Egyre többször fordult elő, hogy magamnak tudhattam az egész házat. Ameddig Miles dolgozott, Manolo isten tudja, hol járt és ki kellett volna eresztenem, kiélvezni, hogy egyedül lehettem, hogy magamra fordíthattam az időt anélkül, hogy bárkire is oda kellett volna figyelnem magamon kívül. Lejjebb csúsztam a kádban is, hogy a testemet teljesen elfedje a forró víz és az annak felszínén megülő habréteg, a tarkóm alatti puhaságot pedig egy odahajtogatott törölköző biztosította. Nem akartam beszélni, nem akartam olvasni, egyedül csak az a pohár bor hiányzott a kezemből, amire napok óta vágytam és akkor jutott eszembe, amikor a kádba merültem. Annyira azért mégsem volt szükségem rá és egyébként is kárpótolt a csendes zene, ami betöltötte a fürdőszoba levegőjét. Ritkán éltem a tényleges fürdéssel, mert a zuhany minden esetben gyorsabb volt, de most úgy éreztem, erre volt szükségem. Csak létezni egy kicsit, lehunyt szemekkel, sürgető gondolatok és állandó aggódás nélkül. Anélkül, hogy azon járjon a fejem, hogy a házasságom még milyen buktatókat és nehézségeket képes anélkül átlépni és megkerülni, hogy azzal sérüljön még inkább mindennek az alapja. Anélkül, hogy a munkáról gondolkodnék és arról, milyen lehetőségeink vannak még, hogyan tudnánk népszerűsíteni a művészeteket a gyerekek körében, mert valójában a következő és az utánam lévő generációk azok, akik biztosítják mindennek a jövőjét. Nem hibáztattam Manolot, sem pedig Milest, sőt egyetlen ismerősömet sem, hogy nem merültek el a festmények világában úgy, mint én. Hogy ők nem akarnak órákat tölteni a múzeumok kiállításain, hogy őket nem érdekli, mely éra szüleménye az aktuális alkotás. Fél órányi csendet követően szálltam ki a kádból, húsz perccel később az arcpakolástól váltam meg, átesve az esti rituálémon; arctisztítás és frissítés ürügyén. A puha, hófehér köntösömnek zsebeibe csúsztatott kezekkel mentem le a konyhába egy bögre forró teát csinálni, aztán pedig vissza az emeletre, becsúszva a takaró alá húztam az ölembe az éppen olvasott kötetet. De lényegében mindez időhúzás volt, mert volt egy megállapodásunk Manoloval, azt illetően, mikorra kellett volna hazaérnie. Kellett volna, igen, mert a gyerek sehol sem volt. Minden második elolvasott oldalnál oldalra pillantottam az analóg óra számlapján lassan megmozduló mutatókra, várva azt a pillanatot, amikor a gyerekem végre hazaér. Nem voltam az a szülő, aki a bejárati ajtóban toporzékol, mert a sok kihágása ellenére is igyekeztem bízni benne, abban, hogy ez a lázadó korszak ideiglenesen zavar be. Mégis, ahogy a bejárati ajtó nyílt és csukódott, ahogy a lépteket hallottam meg, egyre jobban megnyugodtam. Nem kapcsoltam le idő előtt az olvasólámpát, mert nem csak amiatt voltam ébren, hogy megvárjom, Manolo mikor ér haza, nem volt miért bujkálnom és még mindig én voltam az anyja... Húsz oldallal később tettem le a könyvet, a fáradtság érzete teljesen eluralkodott rajtam.
Csak hogy reggel a telefonhívásra ébredjek fel, s még az előtt átkoztam el az illetőt, hogy felvettem volna. Vanessa felé viszont a szavaim csupán a most ébredtem fel hangszínt ütötték meg, bele is ásítva a telefonba, aminek nem igen örült, mikor én azt sem tudtam hirtelen, hol is vagyok. Az ágy túlsó oldalára pillantottam; mindhiába. Ezért is tornáztam fel magam és csaknem húsz percnyi beszélgetést - leginkább hallgatást fejeztünk be Nessával. A lépcsőn lefelé tűrtem két tincset a fülem mögé, ásítva belépve a konyhába, ahol Manolo olyan kényelmesen üldögélt a pulton, amit sose szerettem. Ott kenyeret szeltünk. Tálaltunk, ő pedig a fenekét pakolja le rá. Hallatlan.
- Jó reggelt. Jól aludtál? - mosolyogtam rá mégis, a kotyogós kávéfőzőért lépve, amit előbb vízzel, aztán őrölt kávéval töltöttem fel. Alágyújtottam, mert a kávéra szükségem volt, hogy félember legyek. Gyakran többet is ittam, mint kellett volna, de magát a kávé ízét is szerettem. Olyan egyedi volt. Kiszedtem két bögrét, de Manolo még mindig a pulton üldögélt. - Mit keresel ennyire tojással a kezedben? - léptem mellé, megpaskolva a combját is. - Csússz le innan. És vegyél fel papucsot vagy zoknit, mielőtt felfázol - javasoltam csak neki, de arra tényleg nem volt szükségünk, hogy lebetegedjen és ténylegesen indokolt legyen az, hogy nem jelenik meg az iskolában. Felgyűrtem a könyökömig a combközépig érő pulcsi ujjait, a leggings pedig épp olyan volt, amiben akár el is mehettem volna boltba. Mondjuk.. akár pizsamában is, de sosem éreztem ennyire amerikainak magam. Reméltem, hogy Manolo enged nekem és elindult valami lábbeliért, de addig is elpakoltam az este elmosogatott porcelánokat. Néha gyorsabb volt, mintha elindítottam volna a mosogatógépet.
- Reggeliztél már? - érdeklődtem tőle, mert a reggel úgy az igazi, ha eszünk, teával, narancslével, kávéval vagy tejjel, ki mit kért. És azt sem mondhatom el, hogy rajongtam volna az édes reggelikért, sőt.

Manolo & Gaby

A mai napig néha elfelejtem, hogy már nem a kisfiam, mégis így szólítom, leginkább csak itthon, a négy fal között, mert tudom, hogy mennyire ciki neki az, ha mondjuk a bolt kellős közepén hívom magamhoz vagy keresem őt ilyen megszólítással. Nem szándékosan csúszott ki ez a szó sokszor, hanem megszokásból, kedveskedés gyanánt, de talán leginkább a ragaszkodás jellemzett engem a szeretteim irányában. Ezért is éltem meg sokkalta nagyobb kudarcként a családunkban bekövetkező nehézségeket, amikről igyekeztem nem beszélni sok esetben, hanem első körben magamban elrendezni azokat, hogy a fiúk elé már összeszedetten tudjak állni és megoldást tudjunk találni a elmerülő gondokra.
- Másra keltél? - akadtam el a mozdulat közben, ahogy Manolo kifejtette, nem tudta magát kialudni. - Ittatok tegnap Henryvel? - felé fordulva tettem fel a kérdésem, s annak ellenére, hogy hivatalosan a legális alkoholfogyasztás huszonegy évet írt elő az amerikai törvények szerint, tisztában voltam azzal, hogy ezt egyetlen gyerek se tartja be. Én sem voltam kivétel. Sőt! Életem első pohár alkoholját a nagybátyám házában gurítottam le tizennégy évesen... de inkább mellettük tapasztaljak, mint nélkülük, ahol nem tudnak rám vigyázni. Mindig ezt vallották, s igazuk volt. Nem voltam mérges, egyszerűen csak érdekelt, hogy milyen lesz a reggelünk és hogy Manolo szervezete mit kíván majd meg.
- Hmmm - a kérdése megmosolyogtatott és ezek voltak azok a pillanatok, amikor mindig esélyt láttam arra, hogy a fellángoló lázadása ideiglenes és nem fog még nagyobb slamasztikába kerülni. - Persze. Most éppen Luxornál járok a könyvben, a sokadik fáraónál már nem bírtam tovább és elnyomott az álom - szélesedett a mosolyom. - Vanessa keltett a telefonhívásával. Úgy tűnik, hogy holnap vele fogok vacsorázni a legjabb poké bowl-os helyen, mert azt mondja, muszáj kipróbálnia és amúgy is régen volt már a három héttel ezelőtti találkozónk. Utána szeretne benézni egy boltba is - osztottam meg a terveket vele. Nessa egyetemi barátnőm, aki a férjemmel egyáltalán nincs jóban és mióta a problémák felütötték a fejüket a házasságunkban és neki el találtam mondani, mindent megtett azért, hogy kiálljak magamért, hogy ne akarjam megoldani azokat Milesszal, hanem csapot-papot hagyjak ott és járjam az utam. Manolot kedvelte, de csak azért, mert ő még nem küldte el a fenébe Vanessát.
A kávé viszont létszükséglet volt, ezért is készítettem el minél gyorsabban, de a fiam háttérben történő tojásdobálgatása megakasztott végül és ha valamit nem szerettem, az az, hogy nem vigyázott magára. Ezért is csúszott ki a számon az az ismerős zokni-papucs mantra, de a puszijával nem kenyerezett le. Hosszan, összeszűkített szemekkel néztem rá, de a megjelenő mosoly az arcomon ismételten elárult. Most.. nem volt miért idegeskednem miatta és ez már egy jó reggelnek indult. Az iskolai kihágásaival nem tudtam mit kezdeni és jobb volt nem mindig azokon görcsölni. Vagy hogy még egy eset és kivágják a gimnáziumból, ahol már sem az apja, sem én nem tudjuk őt bent tartani minden követ megmozgatva. Manolo problémás gyerek volt, csak fogalmam sem volt, hol rontottam el a dolgokat a nevelésében. A gondoltaimat elterelte az, amit hallottam.
Hogy én főzzek/süssek? Pislantottam egyszer. Jól hallottam?
- De... biztos, hogy ilyesmire vágysz? - a kérdésem komoly volt. Hiába, hogy feleség voltam, anya... összesen három ételt tudtam tökéletesre fejleszteni és nem volt köztük a csokis sütemény bármilyen formája. Nem viccelek! Hezitálva néztem le a telefonra, végül mégis csak érte nyúlva fordítottam magam felé a képernyőt, ahol egy nagyszerű brownie fogadott. Hát mindjárt éhes is leszek! - Nem lenne jó a palacsinta? Vagy a gofri? - azokat még meg is tudom csinálni. Verhetetlen vagyok bennük, de csak mert keverem-kavarom, sütöm és már ehető is. Minden ennél bonyolultabbra a konyhában képtelen vagyok. Nem csak most. Amikor Milest életemben először áthívtam egy vacsorára, képes voltam odaégetni a tésztát főzés közben. Egy másik alkalommal felgyújtottam a sült csirkét és a harmadik alkalommal magamra borítottam a taco tálat. Hiába nevetett, hiába segített rólam letakarítani a nyomokat, akkor kérte, hogy soha többé ne főzzek neki. És azóta is imádtam minden főztjét. Még mindig a receptet néztem, amikor a müzlit emlegette, azonnal megráztam a fejem, de már ott sem volt a közelemben. Szinte csak magamnak motyogtam hát, hogy inkább egyen mást, rendelek neki bármit inkább, lehozom a csillagokat, csak nem akartam, hogy még egyszer rosszul legyen. Inkább letettem a telefont, hogy a közben fütyülve jelző kotyogós alatt elzárjam a gázt is, a két bögrébe öntve a fekete selymes folyadékot.
- Van. Igazából csak apu lapozgatja őket. Én akkor fogtam a kezembe a legtöbbet, amikor megkaptuk és felraktam a polcra - nem szégyelltem, hogy anyaként közöm nem volt a konyhai ténykedéshez. Na jó, de. Nagyon is. De a gyerek apja szívesebben szöszölt, én meg szívesebben voltam kukta. Mindenki jobban járt és életben is maradtunk ezzel a felállással. - A nappaliban a harmadik polcon vannak fentről, bal oldalról egyből. Hmm... ha jól emlékszem, akkor tizenkét könyv.. De eszedbe ne jusson mindet idehozni - képes volt rá. De mégsem indult el.. helyette az apjáról érdeklődött, ami természetes volt. Mit mondhatnék? Hogy.. éppen válságban van a házasságunk? Hogy nem csak hogy a kanapén sem, a hálószobában sem láttam már jó ideje mellettem. Hogy a legszívesebben toporzékolnék és a gyerekkori Bunny nevű macimat szorongatnám napestig? Manolo szemeibe néztem. A kíváncsisága ártatlan volt és ezt nem akartam elrontani. - Még nem jött meg. Dupla műszakot vállalt most is. Az egyik kollégája lebetegedett és bevállalta helyette - sokszor ez volt az indok. Áttoltam elé a gőzölgő kávéval teli bögrét, ahogy szerette, az enyémbe került egy deci növényi tej, amire Manolo intoleranciája miatt én is átszoktam, s két kanálka cukor. Ahogy én kívántam. Tudtam, hogy nem fog hozzányúlni még, nekem viszont két nagy kortyra szükségem volt, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel: sütnöm kell.
- Sütit nem tudnánk rendelni? - néztem át a pulton az ismerős szemekbe hosszan, de aztán megadóan felsóhajtottam. - Mit szeretnél rendelni? Mexikói legyen? Kínai  vagy olasz?- soroltam a lehetőségeket. Nem titok, imádtam a csípős ételeket, mégis a fejemmel a nappali irányába biccentettem jelezve, hogy indulhatunk, hiszen ott voltak a szakácskönyvek. A bögrével a kezemben indultam ki a konyhából, hátrahagyva a pultra pakolt tojást is. A könyvespolc előtt álltam meg, hogy a fiúk szemmagasságában lévő, számomra magasabb polcot nézzem meg. A legfelsőt már csak létrával értem el. Ezt még felnyúlva is. Szerencsére.
- Anyu rengetegszer próbált meg rávenni gyerekkoromban, hogy süssek-főzzek. Van valahol rólam egy olyan kép, amin tetőtől talpig úgy nézek ki, mintha a Charlie és a csokigyárban vendégszerepeltem volna, nyakig merülve a csokiszószban - nevettem el magam. Anya nem köszönte meg, hogy harmadjára kellett aznap megfürdetnie.. - Nem csokinak nézett ki a szósz, maradjunk annyiban - széles mosollyal néztem el Manolo irányába, lekapva a polcról a megfelelő könyvet. Voltak tortás könyvek is, intoleranciáról szólók, dietetikai könyvek is, amikre nem volt most szükségünk. Tudtam, hogy mivel mit lehetett helyettesíteni, ha szükség lett volna rá. - Ez elég lesz? - mutattam fel az Egyszerű, gyors sütemények receptjei című könyvet, megerősítést várva. Néha jobb lett volna varázslónak lenni és csak rábökni valamire, hogy megjelenjenek.. de nem volt ekkora szerencsém. Bárhogy is volt, én a magam részéről a kanapé sarkára csúsztam, fellapozva a könyvet, s ha Manolo egy másikat vett elő, vagy egyszerre bújtunk bele abba, ami nálam volt, nem bántam.

Manolo & Gaby

A családját az ember nem válogathatja meg, de olykor azt a közeget sem, amiben léteznie kellett. Henry nem rossz gyerek, mégsem tudtam sokszor eldönteni, hogy a fiammal egymást felhúzták, vagy éppen le. Rá kellett volna hagynom, hogy tinik, vétenek hibákat, de amikor sorozatosan mást sem csináltunk, csak a szaktanárok előtt mentettük a kis fenekét, elgondolkodtunk, hogy valóban jót tesznek-e nekik ezek a periódusok. Sokszor agyaltam azon, hogy hol csúszhattunk el, hogy meddig mehetett el és meddig fog elmenni a takarót huzigálva, amíg visszafordíthatatlan butaságot csinál, de aztán léteztek az efféle reggelek, amiért kétségkívül hálás voltam a sorsnak, Istennek és Milesnak, hogy ilyen fiúval áldottak meg. Megbíztam benne, újra és újra esélyt adtam neki, talán még magamban sem bevallva, hogy féltem attól a jövőtől, amelyre ráléphetett a hektikus viselkedésével, ezért is ráztam meg a fejem a kérdésére a barátjával kapcsolatban, csak hogy aztán áttérjek a válaszomra Nessával kapcsolatban, értetlenül pislantva el a fiam felé, amikor bejelentette, hogy őt sem kell túlságosan itthon keresnem, mert neki is lehettek tervei, amire megint csak bólintottam. Lassan tizennyolc éves lesz, nem tilthatok meg neki csak úgy dolgokat. Nem hazudhatom neki már azt sem, hogy létezik Télapó és hogy a húsvéti nyuszi ugrabugrált végig a lakáson. Pedig néha sokkal jobban szerettem volna elhagyni a lakásban némi fűcsomót vagy apró csokitojásokat, csak hogy visszaidézzem azt, ami már soha nem lesz.. Pontosabban vele nem. Mégis csak.. felajánlottam, hogy ha bármire szüksége lenne, írja meg és igyekszem azt beszerezni és Nessát is elcsábítani a luxuscikkek soraiból, hogy valami normálisat is vegyünk és ne csak szórjuk a pénzt. A hirtelen jött vásárlási lázat tőle kaptam el, csak egy kicsit még tovább is fejlesztettem azt. Tudtam, hogy mennyi pénz ment el a csak erre van szükségem, csak megveszem azt akciók keretén belül és ezeknek egy bizonyos részéről Miles sem tudott. Manolo pedig még úgy sem. A fellépő bűntudat újra és újra felütötte a fejét a gondolataimban, de igyekeztem mindezt azzal elnyomni, hogy azokra szükségem volt. Még egy hazugság.
- De még mindig csak én vagyok itthon, és ez felülmúl minden képességemet, amit be is vallok - ágáltam a kijelentése ellen, de megtanulhatnám már, magam okán is, hogy a Valderrama név kötelez: hihetetlen makacsságot és elköteleződést követel meg, végül csak felsóhajtottam. Legyőzettem, de a többszörös csúnya beszédre ráncoltam a homlokomat. Az apjával itthon mindig is figyeltünk arra, hogy sokakkal ellentétben soha ne káromkodjunk. Nem volt ez megengedett. - Manuel Valderrama! - fedtem meg azzal az anyai hangsúllyal, amit mindenki megkapott életében, ha rossz fát tett a tűzre. Ő most kétszer is egy mondaton belül. Inkább meg sem kérdeztem, hogy kitől hallott ilyet, mert ontotta magából az efféle nyelvezetet a tv, a műsorok, a zenék... elkerülhetetlen volt, de azért.. na, mindennek megvolt a maga helye. - Ha elrontjuk... márpedig el fogjuk.. - folytattam a helyes szavakkal és a pesszimizmusommal, ha a konyhaművészetekről volt szó. A mobil a kezembe került és úgy olvastam a lehetőségeimet, mint mások a halálos ítéletüket. Csendben, arra várva, hogy mindez csak vicc, de aztán nem bírtam magammal és beavattam a családi titokba, amire nekem nem volt szükségem, Milesnak pedig már nem.. a receptekre, amelyek csak arra vártak, hogy kezdő és lelkes kezek lapozzák azokat. Tudtam, hogy milyen könyveink voltak, igazából évekkel ezelőtt hetekig tartott a munka mellett, hogy egy terjedelmes Excel táblázatban összegyűjtsem az otthoni könyveinket, kategóriákba szedve, címre, évszámra, kiadóra és szerzőre rákeresve. A rendszer működött és azóta is megvédett attól, hogy egy-egy kiadványt több példányban szerezzek be. Legalább a főételt nem kell elrontanunk és a megkönnyebbüléstől fel is sóhajtottam. A mexikói a legtökéletesebb választás, ami létezhet.. és habár panamai származású vagyok, a jónak és finomnak sosem tudtam ellenállni.
- Oké, akkor neked azt rendelünk - egyeztem ki vele aztán hirtelen, hogy a gondolataimat lefoglaljam menet közben a mexikói ételek sorával, amíg a könyv a kezeme nem került, meg is osztva vele életem egyik legemlékezetesebb baklövését, amire még édesanyám sem volt büszke. Ennek ellenére minden családi összejövetelen gyerekkoromban boldog-boldogtalannak megosztotta a tapasztalatait és annyira nem volt jó érzés, amikor az a rokon, akit életemben addig kétszer láttam, éppen azon vihogott hisztérikusan, hogy mennyire földönkívüliként közlekedtem a saját házunk egy szegletében. - A legtöbb Panamában maradt, megőrzésre a nagybátyámnál - vontam meg a vállaimat. Jó párat elhoztunk, leginkább a kedvenceimet, de apám testvére volt az, aki aztán megkapta az egykori házunkat és vele igen sok emlékünket. Amikor tizennyolc évesen az Államokba jöttem édesanyámmal, rettentő honvágyam volt, hosszú hónapokon keresztül és többször jártam el aztán egyetem alatt szórakozni, mint kellett volna. Miles segített abban, hogy tényleg itt érezzem jól magam. Ő volt az, aki a horgonyommá lett és nem számított, hol is vagyunk, ha vele lehettem.  - Manolo! Majd akkor nézed meg őket, ha a te nyuszifül harapós fotódat is kinagyítva az előtérbe rakhatom - nevettem el magam hirtelen. Szerettem azt a plüsst, amit annyit nyúzott kicsi korában. Patt helyzet lehetett ez, de azért jó volt, hogy volt mivel húzni egymást. A könyvvel lekuporodtam a kanapéra, úgy helyezkedve, hogy a gyerekem is rálásson mindenre. Elvétve bólogattam a kérdéseire, mert tényleg a leganalfabétább sütit igyekeztem megtalálni.
- Elvileg kellene lennie ilyennek benne. De tényleg nem tudom, milyen luciferi dolgok ezek itt - inkább megvettem az édességet, ha megkívántam néha, de csak hümmögtem.. sóhajtottam, összevontam a szemöldökeimet nem tetszően, vagy éppen megráztam a fejem a képtelen recepteket látva, Manolo viszont tényleg nem hagyta, hogy becsukjam a könyvet és azt mondjam, hogy hopp, semmi érdemlegeset nem találtunk benne. Oldalra pillantottam a fiamra, amikor kiszúrta a brownie-t és ha már volt ennyire szemfüles, csak átfutottam a hozzávalók listáját, inkább át is engedve neki a könyvet aztán, hogy úgy nézzek arra, mintha épp a rituális máglyán égetésemet terveztem, egészen a magic brownie említéséig. Megköszörültem a torkom.
- Hmm.. szerintem azért nem kell egészen Hollandiáig menni, az itteni ogyasztók is kísérletezhetnek ilyesmivel. De mégis honnan jött ez az ötlet? - úgy figyeltem, mint a szkeptikus Sherlock Holmes szemű tacsik a meme-eken. Voltam fiatal, tudatlan és kíváncsi, hogy több mindent is kipróbáljak, de ezek olyan témák voltak, amit jelen esetben nem akartam volna boncolgatni. Főleg azért sem, mert Manolonak még véletlenül sem akartam ötleteket adni, hogy még milyen gondokkal nézhetünk szembe.
- Neked kell eldöntened, nekem egyformák - tanácstalanul megvontam a vállaimat és ha már nem beszélhettem le a terveiről, akkor ahogy felálltam, az ujjaimmal felborzoltam a haját egy kósza, széles mosoly kíséretében. - Na gyere, kísérletezzünk - reméltem, hogy volt elég alapanyagunk, mert biztos voltam, hogy több kísérlet után sem lesz olyan, mint amilyennek kellene lennie. A kávémat szürcsöltem a konyhába visszamenve, és ameddig nem érkezett meg a gyerek, ameddig nem volt meg a végleges döntése, a világ összes fájdalmát érezve szedtem elő a hozzávalókat, amikre még emlékeztem, mindegyik közt tartva egy kávékortynyi szünetet is. Ráértem. A telefonomért nyúltam, hogy aztán a nem messze lévő mexikói étterem rendelős oldalát megnyissam, eldöntve, hogy a csirketekercsen túl mire is vágytam úgy igazán anélkül, hogy ne rókáznám el magam. Beszámíthatatlan volt néha a rosszullétem, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Nessa legújabb üzenetével sem, amiben épp az aktuális ágybetétjének sikereit és pozitívumait ecsetelte. Komolyan?! Megértem, hogy nem volt gyereke és szingli nőként azzal volt és úgy, ahogy az neki jó volt, de teljesen mások voltunk. Vagyis... nem feltétlenül.
Rámosolyogtam haloványan Manolora, ha felbukkant a konyha bejáratánál. - No?

Manolo & Gaby

Nem. Abszolút nem konyítottam a főzéshez, a sütéshez meg pláne. Hiába voltam anya mellett kiskukta még Panamában, hiába próbálta belém verni Vanessa is a minimális tudást, a tudományom megállt a philadelphia cheesesteak szendvicsnél és az amerikai palacsintánál. Teát és kávét is tökéletesen készítettem, de Miles nem a főztömért vett feleségül, és erre a randik egyikénél jöttem rá, hogy az ő szívéhez nem a hasán keresztül vezetett az utam. Egyszerűen csak.. klappoltunk és ha eleinte rosszul is éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam ténylegesen vendégül látni, csak ha rendeltem valamit, vagy ha ő felajánlotta, főz kettőnkre... már nem éreztem emiatt bűntudatot. Lett volna időm gyakorolni a legutóbbi terhességem idején is. Akkor is, amikor itthon voltam Manoloval a születése után, de minden egyes kísérletem csúfos kudarcot vallott.. legalább a fiam lelkes volt, ami nem mondom, hogy átragadt rám is, de ha már eddig is mindent megkapott az életben, amit csak kért, azt hiszem, késő lenne nemet mondanom erre a lehetetlen küldetésre.
Az viszont kevésbé tetszett, hogy Manolo a magic brownie felé kacsintgatott. Így is épp elég nehéz volt rávenni őt, hogy az iskolára koncentráljon, miközben állandóan be kellett mennünk az apjával a szaktanárokhoz, az igazgatóhoz és majdhogynem segget nyalni csak azért, hogy bent maradhasson a suliban, hogy ne csapják ki és egyre fárasztóbb volt mindezt állandóan újra és újracsinálni.. mintha egy olyan mókuskerékbe csöppentünk volna, ami nem hogy lassult, hanem egyre őrjítőbb tempót diktált. Nem tudtam sokszor, hogy mit rontottunk el, ezért is tartottam nagy becsben a nyugodt napjainkat, amiért nem kellett gyomoridegig aggódnom a két Valderrama-fiúért, akik az életem részei voltak. Mindig is azt gondoltam, hogy tudom, mit csinálok, hogy jó anya és feleség vagyok, de mindezt megvétózta az utolsó pár év.. és hónap, amit nem feltétlenül volt könnyű feldolgozni és nem is tudtam... talán ezért kezdtem el néhány évvel ezelőtt eljárni rúdtáncra. Talán ezért kellett Vanessával is találkoznom, aki előtt mertem sírni és kételkedni a házasságomban, a gyereknevelési döntéseimben. De azért az mégis csak más kérdés, ha engedném a fiamat kipróbálni olyan dolgokat, amikkel egyenes úton csúszhat le a mélybe és ami után képtelenség lenne kordában tartani őt. Féltettem és tartottam attól, hogy valóban egyszer olyan helyzetbe és társaságba kerül, ami miatt elveszítheti a jövőjét. Mégsem akartam bevallani ezen félelmeimet. Nessán kívül senki másnak sem, mert azzal beismertem volna mindenki előtt, hogy elbuktam.. hogy kételkedek önmagamban, a családomban, abban az egységben, ami stabil lábakon állt éveken keresztül és ami egyet jelentett az életemmel...
- Szerintem a sima is tökéletes katasztrófa lesz - elpillantva a fiam felé nem feledkeztem meg arról, hogy csak egy vállrándítssal felelt a kérdésemre, de nem akartam legalább vele ma vitatkozni.. - Nem akarunk inkább megnézni egy Youtube videót is a biztonság kedvéért? - érdeklődtem tőle, elhúzva Nessa üzenetét, mintha nem olvastam volna. Nem kellett, hogy Manolo tudja, auntie Vanessa (ahogy piciként hivatkoztunk rá a rokoni kapcsolat hiányában is) olyan dolgokat képes volt leírni és kimondani, amit én még majdnem húsz évnyi házasság után sem. A pillantásom a pultra rakott tojásról a lisztre, cukorra, barna cukorra siklott, csak hogy bólintsak a mérlegre. Sejtettem, hogy a konyhaira gondolt, legalábbis nem volt kedvem a digitálisra pakolni a saját tömegem mellé rakni az alapanyagokat.
- A mosogató felett balra lesz, ha minden igaz és oda rakta vissza apád - nem nagyon szoktuk átrendezni merő szórakozásból a lakást, mindketten ragaszkodtunk a jól megszokott dolgokhoz, mert mindennek megvolt a maga helye. - Leveszed? - néztem Manolo felé, lepakolva a pultra is a bőgrémet, csak hogy alkarral támaszkodva meg a pulton a youtube videók közül kiválasszam a legrövidebb brownie-készítő varázslatot, mintha éppen a Jancsi és Juliska (Hansel and Gretel) meséből a gonosz boszorkány főzetét kutatnám fel. Csak hümmögtem a feltett kérdésre először, mert éppen azon voltam elámulva, hogy a videóban szereplő konyhapult mennyire gyönyörű volt, olyan márványpulttal, ami tényleg igazi volt és nem csak olyan hatású. Szerettem itthon lakni, szerettem ezt a lakást is, mert tőlünk vált otthonná és attól, amivel berendeztük.. még akkor is annak tartottam, amikor Miles nem érkezett haza, amikor dupla műszakot vállalt, amikor pedig hazaért, akkor szinte nem is beszéltünk, csak az ágyba borult a fáradtságtól. Megköszörültem a torkomat, úgy pakolva le a pultra a telefont, hogy Manolo is rálásson a videóra, ha mellém ért a konyhai mérleggel - azt még megismertem.. azért elég sok mindent láttam a kicsivel több, mint negyven évem alatt. Összefontam a karjaim a mellkasom előtt, fel is egyenesedtem és legalább olyan lelkesedéssel figyeltem a videóban készülő sütit, mint amennyire a száraz tananyag kötött le az egyetem alatt, csakhogy itt még koncentrálnom is kellett.. nem mintha annyira nehéz művelet lett volna a folyamata a sütinek, csak hát.. ha a konyhát vesszük és az én munkásságomat, akkor garantált a katasztrófa. Mintha palacsintát csinálnék, csak egy kicsit másképp kell. Plusz kakaó... oké, talán nem gyújtjuk fel a házat.
- Arequipe.. a neve annak, amit apa szeret - mosolyogtam oldalra, hogy végre meg is válaszoljam a feltett kérdését. - Dulce de leche.. másnéven. Van náluk egy fügével kombinált verzió is, arról, amikor ismerkedtünk, ódákat zengett, bár nem sokszor jutottak hozzá odaát - halványult el a mosolyom. Miles nem volt az, aki panaszkodott volna, de nem volt nehéz kitalálnom akkoriban, hogy velünk ellentétben ők nem dúskáltak a pénzben. Sőt, nagyon is szegény rétegből származott, ami apa szemét szúrta régen.. talán még a mai napig is, mert hiába, hogy rokonok lettek, attól még apámnak megvolt a maga véleménye és ha el is fogadta a döntésem, hogy kivel akartam leélni az életem, attól függetlenül még nem kellett velem egyetértenie.. Manuel születése előtt mindent megtett azért, hogy hátraarcot vegyek, csak hogy felnyissa a szemeimet, Miles nem hozzám való, találhatnék jobbat is, pénzes fazont, aki képes lenne eltartani, úgy, ahogy azt kell és nem egy vitám, sőt, inkább veszekedésem volt apámmal emiatt. - Azt mondja, hogy a bolti nem olyan, mint amit régen evett még Kolumbiában. Valahogy más - előszedtem egy nagyobb tálat, amibe majd kerülnek a nyers alapanyagok. Szerencsére nem kellett keleszteni-gyúrni semmit, csak keverem-kavarom förmedvény volt. A vizet feltettem forrni a tűzhelyre.. azt csak nem tudom elrontani.. szóval vízgőz felett kell felolvasztani a csokoládét és a vajat is.. mindent szigorúan laktózmentes verzióban, hogy ne kelljen Manolonak futnia a mosdóra a sütikóstolás után azonnal.

Manolo & Gaby