Az ember a saját tetteiből tanul, már tudom jól. Emiatt soha nem fogom csak úgy szó nélkül hagyni, hogy bárki is otthon megegyenen bármit a többiek elől, indokolatlanul. Hiszen utána szinte mindig engem küldenek el bevásárolni. Mint a mai alkalomkor is. Komolyan, a végén csak azért fogok összerakni egy robotot, hogy aztán ő lehessen a bejárónőnk/szakácsnőnk és ne nekem mondják, hogy „Jessica, légyszívesen menj el a boltba ezért, meg azért. Köszi.” Mert ha így megy tovább még a testvéreim is engem fognak küldözgetni, főleg, ha majd betöltöm a huszonegyet… Tehát persze, hogy nem volt hangulatom megint felkelni a gépem elől csak azért, hogy most egy hentesüzletet keressek fel. Persze, azért most nem anyuék egyik autóját hoztam el, dehogy. Inkább használtam a lábaimat, meg a tömegközlekedést, hogy eljussak ide, az üzlethez. Az ajtó csilingelve megszólal, mikor lenyomom a kilincset és belépek a kis üzletbe. Páran már állnak a pult előtt, de ez nem késztett arra, hogy sarkon forduljak és próbáljam meg máshol beszerezni a listámon lévő állati terméket. Pontosítva virslit, mert anyu 2.0 ma este azt szándékozik főzni. Csak megint elfoglalt, emiatt nekem kell most megvennem. Pár perce az egyik kis élelmiszer boltba is beugrottam, hogy az ikreknek vegyek hot-dognak való kifliket, sőt, olyan kedves voltam, hogy vettem a többieknek is, nehogy veszekedés legyen belőle. Meg egy ketchup-ot is vettem, hátha szükség lesz rá, ha már szinte egy fél focicsapatnyi ember fog egy asztalnál enni… Tehát csatlakozom a már a pultnál álló vevők csoportjához és amíg várom, hogy rám kerüljön a sor addig szemrevételezem a pultban lévő finomságokat. A kínálatban szerepel különböző állatok húsai, máj, füstölt sonka, tarja, szalonna, tepertő, többféle párizsi, hurka…. stb. De, ami számomra fontos azok a virslik. Van még pár és innen, pár méterre tőlük elég jól néznek ki… A percek telnek én pedig egyre közelebb kerülök a pult mögött álló henteshez, hogy kérni tudjak tőle. Előttem van még három vásárló, aztán kettő, végül már csak egy. - Jó napot! – szólítja meg az előttem lévő idős néni a hentes urat. – Szeretnék két kiló csirkemellet, négy csirkecombot, huszonöt dekagramm párizsit, de úgy, hogy tíz dekát a sajtos féléből, a többi lehet a hagyományos. Továbbá 3 szelet sonkát is szeretnék, a nagy, füstölt féléből. Illetve friss tepertőt tetszik árulni? Mert ha igen, akkor abból is kérnék, de csak egy keveset és az apróbbakat… Adja le a nénike a rendelését, az eladó pedig nem győzni szó nélkül, azonnal becsomagolni és odaadni a kért dolgokat. Én őszintén már a harmadik tételt hallva kezdem igazán elunni a várakozást, hogy sorra kerüljek. Hát sose fogok sorra kerülni, ha így halad? Végül a hentes mindent odaad a néninek, de kedvességből neki is felteszi ugyanazt a kérdést, mint eddig bármelyik másik vevőnek. – Adhatok még valamit? Oldalról szinte látom, ahogyan a nénike szeme felcsillan a nagy keretes szemüvegje mögül és műfogsorát egy mosoly keretében rávillantja a bozontos szakállú hentesre. – Igen… Jól látom, hogy akciós most a virsli? – kérdezi meg, majd mikor a hentes rábólint, örömmel vesz akkor abból is. – Kérnék abból akkor tíz párat. A fiam úgy is hazalátogat a hétvégén, hozza a feleségét és az unokámat is, majd esznek belőle. Majdnem a kezembe temetem az arcomat és káromkodok, amiért a nénike a végén elviszi a fél pult tartalmát. De igazából csak akkor kezdek el félni, mikor a hentes pakol is neki virsliket, én meg nagyon reménykedek, hogy a néni hagyott nekem belőle eleget és nem csak egy-két párat. Pár pillant múlva a nénike kifizeti az áruit és mosolyogva megy a kijárat felé, én pedig végre közelebb lépek a henteshez, ki amúgy is felpillant a soron következő vevőjére. - Jó napot! A maradék virslit szeretném – mondom és rá is mutatok a virslire, ekkor véve észre, hogy csupán csak egy pár maradt. Következő pillanatban tudatosul bennem, hogy egy másik személy is kért árut ugyanabban a pillanatban, ráadásul szintén lecsapott a virslire. Az én virslimre. Mérgesen pillantok ellenfelemre, aki egy korombeli srác. A pillantásom rá, szinte Szméagolt idéző, amikor az dühösen pillant bárkire, aki el akarja venni tőle a Drágaszágát. Az én drágaságom most az az egy pár virsli. Nagy sort álltam már ki érte, hosszú perceket vártam, nehogy már egy fiú vigye el előlem az utolsót, még ha kereshetek aztán másik boltot több virsliért! - Az enyém. Én régebb óta állok sorba – jegyzem meg, ellentmondást nem tűrve és még egyszer a virslire mutatok. Bár aztán elgondolkozok, hiszen csak egy párról van szó. – Bár nekem úgy se lenne elég…- jegyzem meg, mire talán a hentes is kicsit meglepődik miközben szótlanul várja, hogy most kinek is adja oda. Talán meglepődött azon, hogy egy magamfajta, alacsony, vékony lány, szürke pulcsiban és farmerben több pár virslit szeretne? Vagy, hogy a kínai lány akcentus nélkül, tökéletes beszéli az angolt? Mindegy, rázom meg a fejemet. Nem érdekes. – Ha akarod, tiéd lehet – pillantok újra a virslilopó srácra. – Akarod?
Szeretek főzni, mert ez azon kevés tevékenységek közé tartozik, amit ténylegesen élvezek is. Talán ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Itthon csak én szoktam bejárni a konyhába, mert mi általában kínait rendelünk, esetleg pizzát, és mindketten a kanapé környékén döglődünk. Max ritkán kóstolja meg amit csinálok. Általában fintorogva halad el az általam készített kaják mellett, de éjszaka mindig kioson a hűtőhöz, hogy egyen belőle. Neki nehezére esik beismerni, hogy finom, amit csináltam. Már megszoktam. A neten sok új receptre bukkanok, de igyekszem mindig kevés adagot csinálni. Az elmúlt hetekben alig ettem valamit, és a súlyom zuhanórepülésben van. Nem tehetek róla, hogy az ételek csinálni jobban szeretem, mint megenni. Ma estig egyedül leszek, a lakás teljesen Max mentes. Ez tökéletes alkalom arra, hogy főzzek. Senki se fog zavarni, vagy álló farokkal a seggemet taperolni. Eldöntöttem, hogy marhalapockás kaja lesz az ebéd. Ebből tudok ragut csinálni, és vacsorára meg veszek virslit, mert azt mindig kívánom, mustárral a legjobb. A kedvenc hentesüzletem nincs is messze. Sajnos sokszor kígyóznak ott a sorok, de úgy is ráérek, nincs semmi dolgom. Az utolsó vizsgámat is letudtam, és az étteremmel se kell most törődnöm. El is feledkeznék róla, ha Cheryl nem küldene minden félórában egy szenvedős szelfit a pult mögül. Felesleges lenne kiöltöznöm, hiszen csak a henteshez megyek. Pár percnyi pakolászás után felvettem a farmerdzsekim és a fekete farmergatyám, ezekben csak nem fagyok meg. A legtöbb cuccom Max-nek köszönhetően vagy elszakadt, vagy olyannyira véres, hogy nincs gyomrom kimosni, ezért inkább kidobom őket. Az üzletbe belépve kicsit meghökkentem a sok ember láttán. Hiába tudtam előre, hogy valószínűleg ez lesz, utálom a tömeget. Óvatosan közelebb sétáltam, vigyázva, hogy még véletlenül se menjek neki senkinek. Már messziről láttam, hogy a lapockáról lemondhatok, de sebaj, majd veszek máshol. Ellentétben a virslivel, ami itt a legfinomabb. Próbáltam türelmes lenni, de néhány halkabb sóhaj azért mégis kiszaladt a számon. Főleg akkor néztem nagyot, amikor az előttem álló idős hölgy felsorolta szinte az összes hentesárut, amit meg lehet venni. Nem lettem mérges, mert megeshet, hogy jönnek az unokák, vagy valami ilyesmi. Biztos megvan az oka rá, amiért ennyi mindent vesz. Jó régen beszéltem már a nagymamámmal, ahogyan a szüleimmel. Már nem is emlékszem, hogy pontosan mikor. Karácsony fele, vagy még azelőtt. Idő közben végre a néni továbbállt, és szélsebesen vetettem rá magamat a virslikre. - Üdv, ezeket kérném. - mosolyogtam a hentesre és a virslikre mutattam, de nem csak én, hanem egy idegen lány, nő is pont azt akarta, amit én. A virsliket, amiket én már kinéztem magamnak. - Elnézést hölgyem, de én sokkal régebb óta állok itt. - Válaszoltam a nőnek, egy halvány mosoly kíséretében. Az itteni hentes virslije a legjobb, nem akarok lemondani róla. Mondjuk egy hölgyről van szó, vele nem lenne illő vitába bonyolódnom. Inkább úriember leszek, hogy ne neki kelljen potyára másik henteshez mennie. Lehet, hogy nagyon fontos dolga van, ami nem tűr halasztást. - Nem, vigyed csak, te voltál itt előbb. - Folytattam a mosolygást annak ellenére, hogy valójában én értem ide hamarabb. A barátommal ellentétben én ismerem a kedvesség fogalmát, de ha ő lenne itt, akkor biztos, hogy hamar megkaparintaná a virsliket.
A mai napomat is kis nyugisnak terveztem, tele kockulással és olvasással, viszont nem gondoltam bele, hogy ha már az elmúlt napjaim se voltak épp nyugisak, akkor valószínűleg a mai napom se lesz az. Mintha az egész hetem el lenne átkozva. Ugye ma itt van a virslivásárlás ügye. Nem is nagyon volt kedvem ahhoz, hogy még ezért is nekem kell elmennem, de ha már elindultam beszerezni, azt hittem, könnyen meglesz. Viszont most kiderült, hogy még se lesz könnyű. Miért nem lehetne az? Oké, idős néninek is be kell vásárolnia, de meghagyhatta volna azokat a virsliket nekem… De nem, dehogy. Most pedig egy srác próbálja meg megvenni előlem az utolsó párt is. Ez még inkább nem tetszik. Ha már kivártam a sort, hagy vegyem már meg én! - Tényleg? Mert nekem fel se tűnt – mondom kicsit felháborodottan, mikor közli velem, hogy ő már régebb óta áll a sorban. Szerintem meg nem. Csak el akarja szerezni előlem a virslit. De… Jobban elgondolkodva a dolgon, be kell látnom, hogy egy párral semmire se megyek, így nem lenne értelme, szóval inkább passzolom. Oké, megveheti. Ő biztos jól tudna lakni belőle, mert én kb. csak egynyolcad részét kaphatnám meg, hogy ha ennyivel állítanék haza. Emiatt mindenképpen el kell mennem egy másik hentesüzletbe és ott is megnézni a kínálatot, így átengedem ezt az egyet a srácnak. Felőlem megvásárolhatja ő. - Nem, nem. Előbb még azt mondtad, hogy te régebb óta vársz – rázom meg a fejemet, mikor még is megengedné, hogy az enyém legyen a virsli. – Vedd csak meg inkább te – mosolygok vissza rá udvariasan. – Neked még talán elég is lenne egy ilyen nagy pár. Nekem legalább nyolcra lenne szükségem. Közben a szemem sarkából látom, hogy áll már pár vevő mögöttünk és, hogy a hentes kezdi elveszíteni a türelmét, hogy most akkor kinek is adja el azt az egy darab árut. - Eldöntenék végre, kérem? Vannak más vevők is, akiket ki kell szolgálnom – szól bele a kis vitánkba a hentes úr. - Elnézést, egy pillanat – fordulok a hentes felé, majd megint a srácra pillantok és mutatok közben a virsli felé. – Megveheted. Ha nem tudod sokszorosítani, amire nagyon úgy tűnik, hogy nem vagy képes, akkor inkább vedd meg te. A hentes ezután pár pillanat múlva lemondhatott rólunk, ugyanis csak annyit lehetett hallani tőle, hogy az utánunk következő vevőhöz fordult. – Önnek mit adhatok? - Elvinnék egy rúd szalámit. Meg azt az egy pár virslit. Ezek a gyerekek nem tudnak rajta megegyezni, ön meg még nem adta el. Tessék, már adom is értük a pénzt – szólalt meg egy idősebb férfi mellőlem, közben már nyújtotta a hentes felé a pénzt, aki meg megkönnyebbülten vette el és adott oda egy szalámi rudat, meg a virslit, amit már időközben becsomagolt. - Akartok valami mást? – kérdezi meg a hentes, újra ránk pillantva. Én megrázom a fejemet, majd mérges pillantást vetek a srácra. Most már tényleg oda a virsli. – Én mondtam, hogy vedd meg. De most már legalább te is hoppon maradtál – vetem neki oda, kicsit mérgesen, kicsit csalódottan. Azzal sarkon fordulok és távozok az üzletből, mert itt már semmi keresnivalóm nincsen. Most már tényleg kereshetek fel egy másik hentesüzletet virslik után.
A kisasszony elég agresszívnek tűnt. Érthető, hiszen virslikről van szó, de azért nem kéne a torkomnak ugrania. Habár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az elején én se szóltam hozzá valami kedvesen. - Arról én nem tehetek. - vetettem oda, de szinte abban a pillanatban meg is bántam. Egyszer kibírom, hogy máshol szerezzem be a hosszú, félkemény virsliket. - De mégsem, lehet hogy csak nem vettelek észre a tömegben. - mosolyogtam kedvesen. Azt nem mondhattam, hogy túl törpe, mert annyival azért nem alacsonyabb nálam. - Nem-nem, a tied. Te láttad meg előbb. - A hentes eközben mérges pillantásokat vetett felénk, és még a mosolyom se tudta elűzni a haragját. Attól még, hogy ismer, biztos nem tetszik neki ez az értelmetlen jelenet. Ő csak elakarja adni az árut, az nem számít, hogy ki veszi meg. - Már eldöntöttük. - néztem én is a hentesre, akit nem igazán nyugtattak meg a szavaim. - Majd keresek egy másik hentest, hölgyeké az elsőbbség. - zártam le a témát, de ekkor a pocakos fazon egy harmadik személynek adta oda a virsliket. Csalódott arccal figyeltem a jelenetet, ennyiből tényleg megvehettem volna én is. Cheryl azt hajtogatja, hogy túl kedves vagyok az emberekkel, de egyszerűen képtelen vagyok megállni. Nem tudok bunkó lenni, mint Max. Ezen kívül sokszor kérek bocsánatot, ami pedig Cain-nek nem tetszett a liftben. Nem mintha számítana a véleménye, vagy valami. - Nem, köszönöm, és elnézést a balhéért. - fordultam utoljára a hentes felé, majd vissza a nagyszájú nőhöz. - Utólag könnyű okosnak lenni. Nem jó dolog a kárörvendés. Én sajnálom, hogy végül nem tudtad megvenni. - Nem hatott meg a mérgessége, én még így is igyekeztem normális hangnemben beszélni vele. Ez a normális két ember közt, de lehet, hogy a fiatal hölgy olyan környéken nevelkedett, ahol a szülei nem fordítottak elég időt a kommunikáció megtanítására. - Várj! - szóltam és utána siettem. Kicsit a saját hibámnak érzem a történteket, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neki. Kiléptem az üzletből, és gyorsan beértem a mérges nőszemélyt. - Tudok egy másik jó hentest, nála nagyon... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert valami olyan történt, amire nem számítottam. Az égből egy nagy, fehér trutyi hullott alá, pont a nő hajára. A kezemet a szám elé tettem, hogy elrejtsem a vigyoromat. Egy picit örültem, és nehezen tudtam csak megállni, hogy ne röhögjem el magam. - Bocs, de a hajad.....ott van valami..cucc.. - a hangom a mondat végére elcsuklott, és hangos nevetésben törtem ki. - Van egy pláza a közelben, ha gondolod... - Még mindig rázott a nevetés, de egy torokköszörülés után sikerült lenyugodnom. Átérzem a helyzetét, néha az én hajamba is kerülnek fehér, ragacsos dolgok.
Már az nem volt kedvemre, hogy hosszú sort kellett kivárnom a virslikért. Aztán az idős nénike viselkedését is már nehezen toleráltam. De, hogy most meg még mással keljen szópárbajban megküzdenem az utolsó párért? Na, ez azért már tényleg nem tetszik. Tényleg szeretném csak megkapni azt a húsárut és békésen távozni, hogy máshol még vegyek többet. Emiatt először hajthatatlan vagyok, az enyém, az én virslim! Az én drágaszágom! - Akkor rosszul tetted, hogy nem láttad, hogy már mióta a pult mellett állok – vetem neki oda válaszul, cseppet sértettem. Tényleg kötekedni akar? Mert én szívesen megküzdök vele, felőlem simán lenyomhatunk egy PvP-t a hentesüzleten belül vagy kint az utcán. Bár virtuálisan mindenképpen elnyerném tőle a virslit, az biztos. De a való világban másképpen mennek a dolgok és neki biztos nem kell egy fél tucat éhes szájat betömnie étellel, szóval sóhajtva mondok fel róla. Rendben, vigye el ő. Mikor azt feleli, hogy én vegyem meg, hevesen megrázom a fejem és tiltakozásba kezdek. – A-á, vedd meg csak te! Nyugodtan! Neked gondolom elég lenne ez az egy pár is – mondom tiltakozva miközben kedvesen visszamosolygok rá. Egyúttal bátorítóan is, ahogyan a virsli felé mutogatok neki, hogy bátran, ne féljen. - Nem, a … fiatalúr… – próbálok tiltakozni még az utolsó pillanatban is, a hentesre pillantva, a virslire mutatva, a srácra mutatva. Majd kicsit tátott szájjal nézem, hogy teljesen más veszi meg. – Akarta megvenni… - fejezem be a megkezdett mondatomat, bát hiába, most már nincsen semmi haszna. A vitánk tárgya elkelt. Mérgesen hagyom el az üzletet hát, hogy a semmiért tettem be ide a lábamat és vártam egy csomó időt. A semmiért mert se én, de még a srác se kaptuk meg a virslit. Most aztán tényleg kereshetek egy másik hentesüzletet. Sőt, ennyi erővel már rég nézhettem volna egy másik után… Meghallom, hogy utánam szól az említett személy és hirtelen megtorpanok, megfordulok és kicsit mérgesen fújtatva pillantok rá. Vagyis pillantanék, ha nem érzékelem, hogy valami a fejemre pottyant, illetve, ha nem nyomatékosítaná meg ezt maga a srác is. Kiröhögve engem. Na, ez az a pont, ahol tényleg elszakad a cérna, most lett elegem az egész napomból, az egész virslivásárlásból. Dühömet kifejezve mérgesen felkiáltok, elkáromkodva magamat klingon nyelven. - Tényleg? Még ez is? – kérdem aztán, egyik kezemmel a fejemre mutatva és ha tehetném leszedném már most a puszta kezemmel a madár kakit a hajamról, de ehhez legalább szappanos víz és papírkéztörlő kéne egy mosdóból ami meg egy plázában van. – Nem vicces! – szólok rá, hogy ne nevessen. Ezután megpillantok egy tollas lényt, vagyis A madarat, mely nemrég elrepült felettem és a tettes volt. Az járdán lépkedett, pár méterre tőlünk. Több se kellett nekem mérgesen odavágtattam hozzá és meglendítettem feléje a szatyromat egy csatakiáltás közben. El akartam volna találni, megölni azt a fenevadat, de a galamb gyorsabb volt és sietősen tovaszállt, vélhetőleg, hogy más fejére és rápiszkítson. Újra dobbantottam egyet a lábammal, majd vettem egy mély levegőt. Oké. Ez még nem a világvége, Jessica. Majd kijön a hajadból. Nyugalom. Lehet vagy ötször kell majd otthon hajat mosnom, de ki fog jönni a hajamból. Csak nyugodj meg. Fókuszálj arra, hogy kicsit próbáld meg kiszedni, aztán a virsli problémát intézd el… Nyugtatom le magam, mélyeket lélegezve. Csak sikerül megnyugodnom és visszafordulok a sráchoz. – A Gonosz szolgái ezek a galambok… - jegyzem meg halkan mérgelődve még egy utolsót, majd reménykedve kérem meg a srácot. - Meg tudnád mutatni hol van az a pláza? Meg egy másik hentesüzletet? Kérlek? – lépkedek vissza hozzá, reménykedve, hogy tényleg nem hagyja, hogy ezek után egyedül boldoguljak. Bár tény, hogy ez kínos helyzet. Előbb még virslin veszekedtünk, majd engem leszar egy galamb, ő kinevet én meg rövid hisztirohamot csapok. Ráadásul nem is ismerjük egymást. – Amúgy Jessica Hien Channak hívnak. Jessica vagy Hien megteszi – mutatkozok be, hiszen ezek után a nevem elmondása már semmiség.
- Jó-jó, igazad van, az én hibám volt. Sajnálom. - fújtam visszavonulót egy mély sóhaj kíséretében. Utálok konfrontálódni, mert a vitákat mindig ahhoz kötöm, hogy a végén megvernek. Sem a virslikért, sem pedig magamért nem tudok kiállni. Az végül is igaz, hogy tényleg nem láttam, de ettől függetlenül nincs igaza. Mindegy, elengedtem a dolgot. Azzal nem jutunk előrébb, ha a hentes szeme láttára verjük ki a balhét. Elég bunkó a hölgy, lány, de lehet, hogy csak rossz napja van. Vagy egy machete lapul a nadrágjában. Sose lehet tudni, ebben a városban sok az őrült. - Még sok is... - Ezt igazából nem akartam hangosan kimondani, de kicsúszott a számon. Mostanában alig eszem, mert Max-en egyszerűen képtelen kiigazodni. Néha az a baja, hogy túl sokat "zabálok", máskor meg azért vitázik, mert nem kérek abból, amit nekem rendelt. Nagyokat pislogva figyeltem az eseményeket, miközben a hentesünk egy harmadik személynek adta el a vita tárgyát, akarom mondani ételét. Csodálatos, ezért igazán megérte az értelmetlen veszekedés. Mondjuk ha a khm...hölgy, egy kicsit normálisabban áll a dologhoz, akkor nem tartanánk itt. Khm, de ez már teljesen lényegtelen. Majd beszerzem máshol, most úgy is bőven van rá időm. A galamb bomba után megsajnáltam a nőt, igaz a röhögőgörcsöm nem erről árulkodott. Nem is rajta nevettem, hanem inkább a szituáción. Gyorsan hátrébb léptem, amikor kiabálni kezdett, erre azért nem számított. Ez csak...ürülék. Kiráz a hideg, amikor valaki ordibál. Nem számít, hogy Max teszi, vagy egy félméteres nő. Ilyenkor mindig felelevenednek bennem az emlékek, amiket már nagyon szívesen elfelejtenék. - Nem, tényleg nem az, csak...csak egy kicsit. - köszörültem meg a torkom, de még most is rázott a nevetés. - Hé, hagyjad! - Próbáltam a nő és a galamb közé állni, de az állat szerencsére elég gyorsan reagált a szatyor támadására, és elszállt. - Vagy csak elcsapta a hasát. - jegyeztem meg halkan. Talán tényleg nem túl jó ötlet, hogy egy ilyen heves természetű emberrel beszélgetek, mert a végén előkerül az a machete. De eldöntöttem, hogy nem ítélkezem túl hamar. Én se örültem volna, ha a semmiből a fejemre szarnak. Mondjuk átvitt értelemben már megtörtént, ehe. - Igen, persze. Az étterem, ahol dolgozom közelebb van a plázánál. Csak azért mondom, mert a szekrényemben van egy sapka. Ha nem szeretnél galambtermékes hajjal sétálni a városban. - Plusz a fájdalomcsillapítómat is ott hagytam múlthéten. Ráhagytam a döntést, mert engem az se zavar, ha rögtön a plázába megyünk, és utána a henteshez. Türelmesen vártam, s eközben az oldalamra tettem a kezem. Nem kellett volna ennyit röhögnöm, de azért kicsit örülök, mert rég nevettem ennyire őszintén. - Szép név. - mosolyogtam kedvesen. - Joshua Miller, de mindenki csak Josh-nak hív. - Ez a plázázás pont jól is jön, mert valami, amiben jól jönne Jessica segítsége. Csak bátorságot kell gyűjtenem hozzá, hogy meg is merjem kérdezni.
- Na ugye? – kérdeztem, mikor beismerte, hogy ez a virsli ügy csak ugyan az ő hibája volt. Tudtam én! Egyetértően bólogattam rá, no meg a sajnálatára. Majd sóhajtva legyintettem egyet, mert a sajnálatán kicsit megesett rajta a szívem. – Oké, bocsánatkérés elfogadva. Lépjünk túl és dolgozzunk azon, hogy a virslivadászat befejezett küldetés legyen! Adtam ki, mint egy parancsot, egy megbízást. Bár utóbbi terén talán nem, mert a küldetéseket a kalandorok mindig másoktól veszik fel, nem pedig saját maguktól… Na mindegy. A lényeg a lényeg: mindkettőnknek találni kellett egy új üzletet, ahol új, gazdátlan virsliket vehettünk majd. Csak az a galád galamb ne piszkított volna rám! Senki sem kérte meg őt, hogy akadályozza a küldetésünk sikerességét. Ráadásul elég rendesen bepöccentem rá, erről pedig nem tehetek! Nem kéne etetni őket és akkor nem lennének a város utcáin, ami kapcsán nem szarnák le egy járókelő fejét se. De úgy látszik, hogy az emberek túl sok Reszkessetek betörők 2-őt néztek és ez megártott az agyuknak, a galambok kapcsán. Mindenesetre a nevetésen kívül meghallottam a srác szavait is, melyeket nyugtatásként szánt nekem, hogy hagyjam már a galambot békén. Végül a galamb elrepült, szóval a kérése teljesült. – Elcsaphatta volna máshol is a hasát… - fűztem még hozzá a témához. Vettem még egy mély levegőt azért, hogy valóban lenyugodjak. Így képes voltam belátni, hogy egy galamb tényleg nem ér ennyit. Valamint elkezdtem kutakodni a zsebeiben és szerencsére sikerült előhalásznom egy hajgumit, amivel aztán gyorsan összefogtam a hajamat egy kontyba a tarkómnál, hogy kevésbé legyen észrevehető a fehér trutyi vagy csak óvjam a hajam többi részét tőle. - Igazad van, nem szeretnék így mászkálni az utcán – bólintottam és intettem neki, hogy menjen csak előre. – Oké, kölcsön adhatod azt a sapkát. De akkor mutasd az utat a munkahelyedig és majd kint megvárlak. – fogadtam el az ajánlatát, mert végtére is nem volt jobb lehetőségem. Nem kellenek a csodálkozó vagy undort kifejező arcok látványa. - Köszi – köszöntöm meg a kedves szavát a nevemet illetően, majd a mosolyát illendően viszonoztam, mikor ő is bemutatkozott. – Rendben, Josh, mutasd akkor az utat először az éttermedhez, kérlek! – mondtam odalépve hozzá, hogy majd mögötte haladva követhessem őt. - Én nehezen igazodok el ezen a részen, a térbeli tájékozódásom nem a legjobb – jegyeztem meg.
- Csak ne haljunk éhen addig. És új vagy a városban? Vagy csak nem vagy az a plázázós típus? - kérdeztem kedvesen. Ezt a napot már így is sikerként könyvelem el, mert beszélgetésbe elegyedtem egy totál idegen személlyel. A munkám megköveteli, hogy kommunikáljak az emberekkel, de alapjáraton kerülni szoktam mások társaságát. Éljenek a virslik, most már csak azért is be kell szereznem őket. A galamb hasát kiveséztük - szerencsére csak szóban -, így csak egy vállrándítással reagáltam az elhangzottakra. Cheryl múltkor kutyaszarba lépett, de ez még mindig a jobbik eset. Éjszaka sok érdekes tárgyat szoktam látni az út szélén, és néha jobb ha nem tudom, hogy azok hogy kerültek oda. Londonban jobban éreztem magam, holott azért az sem a világ legbiztonságosabb és legtisztább városa. - Szuper, akkor gyere! - böktem a fejemmel a zebra felé. Ha átértünk, akkor el kell fordulnunk balra, és onnan már csak öt perc séta az egész. Szerencséje van, hogy nem a város túloldalán van az étterem. Furcsán fognak nézni rám, amiért a szabadnapomon is ott kóválygok, de most vészhelyzet van. Ezzel együtt el is indultam, mutatva az utat Jessicának. - Pár perc, és ott leszünk. - szólaltam meg újra. - Nekem mondod? Már vagy hat hónapja élek New York-ban, de mindenhol eltévedek. A Google Maps nem mindig húz ki a bajból. Ez a hely rosszabb, mint egy labirintus. Még jó, hogy az egyetemig eltalálok. - Közben többször is körbenéztem, nehogy a semmiből előtűnjön Max. Tudom, hogy ez teljesen abszurd, de vissza is jöhetett már. Utálja, ha olyanok társaságában vagyok, akiket nem ismer. Nagyot sóhajtva igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, mert csak feleslegesen stresszelem magam vele. Szeretnék valamit kérdezni Jessicától, de...nemet fog mondani. Percekig hezitáltam, de végül rászántam magam. - Öhm...Jessica? - Hülyeség volt abban reménykednem, hogy nem hallja meg, amikor csak pár centire sétálunk egymástól. - Egy ismerősömnek jövőhéten lesz a szülinapja, és arra gondoltam, hogy veszek neki pár alap cuccot. Mondjuk egy alapozót. Miután megvettük a virslit, nem segítenél kiválasztani a legjobbat? Ugyanilyen a bőrszíne, mint az enyém, de én nem értek ezekhez. Persze az se baj, ha nem érsz rá. - Valójában az alapozó nekem lesz. A múltkori nem jó, eggyel sötétebb árnyalatot vettem, így Cheryl rögtön levágta, hogy nem májbeteg vagyok, hanem csak a monoklimat akartam elrejteni. Ki vesz alapozót egy haverja születésnapjára? Sebaj, talán nem fog hülyének nézni. Hamarosan megpillantottam az ismerős az épületet, ez tényleg gyors volt. - Mindjárt jövök. Addig is óvakodj a galamboktól. - Ezt követően bebaktattam az ajtón, és rögtön az öltözőszekrényemhez siettem. A pincérek rám köszöntek, néhányan meg is kérdezték, hogy mit keresek itt. Csak legyintettem egyet, hála az égnek ma Cheryl sem dolgozik. Ő rögtön faggatózni kezdene. - Itt vagyok! - jelentettem ki a nyilvánvalót, amikor visszaérkeztem Jessica mellé. - Ez egy téli sapka, de ez azért jobb a madaras hajnál, nem? - Szép szürke, már nem is tudom, hogy miért van még mindig a szekrényemben. - Nyugodtan megtarthatod. - Viccesen festhet rajta, ez még rám is nagy. Mindenből egy számmal nagyobbat szoktam venni, mert úgy nem irritálják a sebeimet. - Akkor a hentes? - Kezdek megéhezni a virslik gondolatától, remélem, hogy most több sikerrel járunk.
A kérdésére, hogy új városlakó vagyok-e hirtelen nagy szemeket meresztettem rá. Csak nem turistának vagy bevándorlónak gondol? A gondolatra akaratlanul is elnevettem magamat amiért végtére is kedvesen kérdezte. - Mi? Én? Pfff – legyintettem nevetve a dologra. – Mióta az agyam memóriája működésbe lépett itt élek a városban. De igen, nem vagyok plázacica. A ruhavásárlás nem igazán érdekel. Még hogy plázázós típus lennék! A gondolat kicsit abszurd. Oké, voltam már plázában, tudom, hogy néz ki egy olyan hely, de nem én vagyok az a lány, aki órákig kering ott egyik ruhaüzletből a másikba jár és egy halomnyi ruhát felpróbál a próbafülkékben. De a plázákban lévő mozik, könyvesboltok és kávézók már az én érdeklődésemet is felszokták kelteni. Úgy tettem ahogyan mondta és mint egy szófogadó kiskutya úgy követtem őt át a zebrán és azon is túl, ügyelve, hogy ne tévesszem szemelől a tömegben. - Á, csak fél éve? Akkor nagyobb new yorki vagyok, mint te – mosolyodtam el az információ hallatán, mely pozitív volt a mai napon történt negatív dolgok ellensúlyozására. De aztán felfogtam, hogy hiába lakok itt több éve, még én is kénytelen vagyok a telefonomra hagyatkozni a bonyolult és rossz közlekedés miatt. – Nos, nem mondhatom, hogy majd belejössz, ugye? – kérdezem meg, afféle költői kérdésként. Lehet ideje lenne megtanulnom tájékozódni térben. Csak nem lehet rossz. Bár azt mondják, hogy a vezetés se nehéz, de lássuk be, nekem az se megy tökéletesen… - Melyik egyetemre jársz és mit tanulsz? – tettem fel neki aztán egy olyan kérdést is, melyre tényleg vártam a válaszát. – Én a Columbiára járok, infó szakra. Programozást tanulok meg ilyesmi kis finomságokat. Tudod, a jövő a cyberpunk…. Legalábbis egyesek szerint – mosolyogtam. Bármennyire is jól hangzanak a fantasy világok, be kell látni, hogy azok többnyire a mi múltunkról mintázottak. Ezek alapján a jövőnket a sci-fi művek vetítik előre egy bizonyos százalékban. Én nem bánom, szeretem ezt a műfajt is, meg „jee űrlények!”. De kiborgot vagy terminátort nem csinálnék magamból. Fém specko művégtagok? Nem, ez kicsit extrém elképzelés. Joshua következő kérdésére, mely inkább egy kérés, kicsit megtorpantam az utcán annyira hirtelenül ért. Ilyenre eddig még nem igazán kértek meg. Ruhákat nem szeretek vásárolni és sminkescuccokat se szoktam gyakran vásárolni. – Ö… Én nem vagyok expert a témában… - feleltem aztán, bizonytalanul rápillantva. Vagy kétszer is átgondoltam a dolgot. Alapozó… Végül is azt nem nehéz… - De a húgomtól láttam ezt-azt a smink témában szóval azt hiszem tudok segíteni kiválasztani. Ha azt mondod, hogy a barátod bőrtónusa olyan, mint a tiéd. Mert akkor gondolom, hogy az enyém lenne az ellenpélda, hogy mi nem lenne jó, igaz? – kérdeztem vissza. Egy europid és egy mongolid bőrszíne persze, hogy eltérő. Az alacsony szintű sminktudásommal ezt még én is feltudom fogni. De jobb tisztázni. - Nyugi, én se akarok összetalálkozni még eggyel! – kiáltottam utána, még mielőtt belépett az étterembe. Majd pár röpke pillanatig kint szobroztam az utcán, tényleg ügyelve rá, hogy a galambok lehetőleg jóóó messze legyenek tőlem. Épp észrevettem egyet öt méterre tőlem, amikor Joshua visszajött, így közém és a galamb közé került. Szerencsére. – Igen, határozottan jobb – bólintottam, elvéve a sapkát és gyorsan felvettem a fejemre, nem érdekelve, hogy téli szezonos vagy, hogy kicsit nagy, utóbbin igazgatással próbáltam segíteni. – Köszi, de majd kimosom és visszaadom – pillantottam rá hálásan. – Igen, hentes! Folytassuk azt a virslivadászatot! – bólintottam, előre mutatva a járdán és azzal el is indultam. – A plázánál van az a hentesüzlet, igaz? – kérdeztem meg pár percnyi séta után, mikor már jól láthatóan feltűnt a betontömbök között egy nagy pláza. Kisvártatva a húsüzletet is megpillantottam. Diadalmasan felkiáltottam. – Végre! Javaslom az üzlet mihamarabbi megtámadását és kifosztását – ismertettem rövid haditervemet a sráccal. Majd az adrenalin hatására karon ragadtam őt, hogy aztán gyengéden, de azért még is szinte bevonszoljam őt az üzletbe. Tényleg kellenek azok a virslik!
Kezdőlap
