Corey tipikusan olyan fazon, akire azt mondták, úgyis középiskolában ér a csúcsra, onnan meg lefelé viszi az út – joke's on them, mert igazából általánosban jött el a pillanat, amikor két egymást követő évben is skippelt egy-egy évet, így összességében 16 évesen fejezte be a gimit, amit utólag mondjuk eléggé sajnált, mert elbírt volna még ott pár évet, elfocizgatott volna, hogy addig se kelljen szembesülnie a ténnyel, miszerint már előre tudja, hogy mindenkinek csalódást fog okozni. Mindig olyan gyerek volt, akinek könnyen jöttek a dolgok a tanulást és tudást illetően, de sosem vágyott különösebben kezdeni vele valamit; nem akart kihívást, nem akarta megfejteni az univerzum titkait, ő kalóz akart lenni, aztán régész, de csak ha jár hozzá ostor, aztán James Bond, R2D2... Jobban érdekelte a fantázia, a szórakoztató könyvek és filmek és játékok világa, mint a lexikon meg a matematika, de a szülei nagyjából csak akkor nem veszekedtek, mikor egyetértettek abban, hogy nagy ember lesz belőle, atomfizikus meg rakétatudós, mert az olyan igazinka hangzik, úgyhogy eljárt a versenyekre.
Nem mondható, hogy amolyan szuperintelligens lenne, egyszerűen csak bizonyos dolgok könnyen megragadnak neki, és valami nyakatekert módon a logikája is átlagon felüli – nem sokkal, csak annyira, hogy meglepődjön rajta az ember. Bár az betudható annak is, hogy kitől jön az a logika: Corey a húszas éveiben inkább volt szerethető jock, mint kis zseni, a harmincas éveiben ő volt a szórakoztató szülő, akihez szívesen járnak át a gyerek barátai, főleg azért, mert amíg nem gyújtanak fel valamit, nem foglalkozik velük, mostanra pedig maradt ugyanebben a buborékban, csak idősebb fejjel. Alapvetően optimista, megnyerő, can do attitűddel rendelkezik, de bizonyos esetekben egyszerűen szétválik a jelleme, ha magánéletről vagy munkáról van szó: utóbbi helyen határozottan lép fel, mosolyog és udvarias, de nem enged az igazából, hacsak nincs rá valami nagyon jó érved, tud csapatban dolgozni, de nincs szüksége rá, hogy megmondják, mit csináljon. A feladatokat komolyan veszi, sokszor túl komolyan, ezért a stressz és a kimerültség többször ledönti a lábáról, mint akármilyen járvány, az utolsó utáni pillanatban is ott tolong és kiéli minden maximalizmusát.
A magánéletben ezzel szemben eléggé szétszórt tud lenni, mintha nem tudná, épp melyik évben járnak (így kapott a lánya két egymást követő évben is Sweet Sixteen ajándékot), ugyanolyan nagy sebbel-lobbal áll neki a dolgoknak, de sokszor fogalma sincs, mit csinál. Szeret segíteni, de még inkább nem szeret konfliktusba keveredni; gyűlöli a veszekedést, amire nem túl elegáns és egészséges módon az a megoldása, hogy nem vesz figyelembe semmi olyat, amiből az keveredhetne barátokkal vagy családdal, és reméli a legjobbakat. Szeretné, ha mindig mindenki jól érezné magát, de minden extrovertáltsága ellenére nem a legjobb tanácsadó, legalábbis ha érzi a talpa alatt a forrongó talajt, ezért hajlamos látszatmegoldásokat alkalmazni.

– Tudod, mire gondoltam?
– Hm?
– Arra, hogy felülhetnénk a motorra...
– Tudod, hogy nem megyek a közelébe annak a halálcsapdának. És te sem! Megígérted.
– Csak hallgass végig! Szóval felülünk a motorra... Jó, jó, akkor beülünk a kocsiba! Beülünk a kocsiba, és elmegyünk.
– Hova?
– Nem tudom.
– Ezt nem gondoltad túlzottan végig, ugye?
– Nem az a lényeg, hogy hova, csak hogy megyünk! Megyünk, ahová visz az út, ahová kedvünk van, ha látsz valamit, ami tetszik, megállunk, megkeressük, nem tudom, elmehetünk a kibaszott Grand Canyonig is akár, vagy le a mexikói határra! Tijuana, Panama City, Rio...!
– Nincs az az Isten, hogy levezessek veled Rióig.
– Most miért? ... Csinálhatjuk a kocsiban.
– Hát ezzel aztán megvettél.
– Ne csináld már! Te nem szeretnél kiszabadulni innen? Mint régen?
– Régen nem volt két cégünk is. Vagy gyerekünk! Ők hol lesznek, míg mi a kocsiban szexelünk, hm?
– Hát remélem, nem a kocsiban. (...) Ne már! Szerintem egész hétvégén észre se vették volna, ha nem vagyunk itt, köszöntek, aztán fel a szobájukba. Nem hiányoznánk nekik, megkérjük Stacyt, hogy maradjon itt velük, vigyázzon a házra, csak minden másnap engedjen vad bulit tartaniuk...!
– Ez az egész egyre rosszabbul hangzik, ugye tudod? Ne, ezt most ne csináld. Mondom hagyj! Dolgozom.
– Mindig dolgozol. Mik ezek?
– Szerződések.
– Holnap is szerződések lesznek.
– Holnap egy nappal közelebb lesz a határidő.
– Eszedbe jutott már, hogy ezért őszülsz?
– HÉ!
– Nagyon bejönnek az ősz hajszálaid, ne aggódj. De mondd már el, mi értelme a sikernek, ha nem tudod élvezni?
– A siker addig marad siker, amíg dolgozol rajta. Amint elengeded, csak egy véletlen szerencse marad.
– A világ nem fog összeomolni, mert kiveszel két hét szabadságot. Másfél? Egy? Jó, egy hosszú hétvége? Szombat-vasárnap? (...) Csak egy estét!
– Ne stresszelj már te is, Corey! Nincs valami dolgod?!


– Jó a kilátás.
Megfagyok a mozdulat közben, amivel a sörösüveget teszem le Greg elé. Van egy bizonyos tónusa, ami miatt sosem tudom, mikor gúnyolódik és mikor őszinte. Egy ideje meg már meg sem verhetem; anya megtiltotta.
Elnézek a teraszról lefelé; a kert vége sziklakertből csap át tényleges, meredek domboldalba, pont úgy, mint a szomszédé mellettünk. A nagyjából húsz méteres árok után fákkal és aljnövényzettel körbenőtt vízfolyás; amikor nincs ilyen meleg, akkor tényleg van is benne víz, ha meg esik, kijön a medréből. Mögötte mérföldekre ellátni, fák lombkoronái alkotta zöld közül bukkan ki itt-ott néhány másik, brentwoodi épület. Los Angelesből csak néhány kimagasló épületet látni, felhőkarcolókat, amiket a szokásos, távoli kékesség helyett barnásra színez a városi szmog. – Igen, nem rossz – bólintok, végül lerakva elé a sörét, én pedig a sajátomat nyitva fel ülök le a másik teraszfotelre. – Néztünk olyat is, ami közelebb van a városhoz. Egy dolog, hogy vagy négyszer drágább, de hacsak nem fúj a szél, nem látsz semmit a szmogtól.
Mögöttünk a meredek domboldal felfelé vezető része, a tetején egy hatalmas, bézsszín márvánnyal burkolt villa ül, mint valami kiskirály a többi otthon felett. Életemben nem láttam még ott embert, de állítólag valami arab herceg nyaralója. Az egyik a százból, gondolom. A mi házunk mögöttünk terül el, L alakban fogva közre a medencét, amiben épp a gyerekek játszanak – bár innen kicsit úgy tűnik, hogy Ethan és Kyle azon versenyeznek, ki tudja előbb belefojtani a másikat, aztán egyesített frontként inkább úgy döntenek, hogy mindketten meg akarnak halni, és egy nagy hullámnyi vízzel locsolják le a medence szélén napozó Millie-t és Torit. Rose-t és Laurent nem látni sehol, de a hangjukat felénk hozza a szél, a benti bárnál beszélgetnek, a vörösbor pedig csak az emésztést segíti ebéd után, természetesen.
– Kifizettétek már?
– Jó vicc. Kétezerötszáz négyzetmétere. Talán majd ha meghalunk.
– Azt hittem, apa fizette.
– Kölcsön adta egy részét – javítom ki, a kondenzáció cseppjei miatt lassan átvizesedő címkét piszkálgatva. – Rendes szerződésünk van rá. A törlesztő az ugyanúgy törlesztő.
– Ja, persze. Csak apa nem fogja kirántani alólad, ha nem fizetsz.
– Nem tervezek nem fizetni.
– Nem azt mondtam. Csak hogy kevesebb a kockázat. Apa sosem hagyná, hogy a kedvenc gyereke fedél nélkül maradjon. – Rám mosolyog, aztán nagyot húz a söréből. Egyszer, mikor kocogni voltunk Rose-zal a környéken, összefutottunk egy hegyi oroszlánnal. Szerencsére messze elkerült minket, de annak a szemében láttam hasonló csillogást. Tudom, hogy a fivérem mit gondol rólam meg az apával való kapcsolatomról; nem egyszer hangoztatta, hogy én úgyse tudok rosszat tenni. Más családok, olyanok, akik hasonló körökbe jártak anno Scarsdale-ben, kirakták volna a gyereküket, aki kitalálja, hogy a filmiparban akar dolgozni, nem pedig a családi vonalon marad, a pénzben és az üzletben, esetleg a jogban; én meg próbálhatom elmagyarázni neki, hogy a munkám ezek mindegyikével jár, csak kinevet. Úgyhogy elkezdtem nem magyarázni, mert nincs kedvem veszekedni.
Úgyhogy kevésbé veszélyes vizek felé irányítom a beszélgetést; a kínai ipar lassulásáról, a globális olajválságról, az önvezető autókról, a fegyverszabályozási rendszerről, Kavanaugh-ról, meg minden egyébről, ami lehozta az embert az életről 2018 során.
Aztán megjelenik Lauren és Rose, és azt hiszem, át vannak öltözve, de nem vagyok benne biztos. Csak feltűnt a kontinuitás hiánya. – Arra gondoltam, megmutatom Laurennek az új Outliers and American Vanguard Art kiállítást a megyei múzeumban – mondja a napszemüvege mögül. A táskáját szorongatja, készen az indulásra, és szinte biztosra veszem, hogy nem az ő ötlete volt előre szólni, mielőtt elmenne megnézni a kiállítást.
Mármint azt a kiállítást, amire hetek óta el akarok menni, és amit minden alkalommal kifogásokkal illetett; ha jól sejtem, Lauren volt, akinek eszébe jutott, Rose pedig úgy tett, mint minden alkalommal, amikor le akart nyűgözni valakit: minden kívánságukat leste és mosolygott hozzá. Gondolom, szólhatnék, hogy engem is érdekel, de biztosra veszem, hogy Greget egy kicsit sem, nem beszélve a gyerekekről. A "múzeum" nem vált ki különösebb lelkesedést ebben a korban.
– Érezzétek jól magatokat – intek feléjük, aztán megkerülöm a bárt, ahová a második kör sörért mentem, és nyomok egy csókot Rose-nak, aki néma elköszönés gyanánt viszonozza. Lauren tesz egy fél, tétova lépést az öcsém felé, aztán végül csak megígéri, hogy nem maradnak sokáig, és hogy szóljunk, ha nem bírunk a gyerekekkel.
Nem kéne felhoznom a témát. Tudom, hogy nem. De ez már nem az első, hogy valami nem érződik okésnak, pedig csak tegnapelőtt jöttek. Ismerem a viták utáni feszültség érzését, főleg egy régi kapcsolatban; már nincs ajtócsapkodás meg dobogó léptek, inkább úgy próbáltok tenni, mintha szellemek lennétek.
– Minden okés veletek? – teszem fel mégis a kérdést.
– Miért ne lenne?
– Nem tudom. Csak furának tűntök.
– Veszekedtünk, mielőtt ide jöttünk, gondolom azt érzed.
– Miről?
– Lényegtelen. Hülyeségekről. Nem épp tavaly házasodtunk össze, szóval felgyűlik a sok szar. Csak megbeszéltük, hogy a gyerekek előtt nem beszélünk róla, ennyi. Ne csinálj úgy, mintha ti felhőtlenül boldogok lennétek!
– Nem mondom, hogy nem veszekszünk néha... Ja, gondolom "felgyűlik a sok szar".
– Ráadásul ti együtt is dolgoztok. Házasság meg meló... Nem bánod néha?
– Hogy együtt dolgozunk? Hát tököm tudja, nem egyszer néha, de sose az, senkivel. Szerencsére a vízióink általában egyeznek.
– Azt is. Meg a házasságot. Alig jöttél ki az egyetemről, már elkötelezted magad az első nő mellett, aki...!
– Figyelmeztetlek, a feleségemről beszélsz.
– Jól van, na, ne húzd már fel magad! Rose csodás, nem arról van szó. De nem hiányzik, hogy éljél előtte kicsit? Asszony meg gyerekek nélkül?
Megvonom a vállam. – Te lehúztál előttük pár évet. Jobb volt tőle?
– Kurva jó. Az a szabadság, ember...! Olyan nincs manapság. Mármint, imádom őket, tényleg, mindkettő egy kincs, de...
De. Ez a szó úgy lebeg a levegőben, mint valami kard, várva, hogy valakit lekaszaboljon. Vagy valamit.
– Te nem gondolsz néha arra, hogy lelépj? Csak fogod a motorod, ami ott porosodik a garázsodban, itt hagyod a telefont meg minden szart, fogsz annyi kápét, amennyit elbírsz, aztán add neki! Nincs kinek elszámolni, nincsenek elvárások, minden a te döntésed! Nem izgat?
– De, gondolok rá. Csak amikor én fantáziálok, viszem a telefonom, és visszajövök pár hét múlva.
Felnevet. – Látod, itt különbözünk. De én sem indulok neki. Lehet, hogy a büdös életben nem jönnék vissza.


Rose úgy dől az ágyra, mint egy cementeszsák, és alig veszem le róla a cipőjét, már hallom is, ahogy horkol – amit természetesen sosem csinál, ha bárki őt kérdezi. Ráfeküdt a takarók tetejére, és egyébként sem hiszem, hogy a kinti holmijában szeretne befeküdni alá, úgyhogy jobb híján az erkély melletti székre terített pokrócot veszem, hogy betakarjam vele, odakészítek egy pohár vizet meg egy aspirint a fürdőből, aztán lekapcsolom a villanyt. Tekintve, hogy Ethan a felső nappaliban alszik (mivel már túl idősek egy vendégszobán osztozni, úgy tűnik), a lehető leghalkabban osonok le a lépcsőn. A nagy villanyok már nem égnek, de a bár hangulatvilágítása igen, annak ellenére, hogy senki sincs ott. A medence halvány, napelemes világítása feltárja Lauren alakját. A szélén ül, a lábait a vízbe lógatva, és alighanem ő töltött magának a bárnál látott brandyből.
Meghallja, hogy jövök, és felmosolyog rám, mintha valami rossz dolgon kaptam volna. Tény, Rose szereti hangoztatni, hogy a medencében nincs evészet-ivászat, de technikailag nincs benne.
– Rose kidőlt?
– Ki, mintha kiütötték volna. Rég nem ivott ennyit.
– Ne haragudj, előbb szólnom kellett volna neki, hogy elég lesz.
– Nem a te felelősséged. Még örülök is neki – vonom meg a vállam, aztán kibújok a papucsomból és leülök mellé; a víz még mindig tart magában valamit a nappali melegségéből, főleg a völgyre hirtelen ereszkedő, esti hideg mellett. – Én sosem bírom elrángatni szórakozni egy kicsit. Folyton dolgozik.
– Bevallom, én is gondolkodtam azon, hogy nem jövök. Annyi a munka mostanában, mindig olyan nehéz ott hagyni, hiába tudom, hogy az asszistenseim mindent kézben tartanak, de a gyerekek annyira jönni akartak...
– Tudod, hogy mi mindig örülünk nektek. A FaceTime nem ugyanaz, és egyébként is, jó együtt látni titeket.
Nem gondoltam bele, mit mondok, csak akkor, amikor látom, hogy egy pillanatra grimaszba rándul az arca. – Mondta, hová megy?
– Csak azt, hogy valami régi ismerőséhez. Mondott egy nevet, de elfelejtettem. – És talán nem is igazi.
– Egy régi ismerőséhez – ismétli Lauren savanyúan, aztán nagyot kortyol a  poharából. Egy kicsit azt kívánom, hogy én is hoztam volna magammal valamit – bár a sörtől fél délután csak böfögtem –, ennek híján csak a távoli forgalom zúgását hallgatom.
– Volt valami... Nagy dolog köztetek mostanában? Amiért most így vagytok?
– Nem igazán.
– Akkor hogy történt?
– Nem tudom. Boldogok voltunk... Aztán lassanként már nem. Aztán folyton apróságokon kezdtünk veszekedni, aztán jött a csönd, aztán... Már nem voltunk elegek egymásnak.
Meg kéne lepődnöm azon, hogy Greg megcsalta, de nem tudom rávenni magam. Egyszerűen illik a képbe, ráadásul tiszteletlennek tűnne így hazudni a sógornőmnek. Márpedig az őszinteség és a tisztelet a legkevesebb, amit Lauren megérdemel.
Aztán eszembe jut Holly, a parfümje illata kígyózik az orromba, hallom a sóhaját a fülemben, és rájövök, hogy nem is érdemlem meg, hogy bármit tettessek.
– Minden... Kapcsolatban van veszekedés, nem? Egy kis széthúzás?
– Aggódsz magatok miatt?
Nem így értettem. Vagy igen? – Nem, én... Lehet. Nem tudom.
Mondani szeretne valamit, talán valamit, amit Rose mondott neki, mikor a múzeum után inni mentek, vagy valamit, amit csinált, de inkább visszanyeli. – Biztosan megoldjátok.
Erre már csak bólintani tudok. Biztosan.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy igazán szimpatikus személynek tűnsz számomra, aki igyekszik megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélete között. Ez néha egészen jól megy, máskor meg egyik irányba megszaladnak a dolgok. Tetszett, hogy nem vagy allergiás a kikapcsolódásra és az is hogy nem ugrasz neki mindenkinek egy jó veszekedés kedvéért. Mennyivel nyugodtabban alszik is az ember, ha nem azon pörög, hogy aznap már megint kit bántott meg.
Jó ötletnek tartottam, hogy részletesebb képet festettél le nekünk a magánéletedről/családodról is. Ez még inkább csak kiegészítette a jellemedben megismert férfit, aki törhetetlenül ragaszkodik az elképzeléseihez és kitűnően alkalmazza a béketűrő képességét, még ha legtöbbször ez csak félig válik a javára. Ettől függetlenül nem rossz, ha a maximumot hozod ki abból az egy életből amivel rendelkezel és azt próbálod tenni ami lázban tart.
Szépen írsz, ami még jobbá tette a történeted elolvasását és kívánom, hogy minél több lehetőséged legyen ennek folytatására.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!