Hány dologhoz nyúltál ma? A telefonod biztos megérintetted. Ittál reggel a kedvenc kávésbögrédből? Mostál fogat? Felöltöztél? Megebédeltél? Ha a válaszod „nem”, akkor gondolj újra végig a napod. Hiszen tárgyak tömegesen határoznak meg minket. A tárgyak leírják az identitásunkat, a kulturális, vallási hovatartozásunkat, a családi helyzetünk. A minket körülvevő tárgyak festenek csak igazán teljes képet arról, hogy kik is vagyunk mi valójába.


Antik Seiko karóra
Adamről tudni kell, hogy nem egy szívbajos lélek. A határidőket rugalmasan kezeli, egy nap vagy hét ide-oda szerinte nem sokat számít. Arról ne is beszéljünk, hogy hajlamos folyton elkésni a találkozóiról, mert valahogy sose jósolja meg elég pontosan, hogy mennyi időbe fog telni odaérni a megbeszélt helyszínre. Megrögzötten azt gondolja, hogy biciklivel úgy is hamarabb odaér, mint azt ahogy a Google Maps jósolja, autóba vagy tömegközlekedésre csak akkor ül, ha nagyon nagy távokat kell megtennie. És minden késését képes úgy elkövetni, hogy ez az karóra a nap nagyrészében a kezén díszeleg, csak alváshoz hajlandó levenni. Magának az órának egy kedves története van, habár a legtöbben azt hiszik, hogy talán az apjától, nagyapjától örökölte, de a családjának ehhez semmi köze se volt. Adam szeret zsúfolt régiségvásárokra és bolhapiacokra járni, ahol nevetségesen alacsony áron vásárolhat meg szemétnek titulált tárgyakat, amik egy kis javítással újra a régi patinás fényükben tudnak tündökölni. Ezt az órát is így vette, törött fogaskerékkel és megrágott bőr szíjjal. Hosszú napok munkájával került a jelenlegi állapotába.

Victrola bakelit lejátszó
Adam első dolga, mikor belép a lakásába egy elfoglalt nap után, hogy a bakelit lejátszójára feltesz egy lemezt. És míg megvacsorázik, és kissé helyre kapja az életét, folyamatosan szól a háttérben valami zene, többnyire valami rock jellegű. Adam leginkább klasszikus rockot hallgat, az tudja kellően ellazítani. Főként ebben a témakörben gyülekeznek a polcán a bakelit lemezek sorai, ugyanis mióta megvette magának a lejátszót, nagy lemez gyűjtővé avanzsált. Kifejezetten érdekli a zenei világ, habár sose játszott semmilyen hangszeren, és énekelni senki se szeretné hallani, főleg nem a szomszédjai. Így megmarad egyszerű zenhallgatónak, akinek az éjjeli szekrényén fel-fel tűnik egy-egy Rolling Stones Magazin.

Viseletes noname férfi boka csizma
Ahogy az lenni szokott, a lakásba belépve, csak egy hanyag mozdulattal lekapja magáról, és a cipők csak össze-vissza hevernek az előtérben.  Adam legtöbbször business casual szettben teszi ki a lábát New York zsúfolt utcáira. Kifejezetten utál ruhát, cipőt vagy bármi hasonlót vásárolni. Az ízlése öltözködés szempontból nem meghatározó, ugyanis leginkább azokat a darabokat veszi meg magának, amit elsőnek meglát a boltba, és méretben stimmelnek. Talán annyi kikötése van, hogy ne legyen túl csicsás, mert ő nem művészeti alkotásokat szeretne hordani, hanem egy egyszerű inget nadrággal. Így a ruhatára zöme standard egyszínű szűkített fazonú ingek, pár hozzájuk passzoló pulcsival, és természetesen néhány kényelmesebb viselet otthonra. Ami a boka csizmáját illeti, amit ősszel és télen is előszeretettel hord, már öt éve nem cserélte le. Szegény cipő, már több helyen foltos, és a varrás is helyenként megadta magát, de Adam nem hajlandó lecserélni, amíg a lábujja ki nem lóg az orrán.

Iphone SE 2020 telefon
Mélységesen elszomorító, hogy a mobiltelefonokról is szót kell ejteni, dehát, mint legtöbbünknek, így Adamnek is a keze meghosszabbításává váltak az okos eszközök. Ő maga a Apple termékcsalád rabjává vált. A telefonja, a tablete és a laptopja is ettől a gyártótól való, és csak az eszközök úgynevezett közös tudata miatt döntött mellette. És bármennyire is hasznos, hogy az IPadjén gyorsan tud jegyzetelni, és akár még hívást is tudna rajta fogadni, ami a telefonjára érkezik be, ő maga az Apple egyik legnagyobb kritikusa. Számtalanszor káromkodik, mikor olyan programmal találja szembe magát, ami egyszerűen telepíthetetlen a laptopjára. A „kivágom az ablakon ezt a szart” mondat a kelleténél többször hagyja el a száját a IOS cuccokkal kapcsolatos kontextusban. Ennek ellenére természetesen nem hajít ki semmit, hiszen az egész életét ezek a kütyük tárolják, és minden szempontból válságba kerülne, ha nélkülük kéne léteznie.

Egy csavarhúzó készlet
Nem ez az egyetlen csavarhúzó készlete, sőt ez már sokadik a polcán. Az apjától kapta karácsonyra, aki éppen annyit tud a fiáról, hogy szeret bütykölgetni, úgyhogy visszatérő motívum minden évben a meghitten a karácsonyfa mellett, hogy Adam a csomagban egy barkács eszközt talál. Merő szerencse, hogy Adam-nek érzéke van hozzá, hogy kinek mikor mit érdemes mondani, így jól leplezi a csalódottsággal fűszerezett döbbenetet. Szóval mostanra már az ezredik csavarhúzó készlet boldog tulajdonosa, habár ezek az ajándékba kapott eszközök sokszor olyan gyenge minőségűek, hogy egy erősebb csavarfeszítésre a markolatuk ketté reped. Minden esetre alternatív felhasználásra tökéletesek, mint kipiszkálni a kanapé és a fal közé bezuhant tárgyakat, karácsonyfadísznek, és mikor elfogyott a tiszta evőeszköz, még a kávé kevergetésére is alkalmasak.

Adam feliratú kávésbögre
Egy újabb kreatív ajándék maradványa a konyhaszekrényében, ami legalább ellátja a funkcióját, és kávét lehet belőle inni. Az egyik exbarátnőjétől kapta szülinapjára. Ennél leleményesebb csak akkor lehetett volna a lány, ha neves törölközőt ad tusfürdővel. Adam nagyon tudja értékelni a kreatív ajándékokat, és ő is mindig igyekszik ilyeneket adni. Ebből is érezte, hogy a kapcsolata a vágány végére érkezett, és már csak a szakadékba hajtás maradt lehetőségnek. Ez jellemző Adam-re, hogy képtelen találni valakit, aki teljes mértékben illene hozzá, aki megértené és elfogadná minden egyes tikkjével együtt. Talán ő túl finnyás, vagy csak nem keres eléggé jó helyeken. A barátai rendszeresen randikat szerveznek neki, amikhez általában nem túl sok kedve van, ugyanis a legtöbb lánnyal csak a kémia hiányát érzi. Közben pedig az anyja traktálja családi részről, hogy már ideje lenne megnősülni, és unokákat gyártani neki.

A csokornyakkendő szorította a torkomat, egyszerűen fojtogatott. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy minél több friss levegő juthasson a tüdőmbe. Közbe pedig igyekeztem az ujjam segítségével egy kis helyet biztosítani a nyeléshez. Azonban mikor anya felém pillantott, mint egy makulátlan kölyök, a hátam mögé csaptam a kezemet. Azt hiszem örültem a boldogságának, legalábbis ezt mondogattam neki, miközben apámat próbáltam azzal hitegetni, hogy Robert borzalmas ember, és hamar véget ér majd a házasságuk. De valójában apám csak túl gyáva ember volt ahhoz, hogy beismerje őszintén magának, elszúrta az anyámmal való kapcsolatát, és ebben ő maga volt egyedül hibás.  Én is csak azért bizonygattam neki megállás nélkül, mert mélyen legbelül féltem tőle, hogy leveti magát egy hídról, ha megtudja Robert milyen jól szituált fickó. Ami azt illeti már több mint nyolc éve egy fedél alatt laktunk, és anyám talán pont az érzékeny lelkületű apám iránti tiszteletből nem akart újra házasodni. De végül csak beadta a derekát az endokrinológus főorvosúrnak.  
- Izgulsz? – kérdeztem anya felé fordulva, aki látványosan tördelte az ujjait, miközben az ég felé emelte tekintetét.
- Már vagy húsz éve volt, mikor utoljára ilyet csináltam – nevetett fel a fehér ruhájában, ami egészen visszafogott volt. Korábban emlegette, hogy az ő korában már nem illő fénylő, hercegnős tüll ruhában menni férjhez, végképp nem a másodikhoz. Szóval pont úgy nézett ki, mint aki még meggondolhatja magát, és inkább bemehet egy irodába dolgozni, mert oda is illő öltözet lett volna. – Gyere, menjünk – mondta, majd belekarolt az öltönytől kissé merevvé váló karomba.
Sajnos a nagyapám ekkor már pár éve elhunyt, így anya ragaszkodott hozzá, hogy az egyetlen vérszerinti fia kísérje oltárhoz. Az egész szertartás nagyon bensőséges volt. Ahogy beléptünk az elfogultan feldíszített házasságkötő terembe az az egynéhány ismerős, aki eljött, talpra ugrott. A folyosó végén pedig ott állt Robert háta mögött a fiával, aki itt éppen a tanú szerepét játszotta. A másik oldalon a nővérem állt, aki anyám tanújaként volt jelen. A sorok között megpillantottam a nagynénéméket, az unokahúgaimat, és az ezer éve nem látott rokonokat, akiknek még csak a nevét se tudtam volna megmondani.
A folyosó végére érve lelassítottunk, és Robert oda lépett elénk. Olyan csillogó szemekkel és örömmel nézett anyám szemébe, amit megjátszani nem lehetett volna. Mielőtt a szertartásvezető elé léphettek volna Robert, mintha csak egy magas beosztású vezetőhöz fordult volna, felém nyújtott a kezét, és jó erősen megrázta. Ezt követően ültem csak le az első sorban üresen árválkodó székre, amit nekem készítettek elő.
Ahogy hallgattam a szertartásvezető szavait sok gondolat megfordult a fejemben. Többek között az is, hogy ez milyen változást hozhat még a mindennapjainkba. Tudtam, hogy apám valószínűleg otthon, Philadelphiában forrong a dühtől, és mostantól még annyit se fog beszélgetni anyámmal, mint amit eddig ki tudott magából erőszakolni. De itthon, New Yorkba nem tudtam elképzelni nagyobb változásokat, mint amik az eddig nyolc évben végbe mentek. Robert már így is fiamnak hívott, és a nővéremet kislányomozta. Matthew-val, Robert egyetlen saját gyermekével pedig mindig is kijöttünk, habár sose melegedtünk túlzottan össze. Anya sokszor meg is jegyezte, hogy a nővéremmel ne zárjuk ki a testvéres mókákból, ugyanis inkább volt olyan haver szerűség, akivel kénytelenek voltunk egy szobán osztozni, mintsem teljesértékű báty a szememben.
Miközben a szertartás zajlott, azon kaptam magam, hogy rezegni kezdett a zsebemben a mobilom. Puszta szerencse volt, hogy kivételesen lenémítottam, így csak én érezhettem a kellemetlen vibrálást. Egyértelmű volt, hogy nem veszem fel éppen az IGEN kellős közepén, úgyhogy igyekeztem kinyomni. Azonban közvetlen a szertartás végével, amikor mindenki elkezdett kiözönleni az ajtón, rápillantottam a mobilomra, és akkor láttam, hogy öt nem fogadott hívásom érkezett apámtól. Talán kicsit fel is ment bennem a pumpa ennek láttan bennem, hiszen pontosan tudta, mikor kezdődik az esküvő. Gondoltam visszahívom, és hangot adok a nemtetszésemnek.
- Szia, fiam. Úgy hiányzol, mikor jöttök el a nővéreddel hozzám? Nagyon hiányoztok. Gondoltam átugorhatnátok valamikor, és kipróbálhatnánk az új Playstation-t. A kedvetekért vettem, gondoltam tetszene nektek – szóhoz se jutottam. Csak mondta, és mondta, és habár leszidni akartam, amiért úgy viselkedik, mint egy világi farok, azt hiszem megesett rajta a szívem. Olyan kétségbeesett volt, én szóhoz se jutottam, ahogy levegővétel nélkül hadart. Közben anya hátra fordulva intett nekem, hogy menjek oda egy fotóra hozzájuk. Teljesen összezavart a helyzet. Apám a fizetéséből nem is engedhette volna meg magának azt a Playstation-t. Elszomorított, és egyszerre szétmarcangolt ez az egész.  
- Apa, sajnálom, de le kell tennem – vágtam közbe végül, majd azzal a lendülettel kinyomtam a telefont. Fájt, hogy így próbált zsarolni, megvenni.  Már igazán tudhatta volna, hogy tárgyi javakkal nem voltunk megvásárolhatók, se én, se a nővérem. Annyi szörnyűséget kellett az a vallásuk miatt átélnünk, amit a legrosszabb ellenségemnek se kívántam volna. Végül a bíró döntött a mi ügyünkben is, így kerültünk anyu felügyelete alá. És ha az anyám nem erőltette volna, talán sose jártunk volna vissza a szülővárosunkba minden második hétvégén, hogy a nagyiékkal válogassuk a mazsolát a diákcsemegéből, miközben apám mindig talált nálunk fontosabb elfoglaltságot. Dühített, hogy mindig csak akkor jutottunk eszébe, amikor ezzel alkalma nyílt játszmázni az exnejével. Mi több, rettentően alpárinak találtam, hogy mind ezt képes volt anyám esküvője napján elkövetni.
Vettem egy mély lélegzetet, és az arcomra erőltettem egy jóízű mosolyt. Soha, senkinek nem beszéltem apám ezen hívásáról. Egyedül anyámék lakásának falán lógó kép emlékeztet rá, ahogy tizenhat évesen, kissé fancsali mosollyal vigyorgok a kamerába. Még szerencse, hogy ez betudható volt a pubertáskornak az eldeformálódott arcszerkezetem, így soha senki nem gyanakodott.


Meg tudod csinálni – mondogattam magamnak legbelül, miközben a New York-i éjszakában sétáltunk. Már csak egy utcányira volt a Central Park, ez pedig annyit jelentett, hogy csak egy utcányi időm maradt arra, hogy meggondoljam magam. Talán soha életemben nem izgultam ennyire az előtt. Még diplomavédésem se volt ennyire stressz, mint az a néhány pillanat, míg átsétáltunk a zebrán, és beértünk a Central Parkba.
- És megmondtad neki, hogy ez így nem fog működni? – kérdezett vissza még az előző témára, de én már ekkor egészen máshol jártam fejben, így kellett néhány másodperc, hogy feleszméljek miről is van szó. Pár másodperce ugyanis még azt ecseteltem, hogy a munkahelyi projektemen milyen hozzá nem értő analfabéták dolgoztak.
- Megmondtam neki, hogy az ötletének a szignifikancia szintje nagyon magas a projekt igényeihez képest – húztam egy félmosolyra az ajkam, miközben zsebre vágtam a kezemet.
- Tehát?
- Faszságokat hord össze – húztam szélesebbre a mosolyom. Ő meg csak rosszallóan ingatta a fejét. Az első tapasztalataim a munka világában arról szóltak, hogy a túl nyers fogalmazás fájdalmas tud lenni az engem körbevevőknek, szóval vissza kellett fognom magam, és csak burkoltam mondhattam meg nekik, hogy idióta balfaszok gyülekezete.
Ahogy mélyebbre értünk a New York szívét jelentő parkban, egyre kevesebbet beszéltünk. Ez nem azért volt, mert nem tudtunk volna miről, egyszerűen kezdtem nagyon félni. Lépésről lépésre egyre inkább nyomta a kabátom belső zsebébe rejtett doboz a mellkasomat, mintha át akarta volna törni. Egy ponton azonban már nem bírtam tovább, erőt véve magamon megtorpantam.
- Szeretnék valamiről beszélni veled – nyögtem ki.
- Jó, hogy ezt mondod, mert ugyan erre gondoltam én – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Ekkor el se jutott még a tudatomig, hogy ő miről szeretett volna beszélni, túlzottan rászűkültem a saját célomra, és hogy semmit se rontsak el.
Benyúltam a kabátom belső zsebében a gyűrűs dobozt keresve, és mikor végre megragadtam, féltérdre ereszkedtem a kavicsos aszfalt úton. Felnyitottam a doboz tetejét, amiben ragyogó fehérarany gyűrű csillogott egy valódi drágakővel a közepén. Olyan régóta készültem erre a napra, hogy egy ideje spóroltam rá, hogy meg tudjam venni azt a méreg drága gyűrűt, ami többe került, mint két havi fizetésem.
Úgy izgultam, a szívem a torkomban vert. Reménykedő tekintettel néztem a szemébe, majd jöhetett a nagy kérdés, aminek szavai oly nehezen jöttek ki az ajkaimon.
- Hozzám jössz? – két év, ennyi volt akkor már akkor a hátunk mögött. Olyan eszeveszettül szerelmes voltam, ahogyan az a nagykönyvekben meg lett írva. Voltak pillangók, rózsaszín felhők, és minden más, amit csak elképzelni lehet. Tudtam, hogy vele, mellette akarom leélni az életem. Úgy éreztem a szívem megszakadna, ha elhagyna, ha mással látnám, azt akartam, hogy örökre velem maradjon.
Hosszas percek teltek el, de ő egy szót se szólt. Kezdett fájni a térdem, és már nem az izgalomtól vert gyorsabban a szívem, pusztán a kellemetlen érzéstől, hogy nem kapok választ. Ráadásul több járókelő is megált nézni ezt az egész szituációt. Ekkor jött az első baljós érzés, hogy nem fog igent mondani.
- Tehát mi a válaszod? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről. Egy utolsó reményteljes tekintettel kerestem a szemeit, amiből mintha elveszett volna a csillogás.
- Adam, én – szuszogtam, miközben hol rám, hol a gyűrűre pillanatot. –, én – nyitotta ismét a száját, és ekkor még a halvány remény valahol égett bennem. – nem tehetem ezt veled, és magammal sem – lehajtotta a doboz tetejét. – Sajnálom, én erre képtelen vagyok, képtelen vagyok hozzád menni – suttogta alig hallhatóan. Ezzel pedig kioltotta az utolsó remény szikráját is bennem, és hirtelen elsötétedett bennem minden. Olyan ürességet éreztem, amely felért egy fekete lyukkal, ami beszippantotta a maradék identitásomat is. Csak a földet bámultam, nem tudtam ránézni, nem akartam, hogy lássa a csalódottságamat. Nem akartam meghagyni neki, hogy még ő kerüljön fölényes helyzetbe, aki nemet mond, miután én mindig megtettem érte mindent. Minden csettintésére ugrottam, és éppen ezért éreztem olyan legyőzöttnek magam ebben a helyzetben. Ezek után nem szólt semmit, csak állt velem szembe néma csendbe. Kellet néhány másodperc, míg felszívtam magam és rá tudtam nézni normális ember módjára. A gyűrűt visszagyömöszöltem a belső zsebembe.
- Még szerencse, hogy a gyűrűnek a visszaadják a teljes árát – a másik zsebemből előrángattam egy szál cigarettát, amit a stresszes napokra tartogattam, és meggyújtottam a végét. Legszívesebben csak elsétáltam volna, de ha ilyen egyszerű lenne, akkor nem lennének olyan fájdalmasok a szakítások általában. – Mikor tudod elvinni a cuccaid a lakásból? – kérdeztem olyan nyers és hűvös hangszínen, amiért a munkahelyemen a HR seggbetett volna.
- Holnap délután – felelte, de ezúttal ő kerülte az én tekintetem. – A Blossoms bakelit lemezt megkaphatom?
- Vigyél, amit akarsz. Én nem leszek otthon, a kulcsod hagyd a lábtörlő alatt – feleltem, habár pontosan tudta, hogy kevesebb hozzám közelálló hobbi volt, mint a lemez gyűjtés, de nyilván még utoljára oda rúgott, ahol a legjobban fájt. De nem is érdekelt már akkor, leginkább csak menekültem volna. – Szia.
Sose mondtuk ki szó szerint, hogy szakítunk, hogy elvállnak az útjaink, csak a tettek követték sorra egymást. Másnap estére már üresek voltak a szekrények, eltűnt a Blossoms bakelit a nappali polcáról, és nagyjából egy serpenyő maradt a konyhába, ami az enyém volt. Pont ennyire üresedett meg a szívem is, mint az otthonom. Habár a családom, a barátaim és az ismerőseim egyhangúan nyugtatgattak, hogy huszonöt évesen ez nem a világ vége, és még bőven van időm akár mindent előröl kezdeni. De minél többször hallgattam meg a szokásos monológot, annál inkább elmélyült a seb. A gyűrű is még vagy három hétig magányoskodott az éjjeliszekrényemen, mire végre visszavittem az üzletbe, ahol az eladó is elismételte az oly sokszor hallott jelmondatot. Lesz majd más…



- Itt minden rendben megy? – érdeklődtem belépve a szobába, ami a férfiak készülődésére lett kijelölve. Emma ragaszkodott, hogy nézzem meg, minden a menetrend szerint halad-e, mert az ara aggodalmaskodott, hogy a jövendőbelije tönkreteszi élete legszebb napját. Érdekes konstrukció, mindenesetre már akkor se adtam két évnél többet ennek a frigynek, de legalább a mi zsebünket egy tetemes összeg ütötte.  
- Adam – örült meg nekem valami ismeretlen oknál fogva a vőlegény tanúja, és mintha csak a legjobb barátja lettem volna, átkarolva a vállamat odavont magához. Felvont szemöldökkel vártam, hogy mi lesz ennek az atrakciónak a vége. Rámutatott két tele töltött feles pohárra – látod itt ezt a két poharat?
- Igen.
- Akkor azt a feladatot adnám neked, hogy koccintsatok a vőlegénnyel az ifjú párra a hosszú házasságért és a sok gyerekért! A menyasszony kéri… – ez egy létező taktika volt az esküvőkön, hogy mindenki a számláját, és az ötleteit az ara kívánságai közé írta fel. Nemet mondani erre illetlen dolognak számított, hiszen ez olyan, mintha az arát kérdőjeleznéd meg. Szóval próbáltam visszatartani a nevetésem. Megfogtam az egyik poharat, a másikat pedig oda vittem a vőlegénynek. Nem tudtam megmondani, hogy ez hányadik felese lehet, de abban biztos voltam, hogy nem az első. Ennek ellenére, mint egy pióca rácuppant a pohárra, és kiragadta a kezemből. Felé emeltem az enyémet.
- Ezt a gyönyörű menyasszonyod egészségére!
- Az én gyönyörű Emilymre! – dörmögte, majd húzóra elfogyasztotta a pohár tartalmát. Én aznap még vezettem, úgyhogy én csak félre tettem a poharat, de az illatából ítélve tequilanak tűnt.
A szobában még többnyire mindenki farmerben és pólóban beszélgetett, az öltönyeik pedig egymás mellett tüzetes rendben sorakoztak, ahogyan Emma órákkal ezelőtt oda akasztotta őket. Tudtam, hogy nem lenne boldog, ha ezt látná, ami történik. Szóval igyekeztem a kezembe venni az elburjánzó kedélyeket, ugyanis alig háromnegyed óra volt vissza kezdésig. Magamhoz hívtam a vőlegény tanúját.
- Lassan kezdjetek el felöltözni, mert hamarosan kezdünk. Vele meg – biccentettem a vőlegény felé. – itassatok meg legalább három pohár vizet, meg egy fogmosás is elférne. És ezt tényleg a menyasszony kéri... – villantottam egy széles mosolyt. Hála istennek értette a célzást, úgyhogy feltámogatta barátját a fotelből, és a mosdó felé irányította. Úgy voltam vele, hogy innét már zökkenőmentesen fognak a férfi részleg haladni a dolgok.
Így az ajtó felé vettem az irányt, és ahogy kiléptem a folyosóra egyből Emmával találtam szembe magam, aki valamit nagyon magyarázott az egyik pincérnek.
- Odabent minden rendben? – kérdezte aggodalmasan, amint meglátott. Közben a pincér sebesen eliszkolt az ellenkező irányba.
- Teljesen, minden gördülékenyen halad. A lányoknál?
- Eltűnt a fátyol... – sóhajtott fel gondterhelten, és ezzel együtt már rohant is tovább feltételezem azért, hogy megtalálja az elveszett kelléket.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az ötlet, hogy a kedvenc, illetve sokat használt tárgyak által mutattad be Adam jellemét teljesen levett a lábamról. Nagyon jó ötlet és kivitelezés, ami által egy kicsit a jellemzésen túl a mindennapi életébe is betekintést engedtél.
Nagyon szépen és választékosan fogalmaztad meg az egész előtörténetet, imádtam olvasni és szívesem böngésztem volna még tovább a soraidat.

Fiatal kora ellenére Adam nagyon sok mindent megtapasztalt már az életben, volt fent és volt lent is, de azt hiszem, hogy minden tragédia csak megerősítette őt. A soraidat olvasva, az jutott eszembe, hogy az emberek mennyire érdektelenek, ha más tragédiájáról van szó, legtöbbször csak a jól bevált "szlogeneket" puffogtatják, mintha az megoldana bármit is
Elvált szülők gyerekének lenni sosem könnyű, akaratlanul is elhidegülsz egy idő után attól a szülőtől, akivel kevesebbet találkozol. Nekem úgy tűnik, hogy apád azért próbálkozik/próbálkozott abban, hogy legyen közös programotok, minél több időt töltsetek egymással és bár nem biztos, hogy a szándékai teljesen tiszták, de azért dícséretes, hogy legalább megpróbálta.

Kedvenc jelenetem a tizenhat esztendős fiú, aki éppen oltár eléri kíséri édesanyját. Engem személy szerint teljesen magával ragadott ez a jelenet. Imádtam.
( csak így zárójelben megjegyzem, hogy biztos vagyok abban, hogy az a bizonyos hölgy, aki darabokra törte a szíved, eddig már milliószor megbánta, hogy visszautasított egy ilyen nagyszerű fiatalembert. Az ő vesztesége. )

Színt és rangot szokás szerint az adminoktól kapsz, de addig sem tartalak fel tovább, irány a foglalók majd a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!