Az életem és a múltam meghatározta azt, akivé váltam. A családom a legfontosabb számomra, főleg édesanyám. Az ő nevelése és áldozatai határozták meg az életem, és azt, amilyen férfi lett belőlem. A becsület, Isten, és a család. Kubában, Havannában születtem. A családom nagy volt, és hangos. Nem sok pénzünk volt, de megosztottuk egymás között. A nagybátyám támogatott minket, mert ő rendőrként dolgozott, és többet keresett, mint az édesapám a szerény kis vendéglőjével. A szegénység ellenére boldogok voltunk, egészen addig a napig. A nagybátyám elárult minket, és az édesapám az ország ellenségének lett ítélve. El kellett hagynunk az országot, de csak édesanyám és én menekültünk meg, apát a szemem láttára lőtték le, ez pedig örökre megváltoztatott engem. Mai napig nem bízom az emberekben, és a múltam sötét emlékei álmomban kísértenek, rémálomként, emlékeztetve arra, még a véred is elárulhat.  Az idő sem enyhítette fájdalmam, de az Egyesült Államokba érve, édesanyám mindent megtett azért, hogy nekem ne kelljen többé hiányt szenvednem. Keményen dolgoztam én is, amint elég idős voltam hozzá, és magasra törtem a karrieremben. Mindig is jól írtam, ez már gyerekoromban megmutatkozott, így nem kérdés, hogy ezt akartam karrieremnek is. Számomra nem létezik lehetetlen, igazán céltudatos személyiség lettem.
Külsőmet tekintve, magas vagyok, 194 cm. Zöld szemek, barna haj, amit megnövesztve hordok. Öt darab tetoválásom van, és igen, mind jelent valamit számomra. A stílusom elég laza, kissé lázadó jellegű, hétköznapokon nem feltétlen hajazok egy főszerkesztőre, de a munkahelyen elegánsabb az öltözékem. A nőknek tetszik, amit látnak, nem tagadom, de hozzátenném, hogy nem szokásom ezzel visszaélni. Nem mondanám magam kimondott nőcsábász típusnak, komoly kapcsolatot keresek, de szerencsém nem igen volt. Talán egy napon jön valaki, aki ezen változtat.
1995 Havanna, Kuba
A nappali ajtajánál állok, és a szüleim beszélgetését hallgatom ki, miközben a plüssmacim, magamhoz ölelem. Felkeltem éjjel, mert szomjas lettem, és tejet akartam inni. Édesanyám szólítottam, de nem válaszolt. Idegen helyen aludtunk, az éjjel elhagytuk a lakásunk. Nem értettem semmit. Mikor a konyha ajtajához értem, meghallottam beszélgetni a szüleim.
- Mit mondott a bátyád? – kérdezte édesanyám. Nem értettem, miért ennyire aggodalmas a hangjuk. Talán beteg lett Juan bácsi?
- Azt, hogy elintézi, tisztáz engem a vádak alól. Aztán ide jön. Ne félj, nem lesz baj, Maria, csak ő és mi ismerjük ezt a helyet. Nem bukkanhatnak ránk.
- Tudom Miguel, de félek, féltelek téged, és a fiúnk is.
- Tudom, de nem lesz baj, megbízhatunk a bátyámban. – feleli, és megsimítja az édesanyám arcát. Aztán hirtelen dörömbölés hallatszik, ami megrémít engem.
- Anyu! – kiálltom. A szüleim felém fordulnak ijedten, majd a katonák felé.
- Itt vannak! -hallom anyám kétségbeesett hangját. – Elárult minket!
- Fiam, vigyázz édesanyádra. – hajol le hozzám édesapám, majd homlokon csókol, utoljára.
- Maria, menekülj! – édesapám hangja mai napig visszhangzik a fejemben. Aztán egy lövés hangja, én pedig anyám válla fölött apám leszek figyelmes a földön.
- Apa!!! – kiálltom. Anyám felemel, és ezt teszi, futni kezd. Felnézek a vállai fölött, miközben az ajtónkon dörömbölnek a katonák. Édesanyám a pince felé fut velem, onnan van egy titkos kijárat a tengerhez. Ott pedig már vár minket a hajó. Hallom, ahogyan édesanyám zokog. Nem bírom én sem, sírok, ő pedig nyugtat engem. Pedig tudom, a szíve darabokban, megölték a férjét, elárulták őket.

Napjainkban New York, USA
Izzadtan ébredek fel a rémálomból, amikor ismét átélem apám megölését. Nem tudom ezen magam túltenni, és éjjelente lidércnyomásként kísért. Felkelek és a konyhába megyek inni egy pohár vizet. Időbe telik, mire kitisztul a fejem, és már nem látom közvetlenül magam előtt a rémálom, ami egyben a sötét múltam egy darabkája. Még ennyi év elteltével sem tudom feledni azt a borzalmat, ami azon a napon ért. A lelkem egy része a múltban rekedt, én pedig nem tudom, hogyan tudnék tovább lépni. Tisztességgel akarok apámra emlékezni, nem pedig, mint egy kellemetlen álom szereplője, ami nem hagy aludni. A szépre akarok gondolni, nem a szörnyű halálára. Azonban nem megy, és hiába minden terápia, dühkezelési gondjaim vannak, és kísért továbbra is. Az életem mások számára viszont jobb nem is lehetne. Jó állásom van, szép nők keresik a kegyeim, van pénzem bőven, és a lakásom Manhattan egyik leggazdagabb részében van, ahonnan belátom az egész várost. A város fényei terülnek el alattam, mikor kinézek az ablakon, és próbálok nem a rémálmomra gondolni. Nem megy, újabb villanások ugranak be, a sötét és fájdalmas múltamból. Hajnali négy óra van, már úgysem tudok visszaaludni, szóval edzek, majd futni megyek a parkba, hátha ez segít kitisztítani a fejem annyira, hogy ma ismét normális embernek tűnjek mások szemében.
Reggel háromnegyed nyolckor már az irodában is vagyok. A Vogue magazin főszerkesztője lettem. Nem volt könnyű ide eljutni, harminc éves koromra, de mindent megtettem a siker érdekében. Főleg édesanyám miatt, ő ösztönzött, és az ő életét akartam jobbá tenni, illetve édesapám emlékére, hogy odafentről büszke legyen rám. A külsőm és a fényképész tudásom juttatott el a divat világába, de a Vouge is csak egy megálló volt, abban, ami után igazán nyomozni akartam. A politika mindig is jobban érdekelt, tekintve, hogy Kubából származom, és mert édesapám is egy politika rezsim, és a nagybátyám árulásának az áldozata lett. Meg akartam találni a bűnösöket, és leleplezni őket, de mivel politikai menekült voltam, sosem térhettem oda vissza. Más eszközökhöz kellett nyúlnom, és közen megragadni a lehetőségeket, amit a sors diktált, ez volt a Vouge magazin. Nem éppen politikai lap, bár vannak olyan cikkei is, de nem maga a lap számított, hanem az egyik munkatársam. Ő is kubai származású, és bűnös, nem is kicsit. Miben? Apám hálában. Ő volt az egyetlen nyomom, akivel megbosszulhattam apám halálát. Honnan tudom? Láttam őt éjjelente a rémálmaimban, közvetlenül mielőtt apámat megölték, emlékszem rá. Szóval így kerültem a Vouge újsághoz, karriert építettem, miközben a bosszún agyaltam. Csak éppen egy valakire nem számítottam, egy kellemes emlékre a közel tíz évvel ezelőtti egyik átbulizott éjszakámból. Amint beérek az irodába, azonnal eligazítást tartok a konferencia teremben, egyedül egy ember hiányzik, az új író, Chleo . Nem szeretem a késését, nem vagyok karót nyelt munkamániás robot, de a pontosságot szeretem, így az első benyomás nem éppen sikerült neki. Vajon miféle kifogása lesz? Harminc perc telik el, mire végre betoppan, és az arc, akit látok, egy régi emléket őriz. Sosem hittem volna, hogy újra látom őt, és mégis, itt van, nekem dolgozik, és késik az első napon. Ez vajon a sors keze, vagy csak annyi, hogy kicsi a világ? Minden esetre jó a humor érzéke. Azon az éjszakán tíz éve nem mutatkoztunk be egymásnak, de az arcát sosem feledem.

10 évvel korábban
Húsz éves voltam, egyetemista a Yale Egyetemen, és a barátaimmal elmentünk bulizni New Yorkba természetesen, egy egész hétvégét szántunk rá. Minden ellenére, ami a családommal történt Kubában, édesanyám úgy nevelt, hogy tiszteljem a gyökereim. Volt egy klub, egy kubai, gyakran jártam oda, és igen, tehetséges is van a mai napig a tánchoz. A haverom eleinte cikiztek is érte, de amint elvittem őket oda, és meglátták milyen nők járnak ide, rájöttek, tévedtek, és nem sokkal később ők is törzsvendégek lettek. Még nem voltunk huszonegy évesek, de ismertem a tulajt, így beengedett minket, természetesen. Nem a legjobb környéken volt a klub, de a híre még a Manhattani elitig is eljutott, mert nem egy gazdag ficsúr megfordult itt. Én annak idején Queensben nőttem fel, egyszerű körülmények között, az édesanyám két állást is vállalt, hogy megéljünk, és nekem is volt egy. Az egyetemre, pedig ösztöndíjjal jutottam be. Író akartam lenni, és sok pénzt keresni, hogy boldog életet biztosítsak édesanyámnak. Ezért hajtottam keményen, de néha azért ki is kellett kapcsolni. Így hetente egyszer, szombatonként itt buliztam a barátaimmal. Mikor beérek a klubba, az ismerős látvány fogad: izzadt testek fonódnak össze kubai zenére. Azonnal feltűnik egy nő, a táncparkett közepén van, és a mozgása tökéletes, azonnal megragad angyali arca és a mosolya.
-Srácok, én megtaláltam a mai szórakozásom. – mosolyodom el, és a fiúk azonnal összenéznek egy elégedett vigyorral. A lány tényleg elvarázsolt első látársa, mintha valami mesében lennék. Egy, két percig még oda sem mentem, csak figyeltem, ahogyan táncol, egyszerűen varázslatos volt!
-Mire vársz még? – zökkent ki a gondolataimból Fred, az egyik barátom. Csak a szemeim forgatom rá, de igaza van, ideje akcióba lépnem.
-Inkább menj, táncolni, rád fér a gyakorlás. -  vágok vissza, majd vállon veregetem, és elindulok a lány felé. Megfogom a kezét, és magamhoz vonom, az arcunkat centik válasszák el, és táncolni kezdek vele, egy mosoly után. Nagyon szép lány, nem hiába fogott meg azonnal, és a tekintetében lévő csillogáshoz hasonlót még nem láttam. Nem mutatkoztunk be egymásnak azon az éjjelen, csak élveztük egymás társaságát. A tánc után meghívtam egy italra, aztán még egyre, a negyedik után már nem számoltam. Lassan kezdett a fejembe szállni a rum. A testünk szinte összefonódott a táncparketten, én a kezemmel bejártam a teste minden egyes porcikáját, a gátlásaim eltűntek, már ha voltak, és neki is. Vad csókok, édes nyögések, amik oda vezettek, hogy a hotel szobámban vadul szeretkezünk. Másnap, mire felébredtem eltűnt, és én még a nevét sem tudtam.  Mi napig nem feledtem ezt a nőt, annyira édes volt, és gyönyörű. Aztán tessék, ő az új kolléganő. Vajon ő felismer engem? Fellángol ismét az a szenvedély közöttünk, ami akkor, azon az egy estén történt, vagy örökre a múlt része marad?