Anémiával élni pontosan olyan, mintha állandóan szilánk lenne a körmöm alatt, vagy mintha  ott lenne az a bizonyos borsószem a matracom alatt, amit hiába keresek, nem találom, snem tudom eltávolítani onnan. Nem annyira kiemelkedően fájdalmas, vagy gyötrelmes betegség, amitől ne élhetném úgy a mindennapjaimat, mint előtte. Helyette pontosan annyira kellemetlen, hogy az egész családom életét felforgassa, akár csak minimális mértékben is. A fáradékonyság, a szapora szívverés és a nehézlégzés mind olyasmik, amelyek el tudnak rontani, sőt teljes mértékben meg tudnak akadályozni egy-egy közös családi programot. Egy hét éves kislánnyal egyébként sem voltunk azok a fajta szülők Irával, akik mindenféle extrémsportot hajszoltak volna az élmények és adrenalin miatt. Viszont nehéz volt a leggyengébb láncszemnek lenni egy vidámparklátogatáson, vagy arra kérni a férjemet és a kislányomat, hogy lassabban, több apró megállóval tegyünk látogatást az állatkertben. Ira maximális támogatása ellenére sem szerettem volna teher lenni nekik, ami miatt minden reggel azzal az elhatározással keltem fel már sok éve, hogy akármi történjék is, meg fogom erőltetni magamat. Könnyű lett volna azt mondani, hogy az anémia miatt lemondok bizonyos dolgokról, a családomtól pedig elvárom, hogy maximálisan ellássanak és az én betegségem köré építsék az életüket. Tapasztalatom ugyan nem volt abban, hogy milyen ezt az életét élni, de semmiképp sem szerettem volna megmérgezni a kapcsolatomat és a családomat ezzel a hozzáállással. Komolyan vettem az orvosi vizsgálataimat, szigorúan tartottam a diétámat és ha a testem jelezte, hogy elérte a tűrőképessége határát, hallgattam rá. Butaság lett volna addig erőltetni magamat, hogy egyenesen ártsak vele, hiszen akkor csak még több aggodalmat okoztam volna a környezetemnek.
Pontosan ez volt az oka annak is, hogy a tanítás mellett döntöttem. Más talán az írói karrierjére koncentrált volna, én viszont nem szerettem volna teljes mértékben a rutinok rabja lenni. Vannak az életnek olyan területei, amikor rendben van, ha valaki monotonitásra vágyik - mondjuk Ronnie rutinját tekintve kifejezetten fontos az, hogy ő és mi is tudjuk, hogy a nap bizonyos időszakaiban milyen tevékenység következik. De emlegethetném azt is, hogy a vitaminok szedése is egy apró, de annál hasznosabb rutinnak számít.
A tanítás viszont mindig más volt. Félévről félévre újabb hallgatók léptek be a tanterembe, más gondolatokkal és elvekkel. Mindig mást kaptam egy-egy csoporttól, épp ettől vált az egész rettentő szórakoztatóvá. Teljesen meg tudtam érteni a férjemet, aki a hivatásának választotta, hogy egyetemen tanítson, a kutatás mellett. Lényegében a mai nap sem alakult másképp. Egyszerre pezsdített fel és szívott le az órám, aminek vége volt ugyan, hazaindulni azonban csak később, Irával közösen terveztem. A tény, hogy nem vezethetek pontosan olyasmi, ami egyike azoknak az apró kellemetlenségeknek, amelyek a betegséggel járnak. Nem kellene, hogy össze legyünk nőve a férjemmel, én mégis sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat annak tudatában, hogy együtt közlekedtünk, mintha nem tettük volna. Ettől függetlenül mindig volt bennem egy aprócska hang, ami halkan reménykedett benne, hogy nem fogok túl nagy terhet róni ezzel a férjemre. Akkor is, ha mi értjük meg egymást legjobban a Földön és akkor is, ha neki van a legtöbb hely a szívemben.
A nevemet meghallva felpillantottam, amikor pedig Yindeen akadt meg a pillantásom, el is mosolyodtam. - Dee! - Integetésre emeltem a kezemet, közben pedig igyekeztem olvasni a testtartásából, az arckifejezéséből. Ahogyan helyet foglalt mellettem a fűben, talán sokkal többet elmondott, mint az első kettő együttvéve. Kíváncsian pislogtam felé, miközben szóra nyitottam a számat. - Mi a helyzet? - Szerettem volna többet tudni arról, hogy hogy érzi magát, vagy épp milyen új problémái adódnak a diákjaival, esetleg a magánéletével. Lehet, hogy nem telt el túl sok idő a találkozásaink között, de egy kedves barátot sosem lehet túl sűrűn látni.
- Kell, hogy legyen nálam valami. Miért van rá szükséged? - Nem kellett sokáig kíváncsiskodnom, hogy megtudjam az okát. A kezén látszó vércseppeket meglátva viszont kikerekedtek a szemeim és közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban lássam. - Yindee, jesszusom, mi történt? - Magam sem tudtam, hogy el tudjuk-e ezt intézni mi ketten, vagy hívni kellene professzionálisabb segítséget. - Be kellene mennünk és megnézni, hogy pontosan mennyire súlyos. - Amíg nem láttam a sebet magát, a korábban latolgatott döntést sem hozhattam meg csak úgy.
- Mindenképpen össze kellene, ez nem fog csak úgy magától összeforrni. - Nem vagyok ugyan orvos, de mióta anya lettem, inkább óvatos vagyok, mintsem hogy ne vegyek valamilyen sérülést, vagy betegséget komolyan. - Elkísérlek a kórházba, rendben? - Egyébként is elér járatos vagyok már ezekben az intézményekben, nem lett volna újdonság bemenni egyben és Dee-vel várakozni. - Szeretnéd előbb megnézni te is, vagy menjünk most rögtön? Csak mert akkor jelzem Irának. - Kérdőn pillantottam a nőre, hátha rögtön választ tud adni a kérdésre. - Elmondod mi történt?

Alapvetően annak ellenére, hogy művészeti pályán igyekszem majd elhelyezkedni és világ életemben a festészet határozta meg az életem, soha nem érdekeltek azok a témák annyira, amit a híres festők próbáltak meg egy bizonyos módon fizikailag is megvalósítani. A vallás, mint téma távol állt tőlem, bár a szüleim buddhisták, engem már sokkal inkább az amerikai identitás határozott meg. Persze ez hangozhat kicsit ellentmondásosan, mivel egy amerikai életében a kereszténység talán meghatározó lehet, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni úgy az életem, hogy minden hétvégén templomba megyek anyámékkal és a három testvéremmel. Valójában nem tartott volna túl sokáig ez a tevékenységünk, szerintem idő előtt kivágtak volna minket onnan, mivel túlságosan hangosak vagyunk az ilyen tevékenységekhez. Jad valószínűleg zavarta volna Priyát és a misét is, eközben a bátyám elsüllyedne szégyenében, amiért nem tudunk viselkedni, én pedig mindannyiukkal veszekednék, jól lejáratva ezzel anyáékat.
Mindenesetre a lényeg az volt, hogy egyáltalán nem hittem se Istenben, se másban, szimplán csak próbáltam túlélni a szürke hétköznapokat. Ezek persze nem mindig voltak túlzottan unalmasak. Az olyan alkalmak, mint ami ma is történt, határozottan gondoskodtak arról, hogy gyakorlatilag hetekig kedvem se legyen kimozdulni a házból. Kár, hogy hasonló választásom nem volt, de legalább gondolhattam úgy arra a szerencsétlen srácra, akit sikeresen molesztáltam a mai alkalommal, mint valakire, aki csak turistaként van itt New Yorkban. Nem fogunk többet találkozni, mert eddig se tűnt fel a buszon… Legalábbis én sosem találkoztam vele. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne, de amíg a vérző fülemmel lesétáltam a két megállónyi helyet, addig legalább volt lehetőségem elhitetni magammal mindezt. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy valakinek bármilyen mértékben a közelébe kerüljek, főleg nem így. Otthon pedig még annyira sem terveztem elmondani a történteket, mivel sokkal inkább arra fektetnék a beszélgetés súlyát, hogy milyen volt a fiú feneke, nem pedig értem aggódnának. Ebben a történetben maga a fenék – vagy az már seggnek számít – milyensége volt a legkisebb probléma. Vagy talán úgy is fogalmazhatok, hogy az egyetlen dolog, amivel nem volt probléma.
- Hazie! – nagyon megkönnyebbültem, amikor kiszúrtam a nőt, mikor már közel értem az egyetemhez. Tudtam, hogy ma nekik a férjével korábban vannak óráik, viszont soha nem beszéltük meg előzetesen, hogy találkozunk-e, vagy sem. Szóval talán, ha a karma létezik, annyira mégsem verhet engem, mert értem küldte ezt az istennőt és nem egyedül, az egyetemi mosdóban kell lerendeznem a fülemet, több diák szeme láttára. Mikor odaértem hozzá – igyekeztem lehetőség szerint lassan sietni, mert a korábbiakból tanultam és nem akartam még egyszer felnyalni a földet – minden komolyabb meggondolás nélkül ereszkedtem le a fűbe. Utáltam a harisnyát, attól pedig soha nem kellett félnem, hogy a combjaim összeérnének és a bőröm kidörzsölődne. Az öcsém mindig azt mondta, hogy Priyának és nekem „átköpős” lábunk van, nem kommentálnám, hogy miért. A lényeg az, hogy már tesztelte a dolgot és ezzel hivatalossá tette az álláspontját.
- Mondd azt, hogy van nálad valami fertőtlenítő – ezen a ponton már nem igazán tudtam eldönteni, hogy elsírjam magam, vagy röhögjek a történteken, de végül az utóbbit választottam – Volt egy kis balesetem, nézd.
Mikor elhúztam a kezem a fülemtől, akkor látszódtak az apró vércseppek a tenyeremen. Nem tudom, hogy pontosan mennyire nézett ki durván, de reménykedtem benne, hogy a biológia tanulmányaim még nem fakultak meg túlságosan és csak azért fáj ennyire az adott testrészem, mert sok ott az idegvégződés.
- Szerinted össze kell varrni? Nem volt lehetőségem megnézni, mert… Siettem – jobban mondva csak rögtönöztem azt a nagy sietséget, mivel nem volt jobb ötletem annál, hogy leszálljak a buszról. Még mindig jobb, mint valakinek a szemébe nézni, akinek a hátsójába mélyedtek az ujjaim úgy negyedórával korábban. Azt, hogy ezt elmondom-e neki… Még nem döntöttem el.