tudás már nem is számít. Itt is szerencsére van szükség: túlélsz vagy belehalsz. A kapcsolatokba és barátságokba se lehet kellő bizalommal kapaszkodni, mert felületesek, épp csak addig tartanak amíg érdekük származik belőle.
Az itt lévők közül egyiket-másikat magam is jól ismerem az egyetemi évekből, vagy azóta, hogy fotográfusként beléptem a köztudatba. Fotósok, modellek, stylistok, divattervezők és magazinszerkesztők. Nagy küzdők valahányan, némelyik pedig annál is nagyobb görény. De ez legyen az én véleményem. Mások viszont nemhogy név szerint, de arc alapján se mondanak semmit. Túl nagy a szórás a divat iparában, legyen szó annak bármely ágazatáról. Vannak évek, hogy egyszerre sokan jönnek majd annál is többen távoznak, nem meglepő, hogy a felére nem emlékszik senki még hallomásból sem. Másszor viszont az a marék kis valamire való ember, aki kikerült az iskolákból mind meg is találja a helyét. Ők lesznek az új generáció. Akik maradandót alkotnak.
Furcsa érzés, mikor üvegfalak választanak el a tömegektől. Olyan ez, mint amikor az ember a rémálmaiban képtelen megszólalni, hozzászólni beszélgetésekhez vagy úgy kifejezni magát, hogy azzal a másik fél értésére tudjon adni valamit. Én a munkámban és hivatásomban is a frontvonalon létezek, hiába gondolják azt sokan, hogy a fotósok a háttér emberei. És nem különb ez akkor, ha a társasági életemet élem, imázs harcot vívok és az "elittel" kommunikálok rendezvényeken vagy szimpla összejöveteleken, nem pedig fotókban, képekben és beállításokban gondolkoznom a fényképezőgép mögött, körülöttem a közel negyven fokot generáló reflektorokkal és vakukkal. Ha valamilyen oknál fogva, akárcsak egy egyszerű pihenés miatt is kivonom magam az „élből”, az olyan, mintha egy hermetikusan zárt burokba kerülnék, s hatalmába kerít a tehetetlenség vagy a kizártság fojtogató érzése. Ezek a falak gátakat szabnak és ellehetetlenítenek a megszokásaimtól.
- Pihenj! Csak pihenj már! – suttogom magam elé lehunyt szemekkel, hátha némi ösztönzéssel sikerül elérnem valamit. Látni se akarom a folyosón zajló kínkeserves szenvedést, ami újra és újra lezajlik az egyik fotós kollegina és a modelljei között. Szinte viszket a tenyerem, hogy megszabadítsam őket a kínjaiktól. Hallani ugyan nem hallok semmit, de nem is kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, mi szüli a problémát, aminek kint tartózkodásom ideje alatt már sokadszorra feszülnek neki, de mindig belebuknak. Ez lehet hiba vagy sem, talán hátráltatni is fog még az életben, de képtelen vagyok tétlenül nézni, ha valaki valamilyen oknál fogva nem tudja megvalósítani az elképzeléseit, pedig magával értetődő lenne rá a megoldás. Mert igen! Néha olyan egyszerű, hogy pont azért nem vesszük észre. Számomra pedig nem büdös a segítségnyújtás, hiszen én magam is, heti egy alkalommal erről pofázok egyetemi hallgatóknak is. Tanítok. Tudást adok át, és nekem érdekem az, hogy nagy tudású fotográfusok dolgozzanak velem vagy körülöttem, elvégre a közös célunk, hogy értéket képviseljünk és adjunk a világnak. Az pedig, hogy ezzel esetleg nagyobbat lendíthetek valakinek a szekerén, hát… üsse kavics. Majd az élet viszonozza. És enyém a megtiszteltetés, hogy hozzá segíthettem.
- Pihenj! – emlékeztetem magam újfent. Pihenésnek szántam ezt a közel egy órát, és nem csak a modelleknek vagy a közreműködőknek jön jól egy kis testi-lelki-mentális felfrissülés, de nekem is. Mégis ültömben is úgy festhetek, mintha bármelyik pillanatban ugrani kész lennék. Talán őrült vagyok, talán csak elszánt és szorgalmas. Én inkább úgy mondanám, hogy nem több ez szakmai ártalomnál. Ha munka és dolog van körülöttem, annál rosszabb semmittevéssel elütni az időt, pedig a munkavédelem kimondja az óránként kötelező tíz percet. A mi munkánk más. Mi nem pihenünk. Soha. Vagy ha igen, agyban akkor is a "harctéren" vagyunk csatasorba állítva. Ez a fajta munka egy életforma. Megszokássá válik, szabadnapjaidban is benne élsz. Fárasztó ugyan és sokaknak talán elrettentő vagy meghökkentő, de kell ez elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember messze jusson a kiindulási ponttól. Tehetség ide vagy oda, sok esetben nem a tehetség az, ami felkapja az embert. Szorgalom, kőkemény munka, robotolást, új és különböző társadalmi körök keresése. Függőség. Függőség a munka, a kapcsolatok és a szépen lassan körvonalazódó luxus iránt. Luxus ruhák, luxus bútorok. Luxus lakás. Ezek pedig luxus kapcsolatokat eredményeznek és luxus életet. Legyen az bárminemű is.
Az érkező srácot, ha már luxus, nem tudom milyen kategóriába soroljam. Szemem sarkából mérem őt végig tetőtől talpig és vissza. Ő az volna? Kérdés milyen értelemben? Nem tűnik annak, legalábbis ami az öltözetét illeti egy olyan helyen, ahol bármerre nézel, mindenkin van „valami más”. Valami olyan, amitől „idevalónak” tűnik. Amitől kitűnik. Róla ezt aligha mondható el, hacsak nem fordítjuk visszájára: épp azzal tűnik ki, hogy nem tűnik ki. De ki vagyok én, hogy ítéltessek mások felett, mikor talán meglepő, de ma még az én egyszerűségem se illik az itteni díszes kompániába?
Vontatottan ugyan, ami inkább a munkából eredő fáradtságra fogható, a mellettem lévő szabad hely felé biccentek miközben arrébb húzódok.
- Én meg azt mondom, hogy nem tűnsz idevalónak, mégis itt vagy – vágok vissza bicepszből élcelődve, és fogalmam sincs, hogy egyfajta farokméregetésnek szánom, vagy szimplán ennyire futja ma „kedvességből”? Végül elmosolyodok.
- És mi a meglepetés? Ha azt mondom úgy, hogy szerinted nem tűnök nagy dohányosnak, hogy van tüzem, viszont tényleg nem dohányzok, vagy, ha van tüzem, ráadásul dohányzok is? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, szám szélén ott tartva az apró mosolyt, majd mutatóujjammal sokat sejtetőn megpaskolom a farmerzsebemben a combomhoz feszülő gyújtót. Igaza van. Nem vagyok nagy cigis. Szoktam mondani, van nekem elég bajom az életben, nem kell, hogy generáljak feleslegesen még egyet. Viszont olykor-olykor, különleges alkalmakon előkerül egynéhány szál. Mert kell. Mert feltölt, vagy lenyugtat. Nem mellesleg sok minden másra is hasznos lehet még egy öngyújtó. Például odaadni másoknak, ha én jól megvagyok nélküle.
- Jesse – mutatkozok be én is egyszerűen, úgy, mint ő, majd félre billentett fejjel még egyszer végig mérem – tényleg nem tűnsz otthonosnak itt, David – nyomom meg a nevét. Nem csak az öltözékére, de a cigarettára is utalok vele. Tudatlan. Az ajtók mellé kipakolt „dohányozni tilos” táblák felé biccentek.
- Ha csak meghallják, hogy kattan az öngyújtó vagy megérzik a füstszagot, úgy kihajítanak, hogy a lábad se éri a földet. És nincs bocsánat – szűkítem össze a szemem tettetett szigorral, a helyzet „komolyságához” pedig a hangom ércessége jól dukál. Előbányászom a zsebemből az egyszerű, fekete darabot és felé nyújtom – de „cigizni csak odakint!” Vagy, ha ragaszkodsz hozzá, hogy itt gyújtasz rá, én nem asszisztálok hozzá  - tartom magunk között a levegőben az öngyújtót, döntse el kedvére, hogy elveszi vagy tartózkodik.
- Hidd el, volt már nekem is komoly nézeteltérésem a biztonságiakkal cigaretta ügyben. Nekik meg aztán tök mindegy, hogy milyen szépen rebegteted a szempilláidat vagy kérsz elnézést és esedezel a bocsánatukért. Azt se fogják elnézni neked, ha maga Oprah vagy.  De mit is mondtál, hogy hívnak?...– nem a keresztneve érdekel. De akkor mégis mi?

Értetlenségemben elnyíló ajkaim közül apró pamacsok szállnak fel a hűvös levegőben, majd rosszalló tekintettel, gyanúsan méregetve őt fordulok valamelyest jobban felé. Nevetése hallatán zavarodottan vonom fel a szemöldökömet, agyam pedig némi fáziskéséssel ugyan, de elkezdi visszapörgetni az általam mondottakat. Mi volt ilyen vicces? A fel nem tett kérdés valószínűleg ki is ül az arcomra, nem rejtem el. Fáradt vagyok és lestrapált, nyomokban pedig gyerekes nyűgösséget is tartalmazok, arról már nem is beszélve, hogy továbbra se érzem magam elég humoros hangulatban ahhoz, hogy mások túlzott jókedvét és közvetlenségét eltudjam viselni. Nem véletlenül hirdettem munkabeszüntetést korábban. De mit ad Isten, a nyakamba szakad valami szórakozott, idegen jött-ment, és túlontúl közlékenynek tűnő fazon is. Talán, ha néhány nappal korában érkezik, még lett volna kellő energiám… vagy később, attól függ honnan nézzük. Az arcom valószínűleg mégis másról árulkodik. Végülis, mondták már páran, hogy bizalomgerjesztő képem van.
- Mhm… asszisztens… fotográfus asszisztens… – hangom egészen elsötétül és egy csepp kis gúny keveredik benne, mintha ezzel is jelezném a számára, hogy most „elkaptam”. Talán tényleg. Türelmetlen voltam, elhamarkodottan ítélkeztem és azt hiszem, hogy mégiscsak jól fogok szórakozni!
Rá kell döbbennem, hogy igazán különös tehetségem van ahhoz, hogy a szószoros értelmében mágnesként vonzzam magamhoz a furcsa félszerzeteket. Azokat, akik puszta természetüknél fogva gondolják azt, hogy jól tudnak hazudni és füllenteni, ami talán igaz is, csak épp olyan valakinél nem jön be a szegényes próbálkozás, aki egész életében az embereket, és azok rezdüléseit figyelte és úgy átlát már rajtuk, mint sajtosszendvics a folpackon. A médiában mozogni és fotográfusként dolgozni nem csupán annyit tesz, hogy elvonszolom magam naponta egy-egy fotózásra, néhány órát izzadunk bent páran az ezer fokos műteremben, majd éjszakákon át a photoshop mögött görnyedve szerkesztem és retusálom az elkészült képeket, hogy minél nagyobb vizuális kielégüléssel tudjak szolgálni a közönségemnek. Emberekkel dolgozok fotográfus körökben, ráadásul sok és különbféle emberrel. Hétköznapiakkal, hírességekkel. És emberekkel foglalkozok az egyetemen, kamugép diákokkal, a kifutók mellett, a backstageben. Ezerféle módon hallottam már kisebb-nagyobb hazugságokat és ezer különböző formáját láttam a hazugságokkal járó testbeszédnek. Apró, nüansznyi változások a tekintetben, megrezdülő szájszél, leszegett fej, pótcselekvések. Kinél mi? De még a hanghordozás is megtud változni, ha csak egy fél másodpercre is. Ugyan a srácot nem ismerem, de az eddigiek alapján egy bizonyos fajtába már őt is betudnám skatulyázni. Ő is kamus, a magabiztosságából ítélve pedig sokszor szerencsével is jár és hisznek neki. Mosolyom jókedvűbbé, már-már szórakozottá válik ahogy sikerül elkapnom egy-két apró rezdülését: körbe néz, mintha valamiféle kapaszkodót keresne, amivel menthetné a menthetőt. Hezitál. A kezében jár a cigaretta. A nevetések, a furcsa, néhány pillanatnál tovább tartó méregetések, amiket a szemem sarkából is jól észre tudok venni. Nem véletlenül van ő itt. Illetve de, véletlenül. De kihasználja ezt a véletlent, és valószínűleg más hasonlóval is így tenne. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet.
Újra meg újra visszapillantok az arcára: innentől kezdve millió másik közül felismerném őt egy tömegben, és csak remélni merem, hogy nem éreztetem vele azt, hogy „hazug embert hamarabb…”, mert őszintén mondom, kíváncsi vagyok, hogy hova akar ez a kis színjáték kifutni.  
- Akkor te csakis Charlie asszisztense lehetsz. Mondott valamit múltkor, hogy beszerzett maga mellé egy új arcot, mert lassan fingani sincs ideje úgy el van havazva – csatlakozok hozzá a hazugság gyártásba. Ha már így alakult, használjuk ki – „Kell valaki, aki ért az utómunkálatokhoz” – idézem hamisan, majd tekintetemet az emeleti ablakok felé emelem. Van ott egy egész szárny műtermekkel, külön az ő számára fenntartott lihegővel és kiskonyhával. Az az ő területe, ahova nem teheti be a lábát bárki és akárki, főleg nem a konkurencia jeles képviselői – nagy photoshop guru lehetsz, ha ilyen gyorsan felvett.
A kacsintása teszi nyilvánvalóvá az addig ki nem mondottakat: hogy kiket vonzok még magamhoz mágnesként? A melegek. Vagy szimplán azokat, akik „kipróbálnának” egy alkalmi légyott erejéig. Mit láthatnak ezek rajtam?
Nem hazudok, volt egy időszak, amikor nem tudtam volna behatárolni a saját szexualitásomat. Aztán idővel nyilvánvalóvá vált, hogy aligha, de legkevésbé az érdekel, hogy mi a másik neme, sokkal inkább az, hogy milyen belső értékeket képvisel. Persze a szépet én is látom. Az érdekeset és a kívánatosat is, és vágyok is rá. De nyilván az lenne furcsa fotósként, ha pont én nem látnám vagy ismerném fel. Az viszont mindig meglepett, hogy mennyien gondolják úgy, hogy a saját nemem képviselői izgatják főként a fantáziámat. Mind ezt főként a munkám miatt. Amiért közöm van a divathoz, amiért olyan körökben mozgok, amilyenekbe. De ki kell őket ábrándítanom…
- Micsoda titokzatosság: cigizek vagy nem cigizek? – vigyorogva ingatom a fejem, kezeimet a farmerem zsebeibe dugva csúszok le a padon, lábaimat jókora terpeszbe dobva. „Ne ülj már a derekadon, aztán csodálkozol, ha fáj a hátad?!” – hajtogatják munkatársak és rokonok rendszerint. Igen! És mindig csodálkozni fogok, hogy miért fáj a hátam, hiába tudom rá a választ.
- Fantasztikus elme – nevetem el magam ittléte alatt először, majd felé nyújtom a világ legegyszerűbb, fekete öngyújtóját – szerintem mi vagyunk az elsők, akik képesek ilyen hosszan elemezni valakinek a káros szokásait. Tartsd meg – biccentek a gyújtó felé – kérdésre a válasz: még csak véletlenül se azért, amiért gondolnád, szimplán beütött a túl sok munka, kellett egy kis szünet. A hideg kitisztítja a fejemet. Tudod, van, akinek nincs szüksége fotográfus asszisztensre, cserébe rohadt sokat kell gályázni – jó csapatjátékos vagyok, nem is lehetne ez másképp. Csak egyszerűen nekem soha nem jutott eszembe az, hogy valakit tartsak magam mellett kifejezetten arra, hogy összeszerelje nekem a gépeket, hogy kávét hozzon vagy elmondhassam, hogy elég nagy pofa vagyok az iparban ahhoz, hogy legyen egy asszisztensem. Mert minek? Jobban szeretem a hasonló dolgokat magam intézni, arra pedig kifejezetten allergiás vagyok, hogy bárki, aki nem én vagyok, hozzányúljon a fényképezőgépemhez vagy más személyes holmimhoz. Idővel talán kinövöm ezt a háklit is, de addig meg marad a nagyszabású csapatmunka, amiben mindenki a saját területéért felel.
Homlokomat ráncolva, féloldalasan felé fordulok, egyik karommal megtámasztom magam a pad támláján másikat az ölembe ejtve, félrebillentett fejjel figyelem a profilját. Érdekes, karakteres arca van. Jó modell alapanyag lenne. A korábban megejtett amigo szóból, valamint a vonásaiból, karakterének milyenségéből kiindulva is azt mondanám, hogy déli származású. Talán mexikói. Megmerném kockáztatni a brazilt is.
- Miféle meglepetésekre számítasz és miből következtetsz erre úgy, hogy mit se láttál még belőlem azon kívül, hogy a szabad ég alatt lopom a napot egy padon? – csoda izgalmak bizony. Még a legkedvesebb ruhadarabokat is elfelejtettem magamra aggatni, amikben aztán tényleg úgy kitűnök a tömegből, mintha a homlokomra lenne írva, hogy „más vagyok, heló!” - A világ legunalmasabb embere is lehetek – nem, nem vagyok. Ezt én is tudom. Csak épp jelen állás szerint a helyzet megköveteli azt, hogy ha ennyire bízik a megérzéseiben, akkor derítse is ki maga azt, hogy mi lehet bennem az izgalmas? Minden esetre furcsa érzés, hogy egy pasival próbálom kideríttetni ezt.
- Itt semmi se biztos.
Lopva a háttámlán végigfektetett karjára sandítok, s megkeményedő arccal, már-már fenyegető pillantással, amolyan „szemmel verő” tekintettel utasítom őt megálljra. Csak semmi közeledés, semmi próbálkozás! Azt hiszem kezdem megérteni, hogy mire megy ki a játék. Hogy mit akar.
- Meglepetés! Alkalmakkor. Hogy is mondják? Koca dohányos?
És végül csak sikerül! Ugyan végig noszogatni kellett és innen-onnan kóstolgatni, de csak megtörik az a fene nagy magabiztossága és színt vall. Legalábbis részben.
- Első körben azt kérem – nyújtom felé a kezemet tenyérrel felfelé, hogy bele tudja tenni a belépőkártyát – ezt visszajuttatom a jogos tulajdonosához. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy hazudni bűn, ráadásul elég szarul csinálod. Vagy, ha nem is, máskor ne próbálkozz olyannal, akinek bepofátlankodtál a territóriumába. Amigo! – nyomom meg – másodszor: mi lenne, ha inkább kerek perec kimondanád, hogy mit akarsz, minthogy fejtegetnél? Úgyis belebuksz. Meglepetéseket tartogatok? Nem tűnök sörözős fazonnak? „Elárulod a neved?”  – vigyorogva szűkítem össze a szemeimet, leheletnyit közelebb hajolok, mintha titkot akarnék megosztani vele – nem lehet, hogy rossz lóra tettél? Szépfiú… – fordítom le, amit korábban mondott, amilyen jelzővel illetett anélkül, hogy belegondolt volna abba, talán jómagam is tudok egy-két szót a nyelvén. Amúgy nem. Egy kurva szót nem beszélek se spanyolul se máshogy az angolon kívül, de a körülöttem lévők néhánya, főként a modellek szép számával érkeztek Mexikóból, Brazíliábaól vagy éppen európai országokból. Így rám is ragadtak bőven különböző nyelvi sajátosságok.
- Másoknál ez már bejött?