Bár Manhattan a maga nemében csodálatos, meg van benne az a nagyvárosi pezsgés, ami folyamatosan úton tartja az embert, éberen, érdeklődve, nem tartozom azok közé, akik szívesen laknának ebben a nyüzsgő forgatagban. Queens sem egy útszéli paraszttanya, meglelhető benne minden, ami egy város (vagy városrészbe) csak kellhet, épp csak minden sokkal… kisebb. Nyugodtabb. És ez szükséges ahhoz, hogy jól pihenjen az ember. Pihenésben pedig újabban nem jeleskedem.
– Nem, Raph, attól függetlenül, hogy olcsón kínálja a márványlapokat, nem adhatunk lejjebb, már kéttized kN tűréskülönbség is sokat számít… Hogyhogy miért? Mert abban állapodtunk meg, amiben, az pedig nem módosítható… Hogy érted azt, hogy már megegyeztetek? – Mély, reszelős sóhajjal dörgölöm meg az orrnyergem, és a drága, személyre készült bőr irodai székben elfordulok a tervezőasztaltól, hogy egyenesen kibámulhassak a padlótól plafonig érő üvegtábla falon, egyenest a szemben lévő Astoria Üzletház bauhaus-stílusú, homokkővel fedett homlokzatára. Odalent, tizenhárom emelettel lejjebb nyüzsgött a forgalmas Első Sugárút, sárga taxik és Upper East Side-i lakók autói keveredtek a buszok és járókelők végtelen forgatagában, mindenki sietett, mindenki türelmetlenkedett, és bár az összes nyílászáró hangszigetelő volt, mégis hallani véltem a kürtök kakofóniáját. Ősz derekán járva az idő csípős volt, de a nap mégis úgy döntött, hogy felmelengeti a felhőkarcolók rideg ablaktábláit, bár a köztük lévő árnyékokat még delelőn járva sem igen fogja teljesen eloszlatni. Amit az útikönyvekben sosem emlegetnek a belváros szívéről, az az, hogy mennyire frusztrálóan örök félhomályba burkolják az egyébként csodálatos építészeti remekművek.
Most nem tudom élvezni a látványt, sem a hotelét, sem a távoli Queensboro Bridge acélmerevítőinek eklektikus világát.
– Nem érdekel, hogy miben egyeztetek meg, ez a te baromságod. Nagyon ajánlom, hogy azonnal told vissza a segged az üzletbe, és tedd helyre a dolgokat, különben életed végéig vonom le a fizetésedből a minőségbiztonsági per költségeit. – A mai nem különbözik sokban az összes többitől, mégis, még alig jár tíz felé az idő, mikor én már négy órája dolgozom, egyeztetek, ellenőrzök, és megpróbálom papírra vetni egy várostervezési osztály által meghirdetett parkcentrum látványterveit. Persze, ott van a gép, ott vannak a programok, az első verziókat mégis szívesebben rajzolom kézzel, érezve a ceruza éleit a tenyerembe simulni, hallani a grafit megnyugtató sercegését. Ez az egyetlen pont a mai napomban, ami megnyugtatónak számít; a fejem vörösen izzik, ha belegondolok, hogy a legjobb építésvezetők is mekkora bakikat tudnak elkövetni, és ki viszi el értük a balhét? Én.
Az üzlet lényege, hogy minél több szart tudj a szépen szabott öltönyös hátad mögé rejteni, amik a sok „Persze, megoldjuk, nem gond!” nyomán születnek. Az építőipari üzlet még bővül annyival, hogy soha senkinek nincsen ideje semmire, így tulajdonképpen mindegy is, ha párhuzamosan a város négy pontján kellene jelen lenned. Soha nem voltam még úgy szülői nyílt napon Noreennél, hogy hivatalosan épp ne bejáráson vagy munkaellenőrzésen ne lettem volna. Nem tudom, pontosan mikor döntöttem el, hogy mára kivonom magam a forgalomból. Egyszer csak azon kapom magam, hogy az East River távoli, kanyargó alakját bámulom, a tompa színek ellenére is kéklő tömegét, az apró hullámokat, amikre aranyos koronát vet a napfény.
A hüvelykujjam végigpörgeti a kontakt-listát a telefonon, aztán gondolkodás nélkül nyomom le az egyik utolsót. A búgást hallgatva már fel is állok, és az asztalomon lévő papírokat rendezem stócokba.
–Halló, Vera? Zavarlak? Nem? Tökéletes. Figyelj, mit szólnál egy vitorlázáshoz? – Még én sem tudom pontosan, hogy nincs bennem a feltételezés, hogy egy keddi délelőttön talán nem dolgozik, és természetesnek veszem, hogy más programja sincsen. Talán csak a folyamatos reménykedésben lettem olyan jó, hogy az apró hibalehetőségek nem térítenek el; a vonal másik végén igenlő válasz hangzik, amire széles vigyor terül el az arcomon. Elmondom neki, pontosan melyik dokkhoz jöjjön a partra, majd némi egyeztetés után még egy hívást elintézek, mégpedig Dalton felé, hogy bekaphatja, mert ma dolgozhat helyettem. Másfél órával később már a Hudson öblében kialakított egyik fadokk bejáratánál ülök valami ott hagyott ládán, élvezve a már majdnem függőleges irányból érkező napsugarakat. Az öltönyt és lakkcipőt félúton elhagytam, vagyis otthon; kényelmes farmernadrágban, sportcipőben, pólóban és könnyű széldzsekiben várom a barátom érkezését (mert Dalton mondjon bármit, létezik női-férfi barátság), s mikor a parkoló felől igyekezvén meglátom feltűnni a vörös hajfoltot, széles mosollyal lököm magam álló helyzetbe. Már messziről integetek neki, bár mivel épp a háta mögül süt a nap, kissé hunyorognom kell.
–Szia! Ide találtál? Találtál végül mellényt otthon? – Előzékenyen tárom ki előtte a fákkal övezett parkot a dokkoktól elválasztó drótkerítés kapuját, amennyiben úgy tűnik, készen áll az indulásra. Egyik kezem a nadrágom zsebébe csúsztatom, ahogy egy kissé távolabb lévő, tizenegy méteres vitorlásra mutatok. – Az ott a Szép Heléna. – Még mindig gyermeki izgatottság lesz rajtam úrrá, ha arra gondolok, hogy van egy saját vitorlásom, akkor is, ha nem túl nagy, legfeljebb négy-öt személy fér el benne kényelmesen hosszabb távon, és még ma is nyögöm az árát. Az eladó honlapján lévő képek alapján két másodperc alatt beleszerettem, még ha a végül általam megvett darab elnyűttebb is. A négy évvel ezelőtti vételt még mindig az egyik legjobbnak tartom; nem teljesen új hajó, de műszakilag abszolút megfelelő, ráadásul újra is lett lakkozva és húzva minden; a rozsdamentes, csúszásgátló rovátkolással ellátott érkezési felület acélpadlója fényesen csillog, akárcsak az üvegszál-erősítésű fém árbóc, amit jól ellensúlyoz a fapadló. A kikötőőrnél már letudtam minden tartozást, és a hajónaplót is levezettem, sőt, még arra is gondoltam, hogy megéhezünk (az én gyomrom már most is korgott), ezért ízléses gyorskajás zacskók köszöntik őt a fedélzetre lépve.  
–Nem tudom, mit szeretsz, úgyhogy hoztam kínait, mexikóit meg a Wendy’s is útba esett.

Bár New Yorkot széles részben öleli keblére az Atlanti Óceán öble, a tengervíz sós, algás illatát ritkán sodorja be a szél a felhőkarcolók útvesztőjébe. Mindig imádtam a vizet, még Kansasben volt egy horgásztó nem messze a házunktól, és apa mindig levitt oda, engem és a bátyámat, bár halat a végén ritkán fogtunk. Aztán ide kerültem egyetemre, és szinte hallgatói kötelességünk volt a partra járni, tavaszi szünetekben végig látogatni a nyugati és keleti part buli-városait. New Orléans-ban majdnem ott is maradtam, vagy még inkább a karom egy aligátor szájában, de végül is ez egy másik történet.
A hűs tengeri szellő, de még a sokak által annyira utált algás dohszag és mohás sziklák is valami földöntúli nyugodtságot jelentettek számomra, a végtelen tenger a tiszta égbe olvadt, ahogy a horizont alá bukott a nap. A vitorlázás pedig maga a szabadság. Éjszaka volt a legkülönlegesebb az élmény, ha tiszta az égbolt, szélcsendes az idő, és igazán úgy tűnik, mintha a tintafekete vászonra szórt ragyogó csillagok között lebegne az ember.
Messze még az éjszaka, és ez inkább olyan élmény volt, amit romantikus kapcsolatokra tartogatnék (Dalton erre a kijelentésre bizonyára hátba vágna), de a puszta tény, hogy magam mögött hagyhattam az öltönyt és a lakkcipőt, mintha tonnákat emelt volna le a mellkasomról. – Ugye? Nem egy luxustengerjáró, de nagyon barátságos kislány, és még energiatakarékos is. A legtöbb berendezést napelemmel működtetem, mondjuk, így ritkán van meleg víz, de az ember nem is azért hajózik, hogy forró fürdőt vehessen, nem? – Ha nem szólt volna már rám több ember többször, hogy Liam, senkit sem érdekel a hajód vízkiszorítása, a végtelenségig sorolnám a műszaki jellemzőket. Így azonban csak egyetértek: valóban gyönyörű.
A fedélzet praktikus puritánságában szinte ordítanak a gyorskajás elviteles zacskók élénk színei, és hirtelen a gyomrom is megkordul. Mikor ettem utoljára, talán a reggeli futásom után? Ám úgy tervezem, majd csak a nyílt tengeren tömöm tele magam, úgyhogy tekintetem hamar a kotorászó Verára vetül. Jóleső nevetés gördül le ajkaimról, ahogy meglátom, mit hozott. – Nos, ez határozottan hiányzott az életemből, és cseppet sem magamutogató. Köszönöm. – Bár a szavaim talán mást sugallnak, tényleg hálás vagyok az ajándékért; kinek ne esne jól, ha gondolnak rá? Ez a sapka is egy azon bohókás dolgok közül, amire az ember titokban vágyik, de nem elég merész magának megvenni. Hogy az elfogadásról biztosítsam, rögtön a fejembe is nyomom. – Na, hogy áll? Adjam fel a karrierem, és álljak matróznak? – vigyorgok szélesen, arcgyűrően. – Arra gondoltam, fent kormányzok de ha fázol, akkor le is mehetünk a kabinba. Bár én személy szerint azért jöttem, hogy a szó szoros értelmében kiszellőztessem a fejem.
Vera válaszára figyelek ugyan, ám közben nekiállok a kihajózás előtti szokásos ellenőrzéseknek és előkészületeknek. Az öbölből még főleg motorerővel tervezek távozni, s a vitorla szerepe főként a nyílt vízen éleződik majd ki igazán. A szél zabolázatlan erő; épp ezt szeretem benne.
– Téged mi űzött ki ide? Vagy csupán az új élmény? – pillantok rá, még az árboccal bíbelődve.