Kemény hónapokba, rengeteg tervezésbe, és nem kis mennyiségű pénzösszegbe fájt, hogy ma már büszkén vallhassam magaménak ezt a pubot. Én, és nagyon sokan mások is látták benne a potenciált már az elején. A rengeteg kocsma-, krimó-, söröző-, fogadó-, és minden ehhez hasonló hely meglátogatása meghozta a gyümölcsét, ami által ki tudtam építeni magamban, hogy milyen jellegűre akarom megcsinálni ezt a helyet. Apám halála után átmeneti időre bezárt a hely. Szükségem volt gondolkodási időre, ráadásul terveim közt volt még, hogy az addig apám égisze alatt odatévedt kétes alakokat ezzel remélhetőleg más helyre vezényelhetem. Ha látják, hogy itt már nem folyhatnak a piszkos ügyleteik az eldugott sarkokban, akkor muszáj lesz új helyet keresniük, hisz ők maguk is a kereskedelemből, az üzletből élnek. Miután kiporoltuk a helyet, és kicsit átrendezgettük az asztalokat, boxokat, új fényeket szereltünk fel, hogy ne legyen annyira félhomályos a beltér, újranyitottunk - körülbelül két hónappal később. Nem mondom azt, hogy egy teljesen másik hely fogadta az odaérkezőket, hisz a berendezési tárgyak többnyire ugyanazok maradtak, de a hangulat mégis érezhetően másabb volt. Jókedvű zene szólt, ami annak is volt köszönhető, hogy az egyik oldalfalnál egy kisebb területet kihagytunk és elzártunk az amatőrnek számító, mégis jó képességekkel bíró zenészeknek – próbáltunk ugyan változatosak lenni a felhozatalban, de akik kifejezetten jó hangulatot hoztak magukkal, azokat visszahívtuk. A pultot, asztalokat lekezeltük, hogy ne olyan antik beütése legyen, hanem valamivel modernebb, a felesleges, elöregedett darabokat pedig próbáltuk beforgatni, amibe tudtuk, vagy továbbadni annak, akinek kellhet. Az azóta eltelt két hónapban voltak néhánynapos bezárások, de egyébként változatlanul üzemeltünk. Az egyik törzsvendégünk által egy kisebb emelvényt is sikerült a színpadnak csinálni, hangtechnikusok által a zene minőségét sikerült javítani, fénytechnikusok által pedig megfelelő mennyiségű, erősségű, és színhőmérsékletű fény került felszerelésre. Bekerült egy biliárdasztal, két darts, megnyitottuk az emeleten addig porfogóként funkcionált részt egy részben nyitott, részben zárt terasznak. Ott szintén van biliárdra, asztalifocira lehetőség, azok pedig, akik nem kívánják az épp aznapi zenészt hallgatni, zenegéppel állíthatják be a kívánt muzsikát. Ráadásul a minap sikerült végre a kemencét is beüzemelni. Ha fél év után most térne be ide az ember fia, azt hinné, hogy teljesen másik helyre érkezett. Ami így is van. Már nem csak az öreg motorosok járnak ide, a legalitást maximum csak szótárból ismerő egyének, hanem fiatalok, egyetemisták, középkorúak. Itt általában mindenki megtalálja azt, amit keres. Ma én is vendégként érkeztem. Leülök a pult sarkába, kikérek magamnak egy gin-tonikot, és azt kortyolgatva beszélgetek a pultos Ameliával, ha éppen nincs kiszolgálandó vendég. Egy idő után azonban csatlakozik mellém Chase Milton uraság, aki a hangtechnikáért volt felelős ezen a helyen, és máris őrá ruházódik a beszélgetőpartneri szerep. Hosszas beszélgetés után azonban dolga akad az úriembernek, minek köszönhetően az italomat tovább fogyasztva rádőlök a pultra, és nézelődni kezdek. Látom, hogy Ameliának nagyon meggyűlik a baja az egyik vendéggel, és hogy nem lépnek egyről a kettőre, ezért kicsit hegyezni kezdem a fülem, hátha sikerül kiderítenem, miről van szó. Kisebb hallgatózás, és egy röpke „mit veszíthetek?” eszmefuttatást követően felhörpintem a pohár tartalmát, aztán a székről lecsúszva odaballagok a hölgyekhez. - Nem szokásom hallgatózni, de nem vagytok valami halkak - mosolygok rá mindkettejükre, mielőtt Amelia felé fordulnék. - A hölgy fogyasztását nyugodtan írd az én számlámra - biccent egyet megkönnyebbülten, majd gyorsan továbbáll, mikor a rendelés helyett a fiatal lányhoz fordulok. Ilyenek a péntek esték, néha pörögni kell, nem lehet megállni és várni perceket, míg kikérésre kerülnek az italok. - Gondolom neked is megtanították gyermekkorodban, hogy ne beszéljünk idegenekkel, italt pedig aztán végképp ne fogadjunk el tőlük. Szóval Clintonnak hívnak - nyújtom felé a kezemet kedves mosollyal az arcomon, és merem remélni, hogy viszonozza a gesztust mind tettel, mind szóval. - Az újdonsült ismertségünk ünneplést igényel, nem gondolod? Válassz csak, amit szeretnél, én követlek - nem mondanám egyik italra sem, hogy túlzottan gondom lenne vele, így tűkön ülve várom a döntését. - Mi volt ennek az előbbi kis nézeteltérésnek az alapja? Csak fél füllel hallottam negyedinformációkat, de abban biztos voltam, hogy rászorulsz egy kis segítségre - kérdezem tőle, amint a rendelés megtörtént, és előkészületek alatt van az első, de remélhetőleg nem utolsó közös italunk.
Két órája és huszonhét perce ülök itt.Ebből az első huszonnyolc percben elfogyasztottam annyi gin tonicot, amennyit normál esetben legalább három óra alatt iszok meg. Nem álltam tőle fejre, de közel vagyok hozzá, legalábbis az első óra végére, hogy megduplázzam az adagot. Az érkezésemet követő harmincnyolcadik percben csörgött a mobilom, és tudtam, hogy azért keres, hogy lemondja a találkozót. Ó mennyire könnyű engem lapátra tenni, azt mondani, hogy éppen nem ér rá, hogy fontosabb dolga akadt, mint egyszer is képembe vágni az igazságot.Úgy tűnik vonzom a pofátlanul kamuzó pasasokat. Őt is. Pedig ő elsőre nem ilyennek tűnt. De mégis mi a fenét vártam? Vajon a szél fújta be őt a Hilton egyik vezető személyzeti igazgatósági vezetőjének székébe? Vajon nem törtet és mindenkin átgázolva kihasznál mindenkit, ahogy az efféle emberek teszik? Ó dehogynem! És én valahogy vonzom őket. Azokat, akik semmit nem akarnak, csak egész egyszerűen gerincre vágni. Nem mintha egyszer is tiltakozni akartam volna ellene. - Mondd, hogy csak késel!-lényegre törő voltam és már nem szomjas. A gin tonic azért mégis elért bennem valamiféle könnyed állapotot. Finoman az előttem heverő mogyorós tálba markoltam és pár szemet az ajkaim közé dobtam. Hallottam a mély sóhajtását a vonal túloldalán.Átpörgeti a kifogás katalógust, és valószínű a leghihetőbbet fogja előkapni belőle. Én pedig elfogadom majd, ahogyan mindig teszem. Csak azért, hogy egyszerűen akarjon még újra látni. Elvégre a kinevezésem a tét. Kell az a munka, kell a több pénz, kell a hatalom. Ha már az életben egy vesztes vagyok, legalább a munkámban legyek valaki. Hogy illúzió, ugyan mégis ki a fenét érdekel? Ő meg tudja adni nekem, hát elviselek tőle nagyjából bármit. Még azt is, hogy jelen pillanatban lassan negyven perce várakoztat, miközben én azon gondolkodom, hogy ha nem jön, akkor mégis miből fogom rendezni a számlát?A számlámon jelen pillanatban csak a hitelkeret nyújtotta biztonság van, amely lehet, hogy a megemelkedett kamatok miatt már nem is él. Hó vége van a fenébe is, én pedig még nem rendeztem a tartozást! Anyáékra nem számíthatok. Nem mintha bármikor is számíthattam volna rájuk. Mégis miért élek egyedül, egy zsebkendőnyi bérleményben egy kihalófélben lévő fikusz, és pár múltidéző fotó között?Talán mert a családomra soha nem számíthattam….kivéve persze Maisie. Ha még élne, akkor valószínű most lezavarna két józanító pofont, hogy mégis mi a francot csinálok? Nincs bennem semmi büszkeség, semmi önérzet, semmi tartás? Már nincs…..mióta ő elment nincs semmi. Csak az istenverte üresség, amit nem lehet semmivel sem feltölteni. Sem mámorral, sem kéjjel, sem az élvezetek hajszolásával, sem törtetéssel, sem a siker vak és sehova nem vezető hajszolásával. Maisie hiánya olyan kitörölhetetlen nagy ürességet hagyott maga után, hogy azóta sem tudom igazán meghatározni én ki is vagyok ebben a világban. Nincs családom, igazán nincsenek is barátaim, és őszintén szólva az érdekkapcsolatokba kapaszkodva igyekszem levegőhöz jutni, de inkább úgy tűnik csak fuldoklom a saját szerencsétlen életemben. Mi vagyok én? Számítok én egyáltalán bármit bárkinek? - Őőőőő….nem csak késem. Egyszerűen ma nem megy. Sajnálom Cica….tudom mondtam, hogy a ma este csak a tiéd, meg azt, hogy ma este elviszlek egy különleges helyre, de nem fog menni. Liza ma…..megbetegedett és azt akarja, hogy….- meg sem hallom a továbbiakat. Liza nevének említése egy fehér villanást idéz elő az elmémbe, és legszívesebben üvöltenék. Miért? Miért ő és miért nem én? Mit tud ő többet, és én mit nem? Miért az ő ujjára húzott jegygyűrűt és miért nem az enyémre? Később ismert meg….na igen.De azóta is csak kullogok mögötte mintha nem is lennék….csak árnyék, csak egy pótcselekvés…valaki, akit elő lehet rántani ha éppen Liza nem ér rá. - De….mégis miből fizessem a fogyasztásom? Tudod, hogy nincs pénzem….a francba Kaito! Nem erről volt szó! Most mégis mit csináljak? - Írasd a hotel számlájára, megoldom. Kattan a vonal, és a süket búgás még másodpercekig zeng a fülemben. El sem köszönt, azt sem mondta, hogy majd bepótoljuk, tulajdonképpen még csak nem is ígért semmit.A pult túloldalán a lány kissé bizalmatlanul méreget, azt hiszem egy részét hallotta a beszélgetésnek, és most aggódik, hogy esetleg bajban lesz. - Azt hiszem a következő fogyasztásod előtt rendezni kellene a számlát.- jegyzi meg egyszerűen, udvariasan de határozottan.Meghökkenek, az ujjam rászorít az előttem lévő félig már átmelegedett italos pohárra. Hibáztatni akarnám, vagy legalábbis belekötni. Kötekedni, éreztetni vele, hogy én itt fizető vendég vagyok, még ha nem is tűnök annak, de rádöbbenek, hogy jelen pillanatban egy magára hagyott és szerencsétlen fiatal ribanc benyomását keltem aki még a saját italait sem tudja fizetni, kizárólag úgy, hogy a munkáltatója számlájára íratja. Mennyire megalázó és egyben kiszolgáltatott helyzet. Tényleg csak ennyit érdemlek? Tényleg csak ennyire vagyok jó? Évek óta pasasok titka vagyok, valaki, akit jó időnként előkapni a telefon hátsó szegletéből, akit álnéven tárolnak, nehogy a feleség/barátnő/menyasszony gyanút fogjon….valaki aki soha nem léphet előre ebből a szerepből, aki mindig is egy ostoba kis picsa marad….akit ki lehet használni, ezáltal ki is használják. - Írjátok a manhattani Hilton Hotel Személyzeti Igazgatóság számlájára.- jegyzem meg neki, és úgy hiszem ezzel a dolog el is van intézve, de azt hiszem túl naív vagyok, ha ezt gondolom. - Mert azt biztosan ki is fogják fizetni. - Ki fogják! - Ezt el is higgyem neked? - Miért kételkednél? - Talán mert éppen most raktak lapátra kislány! - És ehhez éppen mi közöd? Ellenőrizd a számlát ha akarod. Rendezni fogják.Egyébként is nem először vagyok itt, Kaito Westergaard számláját eddig is mindig rendeztük. - Az igaz lehet. De te mintha nem Mr Westergaard lennél. Felemelem a poharam, majd dühösen csapom oda a pultra. Zörren benne a jég, az üveg kongva adja meg magát a pultnak. - Írd már hozzá ahhoz a rohadt számlához! Csak ennyit kértem! Azt hiszem ez az a pont, amire már más is felfigyel. Nem mintha az eddigi eszmecserét a pultos lánnyal olyan diszkréten intéztük volna. Mondjuk nem az én hibámból.Persze nem állítom, hogy fordított helyzetben megértő és elfogadó lennék…. - Szerinted hogyan kellene reagálnom arra, hogy éppen megbízhatatlannak minősítenek?- pillantok az idegen férfi felé, miközben gyakorlatilag tetőtől talpig végigmérem.Hagyom, hogy a pultnál mellém üljön, ahogyan azt is hagyom, hogy a fogyasztásom ő fizesse. Nem akarom kihasználni, de jelen pillanatban egyszerűbbnek tűnik mint tovább hadakozni a pultos lánnyal. - Te pedig gondolom előszeretettel kagylózol efféle helyeken, hátha akad egy lány akinek eljátszhatod a Supermant rémes piros bugyogó és mindent elfeldő szemüveg nélkül….vagy valami ilyesmi- legyintek egyszerűen. Nem sértegetni akarom, csak egy kicsit azt hiszem nem éppen a legjobb pillanatban toppant be. Nem szokásom az efféle modortalanság, de jelen pillanatban azt hiszem egyszerre vagyok kiszolgáltatott és kicsit csalódott, egyszersmind megbántott. Nem az ő hibája, és nem is akarom rajta levezetni, de egyszerűen képtelen vagyok ebből a csalódott hangulatból visszavenni. Mégis szükséges. - Cindy.- mutatkozom be én is egyszerűen neki, valamennyire azért mégis finomabb és kevésbé karcos éllel a hangomban.Veszek egy mély levegőt, és zavarodottan, picit reszkető kézzel túrok bele a hajamba a tarkómon át, felfelé, még az ujjaimmal át is rázom a fürtöket.Rendezem a vonásaimat, elvégre úgy tűnik, hogy ma este semmi sem fog úgy alakulni ahogyan terveztem. Lassan oldódik a dühöm, vagy talán nem is oldódik. Haragszom az egész világra, magamra leginkább, hogy nem vagyok képes ebből a kapcsolatból kilépni, vagy legalább minimálisan magam diktálni a szabályokat. De nem megy. Talán azért sem mert én mindig mások megértésére szomjazom, arra, hogy velem foglalkozzanak, hogy fontos legyek akkor is, ha az egész helyzet pusztán átverés, hazugság, ostoba színjáték. Nem vagyok felkészülve az efféle váratlan helyzetre, és ezért is kezelem nehezen. - Ünneplés?!- horkanok fel nevetve a szóra, és újra elkacagom magam. Kissé torz, meglehetősen szarkasztikus a nevetésem, amiben inkább sírnom kellene, bár lehet sokkalta inkább nevetséges, hogy itt ülök egyedül, a legelegánsabb ruhában, amit Kaito nekem vásárolt pár napja- szinte siralmas, hogy saját magam nem vagyok képes finanszírozni az efféle holmikat- a sokadik gin tonicot iszom, a pultos lánnyal veszekszem és egy vadidegen pasas próbál mellém telepedni. - Szerinted úgy nézek ki, mint akinek ünnepelni van kedve?- nézek végig a fickón, és most először veszem alaposabban szemügyre. Kifejezetten vonzó.Mélysötét szemeiből nem tudom eldönteni, hogy megértés árad, vagy éppen most próbálja kitalálni viselek tangát és ha igen akkor milyen színűt? Nem tudom eldönteni mit akar. Illetve azt hiszem el tudom dönteni, csak jelenleg rohadtul nincs hozzá hangulatom. - Figyelj…..Clinton!- ejtem ki a nevét lágyan, simogató egyszerűséggel, próbálva azt hiszem kompenzálni valamit a meglehetősen keserű felütésből, amivel fogadtam, hogy mellém ült. - Normál körülmények között nem lenne semmi bajom azzal, ha éppen fel akarnál szedni. De sem a hely, sem az időzítés nem stimmel.Érted, ugye? De tudod mit? A következő gin tonicra még meghívhatsz, aztán rendelek egy taxit és hazamegyek. Azt hiszem. Feltéve ha a kiscsaj hajlandó lesz végre elfogadni, hogy a megadott számlához írja a fogyasztásomat. Van esetleg valami bűverőd, valami jedi trükköd, hogy rávedd, megfeleljen neki a kérésem?- magyarázom Clintonnak kissé ide-oda ingatva a fejem, még huhogom is mellé elkerekedett szemekkel, a kezem felemelve úgy teszek mintha valamiféle varázsport hintenék láthatatlanul kettőnk közé. - Vagy maradhatok itt zálogba. Kiváltasz?- nem tudni mennyire gondolom komolyan. Mennyire okozza a sokadik, gyorsan lehajtott ital a csalódott feszültség bennem ezt az különös, kissé felszabadulni látszó állapotot.A kiürülő poharamra pillantok, eltolva magamtól, majd innen oldalról sandítok a férfira. - Egyébként ha érdekel: a mai találkozóm elfüstölt, huss a semmibe oszlott.- csippentem össze az ujjaim majd a levegőbe lendítem a kezem, és a szétnyíló ujjak közül elengedem a képzeletbeli csalódottságomat. Azt, hogy megint nem jött össze. Hogy szinte többet látom Kaito-t az irodában, a szőnyegen térdelve, megadva neki mindazt amire tőlem vágyik, mint az efféle helyeken. - A pultos lány pedig nem hajlandó elhinni, hogy a megadott számlára nyugodtan ráterhelheti a fogyasztást, rendezni fogják. Tényleg ennyire megbízhatatlan ábrázatom van?- billen oldalra a fejem, és őszintén szólva nem tudom, hogy költőinek szánom a kérdést, vagy választ is remélek. - És egyébként tényleg segíteni akartál vagy felszedni? Ne aggódj, bármelyik válasz megteszi jelen helyzetemben. Csirió!- emelem meg a poharam, a maradék gin tonicot felé lendítve.
A feleségem hűtlenségének kiderülte után elég hosszú ideig próbáltam tartani magam az egykoron megtett fogadalmunkhoz. El akartam hitetni magammal, hogy én jobb ember vagyok nála, hogy én nem vagyok holmi házasságtörő, és hogy addig, míg az ujjamon ott van a gyűrű, papíron pedig közös vezetéknevünk van, addig én tartani is fogom magamat hozzá. De… a hetek, hónapok csak múltak, a kapcsolatunk pedig ahelyett, hogy akár minimálisan is javult volna, csak rosszabbá vált, nálam pedig elpattant a húr. Minek legyek egy olyan emberhez hű, aki nem az, hogy nem tisztel, egyenesen a semmibe néz? Semmibe néz engem, mint ember, semmibe nézi a házasságunkat, és semmibe nézi mindazt, amit felépítettünk közösen. Közel sem váltam olyanná, mint ő, de már én is nyugodtabb szívvel vettem le az ujjamról a gyűrűt, és forgattam bele magam az alkalmi kapcsolatok rengetegébe. Az életemen nem javított sokat, de legalább képes voltam elfeledni mindazt a keserűséget, ami a mindennapjaim részét képezi. Eleinte ezért mentem bele ezekbe. Egy idő után azonban elkezdett teljesen hidegen hagyni a házasságom, a családom, és inkább csak éltem az életemet, mikor ők nem voltak a közelemben. Meghagyom a keserűséget, és a szomorkodást annak, aki igényli. Én nem. Eleget volt már közeli társam mindkettő, hogy rájöjjek, nincs szükségem rájuk. A hangzavarra már több vendég is felfigyelt, így ha én nem lépek közbe, akkor előbb-utóbb valószínűleg másvalaki tette volna meg. Addig akartam csillapítani a kedélyeket, míg el nem durvul annyira a helyzet, hogy egymás haját kezdik el tépdesni a lányok. Nem lenne kedvem hazaküldeni Ameliát, mert akkor nekem kellene beállnom estére a helyére. Én pedig nagyon nem úgy készültem most. - Áucs! - kapok oda játékosan a szívemhez. - Még nem is ismersz, már ilyeneket feltételezel rólam? - az arcomra kiülő féloldalas mosoly, és a vicceskedő hangnemből nemes egyszerűséggel levonhatja, hogy a sértegető, élcelkedő stílusa nem ért célba. - Egyébként sosem szerettem Supermant, nekem Pókember volt mindig a kedvencem. De hát, mint ahogy látod, már jócskán túlértem a tinédzserkoron, vagy a középiskolán - jó-jó, Póki sem volt mindig középiskolás, vagy túlontúl fiatal, de a többség úgyis arra az időszakaira gondol, ha szóba kerül. Főleg az elmúlt húsz évben megjelent filmeknek is köszönhetően. - Cindy. Milyen szép név! - kicsit békésebb, nyugodtabb hangzata van, mint a Clintonnak. Ezért sem szeretem, ha valaki a teljes nevemen hív. Fogalmam sincs, hogy miért érzem így, mert még az sem lehet mondani, hogy a nevem jelentése olyan agresszív, vagy negatív lenne. Az ok valószínűleg abban bújik meg, hogy a csodálatos nejem, mióta csak ismer, mindig Clintonnak szólított. Ha jókedve volt, ha épp gyűlölt engem, minden lelkiállapotában. Elég csak rágondolnom arra a nőre, már elfog a hányinger tőle. A gyűrűt is csak akkor hordom az ujjamon, ha éppen valami olyan rendezvényre, vagy találkára kell menni, ahol számít is, hogy nekem van nejem. De a Bad Company nem ilyen. Hála az égnek. - Nem éppen, de minek azzal tölteni az idődet, hogy szomorkodsz, ha helyette jól is érezheted magad? - értem ezt mindenféle kettős gondolatot, vagy hátsó szándékot mellőzve. Amilyen szar házasságom, és családi életem van, én is lehetnék mindig a béka segge alatt, de az mit oldana meg? Csak elvesztegetem az időmet. Inkább próbálok a pozitív dolgok felé tekinteni, és azokat hajszolni. - Nem vagy te holmi használati tárgy, hogy zálogba vegyelek, majd kiváltsalak, szóval erre a kérdésedre nem tudok érdemben válaszolni. Egyébként szólíts csak Clintnek, kérlek - röviden nevetve, de hosszabban mosolyogva felelem neki, mielőtt hozzátenném. - Ettől függetlenül nem tartok szükségesnek, hogy taxit hívj, és hazamenj. Fiatal még az este, a fogyasztásodat pedig állom ezer örömmel, ráadásul… őszintén. Hagynál veszni egy ilyen jóképű társaságot? Nem találni ám effélét mindenhol - mutatok végig magamon mindkét kezemmel, arcomon azonban továbbra is mosoly virul. Nyilván csak viccelődök a végével kapcsolatban, ezt remélhetőleg még ő is érzékeli a felfokozott lelki állapotában. - Őszintén sajnálom - nem tudom, mi mást mondhatnék erre, viszont igyekszem ezt a pár szót minél empatikusabban közölni vele. - Bolond egy férfi lehet, aki mást választ helyetted - mert azért lássuk be, még ha nem is az egész képet nézzük, hanem mondjuk csak az arcát, már az sem nevezhető mindennapinak. Mondom ezt a lehető legjobb értelemben. Bár én egyelőre csak a külsőségeket ismerem Cindyvel kapcsolatban, és lehet, hogy belülről sokkal problematikusabb nőről van szó, mint azt először gondolná az ember. - Öröm az ürömben azonban, hogy így már se neked, se nekem nem kell egyedül eltöltenünk az esténket. Tartson, ameddig tartson! - emelem poharamat mosolyogva, majd belekortyolva abba. Tartson, ameddig tartson, igen… Lehet, hogy csak egy-két óráig fog tartani a mi kis ismertségünk, és beszélgetésünk, de az is lehet, hogy még az est vége előtt az irodámban fogunk kikötni. Szép, tágas, bőven elférne benne két ember. A lehetőségét nem zárom ki, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy célzottan emiatt ülök itt mellette, és tartom szóval, illetve hívom meg az italokra. - Nem hinném, hogy erről van szó. Ami azt illeti, fogalmam sincs, miről van szó. De tudod mit? Ismerem a tulajt, és majd jelzem felé ezt az egész kialakult helyzetet. Ő majd dönt a lány sorsáról. Azt még én is tudom, hogy nem illik így flegmázni egy vendéggel - se ennyire a kezébe venni a dolgokat. A „most raktak lapátra, kislány” szöveg ugyanis mi más, ha nem lekezelő? Figyelek persze arra, hogy ezt a mini-dialógust ne hallhassa a kiszolgáló, mert a végén még pultos nélkül maradunk itt estére. Ettől függetlenül vannak szabályok, amihez illő lenne tartania magát mindenkinek. Elmondtam, hogyha probléma van, akkor ha az éjszaka közepén is vagyunk, de hívjanak fel nyugodtan, és megoldjuk valahogyan. Békésen, ha lehet. Most pedig nem is az, hogy nem hívott fel, még a pult másik feléig sem volt hajlandó elsétálni, és szólni nekem. Nem vagyok én vaskezű, először történt Ameliával ilyen, és majd egy figyelmeztetéssel elengedem, de ettől függetlenül nem vagyok híve annak, amit csinált. A kétkedését, és az egyet-nem-értését kicsit diplomatikusabban is kifejezhette volna. Ő volt az, aki elvállalta ezt az estét, akármennyire is tudta, hogy az első pár órában egyedül kell tartania a frontot. De ha segítséget kért volna tőlem, akkor akármennyire sem emiatt jöttem ma ide, de beálltam volna neki segíteni. - Egészségünkre! - a választ egyelőre még nem adom meg neki, helyette koccintok egyet vele, minekutána bele is kortyolok az italomba. Letéve azt az asztalra, és miután a figyelmét újra magaménak tudhatom, megszólalok. - Hiszed vagy sem, tényleg segítő szándékkal érkeztem. Nem vagyok a viták, és a nézeteltérések híve, sőt, kifejezetten gyűlölöm őket, így ha lehetőségem van egyet elsimítani, akkor megpróbálok élni vele - bár valószínűleg ebből eddig csak az jön le neki, hogy van pénzem, és ezzel akarok neki imponálni. Szó sincs erről. Egyszerűen tudom, hogy egy embernyi fogyasztás kiesése aligha fogja romba dönteni a Bad Companyt. Már egy ideje túllendültünk a veszteséges időkön, a profit pedig napról napra emelkedik. El fog érni egyszer egy stagnáló, vagy minimáliasn fluktuáló szintre, ez törvényszerű, viszont nem tartok attól, hogy ez ma este, vagy hogy egyhamar bekövetkezne. Egyébként sem szoktam ilyet csinálni, hogy valakinek állom az estéjét, többnyire csak akkor, ha egy régi jó barátról van szó. Ha kövér, csúnya lenne a mellettem ülő Cindy, akkor is ugyanígy jártam volna el? Nem vagyok hazug, valószínűleg nem. Abban az esetben inkább kifizettem volna az eddigi felgyűlt tartozását, aztán útjára küldtem volna az illetőt. De sajnos ilyen világot élünk. Aligha kapok jót az élettől, így talán néha én is megengedhetek magamnak egy kis felszínességet. - Bár nem tagadom, lehet másként feleltem volna, ha a pult nem takarja el a ruhád javát - mosolyogva felelem neki, ahogy a fair play szabályai szerint élve most én mérem végig őt úgy, ahogy ő tette azt nemrég énvelem. - Nem mintha az egyébként olyan sokat takarna - teszem hozzá játékosan, de nem időzök el egyik területén sem a kelleténél hosszabb ideig, és végül ismét az arcán, a szemein köt ki a tekintetem. Kicsit közelebb hajolok hozzá, alkarommal a pulton támaszkodva, és játékos mosollyal az arcomon kérdezem meg. - Vagy a másik lehetőség jobban tetszett volna? - kísértem a sorsom, de mire való az élet, ha nem arra, hogy néha kicsit elengedjük magunkat? - Biztosra veszem, hogyha szeretnéd, akkor könnyedén el tudnám veled feledtetni a mai felültetést - kacsintok kacéran, aztán a helyemre visszatérve, de még mindig sármosan mosolyogva hörpintem fel a maradék italomat, és kérem ki a következő kör gin tonicot mindkettőnknek.
Kezdőlap
