Do you ever get a little bit tired of life, Like you're not really happy but you don't wanna die, Like you're hanging by a thread but you gotta survive

Kétségtelenül sok különbség van Los Angeles és New York között, kezdve rögtön az éghajlattal. Jobban megviselt a különbség, mint a jetlag, minden alkalommal, mindegy, hányszor jöttem ide hosszabb vagy rövidebb távra; annak idején persze ugyanezt éltem át New Yorkból elköltözve, bár azt lehet, hogy jobban viseltem, mert eleve jobban szeretem a meleget. Általában azzal nyugtatom magam, hogy lehetne rosszabb. Nem sokszor, csak néhányszor forgattunk ténylegesen trópusi éghajlatú országban – manapság már sokkal, sokkal egyszerűbb mindent stúdión belül megoldani, főleg a legújabb AR technológiákkal –, de újabb volumenű lenyűgözöttség kerít hatalmába mindenki iránt, aki képes hosszabb távon létezni ilyen helyeken. Egyszer forgattunk Szaúdi Arábiában, azt hittem, annál rosszabb nem lehet, forró homok mindenütt, égbe szökő árak a maradék helyen, de Dél-Amerika túltett rajta.
Mindenesetre, az időjárás mellett feltűnő az eltérő városkép is – New York betondzsungele úgy emelkedik az utcán sétáló fölé, mint egy morcos óriás, és beléd ültet valami félelmet attól, hogy bármelyik pillanatban megelégelheti a jelenléted és egyszerűen összeroppant. Felhőkarcolók LA-ben is vannak csak sokkal… Kisebb részen? Vagy csak a város nagyobb, a földrajz nem a legnagyobb erősségem. Az egyetlen, ami ezzel kapcsolatban hasonló, az a dugó. Soha annyi időt nem töltöttem még dugóban, mint LA-ben; itt legalább jobb a tömegközlekedés, már ha nem zavar… A többi tömegközlekedő, többek között drogfüggők, hajléktalanok, félőrültek, és patkányok. Esküszöm, hogy egyszer láttam az egyiket jelezni is.
Amit viszont egészen biztosan nem láttam Los Angelesben – ellenben igen, mikor Isztambulban nyaraltunk – azok a macskák. Macskák mindenütt. Nem is vagyok túl nagy rajongójuk, de ahányszor betérek egy sarki boltba, azt kezdem keresni, vajon most melyik polcon találok egyet szundizni. Ezekbe a boltokba szoktam át, mert az itteni street food nem olyan jó, mint emlékeztem rá, vagy csak Los Angeles egyszerűen megnövelte az elvárásaimat. Nem azért, mert annyira elegáns helyekre vágynék, épp az ilyen út széli büfékocsik meglepően vad kínálata hiányzik. És a texmex. Egyértelműen a texmex.
Amikor most betérek a néhány blokkal odébb lévő kisboltba, a macskát – aki Fred névre hallgatna, a hallgatna bármire, és már fényképes azonosítója is volt a kirakatban, miszerint NE etesd – a pulton találom, úgy ül ott a közepén, mintha ő lenne az eladó. Halkan purrogva hagyja, hogy megsimogassam, miközben kifizetem a szokásos reggeli kávém. Sokkal olcsóbb, sokkal erősebb és sokkal autentikusabb, mint mondjuk egy Starbucks szerű gyors láncban.
Mint mindig, ma is lövök róla egy képet, és elküldöm Ashley-nek; az utóbbi hetekben másból sem áll a beszélgetésünk, mint „nézd, milyen aranyos állatot láttam” fényképek és tőlem egy-egy esetleges „Mikor jössz haza?”, mire ő „későn” válasza érkezik. Nem mondom, hogy egy kicsit nem kezdek magányos lenni, már ahhoz képest, hogy elvileg együtt lakok a lányommal, de gyakorlatilag kevesebbet látom és beszélünk, mint mikor Los Angelesben voltam. Akkoriban legalább hetente felhívott.
Némi gondolkodás közben – a dugóban ülve, kávét szürcsölve, időnként araszolva – elküldöm a képet Milllie-nek is.

Ő Freddie, a kedvenc baristám

Köszönni mondjuk elfelejtettem, de üzenetben számít egyáltalán?
Egy pillanatra lerakom a telefont, hogy előre hajtsak úgy tíz lábnyit, amennyit sikerült haladni. A gyomrom közben megkordul, mert úgy volt, hogy Ashley-vel ebédelek, késői ebéd, korai vacsora, de végül valami konzultációra kellett mennie. Mehetnék egyedül is, gondolom. Csak nem akarok.

Nem vagy éhes?

Tudom, hogy múltkor egyszer írta, csütörtökön meddig van bent, úgyhogy gyorsan visszakeresem, és elméletileg egy óra múlva végez az iskolában; Ethannek iskola utáni programja van, úgyhogy ő eleve kiesik. Az iskola ugyan csak egy mérföldnyire van tőlem, de ebben a tempóban lehet, hogy kelleni is fog az egy óra.

Felveszlek a suli előtt és meghívlak. Szereted a koreai barbacue-t?

BRANCS: őrült egy társaság, akik szeretnek balhézni, miközben idegesítően menők is. Mindenki valami másban brillírozik, igazi egyéniségek, akiket az ember vagy tud szeretni vagy épp ellenkezőleg ki nem állhatják őket ezért. Ezek lennénk MI, de szerintem ezek csak felesleges címkék. Minden diák más, mégis csoportokra oszlunk, ki hova tartozik, ami egészen kényszeresnek hangzik.

Elég nagy a nyüzsi ma a suliban. Mintha péntek lenne és a hétvégi buli közeledése pörgetné fel őket ennyire.
- Mills.. néha azért mosolyoghatnál is. CSÜTÖRTÖK van és azon kívül, hogy ma nem kell mosogatni, kutyát sétáltatni vagy egyéb fantasztikus diák melót végezni, nincs okom a nagy boldogságra, amit mindenki elvár tőlem.
- Így jó? kérdezem tőle egy túlontúl erőltetett széles mosollyal az arcomon, miközben a szekrényemhez érek.
- Gyakorold még, mert ezt senki nem veszi be, főleg nem az, aki annyira ismer, mint én. Kat kegyetlen és őszinte. Ha tudná, hogy darabokra hullott az életem, várhatóan nem baszogatna egyfolytában. Igyekszem nem foglalkozni vele és kipakolni a táskámból azokat a könyveket, amire ma már nem lesz szükségem és a helyére pakolni, amikből a holnapi napra készülnöm kell.
- Össze kéne hoznunk már a Brancsunkat is.  Amióta te és Damian szakítottatok sulin kívül sehol nem voltunk. Becsukom a szekrény ajtaját és Katre nézek egy olyan tekintettel, amiből levághatja, hogy nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez.
- És ne nézz így rám, mert unom már a kifogásaidat. Én mondtam, hogy hülye ötlet összejönnötök. Egy idő után fullasztóvá válik, amikor valaki keményen a képedbe vágja az igazat.
- Aha megmondtátok. Én meg rohadtul kivagyok már attól, hogy mindenki ennyire okosnak képzeli magát, de fel sem tűnik senkinek, hogy nem Damian jelenléte zavar.. Egészen más démonokkal küzdök és a mosoly, amit úgy vártok, nem fog érkezni még jó darabig. Valami hasonló monológ volt a fejemben, de hamar félbeszakított a józan eszem és a telefonom csipogása, amit most remek kifogásnak tudtam használni.
- Figyelj.. Én nem akarok veszekedni Kat. Nekem és neked is túl könnyen borul el az agyunk és nem tudom melyikünk jönne ki győztesként. Szeretem Katet és a többieket, de nem tudják az igazat és egyre inkább érzem, hogy az eleinte jó ötletnek tűnő titkolózás nehezíti meg leginkább az életemet.
- Szervezz le valami progit és ha mindenkinek megfelel, akkor szólj hol és mikor. Még nem tudom, hogyan fogom összeegyeztetni ezt a mostani időbeosztásommal, de muszáj lesz valamit kitalálnom. Egyben igaza van Katnek. Nem mehet tönkre, amit a BRANCS képvisel egy ostoba döntés miatt. Damian és miattam. Főként miattam.

Végül sikerül dűlőre jutnunk és elkerülve a cicaharcot elköszönünk egymástól, hogy mindenki mehessen a saját dolgára. Gyorsan rá is nézek a telefonomra és az érkező üzenetre, amitől vigyor költözik az arcomra. Tessék Kat! Itt az a bizonyos mosoly.


Egy szívecskét is kapott Corey nagybácsi szőrös kis barátja.


Az utolsó óra már csak fakultatív volt.. bár semmi időm lényegesen arra törekszem, hogy valahogy mindent megtudjak oldani. Még akkor is, ha legtöbbször nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy én azt eltervezem. A kimerültség egyre inkább meglátszik rajtam és már a jegyeim is romlottak, de próbálkozik az ember. Ellentétben Eliottal. Őt mintha a suli mostanában teljesen hidegen hagyná. Ráadásul külön utakon kezdett el járni, ami egyre inkább nem tetszik nekem. Örültem volna, ha Corey nagybácsival az ebéd Eliottal együtt történhetett volna meg, mint egy lelki támaszt nyújtva nekem, hogy ne boruljon el az agyam abban az esetben, ha apa neve felmerülne. Némi izgalommal vártam őt a suli parkolójában és próbáltam lefutni a lehetséges köröket, hogy miként kerüljem a kényes témákat. Mert abból aztán bőven akad!

Do you ever get a little bit tired of life, Like you're not really happy but you don't wanna die, Like you're hanging by a thread but you gotta survive

Természetesen a dolgok sosem alakulnak úgy, mint azt az ember szeretné. Nagyjából negyed órát sikerül még úgy haladnom a dugóban, hogy csak a dudaszó, a változatos káromkodások (idegen nyelveken is, egy duolingó leckével is felér néha a város) és a rádió ad társaságot, aztán szükségszerűen felpittyen a telefon egy munkaügyi e-maillel, és még időm sincs megválaszolni – azon gondolkodom, leszedtem-e már a "küldve az iPhone-omról" taget a végéről a beállításokban –, mire megcsörren. Elgondolkozom rajta, hogy nem veszem fel. Épp nem dolgozom, megtehetném; azért van ott egy rakás másik ember, hogy megoldja a helyzeteket. És őszintén nem félek attól alapvető esetben, hogy ez ne menne nekik. A legtöbbeket én vettem fel, vagy legalábbis elég időt töltöttem el velük ahhoz, hogy ismerjem, mire képesek, és ne akarjam mikromenedzselni őket. Rose ezzel egy kicsit máshogy volt persze, kettőnk közül ő töltötte el a kevesebb időt New Yorkban, és amúgy is több igénye volt mindent felügyelni, mint nekem.
Olvastam az emailt, és tudom, hogy fontos; a setmanager épp családi vészhelyzetet rendez, rajta kívül pedig az itteni csapatból csak én voltam ott a kreatív meetingen, úgyhogy a helyettes nyilván csak velem tud beszélni erről; mert természetesen a set designer tervei módosultak és rá kell bólintani. Mivel egyelőre csak egy pilot epizódról van szó, ezért nincsenek kőbe vésett részletek, csak az, mit tudunk elérni kis költségvetésen, és gyorsan. Természetesen a dev rész is percenként változtatja az elképzelést, nem kizárhatóan azért, hogy lássák a flexibilitást.
Az első telefon egy másodikhoz vezet, az egy harmadikhoz, és mire sikerül odaérnem az iskola Kiss and Ride várakozóhelyéig, már egy szerencsére véget érő csoporthívásban vagyok. Mosollyal intek Millie-nek, hogy szálljon be.
– ...én továbbra is a Meta mellett voksolok. Megoldható a Cardinal, de csak két nappal később.
– Beleférhet a két nap, ha az kell hozzá, tudunk ennyit engedni, de mindenképp fel kell írni.
– Jó, persze, ledokumentáljuk. Amed elküldi a tárgylistát, este legkésőbb nyolckor átnézem én is, aztán mehet a beruházásra. Jó így? – A beleegyező válaszokat követően bólintok, nyilván csak magamnak, az ujjam pedig már a DISCONNECT szöveg felett lebeg az autó képernyőjén.
– Most mennem kell, de... Josie, beszélünk akkor fél kilenc táján?
Nem mintha Josie-nak lenne választása, ha már ő kért extra véleményt. Mindenesetre, végül felhangzik a bontott vonal hangja, a kihangosító pedig vissza is kapcsol a Spotifyra. Pomegranate seeds and a flower crown, devil, he dragged me down. Nem feltétlen mondanám rossz zenének, csak nem is olyasminek, amit a saját időmben hallgatok. Egy kissé... lányos, azt hiszem. – Betétdalok az egyik projektben – magyarázom meg a listát Millie-nek. Nem mintha azt feltételezném, hogy ezen a részleten fog leakadni, de egy kicsit mégis. – És hé, szia! Bocsi a késésért, meg a szövegért. Elvileg már kicsekkoltam az irodából.
Ami nem tudom, mennyire tud valóság maradni, ha technikailag te vezeted a céget. Nem muszáj ott lenned, de az érdeked, hogy elérhető legyél. Mindenesetre, ezzel ráérek majd este foglalkozni, addig pedig szabad vagyok. – Milyen volt a suli? Volt sok érdekes, öööö...? Másodfokú egyenlet...? – Jártam én is, nyilván, de egy kis idővel ezelőtt. Úgy... Harminc éve. Azóta szerencsére azért elég sokat változott a tanterv. – Jó, nem csinálok úgy, mintha tanulni járnál be. Hogyhogy nincs valami délutáni programod? Amikor annyi idős voltam, mint te... Jó, hát nem, nem egészen, amikor annyi idős voltam, már végeztem, de amikor junior voltam...! Tizennégy évesen, na, akkor minden létező programra beirattak, addig a pontig, hogy meg voltam győződve róla, csak nem akarják, hogy otthon legyek. Mondjuk ismered nagyanyád, lehet, hogy tényleg így volt.

Nem tudom mire számíthatok Corey nagybácsit illetően, én csak merem remélni, hogy keveset tud az otthon kialakult helyzetről. Ha mégis képben van, akkor meg ne nekem firtassa a dolgot. Ott van az apám, aki az ő testvére vagy anyám, de akár Eliot is. Bánom is én kit kérdezget csak ne én legyek az. Leginkább ezek a gondolatok okozhatják a görcsöt a gyomromban. Próbálom elterelni a figyelmemet, ezért a telefonomba burkolózok. Átnézem az instám, végig pörgetek pár tik tok videót és ma már nem először a Tommyval való sms váltásainkat böngészem. Mindig belekezdek egy konkrét üzenetbe, de mielőtt rámennék a küldés gombra, törlöm az egészet. Most is ugyanígy teszek, próbálom rászánni magam, hogy továbbítsam a bepötyögött üzenetet, amikor egy autó hangjára leszek figyelmes. Felpillantok és Corey nagybácsi int, amire én zárolom a telefonom képernyőjét mindenféle szöveg elküldése vagy törlése nélkül. - Hála az égnek! Nyugszom meg egy pillanatra, amiért félbeszakított a műveletben.

Felkapom a cuccom, az autó anyósülése felé tartok és, amikor Corey mellé bepattanok egy telefonhívás fültanújává válok, így halkan egy sziát odasúgok és csendben figyelem a párbeszédet. Valami munkával kapcsolatos beszélgetésbe csöppenek, amiből nyilván nem sokat értek. Főleg, hogy a végére érnek, vagyis a nagybácsim gondoskodik róla, hogy befejezzék és ne nyúljon túl hosszúra a csevej. - És mi ez az új projekt? Kérdezek vissza és hallgatom az emlegetett listáról az egyik dalt. - Segíthetek? Mármint tudod.. a betétdalok terén. Célzok itt arra, hogy egész jó zenei érzékem van, hiszen pontosan tudhatja, hogy minden, ami művészet azt habzsolom. - Vagy ez már a végleges lista? Mondjuk attól még egy külső vélemény nem árthat. Ha csak beszélgetés terén is, de szeretek ezekbe belefolyni. Már kislány koromban csillogó szemekkel és kíváncsi tekintettel figyeltem Rose és az ő munkáinak gyümölcsét.

- Semmi gond. Legyintek egyet és rámosolygok, hogy ne érezze úgy sokat kellett várnom vagy zavarna a munkával kapcsolatos beszélgetése. Most sokkal inkább foglalkozok más dolgaival, mint bármivel, ami velem kapcsolatos. - Nem kell aggódnod bőven akad minden napra elég teendőm, ma is csak azért szabadultam előbb, mert elmaradt a röplabda edzés. Az edző tényleg lebetegedett és ez miatt off az egész, de az igazság az, hogy a kis délután vállalt melóim miatt ki kellett szállnom a csapatból. Egy idő után nem tűrték az állandó hiányzást. Ez meg már az én bajom, nem az övé, szóval nem is kell tudnia róla. - Nálam ez pont fordítva van, anyáék soha nem akarták elhinni, hogy ennyi időt töltök az iskolában és ennyi minden érdekel. Mindig azt mondták, hogy biztosan csak lógok valamerre a haverokkal. Megjegyzem néha tényleg így volt. Vigyorgok rá a nagybácsimra, mert tudtam, hogy rá számíthatok és nincs ellene egy kis mókának.

Igazából a mondandóm után veszem csak észre, hogy a szüleimről mesélek, ezért gyorsan másra terelem a szót. Ez az a téma, amit leginkább kerülni szeretnék a mai találka alkalmával. - Na és meddig maradtok New Yorkban? Utalok rá és Rosera, hogy ne nekem kelljen mesélnem. Ameddig a válaszára várok egy igazán jó szám következik a Spotify listáján, amire fel is tekerem a hangerőt. - Na ez egy bitang jó dal. Mondom neki kicsit hangosabban, hogy ő is hallja, majd elkezdek dudorászni, végül elragadtatva magam énekelni is.

Do you ever get a little bit tired of life, Like you're not really happy but you don't wanna die, Like you're hanging by a thread but you gotta survive

– Egyelőre csak egy pilot epizódot rendelt be tőlünk az egyik streaming – vonom meg a vállam. Emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, mikor még az előző cégnél alkalmazottként kaptam meg az első saját produceri munkám, ugyanúgy egy pilot epizódot; aztán eléggé taccsra tett, mikor nem lett belőle semmi. Azt hiszem, azt a projektet végül az ABC elvitte valaki máshoz, és teljesen újragondolták az egészet, valahogy öt-hat évvel később, de addigra már megtanultam, hogy embertelen mennyiségben készülnek pilotok, amiknek nagy része soha nem kerül a nézők elé. Néha a hangulat nem tetszik a csatornának, néha a színészek játéka, néha igazából csak elmegy a kedvük tőle. Mindenesetre, hiába szerettem volna, ha ez sikeres projekt lesz – az ember nyilván mindig erre utazik –, nem vettem készpénznek, hogy egy új sorozat van a markunkban. – Thriller-krimi lesz, egy hotelben játszódik… Ha lesz belőle valami. Nem ez az első rodeónk, de ez az első, hogy miénk a development is – sóhajtok, ahogy kiveszem parkolásból a kart, és áttolom drive-ba. – Úgyhogy egy kicsit kaotikus a dolog, ráadásul a kreatív dev. részleg a streamingtől folyamatosan változtatja a részleteket, tesztelik a kapacitást. Káosz, de csak a szokásos – legyintek aztán, könnyed nevetést hallatva. Millie csak tinédzser, nem rakhatom rá a gondjaim, akkor sem, ha ő kérdezi, és akkor sem, ha csak kiadnám magamból a dolgot. Én vagyok a jófej nagybácsi – önjelölt, ahogy az öcsém néha felhívta rá a figyelmem, de a #1 Nagybácsi bögrém szerint azért mégse! –, a jófej nagybácsi pedig nem kap egzisztenciális válságot a kocsiban.
– Semmi sem végleges, egyelőre csak a zenei irányt próbálgatjuk – mondom neki, miközben visszasorolok a forgalomba. – Van két karakter is, akik veled egykorúak, úgyhogy el kell mélyednem egy kicsit a… Tudod. Mik vagytok ti, Gen Z? – Mintha ezt mondta volna a TikTok. Mert azt is tudom használni, köszönöm szépen, nem egészen értem, mi vesz rá másokat, hogy posztoljanak magukról, ahogy egy Doja Cat számra rázzák a seggüket, de hé, én nem szólok bele. Egész sok érdekes dolgot találtam fent, nagyon sok a kajás videó, amitől megéhezek, meg ott vannak a kisállatok is… Lehet, hogy mégiscsak értem. – De ha véletlenül sikerülne dealt nyerni a stúdiónak, akkor mindenképp értesítelek, hátha kell tesztközönség vagy ilyesmi. – Játékosan megbököm a könyökömmel. Ilyenkor egy kicsit Torira emlékeztet, még ha nem is olyan sok köztük a korkülönbség, hogy „emlékeztessen” rá; de tény, hogy ő is inkább kiskorában érdeklődött a munkám iránt, aztán elvitte a tánc, meg később a kamera előtti szerep iránti érdeklődése.
Bólogatok, mikor azt mondja, van bőven extra munkája, mert az tényleg jó. Az egyetemek is arra kíváncsiak, már ha akar menni, meg… Hát, le is foglalja az embert, nem? Én szívesebben voltam órákon, mint otthon. Már csak azért is, mert az iskolában nem volt ott az anyám, szeressem és legyek hálás bármennyire is, ellenben ott voltak a barátaim. Meg a lányok. Néha. Néha.
– Ugyan, ki nem lóg néha? – vonom meg a vállam, kicsit talán túljátszott lazasággal. Ha Tori mondaná ezt nekem, akkor követné egy kis tapogatozás arról, hogy pontosan mennyi az a néha, és hogy ugye tudja, mennyire fontos az oktatás, meg a többi. De Millie nem Tori. – A szocializáció rendkívül fontos a tinédzserek egészséges pszichológiai fejlődéséhez. Ezért furák egy kicsit mindig a magántanulók. Nem tesz jót, ha folyton otthon ülsz… Már persze amíg nem kerülsz bajba.
Vetek egy sanda pillantást oldalra, amolyan megerősítésre várva, hogy ugye nem kerül…?
– Egyébként… Hogy vagytok? Mármint, otthon. Eliot se lóg sokat, ugye? És anyu…? – Próbálnám én terelni a szót, de elég nehéz, tekintve, hogy ő meg közben rám terelné. – Ömm... Igazából Rose LA-ben maradt. Nem mondtam? – De buta vagyok. A hangom végig csevegő vonalon marad, ebben jó vagyok. – Ő ott tartja a frontot, csak én jöttem a... A stúdió miatt. Ha jól megy a pilot, az jó nagy kezdő löketet ad majd a tévés részlegünknek. Tele van papírmunkával az egész, és egyszerűbb, ha itt van melletted a másik irodában, akivel egyeztetni tudsz, nem pedig Zoomon kell kergetned, tudod.

Már pelenkásként is nyitott, kíváncsi természettel rendelkeztem és ez azóta se hagyott alább, ahogy az izgalom és az imádat sem bizonyos dolgok iránt.
- Izgi, bírom a thriller-krimit és a csajok is tuti zabálnák, mert igazi sorozat gyilkosok. Mármint eskü képesek egy nap alatt kivégezni egy egész évadot, ha nem kettőt! Mosolyodom el és előttem van az arcuk, miközben azt találgatják mi lehet a folytatás, ezért elindítják a következő epizódot, majd ez így megy egészen addig, amíg már nincs tovább. Akkor meg azon megy a morfondírozás, hogy vajon lesz-e kövi évad vagy elvágják-e a sorozatot, mert azt tuti nem élnék túl. Esküszöm ilyenkor megtudnám zabálni őket és bizony velem is előfordul, hogy elkap ez az őrült mámor egy-egy nagyon jól sikerült sorozat láttán. - Gen Z? Így hívnak minket? Kérdezek vissza, alig feltűnően, hogy szívesen elnevetném most magam. Nem azért, mert Corey öreg lenne, hiszen nem az, egész egyszerűen csak furcsa hallani tőle még akkor is, ha ő a #1 jófej nagybácsi, aki elég menő ahhoz, hogy szívesen lógjak vele. - Tutira ott a helyem, szívesen adok tanácsot. Kacsintok rá, miután játékosan megbök a könyökével. Csak incselkedek, viccelődök nagyképűen, hiszen belátni a kulisszák mögé valójában egy fantasztikus lehetőség lehetne arra, hogy belelássak mennyire érzem jól magam abban a közegben. Érdekel a színészet, de mellette annyi minden más is foglalkoztat. Komolyan, hogy lehet ezt eldönteni 17 évesen?

Coreval régebben is könnyebben ment a beszélgetés, mint Greggel, aki saját apámként a művészetet nem igazán érti vagy csak képtelen úgy tekinteni rá, mint érték. Talán ez lehetett az egyik oka, amiért nem igazán találtunk közös témát és, ami a jelen állapotot érinti már nem is kell. Még mindig hihetetlen, hogy képes volt elhagyni minket. Próbálok nem ezen kattogni, még mielőtt erre terelődne a szó anélkül, hogy akarnám.
Szeretem, hogy a nagybácsim ennyire laza és nem dorgál meg, amiért elszólom magam, hogy néha bizony az iskola falain kívül töltöm a tanítási időt. - Bajba? Úgy ismersz? Teszem fel neki a költői kérdést ártatlan pillarebegtetéssel megspékelve, hogy ne aggódjon uralom ezeket a helyzeteket. Legalábbis igyekszem, a lógások száma is csökkent, szinte már megszűnt, amióta annak is örülök, ha tudom tartani az átlagom és nem alszom el az órákon a diákmelóknak köszönhetően.

Nem akarom bemártani Eliotot, hogy mennyire zűrős korszakát éli, ahogyan anyu alkohol és egyéb problémáiról sem szívesen beszélnék. Ugyanakkor borzasztóan aggódom mindkettejükért. Mégsem érzem az erőt magamban, hogy segélykiáltással jelezzem Coreynak, hogy nagyon nincs rendben semmi és fogalmam nincs hogyan lehetne ezen változtatni. - Tudod milyen Eliot, egy igazi nagymenő.. Nem az a fajta, akinek megmondhatod, hogyan élje az életét. Tulajdonképp ez még igaz is, hiszen ő is van annyira makacs, mint én és nem különösebben érdekli, ha valaki kiselőadást tart arról miképp kéne tervezni a jövőjét. - Eliot jól van, anya pedig.. jobban lesz. Kell neki egy kis idő még, ő sem hitte, hogy a férje egyszer csak lelép.. Nem véletlen, hogy nem említem apaként, egyszerűen képtelen vagyok rá azok után, amit velünk tett és, hogy mekkora szarban hagyott minket. - Mi mind jól vagyunk. Hangoztatom, amolyan megerősítésként, de mindez csak hazugság. Egy halvány mosolyt is magamra erőltetek, de az előbbi tűz a szememben még mindig szikrázik, amit apa felemlegetése váltott ki belőlem.
Mentsvárként hat rám, amikor végre Corey mesél Roseról. Meglep, hogy ő nincs itt, szívesen találkoztam volna vele is, de az elhangzottak alapján logikusnak tűnik a döntés. - Logikus. Erősítem meg hangosan is a gondolataim. - Azért biztosan hiányzik.. de legalább itt van Mason és Tori. Kicsit szemügyre veheted őket! Nyújtom ki a nyelvem neki, mert inkább a saját gyerekeivel foglalkozzon, mint velünk, akik széthullanak lassan, mint egy kártyavár. - Egyébként hova megyünk enni? Kérdezem tőle szánt szándékkal, hogy a beszélgetés valami teljesen átlagos irányt vehessen.

Do you ever get a little bit tired of life, Like you're not really happy but you don't wanna die, Like you're hanging by a thread but you gotta survive

Elégedett mosollyal hallgatom a reakcióját a nem túl sok információra. Manapság – mondom ezt úgy, mintha legalábbis túléltem volna a Nagy Depressziót is – az emberek nem is érzik egészen át, mennyire kiváltságos helyzetben vannak az internetnek hála. Számos faktora van a dolognak persze, a folyamatos kapcsolattartási lehetőség, mitől felgyorsult az élet minden létező aspektusa, vagy az, hogy bármikor bárhonnan kaphatsz híreket, hogy hozzájuthatsz olyan információkhoz egy kattintással, amik akár új világot nyitnak meg előtted… De ott van a tény is, hogy mennyire egyszerű szórakozási lehetőséget találni. Az én esetem kivételes, mivel már gyerekként is megszokott volt a sok csatorna, a nagy tévé, de a programok meghatározottak voltak, jóval kevesebb film és sorozat készült, nem beszélve a vetélkedőkről. A legtöbb csatornának egy-két zászlóhajója volt egyszerre, és igyekeztek vele minél nagyobb közösségből meríteni a hálójukkal.
Most? Most szó szerint bármit megtalálsz és azonnal streamelheted. Épp emiatt oda az izgalom nagy része, bár természetesen mindig van, ami felcsigázza a nézőközönséget, de megtartani a lelkesedést nehezebb, mint valaha volt. A versenyszerű hangulatnak is megvan a maga pozitív és negatív oldala; egyrészt többre van szükség a figyelem felhívásához, másrészt viszont sok helyen egyszerűen tömegben gyártják ugyanazt a sablont, csak más arcokkal, olcsón, és a tömegtermelés hatására végül valahogy nyereségesek maradnak.
Sokan szeretik a thrillereket, ez talán Arthur Conan Doyle óta nem meglepő, nemtől és kortól függetlenül (bár érdekes módon az igazán véres és hátborzongató témák a nőket jobban vonzzák a statisztikák szerint), de hosszan fenn is tartani az érdeklődést a mostani szférában? Ez már nem csak tehetség kérdése, hanem lehetőségeké és szerencséé. Úgyhogy nem bízom el magam túlságosan, és mindenkinek ezt javaslom a csapatban.
– Miért, nem? – kérdezek vissza, egy pillanatra ráemelve a tekintetem az útról. A szemöldököm zavarodottan ugrik össze. Annyi cikket olvastam már a saját magukat is Gen Z-nek aposztrofáló fiatalokról, főleg társadalmi kérdésekben való elnyomhatatlanságuk végett (értem ezt abszolút pozitívan), hogy alapvetőnek vettem az elnevezést.
Nem mintha különösebben számítana, ha ő édesburgonyának szeretné hívni magát, nekem az is megfelel.
A határozottan költőinek tűnő kérdésére csak sokat mondóan megemelem a szemöldököm, és hallgatok. Nem áltatom magam azzal, hogy bármelyik gyerekem vagy épp az unokahúgom és öcsém igazán ismerném, a család idősebb tagjai előtt rendszerint maradnak felfedetlen részek, a békesség nevében, úgyhogy csak annyit mondok, hogy emlékszem, az apja milyen szituációkba keverte saját magát néha.
Nem lep meg, hogy – ha jól hallom ki a sorok közül –, Eliot épp nehezebben kezelhető korszakát éli, és az sem, hogy Millie határozottan finomítgat a részleteken. Csak bólogatok, ami a helyzetjelentést illeti. Szükségszerű frázisnak tűnik, hogy van a család, amit félvállról tesz fel az ember, hogy udvariasan beszélgessen, de nem érdekli igazán. A legtöbb ember nem törődik azzal, amivel nem Neki kell törődni.
Így viszont, hogy az öcsém elment… Ki más dolga lenne? Fordított helyzetben biztos vagyok benne, hogy Sienna és a gyerekek is mindent megtennének, hogy segítsenek akár nekem, akár Rose-nak, ha bármi okból egyedül maradnánk akár rövidebb időre is. Mert erre való a család, és szeretnéd, hogy jól boldoguljanak az életben.
– Egyikünk sem – értek egyet vele visszafogott hangon, a kezem egy pillanatra jobban rászorul a kormánykerékre. Mindig azt hittem, hogy csak viccel, és nem mondja komolyan. De ez volt a helyzet legtöbbször; sose tudtam, mit hogyan ért. Bizonyos szempontból az az ember, akivé felnőtt, teljes enigma számomra. Annyira közel élt hozzám, hogy eszembe sem jutott megpróbálni megérteni. Furcsa ebbe belegondolni, hogy állhat valaki egyszerre ennyire közel hozzád és távol tőled.
– Hát abban biztos vagyok, hogy ők nem örülnek nekem annyira – húzom önlehúzó mosolyra a számat, mert annak ellenére, mennyire szarul esik, hogy a gyerekeim nem akarnak velem „lógni”, tudom, hogy ez így természetes. És majd egy kis idő múlva remélhetőleg változni fog. – Gondoltam már rá, hogy talán keresek valami másik helyet, nem szeretnék a lábukra lépni folyton. És nem tudom még, meddig maradok.
Részben a produkció függvénye; részben pedig azé, mennyire ülepszik meg mélyen a bűntudatom.
– Az Insába sikerült asztalt kérnem, Brooklynban – mondom. – Ott talán még parkolni is tudok valahol a környéken. Egyszer ki szeretném próbálni majd a… Hú, nem merem kimondani a nevét, mert biztosan vérig sértek minden koreait a kiejtésemmel. Koreatownban van, és benne van a nevében a galbi. De az kicsit menőbb hely, nem épp farmer és póló a dresscode. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy hetekkel előre kell foglalni, de egyszer elmehetnénk majd, anyukádékkal mondjuk? Kitalálhatunk valamit amit ünneplünk, hogy ne tűnjön annyira extrának. – Nyilván én fogok fizetni, mert az ilyen helyek el is kérik a szolgáltatás árát, abszolút jogosan, de azt is tudom, hogy Siennának nem fog tetszeni. Nem olyan típus, aki könnyen hagyja, hogy mások nyúljanak a számláért, hozzászokott, hogy egyedül oldja meg a dolgokat.
Az egyik kereszteződésben ismét beáll a forgalom, és már késő lefordulni, úgyhogy lehúzom az ablakot, hogy kikönyökölhessek az araszolás közben. A dudaszót lassan már kiszűri az agyam. – Mikor beszéltetek utoljára az apáddal?

Az igazság az, hogy én soha nem aggatnék címkéket a másik emberre, mert az önkifejezés egy fontos dolog, ahogyan a különböző nézőpontokkal sincs semmi gond, hiszen nem vagyunk egyformák.
- "Szabadnak kell lennem, és önmagamnak." Ez lehetne az egyik jelmondatunk. Válaszolom végül megerősítésképpen, hogy nem téved. Sőt, mindig is nagyra értékeltem az egyéniség kifejezését, az egyediséget, ez pedig tökéletesen ráillik a Gen Z-nek aposztrofáló fiatalokra is, bár én magam soha nem hivatkozom magamra így. Gondolom ezért is mosolyogtat meg annyira, amikor az ő szájából kell hallanom ezt a szót.

Van valami nyomasztó abban, ahogyan a könnyed beszélgetésünk kezd átalakulni már-már egy fullasztó csevegésbe, és bár én tényleg hiszek a kommunikáció általi konfliktusok megoldásában, abban, hogy egy-egy párbeszédnek mekkora ereje lehet, de amikor a családra terelődik a szó, nehezemre esik bármit is mondani. Képtelen vagyok elfogadást és toleranciát mutatni, ráadásul nem szívesen ítélkezek mások felett, viszont apám tettei megkövetelik ezt tőlem.
Amikor arra gondolok, hogy elhagyott minket, minden egyes rohadt alkalommal megemelkedik a vérnyomásom, a pulzusom, és azt hazudom mindenki nevében, hogy jól vagyunk. De ez aligha igaz. Ennek ellenére néha még engem is beszippant magába a sok kamu, amit előadok, és szinte elhiszem, hogy így van.

Közben, mint egy hullámvasút - le, föl - váltjuk a témákat, azok komolyságát, és vele együtt a hozzáfűződő érzések is kavarogni kezdenek bennem, hiszen hol totális nyugodtságban, hol pedig csak annak látszatát keltve próbálok válaszokat adni Corey kérdéseire.
- Biztosan örülnek, csak nem tudják kellően kimutatni. Nézek rá egy pillanatra, biztatóan, amiért látom, hogy kissé csalódott, miközben az unokatestvéreim fogadtatásáról mesél.
Torinak és Masonek fogalma sincs arról, és korábban én sem értékeltem eléggé, hogy mennyit számít, ha van valaki, aki törődik velünk. Én például most mindent megadnék, amennyiben az ő helyükben lehetnék. Akár csak egy napra, de életet cserélnék velük, vagy visszapörgetném az időt oda, ahol még minden rendben volt.

Jól hangzik. Felelem szűkszavúan, miután ő egy kisebb monológot ad elő nekem. Még kedvemre való is lenne, ez az igazán menőn hangzó hely, ha lenne mit ünnepelnem. Azonban nincs semmi, amit feltudnék mutatni, ami arra adna okot, hogy örömtáncot lejtsek.
Jelenleg egyébként is lehetetlen lenne.. Elég csak abba belegondolnom, hogy anyát ráncba kell szednem... Örülök, ha a farmer póló szettig eljut, egy hasonló étterem dresscode elvárásainak eleget tenni, aligha menne.

Ami azt illeti jobban díjaznám, ha már az étteremben lennénk, vagy legalább nem állna be a forgalom, amikor a nagybácsim nekem szegezi a kérdést az apámról. Igazából legjobb lett volna, ha egyszerűen csak nem kérdez róla.
- Ő megölte magában a múltat, és új életet kezdett. Elment, elhagyott minket.. Ezzel pedig elérte, hogy többé ne legyen apám. Nem akarok hallani többet felőle, ezért szavaimmal egyértelműsíteni akarom Coreyban is, hogy akármikor eszembe jut, csak a fájó ürességet érzem, amit bennem hagyott, ezt pedig a szemeim is tökéletesen tükrözik, miközben ránézek. Aztán tekintetemet gyorsan elkapva róla, leengedem az ablakot az én oldalamon is, majd megtámaszkodom rajta, és végig nézek a feltorlódott kocsisoron, hogy még véletlen se lássa a szememben felgyülemlett könnycseppeket.

- Gyűlölöm! Suttogom, - amit elnyelhet a dudaszó - és egy nagyot sóhajtok, mintha abból igyekeznék erőt meríteni, hogy ne törjön el nálam a mécses. Mert tönkretett minket, és nem akarom, hogy érdekeljen, mégis.. nagyon fáj. Ettől pedig olyasvalakivé válok, aki küszködik attól, amiért becsapták. Tehát sikerült elérnie, hogy míg ő nem, mi foglalkozunk a létezésével.