Joshua & Daniel

Szomorú vagy sem, az embernek sajnos hamar jól kell kiválasztania a baráti körét, mert utána már nem olyan egyszerű a dolga. Egyszerűbb az iskolában töltött évek alatt gyűjteni a kedves emlékeket és olyan emberekkel körül venni magunkat, akik inkább előre visznek az életben, nem pedig lehúzzák az embert. Engem a szüleim mindig óvva intettek a rossz társaságtól és bár nem tartom magam a világ legintrovertáltabb személyének, ennek ellenére is úgy éreztem, hogy könnyen megértettem az embereket, mégis kevesüket tudtam igazán a barátomnak mondani. Talán túlságosan szentimentális vagyok emiatt, de nekem gyakorlatilag szükségem van az olyan emlékekre, amik meghatározzák a kapcsolatot. Mindenki hajlamos arra, hogy határokat húzzon maga és mások között, én pedig ezt még ha nem is látványosan, de határozottan megtettem. Szerettem magam annyira, hogy ne akarjak a barátaim miatt szenvedni, akiknek tényleg teljes mértékben képes voltam örök hűséget fogadni, ha arról volt szó.
Joshua velem ellentétben jóval szociálisabb volt, ami a munkánkat tekintve egészen viccesnek hatott. Lényegében én voltam az, aki folyamatosan emberek között volt és bár neki is figyelnie kellett a chatre twitchen, ennek ellenére mondhatjuk azt, hogy ténylegesen egyedül dolgozott. Nem volt létszükséglet az, hogy valaki folyamatosan mellette legyen, mert elindított egy játékot, tolta és az emberek figyelték őt.
Mi ketten talán nyolcévesek voltunk, amikor először koccintottunk a narancslevünkkel, most pedig valami hasonlóra készültünk, nyilvánvalóan alkoholos italokkal. Kettőnk közül ő volt a rugalmasabb, ezért én választottam ki a helyet. Szerettem olyan kocsmákba járni, ahol nem volt nagy hangzavar, akár Jannit is elvittem volna egy kulturáltabb helyre randizni. Nem vagyok sznob, valójában én is elmegyek a köpködős helyekre, ha arról volt szó, de sokkal jobban élveztem mások társaságát egy jó zene mellett úgy, hogy nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nyilvánvaló volt, hogy mi ketten meg fogunk inni ezt-azt, mivel felnőtt emberek vagyunk. Néha az én munkám is stresszes vagy megterhelő, sokszor emelgetem a húsz kilós növényeket, mivel a néni, akivel együtt üzemeljük a virágboltot, határozottan alkalmatlan ugyanerre. Összességében szerettem, de azért mindig hálás voltam a szabadnapokért. Ma dolgoztam, viszont három napig nem terveztem semmit, emiatt pedig úgy gondoltam, hogy nincs ideálisabb pillanat a mostaninál arra, hogy a legjobb barátommal is eltöltsek némi időt. Josh jó srác volt, a szüleim világ életükben nagyon kedvelték a Lim-Hayes fiúkat. Örültek neki, hogy most összefutok, anya pedig a kezembe nyomott valamennyit abból a süteményből, amit hétvégén csinált, hogy mindenképpen adjam oda a fiúnak. Így hát lényegében ezzel felfegyverkezve indultam el a megbeszélt helyre, ahol terveztük elindítani az estét. Mivel Janni most az unokatesójával lógott, én is tarthattam pasis napot. Lehet, hogy sok időt töltöttünk külön, de nem éreztem azt, hogy a kapcsolatunk annyira biztos lábakon állna, hogy teljesen kisajátítsam magamnak. Bíztam benne és a saját érzéseimben, ezért csak annyit mondtam neki, hogy menjen, ahova szeretne és majd mesélje el, hogy az adott helyen hogyan érezte magát. Én is hasonlót szerettem volna a mai este folyamán tenni.
Mikor kiszúrtam a felém közeledő srácot, rögtön elmosolyodtam és felálltam a helyemről annak érdekében, hogy normálisan tudjam őt üdvözölni. Végül is elég régóta nem láttuk egymást ahhoz, hogy ennyit megérdemeljen.
- Hali – lustán nyújtottam felé a kezem, de nem engedtem olyan könnyen elhúzódni őt, egy rövid ölelésre odahúztam magamhoz, ami nagyjából inkább csak a vállunk összekoccanását jelentette jelen helyzetben – Mizu? Milyen volt Európa?
Direkt dobozos söröket kértem magunknak, mivel az üvegessel és a csapolttal csak a baj van. Egyrészt nem akarok vizet inni, mert akkor azt kértem volna, az előbbi verzió pedig azért nem volt túl kecsegtető, mert a pultosok alapból kinyitva adják oda őket, ami miatt kiment volna belőle a szénsav, mire ideér a haverom is.
- Ajándék – egy mackós plüss kulcstartót dobtam felé, miután helyet foglalt. Szerencsétlen állat annyira ronda volt, hogy megsajnáltam és megvettem Joshnak – Az első kört én állom, hogy érezd a törődést.

Daniel & Joshua

Fura egyensúly az, ami engem jellemez, leginkább a munkám miatt - amit a nagyszüleim egyébként sem tartanának annak, a szüleim meg csak szimplán elég progresszív gondolkodásúak ahhoz, hogy felfogják, hogy már azzal is lehet pénz keresni, hogy online dumálok a gépemnek, miközben a világ különböző pontjain több haverom ugyanazt csinálja. De olyan is van, hogy teljesen egyedül beszélek bele a lakásom magányába. Egyébként elég szociális típus vagyok, mindig is szerettem emberek között lenni, barátkozni másokkal, bulizni menni és tömegben lenni. Lehet, hogy a korosztályom sajátossága a szociális szorongás, de amikor valaki annyi időt tölt el a négy fal között, mint én is, egyszerűen elkezd vágyni a friss levegőre és némi napfényre. Kifejezetten vágytam például azoknak a társaságára, akiket nem láttam hónapokig, az Európában töltött idő alatt - amiről egyébként tudom, hogy nem lehet egyben kezelni, meg persze odafigyeltem annyira földrajz órán is, hogy tisztában legyek a kontinensekkel. Ha mondjuk sztereotípiákkal akarunk élni, én még mindig inkább lennék a kis zseni ázsiai gyerek, mint a buta amerikai, aki szerint Európa olyan formán tevődik össze az ottani államokból, mint az Egyesült Államok.
Szerettem volna valami emlékezetessel készülni mindenkinek, akit a barátomnak tekintek, vagy aki megérdemelt akár csak egy minimális ajándékot is tőlem. Fogalmam sincs mi lehet az én szeretet nyelvem, és ha már itt tartunk lehet, hogy legközelebb a chatemmel együtt kellene kitöltenem egy erre vonatkozó kvízt. Biztosan ezt is kitalálták már és a megfelelő módon hozzájuthatok az információhoz. Mindig próbáltam szem előtt tartani, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe azokat, akikkel találkoztam, ezért Danielnek sem vásároltam össze mindent - a pénztárcámat amúgy is az öcsémnek vásárolt dolgok ürítették ki leginkább.
Úgy gondolom nekem sokkal egyszerűbb rugalmasnak lennem mások javára, mert nincsen egy adott és szigorú időbeosztás, amihez tartanom kellene magamat és nem veri senki a hátamat, ha nem jelenek meg valamikor a "munkában". Egyszerűen kiírom twitterre a dolgot és folytatom a napomat, máskor pedig szimplán pótolom az alkalmat. A rugalmasság persze egyszerre jó dolog és ártalmas is, mert mint ahogy minden helyzetben, ebbe is kell némi rendszerességet vinni. Úgy nem lehet fenntartani egy kitartó közösséget, hogy az ember hetekig felé sem néz. Lehet, hogy a discord csatornámon így is lehettem volna aktívabb, de a közös filmezések és a követőimnek rendezett rajzversenyek mindig elég sikeresek voltak. Olyan érzés volt, mintha lenne több ezer barátom. De ettől függetlenül is csak egyet tudnék a legjobb barátomnak nevezni.
Akinek az ajándékát történetesen majdnem otthon felejtettem, amiért visszafordultam pedig néhány perc késésben is voltam, de reméltem, hogy fel tudja dolgozni ezt a veszteséget. Egyébként sem úgy terveztük a mai találkozót, hogy bármelyikünknek sietnie kelljen valahová, még ha tudtam is, hogy a barátnője a városban van. Viszont akár személyesen is hajlandó vagyok tőle bocsánatot kérni, én mégsem engedem haza csak úgy Nielt ma.
- Halihó - vigyor terült el az arcomon, ahogy közelebb értem hozzá és megfogtam a kezét. Amikor összekoccant a vállunk, nevetve veregettem meg a hátát. Persze nem annyira, hogy leverjem a tüdejét, mert azért szerettem volna még legjobb baráttal rendelkezni.
- Hú, nem is tudom hol kezdjem. Nagyon király volt. - Ezt biztosan állíthattam. - Jó, hogy te előttem jártál ott, mert bejöttek a tippjeid. - Voltak városok, ahol tudtam ismerőshöz fordulni a helyi látnivalókat, vagy programokat illetően, és persze voltak azok a helyek, ahol Daniel is járt a hajón betöltött munkája miatt. Így tőle is kérhettem segítséget.
- Veled mi a helyzet? Reméltem, hogy unatkozol majd nélkülem, de hát becsajoztál... - Jókedvűen néztem rá, leginkább azért, mert örültem a ténynek, hogy tényleg talált egy pár magának. Mi ketten nagyon különböztünk ezen a téren, legalábbis az én fejemben. Valahogy nem tudtam volna elképzelni őt, ahogyan minden héten másik lányt fűz az aktuális klubban, amit meglátogat. Még így is meglepő volt, hogy egy skandináv lánnyal jött össze. - Mesélj majd a barátnődről. - Mivel én kérdeztem rá, nem húzhattam később a számat, amiért a szerelméről beszél. De egyébként sem féltem mások boldogságától.
- Ó! ... Zseniális. - Elnevettem magamat, miközben megszemléltem a kulcstartót. - Hozzáadom a gyűjteményemhez. - A nem létezőhöz. Biztosan vannak emberek, akik kulcstartókat, vagy épp kifejezetten csak mackós kulcstartókat gyűjtenek - én nem vagyok egy közülük. - Azért kaptam, mert hasonlítunk? - Az arcom mellé emeltem a kulcstartót, mellé pedig egy nagyon gyépés grimaszt is társítottam. Így már biztosan hasonlítottunk.
- Örök hálám üldözni fog érte. A következővel jövök neked. - Volt egyfajta gonosz tervem arra vonatkozóan, hogy az nem csak sör lesz, hanem valamilyen rövidet is letuszkolok majd Niel torkán, de állítólag a jó dolgokat nem szabad erőltetni, ezért terveztem vele is egyeztetni erről. Majd később.
- Én is hoztam neked valamit. Majdnem elkéstem miatta. - Azt inkább nem részleteztem, hogy pontosan hogyan. Helyette elővettem azt a kis doboznyi pengetőt, amit egy - állítólag - jó európai márkától vettem. - George Lowden. Állítólag Ed Sheeran az ő gitárjaikon játszik. - Mivel Daniellel ellentétben én nem játszom gitáron, csak mások véleményére hagyatkoztam, de még így is reméltem, hogy a hasznát veszi majd az ajándékomnak. Miután elé toltam a dobozkát, amire direkt odabiggyesztettem egy férfias - ergo csúnya - masnit is, a sörért nyúltam, amit fél kézzel sikerült is kibontanom.
- Nem durva, hogy Németországban olcsóbb a sör a víznél? - Én roppant szórakoztatónak tartottam ezt a tényt, de egy német ember számára biztosan nem volt annyira különleges információ. Ezért is szép dolog kimozdulni a hazánkból, hogy új dolgokat ismerjünk meg.

Joshua & Daniel

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Joshua először adta oda nekem a szendvicsem. Mivel az öcsém és köztem nem volt túl nagy a korkülönbség, ezért a legtöbb esetben Noammal együtt jártunk iskolába, ami azt eredményezte, hogy inkább rá figyeltem a szüleim intelmei miatt, minthogy barátokat próbáljak találni. Nyilvánvalóan ez csak a gyülekezőre vonatkozott, ami azt jelentette, hogy Noam volt az egyetlen fiatalabb, illetve idővel Josh öccse, aki velünk lóghatott. Furcsa volt találni még egy olyan embert a környezetembe, akinek a kistesójával legalább annyira meghatározó a kapcsolata, mint nekem, ráadásul az egész még nyálasabbá vált, ha tovább mentem és az jutott eszembe, hogy mind a négyünk neve bibliai ihletésű, ami az én szüleimnél a kereszténységre volt fogható. Joshéknál meg talán inkább egyfajta inspiráció lehetett, amikor Joshua után elnevezték a megszületett fiukat Eliannak. A szüleim nem igazán becéztek, amíg kicsi voltam, ennek pedig az volt leginkább az oka, hogy az öcsém nevének nem nagyon volt opció a becézgetésre és próbáltak minket egyformán nevelni, így én is Daniel lettem. A nevem elejét nyilván idővel pont részben az öcsém által lett elkoptatva, mivel az osztályomban volt egy másik Daniel nevű srác is, végül pedig a tanárunk igazságosan kiosztotta a beceneveket. Amúgy se gondolom, hogy a Dan vagy Danny bármikor illett volna hozzám, a Danit pedig csak a lányok használják.
Tekintve, hogy az egyik névkoptatóm, egyben legjobb barátom miatt egy kistestvér örökké haragudni fog rám, nehezen tudtam volna elképzelni azt, hogy pontosan mi zajlott le az utóbbi időben Ian és Josh között. Összességében aranyosnak tartottam azt a gyereket, ahogyan minden az öcsémmel egykorú fiút. Annak ellenére is, hogy nagyon más volt a természete Noamnak és neki, bár ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy egészen pici kora óta ismertem őt is, mivel megosztoztam a bátyján vele, amiért nem igazán volt boldog. Bár nekem sosem mondta, Noam megerősítette kisebb korunkban, hogy veszekedett a bátyjával, amiért velem időt töltött és őket összeeresztettük, hátha megtanulnak kijönni a koruk miatt. Nyilvánvalóan ez elég furcsa ötlet volt a természetüket tekintve, de örültem neki, hogy a jámbor testvéremet nem lökte le a lépcsőn a kisebbik Lim-Hayes fiú. Azt viszont elképzelni sem tudtam, hogy milyen népharaggal várhatta a bátyját haza, amiért huzamosabb időre magára hagyta. Én nyilván nem voltam napi beszélő viszonyban a fiúval, de valami furcsa barátság kialakult Eli és Noam között, ezért tudtam róla, hogy nem volt boldog Josh elutazása miatt. Ez pedig összességében éppen elég információ volt ahhoz, hogy aggódjak a legjobb barátom testi épségéért. Főleg, hogy az öccse profi harcművész volt.
- Vicces belegondolni, hogy mennyire egyszerre jött ránk az ötperc és utaztuk be a fél világot – jobban mondva inkább Európát, bár az Óceánjáróval nyilván nekem lehetőségem volt közel kerülni az ausztrál tengerekhez is. Alapvetően a pénz miatt mentem, ami miatt egy csomó városnéző programról lemaradtam, de így is elmondhattam szerencsére, hogy világot láttam. Nem mondom, hogy még egy útra vállalkoznék az elkövetkezendő időben tekintve, hogy még magam sem tudtam, hogy mikor fogok munkába állni, és pontosan mit fogok csinálni. Abban voltam mindössze biztos, hogy a vendéglátásnál valami egyszerűbb, kevésbé megterhelőt szeretnék. Hogy ezen belül pontosan mi lesz az, azt nem tudtam, mert jelenleg három lehetőségem is lett volna, bár csak egy volt, ami nyugodtnak volt mondható.
- Sajnálom – vontam meg a vállam mosolyogva az unatkozásra tett megjegyzésén – ha te is becsajozol, akkor nem fogsz nélkülem unatkozni. Csodálom, hogy egyáltalán még életben vagy. Hogy fogadott az öcséd?
Ha egyszerre lett volna barátnőnk, akkor nyilván megoldás lett volna összeereszteni a lányokat és akkor több olyan programot tudtunk volna együtt szervezni, ami miatt nekem se lett volna bűntudatom, amiért Jannit egyedül hagytam. Nyilvánvalóan ő jobban időhöz volt kötve, mint én, emiatt pedig lehetséges volt a mostani estét is megoldani, de szerintem érthető, hogy sok időt akarok vele tölteni azok után, hogy másfél évre kellett nélkülöznünk egymás társaságát. Ugyanez volt, amikor hazaértem és találkoztam Noammal is. Mondjuk akkor meg éppen neki sikerült becsajoznia, szóval valamennyire ignorálva voltam.
- Mi érdekel vele kapcsolatban? – egyszerűbb lett volna így szelektálnom, hogy pontosan mik voltak azok az élmények, amiket még kényelmesen megosztottam volna vele – Azon túl, hogy nagyon szép és nagyjából a derekamig ér. Baromi pici.
Én meg elég magas voltam, de Janni teljesen más volt ebben a tekintetben annál, mint amit az ember a svéd nőkről hall. Nyilván a haj és a szemszíne stimmelt, de az, hogy éppen másfél méter volt nem a sztereotípiákat erősítette. Ezzel nem volt gond, baromi cukinak gondoltam, hogy ilyen apróság ő, és gyakorlatilag ez volt az egyik tulajdonsága, ami nagyon megfogott. Nagyon durvának tartottam azt, hogy mennyire kitartóan helyt állt a hajón töltött időszaka alatt.
- Most már ez a kép fog kísérteni a rémálmaimban is – röhögtem el magam – Azért kaptad, mert ilyen ajándékot biztosan senki se vett még neked.
Meg mert az öcsémnek próbáltam minden olyan dolgot megvenni, amire szüksége lehet, ezért akármelyik országban jártunk, vagy egy ruhadarabot, vagy valami olyat vettem, aminek hasznát veheti a főiskolán. Ezek mind olyan dolgok voltak, amire addig sem kellett költenie, amíg megvettem neki. Az alkatunk elég más volt, de legalább egymagasak vagyunk, ami miatt nem kellett azon gondolkoznom, hogy miből mekkora kell neki.
- Nem apróztad el – mosolyodtam el, amikor felpattintottam a pengetős dobozt, majd egyet az ujjaim közé fogtam és végül felé nyújtottam – Tessék. Ha egyszer híres gitáros leszek, majd egy vagyont fog érni, hiszen tőled kaptam.
Sosem volt ambícióm afelé, hogy profi zenész legyek. Szerettem gitározni és megtanultam zongorázni is az iskolában, de valójában nem kezdtem nagyon semmit a tehetségemmel, ami a tanáraim szerint fejleszthető lett volna. Valójában jobban szerettem különleges embereknek játszani valamit, fontos volt nekem a zene. Viszont soha nem voltam elég ambiciózus és magabiztos ahhoz, hogy színpadra merjek állni, emiatt megrekedtem egy szinten, amivel rendben voltam. Valójában így éltem az életem mindig. Azért csináltam dolgokat, mert szerettem őket, és amikor elértem benne azt, amit akartam, akkor egyszerűen nem emeltem egy következő szintre a dolgot. Részben ez is volt az oka annak, hogy nem tanultam tovább. Így legalább voltak lehetőségei Noamnak, aki nálam jobb képességekkel rendelkezett.
- Pedig a jellegzetes italuk – húztam el a szám – Kár, hogy nem az Oktoberfest idején állt meg a hajónk ott. Jó lett volna kinézni.
Nyilván Joshnak egyszerűbb volt kiruccanni Európába, mint nekem, de nem akartam úgy viselkedni, mintha nagyon rászorulnék arra, hogy oda mehessünk együtt. Más az, hogy gyerekként megosztotta velem a szendvicsét, meg az, hogy együtt utazunk és ő állja azt.
- Volt már lehetőséged találkozni a többiekkel? – igen, ezen a ponton arra voltam kíváncsi, hogy hányadik vagyok a listáján. Innentől kezdve tényleg legálisan megsértődhetek rá.