K önnyeimmel küzdve vonszolom magam után a bőröndöm, abban sem vagyok biztos, hogy bezártam, őszintén fogalmam sincs mit raktam el és mi az ami fontos lett volna még, ilyen lehet kapkodva kilépni valaki életéből, csak ebben az esetben nem egy kapcsolat ért véget, hanem egy család szakadt ketté, aminek talán soha sem voltam teljes értékű tagja, mindig is azt hittem, hogy van otthonom, hogy bármi is történjen van hova haza mennem, és mindez esett darabokra, mint egy kártyavár, esküszöm még a szanaszét rapülő lapokat is látni véltem ahogy pattogva földre hullnak, huszonöt év, ennyit éltem le teljes hazugságban, sok mindenre most derült fény a fejemben, hogy papá miért is taszított el magától, miért nem szeretett többé, tudta, Ő tudta, de vajon Hugo is? Tudnia kellett, hisz ő a bátyám, vagy mi is, már nekem is zavaros ez az egész, zsong a fejem, hangos duda szó és káromkodás szakít ki a gondolataim örvényéből és szinte padlóra visz, lerogytam a járda szegélyre és csak hagytam, hogy áramoljanak belőlem kifelé az érzéseim, hogy szabadon potyogjanak a könnyeim. Ezt szeretem New Yorkban, ha egy lány egy bőrönddel csücsül a padkán és zokog, senki sem jön oda, hogy megszakítsa ebben, főleg ha még latin is, mert valószínűleg egy kiadós pofon lenne belőle. Fogalmam sincs mit tegyek, hova menjek, csak annyit tudtam, hogy el kell mennem, nem maradhattam tovább abban a hazugság burokban amit a mamá szőtt gondosan körénk éveken át, és még mindig nyugodtan ücsörögnék benne semmit sem sejtve, ha véletlenül nem verem le az iratainkat tartalmazó dobozkát, csak egy régi fényképet kerestem, tudtam, hogy ott láttam az egyik albumban, de arra nem számítottam, hogy a kiboruló emlékek és papír foszlányok között bukkanok arra, ami fenekestől fordítja fel az életem, életünk, beszélnem kell Hugoval, meg kell tudnom miért hazudott, miért titkolta ennyi éven át, miért mondta, hogy az egyetlen édes testvére vagyok, miért ringattak folyamatos hazugságokba. Összeszedtem magam, szipogva fogtam egy taxit, próbáltam eltűntetni a sós nedű nyomait, de minduntalan újabb cseppek jelentek meg bánatos zöld szemem medrében. Vettem egy mély levegőt, és megnyomtam a csengőt, megkapartam a torkom, hogy próbáljam kicsit is elvenni hangom remegését. - Szia Füles. Ma itt maradhatok? Szorongattam magam mellett a bőröndöm, furcsa, hogy ha úgy adódik az ember egyetlen táskába el tudja pakolni amit magával akar vinni bárhova...
Már akkor kiszúrtam az arany karikagyűrűt az ujján, amikor átlépte a lakásom küszöbét. Itt-ott őszülő tincsekbe fordult haja, arcának markáns vonásai, a szeme alatt, s homlokán összefutó ráncok rögtön elárulták a korát. Úgy a negyvenes éveinek közepén, vagy inkább már a végefelé járó férfi. Öltözékéből, a csuklóját díszítő rolexből kiindulva, és az összegből, amit khm.. szolgáltatásaimért cserébe megfizetett, pénzes üzletembernek tűnik. Az ilyeneket szeretem. Nem kockáztatná a családját, a házasságát, tehát biztos nem fog köpni a zsaruknál. Ezúttal gondosan megválogatom a kuncsaftokat. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni... A munkaügyi központból még nem hívtak. Pedig bármit elvállalnék. Dehát a megannyi munkakereső ember közül nyilván nem a mexikói bevándorló lesz, aki után kapkodni fog bárki is. Addig pedig csinálom a magam elcseszett módján. Ennem nekem is kell, a főbérlőm pedig nem annyira jószívű, hogy csak úgy pacsira elengedjen több havi lakbért. Nyilván becuccolhatnék Addieékhez, de munkanélküliként csak egy újabb kolonc lennék mamá nyakán. Van elég baja így is a zabolázatlan húgommal. Nem hiányzik neki még a prostituált fia is. Egy épp csak észrevehető félmosoly suhan végig az arcomon, miközben átnyújtja a pénzt. Százötven dodó. Kezdésnek azt hiszem nem is olyan rossz... Begyűröm a farzsebembe. Az előszobát, és főzőfülkét összekötő boltívnek dőlve nézem végig ahogy felveszi frissen bokszolt cipőjét. Precíz mozdulatokkal köti be a fűzöt, begombolja fekete selyem ingjének ujjait, a zakóval azonban nem tököl sokat, egyszerűen csak a vállaira teríti. Elég kínosnak érzem ahogy felém nyújtja jobbját, tekintettel arra, hogy ezelőtt fél órával jóval intimebb dolgok történtek egy kézfogásnál... Mindenesetre úriemberhez illően, egy somolygó vigyorral elfogadom, majd ajtót nyitok neki. -Addie??? - Hangom legalább három oktávot ugrik, és hogy őszinte legyek, komolyan fontolóra veszem egy lehetséges szívroham eljátszását. A pasi, akinek még csak a nevét se tudom, legalább annyira meg van döbbenve, mint én. Egy szót se szól, talán nem is tud. Egyszerűen csak bólint egyet a bőgő húgom felé, és eltűnik a lépcsőházban. Alaposan körbenézek, hogy valaki szemtanúja volt-e az iménti jelenetnek a folyosón, majd a könyökénél fogva megragadom a zöld szemű átokfajzatot, és behúzom a lakásba. -Addie, mi a franc? - Hangom már koránt sem olyan nyámnyila, mint volt. Sokkal inkább rosszalló, nem kevésbé kérdőrevonó. -Már megint ki koptatott le? - Megforgatom a szemeimet. Újra és újra ugyanaz a sztori. Kezdem unni. Azt hiszem kalodába kéne zárnom, vagy kasztrálni az összes fickót, aki közel kerül hozzá. -Csüccs. - Mutatok a szegényes bárpultnál lévő két szék közül az egyikre, és már kerül is elő a fagyasztóból a két literes fagyi. Egy kanalat lecsúsztatok elé, én magam helyet foglalok vele szemben, a fagyit pedig kettőnk közé tolom. -Mesélj! - Sóhajtom, majd egy nagy kanállal már túrom is befelé. Úgy érzem ez hosszú lesz.
A z, hogy nincs egyedül kevésbé lep meg, mint az a rémület a szemében amikor meglátott engem, nem is nevezném tisztán rémületnek, harag, düh és kétségbeesés vegyült egykor oly büszke, csillogó gyönyörű barna szemébe, elfogott az a gyomorgörcsösérzés, hogy mégsem kellett volna idejönnöm, de hát hova is mehetnék? Idegesen csúsztattam végig az ujjam a táskám fülén, biccentettem a mellettem elhaladó úriember felé, nem most fog érdekelni, hogy ki a frász is volt Ő, de ahogy elnézem később se kéne. Felszisszentem ahogy elkapja a karom és szó szerint berángat a lakásába, amit második otthonomként tekintettem, most még is oly sivár és jellegtelennek érzem, mint saját magam, olyan érzés, mintha egy tömegbalesetet néznél végig úgy, hogy te magad is az autóban ülsz ami nekicsapódik a teherautónak, összetört, kétségbeesett és végtelenül szomorú vagyok, egy perc alatt vesztettem el mindenkit, mindenkit akiről eddig azt hittem az életem olyan része amitől sosem tudnék megválni. Ahogy elengedett végre én is a táskám, tompán hallottam még ahogy puffant a padlón, keresem az egyetlen eddig őszinte testvéremnek hitt férfi tekintetében azt, hogy őszintén aggódik értem, hogy a támaszom ezúttal is a segítségemre siet, de némi megvetésen és már megint elcsesztél valamit, ennyi, ezt tudtam kiszűrni belőle, amivel csak még mélyebbre döfte a szívemben gondosan beékelt tőrt. Igen, tudom, sokszor sírtam már ki magam nála egy doboz fagyi felett, de Füles, nem látod, hogy ez most más? Nem? Biztosan tudja és már meg sem lepi, hogy végre napvilágra került a családunk egy újabb fekete pontja, de ennek most én vagyok a közepe, és engem igenis zavar, bánt. Érzem ahogy az arcomon folyó könnyek egyre sűrűbben záporoznak és elém tol egy doboz fagyit. - Miért nem mondtad el? Csak ennyi bukott ki belőlem. - Az ég áldjon meg ne a jégkrémet majszold már! Kaptam fel az egész bödönt és vágtam földhöz. - Miért hazudtál te is nekem? Hangom már - már kétségbeesett üvöltésbe ment át, ahogy az asztalra csaptam az eddig összegyűrve a markomba szorongatott régi, már megsárgult papírt. - Tudom, ne tagadd tovább. Nem kellett volna hozzád jönnöm. Rúgtam félre a fagylaltos dobozt, üvölteni tudnék, bőgni és csak egy sarokba összekucorodni egyedül.
Láttam már a kis taknyost dühösnek, szomorúnak, de ennyire zaklatottnak, feldúltnak talán még soha. Pedig huszonöt év az mégis csak huszonöt év. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt most nem a nyolcvanadik csókáról van szó, aki ejtette. Különben is, azokból a csúfos pofára eséseiből már igazán tanulhatna végre. Mondom ezt én, aki képtelen rendet tartani a magánéletében és még mindig egy olyan ember után sóvárog, akivel a kapcsolata mérgezőbb volt, mint a cián. Nem mondom, hogy nem aggaszt a viselkedése, de bármi is történt, annyira nem lehet rossz mint ahogyan előadja. Ugye? Mondd, hogy nem ejtett teherbe valamelyik balfék! Csak mondd, hogy nem, és akkor bármit képes vagyok elviselni. Az őrült dühkitöréseidet, a hisztiket és az elenyésző kis semmiségekre adott túlreagálásaidat. Azt viszont már kicsit nehezemre esik lenyelni, ahogyan egy jól irányzott mozdulattal a földre löki a fagyit. Az egy rohadt drága jégkrém volt! Ráadásul az utolsó fizetésemből vettem. Mi a franc van veled?! -Héééj! Mierda! - Automatikusan ugrok fel a székről, s már-már mint egy toporzékoló kisgyerek, kezdem el közte és a földön szétloccsant jégkrém közt járatni nem kicsit haragos tekintetemet. -Mit művelsz? Mi bajod van?! Díos Mio! - Míg az első két mondat meglehetősen számon kérő hangnemben hagyja el a számat, addig utolsó, anyanyelvemen elhangzó fohászom már sokkal inkább lemondó, szinte csak suttogás. Szívesen elkapnám a vállánál, vagy inkább a hajánál fogva, hogy megrángassam, talán még egy tenyeres-talpast is ezer örömmel kiosztanék neki, de mégis csak a húgom. Az meg ott a földön egy tíz dolcsis prémium jégkrém. Pff... -Vegyél már vissza egy kicsit, por favor! - Szólok rá határozottan, némileg magasabb hangerőn, mint ezelőtt, hogy felül tudjak kerekedni hisztérikus sipítozásán. -Fogalmam sincs miről beszélsz, de mi lenne, ha a tombolás helyett inkább egy kicsit lehiggadnál és elmondanád végre?! - Érzem ahogy bennem is egyre magasabb szintekre tör az a bizonyos pumpa, de valakinek muszáj kettőnk közül higgadtnak maradni, mert ha én is robbanok, akkor itt kő kövön nem marad, az egész biztos! -Egy papír. Nagyszerű. Mégis mit csináljak ve... - Tenyerem feszülten csattan a pulton, majd rámarok a megsárgult papírra. Szavaim akkor akadnak el, amikor végig olvasom a benne szereplő tényeket. Mintha kirántották volna alólam a szőnyeget. Lábaim egyszeriben elgyengülnek. Le kell ülnöm. Térdem idegesen pattogni kezd fel-le a bárpult alatt. -Ez... ezt hol találtad? - Megannyi gondolat kezd el örvényleni a fejemben. Hogy valami félreértés, esetleg hamisítvány, amit annak idején valaki gondosan kitervelt, majd meg is valósított a családunkkal szemben. Nem lepne meg. Odahaza megannyi ellenségünk van. Ez nagy részt az öreg Castillonak köszönhető. -Addie... - Elakadnak a szavak. Ahogy belenézek joggal kisírt szemeibe, hirtelen mindent megértek, és már nem is vagyok annyira zabos a rohadt fagylalt miatt. -Mi hermana...[húgom] - Nem titok, egy ponton én is a könnyeimmel küzdök, nem csoda hát, hogy nem találom a megfelelő szavakat. Különben is, mit tudna mondani az ember egy ilyen helyzetben? -Addie, ugye tudod, hogy ez a rohadt papír SEMMIT nem változtat meg kettőnk között? - Próbálok valamiféle mosolyt magamra erőltetni, miközben a pulton keresztül felé csúsztatom egyik kezemet, s ha engedi, szorosan egymásba kulcsolom ujjainkat. Olyan szorosan, mint még talán soha ezelőtt. -Hé, gyere ide! - Mikor a kezdeti sokk után már elég erőt érzek a lábaimban, felállok a helyemről, megfogom a kezét és magamhoz húzom. Nem tudom meddig állhatunk így. Néhány perc, vagy órák? A lényegen nem változtat. Mint ahogy a közöttünk lévő kapcsolaton sem az a rohadt papír. Mielőtt kiengedném ölelésemből, két kezem közé fogom az arcát és egy hosszú, gondoskodó csókot nyomok a homlokára. -Mamával beszéltél már? -
A z egész világom darabokban, apró szemcseként repkednek körülöttem, mint szétbombázott apró emlékek, pici kis széttépett fényképek és emlékfoszlányok, gondolatok minden ami az elmúlt huszonöt évemet jellemezte, megalkotta, szorosan bebugyolálta és egyben tartotta, ahogy engem is, most pont úgy esek én is szét cafatokra, mint ahogy a valóság rángatta le rólam a pihe puha boldogság takaróm és szörnyeteg módjára semmisítette meg rám szórva hamvait, de itt egyetlen gonosz szörny van és ez nemmás, mint a nő akit mindig is mamának hívtam, és így kell megtudnom, hogy minden amire támaszkodtam, amivel felépítettem újra és újra önmagam hazugság, és a most cseppet sem kedves és együttérző bátyám inkább a jégkrémért aggódik, mint a lányért akit húgaként nevelt, de bár miért is törődne velem, nem vagyok vér a véréből, és soha nem is voltam. - Tristan! Hagyd már békén, pont lesz***m a kib****tt fagylaltot! Soha nem hívom Tristannak, tudom, hogy nem szereti, csak olyankor szólítottam így ha igazán haragudtam és ezt meg tudom számolni egy kezemen, most még is olyan könnyedén gördült ki ajkaim közül, mint egy teljesen természetes dolog lenne részemről, ennyire eluralkodott rajtam a kétségbeesés a düh és a harag. - Olvass! Csattant fel gúnyos éllel a hangom, mi az, hogy mit csinálj egy papírral? Dugd fel, jelenleg az sem érdekelne! - Az nem teljesen mindegy, hogy honnan van? Van és kész. Hiteles, orvosi pecséttel ellátott, több, mint tizenöt éve gondosan elrejtve az emlékeink és az irataink között. Éreztem a gombócot a torkomban, minden szavam marni tudna amit felköhögök magamból, remeg minden végtagom legszívesebben hagynám, hogy ernyedt lábaim ne szenvedjenek tovább és bőgve omlanék a padlóra, ha nem lenne ragacsos az olvadó trutymótól. - De, ez mindent megváltoztat, mindig is éreztem, hogy papá másként bánt velem, de sosem sejtettem, hogy én vagyok a családunk feketebáránya. Egy pillanatra húztam csak arrébb a kezem, és bármennyire is érzem most Őt is idegennek még is csak hozzá akarok fordulni, érezni a meleget a testéből, azt a szeretet ami felém árad. Zokogva borultam testvérem karjai közé, szorosan fonva köré remegő, jéghideg ujjaim. - És most mi lesz? Emeltem rá tekintetem, meleg tenyere nyugtatja könny áztatta arcom, lehunyom a szemem és hagyom, hogy cseppek szökjenek végig a szemem sarkától ujjaiig. Lángoló pillantásom fúrtam az övébe. - Nekem nincs mamá-m! Csattant fel a hangom. - Hazudott, átvert, sok sok éven keresztül! De kiszedtem belőle az igazságot! Ha itt nem maradhatok akkor inkább megyek a híd alá, de nem megyek többet haza! A nyugalmam egyetlen másodperc alatt foszlott semmivé és tért vissza a tomboló haragom.
Néha olyan érzésem van, mintha valaki cigány átkot szórt volna az egész családunkra. Először bekasztlizzák az öreg Castillot, utána jön a házkutatás, Mámá bűnrészessé nyilvánítása, majd megy a szarakodás a vízumokkal, zöldkártyával és a többi őrültség. Mert mint tudjuk, itt a Nagy almában minden egyszerű, csak éppen letelepedni és nyugodtan élni nem. És amikor végre kezded megszokni az új életed, kellemesen lubickolsz a langymeleg vízben, jön az újabb atombomba. BUMM! S egy csapásra hazugsággá válik minden, amiről addig azt hitted, igaz. Amiért ölni tudnál, amiért a világvégére is elmennél. Mert az öreg Castillonak egész életében egyetlen egy igazság hagyta el a drága dohánytól bűzlő száját. A család mindenek felett! Még mindig nehéz felfogni, de úgy tűnik, Mámának volt valami, ami ezt a szabályt felülírta. Ez a valami a nagybátyánk slicce mögött rejtőzik... Hüvelykujjammal lesimítok egy kósza, sós cseppet az arcáról. Már-már fizikai fájdalmat okoz belenézni a szemeibe. Látni a benne tomboló féktelen haraggal vegyített keserűséget egyenesen a mellkasom közepébe hatol. Haragudnom kellene anyára? Mindannyian követünk el hibákat, senki sem makulátlan, ebben a családban meg aztán főleg! Évtizedeken keresztül alárendelte magát egy mocskos diktátor véres kezű hatalmának. Szerintem nem hibáztatható érte, hogy másnál keresett vígaszt. Mámá szép asszony, bárkit megkaphatott volna. Igaz, ezt a vigaszt kereshette volna azért egy kicsit messzebb is. Mondjuk családon kívül. De már nincs mit tenni. Így alakult. Talán így is kellett alakulnia. Hátrébb hőkölök, derekammal neki ütközöm a konyhaszekrénynek mikor eltaszít magától, és újfent előbújik belőle a tüzet okádó házisárkány, úgy lebegtetve az elsárgult papírt, mintha valami szórólap lenne. -Várj már egy percet! - Hangom az előbbinél sokkal erélyesebben visszhangzik a konyhába, jelezve, elég volt a hisztiből, az értelmetlen kicsapongásokból, higgadjon le végre egy kicsit, had tudjam átgondolni a dolgokat. És nem mellesleg elolvasni ezt az agybeteg szart. Figyelmesen végig futom az anyanyelvünkön íródott sorokat. A hitelességéhez kétség sem fér. -Adriana! Akárhogy is tombolsz, ezen már nem fogsz tudni változtatni. Ha rohadt nehéz is, de meg kell próbálnod együtt élni a ténnyel. - Görcsösen megszorítom magam mögött a konyhapultot. Ha már tőle nem várható el, legalább én igyekszem higgadt maradni. -És beszélned kell anyával! Ha akarod, én is ott lehetek. Leülünk hárman, ha már kicsit lehiggadtál és átbeszéljük. Már nincs több titkolni valója. - Állok elő az ebben a helyzetben az egyetlen logikus megoldással, ami ellen Addie nyilván foggal-körömmel küzdeni fog. -Azért ugye tudod, hogy bármit is teszel, vagy mondasz, attól még az ő lánya vagy?! Ne felejtsd el, hogy mennyi áldozatot meghozott értünk. Hogy miken ment keresztül miattunk. - Gondterhelten felsóhajtok, mihelyst szembesülök a rideg valósággal, az öreg Castillonak csak egy vérszerinti gyereke van. Én vagyok az egyetlen utód, akinek viselnie kell az általa ráragasztott stigmát, szégyent élete végéig. Ide tényleg kevés lesz a jégkrém. További fölösleges szavak helyett a felső konyhaszekrényekhez nyúlok. Először két felespohár akad a kezemben, de hamar meggondolom magam, és a bögrékért nyúlok, majd a hűtőbe egy bontatlan üveg tequila után. Lecsapom őket a bárpultra, mindkét bögrét tele töltöm, az egyiket áttolom a húgomnak, majd lerogyok a bárszékre. Ha ezt mind benyelem, jobb ha inkább ülök, amikor beüt. -Hogyan tovább? Azzal semmit nem oldasz meg, ha nálam csövelsz és a szőnyeg alá söpröd a dolgot. -
V árj, várj, tessék? Hogy mi van? Valamit tuti rosszul hallok, nem nem beszélek rosszul angolul, volt időm belerázódni, és nem, nem értem félre, én ezt most nem értem, vagy nem tudom értelmezni, biztosan elájultam és bevertem a fejem, és ez csak egy rossz álom, vagy elszakadt a cérna és most csak hallucinálok, értetlen képpel meredek a drága fél testvéremre és nem értem, a szavakat ami elhagyja ajkait, nem úgy volt, hogy most engem pártolunk? Nem? Akkor azt hiszem valamit nagyon félre érthettem, mellbevágó érzés, mint mikor hanyatt esel és hirtelen kiszorul belőled az összes levegő, úgy éreztem képtelen vagyok megtölteni a tüdőmet oxigénnel, fuldoklom a szavaktól amiket hallok. Most, most még mamá az áldozat? Igen, bizonyára kényszerítették, hogy ráüljön egy másik f@..ra, vagy megcsúszott véletlenül a bácsikámon landolt, aki letolt gatyával mászkált, és ha már ott van... Hogy mi a retkes élet van? Akkor hol volt a nagy vallásossága meg a család szeretete, várj végül is szerette, a bácsikám is családtag. Úgy éreztem menten felrobbanok, valamiért azt hittem, hogy Hugo majd megért, megvigasztal, rég hasaltam ekkorát. Elfogadni a tényt? Igen? Valóban? A lánya mi? Felvontam a szemöldököm és keresztbe tettem a mellem előtt a kezem. - Hát én már ebben sem vagyok teljesen biztos.... Sok évig éltem egy hitben, ami hazugságokra épül, ki tudja, lehet, hogy nem is az anyám... Legalább is, én most nem akarom, hogy az legyen.... Nehéz elharapnom a mondatok végét amire valójában gondolok, hisz senki nem kényszerítette egyik helyzetbe se, arról senki más nem tehet, hogy rosszul döntött, de arról igen, hogy hazudott, éveken át. Elnyúltam a csészényi tequiláért és rezzenéstelen arccal döntöttem magamba. - Nos, akkor jobb ha máshol söpröm a szőnyeg alá és csövelek, biztos találok valakit aki befogad. A vártnál kicsit hangosabbra sikeredett a porcelán nagyot koppant a pulton, szemem sem rebbent, csak a kezem nyújtottam. - Kérem vissza. Bármennyire kicsi, sárga, gyűrött és régi is még mindig az én életemhez tartozik, csak az enyémhez.
Annyira de annyira rohadtul viszket a tenyerem egy kiadós pofon után. Legszívesebben úgy elgyepálnám a tulajdon húgomat -aki bármi is történjen, még mindig a húgom és az is marad-, hogy még az is összeesne, aki felsegíti. Oké, Mamá egy igazi ribanc, vagyis akkor, ott nyilvánvalóan az volt, amikor a nagybátyámmal folytatott titkos viszonyából megfogant Addie, de bassza már meg a radai szűz! Hogy képes így beszélni róla?! Mamá feladott értünk mindent. Az elveit, a hitét, az addigi életét, a házát. Mindent, csak hogy kiszabaduljunk abból a mérgező közegből, hogy többé ne kelljen szégyenkezve iskolába járnunk. Emellett ki tudja még mi történhetett volna velünk, ha maradunk. Az öreg Castillonak valószínűleg megannyi uzsorása, és még annál is több rosszakarója volt, akiknek mindegy, hogy gyerek vagy, vagy matuzsálem, ha pénzről, üzletről van szó, bárkin bosszút állnak válogatás nélkül. -Addie! Mierda! Ez csak egy kurva kibaszott papír! Hát nem érted?! A lényegen nem változtat, SEMMIN nem változtat! Visszamész mexikóba, és számon kéred a halott apád feleségét, aki valószínűleg annyira nem tud semmit az egészről, mint amennyire mi nem tudtunk huszonötéven keresztül. Mire jó ez? Dios Mío! Lehet hogy nem az öreg Castillo vére vagy, de hogy anyádat nem tudnád letagadni az is biztos. - Egészen idáig minden erőmmel azon voltam, hogy ha Addie nem is -ismerjük a heves vérmérsékletét ugyebár-, próbáljak meg higgadt maradni, de az igazság az, hogy a húgom mellett, vagyis inkább a húgomtól hamar szakad az ékszíj az én agyamban is, onnantól meg már utánunk a vízözön. A tequila volt az utolsó mentsváram, a kapaszkodó. Hogy az ital majd lehűti az indulatokat annyira, hogy legalább két szót tudjunk higgadtan és értelmesen kommunikálni, de ismét tévedtem. Kezdi felkúrni az agyamat, hogy mostanában soha nem jönnek be a számításaim. De ami, jobban mondva, AKI mindennél jobban képes kibillenteni a lelkiegyensúlyomból, az itt áll a pult másik oldalán és úgy csapja le a bögrét, hogy félő ripityára törik. -Mi az hogy nem az anyád? Ne beszélj már hülyeségeket, mert esküszöm kimosom hypóval azt a mocskos szádat! - Csattanok fel, az előbbinél jóval hangosabban, határozottabban. A következő mondata váratlanul elvág bennem valamit. Valamit, ami eddig egyben tartott. Kezem ökölbe szorul valahol a pult tetején, ujjperceim szinte belefehérednek. Egy percig csak döbbenten mustrálom a húgom arcát, elrévedek a szemein, a tekintetén, melyet minél tovább bámulok, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy semmi hasonlóság nincs köztünk. De mégis mit számít mindez? Ha nem derül ki az igazság, ezeket az apró különbségeket a mai napig nem vesszük észre. -Nesze! - Tolom át a pulton a hőn áhított fecnit. -Tudod merre találod az ajtót. De jól figyelj, mi hermana[húgom], ha most innen kilépsz, többé nincs itt helyed. - Mutatóujjamat fenyegetően rázom, mint amikor egy kisgyereket dorgál az anyja. Nem fogom visszatartani, hiába az átkozott húgom. Ha azt gondolja, ennek ez a megoldása, hát menjen! Itt az ideje, hogy elengedjem a kezét. Így végre talán elkezd tanulni a hibáiból. Vagy nem...
O tt és abban a pillanatban teljesen elárulva, elárvulva és egyedül éreztem magam, azok az emberek által akiket a világon a legjobban szeretek, és most itt állok és azt se tudom hogy jutottunk el odáig, hogy mindenki ellenem van, anyától nem vártam mást, de, hogy Füles is, az én drága nagy testvérem, akire mindig számíthattam, aki mindig ott volt és megvédett, most még is úgy bánik velem, mint egy véres ronggyal, mintha én tehetnék arról, hogy rossz apától születtem, hogy én vagyok a hibás amiért igenis rossznak tartom ezt az egészet és nem tudom elfogadni a tényt, hogy elárult a saját anyám, az anyám, a hit és a családi szentség mintaképe. - Mindig is mondták, hogy jobban hasonlítasz anyára, nem hiába anyja fia... Gúnyos megjegyzésem bármennyire is próbáltam magamban tartani, elnyomni, kitört, nem tudom, talán itt az ideje, hogy én legyek az egyetlen aki kiáll magamért, de akkor sincs hova mennem, és ezt Tristan nagyon is jól tudja, és azt is, hogy ezzel sakkban tud tartani, nem tudom, hogy mire vár, hogy majd megbékülök vagy mi? Komolyan? Ennyi év után sem ismer eléggé. Ez a fogadjam el és lépjek túl buddhizmus nekem megakad a torkomon és nem megy le, sajnálom, nem vagyok rá képes. - Szóval, képes vagy eldobni a testvéred amiért szarul érzi magát, mert konkrétan átverte az egész családja? Na szép, ilyenkor hol van a nagy család mindenek előtt?! Azt hittem hozzád jöhetek, hogy nálad sírhatok, hogy meghallgatsz és engem is pártolsz, úgy ahogy én téged mindig is hallgattalak, megtartottam minden titkod és megvédtem anya elől az egész életed, de úgy látszik ez egy egyirányú utca. Összegyűrtem a kis papírt és beledugtam a zsebembe, felkaptam a tequilás üveget, ledobtam magam a kanapéra, felkapcsoltam a tévét és csak próbáltam az üveggel tompítani mindazt a bennem lévő fájdalmat, amit üvölteni tudnék a nagyvilágba.
Követhetetlenül cikáznak a gondolatok a fejemben. Már akkor elvesztettem azt a bizonyos fonalat, amikor Addie kisírt szemekkel, zaklatottan megjelent az ajtómban a bőröndjével, amibe valószínűleg az egész életét beletömte, tőlem várva a biztos menedéket. A fivérétől akinek egyetlen dolga van. Hogy megvédje őt, hogy akármit is tett, a támasza legyen. Helyette kurvára elbagatelizáltam, elintézve az egészet egy vállrántással, úgyis megint csak a szokásos köröket járnánk... Tartanak néhány hét mosolyszünetet Mámával, aztán mint akik agymosáson estek át, Addie újra anya kis kegyence lesz, én pedig megszűnök létezni. Úgy tűnhet, mintha féltékeny lennék. De az igazság az, hogy imádok megszűnni létezni. Főleg most, hogy újra veszélyes vizekre evickéltem. Bár a húgom genetikája, mint kiderült, csupán nyomokban tartalmazza az enyémet, én mégis sokkal idegenebbnek érzem magam ebben az egész családi idillnek nevezett szartengerben. Hátrahőkölve hallgatom Addie rágalmait amiket a fejemhez vág. Ez igazán hízelgő. Eddig mindig, mindenkitől azt hallgattam, hogy minden szempontból olyan vagyok, mint az öreg Castillo. Hogy Addie Mámához hasonlít, az felér életem bókjával. Az oly' nehezen magamra erőltetett higgadtságom utolsó foszlánya is felszívódik, azt kell mondanom, túl hamar. Heves vérmérsékletemnek köszönhetően -legalább ez az egy közös bennünk-, hamarabb eljár a szám, minthogy inkább átgondolnám a dolgokat. Ez az egész kettőnk között kezd olyan lenni, mint két tornádó találkozása. Pusztító. Mierda! Sajnos kurvára igaza van. Annyi szart elnézett már nekem, annyi elbaszott titkomat megőrizte, mindezt önzetlenül. A szexualitásom, a sötét dolgaim és gyanítom, hogy amit ma látott, az sem fog soha napvilágra kerülni, ha rajta múlik. Pedig rohannia kéne Mámához, vagy a rendőrségre. Egyszer már rohadt nagy bajba kevertem magam és őket is ezzel... -Mierda! Addie, nem úgy gondoltam... - Én magam is kellemetlenül beleborzongok. Gyűlölöm ezt az átlátszó sablon dumát, de jelenleg semmi más nem jön a nyelvemre. -Héj! - Szólok utána fennhangon. Egyrészt a tequila végett, az az utolsó üveg piám itthon, másrészről pedig azért, hogy megállítsam. Némileg megkönnyebbülök, mihelyst szembesülök vele, hogy csak a kanapéig jut. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy bekopogtat a rendőrség az ajtómon a húgom, valamelyik sikátorban talált maradványaival... Nem mondok semmit, fölösleges is lenne tovább koptatnom a nyelvem. Csak sóhajtva ledobom magamat mellé a kanapéra, hozzá közelebb eső karomat végigfektetem a háttámlán, jelezve, ha akarja, ide bújhat. -Mindig is bírtam Garfieldot. Meg a lasagnat. - Egy fanyal félvigyor fut végig a képemen, le sem véve tekintetemet a tévében lévő vörös, animált macskáról. Nem tudom hány perc, óra, hét telik el, hogy csak úgy ülünk egymás mellett, feszült némaságba burkolózva. -Nézd, tudom, hogy rohadt szemét voltam és nem vettem elég komolyan ezt az egész szart. - Dörmögöm végül, megtörve ezzel a közénk furakodó csendet. -Itt maradhatsz. De akkoris le kell ülnünk beszélni Mámával, érted?! - Amennyiben továbbra is levegőnek néz, úgy előre dőlök a kanapén, megpróbálva belemászni a képbe, elérve hogy rám figyeljen. -Ez a duma nyilván gáz, de fogd fel úgy, hogy tiszta lappal indíthatsz. Nem akarod megtudni, hogy ki is vagy valójában? Lehet végre esélyt kaptál arra, hogy kiszállj ebből a Castillo féle ördögi körből. Jézusom, Cora! A fél karomat odaadnám azért, hogy kiderüljön, semmi közöm nincs az öreg Castillohoz. Nyilván az elcseszett gyerekkorunkon ez már semmit nem változtatna, de kaptál egy második esélyt! -
K omolyan egy álomnak érzem ezt az egészet, egy kicseszett rémálomnak, hogy lehet ez, mármint nem a gyerek foganása, azzal nagyon is tisztában vagyok, de első körben mamá, hogy és miért, csöbörből vödörbe, és miért, minek, Castillo-tól Castillo-ig, egyik sem volt sokkal jobb vagy rosszabb a másiknál, mamá még is felpróbálta mindkét szerepet, a családanya és a szerető, hisz a bácsikám is házas ember volt, és még Ő papol nekünk a tisztességről, meg a házasság és a család szentségéről. amikor egy azon családon belül két férfitól is született gyermeke, én ezt nem tudom és nem is akarom sem feldolgozni, sem a gyomrom bevenni, valahogy oly idegen, pont Ő, aki a vallásra támaszkodik mindig.... Aztán most pedig a testvérem, vagyis valami olyasmi, hisz most figyelek csak igazán fel arra, hogy milyen kevés közös vonásunk is van, mamának ugyan olyan mélykék szeme van, mint Hugo-nak és én? Senkinek sem tűnt fel, hogy még a szemem sem stimmel? De, a nevelőapámnak, valószínűleg neki jobban feltűnt, hogy a testvérére hasonlítok és nem rá, ezért is kérhette a tesztet, bár kétlem, hogy anyának erről első körben fogalma lett volna róla, mert akkor valószínűleg megpróbálta volna megakadályozni mindezt, vagy kijátszani, nem hiszem, hogy annyira le akart bukni a hites férje előtt. De ezek csak találgatások és feltételezések, már csak mamá tudna rá választ adni, de vele meg a közel jövőben nem szeretnék beszélni sem erről sem semmi másról... Csak legyintek bátyám szavaira, nem úgy, persze, tudod drága testvérem ha még hívhatlak így, amit dühünkben mondunk mindig ezerszer igazabb annál, mint amit jól megrágunk mielőtt kiköpünk, mert az már a szépen megfogalmazott, bundába csomagolt és átkötözött sz@r. Ügyet sem vetve arra, hogy próbál megállítani huppanok le a kanapéra és húzom meg a kezemben lévő üveget, kevésé fáj az a maró érzés, mintsem az, ahogy a "családom" bánt velem... - Nem kell beszélgetnünk. Mondtam rá sem nézve drága fivéremre, hisz most nem akarok, meg volt rá az esélye, de Ő inkább mamát védte, végül is az anyja, én meg csak egy zabi gyerek a saját családjában. - Ugye tudod, hogy hülyeségeket beszélsz? Ugyan úgy Castillo vagyok, hisz a nagybátyánk, és Ő sem volt sokkal tisztább, csak ügyesebben intézte az ügyeit.... És nem, nem akarok vele beszélni, és ezt jobb ha végre megérted, vagy legalább elfogadod, nem akarok beszélni vele, inkább elmegyek bárhova ha ide mered hívni, és akkor tényleg nem jövök haza. Nyomtam fel a tévé hangját és húztam meg újra azt a bizonyos tequilás üveget, nem akarom hallani amint próbálja itt nekem menteni a menthetőt, én minden sz@rságában benne voltam, mindig segítettem és csendben maradtam, nem ítélkeztem, egyszer van komolyabb problémám, amihez már a fagyi nem elég és meg sem próbált kiállni mellettem, nagyon, nagyon különbözőek vagyunk, már látom...
Nem is tudom mit mondhatnék még azokon kívül amikről egészen idáig papoltam neki. Ebben a szituban nyilván szar duma a család szentségéről vakerálnii, de valamivel meg kell enyhítenem. Tudom milyen. Már hogy a büdös faszba ne tudnám?! Hiszen huszonöt éve ismerem, huszonöt kibaszott éve az életem része, aligha nem a legfontosabb része. Ennyi év alatt bőven volt időm kiismerni, és hát mit ne mondjak, kezelhetetlen, olykor kiállhatatlan habitusa belőlem is gyakran előhozza az állatot. De most nekem kell higgadtnak maradnom, bár szívesen benyomnám a fejét a hideg folyóvíz alá. Továbbra is dacol, mint egy kisgyerek és ettől egyre inkább csak tetőzni kíván bennem a feszkó, s ezzel ő nagyon is jól tisztában van. Tudja meddig húzhatja, mint ahogyan azt is, mi az a pont amikor ideje behúznia a kéziféket. Csak úgy szólok drága húgom, a forró, pusztítő láva vészesen közeleg a csúcs felé, és tudod nagyon jól, amint eléri a tetőpontját, nincs menekvés. Lehet az én fejemet kellene benyomni a csap alá. Gondterhelt sóhaj társaságában forgatom körbe szemeimet, elzárkózóan fűzve össze mellkasom előtt karjaimat. Hiába akarom, hogy átlásson a dühén, képtelen más szemszögből nézni erre az egész katyvaszra. Ennyi erővel satupadba is szoríthatnám a heréimet, akkor sem érnék el változást. Makacs, gyűlölettel átitatott szónoklata alatt többször is megkísérlek a szavába vágni, de minduntalan elbukok. Ez a végnélküli darálás minden nőbe kódolva van, vagy csak a családom női tagjai bővelkedhetnek eme különleges, az idegeimet gyökerestül kiírtó adottságban?! -Oké, ha befejezted végre, először is kérem... - Szerény meglátásaim szerint már túlságosan is őszintére itta magát, így hozzá közelebb eső kezemmel határozottan markolok rá az üveg nyakára. -...ezt! - Ezzel mindenféle további ellenkező magatartást figyelmen kívül hagyva húzom ki kezéből a szóban forgó üveget, s teszem minél távolabb tőle. -Másodszor pedig... tegyük fel, hogy nálam maradsz. Őőő... egy ideig. - Ezt muszáj volt azért nyomatékosítanom, nehogy félreértésekbe essünk... -Ez az egész nem lesz olyan, mint a jól megszokott mamahotel: Hogy ha van munkád, az is jó, de ha nincs, az is. Jelenleg én is elég nagy szarba vagyok. A góré végleg bezárta a helyet és muszáj lesz új meló után néznem. Valami... legális után... - Amilyen határozottan futottam neki, a végére legalább annyira elbizonytalanodom. Idegesen megköszörülöm a torkom mielőtt folytatnám. -Addie, gondolkodtál már azon, hogy hol fogsz aludni? Ez egy egyszobás kis putri. Komolyan gondolod, hogy a kanapémon fogsz lakni? A munkám... szóval... az átmeneti melómat itthonról végzem... - Minél tovább ragozom, annál inkább belegabalyodok. Mierda! -Jó, ezt most hagyjuk. Az egyetem anyától tíz percre van gyalog. Ha innen fogsz bejárni, metróznod kell. Van annyi pénzed, hogy megvedd a bérletet? Egyáltalán van most valami munkád? Figyu, nem baszogatni akarlak, komolyan! De az ittéléseddel együtt le kell fektetnünk néhány szabályt. - Most először próbálom elkapni a tekintetét mióta leültünk a kanapéra. Hogy enyhítsek a szigorú bátty szerepén, gondoskodóan megfogom a kezét, már amennyiben engedi.
M iért van az a csúnya, büdös nagy, sanda gyanúm, hogy Füles szeretne kipaterolni, de úgy azonnal, már amikor átléptem a küszöböt is késő lett volna, hogy elhúzzak innen, és még mindig úgy félti azt a nőt aki éltet adott nekem, mintha maga a szűz maris lenne, de nem az, mint kiderült nagyon nagyon nem az, sírni, üvölteni volna kedvem, de azzal is pont annyit érnék el, mint ezzel az egész szituációval, semmit, mert bár így is eljöttem a nőtől, mégsem látnak szívesen, sőt inkább ugyan úgy paterolna ki, mintha egy teljesen vadidegen egyik kalandja állítana be, bár lehet, hogy azzal többre menne, mert az még befér az ágyába, mint kiderült én már a kanapéra sem.... - Miért bánsz velem még mindig úgy, mint egy gyerekkel? Egy felelőtlen gyerekkel? Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, menedéket kértem, és az első nem az, hogy mindent megoldunk, hiszen még félig mindig testvérek vagyunk, hanem csak a kifogások és az ellen érvek, hogy miért kellene de most azonnal fognom a kis cókmókom és elhúzni a fenébe, vagy legalább is vissza életem csalódásához, amire esélyt sem látok, de mint kiderült itt sem maradhatok.... - Most látom csak igazán mennyire keveset is tudsz rólam, igaz, hisz én vagyok a lelki szemetes, de az, hogy nekem mire lenne szükségem az nem az ami bárkit is érdekelne. El kellett fintorodnom, közel egy éve járok mellékállásban az egyetem mellett dolgozni, és várnak a diploma után, még is, honnan jön most, hogy van e pénzem, vagy munkám?! - Van, de a mellékállás saját lakásra nem elég. Nem kell aggódnod, felhívok pár embert hátha befogad, amíg elrendezem az egyetem halasztását és teljes állásban ki nem tudok venni egy saját lakást, nem leszek te és a kis "vállalkozásod" terhére... Tudod csak annyit kellett volna mondanod, hogy megoldjuk, megbeszéljük és csak most az egyszer ne akarj az apám lenni. Halott, fogadd el, hogy te sem vagy az. És most add szépen vissza azt az üveget, reggel elmegyek. Nyúltam az üveg felé, erre most nagyobb szükségem van, mint a kritikákra.
Kezdőlap
Már akkor kiszúrtam az arany karikagyűrűt az ujján, amikor átlépte a lakásom küszöbét. Itt-ott őszülő tincsekbe fordult haja, arcának markáns vonásai, a szeme alatt, s homlokán összefutó ráncok rögtön elárulták a korát. Úgy a negyvenes éveinek közepén, vagy inkább már a végefelé járó férfi. Öltözékéből, a csuklóját díszítő rolexből kiindulva, és az összegből, amit khm.. szolgáltatásaimért cserébe megfizetett, pénzes üzletembernek tűnik. Az ilyeneket szeretem. Nem kockáztatná a családját, a házasságát, tehát biztos nem fog köpni a zsaruknál. Ezúttal gondosan megválogatom a kuncsaftokat. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni... A munkaügyi központból még nem hívtak. Pedig bármit elvállalnék. Dehát a megannyi munkakereső ember közül nyilván nem a mexikói bevándorló lesz, aki után kapkodni fog bárki is. Addig pedig csinálom a magam elcseszett módján. Ennem nekem is kell, a főbérlőm pedig nem annyira jószívű, hogy csak úgy pacsira elengedjen több havi lakbért. Nyilván becuccolhatnék Addieékhez, de munkanélküliként csak egy újabb kolonc lennék mamá nyakán. Van elég baja így is a zabolázatlan húgommal. Nem hiányzik neki még a prostituált fia is. 
