- Huuug'? Leviszem ezt a szalonnát egy körre, jó? - igazából már csak az előszobából, Baconnel a karjaim közt (sosem gondoltam, hogy egyszer kutyás ember leszek, de bassza meg, ez a húsgombóc rendesen levett a lábamról már az első pillanatban) kiabálok be a bátyámnak, de egyébként is ez a menetrend, ha itthon vagyok, legalább egyszer leviszem a kutyát, mintha ez lenne a legfontosabb dolog, amivel kivehetem a részemet a munkából ebben a háztartásban.

Valójában inkább azért csinálom, mert egy, nem tudok megülni egy idő után a fenekemen, ha szöveget tanulok, szeretek kimenni, fel-alá mászkálni és magamban beszélni, még akkor is, ha mások holdkórosnak néznek. Kettő, nyilván nem fogom szétfüstölni Hugóék lakását. Lehet, hogy Maggie meg is ölne. Ennyire még pont nem vagyok egocentrikus, még akkor sem, ha egyébként néha kimondottan szívesen gyújtanék rá idebenn, csak azért, hogy megtehessem. Én azon kevés seggfejek egyike vagyok, akiknek nagyon hiányzik a beltéri dohányzás, miért kell másoknak megmondania, én mit csinálhatok, vagy mit nem?
És ha már úgyis lemegyek, elég hamar rászoktam, hogy levigyem Bacont is. Ennyit megérdemel a kis szaros, hogy ha legalább hármunk közül valamelyikünk ráér, akkor ne csak reggel és este könnyíthessen magán. Én meg... nos, az én életritmusom egyáltalán nem szokványos, ami ugyan azt jelenti, hogy legtöbbször semennyire sem vagyok szinkronban sem Hugóval, sem Maggie-vel, de legalább a kutya ezzel jól jár.

Volt mindez úgy fél órája.
Azóta Baconnel körbecsatangoltuk a blokkot, elszívtam két cigit, oda-vissza megtanultam egy kis monológot, adtunk egy dolcsit a csövesnek, akit mindig látok reggelente (és a jelek szerint most már délutánonként is?), aztán megkérdeztem a kutyát, mit szólna, ha visszamennénk. Bacon megtagadta a válaszadást, úgyhogy a bejáratnál felkaptam megint, hogy megkíméljem a kurta kis lábait a lépcsőzéstől (nem szeretem a lifteket), és arra az egyszerre remek, meg nem túl remek hírre fordulunk be a folyosónkra, hogy a bejárati ajtó előtt egymás hegyén-hátán állnak a dobozok, az ajtó meg tárva-nyitva, úgyhogy be is eresztem a kutyát.

- Úúú, megjöttek a cuccaim? Ugye Maggie viszont még nem jött meg? - lépek be én is kérdésekkel, pillantásom Hugót keresi, aki remélhetőleg nem elrohant a költözős dobozaim láttán, hanem mondjuk már be is vitt egyet-kettőt. Nem mintha lenne most kedvem pakolni, de egy biztos: elég jót tenne a megítélésemnek, ha a dobozokat eltűntetném addigra, hogy a bátyám menyasszonya este hazaér... vagy a végén még azokon alhatok a folyosón. De ehhez meglehet, szükségem lesz egy kis segítségre, úgyhogy próbálom felvenni a legártatlanabb arcomat, ami csak van az eszköztáramban.

szercsivel <3

Az életem elég monoton lett az utóbbi időszakban. Nincs meg benne az a rendszertelenség, mint egyetemen volt, hogy egyik nap már hétkor felkeltem, míg másnap egészen délig is aludtam akár. Ezt annak köszönhetem, hogy állandó munkahelyem lett rögtön a diplomaszerzést követően, így nem engedhettem meg magamnak azt, hogy hanyag legyek. Mindig időben bejárunk mind a ketten Maggie-vel a Perrigoba, hiszen nem akarjuk, hogy hátrányunk legyen a többi munkatársunkkal a főnökeink szemében. Egy nap még én szeretnék vezető pozícióban lenni itt. Ehhez pedig sokat kell tennem. Pont ezért van az, hogy minden nap nyolcra szépen beballagok a munkába és ötkor pedig jövök is haza a menyasszonyommal együtt. Hazaérve már csak vacsorázunk és a netflix előtt görnyedek szinte egész este. Mióta a húgom nálunk lakik még azzal sem kell bajlódni, hogy Bacont levigyem. Ez egyébként tök jó tud lenni, de néha meg eléggé zavaró, hogy még ennyi kikapcsolódásom sincs, de Dakotának egy szóval sem hoznám fel.
- Ne szólítsd már szalonnának, nem ez a neve! – morgom oda Dakotának, míg éppen két Jóbarátok epizód között lépek egyet netflixen. Innentől fogva nem igazán figyelek arra, hogy mit mond, ha egyáltalán mond még valamit. Kicsit ki akarom élvezni, hogy egyedül vagyok itthon, hiszen Maggie a mai napot mindig kiveszi és találkozik pár barátnőjével munka után. Elmennek kajálni, iszogatni egy kicsit és pletykálni is. A péntek mindig az ő napja, míg én inkább szombaton szoktam lelépni az egyetemi barátaimmal. Mondjuk nem feltétlen rendszeresek ezek az összeröffenések, így néha az én napomat randikra is használjuk. Attól függetlenül, hogy eljegyeztem és együtt élünk még szeretném, ha a tűz ugyanúgy megmaradna köztünk és nem fásulna be a kapcsolatunk.
Egy rész végeztével felállok a kanapéról és lusta léptekkel a konyhába helyezem át a székhelyem, ahol ki is veszem a hűtőből a tegnapi vacsorát, ami sült oldalas volt krumplival. Egy adagot ki is szedek tányérra, ám mielőtt betenném a mikróba csengetnek, és az ajtóhoz sétálok .
- Dakota Ramirez névre hoztunk csomagokat – szólal meg mindenféle köszönös nélkül a lakásunk előtt ácsorgó negyven év körüli, enyhén elhízott férfi.
- Jelenleg nincs itthon, de a testvére vagyok – válaszolok kimérten.
- Itt írja alá, hogy átvette a csomagokat – elém tol egy papírt, s egy tollat, majd odafirkantom a nevem, ahol eredetileg a húgomnak kellene.
- Köszi – bólintok egyet, majd elköszönünk egymástól. A csomagokat egyesével behordom a hallba, de nem kezdek el pakolni Dakota nélkül. Ezek az ő személyes cuccai és nem az én dolgom kutakodni közöttük.
Visszasétálok a konyhába és éppen raknám be újfent a kaját a mikróba, amikor az ajtó nyitódik és kicsit idegesen felsóhajtok. Nem hagyják enni az embert! Nem túl nagy meglepetésemre csak a húgom izgatott arcát pillantom meg, ahogy meglátja a csomagokat.
- A cuccaid igen, Maggie pedig szerintem csak éjszaka jön meg. Barátnőzik, azt hiszem mennek valami bárba is – rántom meg a vállam hanyagul. Bízom annyira a lányban, hogy ne aggódjak plusz elég ügyes, tud magára vigyázni. Néha úgy hiszem, hogy még jobban is, mint én. – Kérsz a tegnapi vacsiból? Már másodjára próbálok melegíteni magamnak – nevetek fel kicsit sem jóízűen. A gyomrom már szinte kilyukad.
- Ha kajáltam utána segíthetek pakolni, ha szeretnéd meg tegnap vettem sört. Megihatunk párat, de gondolom már feltűnt, hogy van megint a hűtőben – nézek rá pimaszul, hiszen fogadni mernék, hogy már el is fogyasztott belőle egyet-kettőt.

- Uh, remek - van Isten az égben! Vagy valami más. Egy óriási tengeri csiga, vagy valami.
Nem kell félreérteni, egyébként semmi problémám nincs Maggie-vel. Sőt, igazából szeretnék jól kijönni Maggie-vel. Ennek az oka persze sokkal inkább a bátyám, semmint maga Maggie személye, de nyitott vagyok arra a lehetőségre, hogy útközben kiderüljön, valójában a személyéért is tudnám kedvelni őt. Végtére is, Hugo kedveli. Sőt, a kedvelés bizonyára enyhe kifejezés egy ilyen hosszú párkapcsolat esetén. Mondtam már, hogy egészen meghökkent, hogy a bátyám, az én bátyám, ilyen rendes pasi? Kilenc éve ugyanazzal a lánnyal, jóban-rosszban, eltervezett leánykérés, közös lakás, közös munkahely, közös minden. A legtöbb lány azt hiszem, valami ilyesmiről álmodozik a gyerekkora rejtett zugaiban.

Engem kivéve. Engem őszinte rémülettel tölt el annak gondolata, hogy már most ennél az életszakasznál járjak, de elég ritkán szoktak azzal vádolni, hogy én normális lennék. Nem gondolnám ugyan, hogy ez bármelyik szülőnk érdeme lenne, de egy ideje már meggyőződésem, hogy Hugo sokkal normálisabbra sikeredett nálam. Hiába, valakinek fekete báránynak is lennie kell és nekem valójában nincs gondom ezzel a szerepkörrel. Legalább azt csinálhatok, amit csak akarok. Például meggyőzöm magam arról, hogy a nyugati partról mindenemmel egyetemben átköltözök a keletire, és megpróbálom tönkretenni Hugo és Maggie idilli életét.
Nem, amúgy visszakanyarodva Maggie-re: tényleg nem ez a célom.

Ennek bizonyításaképp feltett szándékom eltakarítani mindent is a hallból, meg bárhonnan, amiben mondjuk Maggie sűrű káromkodások között felbukhatna, amikor hazaért a csajos estéjéről. (Vagyis, számomra ez úgy hangzik, mint egy csajos este, de lehet, hogy tévedek.)
Előbb azonban leveszem Baconről a pórázt, felakasztom a helyére, rátaposva a cipőm sarkára kilépek belőle, a dzsekimet ledobom egy székre, úgy csattogok be Hugóhoz, aki nagyjából egy zsémbes öregember lelkesedésével bír ma. Ami, ha engem kérdeztek, mégis csak hallatlan. Amióta itt vagyok, kezdek biztos lenni benne, hogy Hugo sokkal inkább kötelességének érzi, hogy gondoskodjon rólam, mint egy, amit igényelnék, kettő, ami normális, úgyhogy megnyugvással fogadtam, hogy azért ő sem olyan tökéletes, mint azt első ránézésre gondolnánk. Meg kell tanítanom lazítani, vagy egy ponton fel fog robbanni.

- Aha, ehetünk. De csináld csak, állj neki, én majd kiszolgálom magam - mondom, miközben megkerülöm Hugót, hogy elővegyek magamnak én is tányért, evőeszközt, aztán odafurakodjak a hűtőhöz és kivegyem a maradékot is, amiből szedhetek. Elvégre nem vagyok én holmi királykisasszony, sosem vártam el, hogy engem itt bárki kiszolgáljon, bár szó ami szó, néha nehéz megtalálni a réseket, ahol be tudok furakodni Hugo és Maggie rutinjába, hogy mondjuk hagyjanak engem főzni, vagy hagyják, hogy én intézzem a bevásárlást. Másfelől miért kellene miattam felrúgni a rutinjukat? Ördögi egy kör ez, ha értitek, mire gondolok.
- Az szuper lenne, köszi! - villantok sok-fogas mosolyt Hugóra, mert mennyivel jobb, ha ő ajánlja fel a segítségét, minthogy meg kellene próbálnom belezsarolni abba, hogy olyan nem túl mókás dolgokat csináljon velem, mint a kicsomagolás, majd az azt követő rendrakás. Arról nem is beszélve, hogy nem is tudom, van egyáltalán értelme mindent kipakolni? Van egy csomó cuccom, amit nem használok nap, mint nap, amire nincs szükségem a mindennapi életben, talán egyszerűbb lenne őket dobozokban hagyni, hogy majd könnyebben továbbállhassak, ha találtam valami megfelelő helyet, ahova mehetek. De persze, azért szeretném még egy kicsit összehúzni magam anyagilag, átcuccolni ide azért nem két fillér és fel kell élesztenem az itteni kapcsolataimat, hogy elkezdjen gurulni a szekér.

- Hé-hé-hé, csak semmi attitűd, én meg hoztam tejet és wc papírt, amit tegnap elfelejtettél, ahogy kértétek, sőt, még arra is figyeltem, hogy a menyasszonyod melyik fajtát szokta venni! - bökök játékosan Hugo irányába a villámmal, miközben a krumpliból szedek épp, és igen, lehet, hogy éppenséggel megittam már egy, tényleg csak egy!, sört tegnap, de hát azért van a hűtőben, hogy megigyuk, nem igaz? - Egyébként hagyhatnátok főzni néha, mondjuk vasárnap, hm? Vagy szombaton, amikor úgysem lesztek itthon. Még nem is hagytad, hogy megcsináljam nektek a híres-nevezetes paellámat! - oké, lehet, hogy nem is igazán híres-nevezetes, de miután megkóstolják, már lehet, hogy tényleg híres-nevezetes lesz.

szercsivel <3

A dobozok miatt már előre rosszul vagyok. Félreértés ne essék, mert szívesen segítek Dakotának elpakolni a cuccait, már amihez hozzányúlhatok majd, de olyan soknak tűnik így egyszerre, hogy attól tartok késő estig sem fogunk végezni vele. Végülis Maggie úgyis sokára jön majd haza. Ha addig elhúzódik a pakolászás, akkor legalább ébren megvárom. Jobb program, mint két sör után magányomban elaludni a kanapén a tévé előtt és holnap arra kelni, hogy valaki készségesen betakart, ám a nyakam szétmegy, mert elaludtam. Így legalább lesz egy kis közös időnk a húgommal, mert attól függetlenül, hogy itt lakik még nem éppen minden úgy jön össze, mint ahogy eredetileg terveztük. Én személy szerint azt hittem, hogy biztosan több időt fogunk együtt tölteni, ha már itt lakik. Le sem estek olyan apróságok, hogy egyébként én szinte egész nap dolgozom és este már hulla fáradtan esek haza. Ilyenkor már nem sok kedvem van az élethez. Kezdek befásulni úgy érzem. Negyven évesen kellett volna eljutnom erre a szintre és nem huszonhét esztendősen.
Kicsit örülök, hogy papírdobozokban vannak Dakota cuccai és nem random táskákban, mert ötletem sem lenne, hogy azokat hol tároljuk ebben a lakásban. Mindössze két hálószobánk van. A konyha az ebédlővel és a nappalival egybenyíló. Ezen kívül már csak egy fürdő van, s külön egy wc. Nem igazán tudnánk őket elrakni. Már az is megrémít, hogy ennyi cucca van. Csak imádkozni merek, hogy minden elfér majd a húgom átmeneti szobájában. Maximum megkérem Maggie-t, hogy segítsen neki rendezkedni, mivel ez inkább az ő terepe. Én csak nézni szoktam.
Végignézem, ahogy a húgom leveszi Baconről a pórázt, majd mosolyogva guggolok le a földre. Széttárom a karomat és várom, hogy a kutya odafusson hozzám.
- Na milyen volt a séta, Baci? – kérdezem tőle megdörzsölve a pocakját, s egy apró puszit is adok a fejére. – Dakota jól bánt veled? Nem kaptál füstmérgezést? – itt már a húgomra pillantok egy gonosz mosollyal a szám szélén. Nem szeretem, hogy dohányzik. Kicsit álszentnek érzem magam, mert egyébként én is elég gyakran hajlamos vagyok rágyújtani. Persze tagadom, hogy rá lennék függve. Maggie ki is nyírna, pedig majdnem napiszinten lejárok a gyárban ebédszünetben.
- Megmelegíthettük volna egybe is, de akkor oldd meg magad – felállok Bacontől, s a nadrágomban leporolom a kezeimet, mintha koszosak lennének, majd bedobom a tányért a mikroba. Mindössze egy percre. Valószínűleg nem fog rendesen átmelegedni, de se több, se kevesebb időre nem szeretem berakni. Ez amolyan hülye megszokás nálam. – Milyen cuccok vannak pontosan a dobozokban? Be fognak férni a szobádba? Ha nem, akkor Maggie-re lesz szükségünk. Ő itt a főnök – válaszolok egy gúnyos mosollyal. Elég sokszor döntök a lány megkérdezése nélkül, aminek hatására elég sokat pattog nekem, de nem mindig tudom komolyan venni. Annyira pici és aranyos! Ha kiabálni kezd inkább úgy néz ki, mint egy mérges csivava, nem mint egy bernáthegyi, ha már kutyákhoz kezdtem hasonlítani.
- Ugyanolyan wc papír szokott lenni mindig? Ez még sosem tűnt fel – rántom meg a vállam és kiveszem a kaját a mikróból. Az asztalhoz sétálok vele és kényelembe helyezem magam, de enni még nem kezdek el. Megvárom Dakotát, hogy ő is elkészüljön. – Ne hétvégén főzz, ha nagyon akarsz, hanem hétköznap. Mi úgyis dolgozunk tök sokáig. Mire hazaérünk majdnem hat óra. Mondjuk szerdánként vagy csütörtökönként. Addigra úgyis elfogy a maradék is – rántom meg a vállam. – Kiveszel egy sört a hűtőből? – nézek rá kérlelően.

- Aha, mert Bacinak jobb hívni szerencsétlent, mint Szalonnának, ugye? - dünnyögöm úgy, mintha az lenne a célom, hogy Hugo meg se halljon, de azért pont eléggé hangosan ahhoz, hogy valójában minden szót krisztálytisztán értsen, és tudomására hozzam azt is, hogy mielőbb kiléptem az ajtón a sétára, hallottam ám a megjegyzését. A hallásom kíváló, köszönöm szépen.
Persze nincs ebben semmi komoly, Hugóval mindig is ilyen volt a kapcsolatunk, előszeretettel húzzuk és piszkáljuk egymást. Azt hiszem, ez egyszerűbbnek tűnt a Texas-New York távolság áthidalására, elvégre nem lehettünk ott egymásnak ténylegesen. Nekünk nem jutott közös háztartás, ahol azon vitatkozhattunk volna, hogy kopogás nélkül megyünk be egymás szobájába, vagy a fürdő ajtón dörömbölünk egymásnak, hogy adjuk már át a terepet egymásnak. Mi nem futottunk össze a suliba, hogy mintha kínos lenne, ha az embernek testvére van, gyorsan le is rázzuk egymást a barátaink miatt. Mi nem oktathattuk ki egymást, hogy miért ezekkel, vagy azokkal az emberekkel lógunk és mégis mit képzelünk, hogy vele megyünk a végzős bálba? Ugyanígy kimaradtak a kamaszfeszültségeket kis robbanásokkal feloldó véletlenszerű, majd letagadott lelkizések egy-egy szar nap, vagy szakítás után.
Nekünk a telefon jutott, meg az internet, egymás pixelesre szabdalt arca, meg az olyan kis kapaszkodók, hogy minden jó testvér civakodik egy kicsit, úgyhogy szerintem eléggé tökélyre fejlesztettük az ártatlan vívódásokat. De még az ilyen félhangosn dünnyögéseket, meg gunyoros kis mosolyokat és szemforgatásokat is.

- Szerencsére a füst felfele száll, a kutya meg egy padlócirkáló. De gondolom véletlenül hurcolsz magaddal te is Marlbis dobozokat? - kérdezek vissza ugyanolyan gonosz mosollyal, mint amit Hugo küld felém, miközben végzek a tányéromra adagolással és visszateszem a maradékos dobozt a hűtőbe. Szegény Hugo még lehet nem tudja, hogy két nővel élni természetesen kétszer olyan bajos tud lenni, mintha csak eggyel élne. A Maggie-vel való rutinjában már valószínűleg tudja, mit hogyan csináljon, ha valamit nem akar megosztani vele, ellenben én még friss szemmel nézek mindenre, hovatovább kellőképp kíváncsi és jó megfigyelő vagyok ahhoz, hogy megakadjak pár apróságon, ha éppen szembejön velem. Mint mondjuk egy zsebkendők közül kabátzsebből épp csak kilátszó, jellegzetesen ismerős doboz.
- Segíti a kreativ folyamataimat - teszem aztán hozzá egy áldrámai sóhajtással, pedig egyébként kimondottan távoláll tőlem az effajta hamis, rájátszós viselkedés - Neked mi a kifogásod? - nem mintha egyébként ítélkeznék, ha néha Hugo is rágyújtana és eszem ágában sincs bátorítani, hogy tegye meg minél gyakrabban, de azért az adok-kapok, az adok-kapok! Eleve csak abból gondolom, hogy túl gyakran azért nem cigizhet, mert még sosem láttam, hogy megtenné. Ügyes, egész ügyes...!

Megvárom tényleg, amíg Hugo megmelegíti a maga kajáját - egyrészt sosem teszi be elég időre, másrészt tényleg pont úgy néz ki, mint aki ha nem eszik hamarosan, állatira nyűgös lesz, úgyhogy én aztán nem akarnám akár csak egy percig is távoltartani a bizonyára megérdemelt vacsorájától. Amikor kiveszi a tányért és leül vele, én akkor teszem be az enyémet, vagy három percre is, aztán csak nekidőlök a csípőmmel a konyhapultnak, míg otthonosan berreg mögöttem a mikró - Hát, mindenféle. Ruhák, cipők, táskák, női csecsebecsék, könyvek, papírdolgok, pár bögre és dísztárgy. A legtöbb cuccomat igazából nem hoztam magammal, inkább odaadtam mindent a szeretetszolgálatnak. A halálnak sincs kedve felcuccolni mindent... gondoltam, majd veszek magamnak új dolgokat, ha már lesz hova - nem vagyok az a fajta, aki különösebben ragaszkodna használati tárgyakhoz. Átköltözni az ország másik felébe meg épp eléggé melós ahhoz, hogy ne hozzak magammal például két garnitúra ágyneműt, huzatokat, ötszáz törölközőt és evőeszközt... az ember manapság már úgyis tud olcsón szerezni minden ilyesmit, és nem akartam, hogy hirtelen rettentő szűkösen legyünk miattam ebben a lakásban. Még így is meghökkentő, mennyi mindent felhalmoztam az évek során.
- Szerintem lesz egy-pár doboz, amit inkább ne is pakoljunk ki, nem használok mindent olyan gyakran. Majd berakjuk őket a szobámba, aztán valahogy egymásra halmozzuk a sarokban, vagy tudomisén... - merengek egy percre, mielőtt jelentőségteljes pillantással fordulnék Hugóhoz - Aha. Úgy Maggie a főnök, mint ahogy nem tudott róla, hogy ideköltözök? - mármint, az azért elég meglepő volt, főleg annak tekintetében, hogy a bátyám tényleg egy rendes pasi és rendes vőlegény, szóval álmaimban sem gondoltam volna, hogy én leszek Maggie-nek a hideg zuhany. Szerencsétlen lány...

Kicsit forgatom a szemem, hát persze, hogy nem tűnt fel neki, hogy mindig ugyanolyan a wc papír, de azért kommentár nélkül hagyom a dolgot, és mielőtt lejárna a mikró, szintén kommentár nélkül veszek ki két üveg sört a hűtőből. Fel is pattintom mindkettőt, úgy teszem le az egyiket Hugo elé, a másikat vele szemben, aztán addigra megmelegszik az én kajám is, úgyhogy egy kanyarral megszerzem azt is, aztán leülök végre az asztalhoz Hugóhoz; az egyik térdemet felhúzva a mellkasomhoz, talpammal a combom mellett a szék ülőkéjén, mintha ennél jobb póz nem is létezne arra, hogy vacsorázzunk.
- Oké, majd megpróbálom valahogy úgy alakítani az életet - ami nem egyszerű, mert forgalmasabb időszakokban majd lehet olyan lesz, mintha aludni is a suliban aludnék - Hátha Maggie attól kevésbé fog fújni mindkettőnkre... - utalok még egyszer vissza arra, amit korábban mondtam, nevezetesen azt, hogy Maggie nem igazán tudott a költözésemről, és épp csak egy kicsit érezni a hangomban, hogy szerintem ezt azért nem ártana a lehető leghamarabb és leghatékonyabban rendbe tenni és elsimítani...

szercsivel <3

Belül örülök neki, hogy Dakota aránylag hamar visszaért a kutyasétáltatásból és nem kell majd egész este ma is egyedül ülnöm a tévé előtt. Főleg, hogy az összes meccs, amit ma adnak mindössze ismétlés és a sorozatomat is befejeztem már. Nem akartam volna unatkozni, mert akkor talán odáig fajultak volna a dolgok, hogy letöltöm a candy crusht és kiviszem ameddig csak tudom, míg el nem alszom. Maggie úgyis olyan későn fog jönni, hogy én már régen húzom majd a lóbőrt és Baconnel versenyzünk, hogy ezúttal ki horkol hangosabban.
- A Baci még mindig fényévekkel jobban hangzik, mint a Szalonna. Használd már az agyad egy kicsit! – rázom meg a fejemet lemondóan. Ha valaki nem ismerne, akkor most biztosan azt gondolná, hogy lekezelően beszélek Dakotával és emellett még egy kicsit kioktatóan is beszélek. Természetesen erről szó sincs. Alapból nem nekem van a legangyalibb hangnemem a világon és erre rátesz még egy lapáttal az a testvéri kötelék, ami köztünk van. Beszélhetünk bárhogyan egymással – nyilván van azért egy szint -, akkor sem lesz belőle probléma vagy félreértés. Ilyenkor talán még szerencsésnek is mondanám a távolságot, ami eddig volt köztünk. Nem tudtunk nagyon a másik agyára menni.
- Nem tudom milyen Marlbis dobozról beszélsz – hirtelen a falon lévő festményt kezdem el bámulni, mintha az annyira érdekes lenne. Két éve vehette Maggie egy sarki árustól valahol Brooklynban. Azt sem tudom mit keresett arra, hiszen nem esik útba nekünk sehogy. Sosem tetszett nekem igazán ez az alkotás, de mivel a menyasszonyom ódákat zengett róla, így egy idő után meggyőzött, hogy helyet kaphasson az amúgy hófehér falon. Talán most még esztétikusnak is mondanám. Mindenesetre ezerszer jobb ezt bámulni, mint a húgommal beszélni a dohányzási szokásaimról, amit még magam előtt is csak tagadni szoktam.
- Mivel nekem nincsenek káros szokásaim, így nem kell mire kifogásokat gyártanom – rántom meg a vállam egy féloldalas mosoly keretében. A szekrénysorhoz lépek és leveszek róla egy új kutyajátékot, amit tegnap vettem Baconnek munkából hazafelé jövet és odaadom a kutyának, hogy legyen mivel elfoglalnia magát.
Miután Bacon figyelme rólam a zöld játékra koncentrálódik át, az én agyam is máson kezd el pörögni. Hirtelen a tegnapi spagetti tűnik a világ legcsodálatosabb dolgának, így jól teleszedem a tányérom. Sokkal nagyobb adag kerül a porcelánra, mint amennyit jóízűen meg fogok enni, de mivel ételt pocsékolni nem szép dolog, így egy falat sem fog hátramaradni. Egy percre be is teszem a mikróba, majd visszafordulok Dakotához.
- Ha van valami nagyobb dolog, ami nem fér be, akkor csak szólj és valamit kitalálunk, de ha ez minden, amit elmondtál, akkor ezzel nem lesz probléma – ezt inkább magamnak mondom, mint a húgomnak. A lakás alapjáraton elég nagy, de Maggie-vel már teljesen belaktuk és nem hiszem, hogy értékelné, ha random teremne egy komód a nappali közepén. – Miket ajándékoztál el? Volt közte valami fontos dolog? – reménykedem benne, hogy nemleges választ fog adni, hiszen nem szeretném, ha a költözés miatt meg kellene válnia a jelentőségteljesebb értékeitől.
- Te tudod, habár én a helyedben kipakolnám őket. Az addig oké, hogy nem használod őket naponta, de attól még nem hiszem, hogy annyira jó lenne olyan környezetben lenned nap, mint nap, ami dobozokból áll. Folyamatosan arra fogsz gondolni, hogy mikor lépsz már le, el fog venni valamennyit az állandóság varázsából, amitől csak stresszesebb leszel – miután sikerül kényelembe helyezni magam, el is kezdek enni. Nem várom meg, míg Dakota kajája is megmelegszik, hiszen ő annyi időre hajlamos berakni az ételt a mikróba, hogy az enyém a végére már valószínűleg újramelegítésre szorulna. – Na az teljesen más szituáció volt. Tudod vannak helyzetek az életben, amikor nem várhatjuk meg a másik beleegyezését vagy vétóját. Ez pontosan olyan helyzet volt és ebből nincs is probléma – újabb adag kaját tömök a számba. Maggie igazából elsőre nem volt túlzottan elragadtatva a gondolattól, sőt másodjára sem, de nem tett sosem egy rossz szót sem Dakotára. Szerintem még idővel jó barátnők is lehetnek. Igazából csak szívességet tettem mind a kettejüknek.
Figyelem, ahogy kivesz egy-egy sört nekünk és gyakorlott mozdulattal felbontja őket. Amint lekerül elém az asztalra az egyik üveg azonnal utána nyúlok, a testem vágyik a hideg italra. – Köszi és jó étvágyat!
- Nem fúj ő ránk – legyintek. Nem mondom, hogy jelenleg ő a világ legboldogabb asszonya, de én láttam már ennél sokkal rosszabb állapotban is.

- Baci, mint bacilus? Kérlek, ne már - forgatom meg a szememet újra, nyilván napestig vitatkozhatnánk ezen, akkor sem engedne az elképzeléséből egyikünk sem. Távolság ide, vagy oda, meg különbségek így vagy úgy, azt hiszem, Hugóval összességében le sem tagadhatnánk egymást - Ezerszer szívesebben gondolok egy fincsi, ropogósra sült szalonnára, mint egy rossz bacilusra - ki akar beteg lenni, ha ehet bacont? Na ugye, hogy ugye? Ez a kis padlócirkáló egyébként is olyan, mint egy kutyaformájú kis malac - és ne értsetek félre, abszolút szeretetből mondom, állati cuki, de még röfögni is pont úgy röfög…! Ennek megfelelően pont elég találó Baconnek hívni. De akkor már a Szalonnát sem értem, miért éri szó, a kettő majdnem, ugyanaz. De azért feltétlenül megjegyzem, hogy csak akkor fogom a kutyát Szalonnázni, ha idegesíteni akarom Hugót. Meg akkor, amikor nem hallja. Abban ugyanis nem akadályozhat meg, hogy úgy becézzem ezt a kis dögöt, ahogy én akarom, amikor ő nincs itt.

Sóhajtok egy nagyot, pont úgy nézek Hugóra, hogy érezze, engem aztán nem tud hülyére venni olyan könnyen (sőt) - Persze, persze, persze. Hazudj csak magadnak, minden jogod megvan hozzá, de nekem te csak ne vetíts, jó? - csípkelődök vissza én is - Akkor inkább ne is mondj semmit, ha csak kamuzol - ezt mondjuk teljesen komolyan mondom. Nem arról van szó, hogy muszáj lenne Hugónak mindent is elmondania nekem (én sem mondok el neki _mindent_, már csak az kéne), de inkább mondja azt dolgokra, hogy ezzel én ne foglalkozzak, vagy nem akar beszélni róla, minthogy vetítsen. Nem értékelem ezt a szokást másokban általában, és csak azért, mert az egy szem bátyám, még nem menthetem fel minden kis hülyesége alól. Egy-kettővel be kell érnie.

- Áh, megoldom, nincsenek nagy dolgaim - mármint, sosem voltak például sem saját bútoraim, sem mondjuk elektronikai eszközeim. A legtöbb dolog, amit az egyetem alatt felhalmoztam, azok ruhák, cipők, könyvek, pár edény, de csak a legszükségesebbek, két garnitúra ágynemű és törölköző, egy pokróc, éééés… és lehet, hogy ennyi. Meg egy csomó kisebb-nagyobb csecsebecse, de ahogy mondtam, nem nagyon szoktam tárgyakhoz kötődni, talán pont azért, mert mióta otthonról eljöttem, semmit sem éreztem az igazi, végleges otthonomnak, mintha folyton úton lennék, és még leszek is és csak remélhetem, hogy egyszer megérkezek az életemben valahova, ahol ez megváltozhat.
- Dehogy, semmi fontosat. Ágyneműk, edények, kiválogattam a ruháimat, kiszórtam egy csomó felesleges, egyetemi cuccot, ilyesmi. Semmi, ami hiányozna - mondom, miközben a saját kajámat készítem elő, és nem csak azért mondom, hogy megnyugodjon, tényleg nem érzem ezt az egészet ilyen nagy ügynek. Van némi félretett pénzem, ha majd egyszer elköltözök innen, akkor fogok tudni venni magamnak bármit, amire egy albérletben szükségem lenne, Hugóék meg talán megengedik, hogy használjak egy-egy bögrét és takarót.

Nem akarom Hugót nagyon kiábrándítani, de ez az egész mindenképp távol van bármiféle állandósági varázstól. Nem mintha ne lennék neki hálás, hogy befogadott, de ha a stressz szintemet emlegetjük, akkor tutira nem segít, hogy úgy érzem magam, nem kívánt vendég vagyok. Meg valahol az sem, hogy a köztünk levő nagyon sok kilométer nem csak egészséges mértékben csökkent le, hanem a nullával konvergál, vagyis egyik végletből mentünk a másikba, és szerintem ahhoz is idő kellene, hogy ezt igazán megszokjuk. Már ha meg akarjuk szokni. Én azért eléggé megszoktam, hogy önálló életet élek, a családtól függetlenül, szóval azért nem feltétlenül az a nagy New York-i álmom, hogy a bátyám nyakán élősködjek. Hosszútávon kicsinálna, és még az is lehet, hogy őt is.

- Figyelj, nem kell ezt túllihegni, jó? Nem akarok én ide állandó lakótársnak beköltözni, semmi szükség nincs rám - jelentem ki úgy, hogy érezze, ezzel nem arra hajtok, hogy együttérzően azt mondja, “dehogynem!!”, hanem ezt én magamtól így gondolom, nincs helye vitának, és mondhat bármit, igazából nem fogom meggondolni magam. És hát távol álljon tőlem, hogy én akarjak párkapcsolati tanácsokat osztogatni bármikor, amikor sok tartós kapcsolatot sem mutathatok fel, nem hogy egy olyan hosszút, mint Hugóé és Maggie-é, de azért nem vagyok sem hülye, sem vak, a férfiak meg tudjuk, hogy hajlamosak mindkettőre, szóóóval…
- Bassza meg, Hugo, ez a csaj a menyasszonyod. Meg kellett volna kérdezned. Arról nem is szólva, hogy én nem mondanék ilyen magabiztossággal olyanokat, hogy nincs ebből semmi probléma. Csak mert Maggie olyan jó fej, hogy egyikünket sem akarja megbántani, ez az egész nincs rendben. Ha már te nem veszed észre, legalább nekem hidd el - hajolok hátra pár pillanatra a vacsorám felől a szék támlájának, hogy megajándékozzam a bátyámat egy “ne légy hülye” pillantással. Mert ha hülye, a végén még neki sem lesz hosszú kapcsolata, meg jegyessége. Ami nem is érdekelne, ha bárki másról lenne szó. De ahogy mondtam, Hugo az egyetlen bátyám. Meg hivatalosan az egyetlen testvérem is.

szercsivel <3