Hugo Ramirez az a srác, akivel ha szembe sétálsz az utcán nem feltétlen akarsz majd leállni beszélgetni. A tekintete szigorúságot áraszt magából és ha megszólal sem az lesz az első gondolatod, hogy mennyire egy laza ember. Ennek pont az ellenkezője. Világéletében próbált a legjobban megfelelni az iskolában. Színötösként végezte el az általános iskolát és a gimnáziumot is, így nem is volt kérdés, hogy felveszi valamelyik felsőoktatási intézmény. Az egyetemek versenyeztek érte. Olyan helyekre is bejutott volna, mint a Harvard vagy a Stanford, ám ő mégis maradt az NYU mellett. Attól függetlenül, hogy egész életében minél távolabb akart maradni az apjától, még a várost szerette. Úgy érezte, hogy megtalálta benne azt, amit mindig is keresett, így nem szándékozik innen elköltözni. Fontolóra vette, hogy élhetne ő akár San Franciscoban is, de ekkor talán elveszítené önmagát és ő ezt sosem szerette volna, hiszen bármennyire tragikus élete volt ez formálta olyanná amilyen ma.
Úgy gondolja, hogy az apja sokban hozzájárult ahhoz, hogy az a Hugo legyen, akivel akár most is találkozhatnál. Az öreg miatt lett ennyire mogorva természetű. Ha idegen vagy, akkor nem feltétlen fog hozzád úgy szólni, hogy megkedveld. Mindössze két olyan ember van az életében, akikért képes lenne levágni a fél karját. A húga, Dakota és a menyasszonya, Maggie. Ők látják azt a srácot, aki az álarc mögött van. Ők tudják, hogy szereti hülye poénokkal megtörni a kínos csendet; esténként addig olvasni, míg el nem alszik; ketchupot rakni a tojásrántottára; igazából egy művészlélek és nagy álma, hogy író váljon belőle csak éppen annyira munkamániás, hogy semmit sem tesz érte. Emellett pedig még elég ragaszkodó. A családja elég korán szétesett. Hugo mindössze nyolc éves volt, amikor Natalia eltűnt. Nem sokkal később a szülei elváltak és elválasztották őt a másik húgától. Ő pedig kénytelen volt az apjával tartani, aki már akkor is nagyon elhanyagolta őket. Megfogadta, ha valakit megszeret, akkor sosem engedi el. Talán már túlságosan is ragaszkodik az emberekhez. Nem mindig volt ez így. Gimiben nem tartott mindenhová a baráti társaságával. Ő volt a rejtélyes srác, aki sosem nyílt meg igazán, de mindenki kedvelte attól függetlenül is, hogy tanulás címszó alatt egy csomó bulira nemet mondott. A legtöbben azt hitték, hogy valami más van a háttérben. A misztikus személye miatt mindig azt hitték, hogy ilyenkor valami titkos bizniszbe keveredik és sosem otthon ég ki a szeme a kémia könyve felett, pedig ez volt az igazság. Nem volt ő sem kém, sem titkosügynök, de még drogdíler sem. Csak egy átlagos srác, aki egy igazi törtető, hiszen mióta nincs az apjára utalva mindenben megy előre és nem ismer akadályokat. Elhatározta, hogy egy nap vezetői pozícióba kerül a Perrigo gyárban, ahol most is dolgozik és mindenki elhiszi, hogy ez így is lesz.

2000. augusztus 28.

- Anya kész van már a vacsora? – kérdezem tágra nyílt szemekkel az édesanyámtól, aki éppen a tűzhely mellett forgolódik. Csinos alakját bő póló és kötény alá rejti, míg haja a feje tetején egy kócos kontyba összefogva pihen.
- Még kell neki egy kis idő. Miért nem mész addig játszani a húgaiddal? – a spagetti illatától korogni kezd a gyomrom és egyre türelmetlenebbül várom, hogy végre ehessek belőle.
- Nem akarok. Ők olyan... lányosak – a kijelentésemre anyám hangosan felnevet és kérdőn néz rám.
- Mert milyenek legyenek?
- Nem tudom, de nem akarok velük játszani. Szólj, ha kész a kaja! – utasítom és elindulok fel az emeletre a szobámba. Megérkezve a kezembe kapom az egyik könyvet a polcról és lapozni kezdem, hogy megtaláljam hol jártam. Van egy olyan furcsa szokásom, hogy sosem használok könyvjelzőt. Megjegyzem az oldal számát és minden meg van oldva.
Eltelik újabb tíz perc és idegesen csapom be a kezemben lévő könyvet. Nem hiszem el! Már elmúlt öt óra, már mindjárt fél hat van és még mindig sehol semmi. Kicsit fújtatva indulok vissza a konyhába anyámhoz, aki gondterhelt arccal, láthatóan idegesen futkározik fel-alá a házban, de én csak elégedetten elmosolyodom, amikor meglátom, hogy el van zárva a tűz a spagetti alatt.
- Kész? – magabiztosan kezdek sétálni az étel felé, amikor anyám hirtelen elém toppan. Szemében pánikot vélek felfedezni, amitől nekem is előjön a nyugtalanságom.
- Menj fel a szobádba!
- Miért?
- Hugo, menj fel kérlek és vigyázz Dakotára! – adja ki a parancsot, s megfordít és a hátamnál fogva kezd tolni a lépcső irányába. A hangszínéből hamar rájövök, hogy valami nagyon nincs rendben és hirtelen az étvágyam is elmegy. Jó gyerek mivoltomat nem akarom megcáfolni, így aprót bólintok és teljesítem a kérését.

Pár hónap elteltével avattak csak be engem és Dakotát Natalie eltűnésébe. A családom ezzel végleg széthullott. Folyamatosan érezni lehetett a feszültséget, hogy valamit nem mondanak el. Legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tehettem.
Az előző nyolc év a húgommal együtt hagyott el bennünket. Soha többé nem voltam képes úgy örülni, mint előtte. Még a nevetésem is másabb lett. Ha visszaemlékezek csak arra vagyok képes gondolni, hogy egész este azt vártam, hogy végre elkészüljön az a fránya spagetti, aminek az illata erre a végzetes napra emlékeztet, s azóta képtelen voltam egy falatot is enni az ételből. Képes vagyok a mai napig azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha kimegyek játszani a lányokkal. Talán mindez meg sem történt volna.

2011. február 8.

Olcsó pia szaga járja át a levegőt. Túl józan vagyok ehhez a bulihoz. A vizsgaidőszak végével néhány haverommal úgy döntöttünk, hogy ideje kiengedni a gőzt és lejönni a kollégium alagsorában lévő klubba szórakozni egy kicsit. Itt mindig van egy kis élet és a kedvencem az egészben, hogy helyben van. Nem kell átmenni a város másik végébe, hogy egy menő szórakozóhelyen igyuk le magunkat sok-sok pénzért. A hangulat is családias. Ha mást nem, akkor látásból ismerni lehet mindenkit.
- Hugo, ez most a te köröd! – Dave hangja mindig mélyebb, ha már van benne pár feles és ez most sincs másképp. Sosem tudnék nemet mondani neki ilyenkor még akkor sem, ha egyébként teljesen le lennék égve. Olyan parancsoló tónust vesz fel, aminek félsz ellenkezni.
- Megyek már – válaszolok nevetve és ahogy felállok a székről meglibben a hosszúra hagyott hajam. Legalább másfél éve nem látott fodrász és nem mostanában tervezek megszabadulni copjaimtól még annak ellenére sem, hogy néha igen tud zavarni.
- Nem hiszem el, hogy Dr. Holloway elvárja, hogy megint felvegyem a tárgyát! Valamiért nagyon nem vagyok neki szimpatikus. Már úgy mentem be a szóbelire, hogy arról magyarázott, hogy biztosan nem tanultam eleget az ő szintjéhez. Mégis mi az ő szintje? – teszi fel a kérdést idegesen, s apró, vékony termetéhez képest elég erőteljesen az előttem álló lány. Ki sem nézném belőle, hogy ilyen hangon képes beszélni, ami megmosolyogtat.
- Ha tippelnem kellene, akkor annyi a titka, hogy már az első percben megmondod neki, hogy mennyire élvezted a könyvét. Ha el sem olvasod, az sem probléma, hiszen már ennyivel belopnád magad a szívébe – válaszolok a lánynak a másik két barátnője helyett. Úgy fordul hátra és néz rám, hogy egy pillanatra megijedek, hogy felpofoz.
- Nem fogok nyalizni neki csak azért, hogy átengedjen!
- Ki mondta, hogy ez nyalizás?
- Mert te minek nevezed?
- Leleményességnek – rántom meg a vállam megtévesztően lazán. Még a végén azt fogják hinni az emberek, hogy alapból nem görcsölök túl mindent.
- Akkor Mr. Leleményes, mesélj nekem egy kicsit a biokatalízisről! – a lány mereven összefogja a karját maga előtt, s úgy várja a válaszom, mintha az élete függene tőle.
- Tudod mit? Egy pohár whisky mellett szívesen! Egyébként szólíts csak Hugonak – mosolygok rá pimaszul.
- Maggie.

Mondanom sem kell, hogy aznap este már nem mentem vissza a srácokhoz iszogatni és még csak a biokatalízisről sem esett egyetlen egy szó sem. Ehelyett megismertem a világ legcsodálatosabb lányát, az akkor tizenkilenc éves Maggie-t, akivel elég sokszor összefuthattunk volna azelőtt az életünk folyamán, de mégsem tettük. A lány szintén texasi és hamar rájöttünk, hogy ugyanabba az általánosba jártunk, sőt még évfolyamtársak is voltunk. Az egyetemen, pedig szaktársak. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ismeretség, amiből később sokkal több lett a mennyben köttetett.

2015. december 13.

Mindig is utáltam a festék illatát, de most mégis olyan kellemes. Ez a második nap, hogy szüntelenül színezzük Maggie-vel az új bronxi lakásunk falait. Először sikeresen összekaptunk a színeken, de fél óra duzzogás után sikerült egy harmadik opcióban megállapodni mindegyik esetben.
- Nem tudom elmondani, hogy milyen boldog vagyok – szólal meg a lány széles mosollyal az arcán.
- Hát szerinted, akkor én? Az utóbbi hat hónapban kénytelen voltam visszaköltözni apámhoz. Esküszöm a kolit sem szerettem már a végére, de ez maga a pokol volt – jó szokásomhoz híven most is hadonászok a kezemmel, ám nem mérem fel, hogy egy ecset is van most nálam és sikeresen összefröcskölök a bézs színű festékkel mindent.
- Óvatosan! – rivall rám Maggie. Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az ártatlan külső csak egy álca. Nagyon hangos és erőteljes tud lenni. Ha nem lennék ilyen makacs, akkor be merném ismerni, hogy ő hordja a nadrágot a kapcsolatunkban.
- Le van terítve a padló, nem lesz semmi gond – sóhajtok fel.
- Ennek a szobának kell a legszebbnek lennie. Mi van, ha átázik a papír és foltos lesz a parketta?
- Miért pont ennek a szobának?
- Hát tudod... egy nap ez lesz a gyerekszoba – Maggie nagyon ritkán jön zavarba. Ő tipikusan azaz erős nő, aki minden szempontból rendíthetetlen. – Mielőtt megszólalnál, Ramirez, töröld le azt az idegesítő vigyort a képedről! – végszóra visszafordul a falhoz és újra festeni kezd.

Majdnem egy hónapba telt, mire teljesen rendbe raktuk azt a régi lakást, amit kibéreltünk. Újra kellett festenünk, csempéznünk és bútoroznunk. Sajnos pályakezdőként nem engedhettük meg magunknak, hogy egy modernebb, központi helyen lévő lakást vegyünk ki, ám ma sem döntenék máshogy. Ez a hely az otthonunk lett. Itt dőlünk le munka után, miután biztonságban hazaértünk a gyógyszergyárból, ahol dolgozunk.


2019. március 12.

- Várj mutatom a gyűrűt – kicsit furcsa a laptopomhoz beszélni, ha éppen el akarom érni a húgomat. Néhány havonta látjuk csak egymást pár napra, amikor ő New Yorkban van vagy éppen én járok a szülővárosomba Maggie szüleinél. Sosem sikerült még hosszabb időt együtt töltenünk, mióta az a balfasz apám megkapta a felügyeleti jogomat.
- Ugye tudod, hogy körülbelül semmit sem fogok belőle látni videochaten keresztül? Miért nem küldesz képet? – kérdezi Dakota, mire úgy nézek rá, mint aki szellemet látott.
- Ez eszembe sem jutott, de akkor legyen így – válaszolok izgatottan és teszem, amit mondott. – Na hogy tetszik? – érdeklődöm türelmetlenül. Abban sem vagyok biztos, hogy már elküldte az alkalmazás a képet, de vannak helyzetek, amikor még két másodpercet is fájdalmasan hosszúnak tűnik kivárni.
- Ez gyönyörű! – a húgom arcán a fránya pixelek ellenére is őszinteséget vélek felfedezni, ami egy picit megnyugtatja a pici szívem. – El fogod mondani apának?
- Nem, miért is kellene? Nem jött rá az elmúlt nyolc évben, hogy van barátnőm – rántom meg a vállam. Mindig méreggel tölt el, ha szóba kerül a férfi, akinek tulajdonképpen az életemet köszönhetem. Igazából, ha választhatnék, hogy meg sem születek vagy őt kell elviselnem, akkor biztosan az előző mellett teszem le a voksom.
- Megértem – bólint a húgom. – Hogyan tervezed megkérni Maggie kezét?
- Nem vagyok jó ilyenekben. Még egy randit sem sikerült soha normálisan megszerveznem és mivel ma szabadnapos vagyok és ma van a nyolcadik évfordulónk és ráadásul még meg is néztem azt a részt a Jóbarátokból, amikor Monica és Chandler eljegyzik egymást, úgy gondoltam, hogy lemásolom az ötletet. Maggie-vel úgyis rongyosra néztük már. Mind a ketten imádjuk. Vettem legalább száz gyertyát és telerakom velük a nappalit, mire hazaér főzök valamit és megkérem a kezét. Aztán szurkolj, hogy igent mondjon.

Igent mondott, de ebben egy percig sem kételkedtem. Már évek óta tett rá utalásokat Maggie, hogy ő egy napon házasodni szeretne. Az ezelőtti hónapokban, pedig egy kis nyomást is éreztem a részéről, mintha siettetni akarna. Egy részről meg tudom érteni, hogy ezt miért tette, de a másik oldalon pedig ott van az, hogy azért elég régóta együtt voltunk már ekkor is.
Mindent úgy csináltam, ahogy Dakotának is elmondtam. A tervbe nem csúszott semmiféle hiba. Romantikus volt a maga módján, de mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy az lett volna igazán tőlem jövő, ha random ezt valahol megteszem. Nem vagyok az a srác, aki a legkörülményesebb mindenre és ez így van jól. Ekkor mégis úgy gondoltam, hogy szívem-lelkem ki kell tenni érte.


2019. szeptember 5.

- Hoztam neked két ajándékot! – résnyire nyitom a bejárati ajtót, s bedugom rajta a fejem. Rögtön megpillantom Maggie-t, aki éppen a vacsorát készíti.
- Mit hoztál? – zavarodottan kapja felém a fejét. – Én azt hittem csak élelmiszerért mentél el, de elég sokáig tartott, szóval olyat kezdtem el főzni, amihez volt itthon hozzávaló.
- Ami azt illeti odáig nem jutottam el – elhúzom a számat és ha közelebb lennék Maggie-hez, akkor most biztosan felvennék egy védekező pózt. Látszik az arcán, hogy nem tetszik neki, amit mondok, s egyszerre döbbenetet is vélek felfedezni.
- Hol voltál? – teljesen szembefordul velem, s csípőre rakja a kezeit.
- A reptéren és egy kutyatenyésztőnél – bátorkodom kinyitni az ajtót, így a menyasszonyom végre megpillanthatja Dakotát és a mindössze egy hónapos francia bulldogot a húgom kezében.
- Úristen! Nem is mondtad, hogy jössz. Ha én ezt tudom, akkor úgy főzök meg kitakarítok. Hugo, miért nem szóltál? – megkönnyebbülten sóhajt fel és már tárt karokkal tart a húgom felé, hogy szorosan átölelhesse. Engem élből kikerül, ami megmosolyogtat. – Mennyi időre jöttél? – kérdezi immáron Dakotától.
- Az a helyzet, hogy ideköltözik – a hangomban van egy kis félelem. Nem beszéltük meg, sőt nem is említettem neki semmi ilyesmit. Egyik napon felajánlottam a húgomnak, hogy költözzön ide hozzánk, míg a következő napon már meg lett véve a repjegy. Szeretném azt hinni, hogy ez egy ennyire hirtelen döntés volt és végre elhinni magamról, hogy spontán gyerek is tudok lenni, de akkor hazudnék. Dakota nem akkor döntötte el, hogy New Yorkban fog tanulni és élni. Előzetesen is volt szó ilyenről és mostanra ment végbe a dolog.
- Ez nagyszerű! – Maggie még szélesebben elmosolyodik, de látom az arcán a kétségbeesést és a haragot, hogy nem beszéltem meg vele, ám nem akar a húgom előtt balhézni. – És őt is bemutatnátok? – tereli a témát a kutyára, akiről eddig még nem sok szó esett. Túl gyors témaváltás. Azt hiszem, ha kettesben maradunk lesz egy kisebb vitánk, de tudom már ezt kezelni.
- Ő itt Bacon – feleli Dakota mosolyogva, aki segített nekem kiválasztani. Elég sok időt elszórakoztunk a tenyésztőnél délután.
- Miért pont Bacon? – néz rám Maggie kérdő tekintettel.
- Mert szeretem a bacont – válaszolom egyszerűen, mire csak egy istenem pillantást kapok mind a két hölgytől.

Az utóbbi pár hónapban teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy most már Dakota is az életünk része. Maggie-vel a beköltözése estéjén volt egy passzív-agresszív elbeszélgetésünk. Ő vádolt, én mogorván hárítottam. Azóta ez nem került szóba és azt hiszem már elfogadta, hogy nemcsak ketten vagyunk a lakásban, hanem négyen Dakotával és Baconnel kiegészülve. Az utóbbi sosem zavarta.
Sokszor úgy érzem, hogy olyanok vagyunk így, mint egy család. Sokkal jobb a hangulat, mint amikor még apámnál éltem. Sok minden változott az évek alatt, de az iránta érzett gyűlöletemet nem tudja semmi csillapítani. A négy fal között az új családommal boldog vagyok, de ha elhagyom a lakást, akkor egy olyan védőmaszk kerül rám, amit senki sem tud lerángatni rólam. Félek, hogy egy nap én is olyanná válok, mint az apám.