to reagan

I lied because I don't want you to know how much it hurts me.

Szóval most akkor szakítanom kell?
Együtt voltunk egyáltalán?
Fogalmam sincs, mi volt, van köztünk, de azért rettentő gyomorgörcsöm van. Nem tudom, mit fogok mondani, ahogy azt sem, hogy fog reagálni. Ennyi kérdőjel talán még sosem villódzott előttem. Nem tudom, mi a helyes döntés, mi az, amit tennem kellene, de nem akarom Reát sem nyúzni, benne hagyni ebben a kettős érzésben. Az SMS-ekből ítélve még magát hibáztatja, amitől csak még rosszabbul érzem magam. Tényleg megőrülök. Képtelen vagyok elviselni ezt a káoszt. Mellesleg Sierra halát is kinyírtam, ami már tényleg csak hab volt a tortán. A kegyelemdöfés.
Nem bírom az ilyen stresszhelyzeteket, szóval most érthető okokból nem is pattantam bringára. Ha valamikor, most száz százalék, hogy elcsaptak volna.
A Flushing Meadows őszi színekben pompázik, imádom ezt az évszakot a maga szarságaival együtt is. Most már kezd nagyon hideg lenni, nem öltöztem fel rendesen, imádom ezt a kabátot, csak túl hideg. Azt gondoltam, melegebb van. Nap közben simán elvoltam lengébben, most viszont már csak öt fok körül lehet, határozottan megfagyok.
Leülök a park bejáratánál lévő padra, korábban vagyok, mint ahogy terveztem. A lámpafényben nem látom rendesen az arcokat, de ahogy léptek hangját hallom, rögtön odakapom a fejem, viszont jó ideig még nem az jön, akit annyira várok.
A szívem a fülemben dobog, jó lenne elkerülni ezt a kínos beszélgetést, de muszáj meglépnem ezt most már. Valószínűleg Rea is ideges már ettől az üres légtérben való lebegéstől, ahol csak kérdések vannak válaszok nélkül. Szabályos O betűt formálva az ajkaimmal fújom a levegőt a tenyerembe majd dörzsölöm össze őket egy kis meleg reményében.
Aztán újra lépteket hallok, a felsejlő alakját és a járását felismerném száz közül is. Felpattanok, intek neki, ha esetleg nem venne észre, de szinte csak én vagyok a környéken.
- Szia – préselem össze az ajkam, és felötlik bennem a kérdés: Most mégis hogy kellene üdvözölnöm? Ez így olyan hideg, mintha nem is lenne közünk egymáshoz. Végül lépek egyet felé és mint valami szerencsétlen, kitérek előle, hogy bármi más helyett inkább csak megölelhessem.  Két hét pont elég volt arra, hogy rájöjjek, ha nem lenne az életem része, biztos, hogy nagyon hiányozna. Most is nagyon hiányzott és igazából ez ebben a pillanatban tudatosul bennem leginkább.
Ezzel együtt azzal kapcsolatban is megvilágosodom, hogy basszus, szeretem ezt a csajt. Csak aztán eszembe jut az anyám is. A francba!
- Hogy vagy? – kérdezem halkan, óvatosan. Mintha nem sejteném. Bár aztán ki tudja. Lehet, hogy ezalatt a két hét alatt ő is elgondolkodott a dolgokon. Akkor talán egyszerűbb lenne megtenni, amiért idejöttem, de az is biztos, hogy a tudat megőrjítene. - Sétálunk egyet?

Hannah & Reagan

'I didn't know that I will love you so much'

Fergeteges módon hülyét csinált magából a szórakozóhelyen azzal, hogy összekeverte Hannaht egy másik teljesen idegen, de legalább szőke lánnyal. Nagyon szétcsapta magát tegnap este, ismét, pedig rá nem volt jellemző, hogy sok szórakozóhelyre látogasson el. Inkább beült valahová, iszogatott barátokkal, de nem szerette azokat a szörnyen gáz zenéket dübörögtető helyeket. Fogalma sincs, miért ment el, de elment és hát jó szar is volt.  
Ablaka teljes egészén vakít be a fény. Jobb oldaláról a baljára fordul és fejét még a párnájába temetve telefonjáért nyúl, amit valahova maga mellé dobott le olyan hajnali fél öt körül. Kezében meg is akad a fémszerkezetes (ami valójában szimpla műanyag) telefon, de ahelyett, hogy rámarkolna, kiesik kezéből és leszánkózik az ágyról, ez pedig magával vonja, hogy ezen a napsütéses szombati napon Rea első szava egy szép "baszd meg".
Négy perc elteltével kintebb kuporog a franciaágy méretű ágyon, hogy lenyúljon a padlóra esett telefonjáért, de túl messze esett, úgyhogy vár még két percet, mialatt próbálja kínozni magát a felkelés gondolatával.
Már talpon elsőként megnézi, hogy tényleg szombat van-e. Igen. Aztán szemét dörzsölgetve ellenőrzi, hogy valóban ma szabadnapos. Igen. Ezek tudatában kicammog a konyhába, hogy készítsen magának egy jó forró tea mellé fekete kávét is, csakhogy a konyhában már van két valaki, akik köszönnek is Reagannak, de a lány annyira fáradt, hogy csak a körmondatos fogalmazásból konstatálja, hogy bizony az egyik Abel, aki talán az állapota felől érdeklődött az imént. Leül a székre és hálát ad isten helyett inkább Mózesnek, hogy Abel kitölti neki a teát.
- Soha többet nem fogok Hannah után sóvárogni! - mered maga elé, miközben pörögnek le szemei előtt a tegnap este eseményei közül azok, amik megmaradtak. Persze egyből figyelmeztetik, hogy két napja, sőt előző héten is pontosan ezt mondta... Sóhajt egyet. Utálja ezt a helyzetet, sosem akart beleszeretni senkibe sem és nem véletlenül.

Délután hat körül betér kedvenc helyére, kedvenc embereihez, jó pár negyvenes, ötvenes, még hatvanas férfi is üli körbe egy asztalt, ránézésre valami északi motoros banda tagjai is lehetnének egy-két nő kíséretében. Ők voltak az elsők, akiket Rea megismert New Yorkban, elég érdekes történet alapján, de azóta sok év eltelt és a tanyasi lányt úgy fogadták be maguk közé, ahogy senki sem nézné ki belőlük. Rea velük tud a leginkább kikapcsolódni, hallgatja mások történeteit, nevetgélnek, ugyanakkor hét után nem sokkal Rea telefonja jelez, egyből rá is pillant, így meglátja a felugró nevet. Arca elkomolyodik, teste ledermed és érzi, hogy szíve hirtelen maximálisan kezd döbögni, ám összeszorítja száját, megmakacsolja magát és újra az éppen beszélő csávóra tekint, mintha mi sem történt volna. Úgy gondolja, hogy ha már eddig nem írt vissza neki Hannah, most már mindegy. A francokat! Rea egyszerűen nem meri megnyitni, retteg az üzenet tartalmától.
Próbál tovább beszélgetni, de már nem megy, a gondolatai egy lány körül forognak és bizony szúrja a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a bizonyos üzenetben, amit Hannahtól kapott, hiszen hiába próbálja elengedni, csúnya szóval élve: leszarni, nem megy neki. Hirtelen áll fel és levegőzésre fogva a dolgot kimegy a romkocsma elé, ahol a falhoz dőlve nyitja meg az üzenetet.
Tudta, hogy nem lesz könnyű elolvasni, de amit kap, az teljesen megrendíti. Nem kész rá, hogy találkozzon vele, a múltkori után már inkább fel akar készülni, hogy ne szúrja el legalább ezt a beszélgetést. Nagyon feszült, fojtja a levegő is, pedig az ég alatt van. Hosszabb várakozás után azonban pont úgy dönt, ahogy teste és szíve is egyből mozdult volna az üzenet láttán, elmegy a parkba.
Nincs messze, sőt, félelmetesen közel van Queens talán egyik legjobb helye és egyben legjobb csaja, belegondolva, bármikor összefuthattak volna véletlenül.

Így is nagyjából negyed órával később ér oda, mint azt írta Hannah neki. Nem mintha lenne más választása, mint eljönni, egész teste feszült és sápadt az idegességtől, még válaszolni is elfelejtett az üzenetre, mert elsőre nem tudta, hogyan és mit is kellene erre írnia, egy szimpla "igen" pedig talán parasztos lenne. Vagy csak ezt is túlgondolja, ahogy mindent ami Hannahhoz köthető.
Nem tart sokból megtalálnia, de sokáig úgy próbál lépkedni, mintha nem vette volna még észre. Míg odaér hozzá, megerőlteti magát annyira, hogy valami fapofához közeli ábrázatot kerítsen arcára és eldönti, hogy nem fogja megölelni, hanem mindenben megvárja, hogy Hannah kezdeményezzen. Nem azért, mert tőle várja a csodát, csak így feltehetőleg nem fog rosszat tenni, vagy messze menni el, mint néhány esetben.
- Szia! - köszön ő is. Szörnyen kényelmetlenül érzi magát Hannah előtt ennyi what the fuck helyzet után. Meglepi az ölelés, pedig nem kellene azok után, amit ők már átéltek együtt, kétségtelenül szakításra számít, vagy valami olyasmire. Próbálja elhitetni magával, hogy örül az alkalomnak, mert így végre pont kerül ennek a valaminek a végére, vagy így, vagy úgy. Gyengéden öleli át Hannah derekát és szívja magába imádott illatát. Borzasztóan hiányzott már neki Hannah, maga az egész lány úgy ahogy van.
- Jól, nincs semmi különös... - Az ölelés több érzelmet fejezett ki, mint kellene, úgyhogy ez a válasz egyből el is mondja, hogy nem mond Rea igazat, csak próbál erősnek tűnni, mert hát mi a szart csinálhatna egy ilyen esetben? Visszakérdez... - Veled?
Bólint csupán a sétára, biztosan megőrülne, ha egy helyben kellene most ülnie és úgy beszélgetni, elvégre tudja, hogy oka van ennek az alkalomnak, ahogy a két hétnek is és a kezdeti szerénykedések után előbb-utóbb bele kell csapni a lecsóba. Zsebre dugja a kezét és lassú tempóban indul el Hannahval egyszerre a tó felé.
- Látom, nehéz heted volt - nyögi ki, mert ahhoz túlságosan ismeri Hannaht, hogy ezt ne vegye észre rajta, az arcán, a testbeszédén és mialatt ezt megállapította rajta, legnagyobb nehezére, de bevallja magának, hogy még mindig nagyon vágyik rá, vágyódik érte, de Hannah más, mint sok csini csajszi, Rea tekintete ezúttal is az arcán állapodik meg és ragad is ott, mert akarja tudni minden rezzenését, minden érzését, ki nem mondott szavait. Akarja... mert szereti.

to reagan

I lied because I don't want you to know how much it hurts me.

Nem jött válasz az üzenetemre, amit nem egészen tudtam mire vélni. Arra gondoltam, hogy vélhetőleg haragszik rám, amiért nem vettem fel neki a telefont, ami persze teljesen jogos lenne a részéről. Két hete életjelet sem adtam magamról.
Nem jött válasz és az általam megírt időpontban Rea meg sehol nincs. Eljöttem, mert bíztam abban, hogy ér neki is ennyit ez a találkozó, hogy tisztába tegyük a dolgokat.
Tíz perce késik és még mindig azt érzem, hogy nem marad távol, bár már kezdek kicsit veszteni az optimizmusomból, bár még mindig reménykedem. El kell jönnie. Mi lesz, ha mégsem teszi? Ha inkább felhúzza maga köré a falat? Talán soha többet nem akar még csak látni sem.
Eljön. Ezt mantrázom magamnak, mígnem tényleg féltűnik a fasor végén. Talán még a követ is hallotta puffanni, ami épp a szívemről esett le. Mit kő? Szikla!
A lámpa fénye játszik Reagan arcán, árnyék vetül rá, de még így is látom, hogy nincs semmiféle mosoly, csak a közömbös tekintet.
Az ölelés csak pár pillanatig tart, mégis valahogy benne van az egymás iránt érzett hiány és vágy. Még percekig tudnék így állni, ha éppen nem szakítani érkeztem volna ebbe a hülye parkba.
Sablonos kérdés, még sablonosabb válasz.
- Az nem sok – préselem össze az ajkaim, de tudom, hogy nem mond igazat. Nem hiszem, hogy jól van, én is két hete majd’ megőrülök, hogy nem mesélhettem el neki, micsoda kalamajka van nálunk otthon. Reával mindig mindent megbeszéltem és attól tartok, hogy ha most pontot teszek ennek a... kapcsolatnak (?!) a végére, akkor teljes egészében elveszítem őt. Nem akarom.
Elindulok lassan befelé a parkba, és mire levegőt veszek, hogy válaszoljak a kérdésére, már olvas is a fejemben vagy az arcomon. Néha teljesen elképedek azon, hogy csinálja?
- Igen, elég... sűrű volt – nyögöm ki. – Volt pár beadandó, amit még kellett írnom. – Igaz, ez nem a teljes igazság, nagyon nem ennyiről volt szó. Az utóbbi két hétben alig aludtam valamit.
- Nem sokat aludtam – húzódik a szám halvány mosolyra, ahogy felé pillantok a félhomályban. Ez speciel igaz volt, de az álmatlanságom oka leginkább ő volt.
- Nézd Rea, sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont és hogy nem reagáltam az üzenetekre – kérek kvázi bocsánatot, mert emiatt tényleg nagyon rosszul éreztem magam. Ennél a semminél talán még az is jobb lett volna, ha felveszem és annyit mondok bele, hogy „Nem érdekelsz”. Tény, hogy ilyet sosem tudnék mondani.
És azt sem tudom, hogy most hogy kellene felvezetnem a témát, kicsit úgy érzem, képtelen vagyok megtenni. Mégis neki valószínűleg kicsit furcsának hathat, hogy én kérek bocsánatot, amennyire ismerem, biztos magára vette és azt hiszi, mindennek a hátterében az áll, hogy felvetette azt a nyilvános rendezvényt, ahol tulajdonképp csomó ismerős lett volna. Arra egyszerűen még nem álltam készen. Tényleg innen indult, de ezzel azért nem ment annyira messzire, hogy két hétig ne beszéljek vele.
- Az a helyzet, hogy én nem vagyok biztos ebben az egészben, ez nekem még tök új – írom körül, pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha nem köntörfalaznék. Nem nézek rá, tulajdonképp menet közben mindenfelé pillantgatok, csak rá nem. Ahogy viszont befejezem a mondatot, óvatosan oldalra sandítok rá, mert kíváncsi vagyok a reakciójára. Nagyot nyelek, a torkomban egy hülye gombóc ül, rosszul érzem magam, amiért nem az igazat mondom neki, de jobb lesz, ha inkább így zárjuk le, mintha azt mondanám, hogy muszáj helytállnom a család előtt és teljesíteni ezt az eszement kérését anyámnak.

Hannah & Reagan

'I didn't know that I will love you so much'

Ha létezik olyan ember, aki átláthatna teljesen Reaganon, akkor az Hannah és ezt Rea is pontosan tudja, nem véletlenül fél egy ennyire szoros kapcsolattól. Utál nyitott könyv lenni, vagy csak retteg, hogyha valaki megismerné a valódi énjét, akkor messziről elkerülné. Nem akarja éreztetni sem magával, hogy mások elítélik és legfőképpen nem akar nekik jelentőséget adni, márpedig ha valakibe beleszeret, akkor annak a személyek véleménye igenis sokat számít, meg akar felelni Hannahnak minden téren, pedig jól tudja, hogy ez lehetetlen. Veszettül hisz abban, hogy őt senki sem tudja megérteni és senki sem képes igazán szeretni egy olyan lányt, mint amilyen ő.
Menekül a fájdalomtól és most mégis fejvesztve oda tart, közel gondolkodás nélkül megy, ahogy csak tud, pedig felkaphatná a vizet, hogy Hannah csak úgy a semmiből faképnél hagyta két teljes hétig. Gombóc van a torkában, bőgni akarna, de majd bőg utána, mert most nem teheti meg, Hannah előtt nem.
Rea erős nő! Nem, Reagan Moore egy baromira elveszett törékeny szívű lány, de ezt közel senki sem tudja róla. Kivéve egy embert.
Az egész köszönős mizériának semmi értelme nincs. Mindketten tudják, hogy mi lesz, igen, Rea is sejti, de bárhogy is alakuljon, nem lesz könnyű a hazaútja. Ez a találkozás elrendeltetett, meg kell történnie és utána mennek a dolgukra az életük hátramaradó részében, már csak ezt a néhány percet, órát kell elszenvedni, aztán majd az alkohol úgyis segíti Reát kiadni az összes érzését magából, majd lehetőleg túltennie magát ezen az egészen.
Ahogy ezidáig is, most csakugyan nehezen tudja levenni tekintetét Hannah arcáról és mazochista módon engedi magának, hogy szemét kényeztesse a lány szépségével így utoljára, melyet nem csúfít el a fáradtság, esetleg feszültség hatása sem.
Nem feltételezi, hogy hazudna, mindig sok volt a tanulnivalója, de máskor nem kellett hozzá két hétig levegővé válnia. Van más ok is és Rea nem is nagyon tágít, vagy csapja le a témát valamilyen sablonos válasszal, így hát kellemetlen csend köszönt be kettejük között, amit csak léptük zajai szakítanak meg monotonan.
Aggodalom lepi el, nem örül, hogy nem tudott Hannah aludni, bár teljesen megérti, átérzi, hisz hát ő sem az alvásról volt híres az elmúlt időszakban. Nyel egyet, nem jön szó a szájára, de Hannah pontosan tudhatja, hogy ez is csak egy jele belső vívódásainak, elvégre Reagant sosem kellett noszogatni, hogy mondjon már valamit, tudja ő önteni a szavakat, ha úgy van.
- Tudom, hogy oka van - szinte belevág a szavába, meglehetősen határozottan, kissé mély hangon, miközben a tócsákkal borított járdát bámulja maga előtt. Nem volt sosem rózsaszín kettejük viszonya, de egy ennyire váratlan távolmaradásnak nyomós oka lehet. - Nem tudlak hibáztatni annyira, mint amennyire szeretnélek érte - teszi hozzá jóval halkabban és visszafogottabban elég bugyután megfogalmazva, amit mondani akar. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha megharagudna rá nagyon és ezért látni sem akarná? Baromi könnyű mód lenne Hannaht hibáztatni mindenért és akkor ezzel nem szenvedne maga miatt többet, de sajnos nem ez a helyzet.  
- Nem érdekelt a rendezvény... - kezd bele abba, ami szerinte a kulcsa mindennek. - Mindkét munkahelyemen felcseszték az agyamat, szóval gondoltam tök jó lett volna kikapcsolódni együtt, csak aztán nemet mondtál rá és ezt is csalódásként éltem meg. - Ahogy azóta nagyjából mindent és semmi sem jön össze neki. De ez most teljesen mindegy. Egy barom volt Hannahval, most csak ez számít és valahogy ezt próbálja kinyögni neki jelenleg. Na meg, hogy bocsásson meg neki, hisz tudat alatt még mindig menteni akarja, mi menthető, ha egyáltalán valami az még.
Megváltozik a tartása, ahogy Hannah kimondja, amit amúgy jól tudott, görcsönek kihúzza magát és élesebbé, komolyabbá válnak vonásai. És akkor ez most azt jelenti, hogy ennyi? Zsebre teszi kezeit és elnéz a távol fényeire, mialatt szemizmait megerőltetve elfolytja kitörni próbálkozó könnyeit.
- Oké - suttogja ajkai között hosszabb szünet után. Érti, amit mondani akar neki Hannah, csak rohadtul nehéz elhinnie, hogy akkor itt van, íme valóban vége annak, ami talán soha el sem kezdődött. - Éreztem, hogy neked ez fura, meg új - próbál valamit nyögni még az oké mellé, hogy ne tűnjön parasztnak.
- Nem állt szándékomban rád erőltetni, még ha úgy is sült el... - Csak hát annyira akarta, annyira vágyott rá és legfőképpen: annyira szereti. Még most is, de tartja magában az érzéseket, próbál maszkot ölteni magára, ami mondhatni Rea módra jól is sikerül, így meglehetősen érzéketlennek és semlegesnek tűnhet, mintha nem kifejezetten érdekelné a dolog, persze szavaival pont ennek ellenkezőjét próbálja megfogalmazni.

to reagan

I lied because I don't want you to know how much it hurts me.

Fogalmam sincs, vajon sejti-e? Biztos érzi, az ilyet az ember megszokta érezni, hogyha nem jó irányba tartanak a dolgok, na meg aligha vehetnének más fordulatot, amikor két hétig egy szót sem váltottunk egymással. Két hétig megőrültem a tudattól, hogy lehet, hogy soha többet nem lesz kivel megosztanom a dolgaimat. És nem csak ez volt a pakliban, sokkal inkább más is, amiben még mindig homályosan tapogatóztam, de egyre inkább próbáltam elnyomni a szüleim, de leginkább az anyám kérése miatt. Chad egész jó pasi. Viszont olyan, mintha a testvérem lenne, gyermekkorom óta ismerem, de talán ebből lesz a jó kapcsolat. Nem tudom. Bizonytalan vagyok minden téren és ez frusztrál. Nem találom a helyem.
Érzem a feszültséget, több mint valószínű, hogy ő is, nem igazán szokott ilyen csend lenni köztünk, szokatlan ez valahol. Végül megtöröm, bocsánatot kérek, amiért nem reagáltam a megkereséseire, pedig tényleg akartam. Nem akartam hagyni, főni a saját levében, csak nem tudtam, mit mondjak?!
- Nem, nem igazán... Vagyis de, volt... – helyeselek végül, hát tényleg volt, csak nagyon nem az, amire ő éppen gondol. – De akkor is hosszú volt ez a két hét – pillantok rá összepréselve az ajkaim. Nem tehetek róla, mostanra ért meg bennem, hogy muszáj megtennem ezt a lépést.
Az viszont nagyon nem érint hol, hogy még csak hibáztatni sem tud érte. Megnehezíti a helyzetem, így sem egyszerű, de aképp, hogy én ártatlannak vagyok beállítva méginkább nem.
- Oké Reagan, de a szüleim is ott lettek volna, tudod, mennyire nem nyitottak erre az egészre – mondom ki őszintén, hiszen bárhonnan is nézzük, ez csak egy kezdőlöketet adott mindenhez. Így is tudják már, legalábbis gyanították, én pedig elég undorító módon le is tagadtam az egészet és azt mondtam, csak barátok vagyunk Reával. Persze nem hitték el, de ez már más tészta. Bár nem értem, mi olyan hihetetlen ezen?
- De nem gond Rea, tényleg. Ne érezd magad emiatt rosszul, én csak nem állok még készen erre, ennyi az egész – vallom be a bennem lejátszódó dolgok szöges ellentétet, ugyanis nem egészen erről van szó. Az utóbbi időben tényleg kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy nem csak a férfiakat szeretem. Vagyis ami a legnagyobb lépés lett volna, hogy ezt végre ki is mondjam, de mielőtt ez megtörtént volna, hiba került a rendszerbe.
Úgy érzem, hogy ha tovább húzom ezt a szakítás dolgot, itt helyben összeroppanok, így egy mély levegő után nekikezdek. Nem esik jól nem az igazat mondanom, de ez kegyes hazugság a részemről.
Megállok és elmondom neki, ám a reakciója – habár nem nagyon számítottam másra, sejtettem, hogy megpróbál majd erős maradni – kicsit mellbe vág. Nagyot nyelek, mikor kisebb szünet után suttogva nyugtázza a dolgot és akaratlanul is egy lépéssel közelebb megyek hozzá, majd én is elkapom a tekintetem róla, hogy a távolba nézhessek.
- Nem könnyű ez nekem sem, Reagan – suttogom én is, mindjárt rosszul leszek, ha ez így folytatódik tovább. Mindig ő volt a határozottabb, az erősebb, hát most miért nem?
Aztán megváltozik kicsit, mintha megerőltette volna magát és fejbekólintotta volna a dolgot, hogy neki kell ilyennek lennie. Kicsit olyan, mintha nem érdekelné a dolog, de tudom, hogy ez csak álca.
- Nem éreztem úgy, és valószínűleg nem is tudnék véleményt alkotni, ha nem próbáltuk volna meg, de... Ez nekem sok. – Hihetetlen, mennyire próbálom elhitetni vele ezt a sztorit, de közben belülről mardos a bűntudat, amiért ezt teszem.
- Ne haragudj Rea. Nem akartam, hogy ez így végződjön – teszem hozzá, mert enélkül nem hinném, hogy nyugodt lenne a lelkem, sőt. – Én tényleg szeretlek, csak... – Nem úgy. Ezt már nem tudom hozzátenni, nem akarom megadni a kegyelemdöfést, de ezt úgy mondom, hogy felé fordulok és keresem a tekintetét. Valamiért kell nekem, hogy tudja, fontos számomra.

Hannah & Reagan

'I didn't know that I will love you so much'

A világ egyik legröhejesebb dolgának tartja Selena Gomez és Justin Bieber kapcsolatát, már szinte ember nincs, ki követni tudná, hogy mi van akkor pontosan köztük, de azért egészen egyértelműen pontot rakott Justin a történet végére azzal, hogy megnősült. Ezt mégis mi a csudának tudja Rea, mikor teljesen más zenei világban éli az életét? Facebook mindennel tele van és akaratlanul is hallja ismerősein lelkes beszélgetéseit, amikor kibeszélik a hírességeket, ám soha a büdös életben nem gondolta volna, hogy valaha is hajszálnyi együttérzést tud mutatni Selena iránt, ki agya ellenére úgy sóvárog a srác után, mintha muszáj lenne, de hát nem az, ahogyan Rea is veszettül szereti Hannaht, de nem kellene. Nem kellene, mert nem lehet, tán nem működnének ők sohasem. Jelenleg mást sem akar jobban, csak kiszeretni Hannahból, haragudni akar rá, de tudja, hogy még ha azt is tenné sem lenne jobb a helyzet, ragaszkodik már hozzá, pánikbetegként ölelné magához és nem engedné el, mivel ha megteszi, sosem érezheti már többé.
Egész életében arról volt híres, hogy főként magával törődik, igen, kivéve egy-két ember esetében, ahogyan Hannah érdekeit is sajátja elé helyezi, nem jön érvekkel, nem fakad ki és kezd veszekedni vele, mert nem akarja megbántani a lányt, se nem megnehezíteni a dolgát. Úgy akarja kiélvezni az utolsó - szörnyen fájdalmas - perceket vele, hogy közben reméli, mindjárt vége.
Nem igazán érti Hannah szavait, oka van, de mégsem... oké, valamit nem akar elmondani, netán csupán nem tudja kinyögni, mindenesetre nem kérdőjelezi meg, mert ha valamit meg akarna vele osztani, akkor úgyis megtenné. Rea épp szilánkjaira tör, miközben mereven áll ott Hannah mellett úgy, mintha senki sem tudná kibillenteni egyensúlyából.
- Tudom. Utólag pedig teljesen igazat adok neked! - Az egész veszekedés egy nagy baromság volt, megbeszélhették volna szépen is, de túl rossz állapotok uralkodtak akkor. Eléggé szíven is ütötte Reát, hogy egy ilyen hülyeség miatt képes Hannahban megremegni kettejükbe vetett bizalma és vágya.
- Tiszteletben tartom az érzéseidet, de azért annyit kaphatok, hogy miért most döbbentél rá erre? Három hete pont ezek ellenkezőjét mondtad, emlékszem, láttam rajtad miközben összebújtunk, hogy mennyire akarod, mennyire jól érzed magad mellettem... - nem is akarja folytatni, mert tudná, de visszafogja magát. Érzi, hogy Hannah hazudik, vagy akkor tette, vagy pedig most, holott ez nem igazán kérdéses Reának, ismeri már jól a szőkét, s sejti, hogy többről lenne szó, mint amit most elmond neki. De azért az igazságot talán megérdemli, talán ér neki még annyit, ha nem is szereti úgy. Mégis hogy tudná magát ezek után nem rosszul érezni?
Lehet, hogy Hannahnak "ennyi az egész", de Reanak több volt ez a kapcsolat, mintsem "ennyi és vége, majd lesz más", még ha nagyon furcsa számára, elvégre most lett először igazán szerelmes.
Elveszi róla tekintetét, hogy kissé megnyugodhasson és visszavegye az érzéketlen fapofa álarcát, amely mögé annyira szeret elbújni. Egy középkorú férfi elsétál tőlük pár méterre, Rea szúrós szemekkel pillant rá, de szerencsére ezt nem látja a már távolodó személy. Nagyon szívesen szétbokszolna valaki ártatlant, hogy levezesse a feszültségét, de persze nem lesz barbár, annyira, főleg nem Hannah mellett.
Igenis sejti, hogy nem könnyű ez Hannahnak sem, valahogy nem áll össze neki a kép, hogy mi miért történik, miért alakultak ennyire szarul a dolgok, Hannah pedig tökéletesen ráérez, hogy mennyire zavaros most minden a fejében. Újabb szavaira megcsillan szemében az érzelem, a fájdalmas sajnálat, ami kapcsolatuk végét jellemzi, nyel egyet, mialatt megnyálazza ajkait.
- Hannah! Nem kellenek ezek, tényleg... - akaratlanul  mozdul egyik keze, kiveszi a zsebéből és megfogja vele gyengéden - erőtlenül - Hannah alkarjának alsó felét, a csuklója felett. - Nem akarsz leszbi kapcsolatot. Ha akarnál is, akkor is inkább nem mennél bele, értem én - mondja, majd rájön, hogy nem kellene elhúzni az érintéseket, mert tényleg nem fogja tudni elengedni, úgyhogy inkább elereszti a karját.  
- Én is sokat gondolkodtam rajtunk, hogy mennyire kellene ezt erőltetni és nem tudtam sosem egyértelműen rávágni, hogy igenis kellene. - Mindig is azt érezte, hogy Hannah nálánál sokkal jobb embert érdemel. Egy tökéletes férfit,  aki minden téren felülmúlja Reát, akivel Hannah a normáknak megfelelően tud élni. Reával sosem lett volna teljesen legális a kapcsolata. Tényleg érti ő! Persze ezt is csak azért mondta most el, hogy könnyítsen a helyzeten, elsősorban Hannah érzésein, ám túl csöpögős lenne, ha kifejtené, miért is hiszi, hogy jobb lenne Hannahnak nélküle, nem szeret drámázni, nem fogja könnyekkel telve azt hajtogatni, hogy "jobbat érdemelsz nálam", mert ez a valóság és nem mese, vagy tündérálom.

to reagan

I lied because I don't want you to know how much it hurts me.

Ha a múltkor nem robbant volna ki egy kisebb balhé a rendezvény miatt, akkor most fogalmam sincs, mire fognám ennek a szakításnak vagy minek a miértjét. Persze akkor is mondhatnám, hogy rajöttem, nekem nem oké sehogy ez az egynemű kapcsolat, csak éppen a gyakorlat nem igazán ezt mutatná. Nem állná meg a helyét, de még így sem nagyon. Nem is nagyon akarom igazából erre fogni, csak az igazságot kerülgetem. Azért nem akarom elmondani neki az igazat, mert még én is kiröhögném magam. Tudom, hogy nem normális, hogy ilyen szinten még akarok felelni a szüleimnek meg tulajdonképp mindenki másnak, de egyszerűen képtelen vagyok tenni a késztetés ellen. Ez benne van a személyiségemben még akkor is, ha oltárira utálom.
És még azt is mondja, hogy igazam volt, ez már csak igazi kegyelemdöfés, így csak összepréselem az ajkaim és oldalra sandítok rá.
- Mindegy, hagyjuk, nem lényeges. – Csak ezt jobb lesz lezárni, mert én nem egészen vagyok biztos abban, hogy jó ezt túlragozni. Én tudom, hogy én sem álltam jól a dologhoz és mire hazaértem, már én is arra jutottam, hogy jobb lesz felvállalni, de aztán nagyobb fordulatot vett az egész.
Ahogy Rea belekezd a kis monológba érezhetően próbálva hatni a lelkiismeretemre, most már nagyot nyelek és el is pillantok onnan, mielőtt még kirobban belőlem a sírás. Most erre mégis mit mondjak? Megfogott.
- Nem tudom, egy ideje fogalmazódott már ez bennem.  Félre ne érts, szeretek veled lenni – mélyen szívom be a levegőt, nem nézek rá, mert nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy ez most határozottan fáj és roppantul telibe találta vele a lelkiismeretemet. Az alsó ajkam rágcsálom, nem akarok belebukni ebbe, de így, hogy még egy normális okot sem tudok felhozni, ez így elég nagy parasztság. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd egyszerű lesz és miért nem készültem ilyenekkel.
Látom, ahogy az elhaladó pasira néz, tudom, hogy ideges, hogy éppen összetörik belül, de nem mutatja, mert Rea ilyen. Pedig tudhatná már, hogy előttem megnyílhat. Meg is tette már jópárszor, most gondolom az egész illúziót szanaszét romboltam öt perc alatt.
Mentegetőzni kezdek, tényleg nem akarom megbántani. Vagyis lehetőleg a legkevésbé. Az érintésre viszont meglep és hirtelen az arcára is kapom a tekintetem, de úgy tűnik, ő sem nagyon akar közeledni jobban, mert hamar vissza is húzza a kezét.
- Miért gondolod? – érdeklődöm, hiszen komolyan érdekel, hogy miért gondolja ezt? Habár azt tudja, hogy az anyámék elég karótnyeltek ilyen téren, szóval lehet, hogy csak ebből. Mindenesetre elég borzasztó, hogy nem nézi ki belőlem még ő sem, hogy képes vagyok a saját döntéseim szerint élni.
Mikor azt kezdi el találni, hogy végül is talán jobb is így, vagyis ez szűrhető le belőle, egyszerre könnyebbülök meg kicsit, de rosszul is esik. Bár azt sejtem, hogy ezt nem azért mondta el, mert komolyan így is gondolja, mert ha érvelni kellene, Rea biztos tudna sorakoztatni pár érvet a kapcsolatunk mellett. De ha már itt tartunk, akkor talán ez a megfelelő alkalom bedobni, ami miatt egy kicsit mégis aggódom.
- Nem tudom, hogy látod ezt, de akkor végül is... Maradhatunk barátok, ugye? – Tudom, hogy ez egy kapcsolat után a lehető legnagyobb ostobaság, amit mondhat az ember, de nálunk azért mégis más volt a helyzet, hiszen nem is egészen kapcsolatról beszéltünk, sokkal inkább talán... Barátság extrákkal? – Vagy ez hülyén hangzik? – nézek rá kicsit bizonytalanul. Remélem nem küld el melegebb éghajlatra. Tudom, hogy ez a legnagyobb önzőség, ami létezik, mégsem akarom teljesen elengedni. – Nem akarlak kiírni az életemből. Különben kivel beszélném meg minden hülyeségemet?

Hannah & Reagan

'I didn't know that I will love you so much'

Reagan sok mindenen és sok mindenkin túlteszi magát egészen könnyedén, de Hannan sehogy sem képes ezen képességét kamatoztatni. Minden szavára érzékeny és hiába akarja, nem képes félvállról venni többek között azt sem, hogy csak legyint egy "mindegy"-gyel, pedig Rea szerint közel sem mindegy témáról lenne most szó, hanem olyanról, ami nagyon is lényeges. Mély levegőt vesz, mialatt megerőlteti magát, hogy ne törjön ki belőle egy kisebb lebaszás, hisz ha most kifakad, akkor csakugyan, mint legutóbbi találkozásukkor, nem lesz jó vége, holott legfőbb utolsó kívánsága az, hogy ne haraggal váljanak el, hanem csupán egyszerűen elmúljon ez a kapcsolat ha nem is teljesen békességben, de legalább némiképpen higgadtam és semlegesen.
Egy dolgot viszont semennyire sem ért Rea. Hannahban szerinte igencsak hirtelen fogalmazódott meg, hogy ők nem passzolnak egymáshoz, mikor egészen eddig még nem ezt látta rajta. Bárhogy is alakul, azért szeretné tudni a valós indokot, mert szerinte ezt azért megérdemli ennyi közös perc után és ha a teljes igazságot tudja, akkor könnyebben el fogja tudni engedni Hannaht, míg ellenkező esetben feltételezhetően sokáig fog még rágódni rajta. Szeretné ő elhinni, hogy tényleg csak annyi az egész, amit Hannah megoszt vele és nem több, ám szíve legmélyebb bugyrában még vihar tombol. Nem segít az sem, hogy elég láthatóan kérésével sarokba szorította Hannaht, aki nem tud egyből válaszolni neki. Csak mondja ki, az sem baj ha fáj, majd elmúlik, de legalább nem görcsölne Rea gyomra, nem úgy, ahogy most, hallva az igencsak keszekusza szavakat.
Válaszára azért elgondolkodok, meglepi, hiszen ő pontosan az ellenkezőjét látta meg Hannahban, kin úgy tűnt, egyre inkább kényelemben érzi magát Rea mellett. Úgy tűnik, ezúttal Rea megérzései nagyon rosszak voltak.
- Akkor azt hiszem, eléggé félreismertelek - nyugtázza magában a dolgot, nem kérdőjelezi meg Hannaht, mert minek? Ha más is lenne az igazság, ez van és kész. Kissé tán erősen ejtette a szavakat, ám visszanéz Hannahra, s kicsit összeszorul a szíve a látványon. Ajkait harapdálja, feszeng, mintha folyamatosan gondolkodna, hogy mit is mondhatna Reának. Mennyivel egyszerűbb lenne odavágni egymáshoz egy "baszd meg"-et, de hát Hannah sosem arról volt híres, hogy nyílegyenesen mások szemébe mondja a fájó tényeket, hanem valahogy mindig úgy akarja csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. A baj csak az, hogy egy szakításnál, vagy virtuális szakításnál ez sehogy sem jöhet össze.
Végül, visszafordulva a férfi irányából úgy gondolja, jobb lesz, ha kicsit megsürgeti a pillanatot és kezdi elvarrani a szálat, pontosabban az iménti erősebb szavait szeretné kompenzálni pár nem teljesen tudatosan, az eddigiekhez képest több érzéselemmel telt gondolattal, valamint mozdulattal. Hannah kérdése eléggé nehéz helyzetbe sodorja. Honnan gondolja? Nem gondolja egyáltalán, csak mindössze remélte, hogy ezt a hazugságot ráhúzhatják a szakítás okára, mert ez viszonylag békés és elfogadható, amibe Rea bele tudna törődni, még ha hazugság is.
-  Mert meg akarsz felelni olyan embereknek is, mint például a szüleid. Velem pedig sokaknak nem tudnál, különösen nem nekik. - Mond valamit, ami elsőre eszébe jut és nem tűnik hülyeségnek. A legutóbbi veszekedésük is erről szólt tulajdonképpen.
Kicsit elmosolyodik Hannah kérdésén, de nem gúnyos arccal. A legtöbb szakítás ezzel a kérdéssel végződik, aztán másnaptól kezdve majdhogynem sosem beszélnek az egykori párok, s teljesen véletlenül mindig úgy jön ki a lépés, hogy ne találkozzanak. Ez olyan, mint amikor a szomszéd felajánlja, hogy ha kell valami, csak kopogjon be, de mindössze csak az illem kedvéért teszi, amúgy nem örülne, ha tényleg zargatná a másik. Nem létezik olyan, hogy szerelemből barátság, maximum felületes módon.
- Szerinted tudnánk barátok maradni? Tudnánk kényelmesen együtt lenni ezek után is?  - Miért csinálja ezt vele? Tudja, hogy Rea fülig szerelmes belé és azt kéri, hogy legyen vele, de csak barátként? Hogy ne éjen hozzá, miközben úgy kívánja, hogy majd megveszik? Nem mond igent, de nemet sem tud, hiszen képtelen kinyögni, hogy nem akarja látni, mikor legszívesebben csak vele lenne, de azzal önmagát kínozná.

to reagan

I lied because I don't want you to know how much it hurts me.

Egyszerre mardos a bűntudat, a fájdalom minden egyes árnyalata. Szinte pengeélen táncolok, hogy ne mondjam azt, hogy felejtsük el. Hogy majd ketten valahogy megoldunk mindent, teljesen mindegy hogy, milyen úton, ha a vége úgyis jó lesz. Reagan ezzel az egy kérdésével és az emlékekkel képes elérni, hogy megrengjen egy kicsit a határozott elképzelésem, hiszen tényleg… már egészen kezdtem elfogadni ezt az egészet. Aztán eljött a nap, mikor összedőlt a kártyavár. Pedig komolyan elhittem, hogy ebből még lehet elfogadás meg minden, ami rózsaszín, de aztán be kellett látnom, hogy elég naiv voltam. Azért még mindig bízom abban, hogy történik valami, ami miatt teljesen pozitív irányt vesznek a dolgok. Rea reakciója viszont nem annyira tetszik.
- Félreismertél? – emelkedik meg az egyik szemöldököm. – De hát én próbálkoztam Reagan, azt nem mondhatod, hogy nem. Nem tehetek róla, hogy vélhetőleg mégsem vonzódom a nőkhöz – sóhajtok, s összefonom a karom magam körül, kezdek megfagyni, nem tudom eldönteni, hogy a stressztől vagy tényleg ilyen baromi hideg van?! A szavak nemhogy nem igazak, de mégis kegyetlenül őszintének hatnak… A szívem pumpálása a fülemben visszhangzik, érzem, hogy ha ez így folytatódik, biztos, hogy elharapódznak az indulatok, amit nagyon nem szeretnék. Ha valamit, veszekedni őszintén utálok, és most nagyon nem érzem jól magam, hogy hazudnom kell neki, a legjobb barátomnak, akit jobban is szeretek, mint egy barátot. Menekülni szeretnék a helyzetből, noha én indítványoztam az egészet.
Ő végül is nem azt mondja, amit én az előbb és az a helyzet, hogy neki van igaza. Ha akarnám se mennék bele. Mégis nagyon rosszul esik ezt hallani, mert ez még rosszabb annál, minthogy tényleg bebeszélném magamnak, hogy abszolút nem vonzódom a nőkhöz. A megjegyzésére megköszörülöm a torkom és újra elkapom róla a pillantásom. Közel jár az igazsághoz.
- Hát… Mégis vannak saját döntéseim és ha hiszed, ha nem, nem akarok most senkinek sem megfelelni, csak ezt érzem és kész. – Tényleg nem akarok belemenni ebbe most, ha egy kis részletet elmondanék neki, akkor már valószínű dőlne az egész, azt pedig nagyon nem szeretném. Pontosan azt nem akarom, hogy bebizonyosodjon az, amit állít és ezért is nem kezdtem rögtön az igazsággal. Mert rohadt hülyén hangzik az egész, én is tudom, de nem mondhatok ilyen helyzetben nemet az anyámnak. Nem tudnék együtt élni azzal a bűntudattal, ha esetleg rosszabbra fordulnának a dolgok, hogy nem tettem meg, amit kért. Azt viszont egyelőre nem tudom, hogy Philék fia Rob, hogy viszonyul az egészhez? Vagy neki egyáltalán a tudtára adták-e, mik a terveik a szüleinknek? Mintha a középkorban élnénk, komolyan. Önállóbbnak kellene lennem, tudom, de a bűntudat sem kecsegtet túlzottan.
Mivel ő is arra jut, vagyis ezt állítja, hogy sosem tudta határozottan mindig azt mondani, hogy kell-e ez nekünk, talán ez adja meg a löketet, hogy rákérdezzek a dologra, ami tudom, hogy önzőség, mégsem tudnék nyugodtan aludni, ha legalább nem próbálnám meg. A mosoly Rea arcán nem tudom, hogy éppen minek szól, de nem sejtek jót és egyelőre én sem tudom száz százalékig elképzelni, hogy mennyire tudna ez működni, de meg lehet próbálni, nem?
- Csak a saját nevemben beszélhetek, de én valahogy inkább azt a részét nem tudom elképzelni, hogy abszolút ne legyünk egymás mellett – sandítok rá egy kicsit tartva attól, ő hogy gondolja, hisz nem akarom elveszíteni. Egyelőre én sem teljesen tudom elképzelni a helyzetet, hiszen biztos, hogy sosem lesz már olyan, mint amilyen az előtt volt, hogy bármi több is történt volna barátságnál, de ha nem próbáljuk meg, nem is fogjuk megtudni. – Sajnálom, ha ez neked sok, akkor tiszteletben tartom – préselem össze az ajkam, majd egy meggondolatlan mozdulattal közelebb lépek hozzá kicsit és a tekintetét keresem, hogy a szemembe nézzen végre és kimondjam a mai este egyik és majdnem egyetlen őszinte mondatát.  – Nem akarom, hogy rossz legyen neked, Rea. – De elveszíteni sem. Patthelyzet.  

Hannah & Reagan

'I didn't know that I will love you so much'

Hannah kérdéséből feltűnik neki, hogy talán nem ugyanarra gondolnak és ez némiképpen konfliktust is szülhet. Noha egy pillanatra elgondolkozik Rea, hogy mi lenne, ha hagyná ezt kibontakozni, mert ha összevesznének, akkor a harag elnyomná részben a szomorúságot és minden sokkal könnyebb lenne, azonban nincs se lelke, se szíve új útra terelni a hazugságokat, úgyhogy inkább pontosítja, hogy mire gondolt.
- Nem úgy értettem... - nyalja meg alsó ajkát, míg levegőt vesz. - Azt ismertem félre, hogy vonzódsz hozzám. Csak azért mertem a barátságnál is közvetlenebb lenni, mert azt hittem, hogy kedvedre van és te is akarod. - Nyilvánvalóan nem fog túl nyomulós lenni, ha egyértelműen nem kapna visszajelzést, hogy a másik fél is benne van. Bár még mindig nem biztos abban, hogy Hannah nem élvezte az alkalmakat, de mivel ezt állítja, nincs mit tenni, el kell fogadnia.
- Rendben - kövül meg Rea arca ezúttal erőltetve, ugyanis Hannah szavai most az átlagosnál jobban belé nyilalltak. Nem tud tenni semmit, ha Hannah így döntött, akkor el kell fogadnia és természetesen nem tud ellene vitatkozni, csak nem érti ezt az egészet. Ennyi idő után sem tudja felfogni Hannah gondolkodását, hogy mit miért tesz és hirtelen miért gondolja így, nem tiszta és emiatt nehezen csillapodik a vihar a szívében.
Már csak azzal tudná kellemesebbé tenni a fulladozást, hogyha ő maga is elkezdi hajtogatni, hogy tán nem is kell ez a kapcsolat neki, egyiküknek sem, holott Hannah kétségtelenül jobb emberré teszi. De hogy barátok tudnának-e maradni? Képletesen biztos, de ha kivitelezni is próbálják, akkor végképp szétkínozzák magukat.
- Hát próbáljuk meg - sóhajt végül, ezúttal teljesen őszintén válaszol. Ha hosszú időn keresztül sem fogja tudni magát túltenni rajta, akkor majd maximum megmondja Hannahnak, vagy egyszerűen messziről kerüli és akkor megint ő lesz a köcsög, de legalább könnyebben alszik.
Cipője orrával egy közepes méretű kavicsot piszkál, míg nyugtázza magában, hogy talán jó lesz így és hamar egyenesbe tud kerülni ezek után, bár kétli. Főleg úgy, hogy hallja Hannah azon hangját, amit ezelőtt is oly sokszor, nem tudja miben más, mint az eddigiek, de sokkal több érzést vél felfedezni bennük, nem véletlen, hogy szívéig hatol és erre felkapja fejét, hogy néhány pillanatig meghatódottan nézzen azokba az imádott szemekbe. Túlreagálja... egészen biztosan csak túlreagálja.
- Talán így lesz a legjobb, mindkettőnknek - húzza erőltetve szája sarkát valami mosoly félére, amiből látszik, hogy fejben pecsétet nyomott az ügyre Rea, elfogadja, de itt és most ezen nem tud még túllendülni. - Feltéve, ha nem kapsz tüdőgyulladást attól, hogy ez idő alatt hatszázszor átfújt rajtad a szél. -  Elmosolyodik, nem vicces, de legalább végre más téma és egyben megszólaltatja a dudaszót is a távozásra. Nem mellesleg, Rea is jócskán átfagyott már, hisz ő sem a termetes lányok csoportjába tartozik, különösen most, az elmúlt hetekben elveszített néhány kilót, amitől kezd zombivá válni.
Előhúzza telefonját, amely az elmúlt beszélgetés alatt legalább ötször rezgett a zsebében, de ahogy látja a kijelzőt, plusz két rezgést míg így is figyelmen kívül hagyott. Mit zargatják már? Oké, hogy szó nélkül eltűnt, miközben csak azt mondta, hogy kimegy friss levegőt szívni, de ez még nem vonja maga után a következtetést, hogy mostanra már minden szervét eladták.
- Szerintem jobb ha most megyek, mielőtt kihívják a rendőrséget miattam és az eltűntnek nyilvánított plakátjaimmal lenne kitapétázva Queens. - Megforgatja szemét, miközben eltünteti a sok nem fogadott hívást a telefonjáról. Az az igazság, hogy még csak nem is szar szöveg, hogy végre lelépjen, mivelhogy a helyzet valós.
Felnéz Hannahra, még nem mozdul, nem is tudja, mire vár, talán valami elköszönő baromságra, csakhogy nem jut ki semmi ilyesmi a száját. Nem megy ez neki. "Akkor majd tali." Nem, mert lehet nem lesz több találkozó, aminek gondolata már égeti Rea szívét. "Örültem a találkozásnak." Ez mekkora baromság már egy szakítás után? "Csá." Ennél meg sokkal jobban szereti ezen pillanatokban is.
- Érj haza mihamarabb - nyögi végre ki egy elég kínos tétovázás után meglehetősen szomorú tekintettel, de kívánja neki, hogy biztonságban hazajusson egy ilyen bűntől ázott városban, késő este. Ezzel egy időben végigsimít karján feltehetőleg utoljára az életben, s egy egyszerű, de szomorúságtól alig hallható sziát formál ajkaival, hogy aztán megtegye első lépését vissza oda, ahonnan eljött.