- Sajnálom. - Ez most már határozottan kijelentésnak hangzik, ahogyan egy pillanatra széttárom a karjaimat. Tényleg nem akartam összetörni benne semmit, csak kimondtam ami először eszembe jutott. És mondjuk ennyi idő után megtanulhattam volna már, hogy ez nem mindig jó, de még mindig nem szoktam olyan nagyon visszafogni magam amikor kikívánkozik a véleményem.
- De-de, mondtam már, hogy sajnálom. - Bár a szemforgatás amivel közlöm nem teszi meggyőzőbbé az egészet… Nagyon rámférne már egy cigi, de kifogytam. Körbe is lesek, hogy kitől kérhetnék - de mielőtt eljutnék addig a pontig, megzavarva a duónkat egy srác egyenesen leteperi Litát a földre, én pedig hirtelen teljesen elfelejtem, hogy mire gondoltam egy pillanattal korábban. Amilyen nagyon rendes tudok lenni viszont, amint visszarántanak a jelenbe a szavai, levakarom róla a srácot. Jómodort viszont nem túl sokat vakarok magamra közben, hiába a kissé erőltetett jótett amivel kisegítettem, akkor is nagyon ráérősen mozdultam. De legalább innen nézve úgy tűnik, egyelőre a srác kiütötte magát annyira, hogy ne próbálkozzon be semmi mással?
Talán még mindig egy kicsit nyers vagyok vele, de teljesen javíthatatlan bunkó határozottan nem vagyok, ezt szemlélteti ahogyan felé nyújtom a dzsekimet. Azt hiszem már így is elég szar estéje volt, mostanra határozottan rosszabb, mint az enyém, szóval felírhatjuk ezt a havi jótettemnek, ami után nyugodtan hajthatom álomra a fejemet egy ideig. A köszönetére csak biccentek egy aprót, azt hiszem ezzel kiegyenlíthetem némiképp az álmai összezúzását - bár szerintem ez azért túlzás - meg igazából szinte mindent ami utána történt?
Szerencsére azt nem kell kimondanom, hogy majd adja vissza, már nyújtja is a telefont, én pedig szó nélkül kezdem beírni a számomat. Csak a számot, hagyom, hogy majd olyan néven írjon be magának amin szeretne. - Csengess meg, hogy tudjam a számodat, különben ignorálni fogom. - Igen, még… az üzenetet is lehet. Ha egy napnál tovább tart amúgy is lehet, hogy kimegy a fejemből, és akik ismernek azok tudják, hogy elég gyakran elég nehéz tud lenni elérni telefonon. Vagy az arcomba mondják amit akarnak, vagy várhatnak a csodára.
- Még mindig meg akarod várni? - A barátnőjét, de gondolom érti kire kérdem.

- Sajnálom? - Jó kérdés, hogy akkor mégis miért hangzik úgy ez a szó, mint egy kérdés; de a tekintetemben mégis ott van valami sajnálat-féle, annál már csak az kérdéses, hogy észre veszi-e vagy sem. Igazából nem akartam összetörni benne semmit, csak kimondtam amit gondoltam anélkül, hogy egy pillaantot még emésztgettem volna és… igen, ennek pont ez szokott lenni a következménye, hogy megbántok másokat, akkor is, ha amúgy nem az volt a cél a szavaimmal. Valahogy kerül beléjük valami él.
- Némi realizmus nem zárja ki a fantázia hiányát. - Különben is, a realizmusom inkább egyfajta menekvés az álmaim súlya alól. De ezek után ha mondanám is, hogy amúgy mennyire álmodozó is vagyok, nehezebb lenne elhinnie. De minek érvelnék amellett, hogy milyen vagyok? Úgysem hiszem, hogy látni fogom újra, vagy ha látom sem biztos, hogy emlékezni fogok a nevére. Az arcára ennyi idő után mondjuk már igen.
A következő megjegyzése kétlem, hogy nekem szólt volna, mégis megszólalok. - Még mindig elég nagy odabent a buli. - Ezzel pedig hivatalosan is én lettem a rossz hírek hozója, de még mindig nem összetörni akarom a reményeit meg álmait, viszont tény, hogy amikor kijöttem még egy kicsit sem volt hanyatlóban a hangulat, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy besokalljak mára.
Nem sokkal később viszont mégsem én leszek a nap elrontója, amikor egy már igenis ittas srác egyenesen leteperi Litát a földre, nekem meg… nekem meg egész szép belátást mutatnak miközben próbálják… megoldani a szitut? Innen nézve nehéz eldönteni, meg, elég sok más részlet akad amin elkalandozhat a figyelmem, azon kívül, hogy egymáson fetrengenek mint két partra vetett hal. Csak akkor veszem észre, hogy vigyorgok, amikor a csaj rámszól, hogy segítsek már. Megforgatom a szemeimet, miközben közelebb lépek, bár eléggé komótosan. - Megyek már. - Még nevet egy kicsit a hangom, amikor megragadom a srácot. Teljesen holt súly, csupa ellenállás, ezért kell egy pillanat, amíg ténylegesen le tudom tessékelni róla, mert annyira ki van ütve, hogy kicsit sem segít a folyamatban. Vagy nem is akar? Az is könnyen elképzelhető, hogy kényelmesebb volt neki a csajon, mint a lépcsőn amire ültetem. Pont oda, ahol én álltam eddig szóval… a helyemnek is annyi. De legalább, még ha meg is csúszott a kezemben, nem ejtettem vissza Litára, és még a földre sem hajítottam le, hanem lesegítettem, szóval nem mondhatják, hogy nem vagyok egy angyal mégis. Ez pedig egészen addig tart, ameddig Litára nem nézek. Teljesen átázott a felsője, a sörtől, hogy rátapadva mutassa ki kíméletlenül a melltartója vonalait, meg igazából… így már a hasánál is rátapad a ruha. - Én köszönöm. - Bunkó vagyok, de nem bírom nem megjegyezni, még kicsit ki van kapcsolva az agyam. - Bocs. Az már nem fog kijönni, de… - Köhintek egy aprót, miközben végre elpillantok. Szerintem hiába törölgeti az ujjaival, ráadásul egyéb gondja is lehet így az öltözetével... A mozdulattal egybekötve leveszem magamról a dzsekimet, hogy felé nyújtsam; most már legalább nem bámulom, hanem a választott pontot figyelem magam előtt. Szerintem érti a célzást, ha akarja elfogadja, ha meg nem, hát… felőlem mutogathatja is magát mindenkinek ameddig nincs jobb megoldása. Hallom, hogy az ajtó mögött valakik felröhögnek - lehet, hogy egy kissebb csoport pont most tart ki egy cigire? A helyében elfogadnám a felajánlást, ha nem akarja a ruhája alatti réteget mutogatni mindenkinek. Ez lesz a havi jócselekedetem.

Vállat vonok újra, tényleg teljesen mindegy, hogy mi az vagy mi nem, amúgy is csak a képzeletünk játéka az egész, hogy belelátunk-e egy egy absztrakt alakazatba valami mást, vagy nem. És amit látunk az megeggyezik azzal, amit mások látnak, vagy valami egészen mást fedezünk fel a fénylő pontokban az égen.
- Nem. - A szemem sarkából pillantok rá, honnan jött a kérdés? Elsőre nem értem, de utána kezdem sejteni. Azt hiszem. - Csak beleolvastam. - Egy-két oldalt, a történet lényege talán megvan. Fent egy elhagyatott bolygón, egy rózsával, meg valamiért valahol van benne egy róka. De az nem volt a bolygón. Kicsit olyan, mint egy lázálom az egész. Utána viszont sorolni kezd olyan szereplőket akikről már fogalmam sem volt. - Jah… azt hiszem. - Látszik, hogy elvesztett a témában, ennyire részletesen végképp nem emlékszem egy könyvre, amit ki sem olvastam teljesen. És.. durván tíz éve.
- …tessék? - Na, erre a kérdésre tényleg felé fordulok. - Milyen mesékben? Az halott hercegnőben akit élővé csókolnak, vagy abban akit megerőszakolnak? Vagy a beszélő állatokban? - Végigpillantok rajta újra, tényleg érdekel, hogy mégis mire akar kilyukadni ezzel. Eddig a pontig egészen józannak tűnt, most viszont kezdem megkérdőjelezni ezt. - De azt hiszem valahol mindenki hinni akar a mesékben. Végülis, New Yorkban vagyunk, és mi ez ha nem egy elcsett boldogan éltek ha amíg meg nem haltak kergetése? - Röviden, kissé csípősen nevetek fel, de legalább másodjára valamivel őszintébb választ adtam, hiszen én is emiatt jöttem ide. - Szóval jah. Fogjuk rá, hogy hiszek bennük. - Újra elpillantok, hát mindenre számítottam ezen az estén, csak erre nem, meg rá nem.
- És szerinted mi változik majd negyven perc alatt? - Mert ha most még nagyon is elemében van a barátnője, akkor kétlem, hogy pont negyven perc múlva nyugodna le. Vagy csak illemből maradna? Azért sem tűnik túl logikusnak ide fagynia. Nem úgy hangzik, hogy bárkinek is jó lenne ez az áldozat, sőt, így elsőre nagyon is feleslegesnek hat.
- Haverok. De lassan ideje lépnem. - És talán folytatnám is a gondolatot, de egy részek alak szó szerint ketté vágja a beszélgetést, ahogy a csajra szédül, vagy megbotlik, nem látom melyik, csak a mozgásra fordulok a páros felé. A csaj félig kifeküdve, a pasi félig rámászva, a ruhája elázva, a lábai… kétlem, hogy szándékosan tárná elém a látványt, de első sorból nézve vip jegyem van a műsorra a ruhája alatt, miközben lerúgni próbálja a srácot. Én pedig nem tudom nem elnyomni azt a vigyort az arcomon. Persze, szenved, együtt is érezhetnék, s talán valahol fogom is, de előbb még fel kell dolgoznom a látványt, befogadnom egészében és emésztgetnem. És még azt hittem, hogy ez az este már csak unalmas lesz. Azt hiszem Lita rohadt gyorsan meg fogja bánni azt a fehér ruhát, ahogy a tekintetem elszakad a lenti buliról és meg is akad a mellkasánál. Maradjunk annyiban, hogy szolgált, hagyott egy keveset a fantáziának, és wow. Nagyon is késve mozdulok, amire sikerült feldolgozni és befogadni minden részletet, fetrenghetnek még egy kicsit egymáson, mielőtt még megragadnám a srácot, hogy felhúzzam. Addigra viszont azt hiszem neki is megakadnak a szemei Litán - és őszintén nem hibáztatom miatta - így viszot még kevésbé akar távolodni tőle. - Gyerünk haver, még szétnyomod... - És ezen a ponton egy kicsit kezdek is zavarba jönni, mert eléggé figyelemelterelő a látvány. De legalább, még ha elég nagy fáziskéséssel is, de képes voltam megmozdulni, hogy segítsek. Mondjuk elnéztem volna még egy ideig, ahogyan próbálkoznak...

Tulajdonképpen leléphetnék, eddigre esélyesen már észre sem vennék, hogy eltűntem, vagy egyszerűen azt gondolnák, felszedtem egy csajt és leléptünk. Mégsem megyek el, csak megállok a lépcső tetején. Magány remélve, de úgy tűnik, nem csak én kerestem őt ma este.
- Ezt mondtam. - Nem pillantok újra rá, csak megjegyzem halkan. Távoliak, elérhetetlenek, megfoghatatlanok - reményt szimbolizálnak és álmokat, amikbe repülhetünk vagy menekülhetünk. Csak szokás szerint magamban tartottam a mondat másik felét.
- Én mindig egy lónak láttam. - Vállat vonok újra, hiszen annyira elvontak a csillagképek, ráadásul otthon imádtam lovagolni, így annyira nem meglepő, hogy a csillagok közt is lovakat véltem látni.
Megpörgetem még egyszer gyorsan az ujjaim közt a gyújtót, majd inkább elteszem, mert amúgy is kifogytam a cigiből. Ahogy a nevét ejti, ránézek újra, most már kicsit hosszabban, hogy végigmérjem, mint aki azon gondolkozik viszonozza-e a bemutatkozást vagy sem: és tulajdonképpen ezt is teszem vele. Végül mégiscsak megszólalok újra, az a pár, hosszúnak ható másodpercnyi szünet után. - Red. - Ezzel a kijelentéssel pedig hivatalosan is lemondtam arról, hogy csak csendben bámulom a csillagokat egy kicsit, talán kérek valakitől egy szál cigit, majd miután elszívtam tényleg lelépek innen, mert visszamenni nem akarok. – Igen, elég nagy a tömegnyomor. A többiről nem is beszélve. - Kicsit gúnyosan horkantok fel, ha idekint van, talán érzi, hogy mi mindenre célzok. - Akkor gondolom neked sem jött be. - Most már őt figyelem ahogy beszélünk, lassan feladva a magányt, bár így, hogy csak ketten vagyunk még mindig milliószor jobb, mint odabent megfulladni. Amúgy nincs bajom a bulikkal, csak van ami sok, van amikor túltöltődnek az érzékeim. - Idekint legalább van levegő. - Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert érezni a különbséget New York meg otthon közt, hiába jöttem el már évek óta, azért még mindig nem ugyanolyan. - Igazából nem szeretem az ilyen bulikat. - Ha valaki talán ő megérti a vallomásomat, hiszen ő sem odabent van, és úgy tűnik egyedül jött ki. Ha már ketten kell egyedül legyünk, lépek egyet előre, hogy a lépcső felőlem levő szélén helyet foglaljak én is. Már rég késő úgy tenni, mintha nem lenne itt mellettem, nem igaz?

Egyedül akarok lenni. Amióta ideköltöztem, ez nagyon ritkán adódott meg, sőt, egyenesen szinte soha. Túl sokan lakunk egy helyen, ráadásul túl kis helyen ahhoz, hogy egyedül lehessek otthon, máshol meg… hát sok sikert annak, aki csendet keres New York utcáin. Bár cserébe mondjuk ismerek valóban eldugott helyeket, ahová kevesen járnak, de ezekre meg rendszerint okuk is van, és még mindig a kisebbségbe tartoznak azok helyek amik azért csendesek mert kevesen fedezték el. Olyan ez, mint az üres vagon a földalattiban: rendszerint ha senki sincs benne, nagyon messziről kerülni kell azt. Nameg a Charlieval való elválásunk óta csak tovább nőtt azoknak a környékeknek a száma, amiket inkább elkerülök.
Mindezek ellenére kiérve mégis fellélegzek odakint, ahol valamivel csendesebb, az emberek távolabb vannak egymástól, így kizárni is könnyebb őket, még a tőleg alig pár méterre ülő lánytól is képes lennék eltekinteni, és valami sokkal messzebbi, képzeletbeli dologra koncentrálni. Szinte bármire, ami elvezet innen. Csakhogy ő lesz az, aki megtöri a bűvös csendet. Igazából nem is lenne muszáj válaszolnom neki, igazából simán tehetnék úgy, mint aki nem is hallotta, és remélném, hogy veszi a lapot a magány fontosságáról, csakhogy a legtöbben nem képesek olvasni a csendből. Az itteniek hangosak és gyakran pörögnek, szinte már - vagy egyenesen - idegesítőek. Szóval elnyomom azt a sóhajt - egyelőre - és megszólalok, alig pár pillanatnyi habozás után.
- Messze vannak innen. - Rá sem nézek úgy felelek a kérdésre, és még a vállam is megrántom hozzá kissé. A szokásomhoz híven a mondat többi részét magamban tartom, és csak gondolatban folytatom, hogy annyira messze vannak, hogy sokkal boldogabb lehetnék ott, mint mondjuk itt vagyok most, ebben a pillanatban. De ha ő is kimenekült a mögöttük lévő zajos és izzadt pokolból, talán ha csak egy kicsit is, de megérti az elvágyódásomat. Mondjuk lehet egy kicsit meredek azt remélni, hogy ő is azért nézi a csillagokat, mert nem akar itt lenni. Talán csak vár valakire, és akkor remélhetőleg gyorsan lelép mellőlem. De nem, ehelyett egyenesen a csillagképekről kezd beszélni.
- Úgy néz ki, mint egy vágtató ló. - Van egy kis éle a hangomnak, mégis nyugodt maradt. Igazából eleve ritkán kiabálok, a legtöbbször nincs szükség rá. Nagyon szúrósan tudok nézni, ha akarok, de most megkímélem tőle a lányt, és még mindig az öngyújtóm lángjával bűvölöm a figyelmem, amikor éppen nem a csillagokat keresem én is. - Ha megfordítod és hozzákötsz pár közeli, kisebb csillagot. - Igazából fogalmam sincs, minek magyarázom neki, de talán ha arra vetemedne, könnyebben el tudja képzelni, hogy miről is beszélek neki. Vagy nem. A nem is tökéletes, sőt, az is, ha a válaszom után mély hallgatásba költözik.
Gyakran néztem a csillagokat otthon is, mondjuk sosem ez volt a fő ok amiért kiszöktem esténként. Több köze van a zenéhez, meg hozzá, aki egy volt az okok közül amiért pont New Yorkba jöttem, meg egy az emberek közül akikkel jöttem.

Nem kellene itt lennem. És ha már percek óta erről sikít minden sejtem, meg a zene is visító segélykiáltásnak hat, lehet, hogy egyszerűen engednem kellene a kijárati ajtó hívásának. Már amúgy is annyit szemeztem vele titokban, hogy kezdem úgy érezni, ismerem. Tulajdonképpen, ha nem pont ő hívott volna, akkor most nagyon nem itt lennék, hanem valahol nagyon máshol, valami a füleim számára sokkal kedvesebb hangzás kíséretében, valahol messze, ahol nem ilyen fülledt a levegő, ahol csak a saját cigim füstjét szívom mélyre, és ahol nem kell izzadt testek tömegén keresztül úsznom csak azért, hogy egyetlen falatnyi friss levegőhöz jussam. Friss… mintha New Yorkban lenne olyan, de az idelentihez képest már minden annak hat.
Azt hiszem egy időre kiszórakoztam magam, ha a szórakozás ezt jelenti - és sokak számára ezt jelenti, mert hallottam még az állatias üvöltéseket ahogyan megszöktem - akkor… lehet, hogy inkább egy hintaszékben ülve öregednék meg, gitárral a kezemben, a teraszról nézve a naplementét. Ha nem pont ez a csend elől menekültem volna el…
A tüdőm egyenesen megköszöni, amikor végre már a szabadba lépünk, hogy már én is belesóhajtok. Még kábultak a lépteim, a benti hangok és képek összjátéka kering bennem, miközben ösztönből mozdulnak a kezeim, gyújtó után kutakodva, de most ennél a résznél le is állnak, ahogy én is megállok a lépcső tetején. Ez pont elég távol van az árnyékokban édelgő pártól, az ajtótól, meg… minden mástól ami mögötte van. Pont annyira, hogy némi megnyugvással sóhajtsak fel, azzal a gondolattal, hogy egyedül vagyok - ezt azonban egy moccanás gyorsan ketté szakítja. A lépcsőfok másik oldalánál ülő lányra pillantok, csak végigszalad rajta a tekintetem, csak megnézi amit meg kell, majd siklik is tovább, mintha semmit sem látott volna. Csakhogy nagyon is látott. Úgyhogy körbenézek, hogy hová mehetnék még, de, ha közte meg az édeskettes közt kell választanom… hát, az nem is igazán választás - így könnyedén az oszlopnak dőlök. Ketten is lehetünk egyedül, nem? Én nem zavarom őt, ő sem engem, ez akár egy néma egyesség is lehetne.
Még mindig színes fények táncolnak a szemeim előtt, ahogy előre pillantok az este sötétjébe, némán játszadozva az ujjam közt a gyújtó lángjával, csak néha lesve le rá mégis, szinte csak illemből, hiszen emlékek vezérlik minden mozdulatom vele.