erős nyelvezet

Aki nem stúdiózott még, nem tudja, hogy milyen feszültség is ez. Színpadon lenni, élőben zenélni mindig könnyebb, mert ott lehet mismásolni, a helyzet elfedi a hibákat, együtt mozog a zene minden sávja. Van azonnali visszajelzés is a közönségtől és az esetek túlnyomó többségében szinte feltétel nélküli, pozitív szokott ez lenni.
A stúdióban viszont a gép könyörtelenül adja a takt jelet, neked tartanod kell a tempót, ott van az, amit a többi sávban már rögzítettünk, a zenésztársaid figyelnek téged, na meg egy hangmérnök és egy producer a süketszoba üvegének túloldalán. Aki meg pont nem a hálás közönség, nem rajongók. Azért vannak ott, hogy segítsék a munkát, hogy a legjobbat hozzák ki a zenéből, de ez kritikával, cseszegetéssel jár. Persze a legnagyobb zenei zsenik, az elég akaratosak és a beképzelt faszok nem foglalkoznak ezzel, nem fizetnek producert, vagy nem olyat, aki keményen beleszólna a munkájukba, de szerintem pont ezért nem is jutnak sehova egy idő után. Amikor úgy érzed, elkaptad a fonalat, mert évek óta tolod, tudod, hogy mi kell és nem kell, hogy valaki azt mondja "megy ez jobban is, játszd fel még egyszer!" , na akkor kurvára tévedsz.
Minden szülés-születés szenvedés, meggyötrő annak, aki a világra hoz valakit-valamit, és annak is, aki a világra jön. Nincs ez másként szerintem sokszor a zenével sem, pláne, ha az valami értéket akar képviselni. Hülyén hangzik, de férfi létemre a kreatív szülési fájdalmakat kellett, hogy most átéljem. Jó ötletnek tűnik unisono kétszólamú szólóbetéteket írni egy dalba, főleg, hogy az alapvetően zúzós témáinkat ezek a melódiák dobják fel igazán, egy olyan plusz emelkedettséget adnak a daloknak, ami a reszeléstől elkülöníti őket, amire valaki felkaphatja a fejét, ha meghallja. Mi pedig mindig a legkatartikusabbnak ígérkező dallammeneteket választjuk erre a célra, nem véletlenül. A dallamot együtt éneklős katartikus muzikális orgazmus blokkok ezek, de, hogy kurva nehéz őket összehozni, az is biztos. Főleg azért, mert nem elégszünk meg az egyszerű képlettel, tekeréssel van keverve ez az egész, és ezt taktra pontosan kell feljátszani.
- Alakul ez Lindström, de a kezdés még tétova, az ereszkedő futamnál meg inog az a 190 bpm-es tempó. Újra! - hallom a hangszórókból, ahogy a producerünk a süketszoba mikrofonjába beszél, én meg fogaim közé kapva emelem fel jobbom kinyújtott ujjakkal, hogy oké, csak éppen utána a középső kivételével be is hajlítom az ujjaim. Majd megint hallom azt a szájbakúrt csipogó kattogást 190-es tempóval, a pengetőt megfogom, és nekilátok az E-moll szólóindító futamnak. Izzadok már, mint kurva a templomban, a kezem csúszik a fehér, japán gyártású Les Paul custom nyakán már, ami nem segít a helyzeten. Személyes hiúság, de kb. csak fehér gitárokon szoktam játszani, a színpadon V és Explorer, de a stúdióban ez a kényelmesebb az ülős, molyolós munkákhoz, ahol mindent alsó hangon két sávban kell feljátszani per kopf. Alsó hangon... és abban nincs benne, hogy hányszor futsz neki a dolognak, mire meglesznek azok a tényleges sávok, amik fel is kerülnek. Végig küzdöm ismét a szólót, hogy aztán mély levegőt nézve nézzek fel a hangszer nyakáról.
- Majdnem, majdnem! Még egyszer! - na ez az a pont, ahol én lenyúlok a lábam mellé, és a sörös dobozt odabaszom a, - szerencsére törhetetlen -, üvegnek, aztán a fülhallgatót már sokkal óvatosabban veszem le és rakom oldalra, majd felállok, kezemben a gitárral, hogy a motoros bokacsizma döngő lépteitől és a szűk kék farmeron lógó láncok csörgésétől kísérten csörtessek ki a süketszobából, az ajtót bebaszva magam mögött. Kell valami, ki kell szellőztetni a fejem, vagy nem tudom, de meg fogok bolondulni!
Ráadásul pont ez az a nap, amikorra Dave húgicáját is berendelte hozzánk a stúdió, hogy a készülő dalt felénekelje, mert aztán ami így összeáll, azt hallani akarják. Nyakunkba akarják varrni a csajszit amióta meghallották tőle azt a feldolgozást a jogi osztálynak hála. Ha nem kutakodnak a jogdíjak miatt, és nem akadnak rá... mondjuk akkor is szarban lennénk a hangszálaim miatt igazság szerint. Szóval kénytelen voltam most ebbe a meghallgatósdiba beleegyezni és adni Katherine-nek egy időpontot, meg a brooklyn-i stúdió címét. Őt későbbre hívtuk persze, hogy jobban készen legyünk a mai sávokkal, de most kicsit megakadtunk. Nem is foglalkoztam igazán az idővel jelenleg, olyan sikeresen felbasztam maga. A koncentrálástól még melegebbnek érződött a benti idő, így fekete ingem felső három gombja is ki volt már gombolva, ujja feltűrve könyékig s így viharzok ki a folyosóra, hogy aztán megállva azonnal cigi után kezdjek kutatni. Mert ha nincs a zsebemben, akkor az fix, hogy bent maradt, oda meg tuti nem megyek vissza. Az pedig azt jelenti, hogy valahol amúgy tarhálni kéne. Lehet a portásnak van?

erős nyelvezet

Nem voltam rózsás hangulatban. Mondhatni kibaszottul mérges voltam. De a baj az volt, hogy a haragmonak nem volt külső céltáblája. Nem a többiek és nem is a producer tehetett arról, ami bent történt. Még a kiadós hájfejűek sem. Csak én magam és ez volt a kicseszett idegesítő ebben a helyzetben, a helyzeten pedig nem segített, hogy ezt mások előtt adtam ki és még ez is ott volt a vállaimon, hogy tudtam: magamból csináltam csak hülyét.
Persze a többiek is voltak már ilyen helyzetben, a producer meg hozzászokott az ilyesmihez, de akkor is volt egy szint, amit elvárt magától az ember és én azt nem ugrottam meg emberileg sem ebben a helyzetben, ez pedig kurvára szar érzés volt. Ennek az egésznek pedig az a hátránya, hogy mint a szorongás és a neurózis, csak spirálban visz tovább és nem oldja meg a helyzetet, hiába ismerem fel. Az csak olaj a tűzre.
Meg kellett nyugodnom és a "nyugodj le attól megnyugszol" szint ilyenkor nem szokott bejönni. Inni nem kéne, mert az tovább rontaná a teljesítményem, és más tudatmódosító se lenne most az igazi. Szóval kéne egy cigi. Csak az meg bent maradt. Ekkor tűnik fel a vörös cirmos igen hirtelen, szóval nekem is szalad és visszapattan rólam. Szerencsére van ott bőven olyan légzsák, ami megfogja az ütközést. Meg is nézem magamnak, mert meg kell hagyni állati dögös teremtés volt, de ezzel együtt is a barátom hugicája, ami miatt sosem voltam vele kedvesebb: szar volt valahol, hogy azért kellett volna, de akkora ajtócsapkodást meg nem ért volna meg, amit ez a zenekarainkban bármikor okozott volna, márpedig Dave-el mi évek óta együtt zenéltünk jóban-rosszban. Ha össze-összebalhéztunk azok sosem voltak túl komolyak. Tudtam, hogy nélküle olyan lett volna, mint fél karral élni és lehetett bármilyen csinos a bögyöske, ez még engem is vissza tudott tartani.
- Szia Kat! - mondom én, hogy macska, még a nevében is benne van! Úgy is pislog fel rám. Nem teszem szóvá szelességét, mert én is az voltam és akár hallhattam is volna tűsarkai kopogását. Indulatosságom ellenére csak kezdem kicsit visszanyerni az önuralmam a jelek szerint. - Jókor jöttél. - vonom meg a vállam, majd folytatom. Lehet nem jött időben, fingom sincs most hány óra van és mikorra kellett volna, annyira más öntötte el az agyam.- Szóval ahhoz semmi közöd, hogy egy szál cigire vagyok az ámokfutástól! - kérdésére bólintottam, majd hátrafelé intettem a vállam fölött, hüvelykujjammal mutatva.
- Jaja, bent van mindenki a bandából, már egy ideje melózunk. - lehet más körülmények között valami csipkelődő, vagy kicsit epés megjegyzést is fűznék ehhez, de most nem. Adott állapotomban lehet gázabb dolgot mondanék, mint ami belefér és ha már a kiadó ránk akarja tukmálni, akkor nem kéne jobban kavarni a szart. Így is elég hajmeresztő lesz a dolog, és lesz feszkó.