A másnap, az a bizonyos másnap, amikor mindened fáj, a létezés is, a fények a hangok, de még a hajad is, pilláimat erővel szétfeszítve próbálok befogadni némi információt a külvilágból, de azon kívül, hogy hason fekszem, arccal egy párnába, ami vitte a komplett sminkem, nem túl sok mindent fogok még fel, Tini nyöszörög, ébredezik, lökdös. - Nem akaroook... Vágtam hozzá a párnám, ami utólag marha nagy ostobaságnak tűnt, mert ez legalább egy puha pont volt, az amúgy borzalmasan sajgó fejemnek. Nagy nehezen feltápászkodtam, elmondtam mindennek magam és Tinit és a tegnapi tequila vedelést is, fogtam egy köntöst és vettem egy kellemes, meleg zuhanyt, mire jöttem barátném már a reggelijét falatozta. - Kösz, nem. Kávét akarok és az ágyam, én felöltözök és lelépek, jó? Nem hiszem, hogy kimondottan zavarná ha hagynám egymagában kiélvezni a szobánkat. Mindig van nálam váltás ruha, mert tudjátok van az a mondás, hogy a másnaposok szégyenmenete, amikor kócosan, cipővel a kezedben, össze vissza lógó ruhában caplatsz haza az utcán, na azt nem. Hosszú farmer, sportcipő és laza haspóló, felfogtam lófarokba a hajam, előkotortam a napszemüvegem, dobtam egy puszit Tini-nek, majd jobbnak láttam inkább útra kelni. A lift tükrének támaszkodva, csukott szemmel vártam a csilingelést, amikor végre földet érek. Taxit hívtam, Brooklynban van egy jó mozgó kávés kocsi amiben isteni habos csodákat készítenek, és nem mellesleg a botanikus kert tövében van, szeretek ott kávézni, mert gyönyörű, és ebben a napszakban szinte teljesen kihalt. - Üdvözlöm. Egy dupla macchiato - t szeretnék, köszönöm. Kotorásztam a tárcámban amikor valami újat találta, mióta van nekem pengetőm? Megfordítom és szinte el is felejtem a kávém, Eric, persze, a szőke langaléta aki elcsavarta a fejem, és hé ellopta a cuccaim. Megkerestem a kedvenc padom és lehuppanva szürcsölgettem a kávém, ujjaim között pörgetve az apró kis műanyag darabot, felhívjam? Vagy simán nyeljem be a cuccaim? De azt fülbevalót még anyától kaptam, szeretem. Mély levegő, felhívom, végül is a felvillanó képekből elég kellemes kis elfoglaltságunk volt. ELőkotrom a mobilom, pötyögök és várom még hosszasan kicsöng. - Szia, Cora vagyok. A tárcámban találtam ezt a pengetőt, azt hiszem tőled kaptam tegnap este. Hm? Miért? Mit mondtam? Aha, az is jó. Akkor Adriana. Nálad van a cuccom, hogy tudom vissza szerezni? Dörzsölgetem az orrnyergem és kortyolgatom a kávém, biztos vagyok én abban, hogy ez kell nekem?
Nem volt sem könnyebb, sem nehezebb ez a mai reggel, mint a többi. Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy az ördögben is kerültem a szállodából kilométerekkel odébb, a próbatermünkbe, de itt keltem fel az egyik kanapén csövelve, annyi biztos. Taxit hívtunk volna? Meglehet, történt már ilyen, de az is lehet, hogy valami részeg szeszmenetet tartottunk az éjszaka kellős közepén. Persze nem mind, csak egy-két zenekartag, de biiiztos volt valami nagyon jó ötletünk, aminek a vége az lett, hogy a próbateremben kötöttünk ki. A padlón egy felborult hamutartónak hála cigicsikkek, elgurult üvegek, két erősítő pedig folyamatosan zúg. A képlet tiszta: tényleg támadt valami dal ötletünk, amit nagyon ki akartunk próbálni, úgy kötöttünk ki itt seggrészegen és még bele is aludtunk a folyamatba. Sóhajtva tápászkodom fel, majd kinyújtózom és nekiállok rendet rakni, amíg a többiek hortyognak. Kikapcsolom az erősítőket, vissza akasztom az itteni hangszereket a tartókra, aztán csekkolom a laptopot is, amit szintén bekapcsolva hagytunk. Hmm a jelek szerint felvettünk valamit vonalból. Erre nyomok is egy mentést, majd kikapcsolom a gépet is. Miután az üvegeket összeszedtem és szépen bepakoltam a szelektívnek szánt dobozba, előkeresem a seprűt és a lapátot is. Lehet az életet kedvelő bulizósarcok vagyunk, de akkor is kb. második otthonunk ez a terem és jobb, ha olyan viszonyok uralkodnak itt, ahová szívesen térünk be, meg nem baleset veszélyes. Takarítót meg nem bíznék meg vele, egy csomó fontos, meg olykor értékes cucc is van itt, szóval most én állok neki rendbe csapni a helyet. Hiába vagyok zenész, a munka sem volt büdös nekem soha, amúgy is hosszú éveken át nem voltak road-jaink, magunknak pakoltunk, görcsöltünk minden szarral. Éveken keresztül cipekedtünk, nyomorogtunk kisbuszokban, amiket csak a szentlélek tartott össze, tinédzser korom vége ez volt lényegében. A sepregetést viszont telefonom rezgése szakítja félbe, így előhúzom a zsebemből, majd átsomfordálok a konyha részre. Igazi kis lakás amúgy a hely lényegében, csak egy pincéből lett kialakítva és erősen hangszigetelve, a kellő helyeken basszucsapdákkal ellátva. Egy női hang szól bele, aki elsőre ismeretlen néven mutatkozik be, viszont valami pengetőt emleget és erről beugranak dolgok. Aztán a név kérdést is tisztázzuk. - Hát, mennyire sürgős? Csak mert délután érek rá igazából. Ugyanis ahhoz, hogy visszaszerezd, kénytelen leszel találkozni velem. - mormolom karcos orgánumomat bevetve a telefonba, ahogy nekidőlök kicsit a mosogatónak. Nem tudom mennyire fog örülni ennek a kilátásnak, bár ahogy visszaemlékszem, tegnap a legkevésbé sem volt ellenére a társaságom, ha óvatosan fogalmazunk. Viszont ma már lehet másként gondolja, ezt még nem tudhatom. Talán nem is lepne meg, mert csinos volt, meg szórakoztató és aranyos, de... összességében az a benyomásom is volt, hogy egyébként egy nagyon másvilághoz tartozna. - Szóval háromkor tudunk találkozni. A helyet te mondd meg, ennyi előnyt kapsz. - teszem még hozzá, hogy előbbre is jussunk a dolgokkal. Majd ezek után minden bizonnyal el fog köszönni, amit persze én is viszonzok. Utána még befejezem a rendrakást, hogy aztán a próbateremből hazaballagjak, ami annyira nem kihívás, mert két sarokra lakom csupán. Menet közben egy pékségben szerzek ételt, mert a reggeli kimaradt és rohadtul sajog a gyomrom, de még egy pizza rendelést is megejtek azért telefonon. Otthon egyből meg is reggelizem, ez az első, s amíg a pizzám mgérkezik, addig a tegnapi cuccaimat le tudom vetni és lezuhanyozom jó alaposan. Koncert után is megtettem, szóval annyira nem volt vészes a helyzet, de aztán meg buliztunk, szóval alkohol és bagószag lengte be mindenem, ennek hála hajmosásnak is bele kellett férni. Mire végeztem, már otthoni laza ruhákban pakolásztam a szennyest a mosógépbe, amikor jött az ebédem. Hiába, ha magában él egy férfi, akkor vagy gondot visel a dolgaira, vagy átmegy disznóba. És én hiú állat is tudtam lenni, szóval nem lettem disznó, helyette vittem a háztartást a magam módján. Akárhogy is, a pizza ebéd után még befejeztem amit kellett a házimunkából, majd az otthoni cuccot lecseréltem egy világoskék szűk farmernadrágra, egy egyszerű fekete pólóra és farmer mellényre. Nyakamba az elmaradhatatlan dögcédula került, majd motoros csizmámba bújva elhagytam a lakást. Zsebeimben persze az, amit vissza kellett adnom. Az utcán felvettem a pilóta fazonú napszemüvegem, majd leintettem egy taxit, ami a találkozó helyére vihet. Lehetőleg úgy, hogy ne késsek el, mert azt annyira nem szeretem.
S zinte fáj emlékezni, nem, nem azért ami történt, hisz néhány szenvedélyes csókon kívül semmilyen más esemény nem játszódott le, persze, köszönve Tini-nek, és most tényleg köszönöm neki, mert ha Ő akkor nincs lehet, sőt biztos, hogy nem állunk meg a csókoknál, izzó vággyal akartam Őt, és éreztem rajta, hogy neki sem vagyok közömbös, mondjuk ez egy férfinál elég árulkodó, inkább azért nehéz felidéznem bármit is, mert minden sikítóan fájó agysejtem tiltakozik, ellenkezik az ellen, hogy működésbe kelljen lépniük azért, hogy felidézzék számomra a tegnap esti kis mulatságom, szükségem van még némi csendre sötétre és az ágyamra, remélem Hugo épp nincs otthon... - Nem, annyira nem az. Persze jó lesz délután is. Az igazat megvallva ebben a szent pillanatban meg sem tudnám mondani, hogy mennyi az idő, nem azt, hogy délelőtt vagy után van e esetleg, de persze délután, jót fog tenni egy kis alvás. - Nem mondod?! Valahogy éreztem, hogy nem postán fogom visszakapni őket. Nevettem el magam, vannak ám ötletei... Helyet? Ó jaj, ne most kelljen kezdenem gondolkodni, mert nem fog menni, éles fájdalom hasít a halántékomba, halkan felszisszenek. - Brooklynban van egy botanikuskert. Ott megfelel? Három? Rendben. Akkor ott találkozunk. Szia. Nem tudom eldönteni, hogy ez most kínos volt, vagy megdöbbentően könnyű. Hazafelé benyomtam a kávém, kicsit legalább enyhült a fájdalom, még mindig fura, hogy már messzebb lakom, nem a megszokott kis lakás ahova tíz éve beköltöztünk, Hugo-nál is idegennek érzem magam, mindenhol kívülállónak... Hazaérek, besötétítek, bevackolok az ágyamba és csak pár óra nyugalmat akarok. Fél háromkor csörgött az órám, meglepődve észleltem, hogy átaludtam az egész napot. Nyújtóztam egy nagyot, kikászálódtam a fürdőbe, egy könnyű sminket kentem fel, épp csak, hogy enyhüljenek a másnapos karikáim, újra fogtam kusza tincseim, kifelé menet farzsebembe gyűrtem a kulcsaim, felkaptam egy palack vizet és rápillantva a mobilomra nyugtáztam, hogy van még tizenöt percem, az bőven elég lesz, szerencsére csak öt sarokra van a megbeszélt hely, kényelmes cipőben ez csak pár perc. A kedvenc padom most is szabad, nagyot kortyolok a vizemből, miért vagyok ilyen ideges?
Az előző este nem volt rossz, bár a kifejlet mindig kiszámíthatatlan és most is így alakult: egy ponton úgy festett, hogy két formás comb között fogom eltölteni, végül mégis a próbateremben próbáltunk ittasan zenét rögzíteni, majd beájultunk. Még nem hallgattam vissza, hogy mit vettünk fel, de majd a napokban fogom, mert van rá esély, hogy valami jót, bár arra is van sansz, hogy csak egy ittas értelmezhetetlen zajongás. Mindkettőre volt már példa. Aztán amikor a telefon csörög, az valamelyest meglep, hogy egy idegen nevű, de ismerős hangú leányzó mutatkozik be. Aztán a név rejtély is megoldódik, bár az is meglepett valamelyest, hogy tényleg felhívott. Ahogy emlékeztem, egyikünk sem volt józan és akár meg is bánhatta az egészet. Még akkor is, ha nem jutottunk túlzottan messzire amúgy. Viszont a jelek szerint a záloggyűjtés hatékony trükknek bizonyult, ezt leht meg kéne jegyeznem. Mert mint kiderül erről van szó s mivel még telefonálás közben az előző napi cuccomban vagyok, a zsebemben ki is tapogatom a cuccot. - Egy városon belül minek postázni? Vagy szeretnél valami szép képeslapot? Netán a bélyeget gyűjtöd... - cukkoltam egy picit a leányzót, csípős megjegyzésre válaszként. - Botanikus kert? Hát jó... akkor legyen. De előre szólok, hogy nem metszek és dugványozok Brooklyn közepén! - jegyzem meg nevetve, majdnem teljes kertészeti szókincsem kimerítve, mert őszintén ez olyan dolog, amivel sosem foglalkoztam igazán. Vagy úgy a kertekkel általában. Lehet persze, hogy korábban behánytam ott valami bokorba, de arra már nem emlékszem. Akárhogy is, van még ma dolgom, amit el kell végeznem s ahhoz hozzá is fogok, főleg, hogy most már van egy időpont, amihez tartanom kell magam. Amúgy esélyesen jobban elhúzódott volna a dolog és kényelmesebben fogok neki, így viszont ritmusosabban oldom meg a feladataim, hogy aztán végül taxiba pattanva érkezzek meg a lehető legpontosabban a helyszínre. A napszemüveg lencséje mögül vizsgálom a helyet és keresem azt, akivel találkoznom is kéne. Azt kell mondanom, hogy tegnap egész sokat láttam a csajsziból, aki vagy Adriana, vagy Cora, ez majd eldől... vagy mindkettő. Alacsonyabb volt tőlem, barna hajú, formás teremtés nagyon szép zöld szemekkel és csinos, édes kis pofival ami már-már félrevezetően ártatlannak látszott olykor. Az persze természetes, hogy nem annyira sokat villantó öltözékben jön ma, de elsőre kell némi bámészkodás, hogy azonosítsak valakit, aki a leginkább hasonlít. Az összefogott haj és az ő napszemüvege nem könnyít, az biztos. Átfut rajtam a gondolat, hogy meg kéne fogni a seggét, hogy biztos legyek benne, de hát rajta ül és tuti nem venné jó néven. Poénnak mondjuk jó lenne. - Szia! - köszönök neki, amikor a padhoz érek, majd lehajolva nyomok két puszit az arcocskájára. Azért mégse kaphatom most le, ami részegen még jobban működött. - Na, sikerült már kiheverni a tegnapot? - kérdezem elsőre, ahogy lerakom magam mellé a padra, könnyedén felé fordulva és egyik kezem a pad háttámlájára fektetve.
J ól esett tegnap hajnalba nyúlóan kicsacsogni minden bánatom Tini-nek és legalább megnyugodtam, hogy nem csak az én családom ennyire zizi, hiányzott már a barátnőm és az alkohol kombinációja, de cserébe annyit sem aludtam, mint egy holdkóros bagoly teliholdkor, nem tudom reggel mi vitt előre, talán az ágyam reménye, bár még mindig eszelős jó hangja van a tegnapi srácnak, így megérte, hogy teljesen fáradtan is csipkelődve a telefonban hallani Őt, a francba Eric, neked mindenre van mit mondani, cccc, az a baj, hogy az én nyelvem is felvágták, de rendesen, khm azt hiszem erre szokták mondani, hogy tövig, vagy mi teljesen. - Láttad te már mekkora ez a város? És, hány város részből áll? Nevettem el magam, hát itt vagy telefonálsz vagy postázol, mert városrészek között is simán megöregedik az ember mire megtalálja akit keres. - Honnan tudtad? Hobbim a bélyegek nyalása. Forgattam a szemeim, és önkénytelenül is mosolyra húzódtak ajkaim, kisimítottam egy tincset az arcomból. - Francba, akkor otthon hagyom a kiskapát. Nem tudom honnan jönnek ilyen képtelen ötletek a fejében, én sűrűn járok ide, olyan szép és reggel szinte teljesen kihalt, így nyugodtan egyedül tudok maradni a gondolataimmal, elbújni egy kicsit a világ elől ha gondok gyötörnek. Szinte csak itt tudok teljesen egyedül lenni... Szerencsére nem lakom messze, így délután sem kellett kapkodnom, hogy odaérjek, szeretek pontos lenni, mindig ott lenni a másik előtt, szeretem a dobpergést, a várakozás pillanatait. De most nem csak az idegességtől éreztem gyomor fájdalmat, francba, átaludtam a napot és egy falatot sem ettem, nagyon ügyes vagy kislány... - Szia. Nyújtom az arcom felé. Feltolom a szemüvegem a fejem tetejére ahogy felé fordulok. - Igazából nem. Még órákig beszélgettünk Tini-vel, és hát alaposan kifosztottuk a minibárt is, szóval az se biztos, hogy túl sokat aludtam. De te teljesen kisimult vagy... Évek és a rutin? Vontam fel vigyorogva a szemöldököm, ritkán van lehetőségem ennyire ellazulni, mint tegnap, így meg is látszik rajtam alaposan. - Szinte meg sem ismerlek így, hogy nem vagy talpig bőrben, engedd meg, de ez jobban áll. Mutogattam körbe az ujjammal rajta, nem, mintha az rossz lett volna, de nos ez nekem jobban bejön.
- És te láttál már fűben nyuszit? Vagy falon pókot? - kéredzek vissza a teljesen triviális kérdésre a Zucker testvérek és Jim Abrams örökérvényű Airplane-jéből idézve Tétel kapitány kérdéseit a gyerekhez. - De itt születtem, szóval azt hiszem van róla fogalmam. - teszem még hozzá, bár esélyesen így is azt gondolhatja, hogy elment az eszem és meg is lehet, hogy így van. Amit tegnap este műveltem azt sem nevezném bevettnek, szokványosnak. Ugyanakkor én magam sem vagyok teljesen az. - Szóval akkor tegnap nem is ittál, hanem be voltál tépve? Mondjuk nem úgy tűnt, mintha LSD trippen lettél volna, aztán ki tudja, valójában azt képzelted, hogy a Kékszakállú Herceg várában vagy és nem egy szállodában! - nevetve replikázom a telefonba, majd a találkozóhelyet is sikerül azért megbeszélnünk. - Én meg az ásót, és esélyesen nagy harang sem lesz sok a közelben! - nevetem el magam újfent. - Addig is szia! - köszönök el tőle, majd a hívás véget ér. Alapvetően nem voltam benne biztos, hogy fel fog hívni a leányzó és amikor bejelentkezett, a szárazabb tárgyilagossága sem adott sok bizakodásra okot, de egy pici felszabadult csevegés után azért nyugodtabb voltam. Mi lett volna egyébként nyugtalanságom oka? Nos, amit részegen műveltem az akár ma józanul már bántó is lehetett számára, és ha egy határozott, akaratos figura vagyok is, aki szeret normát szegni, másnak ártani viszont nem szeretek. Szóval az, hogy a jelek szerint nem neheztel különösebben, egy mindenképp pozitív dolog. És amúgy is olyan kis bájos, csinos pofi volt, hogy kár lenne, ha haragudna rám! Aztán amikor végül a kertben találkozunk, ott sem fogad morcosan, meg is kapja köszönésként a két pusziját. Most se lenne rossz belekóstolni az ajkaiba, de az elsőre sok lenne. - Hát, akkor ma este leszel kénytelen pótolni az alvás adagot gondolom. - vonom meg picit a vállam, míg én leveszem a napszemüveget és a felsőm nyakába akasztom a szárát. Összezárva persze. - Esetemben sose lehet tudni, hogy másnapos, vagy aznapos vagyok, szóval ja... az évek és a rutin. - bólogatok végül egyetértően. Kicsit hátradőlve a padon kényelmesebben helyezkedem el, majd szavaira elvigyorodom. - Az a tegnapi színpadi szerelés volt, nem feltétlenül utcai viselet. De akkor nekem most azt kellene mondani, hogy te meg jobban tetszettél a fekete rucidban? - kacsintok rá. - Az tény, hogy sokat lehetett látni, de ha őszinte akarok lenni, a legjobban a zöld szemeid fogtak meg akkor is, és most is csak azt tudom mondani, hogy nagyon tetszenek! - pimasz kis mosollyal jegyzem meg, egyenesen a szemeibe nézve, majd annyival megtoldom, hogy kinyúlva megcirógatom picit az arcát. - De alapvetően elég bájos arcod van és jó nő vagy. De ezzel bizonyára teljesen tisztában vagy. Viszont... ha minden igaz, van nálam valami, amit te szeretnél visszakapni! Ennek érdekében pedig jó lenne meggyőznöd, hogy miért is váljak meg becses zsákmányomtól!
A nnak ellenére, hogy sokat fordulok meg itt, még soha senkit nem hoztam el a saját kis búvóhelyemre, az én kis rejtekem, jó meg még vagy ezer másik emberé, de szeretem azt a nyugalmat amit a zegzugok árasztanak, ahogy a japán cseresznyék virágoznak, az el tudja feledtetni minden bánatom, lenyűgöző a természet, és ez a kert, hatalmas és mindent felülmúló, mégis mindig egyedül jöttem eddig ide, nem tudom miért pont ide hívtam, talán csak abban reménykedem, hogy nem marad benne akkora jelentőségűnek, hogy tudja nekem az, vagy már megint túlgondolok valamit, végül is férfi, Ő ebből annyit lát, hogy egy rakás gaz, pad meg emberek, és jól is van ez így, hadd maradjon meg az én helyemnek, ahol mindig megnyugtatom megfáradt lelkem, összetört szívem, kimerült elmém. Hogy mit csináltam? Most úgy meghúznám azokat a szőke fürtöket, hogy azt egy életre megjegyezné, hogy többet ne is feltételezzen ilyesmit, még, hogy én drogozom, kevesebbért is húztam már be pasinak, most is az az egy szerencséje, hogy valahol New York másik felében bujkálhat, gondolom én, fogalmam sincs, és most jól is van egy így. Meglepően meleg délutánunk van, vagy csak én izgulom túl és azért... - Nos igen, ha Hugo hagyni fog, öhm, Hugo a bátyám, közös a lakásunk. Vagyis az övé, csak egy balhé után átcuccoltam és befúrtam magam, hogy így jártál, de ennyire részletesen nem mennék bele, fizetem az albi felét, a rezsit, bevásárolok és rendet tartok magam körül, kussolok a dolgairól, kell ennél jobb lakótárs? Na ugye, hogy nem... - Kalandos életed lehet. Vonom fel a szemöldököm, és egyben szomorú is, hogy szükség van annyi alkoholra egy ember életében. Mostanában én is többször öntöttem fel, de azért az már túlzás ha nem tudod mikor vagy még mindig részeg, remélem nem szokott vezetni... Mindenki érdekében... - Ne szokj hozzá, az esetek többségében farmer van rajtam. Bár számomra már az is meglepő, hogy itt van és hát beszélget velem, sokkal hamarabb néztem volna ki, hogy eszébe sincs visszaadni azokat amiket megkaparintott magának az éj leple alatt. - Zavarba hozol. Remegett meg szemhéjjam, ahogy kicsit elhúztam a tekintetem, érzem, hogy apró pír önti el az arcom, nem kimondottan szokták észre venni a szemem, ez egy olyan dolog amire a férfiak többsége képtelen. Zöldjeim pillantottak vissza ahogy ujjait érzem arcomon, tényleg zavarba akar hozni?! Megkaparom a torkom, na itt bújik ki a szög a zsákból, hm, még győzzem is meg... - Mondjuk szépen kérem? Hátha na....
A pillanatnyi csendből, ami a telefonon átszűrődik, úgy érzem, hogy a poén kevésbé ült a latin cicánál, de hát, ő hozta fel a bélyegnyalogatást... azt pedig istenigazából ezzel szokás társítani, ahhoz képest a gyűjtése, amit mondtam még szolídabb is volt. Igazán ez nem érdekel, mármint ő nem teszi végül szóvá, én meg minek álljak bele? Egyébként se hatott meg soha ez a "mi van? semmi" típusú női hiszti. Vagy úgy bármilyen hiszti. Hamarabb sétálok ki az ajtón ilyenkor, azzal a felütéssel, hogy ha normálisan lehet, majd beszélünk, minthogy nekiálljak kicsalogatni valamit fölösleges fáradtsággal a másikból. A bandában is volt, hogy összekaptunk és eleinte volt olyan is, aki férfi létére is a hasonló duzzogós stratégiához fordult, aminek az lett a vége maximum, hogy hozzákúrt az ember egy tárgyat a másikhoz, hogy térjen észhez. Mostanra inkább az intenzív, hangos de gyors konfliktusok mennek, ha ilyen helyzet alakul ki. De ez most mindegy is. A hívást befejeztük, én meg végül csak elkészültem és fogtam egy taxit, hogy a megbeszélt helyre érjek. Alapvetően szép és kellemes ez a hely, tök hangulatos, meg minden, bár annyira nem az én világom. Hogy miért? Ezt nehéz is lenne megmondani, mert a természetet szerettem. A természetben. A városon kívül igazából, ez itt végső soron művi volt, így számomra mesterkélt, pontosan olyan struktúra, ami ellen sokszor lázadtunk is a dalainkkal. A kiépített, becsomagolt szépséghazugságok ellen. A harmónia illúzióját sugallta az egész hely, miközben belátható távolságra robbanómotorok tömkelege ontotta mindazt a levegőbe, ami az ilyen világot amúgy pusztítani szokta. Igen, ez az ellentmondás zavart, nem a virágok, vagy bármi más. - Gondolom azért neki is kell aludni és akkor csak fog hagyni. Csak egy tesód van? - új információt tudok meg Cora-ról, nevezetesen, hogy van egy bátyja. És együtt élnek. Nincs ebben semmi meglepő, sokan kezdik így a közös életet, jelen helyzetben egyébként sem egyszerű egyedül, az anyagi források jelentős értékű meglétét a többség nélkülözi, így kénytelen gazdasági érdekközösségeket alkotni és úgy dolgozni az életen. S mi lenne erre ideálisabb, mint a család? Bár, ha belegondol az ember, a születés alapú szociális hálónak is vannak hátrányai teszem azt a választás alapúval szemben, amit meg barátságnak hívunk. Száz éve mondjuk más lett volna a helyzet, a vérség garanciát jelenthetett volna, de ma már nem. - Nem panaszkodhatom erre, az tény. Zenélni, olykor járni a világot, vagy az államokat önmagában kalandos. És hát igen, ez egy picit pörgősebb életmóddal is jár olykor. Van aki iszik, van aki cuccozik, van, aki a kettőt együtt. - vonom meg a vállam. - És van sok jó buli is, az is fix. De ez egy hullámvasút: van, amikor felfelé megy, minden zsír, aztán jön a nagy mutatvány és már lefelé száguldasz. Tudod, hogy ismét felfelé fogsz tartani, de akkor is ott van ösztönösen a zuhanás élménye, aminek azért nem jók az evolúciós képzettársításai. - a felvont szemöldökös arckifejezése sarkallt arra, hogy ne intézzem el pár szóval a kérdést. Van valami a kis buksijában, ami meghúzódik a háttérben és amit esélyesen az előbb nem akart kimondani. Lehet nem akart megsérteni? Vagy még csak nem fogalmazta meg? Mindegy, nem számít igazán. Ha adok fogódzókat, amik mentén lehet beszélgetni, úgy azért jobb. - Tehát gyakran foglak látni, ezért a farmerhoz kell hozzászoknom? - cukkolom picit a kérdéssel, majd azért továbbra is mosolyogva folytatom. - Amúgy meg tényleg kár kicsit. Nyilván az egy elég rövid party ruha volt, de a szoknyák szerintem rohadt jól állnának neked. - nem kifejezetten kertelek ilyen tekintetben sem, csak egyszerűen jön a véleményem. - Édes vagy, amikor zavarba jössz, szóval miért is ne tenném? - teszem fel a kérdést nevetve, mert tényleg volt valami kellemes báj abban, ahogy szempilla-rebegtetve nézett félre és kezdett pirulni. Mondjuk egy finom, apró simítással könnyen elértem, hogy a szemeimbe nézzen újra. Jobban szeretek úgy beszélgetni, ha van szemkontaktus és most még ez vizuális élvezetet is jelentett. - Jaj szépségem, ennyire nem vagyok könnyű! - nevetve rázom meg a fejem, ahogy a kérdésemre válaszol. Szépen kéri és ennyi? Akkor hol a küzdelem, hol a munka? Hol a siker felett érzett katarzis? Megszerezni sem úgy szereztem, hogy szépen kértem. Nem. Én elvettem, ügyeskedtem hozzá. - Legalább próbáltad volna elmesélni, hogy miért annyira fontos neked az a fülbevaló, hogy mennyire szereted... vagy milyen emlékek kötődnek hozzá! Megpróbálni meghatni! - simítok végig ujjaimmal állacskája alatt, majd végül csak visszateszem a kezem a térdemre. - Vagy ha már inkább szépen kérnéd, akkor tessék bevetni a csábító képességeid és kiédesgetni tőlem a csecsebecsét nyuszifül! - kacsintok még rá, tovább vázolva a lehetőségeket.
K ülönös egy pasi annyi szent, kicsit nehezen igazodom el rajta, bár a művészeken ki tud, talán csak egy másik, én pedig ettől azért reálisabb talajon mozgok, hm, több érzelem is kavarog bennem, teljesen más világban élünk, én nem tudnék minden éjjel mocsok részeg lenni, bulizni és mindig máshol ébredni, valahogy nem az én álmom, bár mindig azt tettem amit elvártak tőlem, tanultam mert feltétel volt az itt maradásunkhoz, dolgozom, mert kell a vizsgákhoz, mindig a realitás talaján maradtam, mert ezt várták el tőlem, a családom, az állam, sosem gondolkodtam el azon, hogy vajon mi lennék ha nem az aki most, sosem gondolkoztam azon, hogy én mit akarok, de én nem érzem magamban ezt a tűzt ami ennyire előre mozgat valakit. - Hugo, az Hugo... Nála nincs záróra. És már is túl sokat fecsegtem ki róla. - Igen, csak Hugo van. És te? Van családod? Most ne térjünk ki arra, hogy csak félig az és, hogy ez robbantotta szét a családot, mert az egy olyan kellemetlen beszélgetés része, ami nem ide tartozik. Lépjünk inkább tovább. - Értem, akkor bejött az élet. Mindig is ez volt amit csinálni akartál? Mármint a zene, a buli, az alkohol. Gondolom van akinek csak ideig - óráig csábító mindez. Nem kimondottan tudom miről is beszélek, a művészet nálam kimerül a táncok terén, kb ennyit tudok én hozzá tenni bármihez is. - Öhm, köszönöm, azt hiszem. Nos az, hogy sűrűn fogsz e látni az nem csak rajtam múlik. Nevettem el magam, egy találkozó soha nem egy ember akaratán múlik, mert akkor ott már régen bukta. - Azért ne túlozz. Ismerek tőlem sokkal bájosabb és ártatlanabb kis hercegnőket is, én csak simán Cora vagyok, aki itt nőtt fel és ismer minden utcát és sikátort. - Ó, nem? Valóban? Fene vigy el, akkor ez nem jött össze. Mosolyodtam el, de gyorsan lehervadt amikor arra került szó, hogy mondjam is el miért oly értékes számomra. - Meséljem el? Hm, rendben. Ezt az ékszert az édesanyámtól kaptam, aki az övétől, anyai ágon öröklik a lányok, és, hogy miért is fontos? Nos, egy ideje már nem beszélek mamá - val, volt egy csúnya vitánk, aminek következtében költöztem a bátyámhoz, így már nem beszélünk, pedig pár sarokra lakunk, szóval, ez maradt nekem, egy ékszer, amit annak a haszontalan lánynak adott aki felé sem néz. Ez az én vezeklésem. Megköszörültem a torkom és vettem egy mély levegőt. - Az édesgetés része sajnos ma nem fog menni, sajnálom, sem a hangulatom sem a másnaposságom nem partner benne. Húztam vissza zöldjeimre a napszemüvegem, éreztem ahogy nedvesedik a szemem, és ez nem az a csillogás, amire egy férfi vágyik....
- Ez egy érdekes definíció volt, de te ismered, szóval igazából mindegy... - vonom meg a vállam. - Családom van, testvéreim nincsenek. Szóval csak én, meg a szüleim... bár igazából már jó pár éve a zenekar a családom leginkább. Nem azért, mert nem szeretném a vér szerintieket, csak... egyszerűen ez most egy ilyen élethelyzet: onnan kirepültem, ez meg az újabb. - próbálom röviden és lehetőleg értelmesen megmagyarázni a dolgot. Tényleg családias volt a viszony a bandán belül, bár inkább az volt a dinamika, mintha egy csapat ördögfióka testvért zárnának össze, akik közül egy-egy olykor kénytelen szülői szerepbe is helyezkedni. Ez persze személyiség meg konfliktushelyzet kérdése is volt, hogy kinek mennyire testhezálló, de azért megoldottuk a dolgokat, legyen szó kreatív vitáról, vagy bármi másról. A verekedők szétválasztásában mondjuk én tudtam remekelni, mert igen, olykor arra is szükség volt. - Ami azt illeti, mindig is zenélni akartam, kiállni az emberek elé és a világra szabadítani, ami bennem szunnyad. A többi csak a velejárója a dolognak. Lehet azt is szeretni, élvezni, de igazából egy előadóművész nem azért ennyire "bohém", - macskakörmözöm ujjaimmal egyet - mert ilyen lelki alkat és ezt csinálná mindig, ha tehetné más munkakörben is. Az a nyomás, amit egy turné jelent, legkönnyebben így dolgozható fel. Főleg azok a korai idők, amikor már útra tudsz kelni, de még alig ismernek és egy büntetőtáborra emlékeztet sokszor az egész... szar kisbusz, szar szállások, mindent te pakolsz magadnak, olykor egy-egy helyen szar a backline cucc, sőt! Ez a sok kis szarság amikor gyűlik halomra, akkor csak ki akarod vezetni a felgyülemlett feszültséget, meg kell valami, ami bódít. Sokszor ebből fakad a hedonizmus. - eddig leginkább lakonikusabb stílusban beszélgettem szépszeművel, beleértve a tegnapot is, de most kicsit jobban hagyom a beszélőkém elszabadulni. Leginkább azért, mert van értelme. Miért? Mert szeretném, ha valahol megértené a dolgot, ha látná az összefüggéseket. Ha két lábon járó sztereotípia tudok is lenni sokszor, neki akkor is szeretnék bepillantást engedni a kulisszák mögé. Nincs ennek nagyon racionális oka, de így van ez rendjén talán. A lényeg inkább az, hogy érzés alapján felé érdemes így viszonyulnom. - Nincs mit köszöngetni, én csak tényt állapítok meg. Dögös vagy, és kész! - nevetem el magam, mint aki éppenséggel azt mondta, hogy a fű kék, az ég zöld, a macskák meg feljárnak megenni a holdat, ami sajtból van és ezért fogy el bizonyos időnként. Na jó, azért nem... de amit mondtam, azt úgy is gondoltam, még ha picit cukkoltam is a kis latina-t mellette. A hangulat mondjuk gyorsan változik és ha a mosoly nem s tűnt volna el az arcárl, ezt akkor is élvezném. Estéken át hangolódtam arra, hogy tömegek hangulatát figyeljem, hogy arra hassak, így nem jelent nagy kihívást mindennek az értelmezése, a szavak pedig csak tovább visznek ezen az úton. Nem válaszolok azonnal, mert azzal valamiféle felszínességet mutatnék, hogy nem gondolom végig amit mondott, hogy nem tulajdonítok neki jelentőséget, így csak csendben vagyok egy picit, amíg zsebemben a fülbevaló után kutatok. - Hé, Adriana... - morrantam fel szelídebben mint eddig karcos, mély hangomon. Abban mondjuk már nem voltam biztos, hogy melyik megszólítást szereti, de én tegnap este ezt szoktam meg. Ösztönösen átkarolom a vállát, és picit közelebb húzom ha hagyja. Nem, ebben most semmi olyan nincs, mint tegnap este, ez egy másik gesztus, annál is inkább, mert a vigasztalónak szánt ölelés mellett másik kezemmel visszaadom a fülbevalót. - Miután nagyon fontos neked, ennyi bőven elég volt. És nem tudom, hogy mi történt, meg biztos, hogy nem is tartozik rám. De azt nem gondolom, hogy haszontalan lennél. Azért végképp nem, mert azt látom rajtad, hogy szereted édesanyádat, bármit is tettél te, vagy tett ő, netán mondtatok egymásnak. A többin meg majd az idő segít. - ha pedig még ezt is engedi, picit megsimogatom az arcát is, de mást nem teszek, csak ülök vele tovább picit csendben, hogy rendezni tudja a gondolatait. Igazából most találkozunk másodszor, de mivel az előző alkalommal bizonyos tekintetben elég messzire jutottunk egymás privát terében, természetességgel jönnek a gesztusok belőlem. Mondjuk eleve közvetlen figura vagyok, ilyen tekintetben talán máshol van a komfort zónám.
Ó , egyke? Szomorú, mindig is úgy tartottam, hogy az embernek szüksége van egy testvérre, akivel minden bánatát, kétségét és örömét meg tudja osztani, bár neki ott a banda, de az azért mégsem ugyan az, vagy csak szerintem, nekem mindig is volt bátyám, lehet, hogy én ezért vélekedem erről másként, ami nincs és soha nem is volt, az nem tud hiányozni, nemde? Legalább is az esetek többségében ezt szokták mondani, tiszta közhely, tudom, de olyat még sem kérdezel, hogy de mégis miért? Mondjuk az utóbbi időben én is sokszor éreztem azt, mintha egyke lennék, sőt árva, de ez az én családi drámám, az én felfogásom... - Jól van, jól van, nem akartam én ezzel senki lelki világába beletaposni, csak új és ismeretlen számomra ez a világ, és lásd be, hogy kívülállóként azért más látni valamit, mint benne lenni, azt hiszem ebből születnek az előítéletek. De köszönöm, hogy beavattál, hogy kicsit beláthattam, hogy mi van a fények és a csillogás mögött. Minden ember hiú, minden nő hiú, persze, hogy engem is érdekel, hogy csinosnak, dögösnek tart e, mi nők ezért öltözünk és sminkelünk órákat, hogy mindig azt nyújtsuk amire elcsöppen egy srác nyála, jó mondjuk nem mindig érdekel, hogy ki mit gondol, ma is csak farmer, haspóló és tornacipő van rajtam, meg is jegyezte, hogy a szoknya jobb, persze, mert alá tud nyúlni, pimasz fráter, nem eszik azt olyan forrón kedvesem. El sem hiszem, hogy milyen végtelenül kedves gesztussal kezelte le, hogy majdnem elbőgtem magam, pedig csak azt kérdezte miért adja vissza a fülbevalóm, sajnos ez a téma túl érzékeny számomra, mégis tökéletesen vette ezt a kanyart, érzem édes illatát, ahogy átölel, bőrének puhaságát, ahogy végig simít az arcomon, és nem bírom ki, finoman érek állához és döntöm lejjebb, hogy finom, puha kis puszit leheljek ajkaira. - Köszönöm, hogy megőrizted nekem. Süllyesztem a zsebembe, állán lévő ujjam finoman húzom végig szakálla mentén és teszem vissza az ölembe. - Egyébként, hogy ne zavarodj bele. Adriana Corazon Castillo a teljes nevem, van aki Adriana-nak, van aki Cora-nak, a bátyám Addie-nak hív, mindegyikre hallgatok, amelyik neked jobban tetszik. Vontam vállat, talán csak kicsit zavarban vagyok az előbbi miatt, és azért fecsegtem ennyit és tárgyaltam túl a nevem...
- Nem lelki világ ez, csak ilyen a mi életünk. Persze nem minden zenészé, mert vannak sokan akik session zenészek mondjuk, stúdiós melókat vállalnak, abból élnek. Mások meg mostanság a youtube-ból igyekeznek megélhetést csiholni. Nem hibáztatom őket, ha valamilyen szinten nem is értek velük egyet... de én is megjártam a hadak útját. Dolgoztam hangszerboltban, adtam gitárleckéket... - vonom meg a vállam. - Bármit, ami mellett lehetett próbálni, koncertezni. A fények mögött pedig mindig ott vannak az árnyak, a sötétség. Így van ez rendjén. - vonom meg ismét a vállam picit, mert mindez már-már közhely is. - Te amúgy mivel foglalkozol? Tanulsz netán? - az, hogy én végül nem tanultam tovább, nem jelenti, hogy mások is ezt az utat járnák. Sokaknak eleve jól jön az a pár plusz év, mert inkább akkor jönnek rá, hogy valójában mit akarnak csinálni. Adriana meg elég fiatalnak tűnt nekem, bár az is lehet, hogy a bájos pofija csalt lépre. Minden értelemben. Adriana gesztusai, ahogy a hangja cseng, az elég árulkodó s nem tudok másként tenni, mint, hogy ösztönösen vigasztalni kezdem. Erre is leginkább kisebb gesztusokat alkalmazok, mert nem ismerem annyira Őt, a családját, az életét, hogy hasznosat mondjak. Akkor meg minek böffentsek fel a szükségesnél több közhelyet? A kis puszi azért meglep, de könnyed mosollyal fogadom azt. - Ugyan... nem kellett volna ezt elvennem. Bár nem tudtam, hogy ilyen fontos. - mondom, míg a kis simításra tovább mosolygok, hogy aztán következő szavaira elnevessem magam, ahogy érzékelem, hogy egyfajta fecsegő zavar uralkodott el rajta. - Minek neked ennyi név, scrabble-özni? - nevetek, ugratva picit. - Amúgy meg lehet én inkább nyuszifülnek foglak hívni, az hogy tetszik? - cukkolom tovább, hátha sikerül egy kicsit jobb kedvet varázsolni pofikájára, amit ismét meg is simogatok, ahogy vállát is picit. Tudtam, hogy tüzes teremtés, de... volt benne valami bájos nyuszikás is, a cicás metszésű szemek mellett. Remek, lassan egész állatkertet sorolok fel! De legalább alaposan elnézegetem kedvemre addig is, amíg ezt a sok ökörséget elgondolom (szerencsére) ki nem mondva.
H irtelen nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, hiszen amikor legutóbb láttam ezt a srácot, mindketten erős alkohol mámorban úsztunk és hát nem túl sokat beszélgettünk, bár egymás cukkolása elég erőteljesen vitte a párbeszédeink fonalát, végül még is egymás karjaiban kötöttünk ki, elég illetlen módon, főleg ahhoz képest, hogy egy folyosóról beszélünk és elég nyílt terep ahhoz, hogy ne ott csináljuk azt amibe belekezdtünk, és most itt ülünk, érzem, hogy zavarba hoz, és, hogy ez is a célja, igyekszik mindig úgy válaszolni, ami után lángoló vörös az arcom, és tényleg csak beszélgetünk, de mindenről, ez új, mondhatjuk így is, kevés ember, vagyis módosítok, kevés férfi akar csak úgy leülni és beszélgetni velem, üdítő újdonság, főleg, hogy mennyit tud beszélni az életéről, a zenéről, annyi mindent tudok meg tőle egyetlen mondatával, hogy szinte teljesen megtelíti a gondolataim, lesz min agyalnom rendesen. - Mindig is sejtettem, hogy a látszatnál nehezebb egy zenész élete, de azért jó sok mindenen mehettél te is át, amíg eljutottál idáig, legalább is azok alapján amit elmondtál ezt sikerült leszűrnöm. Gitárleckék? Hm, jól hangzik. Vihogtam halkan, mert azért az jóval bonyolultabb annál, ahogy kinéz, hogy fog egy pengetőt és tépi a húrokat, persze mit értheteken én laikusként hozzá, aki mindösszesen csak ennyit lát, a bele fektetett energiáról meg fogalmam sincs, pedig gondolom nem lehet könnyű. - Fogalmazhatunk így is, bár a legutóbbi vizsgaim valószínűleg sorba buktam, de igen, tanulok és dolgozom is. Én nem vagyok ennyire izgalmas, egy unalmas kis aktakukac vagyok egy nagy vállalatnál, a szakmai gyakorlat kötelez. Szinte még rosszul is érzem magam amiatt, hogy az én életem ilyen kis egyszerű, sosem voltak nagy vágyaim, vagy nagy ambícióim, tettem amit mondtak, tanulj és kész, és persze én is csak jót akartam a családomnak, követve mindent ami feltétel volt, hogy ne küldjenek vissza. - Honnan is tudtad volna, hogy nekem mennyit jelenthet egy darabka fém. Őszintén én sem gondoltam ebbe bele, amíg el nem vette és meg nem kellett indokolnom, hogy miért is kell nekem... Nem tudom mi fogott el, amikor ajkaim érintettem az övéhez, jól esett, akár a kedvessége, vagy az, hogy szavak nélkül is tudta, hogy mire van szükségem. - Hát erről kérdezd meg mamá-t. Kuncogtam zavaromban, a latin családok szeretnek hosszú neveket adni, lásd a testvérem sem úszta meg mindezt. - Miért pont nyuszifül? Vontam fel zavarodottan a szemöldököm, egyszerre volt hízelgő és kicsit fura is, nyuszifül...
- Semmilyen hivatás nem könnyű és mindegyiknek megvan az unalmas, vagy épp lélekőrlő része. És persze azok a pillanatok is, amik a csúcspontot jelentik és ezek nálunk azért gyakoribbak. Az utamról meg talán egyszer majd mesélek. - teszem hozzá egy kis vállvonással, mert igen, végső soron ez is egy munka. Nem véletlenül hívják szórakoztató iparnak sokszor. Jobb esetben a tagjai is szórakoznak közben, helyesebben az ipar természet miatt és az erre való ráébredésnek hála indul el sok ember az önpusztítás útján ami a belecsempészett szórakozást jelenti. - Jól hangzanak a gitárleckék? Be akarnál iratkozni a fürge ujjakra? - nevetem el magam. - Vagy arra, hogy egy tagbaszakadt skandináv hátulról átkarolva javítgassa a hibáid a gitáron? - cukkolom tovább kuncogva, mert ennyi közvetlen játékosság bőven belefér és amúgy is van Cora-ban valami annyira aranyos, ami erre késztet. Tetszik a tűzről pattant kis latin lány, annyi bizonyos. - Azért mindet csak nem buktad. De munka mellett nem egyszerű. És... most elképzeltelek téged kis unalmas aktakukacot kiskosztümben titkárnő szemüveggel... hát, azt hiszem az se lenne annyira unalmas! - tartom fent továbbra is komiszul vigyorogva a cukkolást és az alapvetően huncut, könnyed beszélgetést, mert végső soron minek morcoskodni, ha nem muszáj? Van egy csomó komoly dolog ezen a világon, éppen elég azzal marcona módon szembenézni. És alapvetően tegnap este is tök jó volt a piától átitatott hasonló évődés. A nagy kérdés, hogy ez józanul, vagy kvázi-józanul is ilyen? Mert ha igen, akkor abban bőven lehet még fantázia. És igen, ha már a komolyságra gondoltam, hát az be is üt, valamilyen szinten érzelmesebb fronton azért. A viccelődésből hamar jutunk oda, hogy vigasztalni akarom a másikat. Miért? Mert látom, hogy szüksége van rá és látom azt is, hogy érdemes rá. Van valami egyszerű, nyílt és őszinte a leányzóban, ami képes kicsit meglágyítani és a viszonyulásom ehhez képest változik is, nem tolom tovább fullba a kretént. Kicsit jobban az ölelésembe húzom, miután elcsattant a csókocska és meg-megsimogatom a pofiját mellé persze. -Azért, mert a nyuszik aranyosak, mint te, és elsőre tűnhetnek alamuszinak, de azért nagyot ugranak... és hát egy nyuszit is erős kedve van az embernek megsimogatni, dédelgetni, ahogy téged is. - simítok végig arcocskáján, majd játszom el álla alatt ujjaimmal, hogy aztán most én húzódjak közelebb és csókoljam meg határozottabban, mélyebben, persze csak ha engedi. Akkor pedig egy kisebb kellemes csókcsatában lehet a leányzónak része. - Vagy mondjam azt, hogy Playmate nyuszilánynak is elég csinos lennél és azért? - kérdem kuncogva a csók után, ahogy próbálom ismét felvenni a korábbi játékosabb hangvételt. A szomorú témára szerintem most nincs igazán szüksége, egy nyilvános hely padján ücsörögve biztos nem. Majd talán egyszer máskor, máshol.
E bben most maximálisan egyet értek, egy hivatás sem könnyű, mindennek megvan az árny és a szép oldala, csak nos fogalmazzunk úgy, hogy az én munkám kevésbé veszélyes, maximum az a veszély fenyeget, hogy rám dől egy polcnyi akta, mondjuk az sem lehet túl kellemes, és amennyire néha roskadoznak lehet, hogy komoly veszélyben vagyok odabent, de ezt a gondolatmenetet most inkább csak viccesnek találom, mintsem komolyan is vegyem, esetlegesen az unalom ölne meg az irodában, főleg egy hétfő délelőttön amikor meg nagyon munka sincs, nemhogy izgalom vagy bármi ami kicsit is felpezsdíti az ember lányának egyébként is izzó vérét, bár jelenleg inkább a másnaposság izzik bennem, de az mocskosul. - Öhm, talán, mondjuk... Éreztem ahogy lángvörös lesz az arcom, én és a gitárleckék, ez jó vicc, bár úgy érzem ő sem pont tanítani szeretne, legalább is nem hangszeren játszani, vagy, jó most már kezdek belezavarodni a saját gondolatmenetembe. - Szólok előre, nincs túl jó kézügyességem, lehet, hogy párszor keresni kell azt a pengetőt. Forgatom meg ujjaim között amit tőle kaptam még az éjjel, esküszöm, hogy csak kívülről volt határozott a mozdulat, belülről úgy reménykedtem, hogy csak ne most ejtsem el.... - Ó, szóval dédelgetni való vagyok? Na ezt se hallottam még. Vigyorodtam el, hát, hogy is mondjam sok jelzőt intéztek már irányomba, de egyik sem arról szólt, hogy bárki is simogatni és dédelgetni szeretne, a szexuális célzások sokkal inkább orientálódtak a külsőm bizonyos pontjaira. Ugye most nem kell kifejtenem az utcán elég sűrűn használt nyelvezeteket, bár a fejhallgató egészen jól szűri az efféle megjegyzéseket már, ha belefeledkezem az adott számba, már észre sem veszem. Nem mondhatnám, hogy nem lepett meg, hogy megcsókolt, mert de, bár nem tudom mi másra számítottam, főleg azután ahogy tegnap egymásnak tudtunk esni egy istenverte folyosón, ó ha mamá ezt látta volna, életem végéig bezár, vagy zárdába küld, a vallás mintaképe, csak évekig játszotta meg jól magát az egész család előtt, kíváncsi vagyok akkor hol volt az a nagy vallás... - Azért ne essünk túlzásokba, a Hefner villát azért kihagynám. Vihogtam halkan, be kell vallanom, hogy tényleg jól érzem magam a társaságában, ami csak kicsit meglepő az elmúlt időszakomhoz képest...
Cora zavara módfelett szórakoztató számomra. Miért? Egyrészt, mert ez az egyébként tüzes, nagyszájú leányzó még aranyosabb ilyetén formájában. A másik pedig az, hogy én inkább ezt tartom egyfajta bóknak, ha zavarba tudom hozni a másikat, az valahol nagyobb elismerés. Harmadrészt? Rockzenész lennék, a zavarkeltés, a megbotránkoztatás a terepem valahol. - Majd dolgozunk a kézügyességeden! - teszem hozzá nevetve, ezen már nincs mit ragozni és egyébként sem lenne célszerű, ha nyuszifül feje lerobbanna a feltoluló túlzottan sok vértől, ahhoz túl csinos a buksija. Mondjuk a folytatás részben erre is vonatkozik, mert az kétségtelen, hogy tetszik a leányzó és a társasága nem csak attól kellemes, hogy jól néz ki, de a kisugárzása, ahogy beszélgetünk, azt is élvezem, kár is lenne tagadni. - Igen, az vagy. Ne érts félre, csinos vagy nagyon is, szép arc, tökéletesen vonzó kerekded idomok ahol ez jól mutat, de ezzel együtt is van benned valami, ami miatt az is elégedettséggel tölt el, ha mondjuk a karjaimban tarthatlak, cirógathatlak. - kicsit szelídebb mosollyal mondom mindezt ahhoz az általánosan ragadozóra emlékeztető stílushoz képest, amit eddig inkább képviseltem akár tegnap-, akár ma egészen addig, amíg el nem kámpicsorodott. Igen, azt hiszem az volt az a pont, ahol egyértelműen erre fordultak bennem a dolgok és ilyen oldalát is kezdtem meglátni. De ahogy mondtam vonzó is számomra, így nem állom meg, hogy ajkaiba bele ne kóstoljak újra. - Ó, pedig biztos jól mutatnál egy címlapon! - cukkolom kicsit a leányzót egy kis kuncogás kíséretében. - De nem biztos, hogy odaadnálak vén perverzek kezei közé, elég, ha számomra vagy nyuszilány! - teszem még hozzá tovább folytatva a játékot, pláne azután, hogy ezen legalább már nevetett és azért csak sikerült felvidítani. Egy-két puszit ki is osztok a szája sarkába, a pofijára, majd az álla alá és a nyakára is, hogy aztán ismét a szép zöld szemekbe nézzek.
K ezdem lassan felmérni ezt az egészet, legalább is merem remélni, különben ott vagyok ahol belekezdtem, és megint csak nem tudok semmit, amit nagyon nem szeretek, és jelenleg van elég kibogozni való, ebben a katyvaszos, csinos kis buksiban. Érdekes váltásai vannak a provokatívan szókimondó és a kedves srác között, bár valószínűleg az utolsó csak az én jobbkedvre derítésem érdekében bukkan néha felszínre, és pont e miatt nem tudom felmérni, hogy most akkor az aranyos pasi lenne a domináns éne és ezt próbálja bármilyen módon elnyomni, és adni a macsót, akár egy múltbeli rossz döntés miatt vagy pedig tényleg ez a vad hapsi az igazi és csak néha bepillantást enged abba ami mélyebben gyökerezik, de végül is nem szereti a sebezhető oldalát, bárhogyan is legyen, nem tudom még most ezt is rendbe rakni magamban, amikor konkrétan egy kanapén alszom, ahonnan mennem kell és e miatt ideiglenesen ott kell hagynom az egyetemet, hogy fizetni tudjak egy albérletet. - Ez nagyon jól hangzik, egyszer talán élni is fogok vele. Érzem, hogy ez nem hangzott túl meggyőzően, próbáljuk meg menteni a menthetőt. - Nézd, egy kicsit sok minden jött össze most, családi drámák sorozata, a bátyám minél hamarabb ki akar paterolni, hogy egyedül lehessen megint, én nem vagyok hajlandó vissza menni a mamához, szóval még nem tudom, hogy adom be mindenkinek, hogy ott hagyom az egyetemet, hogy munkát vállalva fent tudjak tartani egy saját albérletet. Itt már kezdek elég kínosan kacagni, túl sokat beszélek, már megint. - De ez, nem a te problémád, ezzel csak azt akartam mondani, hogy kicsit sok minden kavarok odabent. Játszom zavartan a tincseimmel, már lassan hurkot kötök az ujjam köré. - Bár tény és való, hogy ha nyuszi lánynak állnék megoldódna az összes problémám, csak hát nem nagyon csípem a nekrofiliát. Grimaszoltam egyet nevetve, de úgy érzem szegény srácra ráférne egy löket tömény, hogy most újra éledjen, mert szerintem elvesztettem. - Ne menj a fény felé! Inkább dobj be valami erőset és hívj ha meg tudtál emészteni. Talán ez a legbölcsebb amit most tehetek.
Nem volt rövid a tegnap este sem Cora-nak, sem nekem, bár én már megszoktam az ilyesmit. Valahol azt éreztem, hogy ez eléggé rányomja a bélyegét a hangulatára, a viselkedésére, de az én oldalamon meg ez egy olyan dolog volt, amit megtanultam már kezelni. Mondhatni a pillanat megragadása és leszakítása volt az egyik szakterületem. S ezt tettem ma is. Abban biztos voltam, hogy érdekel a leányzó, hogy eddig tetszik a társasága, de más dolgokban már nem, ez viszont nem tartott vissza attól, hogy ne kísérletezzem. A puding próbája az evés ugyebár! - Előbb is mondhattad volna, hogy szappanoperában is szerepelsz! - nevetem el magam a hirtelen közlésekre. Elsőre leginkább csak humorral tudom kezelni a dolgot. Ahogy mondta, végső soron ezek tényleg nem az én problémáim voltak s ahogy egy eklektikus körmondatba zsúfolva megkapom, úgy nyilván nem is lehet rá sok értelmes dolgot mondani. Szar közhelyeket mondjuk. - Hát, kurvára nem én vagyok a mesebeli herceg sajnos, úgyhogy nem tudlak fehér lovon megszöktetni a káoszodból, hogy diabéteszben haljunk meg valami csöpögősen édes naplementés snitt keretén belül. Szar ügy az egész így első hallásra, annyi biztos. - merengek el picit. Kétségtelen, hogy a kiscsaj egy kétlábon járó káosz jelenleg, de én lennék az utolsó, aki ezért követ vetne rá. Nekem is voltak zűrös pillanataim, amikor napról napra éltem, amikor ha nincsenek jó barátaim, én is egy padon húzhattam volna meg magam (bár ha megerőltetném az emlékezetem lehet lenne ilyen eset). Nem tudom, hogy ő hogy jutott ebbe a helyzetbe, mert azért az egyáltalán nem mellékes, ugyanakkor olyan húrokat is penget bennem a magam múltja mellett, ami miatt továbbra is cirógatom, nem távolodom el tőle, nem juttatom kifejezésre, hogy "vidd akihez akarod a káoszod kisanyám". - Ezzel együtt is azt tudom mondani, hogy ha nagyon összecsap a fejed fölött a szar és megszorulsz, akkor hívhatsz nyugodtan és segítek valahogy. Tapasztalatból tudom milyen jó, ha az embertől nem lökik el a segítő kezet és nem egy híd alatt kell meghúznia magát. Akkor is, ha nem ismersz alaposabban, éppen ezért ez csak egy utolsó utáni vésztartalék. - nincsenek illúzióim és elkúrt romkom lenne, filmes irrealitás, ha azt mondanám most azonnal, hogy csöveljen nálam. Ennek semmi alapja nem lenne, akkor se, ha jól csókol, ha eddig élveztem a társaságát és még ő se kaparta ki a szemem sem a tegnap estéért, sem a mostani dolgokért. Ez nem garancia semmire. Azonban ahogy az előbb is gondoltam, ahogy nekem segítettek, így pontosan tudom másnak is mennyit érhet ez a szükség órájában és ezt az ajtót ilyen tekintetben nyitva hagyom számára. Viszont amilyen kis harcinyuszinak látszik eddig, esélyesen latinos gőggel hamarabb rokkanna bele, semhogy éljen ezzel. Gondolom én. - Látod, az erkölcs azoknak a luxusa, akiket nem szorít sarokba valamilyen szükség! - nevetem el magam, mert nyilván viccelődtünk itt a dologgal, de igazából sokan így lépnek a bűn útjára, így kényszerülnek lopni akár... Jó ez a marha nagy szabadság, csak leginkább azt jelenti, hogy neked jogod van megfagyni a híd alatt is, meg a limóban pezsgőzni is, de segítséget egyikhez sem kapsz állambácsitól. Végső soron azért az a neve, hogy amerikai álom, mert aludnod kell, hogy elhidd... - Nem tudom a tegnapi napra ma mennyire fogok ráinni, majd meglátom. - vonom meg a vállam. - De legyen így! Vagy én hívlak, vagy, ha te szorulsz meg nagyon, akkor majd keresel én meg intézkedem. - mondom még, egy finomabb puszit nyomva ajkaira, aztán elengedem. - Addig is viszlát és kösz a halakat! - vigyorodom el, majd felállok, intek s távozóra fogom. Szavaiból úgy éreztem, hogy most marhára nincs szüksége az én társaságomra, van neki elég baja. Én pedig nem fogok ráakaszkodni, mert semmi értelme nem lenne és hát nagy fiú vagyok én, el tudom magam foglalni bőven! Akárhogy is, érdekes volt ez a második találkozás is.
Kezdőlap
