Szállóvendégek érkeznek a Hotelbe, nem kevesen az elmúlt órákban. Nagyjából két órája parkoló pályára állítom a kocsikat, borravalók akadnak a tenyeremhez, amiket hamiskás hálás mosoly kíséretében köszönök meg. Közben pedig elküldöm őket melegebb éghajlatra az anyjukkal együtt. Nem vagyok kedves, de ki mondta, hogy bármikor is az voltam? Amig nem köpnek a levesembe és nem látnak az itteniek beállva, addig teljesen jó vagyok és nem fogják elvenni ezt a munkámat. Van mikor egész napozok, reggeltől estig megállás nélkül, csak cigire van időm, meg Judeal telefonálni...de aztán van hogy csak reggel hattól délig vagyok és a délutánom szabad. Ma egész naposra vagyok beosztva, így hajtok kicsit, sok a vendég, ám valamiről megfeledkezik az egyikük. Kulcsot adott, de nem a megfelelőt, ez nem a kocsié. Morgolódok keveset, hogy hogy lehet ennyire balfasz valaki majd hatvan évesen, áldom az eget, hogy én azt a kort soha nem fogom megélni...remélem a negyvenet sem. Agyalok, hogy mit tegyek, de aztán jön egy újabb parkolásra szánt jármű, így elmarad a hotel belsejébe trappolás. Leparkolok egy újabb autót, közben a mobilomon is hívnak, így pár perc alatt leszervezek egy találkozót az éjszakára nézve. Judenak beadagolom, hogy otthon leszek, kipihenem a fáradalmaimat, de nem...végre üres a parkolórész, nem érkezik újabb vendég, távozni sem akar egy sem. Cigarettára gyújtok, ez amolyan függőség, most van időm rá, a kocsikban nem dohányzom. Majd ha elcsórom valamelyiket, majd akkor pöfélek benne keveset. Jó pénzért ezeket el lehetne adni, full gazdag nem leszek a fizetésemből, meg az eladott autókból sem, de megélni és illegális dolgokat beszerezhetek belőle. Uhh a bátyámtól újabb adag fejmosást fogok kapni, ha megtudja mire készülök, de miért is tudná meg? Nem szoktam ezekről eszmecserét folytatni velük. Egyik tesómat sem vonom bele a dolgaimba...józanul. A kulcsot előkapom a farzsebemből, ujjaim között forgatva oltom el a cigicsikket, majd a szálloda belső terébe, a recepciót igyekszem megcélozni. Kerülgetem a vendégeket, a benti dolgozókat, a takarítót és a többi csöcseléket. Az öltözékem itteni munkaruha, lehetetlen lenne vendégnek elnézni. Nem sűrűn járok be, nekünk parkolófiúknak van külön pihenőhelyünk távol ettől a nyüzsgéstől, szóval ez az első, vagy második alkalom, hogy ide tévedek. Szerencsére utálom ezt az egészet, hogy elkerüljem a szar és kényelmetlen helyzeteket, melyeket elég nehezen kezelek! A recepciós csaj tesz-vesz, háttal áll tőlem, pakolgat, sürög forog, már fáj a fejem is tőle. Így mikor a pulthoz állok, csak köhintek egyet, miközben folyamat bámulásomnak teszem ki. Sokat úgysem látok az arcberendezéséből. Figyeljen már rám, könyörgöm, nem akarom az időm nagy részét ezzel eltölteni. Utálom az ilyen puccos helyeket, kerülöm kurva nagy ívben ha lehetséges. Nyaljon sót a sok pénzes csőcselék. - Figyuzz ide kis csillag. Helló! Ne haragudj, tudnál szólni ennek az álkocsikulcs tulajdonosnak, hogy az eredetit adja oda... - a mutatóujjamra húztam rá a kulcs karikáját és könyökölve a pultnál lóbálom kicsit a csaj felé, hogy figyelmét felkeltsem rá. Még a név is rajta van, könnyen rákereshet a nevére és hívhatja is, hogy jelenjen meg pár perc erejéig. Útban lesz egy óra múlva a kocsija. Remélem nem egy kezdő kis csajjal lesz dolgom, mert akkor itt szopom le magam mindjárt tövig. Nem értek a recepciós ügyes bajos dolgaihoz-
Könyörtelenül zörren a mobilom, élesen üvölti a Thunder kezdő gitárszólóját a fülembe. Korábban lágy dallamokkal próbáltam magam ébredésre bírni, mire rájöttem, azoktól inkább vissza aludni támad kedvem, semmint magam mögött hagyni az ágyam békés nyugalmát. Várom, hogy anya a földszintről trillázva szóljon, hogy kész a kávé, hogy apa cifra káromkodása kússzon fel a félig nyitott ablakon át, ahogy a garázsban ezredszer is nekiesik annak a szerencsétlen, sok vihart megélt Fordnak.Várom a családi ébredés megszokott hangjait, mire rájövök, hogy már közel másfél éve egyedül élek. Az én döntésem volt, noha tudom, hogy talán jó lett volna még, ha maradok. De meddig még? Meddig járjak és keljek a házban azzal a tudattal, hogy anya képtelen úgy nézni rám, hogy ne fogja el a sírógörcs, apa pedig időnként már rám sem mer nézni: “Sosem leszel olyan mint Maisie.” vádol a tekintete szüntelen, én pedig tudom. Még ha a külsöm az évek múlásával a sors büntetéseként kilenc éve meghalt nővérem vonásait rajzolja rám, és egyre inkább, mint egy levedlett bőr hullik le rólam a saját öntudatom, akkor sem leszek képes őt pótolni. És nem is akarom. Mindig éreztem, hogy bármennyire is igyekszem, bármennyire is szeretném ha nekem is jutna abból a fényből, amelyet ő kapott, sosem lesz több. Nem születtem fiúnak. Azt hiszem ez volt a legnagyobb és mai napig megbocsáthatatlan bűnöm. Az otthon melegét én fűtöttem be a vágyaimmal, amelyben a szeretet után ácsingóztam, mint kisgyermek a karácsonyfa alatt a cukorkára…de elérni soha nem érhettem el jobban. Annyi jutott nekem, nem több. Már megtanultam, hogy onnan ne akarjak többet, ahonnan nem akarnak többet adni. Csak pokoli módon fáj. Zörren a gabonapehely a porcelán tányér alján, a csendbe a loccsanó tej hangja szinte dallamos fecsegésként hat. A zene a nappaliból automatikusan erősödik fel, és Vivaldi hegedűi nyüszítve vágnak utat maguknak az egyszerű, krémszínű bútorok között. Megszokott rutin, a megszokott hétköznapokban. Villan a mobilom, egy üzenet vár: “Ne haragudj Cica, ma nem fog menni. B-nek depressziós fejfájása van, szüksége van rám.Majd máskor kárpótollak. Csók. L-ed.” Lényegretörő üzenet, amely mégis felkavar. Minden alkalommal, amikor engem szorít háttérbe, tulajdonképpen bármi miatt. Így jár az, aki egy nős férfi szíve után lohol, még akkor is, ha tudja, hogy a második helyről soha nem fog előrébb ugrani. De talán már túlságosan megszoktam azt a bizonyos második helyet.Voltam én valaha valakinek az első bármiben? Már egy ideje én sem foglalkozom azzal, hogy mások érzéseire figyeljek. Kellene, csak éppen védekezem a távolságtartással. Kihasználok minden lehetőséget, amit lehet, és én sem adok többet a szükségesnél. Egyszerű evolúciós védelmi mechanizmus a felgyorsult, szinte beláthatatlan sebességgel száguldó világunkban. Minden egyes munkanap szinte ugyanolyan, egészen addig a pillanatig amíg át nem veszem a műszakomat a főrecepció óriási rozsdaszín pultja mögött, a fényárban úszva veszem fel a legszebb mosolyomat. A szám nevet, de a szemeim mélyéről hiányzik a vidámság. Frissen vasalt egyenruhában, diszkrét kristályfülbevalóval, előírásnak megfelelően tarkókontyba rendezve. Melyet nem egyszerű soha egységessé tenni, ahogy időnként hosszabb vagy rövidebb látogatások alkalmával távozom Mr Westergard irodájából.Hosszú órákig érzem még magamon az ujjainak lenyomatát, érzem a kihasználtság szinte második, bőrömet maró bűzét, mely lemoshatatlanul ott tekereg körülöttem, és szinte érzem, hogy engem bámul mindenki a recepción. Túl hamar lettem vezető közöttük, túl gyorsan és mindenféle szakmai múlt nélkül neveztek ki, amely tudom, hogy sokak szemét szúrja. Tudják tán, hogy milyen ára volt….de vajon valóban tényleg tudják? Fogalmuk sincs milyen örök második helyről szinte fuldokolva küzdeni valamiért, amit igazán magaménak akarok. Bármiért ami csak az enyém.A magánéletemben lehetetlenség kitörni, igaz egy részét én magam választottam, jobban mondva az érzelmeim, a másik része pedig a születésemkor vált sajátommá. Billog arról, hogy nem vagyok és nem is leszek tökéletes. Komplexusok sokasága rakódik rám, melyet képtelen vagyok lerázni magamról. Tán nem is lehet….vagy nem is kell. ~ Cindy….két szobalány is rosszul lett a huszadikon, amikor a minibárt takarították, jó lenne ha értesíteni a zsarukat.A szobát lezárattuk Mr Hill-el. ~Cindy, a két új német vendég nincs megelégedve az öblítőkkel, amivel az ágyneműk vannak mosva. 210-es szoba. ~ Cindy kaviár helyett osztrigát szolgáltak fel a száznyolcvanasban. ~ Cindy a nyolcvanötös és a nyolcvanhatos szobákban nem tudják belső hálózaton hívni egymást a vendégek. Cindy…..Cindy….Cindy. Alig két órával azután, hogy felvettem a műszakot, gyakorlatilag a nyakamba ömlik minden probléma. Néha úgy érzem, talán tényleg sok, talán képtelen leszek kézben tartani, de a bizonyítási vágy valahogy mindig felülkerekedik. Képes vagyok rá. Képesnek kell lennem. Három óra múlva ül el az első kezdeti roham, bár tudom, hogy hullámokban jön majd. Este, amikor a vendégek visszajönnek a városból újra jönnek a gondok, vagy éppen a problémák. Messze még a másnap reggel.Marad időm hát a leveleket szétpakolni, néhány számlát elrendezni, pár üzenetet elküldeni, letelefonálni a konyhára, a mosodába és persze a másik recepcióra. Talán ha szerencsém van, akkor a következő egy óra alatt lesz annyi időm, hogy kiöntsem az időközben jéggé fagyott kávémat ami a pihenőben maradt, és másikat szerezzek. Mana lent a kettes konyhán isteni espressot készít, és mellé nem fecseg feleslegesen. Kifejezetten élvezni tudom ilyenkor a csendet. Többet ér mint egy egész csokor virág. ~Figyuzz ide kiscsillag….~ üti meg a fülem a hang, amely mellé apró csörrenés társul, meg a háttében a csilingelő liftek apró trillái. Kezemben néhány számlával fordulok meg a pult irányába, és kissé jobbra kell nézzek enyhén, ahol megpillantom a parkolóházas fiúk jól ismert egyenruhájában a férfit.Meglepődöm. Ők ritkán szoktak feljönni ide, és ha mégis akkor többnyire baj van. Remélem nem történt valami, ami miatt megint ugrik az elkövetkezendő szünetem, mert a kávé illatát már szinte az orromban érzem. Oh Mana….kérlek csak legyél éppen most éppen lent a kettesen! Kell egy kis idő, mire felfogom a mondanivalóját. Tekintetem a kezében pörgő kulcsra vezetem, a lámpák matt arany fényében megcsillan néhányszor. Aztán félrebillenő fejjel őt figyelem. A kezemből lerakom a számlákat, és a pulton lévő nyilvántartó laptophoz lépek.A kezében fityegő kulcs felé nyúlok, hogy egy pillanatra megállítsam a mozgását. A kézfejéhez érek nagyon enyhén. - Megteszed, hogy lehetőleg nem lóbálod a kulcsot? Akkor talán jobban fogom látni a….igen, így tökéletes, köszönöm.- sóhajtok finoman, és a hangom mellőz mindenféle kivagyiságot, vagy éppen pökkhendiséget, inkább tényleg zavaró, hogy így nem tudom elolvasni a nevet, csak amikor már megnyugszik. A laptopon feloldom a képernyőzárat, és futólag a parkolófiúra pillantok. A bilétáján a keresztneve szerepel. - Egy perc türelem, Abraham. Máris felszólok az úrnak. A rendszer szerint az épületben van. Mondjuk a kocsija nélkül nehezen is lenne máshol, ugye….- magyarázom, miközben hol pötyögök a laptopon, hol pedig felé nézek. A belső telefon bézs színű kagylóját a fülemhez emelem és a szoba számát ütöm be, majd türelmesen várok, hogy felvegyék. Íriszeim kiváncsian mérik végig a pult másik oldalán állót.Nem állítom, hogy türelmes, és láthatóan nem érzi jól magát ezen a részen. Mintha kicsit másik világ lenne, egy másik dimenzió, pedig emberek vagyunk….akik élnek, lélegeznek, esznek, álmodnak, szeretnek, gyűlölnek, vágyakoznak…..kattan a vonal, és a vendég felveszi, Rövid és lényegretörő vagyok. - Bocsásson meg, hogy zavarom Mr Treatman. Cindy Norton vagyok a főrecepcióról. Lenne olyan kedves és lefáradna kérem? Úgy tűnik rossz kulcsot adott le a parkolóházunkban, és ezt szeretnénk azzal orvosolni, hogy lehozza a gépjármű megfelelő kulcsát…..Igen?....Természetesen uram. Köszönöm. Várjuk….- leteszem végül a kagylót és a pult mögött várakozó Abraham-re pillantok. - A vendég éppen fürdik, szóval egy kicsit várni kellene. Visszajössz később a kulcsért, vagy esetleg megvárod, amíg lejön? Ha gondolod itt a recepciós pihenőben megvárhatod.- alapvetően ezt nem szokás, mármint más beosztású dolgozó….megvan a maguk részlege. Ez a szabály. Úgy hiszem azonban, hogy azon a kis időn, amíg Mr Treatman lefárad ide, már igazán nem múlik semmi. - Ha szerencsénk van, akkor a pékségből két perc múlva felhozzák a vaníliás fánkokat is.- toldom meg egy apró mosollyal. Hogy miért mondom ezt? Bárcsak tudnám…..
A meglepett arckifejezése az enyémre is rá ragad, olyan ismerős ez a pillantás, ez a mozdulat, amellyel rám nézett. Mintha már átéltem volna egyszer, mintha mindez évekkel ezelőtt már megtörtént volna. Mielőtt azonban tovább fejteném az arcát, miért is lehet olyan ismerős -holott még egy szót sem beszéltünk, találkozni meg...nos, arról tudnék- a kezemhez ér, hogy megállítsa a kulcs mozgását, amire magam is felébredek a merengésből. A kulcsot figyelem, majd azt, ahogy dolgozni kezd. Felszól az úrnak, türelem...amim nincs sosem. A telefon is előkerül, s amíg ő beszélni kezd a fickóval, én addig benyúlok a kulccsal a kezembe és a pultra, a lányhoz közel helyezem el a hamisjelképet. Nem fogom hurcolászni, magamnál tartani ez biztos. Tekintetem végig a lányt figyeli, ahogy beszél, amit mond. Ahogy engem néz olykor. Igen, feszült vagyok és nem csak a hely teszi. Szinte minden. Még ő maga is. Szóval Mr Treatmannak hívják ezt a hanyag idiótát, a csajt meg...Nortonnak... Maisie névrokona lenne? Neem... nem felejtettem el a nő arcát. A kagylót leteszi a nőt, végzett a beszélgetéssel, az eszközt figyelem szúrósan, végül az iriszeim a lány arcára siklanak. Fürdik és várni kell. - Hurrá. - fintorodok el, miközben kiroppantom a nyakamat, de maradnom kell, a kulccsal csak nem ez a csaj fog szaladgálni mihozzánk, hogy leadta az ipse. Visszajönni nem fogok, az felejtős, örülök, hogy nem kell sűrűn erre ennie a fenének. Egyszerűen beleborzongok ebbe az egész ittlétbe, annyira kellemetlen az ittlét. Nem a megszokott közegem. Még idegesebbé teszi az amúgy is ingatag lábakon álló idegeim. - Megvárom, talán 10 perc nem a világ vége. - vonok vállat, miközben a pulttól a vendégtérre terelődik a figyelmem, végig nézem a rengeteg bőröndöt, a cseverészőt nőket, a lifteket, a diszitőanyagokat... aztán Cindy is megszólal újfent. Kaja. 2 perc. Most komoly? Ez a legfontosabb? Éhesen már nem megy a telefonintézés sem? - A vaníliás fánk undorító, mintha beleélveztek volna a pékségben. - szólalok meg kis idő, talán fél perc elteltével, újfent fordulok egyet, immár újra rátekintek. Figyelem a szemeit, az arcát, a haját, a vonásait, a stílusát. A zsebembe nyúlok, rámarkolok a dobozomra, elkell szívnom egyet, de nem itt...de lusta vagyok bármerre is megmozdulni, marad a mozdulatlanság. - Szóval Cindy Norton... kösz a segítséget. Abraham Hyde volnék... - mutatkozom be, hiszen akkora tapló nem vagyok, hogy ezt kihagyjam. De nem láttam még erre, vagy legalábbis munkába járni nem szoktam látni, kint sem szoktam vele összefutni. Szóval mi a helyzet felé? - Mióta dolgozol itt a recepción? - olyan kis fiatalka, talán a nyomomban sincs, ami az éveket illeti, talán 20 éves is alig van. De mit keres itt? Csak nem benyalta magát? Vagy valakinek a valakije? Vagy tanul? Nem, akkor nem lenne ennyire pro. Nah mindegy is, ez a része abszolút nem érdekel és a figyelmem sem ezen van már...hanem a nevén...miért ismerős annyira? És miért ugrik be a Maisie, akárhányszor csak ránézek Cindy pofijára? Nem, nem felejtettem el a nőm arcát, vagyis hát a ráemlékezés roncsá tesz, így próbálom nem az emlékeimbe vissza úsztatni őt.
Azt hiszik nem hallom, amikor csendesen, szinte éppen csak ajkaikat mozgatva összesúgnak a hátam mögött. Nem veszem észre az éles, szinte a hátamat is átszúró pillantásokat, valahányszor elhaladok mellettük. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mit gondolnak rólam, és az alig pár hónapos kinevezésemről.Mindez azonban majdhogynem tökéletesen hidegen hagy. Nem nekik kellett megküzdeniük az örök figyelemért, nem nekik kellett érezniük minden egyes alkalommal a családi összejöveteleken, hogy akkor sem rájuk vetül a figyelem, ha éppen ők az ünnepeltek. Nem nekik kellett állandó másodikként ott állniuk, mint egy rakás szerencsétlenség, és hurcolni magukon az érzést, mint egy rohadt billogot: sosem leszel elég jó, ha bele rokkansz sem. Ez az egész azonban nem gyűlöletet szított bennem, nem valamiféle csillapíthatatlan haragot, sokkal inkább bizonyítási vágyat. Meg akartam mutatni, hogy többet érek, mint azt ők gondolják, többet érek annál is amit én saját magamról hittem. Az érzés fölém tornyosul mint egy csillapíthatatlan árnyék, mely egyszerre takarta el tőlem a napot és egyszerre volt védelmező, elrejtő árnyék. Kilépni Maisie mögül soha nem tudtam, a halála után pedig egyenesen rémisztővé vált a puszta létem a szüleim számára. Jobbnak láttam elköltözni, amikor csak lehetőségem volt. Kihasználtam a kapcsolatokat, kihasználtam ha valaki segíteni tudott, ha valaki felemelt, átemelt a saját magam által igaznak és rendíthetetlennek hitt határaimon, és nem csupán lehetőséget adott, de anyagilag is valamiféle illuzionált stablitást.Én pedig adtam ha kértek. Mindent. Néha többet is mint amennyit a lelkem elbírt. Végül beleroppantam. Nem tudok különbséget tenni az érzelmek és a kihasználtság között, pedig ideje lenne. Nekem minden kell. Belőle is….Tőle is….akkor is ha nem adja. Nekem kell elvennem? Lehet ideje lenne. Mégis nehéz megemelni azt a rohadt telefont, pedig egyszer már megtettem. De csak süket hal módjára hallgattam annak a másik nőnek a hangját, a lélegzetvételét, az egész istenverte világát, amiben létezhet. Neki minden jutott….nekem megint csak a második hely. Itt végre jutottam valahova. Hogy miképpen, talán másodlagos, és bár sokan úgy hiszik bárkiben képes lennék a lábam törölni, ez nem így van. Igen, gázolok és hajtok, de nem taposom meg aki elém került. Nehéz egyensúlyt tartani, főleg ha az embert már eleve elkönyvelték valamilyennek, és bármennyire szeretne, valahogy képtelen ebből a szerepből kitörni. A kollégákat sosem nézem le. Talán fáradtabb néha a hangom, talán idegesebb vagyok, ha már a rengeteg probléma összecsap a fejem felett, de pontosan tudom, hogy honnan jöttem, igaz azt is, hogy hová tartok. Nem itt, a recepció vezetőjeként fogok karriert csinálni, nem is ez a végső célom,de kezdésnek pontosan elég. Éppen ezért a parkoló fiú felbukkanása meglep ugyan, de nem vagyok vele más, mint akár a saját közvetlen kollégáimmal, noha nem kerüli el a figyelmem, mennyire szabadulna innen. Van valami vibrálás az egész tartásában, valami feszültség, ami szinte a pulton át tapintható. Azért érzem, mert pontosan ilyen vagyok én is, amikor néha meglátogatom a szüleimet egy-egy családi ebéden.Idegen vagyok ott, mint a kolduson a nyakkendő.Szinte be sem lépek az ajtón, már mennék is, lehetőleg úgy, hogy mindenen túl vagyok: a vacsorán, a kínos és kényelmetlen beszélgetésen velük. A falakon még mindig ott vannak Maisie fotói, amitől a hideg futkos a hátamon, és néha csak azért bukkanok fel rajtuk én is, mert a nővéremmel közösen szerepelünk rajta. Rólam nincs saját fotó. Miért is lenne? Sejtem, hogy szeretné minél hamarabb letudni a dolgot, és visszamenni. A fenti ragyogás néha még nekem is kimerítő. Leginkább a luxus elérhetetlen volta, amely mégis karnyújtásnyira van tőlem. Mint a kívánt cukorka, amely egy befőttes üveg mögött pihen: legfeljebb csak nézheted, de azt a végtelenségig akár. A fiúra siklik néha a tekintetem, miközben beszélek, és a pillantása engem fürkész. Nem csak a feszültséget érzem benne, hanem valamiféle meglepett kíváncsiságot. Mintha még rajta ragadt volna az első másodpercek idegensége. - Hurrá?- vonom fel a szemöldököm, még le is próbálom utánozni a hangjának kissé flegma élét, bár azt hiszem ebben nem sűrűn érhetek a nyomába. - Lehetett volna rosszabb is. Mondjuk másik szobába ment át….esetleg lejött a bárba egy italra, éppen ebédel….vendég van nála…- mosolyodom el az utolsó gondolatra nagyon haloványan, hiszen nem egyszer előfordul az ilyesmi. Igaz, akkor egy arany színű apró mosolygó fejecske lett volna a nyilvántartásban a neve mellett, amelyről minden recepciós pontosan tudja mit jelent. Megvan ennek a munkának is a maga kialakult tolvajnyelve. - Valóban nem a világ vége, és talán addig is leszek annyira érdekfeszítő társaság mint egy full extrás Camaro. Hallgatni is nagyon jól tudok.- teszem még hozzá, mintha ugyan biztatni kellene arra, hogy maradjon itt. Tulajdonképpen részben így is van.Részben nem akarom kétszer ugrasztani, én sem akarok feltétlenül lemenni a parkoló szintre ha nem muszáj. Másrészt meg fogalmam sincs miért marasztalom…csak úgy….ösztönből. Végül a fánk ajánlattal megtoldom, melyre a reakciója először elképedést, maximális komolyságot varázsol az arcomra, de ennek egy része csupán játék, mert mögötte már kialakulóban van egy prüszkölő, jóízű nevetés.Minden idegszálával rám figyel, mégis a mozdulata amivel a zsebébe nyúl, a pengevékonyra összeugró ajkak feszültségről árulkodnak. - Meg sem merem kérdezni, hogy mindezt a következtetést tapasztalatból vontad le, vagy ennyire meredek az asszociációs képességed?- forgatom meg a szemeimet derűsen, majd kinyitom neki az apró kis kaput, amely alaphelyzetben a pult részét képezi, és várok. Hogy belépjen, vagy mozduljon valamerre. - Egyébként a vanília az nem a töltelék benne, hanem maga az ízesítése vanília. Nincs benne töltelék, és isteni finom. Hajnal óta nem igazán volt időm enni, szóóóóóval…- vonom meg mentegetőzve a vállam, amely hangsúlyból egyértelműen kitűnik, hogy a fánkok alaphelyzetben nem a munkaköri étkezésem részei. Úgy kapom.Félrebillen a fejem, talán úgy viselkedem kissé mint egy illetlenségen kapott iskoláslány. - Ugye azért beleélvezés nélkül is a mi titkunk marad, hogy néha ide is jut néhány finomság?- hajolok enyhén közelebb, egyik kezemmel még mindig tartva neki a kaput, hogy végre belépjen. Közben somolyogva bólintok a nevem említésére. - Volnál? Miért ha nem éppen Abraham Hyde vagy akkor ki rejtőzik a parkoló fiú egyenruhája mögött? Amúgy nagyon szívesen, Abraham Hyde.- bár a keresztnevét a bilétája elárulta, a vezetékneve most társult mellé. - Bejössz végre? Ne kéresd már magad!- invitálom beljebb, és a kérdésére éppen válaszolni készülök, de csak addig jutok, hogy kinyissam a számat, mert a hátam mögül felhangzik a belső, személyzeti lift apró csengettyűje.Hátrakapom a fejem és vidáman, fehér süveggel a fején, hófehér köténnyel maga előtt látom közeledni a mindig füligvigyor Jimmy-t. Keseszőke hajából néhány tincs kikandikál a sapka alól, kifogástalanul egyenes tartása, a maga százkilencven centijével igazán tekintélyt parancsoló. Pedig mindössze húsz éves.Egy közepes méretű fonott kosarat hoz a karján, belőle egy púderrózsaszín pündkösdi szegfű csokor kandikál ki, az arany és fehér színű kendővel letakart holmik közül. A nagy mosoly szinte pillanatok alatt olvad le az arcáról amikor megpillantja kettősünket a pult innenső illetve túlsó oldalán. - Ó…szia Cindy. Azt hittem egyedül vagy….- riadt őzike módjára kapkodja a fejét, és hol Abraham-et nézi, hogy engem. Zavarodottan zörög a kosárral, kissé talán megilletődötten próbálja leplezni, hogy alapvetően váratlanul érte ez a helyzet, és nem feltétlenül tudja kezelni. - Semmi gond Jimmy, ő itt Abraham Hyde vol-na- tagoltam és szándékosan nyomtam meg a feltételes módot a szavaimban, viccesnek találtam nah, és egy pillanatra a parkolós fiúra néztem, majd vissza Jimmyre. - Ő pedig Jimmy Underwood, a pékségből. Köszi a fánkot Jimmy…és a virágot is.- kacsintottam mellé mosolyogva, és visszafordultam Abraham felé, miközben a fiú a kosarat a személyzeti pihenőbe vitte. - Mondd, hogy nincs jó szívem, még a virágon is osztozom veled.Ne aggódj, abba nem élveztek bele a méhecskék. És Jimmy sem.- ha végre hajlandó volt belépni a pult mögé, akkor becsuktam utána a kaput, ha nem, akkor így maradva folytattuk a beszélgetést. - Hol is tartottunk? Jah igen. Nos….nagyjából egy-másfél éve dolgozom itt, és pár hónapja lettem a front desk, vagyis a főrecepció vezetője. Az embernek legyenek céljai, és tudja hogyan érje el azokat. Tudod hogy szokták ezt mondani: hosszú az út a csillagokig, de megéri, mert onnan csak egy karnyújtás a végtelen.- ez a mondat rengetegszer hangzott el Maisie szájából. Optimista volt, és mindig tudta mit akar. A végtelent akarta….és ezt tanította meg nekem is. Ez a mondat volt az egyik védjegye.
Igen. Hurrá! Ma kifejezetten szar hangulatom van, elég sok minden gebaszom van, erre ez is rátesz egy lapáttal. Ott dögöljön meg. Talán plusz pont jár az öregnek, hogy nem ment szobán kívülre, hamar lerendezték az ezt körülölelő ügyet. Hálásnak kellene lennem, mégsem leszek az. Csak figyelek. Őt. A túlzottan ismerős arcvonásokat, amiben egyedül a hang tesz tönkre mindent. Maisie arca köszön vissza rám, de fogalmam sincs hogy ezt minek köszönhetem. A kialvatlanságomnak? Az esti megivott piamennyiségnek? Vagy a tegnapelőtti drog tett be? Esetleg csak képzelődöm? Netalántán álmodom? Akármi is ez, hát kurvára remélem, hogy hamar véget ér. Még pár perc és kifakadok, ha kiderül, hogy mindez kurvára valóságos. Érdekesebb társaságot nem is találhattam volna, de elegendő időtöltésnek bekellene tudni öt kibaszott percet. Nemn tizet, nem félórát, nem egész éjszakát. Nem szexelni jöttem, ez egy munkahely. A nőkkel csak addig tart a “társalgás”, míg le nem vetkőztetem és a farkam a megfelelő helyre csúszik...vagy épp le a torokra. Ez nem valami kellemes... - Háh. Remélem...vagy panaszkönyvet fogok elkérni... - ezt poénnak szántam, még akkor is, ha a hangsúlyom nem üt meg semmi kacarásznivalót. A Hyde kölyök bemutatkozik kéremszépen. De mivel egy sunyi mosoly is előkerül, a csaj a puhításom felé egész jó úton halad. Feltéve ha nem a fánkkal jön, én meg a töltelékbehelyezéssel. Azt látom, hogy figyeli a reakcióimat, és igen, kicsit feszülté tesz a várakozás. Bár ha csak erről lenne szó. De nem. - Rád bízom, hogy megold ezt a feladványt. Túl jó vagy az emberekkel való diskurálásban. - figyelem a kapunyitást, ám nem marad ott sokáig a figyelmem, Cindy mozdulataira vagyok ugrásra készen. Egészen addig, míg újra meg nem szólal. Nincs benne töltelék...csak az íze olyan amilyen. Ő maga meg nem evett réges rég óta. - Áhá! Szóval élvezet nélkül eszed...minden világos! Azt hittem szereted a kihivásokat...most csalódtam! - teszem a csalódott fejet, elhúzom a számat is, a szemöldököm is felvándorol, majd fejet ingatok. Bár a kérdése kicsit meglep, komolyan már nem veszem azért. - Rohanni fogok a gaz, álnok, kígyó főnöködhöz... - elég komolyan kijelentem, még magam is elhiszem mindezt, hogy képes lennék most azonnal szedni magam innen, hogy felleljem a főnök helyzetét és elkotyogjak neki ezt azt. Semmi kedvem nem volna, amúgy sem tudom ki az illető, sosem találkoztam vele, engem sem ő vett fel, nem is ez a dolga. A nevemet illető kérdés ismét megindít bennem egy lavinát, Maisie felé is hasonlóan mutatkoztam be, a válasza fantasztikusan hasonlít a szemben állóéra. Egyelőre próbálom visszafogni magam. Mert mi van ha csak tényleg névrokonok és nem is ismeri? - Utálom az Abrahamot. Hívj Calebnek...létszí. - majdnem mindenkit rátudok venni arra, hogy ne az első nevemet használja. A tesóim szeretik elviccelni a dolgot, Ab-nek hívnak, holott tudják az utálatomat a név irányába. Nem vagyok a Lincoln elnök, sem Abonett kenyér, író meg aztán végképp nem. Eleget viccelődtek a nevemmel a suliban hogy megutáljam. Jó persze, van akinek a szájából jól hangzik, főleg ha épp élvezi a helyzetet amiben épp van. De ez nem az a rész éppen. Bemegyek a pult mögé, vagyis mennék, ebben épp megakaszt egy másik fickó. Úgy tűnik ezek ketten egész jól felismerik egymást. Csak rideg szemekkel nézek rá az érkező bohócra, a lánynak több nem is kell, tiszta boldog lesz már ettől is. Csoda, hogy nem élvez el egyből helyben. A mosoly a srácról pillanatok alatt rohad le, ahogy rám néz, szavaival csak felkorbácsol, ám a nő szavai kicsit csillapítanak a helyzeten. Ugyanúgy mutat be a kölyöknek, ahogy én neki az imént. Ám a bemutatkozást semmivel sem fűszerezem meg, nem bólintok, nem hümmentek, nem böfögök oda semmi illetlent. Csak a tekintetem árulkodik; jobb ha elhúzol bohóc! Megindultam a megnyitott átjárón, hogy egy “légtérben” lehessek a fánkevővel. Szavai szerint, miszerint a virágra sem élveztek rá...csak elhúzom a számat és a bohóc útvonalát nézem. - Abban reménykedj, hogy a fánkba se... - ezt mondjuk nem épp viccnek szánom, hiszen nem láthatta, hogy mit tett a képzelőereje miatt ez a Jimmy srác...vajon körbenyalta-e? A szerszámát hozzáérintette-e, mert a képzelőereje szerint ez a nő....szerencsére a gondolatmenetet nem tudtam folytatni, a kérdésemre választ is kapok. Mióta van itt? Mióta van pontosabban itt ezen a részen? Azt mondjuk nem kérdeztem, hogy a célokkal mi a helyzet, ha az ember túlzottan is akar valamit...de mikor a szavai után olyat hallok, amit már rég nem halottam... pedig a bizonyos névrokon majdnem minden nap elhintette ezeket a fülemben. Ugyanúgy, amikor olyan szituáció volt. Cindy szemeibe nézek, forogni kezd velem a világ, erőszakosan a hajamba túrok, talán meg is tépem, a pultnak dőlök, kapaszkodót keresek benne, ahogy eleresztem a hajamat. A légzésem szaggatott. A hideg futkos rajtam, a verejték finoman folyik végig a homlokomon lefelé, egy pillanat alatt fehéredek le hullasápadtá. Kerülöm a csaj arcát, a pillantását, próbálom nem mégjobban felidézni őt a lelki szemeim előtt. De nem megy. Minduntalan rá kell, hogy nézzek. Mert itt előttem Maisie Norton áll! Most már tisztán emlékszem rá! Megingatom a fejem tagadóan, majd hisztérikusan és túlzottan hangosan ejtem ki a szavaimat felé. Nem is tudok már odafigyelni erre az apróságra, a visszafogottság ilyenkor már nem az erősségeim közé tartozik. Végem van egy pillanat alatt. - Mégis mi a franc közöd van MAISIEHEZ?! Fullra nem fog érdekelni, ha a vendégtérből mindenki minket fog nézni, engem most ez a dolog érdekel. Ez nem holmi apróság, valami ikertestvér dolog egy másik országból...ez más. Ami kiakaszt, amit nem tudok kezelni, főleg mióta a nőm meghalt. - Miért hasonlítasz rá ilyen durván?! - olyannyira fennakadok ezen, hogy a kiakadás utolsó pillanatai előtti részt élem, a fejem sajogni kezd, a pillantásom a kétségbeesésről árulkodik, holott rettenetesen dühös vagyok. Képes lennék egy kanál vízbe megfojtani most őt itt helyben!
Minden ember pontosan annyit ér, amennyit a mélyben rejlő személyisége. Nem amit maszkként a világ felé mutat, nem amit másokkal el akar hitetni, hanem aki alant rejtőzik. A lelke végtelen bugyrainak alján. Néha azt gondoltam magamról, hogy csak egy árnyék vagyok, aki a nővére mögött vibrál, akinek nincs is valódi személyisége mert mindent csupán Maisie tökéletessége táplál.Ő határozta meg milyen szeretnék lenni, ő határozta meg, hogy milyen nem tudok lenni, ő határozott meg mindent életem első tizenhat évében. A fénye mégsem bántó volt, sokkal inkább simogató. Könnyebb lett volna ha nem ilyen, akkor talán képes lettem volna gyűlölni őt, helyette imádattal tekintettem rá. Mert ő volt az egyetlen aki nem azért hajolt le hozzám, hogy a szemembe vágja a nyilvánvalót: egy csalódás vagyok, hanem azért, hogy simogasson. Biztasson, és lelket öntsön belém.Nem voltam képes elfogadni a halálát. Emlékszem amikor anya elmondta, az első percek csendességét követően üvöltve zokogva vertem a falat, csaptam a falhoz mindent, ami a kezem ügyébe került.Hibáztattam őket, hibáztattam az egész világot, a mennyekben lakó gonosz és pöffeszkedő rohadt Istent - már ha egyáltalán létezik-, hibáztattam a szüleimet, hogy nem vigyáztak rá jobban.Gyűlöltem mindenkit, aki az utolsó perceiben osztozhatott, és gyűlöltem bárkit - beleértve magamat is- aki tehetett volna ellene, hogy ne így történjen minden, mégsem tett. Hiszen minden tragédiát megelőz egy adott pillanatban tett döntés, amit ha másképp csinálunk, akkor nem veszítjük el aki a legfontosabb a számunkra ebben az életben. Ha akkor felemelem a telefont, és elrángatom magammal ruhát vásárolni, ahogy terveztem, ha akkor anya hajlandó lett volna kölcsönadni neki a kocsit, és nem azért picsog mert éppen frissen hozta el a fényezőtől. Ha apa nem vele akarja elhozatni a szmokingot a tisztítóból - mert milyen rohadt fontos volt már az a ruha- ha nincs az az eszement barátja….vőlegény…hogy is hívták? Carl? Calton? ….nem tudom. Igazából lényegtelen, sosem találkoztam vele.Így alakult.Mindannyian hibásak vagyunk, hogy már nem lehet közöttünk.Én azonban nem csak a nővéremet veszítettem el akkor, hanem az egyetlen embert, aki hinni tudott bennem. Aki ismerte a szeretetért és figyelemért ácsingózó hülye kis gyereket, aki bármit megadott volna egy szép szóért, és aki azóta is mindenét odaveti egyetlen boldog óráért is akár. Ha élne, akkor valószínű nem ilyen lennék, akkor talán nem maradok árnyék,aki még mindig a halott nővére meg nem kopott fénye mögött somfordál előre az életben.Leginkább az éveket gyűlölöm, amelyek múlnak velem, amelyek ezt a kegyetlen hasonlóságot az arcomra formálták, mint egy nyelvet öltő maszkot: “Látod hát te kis hülye Cindy, sosem fogsz tőle megszabadulni!” Nem lehettem soha olyan mint ő volt, mégis olyan lettem. Amikor a tükörbe nézek komoran és szinte kétségbeesetten, a tükörképem mosolyog helyettem. A nővérem mosolyog rám vissza biztatón, hogy szedjem össze magam, és érjem el a végtelent. Csak a kezem kell kinyújtani, elvégre már a csillagok között járok. Tévedés. A mélyben vagyok, a csillagok hamis illúziója között. Mindig próbálok úgy közelíteni az emberekhez, ahogy szeretném, hogy hozzám közelítsenek. Az már talán a sors fintora, hogy azt kapom vissza tőlük, amit alapvetően én is kapok másoktól. A karma különösen tud működni, engem valamiért ki nem állhat, azt hiszem. Nem tudom a parkolófiú miért ilyen feszült. Bár minden bizonnyal ez az egész, tőle talán idegen közeg okozza, ahogy bizonyosan én is kicsit elveszett és esetlen lennék, ha az ő területére tévednék.Mégsem értem talán már az első pillanatokban sem, hogy miért olyan velem, mint akinek a kezébe egy felhúzott íj feszül és nem tudja eldönteni, hogy csak megsebezzen vele, vagy halálos lövést engedjen meg felém, akár egyetlen szavával is.Ettől függetlenül kedves maradok vele, vagy legalábbis próbálom oldani a benne lappangó feszültséget, úgy tűnik azonban, hogy hasztalan. - Caleb? Caleb….- ízlelgetem a nevét, halkan ejtem ki az első kérdés után, szinte inkább csak magamnak, van valami lágyság a betűkbe, ami finom páraként fut le az ajkaimról. Mint egy éjszakába engedett titkos sóhaj. - Jól van, akkor legyen Caleb. Jimmy megjelenése kettőnk között, a meglepettség a pékségből érkező fiú arcán őszinte, ahogy a pillantását is azonnal félrekapja, amint Caleb csak áll ott tovább mereven, egyetlen hang nélkül, és gyakorlatilag a tartásával, a pillantásával üldözi el őt, mielőtt még bármit is szólhatna. Bár nem nagyon szoktunk diskurálni. Viszont a parkolósfiú átlép a kapun, és a pult mögött találja magát. Bezárom mögöttünk, és ekkor még nem sejtem, hogy ezen döntésemet szinte pillanatokon belül meg fogom bánni, mert olyasmi történik, ami felülmúlja a legvadabb képzeletet is. Olyanná válik a kettősünk, akár egy szürreális jelenet. Pókok egy füstös pohár alatt - megvan ugye a Constantin egyik ikonikus jelenete? Csak bennünket ebből a fuldokló közegből senki nem fog kiszabadítani.Ám előtte még…. A fánkra és Jimmy kapcsolatára tett megjegyzésére a szemeimet forgatom az ég felé, majd megcsóválom a fejem, és halkan, cöccenve felnevetek. - Azt hiszem egy korábbi kérdésemre megkaptam a választ: tapasztalatból táplálkozik a meredek asszociációd. Mondd, neked miért kényszerképzeted az, hogy mindenki csak rosszat akar a másiknak? Miért hiszed, hogy minden férfi perverz barom….- a kérdés inkább a naív énemtől származik, mert egy másik énem pontosan tudja, hogy a férfiak többsége valóban egy perverz barom, akinek soha semmi nem elég.Ha meg is kap mindent, még többet akar, és mindig máshogy. Az állandóság nem feltétlen jellemző rájuk.Sztereotípia, előítélet? Meglehet, de attól még igaz.Többnyire. Vele szembe fordulva állok meg a pultnál, kezem lazán teszem a márványra, tenyérrel lefelé, és kissé oldalra billen a fejem. Talán oldódik benne kicsit ez a feszült görcs, kicsit talán szóval tarthatom, amíg megérkezik a vendég, noha Caleb sokkal inkább a szarkasztikus beszélgetőtárs, az a fajta aki kontrasztot ad minden témához. Ha azt mondod gyönyörű idő van, azt mondja rád rohad a gatya, ha azt mondod milyen jó a zene, azt mondja zenei ízlésficamra vall ilyesmit hallgatni, ha azt mondod jó a film, azt kérdezi mennyit kaszáltak ezen a szaron a producerek, és miért lehet ezt eladni az embereknek? De az életet nem lehet úgy élni, hogy csak fekete és fehér van, amikor annyi szín vesz még körül bennünket.Éppen ezért nem csupán azt válaszolom meg, amit kérdezett, hanem kicsit tovább is viszem a beszélgetést, és valami mást is megemlítek neki.Valamit, ami számomra fontos, amit szinte elsőként tanultam meg a nővéremtől: hogy legyenek céljaid, és ne érdekeljen ki mit mond, ne érdekeljen, hogy mások szerint sosem fogod elérni….hogy mások azt mondják nincs ott semmi ahova te vágyakozol.Ahol van sötét, ott előbb vagy utóbb lesz fény is. A reakciója azonban az első másodpercben zavart, a következőben rémületet, a harmadikban pedig bizonytalanságot okoz bennem. Homlokráncolva, némán figyelem amint ujjai élő fésűként erőszakosan szántanak végig a tincsein. A pórusaiból szinte árad a zaklatottság, a légzésnek szaporasága, vagy éppen a viasz színűvé váló bőr, ahogy elkapja rólam a pillantását és tulajdonképpen a világot úgy szemléli körülöttem, mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy én is benne vagyok. Kissé kihúzom magam, kiegyenesedem és szabad kezemmel nyúlnék felé, amint megbillen, de a tétova mozdulat félúton jéggé dermed, és a kezem a levegőben marad. Ajkaim közül kifut a nedvesség, pillanatok alatt kiszárad, cserepessé válik, elhalnak a szavak, amelyek megszületőben voltak. Csak egy rezgő sóhaj a visszatartott lélegzet előszeleként. Kirobban belőle a kérdés, amelyre összerezzenek. A nővérem nevének említése egy számomra vadidegentől, ebben a kontextusban….ebben az egész helyzetben több mint paranormális. Körülöttünk állnak néhányan, pár kolléga felkapja a fejét. A pihenőjét töltő liftes fiú és két londiner is indulásra készen, de egyelőre még csak figyelnek bennünket. Láthatóan érteni vélik, meg nem is az egész helyzetet.Őszintén szólva még én sem feltétlen értem, de a harag, a gyász által lefojtott indulatos hiány, a pótolhatatlanság, Maisie örök emléke, amely kiszakíthatatlan bennem volt eddig, most a felszínre kívánkozik,és gombóccá válva akad meg a torkomon.Mélyen beszívom, majd engedem ki a levegőt, majd újra és újra, egyre sűrűbben telik meg a tüdőm oxigénnel, majd távozik. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, hagyom, hogy csillapodjon bennem az indulat, de egyszerűen képtelen vagyok már visszafogni. Ki kell engednem, szabadon kell engednem, különben szétfeszít.Nem tudom ki ő….azt sem, hogy miért teszi fel nekem ezt a kérdést….csak azt tudom, hogy nincs joga hozzá….nincs joga! Lassan vánszorgó másodpercek, szinte telhetetlenül nyúlik el az idő, mikor végül egy hosszú, mély levegővétel után, benntartva azt, a semmiből veszem a lendületet, és szabad jobb kezemmel egy saját magamhoz mérten minden haragot beleadott pofont indítok meg az arca felé. Ha nem elég gyors, hogy elkapja a csuklóm, úgy a pofon az arcán csattan. Nem erősen, elvégre egy törékeny nő vagyok. Ha viszont elkapja a kezem, akkor azon keresztül húzom közelebb magam hozzá, hogy az arcába tudjam köpni a szavakat.Ha a pofon betalál, akkor pedig én hajolok kicsit közelebb. Egészen közel, hogy onnan vágjam hozzá mindazt amivel pillanatok alatt tépett fel olyan sebeket, amelyet évek óta kezelgetek, de mindig kifakad. - Hogy merészeled?! Hogy mered egyáltalán…..és különben is ki vagy te? Te! Te ki vagy, hogy veszed a bátorságot ahhoz, hogy….- képtelen vagyok a zaklatottságtól egy értelmes mondatot, vagy számonkérést kinyögni.Eleinte emelkedik a hangom, de a végére már visszahalkulok. - Maisie-nek hívták a nővéremet.Meghalt.- a világ összes keserű fájdalma benne van ebben a suttogásban. Könyörgöm ne taposd el az emlékét bennem!Kétségbeesés vegyül a kínlódásomba és a mögötte még mindig tomboló gyászból falatozó haragba. - Választ kaptál a kérdésedre, seggfej?- ha figyel….ez a mondat, ezzel a hangsúllyal is ismerős lehet neki……
Hiába fogadta el a nevemet, ha ellenkezést vált ki a magatartásom és viselkedésem felé, amit felvesz. Igen, mindenkit képes vagyok hátba szúrni, paranoiás vagyok egyes helyzetekben és hogy a lány kérdésére választ is adjak. - Miért?! Ez komolyan egy kérdés volt?! - magamra mutatok két kézzel tenyerekkel befelé hajló kézfejekkel, majd felvont szemöldökkel figyelem őt tovább. Ezzel utat mutatva a válaszra. Magam is perverz dög vagyok. - Szemben állsz az egyikkel... - szólalok azért meg kisvártatva, hátha nem tudja hirtelen hova tenni ezt az egészet. Igen, ha kell és tudok is, akkor a legperverzebb fasz vagyok az összes közül, de leszarom, ha a delikvenseknek tökéletes az amit nyújtok nekik és amit ők adhatnak nekem. Egy pozitív terhességi teszten kívül. Sajnos vagy sem, mióta a nőm meghalt, azóta másokban keresem a vigaszt, ám mindenkiben őt látom csak. És ez kurvára elszomorító tud lenni, hogy senki sem olyan jó, mint ő maga. De mindezt meggátolja Cindy a kicsusszanó szavaival, hogy tovább gondoljam és elemezzem. A szavai ismerősen csengenek, belém égtek évekkel ezelőtt olyan szinten, hogy Maisie szavait kívülről fújom és akár saját könyvet is eladhatnák belőle. Kiborulok, mint egy pohár liszt, a pohár eltörik, a liszt szana szét beterít mindent, lélegezni sem tudsz tőle, nemhogy lépni, mert csak tovább koszolsz vele. Nem tudtam senkivel megbeszélni, hogyan éreztem Maisie miatt. A bátyám természetesen kérdezősködött, ellátott tanácsokkal és biztosított mindennemű támogatásáról, ám nem volt elég...nekem a nagy betüs nőm kellett, akivel soha nem illettünk össze...de kellett nekem. A halála után is. Farkasszemet nézek a lánnyal, egészen addig, míg a tenyere arcon nem csap. Félrebillen a fejem, tekintetem meghökkenve mered a semmibe szinte, a levegőt továbbra is csak zaklatottan veszem, végül nyakat ropogtatva egyenesedem ki és szinte fölé tornyosulok, ahogy a szavaival vagdalózik. Maisie a nővére volt, a nővére, aki meghalt. MEGHALT! Elkeseredve figyelem, lassan fejet ingatok, a mai napig nem vagyok képes elfogadni a halálát. Mert az én hibámból történt és a mai napig lesokkol az, ahogyan történt. - Ő... Maisie... - halkan szólalok meg a sokktól ébredve, tekintetem az arcát figyeli, minden egyes ismerős vonala ezen a lányon ott lapul. Az orra, a szeme, a haja hossza, a bőrének színe, az öltözködése, a lélektükrei, ahogy engem vesznek szemügyre. A hangja, a mozgása és a lélegzetvétele. - Megöltem a mennyasszonyom...Maisie a barátnőm volt éveken át... - szólalok meg újfent, ám a gyomorgörcs életbe vág, ahogy a hányinger is fellép, de sikerül visszanyelni. Nem a lánnyal van bajom, hanem a baleset történésével, hogy láttam azt a kitekert pózt. Ezelőtt nem gondolkodtam sokat azon, hogy mások milyennek látták Maisiet, mert számomra magától értetődő volt, hogy mindenki csodálatos teremtésnek tartotta őt, aki pedig nem, abból nyilvánvalóan az irigység beszélt. Hiszen Ő megtestesített mindent, amiért nagyra lehetett tartani valakit: intelligens volt, elbűvölő, gyönyörű... Mostanság azonban kezdtem belátni, hogy mások talán egy teljesen különböző szemüvegen keresztül szemlélték őt, mint én. Szerintük sosem illettünk össze a korkülönbség miatt...de rajongtam érte. Mindenéért.
Évek óta gyűlölni valakit, olyan érzés, mint beleköpni egy pohár whiskey-be és eljátszani a gondolattal, hogy akár meg is ihatnám….Alapvetően ismeretlen számomra az érzés.Valahogy mindig a beletörődő, az elfogadó, a meghunyászkodó voltam. Megszoktam a helyem, a szerepem a világban. Nem fogadtam el, inkább belesimultam. Ha rájössz, hogy képtelen vagy elmenekülni, hát alkalmazkodsz. Ettől még nem fogod szeretni.De vannak kapaszkodóid, van valaki, aki felemel ha elesel, aki azt mondja, hogy soha ne add fel, mert feladni a gyengék szokták, és te sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Nem hiszem, hogy Maisie egykor arra gondolt, hogy a Hilton főrecepciósa legyek, kivált nem olyan áron, hogy a térdemmel majdnem simára koptatom a főnöki iroda szőnyegét.Talán többnek hitt ennél, de nekem nincs lehetőségem válogatni az eszközökben. Talán önbizalmam sincs hozzá.Abból gazdálkodom ami van. Ha élne, minden másképp lenne….de nem él. Lassan egy évtizede hiányzik az életemből és olyan űrt hagyott maga után, amely a lehetőségeimet elnyelte, ahogy a csekély önbizalmam, vagy a magamba vetett hitemet is. Keserű volt a beismerés, szinte évről évre egyre ijesztőbben nyomakodott az arcomba, valahányszor megláttam magam a tükörben, mintha ő mosolygott volna olyan kacér egyszerűséggel, mintha az ő tekintete lett volna, még talán a lélektükreim mélyén láttam is a csillogást, azt a semmihez sem fogható káprázatot, amely a sajátja volt. Az ember hajlamos a múltat idealizálni. Hajlamos arra, hogy elfelejtse a negatívumokat, vagy éppen azokat a dolgokat, amelyek fájdalmat okoztak a számára.Visszatekintve az agyunk szelektál, és valami lehetetlenül tökéletes emléket fest le számunkra.Milyen bámulatos az agy! De mégis, mindaz amit emlékként a nővéremről őrzök valóban szép. Megvoltak nekünk is a viharaink, megvoltak az értelmetlenül semmibe tartó, valódi érvek nélküli veszekedések, amelyek nem vezettek sehova. Megvolt az a korszakom, amikor egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, csak mert olyan rohadtul tökéletes, amilyen én nem leszek soha, ha keresztre feszülök sem. Ő pedig gyűlölt azért a pár évért, ami vele szemben nekem jutott. Irigyelte az ifjúságomat, a jövőmet, amelyet még lehetőségem van alakítani, és nem elcseszni ahogyan ő tette. Egy jó dolog volt az életében, amelyre mindig büszke volt: hogy volt valaki akit szeretett….nem csak félig, nem csak kicsit, nem csak úgy, hogy majd egyszer úgyis vége lesz. Hanem teljesen. Szívmegállásig. Sosem tudtam ki az illető, csak azt, hogy elveszi őt tőlem, elveszi az időt, amit velem töltött korábban, és ezért gyűlöltem. Csak ezért. A szüleink sokkal többért. Számtalan veszekedésnek voltam akaratlanul fültanúja, amelyet vele folytattak. Az apánk szerint egy lúzerre vesztegeti az idejét, az anyánk szerint tönkre fogja őt tenni az a fiú….”az a fiú”….úgy beszéltek róla mint egy utolsó senkiháziról, aki még csak az árnyékába sem érhet a nővéremnek. Nem meglepő, ők mindenkiről ezt gondolták.Maisie valóban brilliáns volt.De ha valakiről a világ azt gondolja, hogy tökéletes, ő maga tán olyan helyen keresi a boldogságot, ahol valakinek ha nem is tökéletes, de az egyetlen lehet.Annak a fiúnak pedig az volt, ez elvitathatatlan. Aztán egy napon már nem csak azért gyűlöltem azt a fiút, mert az időt elvette tőlem, hanem mert az összes időt….mindent, amit ez rejtett magában. A lehetőségeket arra, hogy a nővéremmel lehessek. Elvett tőlem mindent, és semmi más nem maradt utána, csak egy emlék, egy album a fejemben, amelyet az agyam olyan rohadtul tökéletessé formált. Így kellett tovább élnem.Hogy a szüleim a hasonlóság miatt rám sem tudnak nézni. Eddig sem voltak értem oda, most még egy dologgal gyarapodott az akaratlan vétkeim száma. Nem ismertem….nem is akartam megismerni. Az élet azonban úgy tűnik másképp határozott. Váratlanul, a semmiből és valamiféle perverz forgatókönyvet követve első nekifutásra a kedvességet hozza elő belőlem. Segíteni akarok neki. Nem csak annyit, hogy lehívok egy vendéget, hanem rá is figyelek. Még akkor is, ha egész lényéből süt az életutálat és az agónia valami különös keveréke. Aztán hirtelen, a semmiből felhangzik Maisie neve, és ez számomra olyasmi, mintha a múltam minden mocskos fájdalmát elrejteni kívánt Pandora szelencéjét erőszakosan felfeszítette volna. Én pedig képtelen vagyok kezelni mindazt, amit az évek alatt oda visszazártam. A temetés utáni napokat, a hónapokat, amikor úgy jártam ki a sírjához, mint valami futóbolond, állandóan virágokat cipelve, a kedvenc zenéjét lejátszva zokogtam, és kértem, hogy fejezze be a marháskodást, keljen végre fel. Szükségem van a nővéremre. Az éveket,amelyben a gyász lassan elsimult, de a gyűlölet amit a fiú iránt éreztem nem szűnt meg.És most elvenebb mint valaha. Mert most testet öltött. Súlyosan és tompán feszül a levegő kettőnk között. Farkasszemet nézünk, és én most először szembesülök azzal, hogy a gyűlöletem forrása létezik, levegőt vesz, él és virul…..miközben Maisie….a pofon csupán a vihar előszele. Legszívesebben hagynám szabadon távozni mindazt magamból, amit az elmúlt években a jólneveltség tisztességes vasalt ruhái és joviális kontyai mögé rejtettem.De valami visszatart. Talán a méltóságom, ami még szorult belém. Ami megvolt a Norton nővérekben.A tartás.A büszkeség. A dacos kitartás. Engem bámul. Rezzenetlen vizslatja az arcom, ahogy én teszem az övével. Ám nekem ő ismeretlen. Az összes vonása idegen, miközben tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ő mit lát most bennem.Maisie-t látja. De én nem ő vagyok! Én Cindy vagyok, hát nem érted? Egész rohadt életemben ezért küzdöttem, hogy lássanak meg engem is az emléke mögött. A szavait követően a kezeim magam mellé ejtve, csöpp kézfejem ökölbe szorul, szinte fehérednek a bügykök. Oda vezetek minden indulatot, amit kivált belőlem. Mélyen szívom be, majd engedem ki a levegőt. - Meg sem érdemled az életet!- szűröm rekedt csendességgel a szavakat felé. Összeszűkülő szemek, remegő ajkak, haragos fátyolként suhan át arcomon árnyéka a keserű fájdalomnak. - Ő megérdemelte….megérdemelte volna….ő…istenem!- akad el a hangom és tehetetlenül rázom meg a fejem. Olyan nyomás van a lelkemen, amely a szívem ezerszeres dobogásra készteti, szinte kiszakadni kész a bordakosárból. Csak mélyen és hosszan vagyok képes levegőt venni. Csendes vagyok, egyetlen hangos, vagy éppen figyelemre okot adó hang nem hagyja el a számat, a tekintetem mégis gyilkolni lenne képes. A kettes liftnél úgy tűnik azonban James-nek feltűnik az a feszültség, amely csendesen vibrál kettőnk között, mert a recepciós pult irányába indul. Eleinte határozott, majd meglátva bennünket már egyre bizonytalabb léptekkel. Csak állunk ott egymást figyelve, mintha a külvilágot kizártuk volna.És valóban nem kérünk belőle.Ez volt olyasmi, ami egy évtized számtalan kínkeservét szabadítja a világra, és kettőnk között úgy hömpölyög, mint a pokolból felokádott köd. - Gyűlöllek, Abraham! Mindig is gyűlöltelek ezért!- mondta, hogy jobb szereti a Calebet…..pont nem érdekel. - Te a barátnődet veszítetted el. De mit számít, hiszen élsz…és jöttek helyette mások.- ítélezem és dobálózom a szavakkal, még mindig azzal a visszafogott, rekedt és halk tónussal, amely magában hordozza annak a lehetőségét, hogy kifakadok, mint valami évek óta rejtegetett seb. - De én a nővéremet veszítettem el! Őt hogyan pótoljam? És nézd meg! Nézd meg baszki!- engedem szabadon a szavakat, kicsit talán erősebben mint kellene, de jelen pillanatban a keserűség olyan fokon ég bennem, hogy fogalmam sincs miként kellene kezelni. Magamra mutatok, az arcomra, és végig magamon. Mert minden porcikám őt idézi. Akárha ikrek lettünk volna, pedig jó pár év volt közöttünk. Nem én akartam Maisie-vé válni…az élet csinálta ezt velem. - De hát látod is. Valahányszor a tükörbe nézek a halott nővérem néz vissza rám!Tudod te milyen örök másodikként élni az életed? Milyen helyettesíteni valakit, aki nem te vagy, mégis csak őt látják benned? Hogy soha nem lehetsz önmagad?- teszem fel neki a kérdést, egy egész kicsit közelebb lépve hozzá. A szemem sarkából a bizonytalanul közeledő James-t látom.Ha a szívemre hallgatnék, akkor most közel állnék egy olyan cselekedethez, amivel kirúgatnám magam. Ha szemétláda lennék, kiprovokálhatnám azt, hogy Abe-t rúgják ki. De ahogy Maisie sem volt képes gyűlöletből cselekedni, most én sem vagyok. - Minden rendben, Cindy? - hallom a liftes fiú hangját, kezét a pultra simítja és bizonytalanul méregeti Abe-t. A parkoló fiúk egyenruhája meglehetősen szokatlan a számára a pult innenső oldalán.Az elhangzó szavaira nem nézek rögtön rá, még mindig Abraham-et figyelem velem szemben, és a szemkontaktust egy másodpercre sem szakítom meg. Csak némi fáziskéséssel reagálva a liftes fiú szavaira. A korábbi haragot néhány másodperc alatt próbálom visszarejteni az ábrázatom mögé.Mikor James felé fordulok már egy árnyalattal nyugodtabbnak látszom. Elvégre az évek alatt tökéletesre kellett fejlesztenem a megjátszást.Ha már úgysem magam miatt érdeklek bárkit is. - Miért ne lenne? Csak mint kiderült Abraham és én ismerjük egymást. Ez pedig meglehetősen váratlanul ért bennünket. Egyébként egy vendéget várunk a kocsikulcsokkal.- úgy tűnik nem sikerült tökéletesen elaltatnom a kíváncsiságát, mert a liftesfiú most Abe felé fordul, és érdeklődve néz végig rajta is. - Oké, akkor én visszamegyek….ha esetleg mégis kellenék csak kiabálj, vagy valami!- persze a szavait követően nem indul el, hanem ott marad lecövekelve a pultnál, meglehetősen nehézkessé téve, hogy folytathassuk a korábbi beszélgetést.Bár nem tudom mit kellene még megbeszélni…bár lehet nagyon is sokat.Még tartozik nekem egy történettel.Maisie utolsó óráival….azt tudnom kell. Bármi is az ára.Anélkül nem szabadul tőlem.
Rengeteg zűrös dologba tenyereltem már életem során, de Cindy és Maisie, mint két tojás, csak lassan eset le, a felismerés szikrája lassan lobbant be. De a lány zaklatott lett, ahogy én magam is. Hiszen emlékek törtek fel, olyanok, amik libabőrt generálnak rajtam. Hófehérré válok, de állok a lábaimon még. Nem most fognak értem mentőt szalajtani ebben biztos vagyok, a hullaszállító is tehet egy szívességet. Rettenetesen fájt a lélegzés, az hogy farkasszemet nézzek egy idegennel, aki nem is olyan idegen. A volt asszonyom húgáról van szó, akiben felismertem őt! Mellkasi fájdalom, légvételi nehézség, szívkomplikációk okozója. Óh ez a némber! Ökölbe szorult kezeimet próbálom kinyitni, de minduntalan visszazáródnak. Maisie halott, akár összezuhanunk mindketten, akár nem, akár bemos nekem, akár képen köp...nem hozzuk ezzel vissza, de egyikünk sem fogja fel jelenleg a dolgokat. De mikor kiböki, hogy nem érdemlem meg az életem...a tekintetembe fájdalom nyilall, olyan fájdalom, ami jól tudja mit jelent az öngyilkosság. Azóta hatszor akartam véget vetni az életemnek, de mindig volt egy pont, ami visszarántott... most a lány hangja tart csak életben, mert ugyanaz a hanglejtésük. Volt. És ez függővé tesz. Maisie függővé. Van ilyen szó egyáltalán? Számomra igen. További szavai ajkam megnyalására késztetnek, kiszáradok, megremegnek a lábaim, sokként ért a dolog, a felismerés, a szavai. A szívem ismeretlen félelmetes tempója és az adrenalin. Érzékelem, hogy figyelnek minket, ám kizárok mindenkit, ahogy szoktam, ha olyan esemény éri el a lelkemet, amiből legszívesebben vagy elmenekülnék, vagy pedig szétcsapkodnám az illetőt. Utóbbit nem tehetem meg, de nem sok híjja van a dolognak azért. Csak kussolok, semmi mondanivaló nem jön az ajkaimra, nyelem magamba a bánatát, a haragját, a gyászát. Azt hogy gyűlöl. Ahogy mindenki más is. Csak ő élénkebben és érthető okokból érzi ezt. Le sem veszem róla a tekintetem, végig a szemeit figyelem, ahogy az arcán könnyek folynak végig, ahogy ócsárol, ahogy az idegessége az egekbe mászik. - Elveszítetted őt!? HAH! Elvesztettem?! Veszteségről beszélni nevetséges! Elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy testvér halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, POKOL!! - dörrenek rá indulatosan, könny telepszik szemeimbe, már lassan ki sem látok rajtuk, ám visszanyelem a bánatot. Ezt érzem én magam is! Pokol! Katasztrófa! Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Nagy nehezen elseprem a rám telepedő nyomást, a gyászt -akkor is ha az mindig ott lebeg majd felettem-, végül összeszedem magam valamennyire a hosszúra sikeredett keserűségemben. A szerelmem volt és ahogy őt nézem, ahogy magára mutat...még a magasságuk is egyező a rohadt életbe!! Milyen jó, hogy egy részemet sem ismeri, sem a múltamat, sem a jelenemet. Semmit és mégis... kérdéseire egyáltalán nem tudok mit felelni, szuggerálom őt, próbálok helyet találni a zavarodott elmémben, kevés sikerrel. A hajamba túrok, felém lép, szúrósan vizslatom őt. Gyorslevegővételekkel kiutat keresek tekintetemmel, túl sok ez most nekem... menekülök? Pontosan. Egyszerűen ez a típusú feldolgozás nagyon nehezen ment mindig is. Ahogy újra megszólal, ahogy James felém pillant, az öklömet úgy vágom bele a pultba. Az álkocsikulcs ott a pulton, én azonban kihátrálok az egész helyzetből. Gyávának tűnnék? Nem, egyszerűen csak pánikrohamom van és ha most nem taposok rá a gázra, olyat követek el itt, amire nem lennék büszke...nem tudom kontroll alatt tartani a stresszt. - Rohadt életbe! - szűröm a fogaim között, kicsússzanva az ajtó mögül, végig Cindy dühös ábrázatát figyelve az én gyűlölet ittas szemeimmel. Nem most van itt az ideje, hogy hosszasan eldiskuráljak vele bármiről is, ha elsőre leesik, hogy miért olyan ismerős, ha nem foglalom le az agyam azon részét, akkor meg sem szólítom. Erre itt egy rettenetes felismerés és most egyedül vagyok a pánikommal. Fejet ingatok, a hajamba túrok, kihátrálok, majd amint biztonságosnak érzem a terepet, megfordulva sietősre veszem a figurát, hogy kijussak a bejáraton. Tekintetem a gyülülettől izzott, míg a légvételem lassan pánikká alakult. Közben összeütköztem egy társammal, de a viselkedésemet látva nem mert hozzám szólni és megállítani sem merészelt. Értetlenül nézett befelé, majd megindult kíváncsiskodni... Előkotortam a cigisdobozt a zsebemből és kifelé a kapun egyből gyújtottam is rá. Már nem érdekelt a kulcs, sem az öreg, sem az autó, sem az elkötnivaló járgányok. A szédülés fogott el, majd ahogy kiértem a kapun, ott mellette zuhantam össze a kerítés tövébe. Ott engedtem ki a bennakadt levegőt, rázkódott a mellkasom, a cigit pedig egyből szívni is kezdtem, nem számított, hogy majd megfulladok közben tőle. Előveszem a telefonomat, de kiesik a kezemből a földre...visszafolytom a sírást, felkellene hívnom valakit, hogy tüntessen el innen mára.
Mint a feszes, mocskos víztükör alant megbújó nyughatatlan hullámai, úgy érzem feltörni a haragomat. Útját állom, de az egész testem belefeszül a jelenlétébe.Minden évemet meghatározta a tudat, hogy él valahol egy fiú, mára férfi, aki az egész világomat, az utolsó reményemet is romba döntötte. Ez nem harag, ez nem düh, ez nem indulat, ez sokkal mélyebb. Ez a gyomorban kong, a torokban válik feszes gombóccá, el nem múló tüskékkel sebzi véresre minduntalan a jelenemet. Maisie elvesztése meghatározott mindent. Sosem voltam erős. Belőle merítettem, ő adott hitet, ő adott nekem mindent, és olyan üresség maradt utána, mely pótolhatatlanul csak komoran zúdul bele az eljövendőbe. Engem néz, minden vonásomat végigfürkészi, és tudom, hogy a múlt most olyan erővel vágja arcul, amilyen erősen engem is a szavai. Ő életben van, én azonban valahol a nővéremmel együtt pusztultam el. Az az ember aki lehettem volna. Aki nem morzsákban csipegeti a szeretetet, aki nem más nő életéből lop magának boldogságot, nem mások hátán, mások előtt utat törve magának, kihasználva a főnöke istenverte vonzalmát a szép nők iránt nyomul előre egy olyan karrier útján,ami tulajdonképpen egy semmiség. Mert nem, ez nem is egy állomás. Ez csak egy mellékvágány, mert nincs jobb. Mondhatná bárki, hogy lett volna időm és leginkább lehettem volna elég felnőtt az évek alatt, hogy saját magammá váljak. Önálló, erős egyéniség, aki a saját útját járja, és mindenben megtalálja a lehetőséget.De én csak maszkokat gyártottam, minden alkalomra a megfelelőt, és eljátszom, hogy valaki más vagyok. Ne lássák mennyire bizonytalan vagyok. Mennyire nem becsülöm magam. És még mindig csak lopok. Mindenkinek a boldogságából egy keveset, egy kis falatot, hogy legalább elhihessem, hogy így is jóllakhatok. Pedig éhezem. Évek óta. Figyelemre, törődésre, szeretetre. Arra, hogy kelljek. Én kelljek, és nem az akinek az álarcával leplezem magam. De aki hazudik a világnak, az ne várjon cserébe őszinteséget. Egy ideje már igazán otthonom sincs. A saját világomat felépítettem, élek benne, mintha ugyan nem csak az üres falak lennének, melyen a múlt képei elmosódott kontúrokkal vannak a repedezett falakra kiaggatva. Ez maradt. Hibáztattam őt, csak benne láttam az egész gyötrelmes jelenem forrását, és reménykedtem benne, hogy talán megmaradhat majd egy láthatatlan ellenségképnek, akit büntetlenül lehet gyűlölni. Sosem akartam megismerni. Sosem kellett volna megismerni. De miért gondolom, hogy az élet, amely már eddig is fals röhögéssel az arcomba törölte vasalt bakancsát, majd éppen most fog megkímélni? Itt áll előttem. Még oda is vágja ki ő, a szavai pedig tompa ürességgel, mégis súlyosan vágódnak nekem. Megfulladok. A levegő szinte csak kortyonként jut el a tüdőmig. A pofon kevés volt. Ütni akarom. Ahol érem, de a gondolat csak legbelül, fátyolos és mély suttogásként simul bele az agyamba. A begörbülő, ökölbe szorított ujjak végein hal el, mozdulatlanul.Pilláim végén könny remeg, és mintha csak a tükörképem lenne, zavaros tekintetének mélyén apró gyémántok születnek meg. A kétségbeesés fullasztó cseppjei. Ne merészeljen….nehogy merészeljen, ez neki nem jár! Ez nekem jár. Leszarom pont, hogy neki mennyire volt rossz, nem érdekel hogy élte meg Maisie elvesztését. Valahogy nem érzem, hogy az ő vesztesége, akár csak minimálisan is felérne az enyémmel. Indulatosan és szinte a semmiből születőn torkollja le a szavaimat,amelyre csak egy hatalmas, hangos szusszanással felelek, meg egy hangos felkiáltással, amelyre már jó néhányan felkapját a fejüket. - Pokol! Igen pokol!Ezer bugyrával együtt! Mit tudsz te erről?- remélem belefullad a könnyeibe, remélem pontosan olyan szarul fogja magát érezni, ahogyan én érzem most magam. Érzek egyáltalán? Csak azt a maró, semmihez sem fogható keserű utóízét érzem a fájdalomnak a mellkasomban. Sírni szeretnék, de nem tudok. Képtelen vagyok ezt az egészet szabadon engedni.Túlságosan jól megtanultam az évek alatt a külsőségek és a megjátszás mögé rejteni mindent, ami kis híjján felemésztett. Vagy már fel is emésztett, és illúzió csupán a létezésem is. James felbukkanása, majd várakozása a pult mögött kissé megrekeszti a kettőnk között feszülő láthatatlan indulatot. Pattanásig feszítjük, és csak egy mozdulat kellene, hogy engedjük elszabadulni. Végül Abraham az, aki nem fogja vissza magát. Ököl csattan a márvány pulton, visszhangja még másodpercekig szaladgál a falakon, mielőtt végleg elcsitulna. Összerezzenek. Nem a félelemtől, sokkal inkább a váratlanságától. Tekintetünk mégsem szakad el egymástól, úgy kapaszkodunk,mintha az utolsó korty levegőt is ki akarnánk préselni a másikból, csupán a pillantásunkkal. Mozdulok előre, ő azonban kihátrál. - Nem! Gyere vissza! Abraham! ABRAHAAAAM!- kiabálok utána, minimális megszokott udvarias lágyság sincs a hangomban. Én vagyok, de mégsem. A csalódott, összetört Cindy Norton az. A kislány, aki ott állt a nővére temetésén, tehetetlenül markolva csöpp ujjai között a földet, amelyet a díszes, virágokkal telerakott koporsó után dobott. A kislány, aki aztán ezzel a kézzel elmaszatolta a könnyeket az arcán, beletörölte a ruhájába,és legszívesebben odavetett volna mindenkit, ha csak egy pillanatra is, de újra láthatta volna a nővérét. Ott van a kislány, aki aztán elhalkulva, immáron a recepciós pult mögött csak maga elé motyogja, noha már az, akinek szánja nem hallja. -...nem hagyhatsz így itt!- ahogy Maisie tette, ahogy mindenki teszi, mióta csak az eszemet tudom. Van aki kifoszt, van aki átver, van aki becsap, van aki kihasznál, van akit én használok ki, de egy dolog mindig állandó: egyedül maradok saját magammal, a tengernyi megválaszolatlan kérdésemmel.Orrom előtt ott van a kulcs, amit át kellene adni vendégnek. A francba az egésszel! Szédülök, a világ megfordul velem, és egy pillanatra elmosódó színekkel, fáziskéséssel érkezik meg a világ elém.James mozdul a pult mögött, ekkor realizálom, hogy egész idő alatt minket bámult, most már csak engem. Talán azon gondolkodik, hogy meg merjen szólalni, vagy jobban teszi, ha inkább csendben marad. Én inkább az utóbbit javasolnám neki. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy vagyok olyan állapotban, hogy bárkihez is emberi mértékkel mérve elfogadhatóan szóljak hozzá. A fiú megmozdul, és némán hagyja maga mögött a recepciót. Martha érkezik, hóna alatt egy nagy adag mappát cipelve, valószínű az új, kibővített étlapok maradéka. A bársony borítón díszesen virít a hatalmas H betű. Elkerekedő szemekkel néz rám, de nem mer kérdezni. Mintha érezné, hogy most nem szabad. Csak megáll és figyel.Vár. Talán arra, hogy én mondjak valamit.Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, majd az utolsó erőtartalékaimat is felemésztve még kipréselek magamból egy kérést. Egy életet mentő kérést, mert most szükségem van levegőre, ki kell innen jutnom….valahova….bárhova….szétfeszít mindaz ami belül kavarog. - Martha kérlek. Mr Treatman a nyolcvankettő per tizenötösből nemsokára lehoz egy kulcsot, ami ki kellene cserélni erre- csúsztatom a pulton finoman előre azt amit Abe nemrégiben odavágott. - És amit ő lehoz, azt kérlek küldd le valakivel a parkolószintre! Ott majd megtalálja akinek szüksége van rá. Nekem most…..van egy szál cigid?- Martha elkerekedő szemekkel bámul rám. Legjobb tudomása szerint nem dohányzom. Legjobb tudomásom szerint tényleg nem. Most viszont vagy iszom, vagy rágyújtok.Az előbbi nem opció. Dolgozom. Két perccel később a Martha-tól kapott szállal, meg a telefonommal együtt a középszinten lévő tetőkert pihenőjébe tartok éppen. A magaslati levegő arcul vág, a lenti világ zaja tompa morajként nyomja el a feltörni készülő hisztérikus zokogásom. Csak zihálok, és nyelem vissza a nem létező könnyeket. Reszketve tolom az ajkaim közé a cigit, és meggyújtás után alig két slukkal később fuldokolva köhögöm. Mégis szívom, mintha a nikotin el tudná nyomni azt a borzalmas undort és utálatot, ami legbelül kavarog bennem. Zörren a mobilom, én pedig megint összerezzenek. Reszkető kézzel veszem elő, és nézek a kijelzőre. “Változott a program Cica. Mégis át tudok menni este.Már alig várom. Ne öltözz túl! Küldtem valamit, remélem megkapod mire odaérek. Azt vedd fel! Csók. L-ed.” Rövid és lényegretörő a válaszom. “Menj a picsába!” A küldés gombra nyomok, és elsüllyesztem a telefont. Ma nem akarok már senkit látni. Beleértve magamat se.
Kezdőlap
)