Igyekeztem megtalálni a lelki békét, meg a belső összhangot, vagyis ezt csiripelték nekem hosszú hónapokon keresztül, amíg pszichológushoz jártam, aztán felváltotta ezt a jóga. Nem értettem a lényegét a mozdulatsoroknak, meg amúgy sem voltam egy olyan lány, aki képes volt egy helyben ülni. A legjobb barátnőmmel laktam együtt immár hat éve, és magunkba ittuk a híres metropolisz ezer arcát. A messzi világom, ahol születtem egészen más életritmust diktált, de ideát sem állt meg a pörgés. Két munkahelyen álltam a sarat, az egyik igaz csak a délelőtti órákban, és nagy ritkán a hétvégén foglaltak le, mert még friss voltam a szakmában. Egy hónapja szereztem meg a life coaching képesítést egy online tanfolyam keretein belül. Nem számítottam rá, hogy véghez fogom vinni, mert nem éppen abba az embertípusba tartozom, aki, ha elkezd valamit, akkor be is fejezi azt. Nem tudom, hogy melyik felmenőm génjeit örököltem, de nem is igazán érdekelt. Harminc éve keresem önmagam, és bízom benne, hogy meglelem az utamat. A múltamnak árnyalt részei még most is bennem munkálnak, főleg a tegnapi sokk óta. Nem szoktam panaszkodni, általában szemet hunyok ama tény felett is, ha a szervezetem jelez. Nem sírtam, és nem is éltem a panasz lehetőségével, de ez az állandó gyengeség, meg visszatérő megfázások rávettek arra, hogy elmenjek a háziorvosomhoz, és kivizsgáltassam magam. Eleinte csak arra gondoltam, hogy vérszegény vagyok, esetleg benyeltem valamilyen vírust, de amikor személyesen szeretett volna konzultálni velem Dr. Lopez, akkor kicsit megijedtem. Napokig halogattam a találkozást, és minden mondva csinált ürüggyel lemondtam az időpontokat, végül jelezte, hogy ezzel most jó lenne, ha nem játszanék, hanem bemennék hozzá. Idegesen ültem végig a rendelést, és hajtottam a fejemet a kivégzőm elé, amikor megláttam a szokásos mosolyt. Ezer közül is felismertem volna már, hiszen évekkel ezelőtt láttam a húgom betegségének kapcsán. Anyáék engem is magukkal vittek, így az egész család egy időben tudta meg, hogy nincs sok hátra, mármint Libbynek. Későn fedezték fel a betegségét, és mivel nem gyakran fordul elő, hogy egy ilyen fiatal kislány essen bele, azt hitték, hogy nem lesz akkora baj belőle, hiszen erős, és egészséges volt előtte. Néhány hónap alatt vitte el a rák, és szépen végig kellett asszisztálnom neki az elmúlását. Direkt használnám ezt a szót, mert a halál csúnya, de Libby valóban elmúlt...én láttam utoljára, fogtam a hideg kezét, és éreztem ahogyan elfogy belőle az életigenlés. Előttem megjátszotta magát, de esténként, amikor azt hitte, hogy elmentem fürdeni, akkor láttam, hogy mennyire szenved, és fáj neki. Gyötrelmes időszakokon ment át, és egyre csak fogyott, a végén már az is nehezére esett, hogy kimásszon az ágyból. A remény hal meg utoljára, ahogyan a mondás tartja, de bennem még akkor is munkált, amikor tudtam, hogy nincs sok hátra. Tagadásban éltem hosszú ideig, és arcul csapott a felismerés, hogy a múlt olyan módon kúszik vissza a jelenembe, ahogyan nem számítottam rá. A sok papírból és adatból nem igazán fogtam fel, hogy mi is a helyzet. Kedvesen és együttérzően magyarázta el a doktor úr, hogy a vérképem alapján ez nem egy sima megfázás, vagy vérszegénység, hanem annál sokkal rosszabb feltételezéshez jutottunk el. Nem értettem a szakszavakat, a latinhoz nem konyítottam sokat, de az lejött, hogy nagyobb a baj, ha még ráadásul fel is kell keresnem egy onkológust. A körök nem voltak ismeretlenek, csak az érzés, hogy most rajtam van a sor, és jóformán nem tudok semmit sem felmutatni a nagy életnek nevezett játékból. Nem mondom, hogy vonzott volna a férjhez menés, de eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer én is fehér ruhába bújhatok, vagy ami még rosszabb elképzelés, hogy gyereket szülök. A tények ellenem beszéltek, és az idő, mint fogalom egyik napról a másikra felértékelődött. Délután fel kellett volna hívnom a dokit, és egy időpontot egyeztetni vele, de valahogyan nem vitt rá a lélek. Ki cseszett velem ki ennyire, hogy megátkozott? Nem bírtam elfogadni, hogy ez velem is megtörténhet. A munkakezdésemig a fitneszteremben alig volt két óra, de én itt bolyongtam a hatalmas felhőkarcolók között, a zsebembe rejtett végítélettel. Egy hete még abban a hitben léteztem, hogy felírnak nekem néhány vitamint, és úgy élhetem tovább az életem, hogy maximum odafigyelek az étkezésemre, és eljárok futni...igen terveztem, hogy edzeni fogok, de ezt is halogattam, mert nem rajongtam a sportokért. Az első dolgom az volt, hogy bevásároltam egy rakás hot dogot, és az egyik kinti padon tömtem magamba. Késleltettem ezt is, de minek, ha úgyis mim van? Nem mertem elővenni a kész papírokat, mert újra felhúzott volna a valóság. Viccesnek hathatott a kinézetem, ahogyan a padon ülve röhögtem, és az arcomról folytak a könnyek. Haldoklom, és zabálok? Nem kellene életvezetési tanácsokat adni? Mondjuk...ne menjél be dolgozni, hanem kezdd el költeni a spórolt pénzedet, és láss világot? Már magam sem tudom, hogy nekem mit kellett volna tennem ebben az állapotomban, de arra törekedtem, hogy valamivel lefoglaljam az elmémet, és elmondhassam, hogy nem hiába keltem fel. Röhejes, hogy céltalanul barangolok New York utcáin, és egyáltalán nincs rám hatással a napsütés. A szokottól eltérő virágos mintázatú nyári ruhát vettem fel, pedig az időjárásim körülmények még totál messze állnak ettől, de tetszett a színe, és mellé egy hozzá nem illő rózsaszín sálat kötöttem a nyakamba. Amerikában nem bámulnak meg annyira, mert mindenki kirívó eset, itt az a menő, ha nem úgy nézel ki, mint egy szürke kisegér. A lábaim visznek előre, én meg csak azon agyalok, hogyan is küzdjek meg az új felállással? A járásom lelassul abban a minutumban, ahogyan megvilágosodom. Nem fogok beleegyezni semmilyen kemóba, vagy hasonlóba, biztosan akadnak más gyógymódok is. Nem megyek oda felkészületlenül a találkozóra, hanem elébe megyek a híreknek. A tudás hatalom, és nekem szükségem van rá. Az Academy of Medicine lépcsőin felsietve tárom ki az ajtót, és mosolygok rá egy éppen kitérő lányra. - Szia...ha most keresed Keith L. Moore könyvét, akkor siess, mert valaki le fog csapni rá. - nem igazán értettem, hogy miről beszél, de belépek a nagy hallba, és még azt is elfelejtem, hogy mit keresek itt. Sosem láttam még azelőtt ezt a könyvtárat, nem is egy magamfajtának találták ki a helyet, de a legjobb helyen járok, ha a betegségekről van szó. A kezdeti lelkesedésem nem múlik el, és úgy döntök, hogy szerencsét próbálok. - Jó napot. - odasétálok a pulthoz, mint aki nem először jár hasonló helyen, és a kezemet letámasztva kukkantok a másik oldalon ülő középkorú hölgyre. - Miben segíthetek hölgyem? - a hanglejtése is unott már, de ennyi baj legyen. - Ó, most csinálok egy kutatást a leukémiáról, és szeretném kikérni az összes létező szakirodalmat ebben a témában? - hadarom el, hogy mi a tervem, de azt hiszem, hogy nem vagyok túlságosan meggyőző. - Hölgyem a témában több, mint kétszáz könyvünk van, digitális források...nem lehetne egy kicsit pontosabban? - kérdez vissza, de nem fog ki rajtam. - De...az összes kell. - hangsúlyozom ki, mint egy őrültnek, de valamiért nem most kezdhette a szakmát. - Így nem tudok segíteni... - nem szoktam elveszíteni a fejem, de rácsapok az asztalra, ezzel felhívva magamra a figyelmet több ízben is. - Tudnia kell segíteni, mert ez a dolga. A könyveket akarom, vezessen oda. - egy negédes mosollyal az ajkaimon jelzem a problémát. A táskámat is levágom, hogy éreztessem nem jó emberbe kötött bele. - Hölgyem, kérem... - kezdene bele finomabban, de belé fojtom a szót. - Ide azért járnak a medikusok, hogy tanuljanak, nemde? Lehetővé kell tenniük, hogy hozzáférést kapjanak az anyaghoz, nemde? Mit fogok mondani a kutatásvezetőnek? - fakadok ki, és immár többen rám mutogatnak....

| ⚶

Colette&Lincoln

My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.

Miss Conway merev testtartással ült előtte, meghagyva az egy asztalnyi távolságot kettejük közt. Azóta nem szólt Lincolnhoz, mióta átadta a férfinek az apja végrendeletét, amelyhez joga volt Dr. Shawnak is, legalábbis a benne leírtak szerint. A leltár papírjai egyelőre még az asztal lapján várták, hogy a könyvtárigazgató rávethesse magát, és csakugyan, olyan dokumentumok szerepeltek a listán, amiét a férfi összeteheti majd a két kezét. Kötelespéldányokon túl első kiadások, még az ezernyolcszázas évekből származó kötetek, olyan kincsek, amiktől Tilly magától soha nem vált volna meg, de tiszteletben kellett tartania az édesapja utolsó óhaját.
- Szeretném megtekinteni helyben, Miss Conway, ha nem zavarná a dolog. Csak hogy eldönthessem, hogyan és miként szállíthassam át ide a gyűjteményt - emelte fel a tekintetét Lincoln a vöröshajú, harmincas nőre, akinek a könyvtár hatalmas, fedett előterében is a szemei elé volt húzva a napszemüveg. Linc gyanította azért, hogy a kisírt szemeit ne lássák az arra nem érdemes emberek.
- Ennek nem látom akadályát. Egyedül amúgy is képtelen lennék megbirkózni azzal az egésszel, ami otthon... történt - fejezte be a nő némi hezitálás után a mondandóját, amivel Doki tisztában volt. Tilly apja nem csak, hogy öngyilkos lett és a saját fejével szembe fordította a vadászpuskáját, de előtte még a csaknem negyven éve örök hűséget fogadott párját is, Tilly anyját is a másvilágra küldte. Ha volt is olyan oldala a végrendeletnek, amelyben bevallotta a tettének indokait, arról ebben a részben-fejezetben Lincoln nem szembesült.  Dr. Harold Conway korábban köztiszteletben álló orvos volt, Shaw még a rezidens éveiben ismerte meg a férfit, akinek a kezei alatt fejleszthette a tudását. - Ha szeretné, akkor a kulcsot is oda tudom önnek adni, Dr. Shaw, mert én nem hiszem, hogy vissza tudnék menni oda - a nő hangja valahol félúton elcsuklott, az arcbőrén alászökő könnyfolyamot pedig Lincoln sem tudta figyelmen kívül hagyni. Gyakorló sebészként, praktizáló orvosként rengetegszer találkozott a gyász szakaszaival, amit muszáj volt kezelnie, nem ignorálhatta ezeket az érzelmeket a pácienseinél, sem pedig azok hozzátartozóinál sem. Doki nagyot sóhajtva masszírozta meg az orrnyergét. Tudta, hogy be kell mennie abba a házba. Hogy a személyes holmikat kikerülve csakis az orvosi témájú gyűjteménnyel foglalkozzon aztán. Harold mindig is büszke volt a könyveinek ékkövére, egy harmadik kiadású Cheselden kötetre, amely az emberi test anatómiáját állítja középpontba. Egy alkalommal, közel nyolc évvel ezelőtt Lincolnnak szerencsére is volt látni azt, s ahogy visszaemlékezett, még vigyorogva meg is jegyezte Conwaynek, hogy egyszer az övé lesz az. Nos, nem teljesen így gondolta.
Mielőtt azonban felvehette volna a leltárt tartalmazó papírt, mielőtt végigfuthatta volna a dokumentumokat, mikkel gazdagodott a könyvtár a hagyatékoknak köszönhetően, az oldalról érkező becsapódó hangra és egy hölgy hangosabb szavaira fordult a hangforrás irányába. Inkább zajnak gondolta, mert valóban, könyvtárban a csendben kellene osztozni, nem pedig a felesleges hangoskodásban. Stella a pult mögül erőteljesen én nem tudok ezzel a nővel mit kezdeni arckifejezéssel pillantott el Lincoln felé, aki sóhajtva emelkedett fel Tilly mellől egy bocsánatkérést követően, hogy a zakójának középső gombját visszagombolva lépjen oda a pulthoz a barna hajú hölgy mellé. - Üdvözlöm az Academy of Medicine-ben, hölgyem. Lincoln Shaw a nevem, a könyvtár igazgatója vagyok - pillantott futólag a hangoskodó felé, a bemutatkozását ki nem hagyva, végül az alkalmazottra nézett rá. - Mi a helyzet, Stella? - alkarját simította a magasított pultra, az említett pedig nyelt egyet.
- A hölgy az összes szakirodalmat szeretné kikérni a leukémiáról egy medikusi kutatáshoz - adott választ egy pillanatnyi hezitálás után, Shaw pedig bólintott.
- Ennek semmi akadálya nincs. Elkérhetem az olvasójegyét esetleg, hölgyem? - pillantott át a "problémás" nőre türelmes és felettébb megértő, nyugodt arckifejezéssel. - Van, amit ki fog tudni kölcsönözni, de azok száma is maximalizálva van, illetve van, amit majd csak helyben fog tudni használni, mert vannak olyan dokumentumaink, amiket sajnos az olvasóink számára nem biztosíthatunk kikölcsönzésre - Stella megmozgott a székén, már nyugodtabban kezelve a helyzetet, hogy nem neki kellett elsősorban helyre hozni ezt a jelenetet, hanem itt volt a főnöke is. Akitől egy kicsit mindig is tartott, de ugyanannyira imádott vele egy légtérben is tartózkodni.
- Megkérdezhetem, hogy a leukémiát mely perspektívából és milyen megközelítésből szeretné a kutatás során vizsgálni? Mert ha a kutatásvezetője meghatározott egy irányt, úgy talán könnyebb lenne elindulni is - tett még hozzá ennyit, kigombolva az előzőleg lyukba bújtatott gombot a zakón. Nem mászott bele a nő intim szférájába, és nem is kényszerítette őt semmire. Nem kérte meg Shaw, hogy távozzon, egyszerűen csak próbálta elsimítani az ügyet anélkül, hogy az előtér zengett volna egy női hisztitől.

Szeretek spontán lenni és felfedezni a környezetemet, bandukolni a szabadban, de ma egészen más erők hajtottak. Nem tudtam megmondani, hogy mivel ment el a délelőttöm, mert amióta csak felkeltem az járt a fejemben, hogy mi játszódik éppen a testemben. Sosem gondoltam volna, hogy egy kis megfázásból majd eljutunk oda, hogy valami komolyabb bajom van, és ennek nevet adva a rettegett kort élem meg. Nem voltak nagy céljaim a jövőre való tekintettel, de még nem szívesen ástam volna el magam, ha nem muszáj. Egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy a félelmem nagyobb, vagy a pánik uralkodott el rajtam és ez is megoldható lesz, akár egy sima probléma az életem során. Nem igazán szeretném feleleveníteni a háziorvosom szánakozó pillantását és a hátamon pihenő kezét, mellyel nyugtatni próbált, de csak az ellenkezőjét érte el. A jó alvás messze állt tőlem, de múlt éjjel még annyira sem sikerült ezt honorálnom akár csak egy másik unalmas éjszakán. A tekintetem többször veszik el a Manhattan-t uraló felhőkarcolók láttán és legszívesebben most felmásznék az egyiknek a tetejére és onnan ugranék le. Egyáltalán nem féltem a magasban annyira, mint elsőre látszott, imádtam az adrenalin zubogását a véremben és elég sok mindent szerettem volna még kipróbálni, ami megnöveli a szervezetemben termelődő hormont. A húgom jutott eszembe és az utolsó találkozásaink egyike, ahol előszeretettel magyarázott az extrém sportok adta eksztázisról. A szörfözésre is én tanítottam meg, de elárulta, hogy a legnagyobb álma az ejtőernyőzés lenne úgy kb. 4000 m magasból. Az ő emlékére került fel az én bakancslistámra is, de mi van, ha most nekem kell egy olyan listát kreálnom, ami nem a halott testvérem vágyait eleveníti meg, hanem a sajátomat? Mi mindent kellene még véghez vinnem, mielőtt letelik az időm? Egy házaspár zökkent ki a kis mélázásomból, amikor elhaladnak a padom mellett. Az íriszeimet a gömbölyödő hasú nőre vezetem és egy pillanatra a saját lélegzetemet is visszatartom, hiszen rádöbbenek arra, hogy ezt sem szeretném, ha kimaradna a nagy tervezésből. Sosem vágytam kimondottan a gyermekre, de jó volt a tudat, hogy ráérek vele, most viszont abban sem vagyok biztos, hogy ezt az évet megélem. Túlságosan friss az élmény a betegséggel kapcsolatban és nehezen dolgozom fel, ha valami váratlan hírrel támadnak le. Dolgoznom kellene délután, a teremben biztosan el tudnék lazulni, de most más célok hajtanak. Felpattanva sétálok át az úttesten az óriási épület elé, ahova belépésem sem lenne, de hajt a kíváncsiság, hogy még többet tudjak meg a láthatatlan ellenségemről. A húgom esetében későn realizáltuk a bajt, de talán nekem még van esélyem felvenni a harcot, és akkor nem lenne jobb, ha tudnám is, hogy mivel állok szemben? Nem sokáig hezitálok a bejárat előtt, mert éppen kinyílik az ajtó és egy fiatalabb lány szólít meg. Fogalmam sincs, hogy milyen könyvről beszél, vagy ki lehet az, akit megemlít a megjegyzésében, de elmosolyodva bólintok és átveszem tőle a kilincset. Az első lépéseim bizonytalanok, sosem jártam még egy szakkönyvekkel tarkított könyvtárban, ahol képes lennék eligazodni. Az egészségügy messze áll tőlem, sosem remekeltem a reáltárgyakból a matekot ki nem állhattam, ahogyan a kémiát sem. A pult nincs is messze és nekem ezen időszakaszban kell villantanom valamit, ha információhoz akarok jutni. A hazugság úgy jön a nyelvemre, mint egy általános magyarázkodás, észre se veszem, hogy már most beleélem magam egy kitalált szerepbe, amihez az égvilágon semmi közöm. A pult mögött ücsörgő hölgy a vártnál türelmetlenebbül fogadja a kérésemet. Megértem, hogy a kínálat óriási, de nekem konkrét adatgyűjtésre van szükségem. Tisztában vagyok vele, hogy valahol el kell kezdenem az olvasást, de arra nem számítok, hogy ennyire vehemensen reagálok a segítségnyújtás elmaradására. A tegnapi napomat lehúzhattam a klotyón, és biztosan emiatt vagyok ennyire házsártos is. Nem szoktam mások torkának esni, csak tanácstalan vagyok a témában, és ahhoz, hogy eladjam magam nem ártana, ha konyítanék valamit a hazugságomhoz. A nő eltűnése csak még jobban zavarba hoz, de akkor tetézi mindezt, amikor egy zakós úriember közelít felém a legnagyobb természetességgel és áll meg a pult mellett alig pár méterre tőlem. A bemutatkozása közben a tekintetem az egész testfelépítését bejárja, de a végén a kéklő lélektükröknél állapodik meg. Az igazgató? Csodás...bajban vagyok. - Colette. - ennyit sikerül kinyögnöm úgy mellékesen, mert a történet nélkülem folytatódik és egymás között beszélik meg az előbb elhangzott panaszomat. - Az olvasójegyem? - vakarom meg a kezemet totálisan megsemmisülten és úgy teszek, mint aki hirtelen a táskája mélyén kezd kutakodni. - Sajnos azom nincsen. - felelem kurtán, és elnézek a másik irányba, ahonnan immár jó pár szempár rám vetül, egyesek megvetően fürkésznek. - A fiatal felnőttek körében kialakuló leukémiának az összes genetikai hátterét fogom elemezni. - köszörülöm meg a torkomat aztán kihúzom magamat, és behúzom a táskámon a cipzárt, hogy ne essen ki az edzőruhám, ami a fitneszteremben kell majd. - Öhm...genetikus leszek, ha végzek. A hajlamot vizsgálnám a fiatal nők körében... - jegyzem meg úgy mellékesen a férfi szemébe nézve és hirtelen gondolom meg magam. - Tudja mit hagyjuk az egészet, majd megoldom másképpen. - legyintek egyet és azt hiszem, hogy ideje innen lelépni. - Sajnálom, hogy az idejüket raboltam Mr. Shaw. - pillantok rá futólag és megindulok a másik irányba, hogy minél hamarabb felszívódhassak.  

| ⚶

Colette&Lincoln

My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.

Lincoln az a fajta ember volt, aki könnyen idomult mások lelkivilágához. Nem kényszerített, nem erőltetett rá másokra olyan véleményt és olyan döntést, amely nem volt szükségszerű. Nem próbálta meg befolyásolni sem az embereket, még akkor sem, ha a lehető legtöbb választott tárgya pszichológia témakörét ölelte fel anno, még egyetemi tanulmányai során. Simulékony természettel bírt, olyannal, ahol ő maga is meg tudta őrizni a saját lelkivilágát, függetlenül attól, kik vették körbe. Erőszakos emberek, depresszívek, és talán a régi praktizálásának hála sikerült egy olyan rendszert kialakítania, ahol a legtöbb esetben képes volt szóra bírni a másik felet, a kapott információkat azonban soha nem szivárogtatta ki. Az orvosi évei előtt is már szigorúan ragaszkodott a titoktartáshoz, kerülte a pletykát, a rossz indulat pedig fel is háborította sok esetben, de amit a leginkább gyűlölt az az volt, ha valakinek két arca volt és szemrebbenés nélkül képes volt hazudni.
Doki... ha tudta is az igazat, hagyta, hogy a hazugságok körbeöleljék az illetőt, és nem helyesbített soha, nem akarta helyre tenni a másikat. Ezek az apró botlások a végére olyan szinten eltávolították tőle az embereket, hogy egy idő után lemorzsolódtak mellőle minden esetben. A mindennapjai során is számos problémával került szembe, amiknek meghagyta azt a szükséges időt, hogy elrendeződjenek a maguk sodrásában. Ámbár.. a munkában szigorúan vette a probléma megoldást, arra törekedve, hogy a lehető leggyorsabban túlessenek egy probléma körön, mert újabbak és újabbak jöttek velük szembe. Esetleges beázások, digitalizáció, kötetbeszerzések, törvényi módosítások és rendeletek, munkajog... és ez még mindig csak a jéghegy csúcsát képezte. Az általános 9 to 5 munkán túl még ott volt Chelsea is, akivel már napok óta nem beszélt, és volt egy függő beszélgetésük, amivel igyekezett nem foglalkozni.
Ahogy Tilly Conway-től is elvonták a figyelmét a pultnál történtek, Stella szótlan segélykiáltására pedig reagálnia kellett, ahogy az egy jó főnökhöz illik. Vagy mi. Gyűlölte, ha a Főnök és azok beceneveit alkalmazták rá, a Doki pedig még gimnáziumi évei során ráragadt, már akkor is biológia és anatómia buzi volt, amit kedvelt. A problémát okozó nőtől nem messze parkolt le, hogy átvehesse Stella-féle nem nyugalmat és megoldjon egy olyan helyzetet, ami nem volt illő a könyvtár életéhez. Lincoln hangja nyugodt volt és segítséget nyújtó, ahogy a barna hajú nő vonásait és testtartását felmérte, a szavait is a jelen helyzethez mérten válogatta meg.
Colette nevének elhangzására bólintással reagált, azonban úgy ítélte meg, hogy a kézfogást hanyagolja, mert nem azon volt a hangsúly, nem állásinterjúztatott, és még csak nem is tervezte, hogy hosszasan időzne a hölgy társaságában. A szavai nyomán felhangzó magyarázat közben a nő rezdüléseit figyelte, azt a zavart jelző mozdulatot a karján, de a téma súlyosságát az ő vonásai is tükrözték. Volt tapasztalata a családtagjai körében rákos megbetegedésekre, ahogy minden ember vesztett már el a kór által egy-egy szeretett családtagot, ebben biztos volt.
- Ez egy igen felelősségteljes kutatás lenne, remek témát választottak - reagálta le a nő szavait, és már hajlott afelé, hogy beszélgetést kezdeményezzen a témakört illetően a nővel, amikor egyetlen másodperc alatt meggondolta magát Colette. Shaw a nő hátát figyelte, ahogy megfordult, és mielőtt még eltűnt volna a hangja érte utol a hölgyet.
- Miss Colette?! - fekete bőr cipőjének sarka mélyedt bele a kövezett padlóba, ahogy a nő után lépett, és ha nem is ért hozzá, a szavait felé címezte. - Nem kell elmenekülnie, a témában rengeteg tanulmány és dokumentum fellelhető a könyvtárunkban, biztosan találni fog olyat, ami kell a kutatásához - ha a nő megállt, akkor Lincoln megkerülve belenézett a nő mélybarna szemeibe. - Nem tart sokáig az olvasójegy elkészítése, csak regisztrálnia kell nálunk és pár helyen aláírnia. Utána egy éves tagsággal fog rendelkezni, amit ha szeretne, a későbbiekben meghosszabbíthat. Természetesen.. ha úgy gondolja, hogy mégsem tart igényt a gyűjteményünkre, megértem, más kórházak is rendelkeznek ezzel a tudással, csak nem ilyen mélységben, mint mi - tette hozzá mindezt. Orvosi könyvtárként csak és kizárólag medikai jellegű gyűjteményekkel foglalkoztak, s a témához hűek maradtak. Lincoln kinyújtotta  a karját Colette felé, jelezve, hogy ha mégis csak engedne a beiratkozás nyomásának, akkor a pulthoz vezető utat követhesse a nő.
- Szükségem lenne a teljes nevére, hölgyem. Az olvasójegy miatt természetesen - mosolygott rá a nőre, teljesen természetesen. Minden flörtölési szándékot mellőzve. A könyvtár és a kórház falai közt ő szakember volt, nem pedig trófeagyűjtő ősember.