New York egyik szakadt zugában, a szakadt lakókocsinkban volt egy fekete-fehér, képcsöves, szakadt tévé, aminek ütögetni kellett a dobozát, hogy a szemcsés kép kitisztulhasson.
A szakadt anyám -maradjunk egyszerre csak egy jelzőnél-, ha kedve és lóvéja volt, befizette a csekkeket. Olyankor egy hónapig fixen volt adás, igaz csak öt csatornát fogott a parabola, de ki nem szarja le?! Általában az esti híradót soha nem sikerült végig néznie. Vacsora után, desszert gyanánt minden este belőtte magát valami szarral, hogy aztán aszott, ronggyá kefélt testét közhírré téve beájulhasson a kanapén, kezében a távirányítóval. Ez volt a kedvenc része a napomnak. De komolyan. Ilyenkor több órára felszabadulhattam a ringyó terrorja alól és azt nézhettem, amit csak akartam. Közben általában megzabáltam a két napos pizza maradékot, vagy a hónapok óta lejárt fagyit. Fagyasztóba volt, nagy baja nem lehetett...
Még emlékszem, szombat este volt. Akkor voltam asszem' valami tizenkettő. Szőke hajjal. Kibaszott szőke hajjal, vágod?! Direkt növesztettem. Olyan akartam lenni, mint Cobain. Mániákusan bálványoztam. Tetszett a hangja, a dalai, az a tipikus, faszfej, "mindenbe beleszarok" rock sztár stílus, az öltözködése. Az egész faszi egyszerű volt a maga nemében, mégis különleges.
Mivel a ringyó napközben gályázott, fingja se volt róla, hogy élek, vagy halok. Simán ellóghattam egy-egy napot a suliból. Úgyis gyűlöltem az általános minden percét. A kölykök szemét kis patkányok egytől egyig.
Aznap este leadták a tévében a '93-as Live and Loud turné egyik koncertjét. Egész álló nap olyan voltam, mint akinek elemet dugtak a seggébe. Mindent előkészítettem az estére. Felaggattam az ezer éves, zárlatos, alig pislákoló karácsonyi égőket. Az amúgyis gáz sérómat még gázabbá tettem egy fél tubus hajzselével. Előző nap, mintha valamit mondott volna a ringyó, hogy nem jön haza, én meg végre fellélegezhettem. Úgy éreztem, mintha én is ott lennék vele a színpadon. Kis idő múlva félre dobtam a mikrofonállványnak használt partvist, és csak ültem az utcáról összeszedett, skót kockás, gyanús foltokkal teli kanapén, aminek a rugója minden alkalommal újabb végbél vizsgálattal örvendeztetett meg. Akárhányszor, amikor a dalait hallgattam, azt kívántam, bárcsak ismerhettem volna, bárcsak olyan életem lehetne, mint amilyen az övé volt. Megsemmisülve, őszinte gyermeki csodálattal, eltátott szájjal bámultam a képernyőt, Őt. Ahogy ült ott egy szál cigivel a szájában és a gitárjával. Napközben találtam egy doboz cigit a konyhában. Már csak egy szál volt benne. A fülem mögé raktam, pedig tudtam, hogy rohadtul el leszek érte picsázva. Mégsem számított. Akkor, ott nem számított semmi. Kivettem a cigit a fülem mögül, a számba tettem, és már csak a gyújtás volt hátra. Féltem, mert még soha nem gyújtottam rá, de az izgalmam talán még a félelmemen is felülkerekedett. Úgy köhögtem tőle, mint az állat. Kiégettem a kanapé karfáját és a szőnyeget. A ringyó meg -mintha csak direkt megvárta volna, hogy véget érjen a szám-, váratlanul beesett az ajtón, én meg zuhanni kezdtem az édes eufóriából a keserű valóságba. Olyan gyorsan tartottam a föld felé, hogy tudtam, nem élem túl a becsapódást. Jók voltak a megérzéseim.
-Mi a kurva anyádat csinálsz te kis takony szar? - Hangja illuminált volt, a lehelete fűtől és valami rohadt keserű piától bűzlött. Majdnem oda okádtam. Kikapta a cigit a számból, eltaposta a szőnyegen, a hajamba mart, lerángatott a kanapéról, majd beletolta a képemet a szőnyegbe.
-Nyald fel te kis semmirekellő! - Taszítva egyet rajtam, állt fel. Úgy cibálta ki a falból a tévé tápkábelét, hogy a konnektor is kiesett a helyről. Csak meg akartam nézni Cobaint.