Jay&Bry

I am not afraid anymore
Standing in the eye of the storm

Egyre mélyebbre kezdte magát vájni a kétségbeesés amit éreztem. Egyetlen ember tudott volna ezen segíteni, és felszámolni a bennem éledő káoszt, az pedig Sean volt . Az pedig, hogy Jay itt járt fura módon tett még zaklatottabbá, de egyszerre éreztem magam tőle nyugodtnak is. Annyi érzés keringett bennem, amik nem fértek meg  egymás mellett, hogy lassan úgy éreztem, pontosan ez lesz amibe belebolondulok. Ahogy Jay elhagyta a házat, próbáltam magamban elrendezni azt, amit Jay még maga sem mondott ki, de tudtam hogy csak a rendíthetetlen ereje fogja vissza ebben. Tudtam, hogy ki kellett volna mondania, megérdemeltem volna ha kimondja, hisz én voltam itt Sean mellett, nekem lett volna arra lehetőségem, hogy segítsek rajta. Ez az egy gondolat pedig bezárt körülöttem mindent, és úgy telepedett rám, mint a sötétlő éjszaka, ami úgy tűnt soha nem akar elmúlni. Szellemként járkáltam a házunkban, mert próbáltam úgy felmérni megannyiszor a terepet, ahogy egy helyszínt mérnék fel, amit még nem ismerek. A legapróbb jeleket kerestem, amiket Sean maga után hagyhatott. A kezeim minden egyes alkalommal magával ragadott egy képet, amik a polcon sorakoztak. Magamhoz ölelve lépkedtem hangtalanul, tekintetettemmel kémlelve minden egyes apró szokatlanságot, aminek nem ott volt a helye. Csak hogy fél éve ebben a házban, minden eltérő volt a megszokottól. Torz emlék képek árnyéka vetül a falra, amik túlságosan is élethűen elevenednek meg.  Ijesztő is lehetett volna akár, hogy a képzelőerőm mennyire rájátszott a fáradtságomra. De ezek a gondolatfoszlányok is emlékek voltak, biztosan volt valami, amit nem vettem észre. Akárcsak egy elvétett szó is, ami Sean a heves vitatkozás közben mondott ki. Annyiszor pörgettem végig magamban, ezeket párbeszédeket, mégsem találok soha semmit. Megrázom a fejemet, hogy kiűzzem a gondolatot a fejemből, ellépve a faltól. Szorosabbra fogom magam körül, Sean ingjét amin még éreztem az illatát. Az ágyfelé pillantok, mert minden ösztönöm azért könyörög, hogy aludjak, pihenjek. De nem megy. A legutóbbi álom annyira mély ültetette el benne a félelmet, hogy egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni. El kellett volna mondanom valakinek, hogy szabadulni tudjak tőle, hátha akkor könnyebb lesz. Éppen csak annyi hiányzott az egészből, hogy egy macska híján nem volt kihez beszélnem. A zsigereimet újra megtámadja az álom rémképei, ahogy Ewan ajkairól legördül az az egyetlen mondat..lassan tényleg kezdtem elhinni, hogy egyedül maradok.
Nagyot  nyelve ülök le újra az asztalom elé, államat a kézfejemen támasztva nézek előre. Lassan mindent amit érzékeltem, egyfajta harmonikus fehérzajként mosódott össze. Míg a megérzéseim már erősebbek voltak, mint maga a józan gondolataim. Talán, ha felvenném egy drogbandával a kapcsolatot, előbbre lennék az egésszel. s nem mintha olyan nehéz lett volna, New York utcáin összefutni velük. Eddig csak olyan szálakat tudtam összeszedni, amik nem vezettek sehova, mind zsákutca. Abban az egyben reménykedtem, hogy Jay kapcsolatai talán többet segítenek ezen az egészen, de gyűlöltem várni, és semmit sem tenni. Azt pedig még jobban utáltam, hogy a szomszédok, szinte fél óra váltakozással csengettek be. Minden alkalommal úgy nyitottam ajtót, hogy tizedmásodperces gyorsasággal rájuk is csaptam azt, miután egy határozott tőmondattal egybekötve lerendeztem  az „aggódó ”  érdeklődést. Semmi más nem fűtötte őket, csak is a kíváncsiság, így amikor már az ajtó közelében hallottam valakit motoszkálni, megelőzve feltéptem az ajtót.
- Mondtam már, hogy meg vagyok a  szájba tekert sütije nélkül…- emelem a tekintetemet az ajtóban strázsáló Jayre, majd pislogok egy párat.
- Te nem Mrs. Flamigan vagy. – vonom le az első következtetést, ami elsőként eszembe jut.  Amióta elment, kicsit alább hagyott bennem az a furcsán sürgető érzés, amit maga után hagyott. De ahogy a hűs levegő magával hozta a jellegzetesen ismerős parfüm illatát, a reggeli emléképek újra megfeszítik az izmait. Érzem, hogy túl hosszúra nyúlik, ahogy ránézek, de kell egy pár másodperc mire feldolgozom, hogy miért is lehet itt.
- Találtál valamit? – kérdezem reménnyelteli hangon, nem szabadott volna engednem, mert tudtam, ha azt mondja, hogy nem csak még mélyebbre esek. De nem lehet más oka..hogy itt van. Így szótlanul félre is állok inkább az ajtóból, hogy minél előbb jöjjön be. Tekintetemmel  pedig már-már sürgetem.