Mert az álmok gonoszak...
Na jó, nem az álmok... talán csak mi magunk. Hiszen az álmokat a tudatalattink szolgáltatja a számunkra.
Évtizedek óta küzdöttem már saját testemmel, lelkemmel, elmém sötét, rejtett zugaival, ahol múltam darabkái rejtőzködtek kiűzhetetlenül. Sosem tudtam ebből szabadulni... hosszasan sosem. És voltak pillanatok, amikor ordítani tudtam volna, hogy elég már... Olyankor vertem szét a falat, olykor bokszzsákokat, vagy csak az öklömet egy fa törzsén a parkban, olyan korán hajnalban, amikor még senki nem hallhatta üvöltésem...
Kegyetlen fricskája az életnek, hogy apa mosolyára már alig emlékeztem... nem tudtam felidézni szemei vidám csillogását, és meleg, szerető tekintete is egyre homályosabb lett... De élesen rajzolódott ki bennem a hófehérre fakult arca, melyen rémület feszült, és mellyel ránk, rám és anyára tekintett még utoljára, majd... szemében kihunyt az élet... s halott, üres szemei égették bőrömet, húsomat, és már a lelkem is lyukacsos volt tőle, annyiszor láttam...
És hiába remélte az ember, hogy idővel jobb lesz... mert nem lett jobb, csak két véglet volt ebben, volt az, mikor el tudtam viselni, és volt az, amikor nem... Előző nap még el tudtam viselni. Küzdenem kellett, de elviseltem...
Ám ezúttal más volt...
Azt is elmondom, hogy miért. Az álmaim ilyenkor mindig egyformák voltak. Már minden mozzanata ismerős fájdalommal járt, mert tudtam, mikor mi fog következni, vagy kit hogyan fogok látni. De most... most a megszokottól eltérő volt, hogy... apa szemszögéből láttam a lezajló eseményeket, nem kívülről, és nem is a saját szemszögemből. Mintha... én lettem volna ő. Most nem őt láttam, miközben megtörténtek a dolgok, hanem magunkat láttam, anyát és engem... amint... nem mi vesztettük épp el őt, hanem ő minket...
Amikor álmomból felriadva felültem az ágyban, úgy kapkodtam a levegőt, mintha valóban most lőttek volna le, és szökött volna ki a testemből az összes oxigén... arcomat könnyek csíkozták, és úgy éreztem, a szívem kiszakad a mellkasomból, olyan hevesen lüktetett... Forgott velem a szoba, és hányingerem volt, verejtékben úsztam... Nagyokat nyelve, s szemeim lehunyva próbáltam visszatalálni a valóságba... rábírni az agyam, hogy értse meg... nem vagyok halott!
Hosszú percekbe tellett, mire rábírtam a végtagjaimat a mozgásra, de még akkor is csak nehezen jutottam el a fürdőig. Egészen olyan érzés volt, mintha nem a saját bőrömben lennék... az egész valóságom idegennek hatott... Szerettem volna lerázni magamról az érzést, de... egyszerűen nem ment. Az sem sokat segített, hogy vagy egy órán keresztül engedtem a fejemre a szinte egészen hideg vizet, az agyam ennek ellenére is... csapongott, az érzékeim nem akartak hazatalálni, és a közérzetem egyszerűen... pokoli jelzéseket küldött a tudatomnak. Nagyon nehéz lett volna konkrétan szavakba önteni mindazt, ami bennem munkált, de leginkább olyasminek hatott, hogy... ezúttal az az érzés kínzott, mintha nem csak az apámat ölték volna meg, de engem is... elvesztettem magamat... saját magamat, azzal, hogy őt... engem... megöltek... Az érzéseim nagyon... ez... nem a megszokott volt, a veszteség, a haraggal, hanem ez... ez olyan volt, mintha ottragadtam volna, olyan érzés volt, mint... odaveszni... mert oda is vesztem... ő... én... mi...
Az az érzés kínzott már nagyon rég, hogy apa meghalt, hogy elvesztettük őt anyával, de sosem éreztem át, milyen lehetett neki, elveszteni minket, és a saját életét... mindent... Ez az érzés még sokkal letaglózóbb, és kínzóbb volt, mint ami eddig gyötört, pedig eddig is rossz volt... de így még rosszabbá vált...
Nemigen bírtam rávenni magam arra, hogy elhagyjam a lakást. Most még ahhoz sem éreztem magamban képességet, hogy futni menjek, nem éreztem, hogy a testedzés segítene, a tagjaim egyszerűen nem érezték az... élni akarást... vagy minek is nevezzem. Helyette, egy jó darabig csak ültem a hálószobám ablakában, és lestem kifelé az üvegen át... bámultam az éjszakai várost alattam... kezemben egy pohárral, melybe rum került. S hogy miért? Nos, gondoltam hátha egy kis otthoni íz segít valamicskét... meg... a rumnál jobban mégis mi éreztethetné az emberrel, hogy még mindig életben van?!
Már majdnem elmúlt 8 óra, mire úgy éreztem, rá tudom venni a tagjaim a mozgásra. Ekkor telefonáltam az irodába a titkárnőmnek, hogy tudassa a csapattal, ma itthonról dolgozok, de egyébként minden megy a szokott módon, ahogy azt ilyenkor szoktuk, mindenki végezze a dolgát, én is azt fogom tenni.
Tudtam, bármilyen pocsékul is érezzem magam most, akkor sem akarom a napot munka nélkül tölteni... mert az igenis fontos, épp apa miatt...