Bármennyire éreztem magam őszintén hibásnak az miatt, amit tettem, az egóm egy része azért nem hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a lány igazán sértetten viselkedett. Tehát tényleg nagy hatással lehettem rá. Majd hogy egy mosoly is felvillant a képemen emiatt, de a másik felem, az angyali ezt próbálta visszatuszkolni abba a megfelelő zsebbe. Hisz épp most kértem tőle bocsánatot, nehogy úgy érezze, csak szórakozom. De ahogy Iris mesélni kezdett arról, hogy rátalált az igazira, a tökéletesre, és mindezt úgy ecsetelte nekem, mintha egy termékprezentáción vennék részt, mégis csak feltűnt a mosoly az arcomon, közben vállammal lazán támasztottam meg a lift oldalát, és egy kicsit még oldalra is döntöttem a fejem, hogy úgy fürkésszem őt.
- Na ennek igazán örülök, gratulálok hozzá! - nem voltam biztos abban sem, hogy igazat mond, mert a nők hajlamosak voltak vetíteni, főleg ha sértve érezték magukat. És oké, elismerem, lehet hogy nem én voltam a tökéletes férfialapanyag, akit hazavihet anyucinak bemutatni, de bárhogy is próbálta leplezni, én azért még most is tisztán emlékeztem azokra a perzselő pillanatokra az autómban. - Ez esetben úgy érzem, hogy akkor abszolút nincs harag, és még egy kávéra is meghívhatlak, mint régi ismerős, ha már ugyanabban a kórházban dolgozunk – ha a bocsánatkérés nem jött be, talán majd a kávémeghívás. Ha így folytatjuk, egy héten belül már szedem le róla a bugyiját.
Válasz helyett a lift okozott ijedelmet, legalábbis a hölgynél, mert úgy tűnt, hogy nagyon is parázik ettől a bezártságtól. Nem mondom, hogy jó magam rajongtam a liftleállásokért, de nem is féltem a helyzettől.
- Héhé, nyugalom, nyugodj meg Iris – újratalálkozásunk óta most először szólítottam keresztnevén, kezeimet a vállaira helyezve próbáltam lenyugtatni, mert láthatóan egy pánikroham kezdett kialakulni nála.
- Nem lesz semmi baj, nem fognak kirúgni és a betegednek sem lesz semmi baja. Szakértő orvosok vannak a kórházban, megoldják. Figyelsz rám? - szinte párhuzamosan beszéltünk, elég nehéz volt így bárkit is megnyugtatni.
- Ha Samara előmászik, levadászom, oké? De most ülj le, és vegyél mély levegőt, ismételd. Beszív, kifúj, beszív-kifúj – mintha kismamaoktatáson lettünk volna, próbáltam ösztönözni a helyes lélegzetvéltere, ez ilyen eseteknél fontos volt. - Nézz rám Iris, nem lesz gond. Már úton a segítség, mindjárt kinyitják az ajtókat – meg a francokat, ki tudja, hogy észrevették-e a leállást, de nem akartam ráhozni még jobban a frászt. Most arra volt szüksége, hogy lenyugodjon. - Mesélj, hol lesz az esküvő? Kültéri, beltéri? Milyen színű lesz a teríték? - leguggolva elé próbáltam terelni a gondolatait, inkább csak meséljen, addig se gondol rosszra.

★

Ethan&Ris

I was into you, but I'm over it now.

Semmi kedvem végig hallgatni a hülye, bocsánatomért esdeklő magyarázkodását. Na jó, nem tagadom, az azért baromi sokat dobna az egómon, ha kegyelemért könyörögve a lábaim előtt kúszna, de tekintettel arra, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, inkább nem ringatnám magam hamis vágyálmokba. Annál jobban fog fájni az újabb csalódás. Mert hát ugye Dr.Ramsey kitűnően ért ahhoz, hogy hogyan is kell ártatlan, csenevész rezidens lányok szívét ripityára törni. Teljesen a bűvkörébe kerített. Már az első alkalommal kevés túlzással összepisiltem magam a mosolyától, ámulatba estem az intelligenciájától, és jóízűen tudtam nevetni a humorán. Azt hittem megfogtam vele az Isten lábát. Hát megfogtam banyek! Csak sajnos a büdösebbik felét... Akkor megtanultam, hogy nem minden a külső és a sárm. Vagyis csak azt hittem, hogy megtanultam.
Miután az utolsó poszthoz érek az instán, kénytelen vagyok zsebre vágni a telómat. Ekkor akarva akaratlanul is lopva oldalra pillantok. Végig mérem tetőtől talpig. De már koránt sem azzal a gyermeki imádattal, rajongással a szemeimben, mint évekkel ezelőtt is. Szemeim sokkal inkább megvetést, tán némi sértettséget is tükröznek. Mikor újra megszólal, egyszerűen csak körbe forgatom őket, de olyan hévvel, hogy félő, vagy fennakadnak, vagy ami rosszabb, kiesik a kontaktlencsém. De ciki, még azt is keresgélni kellene. Nem elég kínos már így is az egész. Bezárva egy liftbe Mr. ügyeletes sármőrrel. Egyáltalán minek jött vissza? Nem úgy volt, hogy elköltözött máshova, vagy mi? Bahh... na nem mintha érdekelne!
Hosszú perceken keresztül csak hallgatom őt mellkasom előtt összefont karokkal, akárcsak egy duzzogó kislány. Egyes szavaira hol a szememet forgatom, hol elég kifejező képeket vágok. Most mégis mit kéne mondanom? Mit vár? Hogy majd mindent elfelejtek és a karjaiba borulok? Már megint... Ha nem érezném ezt a mérhetetlen megvetést... inkább hagyjuk!
-Ohóó! Még a végén itt kiderül, hogy maga a mártír és én tehetek mindenről. - Hisztérikusan felnevetek.
-Nekem nem kell semmit megmagyaráznia Dr.Ramsey. Egyszer randiztunk, nyilván nem passzoltunk össze. Lehet, hogy előtte horoszkópot kellett volna olvasnunk, vagy jósnőhöz menni, vagy a bánat tudja, hogy mit szoktak ilyenkor csinálni. Mindegy, a lényeg, hogy még időben kiderült, nincs közös jövőnk. Mind a kettőnknek mások voltak a céljai. De talán nem is baj. Azóta összejöttem valaki mással, aki kedves, megértő, ugyanaz az érdeklődési körünk és a jövő hónapban lesz az eljegyzésünk. - Csak úgy hányom magamból a hazugságokat. El nem tudom képzelni, hogy honnan jön ez a rengeteg kamu, mindenesetre jó színész lehetnék, ezek nem előre kitalált és begyakorolt szavak, hiszen honnan tudhattam volna, hogy pont vele fogok egy liftben utazni? Mondandóm befejeztével nagyképűen, s nem kevésbé flegmán megvonom a vállam, és mint a hülye picsák, vizsgálgatni kezdem a körmeimet, amiken a géllak már igen csak lekopó félben van. Haha jó vicc! Morgó soha a büdös jó életbe nem állna össze velem, kedvesnek meg pláne nem mondanám, az érdeklődési köreink pedig messzebb nem is állhatnának egymástól. Na és az eljegyzés... Pff... álmaimban SE! Mint ahogy azt a legrosszabb rémálmomban se gondoltam soha, hogy egyszer beragadok egy liftbe a munkahelyemen. A körülöttünk lassan eluralkodó félhomály koránt sem segít a helyzetünkön. Sőt, az eddigieknél is jobban pánikba esem.
-Beragadtunk? Most komolyan? Lehet, hogy áramszünet van? Úristen! Nekem konzíliumba kéne mennem a belgyógyászatra egy beteghez. Mi van, ha fegyelmit kapok? Mi van ha meghal miattam? - Hirtelen elönti tarkómat a jeges verejték, érzem ahogyan a talaj lassan de biztosan kicsúszik a lábaim alól. Céltalanul tapogatni kezdem a mögöttem lévő tükröt, mintha valami kapaszkodót vagy kiutat keresnék. Mellkasomon lassan úrrá lesz az a kellemetlen, fojtó szorítás amit már a torkomban is érzek. Azt hittem kinőttem a pánikbetegségemet. Akaratom ellenére szapora légvételeim zihálássá alakulnak, lábaim nem bírják tovább megtartani a testem, így jobbnak látom a földre ülni mielőtt az oxigénhiánytól beájulok és kifejelem a tükröt.
-Oké, mindjárt vége. - Rengeteg önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy ráparancsoljak a testemre. Görcsös izmaimon igyekszem lazítani, fegyelmezetten, lassan venni a levegőt, de az agyam messze jár és mindenféle őrültségeket képzelgek.
-Mi van, ha ez egy olyan hülye prank, mint a youtube-on is szokott lenni, hogy egyszer csak előmászik valahonnan Samara a Körből? - Kétségbeesetten keresem tekintetét. Ez a rémkép bőven elég volt arra, hogy újra hatalmába kerítsen a légszomj.

Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rá, de mindvégig azon törtem a fejem, hogy mégis hogyan lehetne véget vetni annak a kínos csöndnek, ami beállt közénk. Régebben sokkal bőbeszédűbb volt igen, határozottan. Jó, az is igaz, hogy megvolt minden oka arra, hogy haragudjon. Ez viszont borzasztóan zavart, nem szerettem az ilyen helyzeteket, frusztrált már annak a gondolata is, hogy valakivel rosszban legyek. Már csak ezért is törekedtem arra, hogy valahogy elnyerjem a bocsánatát.
Egyszerűnek tűnt a dolog, csak néhány szóból állt, aztán elégedetten néztem rá, úgy, mintha minden rendben lenne. Azt gondoltam, ez így működik, de ezúttal valamit elhibáztam, ugyanis kinevetett. Meglepetten vontam fel szemöldökeimet, mert én igen is komolyan gondoltam a bocsánatkérésemet, de úgy tűnt, hogy Irist ez nem hatotta meg, még gúnyolódni is volt ideje, s bevallom, egy pillanatra sikerült is belém fojtania a szót. Meglepődtem. Haragudtak már rám nők, de azt nem gondoltam volna, hogy még ennyi év távlatából is ilyen erős érzelmeket válthatok ki valakiből.
- Nem ne… - próbáltam kimagyarázni a dolgot, hogy teljesen félreért, de olyan vehemensen folytatta, hogy semmit sem értek szavaim abban a pillanatban. Rám zúdította a haragját, éreztem is, hogy arcom elvörösödik, mert azért nekem is volt lelkem, és mikor szembesítettek a hibáimmal, akkor rohadtul elszégyelltem magam. Ez most sem volt másként, bűntudatom lett, ha arra gondoltam, tényleg milyen szemét módon bántam el Irissel.
- Jó, de kérlek hallgass meg - szóltam utána, ám ekkor megakadt a lift, és még a lámpa is pislákolni kezdett. Egy kicsit bizarr volt a helyzet, nem sűrűn ragadtam be liftekbe, de úgy tűnt, hogy ennek is eljött az ideje. Az enyhe rázkódás miatt magam is a korlát után nyúltam, majd a riadt utastársamra kaptam pillantásomat.
- Igen, nagyon úgy tűnik - miután abba maradt a mozgás, odaléptem az ajtóhoz, és az ujjaimmal próbáltam szétfeszegetni, de hiába erőlködtem, az ajtó nem nyílt.
- Azt hiszem, hogy áramszünet lehet, vagy valami rövidzárlat - fordultam Iris felé, s tekintetemmel övéit kerestem. - De ne aggódj, biztos csak egy-két perc, aztán kinyílik és kiszállhatunk. Már biztosan észrevették, hogy gond van - megpróbáltam megnyugtatni, mert vannak, akik a zárt terekben rosszul érzik magukat, s úgy tűnt, mintha Iris is klausztrofóbiás lenne. Erről pedig olvastam, ilyenkor nem árt szóval tartani az embert, meg amúgy is beszélni akartam vele, s így legalább erre is adódott lehetőségem.
- Nézd, tényleg sajnálom, ami a múltban történt, egy igazi seggfej voltam, hogy nem hívtalak vissza. És tudom, hogy ez nem mentség, de megijedtem attól, hogy közel kerülhetek egy olyan lányhoz, mint Te - ezt őszintén mondtam neki, mert akkoriban nagy hatással volt rám. Igaz, hogy csak egy hétig tartott, de kezdtem megkedvelni, s valamiért úgy éreztem, hogy menekülnöm kell. Ráadásul a forgatás miatt el is kellett utaznom, ahhoz meg már nem volt pofám, hogy színt valljak neki, s elmondjam, hogy bocs, de ennyi volt.
- Szóval utálhatsz, meg van rá az okod, de őszintén sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked akkor - ahogy kimondtam, elindult a lift, de alig néhány másodperccel később megint rázkódott egyet, ezúttal sokkal erősebb volt a löket, s a következő másodpercben már a fények is kialudtak. Csupán egy apró kis led jelzett, valamiféle biztonsági jelzőfény, amiben már nem láttam elég jól Iris arcát.
- Jól vagy? - kíváncsi voltam, hogyan bírja, bár most már kezdett engem is aggasztani a helyzet, valami nagyon nem stimmelt ezzel a lifttel.

★

Ethan&Ris

I was into you, but I'm over it now.

Valahogy mindig újra és újra ugyanabba a hibába esek. Kevés túlzással mondhatjuk, hogy egyfajta perverz, és igen csak abszurd fétisemmé vált az önsanyargatás, amit a sorozatos rossz döntéseimnek, s kudarcba fulladt kapcsolataimnak köszönhetek. Valahogy így volt ez Dr. Ethan Ramseyvel is. Minden egy ártatlan pillantással kezdődött. Tudod, pont mint azokban az elcseszett, romantikus klisékkel telenyomott filmekben. Majd folytatódott egy presszó kávéval és extra csokis muffinnal. A többi meg már történelem. Éjszakákba nyúló, olykor pajzán kimenetelű chatelések, webcamozások. A jövőben minimum három, de legalább hat közös utódunk látta meg a napvilágot. Az én kissé furcsán működő agyamban legalábbis biztosan. Végül az idilli jövőképem naná, hogy tányérostul, mindenestül ment a levesbe. Placcs! Meztelen chat, pajzán telefonhívások, lopott összenézések a kórház folyosóin, órákon keresztül tartó sms háború arról, hogy ki, milyen perverz dolgokat művelne a másikkal. Az első kórházon kívüli randink meglepően jól sikerült. Azt is mondhatnánk, hogy igazi gentlemanként viselkedett. Értem jött, hozott virágot, elvitt vacsorázni, szóval tényleg minden megtörtént, ami egy klisés randevún megtörténhet. Vacsora után haza vitt, a kocsiban perceken keresztül szenvedélyesen franciáztunk, ééés soha többé nem keresett... Biztos szarul smárolok, vagy csak zavarta a fogszabályozóm, esetleg etikátlannak találta, hogy egy akkor még rezidens, tőle évekkel fiatalabb spinével kezdjen, mindenesetre, a felkoppintásának lett volna más módja is. De lehet bennem keresendő a hiba.
Feltűnően belefeledkezem mobilom kijelzőjébe. Igazából csak totál céltalanul pörgetem az instát, remélve, hogy ez a néhány emelet, amit kénytelenek vagyunk egymás meglehetősen kellemetlen társaságában elkölteni, csak fele annyira lesz kínos, mint amilyennek érződik. Szabad kezemmel beletúrok össze-vissza álló tincseimbe. Ezt köztudottan csak akkor csinálom, ha feszkós helyzetbe keveredem. Állkapcsom idegesen megfeszül, amint ismerős baritonja megtöri a fagyos csendet. Hüvelykujjam úgy tapad a képernyőre, hogy majd' berepesztem. Kőkemény elhatározásra jutok vele kapcsolatban. Akármit is mond, akárhogy is kezd el zsarolni a meztelen fotóimmal, akkor sem engedek neki. Amint megállunk a kívánt emeleten, már lépek is ki, igyekezve emelt fővel távozni eme kellemetlen szituból. Cöhh szép álom! Minden tervem ellenére pillanatok alatt önti el a fekália az agyamat. Lehetne ennél is szörnyűbb ez az egész?
Válaszul hisztérikusan felnevetek.
-Ne, plíííz csak ezt ne! Annyira tipikus... - Bosszankodva megforgatom a szemeimet mielőtt teljesen belehergelve magam, folytatnám.
-"Nem te vagy a hibás, velem van a baj."  "Te annyira cuki vagy, nem érdemeltelek meg téged."  "Azért néha dugunk, ha ráérsz?" - Nem tudom érti-e az iróniát, de hogy szavaimnak némi nyomatékot is adjak, mialatt gúnyolódva ironizálok, egyik kezemből hápogó kacsacsőrt formálok.
-Tudja Dr.Ramsey, a múltkori húzásánál még az is etikusabb lett volna, ha elém áll és kerek perec az arcomba vágja mi a baja. - Szándékosan magázom. Hiszen már nem vagyunk mások, mint kollégák. Ráadásul ő bőven fölöttem van.
-Köszönöm ezt a kellemes utat, lekötelez. De ha megbocsájt, most vissza kell mennem dolgozni, és átöltözni. - Kissé pökhendien teszek utalást újra a mellkasomon feszengő kávé foltra, majd önelégülten ellépek mellette, várva az ajtók nyitódását, ami furcsa oknál fogva elmarad.
-Mi a...? - Átkozódom csak úgy magamban, többször megnyomva az ajtónyitó gombot, de a várva várt csoda így is elmarad. Helyette csak egy baljóslatú, nyikorgó hangot hallat a szerelvény, mintha épp most lehelte volna ki a lelkét. Automatikusan kapok a tükör mentén futó korlátba. Az orvosin nem tanították mit kell csinálni lift katasztrófa esetén.
-Szerintem ez beragadt. - Ezennel kénytelen vagyok Ethannek intézni szavaimat, tőle várva a megoldást. Bele akarok halni a szégyenbe!

Első hetemet töltöttem a kórházban, még új volt minden, leszámítva Dave cimborámat, és azt a szuperdögös doktornőt az éjszakai műszakból, aki horgonyt vert a szívemben. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de most is rajta agyaltam, hogy vajon dolgozik-e, milyen jó lenne vele összefutni és rávillantani egy mosolyt, vagy elhívni valami harapnivalóra. Így ábrándozás közben el is bambultam, de ebből rázott fel a mobilom rezgése, amin megjött a cimborám üzije, hogy sajnos nem ér rá kávézni, közbe jött neki valami halaszthatatlan meló. Ezt egyáltalán nem csodáltam, ilyen volt nekünk, orvosoknak az életünk, mindig volt valami sürgős ügy. Csak nekem nem, legalábbis most még nem, egyelőre nagyon is laza volt a helyzet, és egy kicsit frusztrált is a gondolat, hogy manapság senkinek sincs belgyógyászati problémája. Napi szinten jöttek a leszakadt lábak, lövési sérülések, de hogy valaki netán vakbélgyanúval esett volna be azon az ajtón, vagy gyomorégéssel, na az nem, az már semmi.

- Helló, egy kávét, cukorral, tejszínnel - én következtem a sorban, kedvesen rá is mosolyogtam a szöszire, aki azon nyomban felvette a beszélgetés ritmusát, éreztem is a tekintetéből, hogy nem bánná, ha a tejszínes kávé helyett inkább őt ízlelném.

- Jó volt a műsor, örök szerelem? - kíváncsiskodott, miközben lefőzte a kávét, és ízesítette nekem.
- Nem, gyors szakítás - tettem hozzá, miközben elővettem tárcámból a kávé árát, s a pulton felé csúsztattam. Végig tartotta velem a szemkontaktust, mosolygott, aztán firkantott valamit egy szalvétára, s azzal együtt tolta felém a kávét. Egy név és egy telefonszám volt a szalvétán, tipikus. Ebből is látszott, hogy a nők többsége rengeteg televíziós sorozatot néz. Simán le is diktálhatta volna, de nem, ő inkább szalvétára véste a romantika kedvéért. Ettől függetlenül nem bántam, csinos volt a büfés hölgy.

- Este?

- Mindenképp - mosolyogtam vissza, s még mindig őt néztem, ahogy fordultam, s bumm. Erre nem voltam felkészülve, telibe találtam a mögöttem következőt.
- Uhh, nagyon sajnálom, minden okés? - pillantásom először az eláztatott felsőjén futott végig, s csak aztán állapodott meg a nő arcvonásain. Iris. Te jó ég, de rég láttam őt, mégsem változott semmit sem.
Némi döbbenet szökött az arcomra, hogy ennyi év után most újra láttam őt, s úgy tűnt, hogy őt is zavarja a dolog. Mi több, elég dühösnek látszott, s ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy azon nyomban sarkon fordult és elviharzott. Ez megint csak jellemző volt a nőkre, szerettek futni előlünk. Még szerencse, hogy jártam mostanában futni, ezért nem esett nehezemre, hogy a nyomába eredjek. Egy elnézést kéréssel kifaroltam a sorból, a félig kiürült poharat a kukába hajítottam, és sietve szedtem a lábaimat Iris után, miközben Celeste telefonszámát megpróbáltam betuszkolni a zsebembe.
- Hé, várj meg! - nem tudom, hogy hallotta-e a hangomat, de ha azt nem is, a mancsomat azért biztos észrevette, mert bizony átdugtam a liftajtó két szája között, és addig kalimpáltam, míg végre sikerült betuszkolnom magam a masinába.
Ezt követően megakadt Irisen a pillantásom, egy barátságos félmosolyra húztam a számat, közben kicsit megigazgattam magamon a köpenyt, ami a kis akciómtól meggyűrődött. Nem tudtam, hogy is kezdjem, én is csak szótlanul ácsorogtam, míg haladt felünk a lift, de mindvégig agyaltam, hogy mégis mi lenne egy jó indítás a történtek után. Végül, szerencsére Ő törte meg a csöndet.
- Iris, szia! Az előbb azt hittem, hogy nem ismertél meg, nagyon sajnálom, hogy rád öntöttem a kávét…- kezdtem bele, miközben felé is fordultam, és igen, itt meg is akadtak a szavaim, mert a tekintetét látva nem épp úgy éreztem, hogy minden rendben lenne.
- Öhm…és nem tudom, hogy haragszol-e a legutóbbi miatt, hogy olyan hirtelen tűntem el, de ez nem neked szólt, mert Te egy remek lány vagy, szóval sajnálom. - tessék, ez az. Kimondtam, és bocsánatot kértem, most pedig akár meg is ihatnánk valamit ennek örömére, ugye? Mond hogy oké, és nincs harag.

★

Ethan&Ris

I was into you, but I'm over it now.

Fogjuk rá, hogy egész jól indult a napom. Oké, ez így azért egy kicsit túlzás. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy olyan közepesen jól. Ha egy egytől tízig terjedő skálán pontoznom kéne, azt mondanám, hogy...öt. De nem olyan bizonytalan ötös! Majdnem hat, de azért nem teljesen. Lenne még mit javítani rajta. Azért annyira nem csúcs a helyzet, hogy a szokásos búfelejtő csokis muffinomról megfeledkezzem. A mai megbeszélésen is kaptam bőven hideget, meleget. Inkább hideget. Már-már majdnem fagypont alatti volt a hőmérséklet. De hónapok óta először VÉGRE nem kellett azzal küzdenem, hogy visszatartsam a könnyeimet legalább csak addig, ameddig kiérek a slozira. Annyira kínos, amikor taknyod nyálad egybefolyik és öklendezésbe fulladva bömbölsz, ahogy csak a csapon kifér.
Most biztosan azon kattogsz, mégis hogy a búsba jutottunk el ezekhez a mélyen szántó gondolatokhoz az ízfokozókkal, cukorral és szénhidráttal telenyomott muffintól. Meg ne kérdezd! Halvány lila gőzöm sincs róla. Talán a kínos szituk felidézése okolható kicsapongó gondolataim miatt. Sikeres centrál véna kanülálás után utam a büfébe vezet, ahol a szokásos, végeláthatatlan sorba botlok. Hogy a koránt sem élvezetes ácsingózás alatt lehetőleg ne unjam halálra magam, előkerül köpenyem zsebéből az iPhone-om, azon belül is az Angry birds. Feltett szándékom megdönteni egy korábbi rekordomat, de mint ahogy minden más is az életemben, úgy ez is csúfos kudarcba fullad. Ráadásul duplán! A sorban előttem álló ugyanis olyan lendülettel fordul meg, hogy telibe rám zúdítja a kávéját. Először csupán a kellemetlen, perzselő forróságot érzem, ahogy a szétgombolt köpenyem alá felvett pink színű tunikámat lassan teljesen átáztatja.
-Picskuba! - Nyöszörgöm bosszankodva, további átkokat szórva az ismerős idegenre, aki rosszkor volt rossz helyen. Rólam nem is beszélve! Azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy már nem a melleimen lévő kávé folt jelenti a legkellemetlenebb szitut. Elég, ha felbukkan egy ismerős a múltból, máris sikerül elfelejtenem annak a folttisztítónak a nevét, amit Brandon apu is használ... Kezem megáll a fekete paca értelmetlen dörzsölgetése közben. Tekintetem legalább annyira sötét és keserű, mint a felsőmön éktelenkedő koffein. Egy szót se szólok. Pillantásunk egy lopott másodpercre összetalálkozik. Óh, igen! Ha tekintettel ölni lehetne...! Hogy csupán büszkeségből teszem-e, esetleg az évekkel ezelőtt átélt kudarc csúfos gondolata az, ami nem ereszt, mindenesetre úgy érzem, nincs mit mondanunk egymásnak. Én legalábbis kifogytam a szavakból. Kivéve a trágár kifejezéseket. Azokból egy egész értelmező kéziszótárnyi mennyiséget a fejére tudnék olvasni, de megállom. Pokoli nehéz. Nem úgy, mint koronát igazítani, venni egy nagy lélegzetet és tovább állni. Ahogy annak idején is tennem kellett volna, ahelyett hogy két hétig ki sem mozdultam a szobámból, és az összes, vödrös vanília fagyit felzabáltam ami otthon volt. Határozott, már-már dühödten  fordítok hátat, lépteimet megszaporázom miközben tunikámat törölgetve a liftek felé tartok. Össze vissza nyomkodom a hívógombokat, mindegy csak jöjjön már valamelyik. Ilyen érzés lehet, ha sorozatgyilkos üldöz. Asszem', szerintem... A lift érkezését jelző csilingelés ad némi megnyugvást. Türelmetlenül topogok klumpám orrával, várva, hogy a liftből kifelé hömpölygő tömeg elfogyjon. Mint űzött vad, török utat magamnak a felvonó belsejébe, eszeveszettül nyomogatom az ajtó záródására használatos gombot, s amikor már épp megkönnyebbülten nekidőlhetnék a tükörnek, egy kéz befurakszik a két ajtó közé, a lift kitárul és belép rajta Ő. A legnagyobb seggfej az egész földkerekségen. A feszült, szinte már-már fojtogató csendet egy diszkrét torokköszörüléssel szakítom félbe, kezeimmel megtámaszkodva valahol a derekam és a tükör között. Egy ideig elmélyülten figyelem a fölöttünk villódzó neont, majd többszöri, elnyelt sóhajok után csak kinyitom a szám.
-Dr.Ramsey... - Vetem oda kimérten, fagyosan, mintegy köszönés gyanánt.