Fogalmam sincs, hogy miért egyeztem bele ebbe az egészbe. Persze, rettentő jó végre ismerős arcokat látni, de már előre tudhattam volna, hogy ha kocsmába rendezik az összejövetelt, akkor abból részeg tivornya lesz. Rám persze nem hallgattak, hiszen én vagyok a kicsi Herbie, akinek akkor sem volt szava, amikor a szakaszvezetőjük voltam, hát még utána? Ráadásul fél lábbal, de ők azt érezték helyesnek, hogy az elesett bajtársainkra így emlékezhetünk a legmegfelelőbben, szóval az én bugyuta ötletem labdába sem rúghatott. Ha itt lenne Cosco, biztosan rálépett volna mindegyik heréjére, rá mindig hallgattak az emberek, ebben nagyon jó volt, de amikor az a repeszgránát felrobbant a konyhán...
- A többiekre! - hangzott el a kiáltás, majd mindannyian felemeltük az italunkat. Én egy sört emeltem a magasba, az első sörömet, annak ellenére, hogy már jó másfél órája itt voltunk a helyen. Nem vagyok túl nagy ivó, s az alkoholt sem bírom túl jól, s különben is, holnap meg meló, józannak kell maradnom. Amikor lecsillapszik a társaság, én visszatérek az üveg címkéjéhez, amit nagyon odafigyelve próbáltam lefejteni a palackról, vigyázva rá, hogy sehol se szakadon el a papír.
- Te Herbie, mesélj valamit, mi van veled? - pontosan ettől a kérdéstől fáztam és eddig valahogyan sikerült elkerülnöm, hogy valaki feltegye nekem. Most azonban túl nagy volt a csend az asztalnál és valakinek volt egy másodpercnyi tiszta gondolata, s azt is rám fecsérelte.
- Dolgozom, szakácsként egy kávézóban... Elég jól megy...
- Szavad ne feledd, brunyálnom kell! - csak bólogattam és visszanyeltem a mondandóm végét. Nem mintha túl sokat hozzá tudtam volna tenni még, de basszuskulcs, tök jó lett volna, ha egyszer az életben valakit érdekel az én mondandóm is, és nemcsak dísznek vagyok ott egy társaságban. Mindegy, nem érdekes, tökre lényegtelen és hasonló frázisok tömkelege.
- A következő kör az enyém! - kiáltotta el magát egy másik srác, majd megpróbált felállni, de elsőre nem ment. Lehurrogtak, amikor azt mertem javasolni, hogy mára már elég volt az italból, úgyhogy tényleg kussban maradtam inkább. Csak sóhajtottam, a berendezést figyeltem, a többi vendéget és őt.
Gyönyörű volt, s körülbelül tíz perce érkezhetett, azóta a pultnál állt és egy fickóval beszélgetett. A mimikájából azt szűröm le, hogy nincs jó kedve, de miért is lenne neki, ha egy ilyen helyen kell valakivel találkoznia. Ismét végigmérem, bőrnadrágja tökéletesen áll rajta, majd meg kell ráznom a fejemet, mert egy lobogó tenyeret látok a szemem előtt.
- Hogy mi?
- Na mi van Herbie, csak nem szerelmes vagy? - büdös volt a srác lehelete, s nekem meg egy fintor jelent meg az arcomon.
- Kicsoda szerelmes?
- Hát Herbie! Az elmúlt két percben azt a feketét stírölte a bárpultnál.
- Nem lehetne csendesebben?
- Bemutassalak neki Herbie?
- Nem kell kösz, nincs egyedül, nem akarok bonyodalmat. - fogadott kerítőnőm megfordult, egy cigit pattintott a szájába, majd mélyet szippantva a dohányból fordult vissza hozzánk.
- Pedig biztos leszopna, az ilyen lányok azt szeretik! - és akkor az a vigyor mellé, egyszerűen nem tudom, hogy miért kell ezt? - Odamész hozzá, beleköpsz a tenyeredbe és akkorát csapsz a seggére, hogy két hétig játsza a Star-Spangled Banner-t.
Egyszerre nevettek fel, amire én megint csak megráztam a fejemet. - Nem hiszel nekem? Ezt figyeld!
És ezzel a lendülettel elindult a nő felé, én pedig utána, de azt már nem tudtam megakadályozni, hogy az előbb leírtakat ne vigye véghez. Akkorra értem oda, amikor a seggrepacsi elszenvedője talán megfordult, úgyhogy ha valami revansot akar venni az elszenvedettek miatt, akkor az én fogom kapni, mert taktikusan kettejük közé álltam.

Valami ilyesmire számítottam, amikor megláttam Baboon kezét csattanni a nő hátsóját, de inkább tőle vártam volna egy pofont és nem a beszélgetőpartnerétől. Ha véletlenül rákérdeznél magadban, hogy az ismerkedés furcsa módját választó srácot miért hívják úgy, mint egy majmot, akkor el kell oszlatnom mindenféle összeesküvés-elméletet, szimpla válasz volt rá. Annak ellenére, hogy néha úgy viselkedik, mint egy tomboló gorilla és többször vakarja a seggét, mint egy csimpánz, a szüleinek köszönheti a becenevét. Bart Boone ... s ebből lett a Baboon.
- Elnézést, bocsánat, tényleg nem gondolta komolyan, csak ma volt egy éve, hogy ... de ez titeket biztosan nem érdekel, szóval visszaterelem az asztalunkhoz, okés? Csak ne bántsátok? Meghívhatok valakit valamire? Egy sör, rövid, koktél? Sós mogyoró? Nem? Igen? Ideje lelépni, ugye Baboon? Már itt sem vagyunk! - megfordulok és az első, amivel szembetalálkozom, az a katonatársam vizenyős tekintete. Teljesen el van ázva, szerintem azt sem érti, hogy mit tett vagy mennyire a szélén táncol annak a képzeletbeli szakadéknak, s amikor az arcomba röhög egy bűzös vigyorral. - Szedd a lábad katona, vissza a helyedre!
Visszafordulok és nem tehetek róla, de újra végigmérem a nőt, hatalmasat nyelek, majd a fickóra tekeredik a tekintetem, s az arckifejezéséből azt szűröm le, hogy jobb lenne angolosan távozni.
- Még egyszer bocsi! - ezt ismét a nő felé intézem, s próbálok mosolyogni, de azok a fránya grimaszok csak nem jönnek az arcomra úgy, ahogy szerettem volna. Inkább csak majomfival törődöm, visszasegítem a helyére és felkészülök arra, hogy lehűtsem a többiek indulatait, de azok csak röhögnek és ujjal mutogatnak rám. Csodás barátaim vannak, nem?
- El tudjátok képzelni, hogy mennyire otrombán viselkedtek? Mike, te a Harvardra készülsz, szerinted ott eltűrik az ilyen viselkedést? - kifakadtam, s a legszörnyűbb az egészben, hogy ez még hangosabb hahotára ingerelte az ő nagyon picire összezsugorodott, alkoholban fürdő agyukat. - Elegem van belőletek, végeztem veletek!
Egy öt dollárost tettem az asztalra, az több, mint elég lesz a sörre és még megfelelő mennyiségű boravaló is kitelik belőle, szóval nem aggódom. - Legközelebb ne hívjatok!
- Ne csináld már Herbie! A csaj megbocsátott, még rád is mosolygott, ennél jobb napod nem volt azóta, hogy lerobbant a lábad! - egyszerre nevettek fel, s én ott álltam, mint egy bolond, aki ezeket a srácokat nevezi a legjobb barátainak.
- Igen Herbie! Maradj még egy kicsit! - de nem maradtam, mert tényleg elegem volt belőlük. Valamelyik srác öngyújtója a zsebemben maradt, kifelé menet pedig kértem valakitől egy szál cigit, annak ellenére, hogy sosem dohányoztam, de most valami kellett, valamire szükségem volt. Megálltam a kocsma előtt, valami orbitális méretű kocsinak támaszkodtam, majd felköhögve szippantottam be az első slukkot. - Édes Istenem, miért csinálja ezt valaki önmagával?
Ennek ellenére folytattam és újra füsttel töltöttem meg a tüdőm.

Az események gyorsan zajlanak le, nekem sikerült annyira lenyugtatnom a partnerem, hogy ép bőrrel megússzák a többiek. Arcmimikákkal válaszolok a részeg bajkeverő reakciójára. Nem tenne jót az egészségnek, ha most leülnék iszogatni béke jellegből. Legalábbis ebben a világban nem. A történteket azonban fél füllel tovább figyeltem és éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjek a mivoltjukra. Katonák...sokat látott emberek. Nem hiába isznak és próbálnak felejteni. Biztosan megvan mindegyik sztorija és a hozzávaló védekezési mechanizmusa. Majdnem ugyanolyan szarban élik tovább az életüket, mint az én fajtáim is teszik. - Eléggé nagy az előadás, hátul menjünk ki és beszéljük meg a többit. - Elengedem a karját és kimegyünk az ivó hátsó parkolójába. Itt csend van, sötét és a minket kerítő háztömbök ablakaiban sem látok égő villanyokat. Itt simán meglehetne halni, senki se törődne vele. Nem nagyon aggódom a bentiekért, nem az én felelősségem. Az, hogy a szervező miként akarja ezt megoldani, abba nekem nem lehet beleszólásom.
Átadott egy címet és eltűnt a házak közti sikátorban. Még fiatal az éjszaka, csak három óra múlva lesz a találkozó és a pontos pályát ott fogjuk megtudni. Se GPS, se semmi segítség, semmi tábla vagy ilyesmi. Vagy ott maradsz, vagy nyersz. A kocsmán akartam átmenni a kocsimhoz de megláttam, hogy éppen kétségbeesésében támasztja a barátom a motorházát. Ki is mehetnék felrobbant állapotban és én magam rendezhetném át az arcát de abban nem lenne semmi különleges, a mozgásában és tetteiben van benne az, hogy nem fél. Vajon kié lehetne az a kocsi, vagy az enyém vagy a volt dumapartneremé. A tudatalattiját nem érdekelte és nem szegült ellene, belül nincs benne félelem. A haverjai viszont tovább öntöttek a garatra és már a levegő se volt szomjas körülöttük. a bajkeverő se félt, de kizárólag az alkohol miatt nem. Természetesen megkaptam a szurkáló mondatokat és az éhségük egy adagját.
Úgy voltam vele, hogy továbbmegyek és nem törődöm velük, de az utolsó mondattal nem tudott a béketűrésem megbirkózni. - Gyere anya igyál velünk, nem fogsz minket megbánni este! - Odasiettem az asztalhoz, leültem a palival szembe, megfogtam a sörét és beleittam. - Az a gond kisfiam, hogy ekkora vagy. - Megmutattam a kisujjam, majd ráöntöttem a fejére a sörösüvegének tartalmát. Hatalmas röhögés és ujjongás tört ki a többiekből, szerintem szétakarta verni a fejem de eléggé lecsúszott az asztal alá a haverjai miatt. Felálltam az asztaltól és kimentem az ivóból.
-Neked aztán van bőr a pofádon, még a kocsimon is támaszkodsz!- Keresztbe tettem a kezem a melleim előtt, közelebb léptem hozzá. Kíváncsian várom a mondatai további részét, vajon hol lehet neki a határa?! Végigmérem a tekintetét, majd az autómra is rápillantok. - Ha már nekidőlve vársz, az azt jelenti, hogy akarsz tőlem valamit. Mi lenne az ? -

Nem tudom, hogy miért vágytam erre a szarra, de okozott valamiféle megnyugvást, ahogyan köhögve és fulákolva szívtam magamba a füstöt. Néztem a környéket, a kifelé és befelé térő vendégeket, majd a következő ajtónyílással megláttam újra őt. A bőrnadrágosat, s ez annyira felborzolta az idegeimet, hogy a dohány füstje nélkül is elkezdtem köhögni. Jó, most tekintsünk el attól a nem elhanyagolható ténytől, hogy a szar is megfagyott bennem, mert bár katona voltam, de amikor történt, ami történt, az megváltoztatott. Előtte harcosnak hittem magam, egy megrendíthetetlen sziklaoromnak, ami mindenkivel és mindennel szembeszáll, amivel csak szembekerül, de a robbanás ráébresztett valamire. Hogy akár meg is halhattam volna, hogy elég lett volna pár centiméterrel arrébb állnom és most nem lennék az élők sorában, és ez óvatossá tett. Néha pedig túlzottan is óvatossá, mint ahogyan most is.
- Jaj, ne haragudj, nem tudtam. - azonnal ellöktem magam, két lépéssel arrébb is álltam, a cigarettát pedig jó messzire hajítottam, és több gondolatot nem is fordítottam rá. Néztem a karjait, amint a mellkasa előtt összekulcsolta, azt a morcosnak ható arckifejezést, amivel szerintem itt ebben a pillanatban fel tudna nyársalni, és próbáltam mosolyogni, kicsit enyhíteni a kettőnk között lévő feszültséget.
- Őőő, nem ... igen, igen meg szerettelek volna várni, hogy újra elnézést kérjek, ahogyan a barátaim viselkedtek. Jó srácok, meg minden, de nem tudják, hogy hol a határ. - te pipogya barom! A történet arról, hogy néha túlzottan is óvatos vagyok? Nos, éppen most gombolyítottam tovább a balfék haverjaim miatt. Újra mosolyognom kell, de most inkább a kín rajzol arcomra grimaszt, majd egy pillanatra lenézek az aszfaltra, s fejemet rázva fürkésztem cipőimet.
- Nem őket akarom mentegetni, de ha nem nézlek annyit, akkor nem is keveredsz bele az egészbe és emiatt szarul érzem magam. - újra felnézek, tarkómon megvakarom a rövidre nyírt sörtéket, majd egy újabb sóhaj kíséretében folytatom. - Biztosan nincs is rá szükséged, meg különben is, ki vagyok én, hogy egyáltalán eszembe jut, de tehetek érted valamit kárpótlásul? Tudom, baromság, de így neveltek...
Sóhajtottam újra, majd nyílik a kocsma ajtaja és látom, hogy a beltérben mennyire jól szórakoznak a srácok, én pedig mennyire megalázva és szarul érzem magam idekint. Próbálom elterelni a figyelmem, próbálok megoldást találni arra, hogy miért viselkedem így, de nem ebben a három másodpercben fogom megfejteni az életemet egy éve megrontó szorongást.
- Sajnálom az ütést, sajnálom a kocsid és sajnálom, hogy az idődet raboltam, csak...
Nem folytatom, pedig tudtam volna. Elmondhattam volna neki, hogy mennyire gyönyörű, mennyire vonzó, mennyire tetszett az a kiállás, ahogyan leszerelte azt a másikat, mennyire magabiztos a tekintete, mennyire vágyom akár egyetlen érintésére, mennyire ... szánalmas vagyok. - Egyébként Herbert voltam, szia!
Meghajolok előtte, utána intek neki, majd elfordulok, de lépéseim a műláb miatt lassúak, nagyon lassúak.

Ahogy a monológjait mondta, a végén már elképzeltem ezt az egészet kívülről és őszintén már drukkoltam a srácnak, hogy valami őszintét tudjon összehozni. Viszont az önsajnáltatást nem bírja az idegrendszerem. Nem mások kegyeire kell támaszkodni, hanem a saját életünk múltjából kell erőt merítenünk és taktikát az előttünk maradó részére.Én is elkezdhetnék sírni egy vesztes nap után, hogy nekem milyen szar az életem és milyen negatív sugarak értek de ezzel azt érem el a mai világban, hogy rárajzolok a melleimre egy célkeresztet vörössel és hagyom, hogy odalőjön bárki más.
Eléggé ciki este volt ez számára az is biztos, nem így képzelnék el én sem egy katonai találkozót és szórakozást. Nem is tűnik nekem a faszi nagy bulizós típusnak, csupán lejött és ivott pár kortyot és ez lett a vége. Van ilyen. Nem sokon múlt, hogy kevésbé ilyen békés végkifejlet legyen az estéből...nem ajánlatos ilyen figurákkal kezdeni, mint én. Még egy volt katonának sem, ha engem elintéz valaki akkor arra nagyon sokan rá fognak szállni. Ennek a srácnak kivételesen szerencséje van, ha eddig nem volt utólagos bonyodalom akkor el lett felejtve a történet. Különben nem cigizett volna itt ilyen nyugodtan.
Mikor végigért a mondandóján, egyszerre volt bennem kérdés és egyszerre volt bennem undor. Jó, hogy már nem kell neki zsebkendőt adnom mert kivételesen egy nő állt ki érte. Elég lett volna egy sima köszönöm is. A bocsánat részét legalább kamatosan megkaptam, mindenben van valami jó. Ahogy elkezdett tovahaladni, bebizonyosodott a gyanúm vele kapcsolatban, az ott egy műláb. Bizonyára nem fogadásból vágták le neki, elkezdtem értelmezni a szociális félelmét és a gyors feladást tőle. Én se lennék nagyon bátor féllábon ugrálva. Kis ideig követtem a szememmel, majd utánaszóltam.
- Hol szerezted azt a sérülést ? - Túl fiatalos egy veterán sérüléshez és túl tunya egy alvilági balhéhoz.Egy tippem maradt, a kötelező szolgálat a hazáért...legalábbis azt mondták, hogy a hazáért haljunk meg, nyomorodjunk le és essünk életkényszerbe. Aztán jönnek a színes borítékok meg a tányérsapkás ürgék, hogy jaj bocsánat hát értünk meghalt a férje vagy a gyereke. Marha jó elfoglaltság tényleg, de soha nem vallják be, hogy ő miattuk halt meg mert ők küldték oda.
Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom és várom a választ, ha jó választ ad, akkor a következő kérdésem az lesz, hogy - hogy történt ? -

A kérdés visszarántott a jelenbe, de csak annyit ért el vele egyelőre, hogy hatalmasat sóhajtva megálljak. Sérülés, ő így nevezte, én pedig csak bólintani tudtam volna rá, hiszen valójában tényleg csak egy sérülés volt. Egy sérülés, ami teljesen megváltoztatta az életemet, ami kirántott az addigi nyugodt és megszokott világomból, ami fenekestül felforgatta egész lényemet és ami befolyásolni fogja az egész hátralévőmet. Egy sérülés, csak egy kibaszott sérülés.
Visszafordultam, bár pontosan nem értettem, hogy miért, hiszen amennyire mindenki elől titkolni próbáltam a műlábat, annyira gyűlöltem beszélni róla. A szüleim már megszokták, hogy ez a téma kerülendő, az orvosaim szakmájukból adódóan kérdezősködnek, de mindig látják rajtam, hogy kellemetlenül érzem magam a dolog miatt. A dolog miatt ... néha még az is nehezemre esik, hogy gondolatban kimondjam a nevét, hogy szembenézzek az amputációval, s inkább enyhíteném az élét, elkerülném a nyilvánvalót, ami a pszichológusom szerint védekezési reakció az elmúlt egy évvel szemben. S most ezt a falat, ezt a felépített burkot ostromolja kérdésével a nő, s legszivesebben elbújnék, elszaladnék, elfelejteném és kizárnám. Újra magam mögé pillantok, látom a metrómegálló csalogatóan hívogató mentőövét, de nem indulok el felé, maradok, de nem büszkén, nem arcomat magasba emelve, hanem meggörnyedten, lehorgasztott fejjel.
- Katona voltam ... vagyok. - legalábbis még mindig azt szeretném hinni, hogy képes vagyok mindenre, amit akkor és ott megtanultam, de belül tudom, hogy mindannak már vége. Elmúlt azon része életemnek, s már soha nem térhet vissza, ugyanabban a formában biztosan nem. - Egy repeszgránát robbant mellettem. A sokkhullám nagy részét felfogta egy százötven kilós munkapad, annyira viszont nem voltam ügyes, hogy elugorjak előle. Tiszta vágás, azt mondták.
Közelebb léptem, figyeltem, hogyan reagál a mondandómra, mert ilyenkor szoktam megkapni azokat a bizonyos pillantásokat, amiket köszönöm szépen nem kérek! Ne sajnáljon senki, nem kérek szánalmat, nem akarok együttérzést és leszarom, ha meg akarnak vígasztalni. Nem tudnak, nem lehet, nem képesek rá, nincsen semmi ebben a rohadt életben, ami kitölthetné az űrt a lelkemben, nincsen semmi, ami a veszteség helyébe léphetne. - Miért érdekel?
Hangom fakó, fáradt, elnyűtt, messze szaladt belőle minden melegség, elhagyta az összes öröm és boldogság. Fájt, s gyűlöltem, hogy fájt, gyűlöltem, hogy ilyennek látom magam, hogy ilyen vagyok, hogy nem tudom élvezni az élet apró kis örömeit, hogy nem tudok kitörni abból a mételyező labirintusból, ahová magam száműztem a lelkemet. Kiszáradtak az ajkaim, jobbommal törlöm meg, kézfejemen apró nyálgolyó húz hosszú csíkot, amit a zsebemben törlök tisztára.
- Esetleg más valami, amitől szánalmasabbnak érezhetem magam? Vagy megelégszel ennyivel? - el sem hiszem, hogy feltettem neki ezeket a kérdéseket, s már éppen nyitottam volna a számat, hogy újra elnézést kérjek tőle, de elharaptam a bocsánatkérést. Miért is tenném? Ki ő nekem? Egy gyönyörű nő, aki holnapra el is felejt... - Megéheztem.
Szipogok egyet orromon, s bár tudom, hogy inkább fújd, mint szívd, de szeretek veszélyesen élni. Lehetek ennél szánalmasabb?

Mindenféleképpen pozitívum, hogy ki tudta mondani a frankót. Ez azt jelenti, hogy megtanult ezzel élni, avagy próbálkozik gőzerővel. Elmondása szerint a seregben szerezte, ezek szerint ő is találkozott már a kaszással de valamilyen ok miatt adtak neki egy új esélyt. Próbára tették az égiek és ő kitalálta, hogy harcol velük úgy, hogy elfogadja a végeredményt. Kicsit mindannyian hülyék vagyunk mert az életünkkel játszunk a szerencse asztalán, csak a legutolsó pillanatban jövünk rá, hogy mi sem vagyunk legyőzhetetlenek. Az emberek 90%-a ilyenkor nem kap új esélyt, aki mégis kap annak használni kell, nem pedig a régi után sóvárogni.
Kisebb reakciói, arcmimikája és mozgásai arra adnak gyanút, hogy a seregben eltöltött időszak nem bátorította fel a nők terén. Sokkal inkább egy problémának tekint rá, amit el akar kerülni mert maga szerint vesztesen jöhet ki belőle. Pedig a nők tudják jól, hogy a sebhelyek többnyire nem gyávaság, hanem bátorság jelét képzik és ez imponáló. Hamar tántorodik és hagyja magát alul maradni egy beszélgetésben, hol ott egy nő azt akarja, hogy küzdjenek vele. Mivel minél jobban küzdenek vele, annál jobban realizálódik benne, hogy érte is legalább ennyire harcolnának. Rátérek inkább a közvetlen jelenre, nincs kedvem sokat gondolkodni kint állva a hideg éjszakában. - Ha szánalomnak érzed a tapasztalatot, akkor ezeknél jobb haverokra ne is számíts -  Mutatok a hátam mögé a bent ülő srácokra, akik semmi mást nem értek el ez időben, csak a sört és a sajnálatot. Meg kell tanulnia felhasználni a fájdalmat és tanulni a látottakból. Ugyanakkor ha neki az a megfelelő, ahogy most viselkedik...nekem nincsen jogom megkérdőjelezni. Nem vagyok neki senkije. Nem válaszolok a következő kérdésére, inkább hátracsapom hajamat a fülem tövébe, megigazítom magamon a kabátot és az autóm felé indulok el. Pár másodperc múlva a kulcsokért nyúlok és nyitom az ajtót. Érdekes egy fazon, egyszerre van benne jóság és sajnálat. Különben miért mutatkozna testén a legyőzöttség érzete. Egyszer elesett de fel kellene állnia és továbblépnie. Könnyű mondani...másnak könnyű lenne de én is vérzek éppen elég sebből ahhoz, hogy okozattal gondolkodjak ilyeneken. Mikor hallom a célzó szavát, fejemben kicsi lepődöttség üti fel a fejét. Az előbb még távozni akart lesütött szemekkel, most pedig ad egy labdát nekem, amit vagy leütök, vagy nem. Nem hiszem, hogy sokra tudnék jutni vele ilyen negatív hullámsorozat után de jó étvágyat a szipogáshoz.
Feltámad a szél és a kabátom alá fúj. Látom, hogy ő is kicsit megrezzen, tényleg szar idő van és nekem hamarosan versenyem is lesz. Arra kell koncentrálnom de valahol még maradt bennem egy kis jóság. Megforgatom a fejem majd ránézek. - Hol laksz? Gyere elviszlek...szar dolog a hidegben bicegni. - Elkezdek beszállni a kocsiba és kinyitom a biztonsági zárat az anyósülés ajtaján. Figyelem reakcióját és várok, nem szeretek várni.

Nem is számítottam jobb haverokra a bent ülő társaságnál, hiszen valljuk be, semmit nem teszek azért, hogy újakat szerezzek. Egyedül a kávézó az a hely, ahol valami esetleg összejöhet, de azon felül nem kutatom, nem keresem az új ismeretségeket, nem járok szórakozni, az online ismerkedés minden formája pedig túlzottan személytelen ahhoz, hogy komolyan vegyem. Azt sem értem, hogy pár hete miért regisztráltam Tinderre, és valahol megértem a lányokat, hiszen még senki nem jelzett vissza, hogy érdeklem. Semmi gond, fátylat rá, felejtsük el, lépjünk túl, tegyük túl magunkat rajta és a többi hasonló rigmus, melyek annyira megcsavarják a szívem, hogy sírni lenne most kedvem. Egy férfi azonban sosem sír, legalábbis ezt szokták mondani.
Fel sem tűnt, hogy magas labdát dobok neki, mert ... tényleg csak annyi, hogy megéheztem. Késő van, korán vacsoráztam, szóval a korgó gyomrom közvetítette jelek nem mások, mint egyszer létfenntartó ösztönök, bele sem gondoltam, hogy a nő esetleg úgy értheti, hogy elhívom valahová. S most agyilag olyan szinten vagyok, hogy így belegondolva a dolgok jelenlegi állásába sem tűnik fel profán kijelentésem esetlegesen értelmezhető szándéka. Fejemet akkor kapom fel, amikor elindul, a kocsijához lép és megteszi az ajánlatát.
Újra a metróállomás felé pillantok, megrázom a fejemet, majd orrnyergemet masszírozom, mintha egy szemüveg nyomott volna barázdákat az oldalára. Látom, hogy türelmetlen, látom, hogy csak a szánalom vezérli ... de mi van, ha mégsem? Ha csak szeretne jót tenni egy idegennel? Ha ez a megnyilvánulása csak törődés volt egy embertársa iránt, aki láthatóan bajban van? Annyi azonban biztos, hogy igaza van, semmi kedvem nincs ebben a hidegben végignyargalni a városon, persze csak képletesen értve a dolgot, így elindulok felé és beszállok a kocsiba. Persze nem lennék én, ha könnyen menne, de megpróbálom a lehető legkevesebb gondot okozni a tehetetlenségemmel.
- Smith és Dean sarka, egy kis francia étterem mellett. - nem tudok mit tenni, az evés körül forog most minden gondolatom, s miközben bekötöm magam, már ha van egyáltalán biztonsági öv, akkor kényelmesen elhelyezkedem az ülésben és a mellettem lévő ablakon kifelé bámulva várom, hogy elinduljon. - Köszönöm!
Teszem hozzá csak úgy félvállról, majd sóhajjal lehelek párát a kívül még hideg üvegre. Jobb mutatóujjammal apró köröket rajzolok a fagyos felületre, majd újabb sóhajjal törlöm le művemet és nyitok új lapot. Mennyire egyszerű lenne, hogy az élet is így működne? Ha egyszerűen dönthetnénk úgy, hogy mindent elölről kezdünk, hogy elfelejtjük az összes rosszat, ami történt velünk, ha kitörölhetnénk az összes fájdalmat, az összes negatívot.
- Voltál már úgy, hogy nem találtad a kiutat? Hogy körbenéztél és minden idegen volt? Hogy ki akarsz törni, meg akarsz változni, magad mögött akarsz tudni mindent, de képtelen vagy, mert lehúzod önmagad? Hogy annyi segítő akarat ellenére még mélyebbre ástad magad, és minden lapáttal csak még jobban eltemetted magad? - nem fordulok felé, de igazából nem is neki szántam a mondandómat, inkább csak hangosan gondolkodtam, s figyeltem, ahogyan a pára egyre szárad, ahogyan melegszik a kocsi belső tere. - Akkor értettem meg igazán, hogy baj van, amikor anyám már nem sopánkodott arról, hogy mikor lesz unokája. Mindig is gyűlöltem, amikor megkérdezte, de persze mindig nevettünk a végén, de már fél éve leszokott róla. És hiányzik... Mert akkor még hitt bennem, de most már lemondott rólam. És nem tudom, hogy mit tehetnék ellene...
Nevetnem kell, s miközben egyre szélesebbre húzom a számat, úgy rázom meg a fejemet, könnyes szemmel pillantok rá. Szipogok egyet, majd megint zihálok a vigyortól, majd pisztolyt formálok mutató- és hüvelykujjammal és meghúzom a ravaszt hangutánzással fűszerezve az egészet. - De még ehhez is túl puhány vagyok... Hát nem nevetséges?

Mi előtt beindítom a motort, észreveszem, hogy akaratlanul is belecsöppentem egy beszélgetésbe. Jó látni, hogy rajzszakkörre is járt ha már köröket rajzol le ujjaival. Az történt, amire számítottam, kapom a lelki adagokat és én leszek az üdvöske erre az időre, amíg haza nem viszem. Beteszem a kulcsot az indítóba és elfordítom, lágyan felberreg a motor de még nem adok gázt, kicsit had fűtse fel magát a szentem.
Hallgatom Herbert mondandóját és néhol igazat kell adnom neki, néhol pedig nyálasnak tartom. Mindenki életében volt már olyan, hogy kész itt nincs tovább és hagyom az egészet. Ugyanakkor ha valaki öngyilkos akar lenni, az megfogja tenni kérés és észrevétel nélkül. Akinek közönség kell, az nem fogja megtenni, csak a viszketegsége akart azonnal egy kövéret vacsorázni. Egyelőre Herbertben is csak a másodikat tudom felfedezni, jobban meg kellene ismernem ahhoz, hogy a véleményem megváltozzon de szerintem egy kiadós alvás jobban hiányzik neki a társaságomnál. - Mindenki gondolt erre...ebből nincs kivétel. A családi problémáidhoz nem ismersz eléggé, hogy kitárulkozz de pont ez árul el. -
Felfűtött a motor, kitolatok, egyesbe teszem és elkezdek döcögni a sötét úttesten. Nem adok most neki gázt, végén még magára venné, hogy siettetem az odaérést. Rápillantok néha az út figyelméről és meredt arccal néz hol előre, hol az ablakra. Nem tudok mit tenni, muszáj lesz tartanom egy lelki segély órát neki. Nem hiányzik, hogy kinyírja magát aztán a rendőrök lekapjanak, hogy velem látták utoljára.
- Ha így kitárulkozol akárkinek, egész hátralévő életedben egy rongy maradsz az emberek szemében. Nem ismersz, nem tudsz rólam semmit. Mégis mesélsz de te sem tudod miért. Bárkinek lefekszel emberileg csak hallgasson meg. Kaptál egy második esélyt de semmi mással nem töltöd csak azzal, hogy a szánalmaddal vetesd magad észre és közben eltelik feletted az idő. - Én nem érzek bűnt abban, hogy ezt elmondtam. Az nem barát, aki mindig mindenben ott van a másikkal. Az csak a rajzfilmekben van, tiszta kamu. Az igazi törődés az, ha szembeállítunk valakit a hibáival aztán ráhagyjuk a döntést. Vagy elintézi magát, vagy talpra áll. Nem nézem le a srácot, de szerintem nem tudna ebben az állapotban velem sokra menni. Ahogy mondtam, alvás és gondolkodás kell neki.
Befordulok a pályáról a szűkebb utcákra ahol kevesebb lámpa van, át kell kapcsolnom távolsági reflektorra. A versenyig nincs sok idő, meg kell húznom a visszautat. - Ja és egy jó tanács, sose sírj nő jelenlétében. Kívülről őszintén sajnálnak de belülről szánalmasnak találnak. Minden nő szemében egyszer vagy férfi, többé nem lehetsz ugyanaz. Pár százalék hiányozni fog mindig belőled a szemükben. -
Lassan megérkezünk a megadott címre de mivel mondta, hogy éhes, ezért nem fogok teljesen a házánál megállni. Megkeresem azt az éttermet amit megadott helymeghatározónak.

Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mi árul el? Összezavarodtam, s már bánom, hogy beültem mellé a kocsiba, csak haza akarok jutni és elfelejteni ezt az egész napot. Annyi azonban van bennem, hogy végighallgassam, hiszen ő is megtette ezt a gesztust felém, s ez így tisztességes. Azonban minden egyes szavával egyre távolabb kerül tőlem a tisztelet, minden apró szófordulata teker egyet azon a bizonyos képzeletbeli potméteren, feltüzeli a bensőmet és le akarom ordítani az arcát.
Azonban semmi hasonlót nem teszek, mert nincs hozzá merszem. Egyszerűen csak elfordulok, és összeráncolt homlokkal, szemöldökökkel figyelem az elhaladó utcákat, a boltokat, az egyre ismerősebb környéket. Tenyereim ökölbe szorulnak, ujjaim szinte elfehérednek, annyira erősen markolom képzeletben a nyakát, s alkarom izmai pattogva törnének ki, hogy végre cselekedhessenek, de visszafogom, elrejtem, elásom mélyre. - Sajnálom, hogy megint untattalak.
Elengedem markom szorítását és letörlöm a könnyeimet, majd karba tett kézzel figyelek előre, s újra csak kioktatást hallok tőle. Sose sírjak. Életvezetési tanácsok egy sokat látott szajhától, aki valószínűleg szopással szerezte ezt a kocsit. Hánynom kell tőled!
- Köszönöm a tanácsod, észben fogom tartani. - szipogtam egyet, majd amikor meglátom az éttermet, tudtam, hogy megérkeztünk. Végigmérek rajta utoljára, jól bevésem a vonásait, bár azt pontosan nem tudom, hogy miért, majd belenyúlok a zsebembe és a tárcámat veszem elő. Egy tizest rántok ki onnan és az ölébe dobom, s közben egyetlen hang sem hagyja el a torkom, csak ráfeszülök a kilincsre és kiszállok a kocsiból.
- Kérdezhetek valamit? - hajolok le, s nézek a beltérbe, majd újra elveszek egy pillanatra szenvedélyes idomaiban, de megrázom magam belül és újra tudok koncentrálni. Legalábbis azt hiszem, de bármennyire is jó, vitriolos riposzttal készültem, bármennyire is elterveztem, hogy mit fogok neki mondani, más kigondolni és más kimondani a szavakat. Más gondolatban elküldeni valakit melegebb éghajlatra és más kimondani az ezernyi formán megfogalmazható vágyat. S én nem voltam képes arra, hogy megtegyem. - Hagyjuk... Köszönöm a fuvart.
Csukom be az ajtót, majd kiegyenesedem. Még megvárom, amíg elindul, majd fordulok az étterem felé, ami természetesen ilyenkor már zárva volt. Semmi gond, anya hűtőjébe mindig van valami finomság...

Leparkolok az utcában és várok valami reakciót a mondandómra. Lehetséges, hogy kemény voltam de velem is kemény volt az élet és még mindig az. Bárcsak újra kezdhetném! Ezt párszor elmondtam már magamnak de sosem erre gondolok, mikor ezt kellene tennem. Amolyan vírus ez az alsó világ...szeded ellene a gyógyszert de a legutolsó kúrát sosem viszed végig. Félsz a saját énedtől, félsz a válaszoktól és félsz az unalomtól, ami egy sötét szobában venne körül ha egyszer kiszállnál ebből. Szemét dolog az emberi agy...bármihez hozzászokik és ha hozzászokott, akkor nagyon nehezen engedi el. Még a rosszat is!
Mikor a tárcájából az ölembe dobta a pénzt, legszívesebben leordibáltam volna a fejét! Mit képzel ő rólam ? Megmentem a tyúkszaros életét és cserébe kurvának tituláló mozdulattal akar tőlem elköszönni?! Álljon már meg a menet...nyugodtan kivihettem volna a versenyre ahol a beszélgetőpartnerem és a többi nagy ember várakozik egy kis beszélgetésre. Külön szívességet teszek neki azzal, hogy nem árulok el semmit se róla, nem csinálok ebből nagy dolgot és még mindig csöndben vagyok! Bocsánat, ha fáj az igazság akkor ne egy ilyen emberrel beszélgessen. Én megértem a helyzetét, szar dolog lehet lövöldözni olyan emberekre, akik szintén ártatlanok és egy nyakkendős parancsára kezdenek bele valamibe. Mindenki ártatlan egy háborúban mert mindenki fölött áll egy gazdag valaki, akinek nem tetszett a másik országa és cserébe leigázza. Pont ezért kellene egy ilyen tökre alap fejmosást eltűrnie, rosszabbat is tűrt már el ahogy látom rajta,
-Ez a mozdulatod után inkább ne.- Felelem neki gyors reagálással és a fuvar megköszönése után kidobom az ablakon a pénzt és elhajtok. Van fontosabb dolgom is ennél, hogy itt vitába keveredjek. Nem haragszom a srácra, mindannyian őrültek vagyunk ha játszunk az életünkkel. Én is játszom vele minden nap és ő is játszott vele. Ő rosszabb, mert rákényszerítették erre, nekem a saját fejem szüleménye ez. Viszont végső soron a tartásom megtartom! Nem vagyok kurva, sem pedig könnyű zsákmány és ahogy kifordulok a nagy autóútra, inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan nyerjem meg a ma estét!