A potenciális versenyhelyzet fölött… (potenciális a francokat, most aláztam le sokadszorra) a tekintetem összetalálkozik a haveréval, aki már sík részegre ázott a faszom-se-számolja hányadik korsó sörtől. Amíg ő röhögve vigasztalódik a vereség miatt, seggel támaszkodva az asztal szélén, addig én a We will rock you-val egyértelműsítem a győzelmem. Odaszólok a zenegép mellett posztoló köcsögnek, hogy ugyan már nyomja be az ominózus dalt. Van olyan kedves és eleget tesz a kérésnek, mire a zene felzúg a hátamban a gépből.
A haver gúnyosan horkantgat, hogy előre iszom a medve bőrére, holott az övé már rég veszett ügy. Megadom neki a kegyelemdöfést, és sorozatban beküldöm a biliárdgolyókat a helyükre, aztán elégedett vigyorral a képemen egyenesedem föl.
- A vesztes fizet. – veregetem vállon Roy-t. Nem túl erősen, mégis leborul a helyéről, és kifekszik előttem.
- Na bazd meg… – dünnyögöm félvigyorral a képemen, ez meg csak röhög ott lent magában.
Hagyom kibontakozni a szerencsétlent, hadd fetrengjen, innen már nem eshet lejjebb.
- Felsegítenél?... – nyögi aztán - …vagy örüljek, hogy nem rúgsz belém?
- Erre hadd ne válaszoljak. – szívom meg az orrom, mire elfektetem a dákót az asztalon, és ennek a baromnak a hóna alá nyúlok, hogy felhúzzam.
- Inkább ülj le. – javaslom, mire elengedem. A saját poharamért kapok, hogy a fenekére nézzek.
- Odakísérsz, anyuci? – vihog, miközben támolyogva elindul a bárpult felé, és elkapja a szélét, hogy rátehénkedjen.
- Menj anyádba… – böffen ki belőlem a röhögés. - Hé, Jeffrey! – kiáltok oda a pultosnak - Ne adj neki többet! – hacsak nem akarja, hogy itt aludjon a lépcsőjén, mert én nem fogom hazavontatni.