A nehéz, megpróbáltatásokkal teli múltja ellenére mára már fizikailag, és mentálisan is kicsattanó formában éli a mindennapjait. Már-már kicsattan az energiától, amit mindig próbál valamilyen módon, vagy kondizással, vagy hosszú túrákra indulással levezetni. Már nem fogyaszt annyi tudatmódosító szert, mint egykoron, de ha kínálják valahol, ő bizony nem fog ellenkezni.
Napról napra éli az életét, tisztában léve annak minden veszélyével. Már régen megbarátkozott a saját halandóságával, ezért minden napjából próbálja a maximumot kihozni. Úgy kimondottan vágyai, vagy félelmei sincsenek, egyszerűen csak sodródik az árral, és azzal, amit az élet elé rak. Talán a végső életcélja az, hogy egyszer megmászhassa a Himaláját, és élve le is kerüljön onnan. De ha ez az utóbbi nem sikerülne, akkor sem bánkódna. Ha viszont mégis sikerül, akkor leteszi végre a lantját, és minden legális, vagy illegális takarékából a keleti országok valamelyikében szeretne letelepedni. Egyelőre még egyedül, de hogy a jövő mit tartogat a számára, azt még ő sem tudja. Nem mostanság fog bekövetkezni, ezt ő maga is tudja.
Az erényei közül a legkiemelkedőbb az alkalmazkodási képessége. Úgy érzi, hogy minden szituációban meg tudja találni magát, és ha kell, rövid időre bárki vagy bármi képét fel tudja venni, legyen szó ügyvédről, orvosról, vagy akár politikusról. Rengeteget olvas, kíméletlenül tanítja magát, és mindezeket próbálja is az élet különböző pontjain kamatoztatni. Az üzleti alvilági életben elért sikereit a remek kommunikációs készségének, és üzleti érzékének köszönheti. Nem végzett ő se továbbképzést, se tanfolyamot, egyetemet meg aztán pláne, mégis úgy érzi, néha jobban átlátja ezeket a rendszereket, mint akik ezt évekig tanulják. Az elméleti tudása lehet nincs meg hozzá, de a gyakorlati vonatkozásban profi.
A múltja olyan fájó pont számára, amiről még évekkel később sem szívesen beszél. Ez tette őt azzá, aki, ő viszont nem felejt: az emlékek, és a hegek mind a mai napig vele vannak. Próbálja mindezeket minél mélyebbre elzárni, és inkább csak a jókra visszaemlékezni.

- Biztos vagy te ebben, D? - teszi fel a kérdést James, Dalton legrégebbi társa. Ő a kis csapatuk közvetítője, ő hozza kapcsolatba őket a partnereikkel, Dalton pedig az, aki lebonyolítja az üzletet. Így működnek már évek óta, és egy nagyobb balhét leszámítva, egész nyereségesen is. Most épp Nyugat-Afrikába, pontosabban Nigériába hozta őket a sors.
- Ne aggódj már annyit! Eddig is megoldottam mindent, nem? - feleli neki magabiztosan, egy féloldalas vigyorral pillantva oldalra. Alig várja már, hogy kikerüljenek erről a pokoli helyről, és a nyugdíjas éveit valami hűvös, északi helyen élhesse le. „27 éves vagyok, lassan 28, de már nyugdíjról beszélek? Bezony ám!”
- Svájcban is csak egy hajszálon múlt, hogy a fejünk a nyakunkon távozott, nem egy dobozban - ha valamiben, ebben tényleg igaza volt, még ha akkor túl makacs is voltam beismerni. Rosszul mérlegelte Dalton, hogy kivel éri meg jobban üzletelni, és ez kishíján az életükbe került. A beszállítói stabilak voltak, eddig áruval sem volt gonduk, és akkor sem igazából ezen múlt az üzlet, csak a rossz döntések sorozatán. Meglepőnek találta, hogy egyébként mennyi bűnszervezet lelehető fel ott, a függetlenség országában. Dalton hibája az volt, hogy az ottani két fő maffia-társasággal egyszerre akart egyfajta adok-kapokot lefolytatni. Az oroszok jobb árat, az albánok pedig jobb árut kínáltak a fegyverekért cserébe. Úgy vélte, az oroszok biztosabb pontnak számítanak, hisz velük már korábban is üzletelt az évek során, ebből kifolyólag vannak közös kontaktjaik, illetve közös érdekeik. Tudták, hogy minőségben kereskedi a srác, tudták, hogy megéri megfizetni őt, és pont ezért is volt az oroszok ajánlata a csábítóbb. Erről a döntéséről idő előtt tudomást szereztek az albánok, akik aztán rajtaütöttek az átadáson. Az oroszok jó ideig Daltont hibáztattak, gondolván, ő vezettem oda az albánokat. Azóta sikerült kicsit javítani a viszonyukon, de még mindig ferde szemmel néznek rá. Úgy döntött, egy ideig meghúzza magam, és próbál távol maradni mindkét nemzetiségtől, és lehetőség szerint egész Európától.
- Svájcban túl nagy fába vágtam a fejszémet, és tanultam is az esetből. Nem kell állandóan ezzel nyaggatnod, Benson! Azt azért ne felejtsd el, hogy te voltál az, aki felhozta lehetőségként az albánokat, nem én - nem akarja teljes mértékben ráverni a balhét, de azért muszáj belátnia mindkét félnek, hogy ebben nem csak Dalton volt a ludas. Elsősorban az oroszok miatt mentek oda, és csak ott helyben derült ki, hogy más is érdeklődik a portékájuk iránt. - Meg egyébként is. Az Svájc volt, ez meg Afrika - nem mintha ez nagy nyugtatásul szolgálna bármelyiküknek is. Eddig csak két üzletet kötöttek ezen a kontinensen, még a pályafutásunk kezdetén, azok pedig még droggal, és rabszolga-kereskedelemmel voltak kapcsolatosak, nem fegyverekkel.
- Akkor sincs ezzel kapcsolatban jó érzésem. Egy hadúrral próbálsz üzletelni. Hallod te ezt? Hadúrral! Már maga a szó is vészjósló, csupa problémával kecsegtet. Mi a biztosíték arra, hogy amint átveszik a fegyvereket, nem lőnek agyon velük? - érthetőek voltak a srác aggályai, és akármennyire is egyet értett vele Dalton, nem hátrált meg. Magabiztos volt a képességeiben, az üzleti érzékében, és egy valamit még anno 16 évesen megfogadott magának: nem fog úgy nyomorogni az életben, mint ahogy a szülei tették. Az egész addigi életét szegénységben, sanyargásban, éhezésben élte le, egészen addig, míg egyszer azt nem mondta: elég! A családi múltjából, és a simulékony személyiségéből kiindulva várható volt, hogy egyszer itt fog kilyukadni, neki azonban nincsenek megbánásai. Ha nem ő segítene közre a szervezett bűnözésben, akkor más teszi meg helyette, egyszerűen ilyen a világ rendje. Miért gürizzen fizikai munkásként, diploma és szakmai képesítés nélkül egy olyan helyen, ahol se megbecsülve, se megfizetve nincs? Többet ért el 10 év alatt, mint más 40 éves korára, és igen is büszke rá. Nem kell nyomorognia, nem kell a leértékelt, pár nap múlva lejáró, legolcsóbb szalámit keresnie, hanem nyugodt szívvel veheti tucatszámra a legdrágább pármai sonkát is, egy egyszerű indokból: mert megteheti. Megteremtett magának egy olyan alapot, amit a szülei képtelenek voltak. Minden áldott nap a börtön, és a potenciális halál fenyegeti, amit ugyan eleinte hatalmas nyomásként élt meg, mára már teljes mértékben hozzászokott. Járja a kontinenseket, felfedezi a világörökségi helyszíneket, és ha a helyzet úgy kívánja, akkor két utazás közé beszorít egy harmadikat, hogy leszervezzen egy gyors üzletet, és tovább élhesse az életét. Szex, pia, nők, drogok, bármi játszik. Hogy hiányzik-e neki a régi élete? Egy része talán… nem hiányzik se a családja, se az iskolája, csak a régi jó barátai, akik mindig kirángatták a szarból, ha rájuk szorult. David, Pete, Lachlan, Michael, Melanie, és akinek valószínűleg a legtöbbet köszönhet: Jasmine. Ő az, aki után már akkor, és azóta is állandóan sóvárog, hisz számára az a nő kész főnyeremény volt. Nyugodtan ki meri jelenteni még azt is, hogy a középiskolás évek alatt ő volt a legjobb barátja. Manapság is tartják még a kapcsolatot, de legutoljára talán 6, vagy 7 éve láthatták egymást? Járt párszor otthon, de amennyire csak lehetett, a legkevesebb időt próbálta meg ott tölteni. Nem akart állandóan a múltra emlékezni..
- Tudom, hogy kivel, és tudom, hogy mivel tervezek üzletelni. Nem vagyok hülye. Hogy mi rá a biztosíték? Semmi. Eddig sem voltak biztosítékok. A pénz miatt csináljuk ezt, James, és ez a hadúr olyan összeget ajánlott, amivel, ha nem is nagylábon, de egész hátralevő életünkben kényelmesen elélhetnénk. Ha szeretnénk, persze. De úgysem fogjuk tudni egy-két évnél tovább bírni a kényelmet, és vissza fogunk térni ehhez az élethez. Ettől függetlenül úgy érzem, megérdemlünk egy kis pihenőt. De ha nem kéred a részedet, csak szólj, szívesen kisajátítom - teszi hozzá egy pimasz vigyorral az arcán, amit jól tud, a másik mennyire gyűlöl. Mi másért csinálná?
- És mikor tervezel hazamenni? - vált végül témát, amivel egyértelműsíti is Dalton számára, hogy igen is igényt tart a részére.
- Már miért mennék vissza? - kérdez vissza értetlenül.
- Nem hallottad? Édesanyád meghalt. Rákban - az édesanya szó hallatán felhorkantott, a mondata többi részén már annál kevésbé. Az apját már évekkel ezelőtt meggyilkolták valami bandaháborúban, így az anyja teljesen egyedül maradt - nem sajnálta egyiküket sem, de tudván, hogy nincs más élő rokona… még ha nem is tetszik az ötlet, de neki kell eltemetnie. Nem adtak neki sokat, de mégiscsak meghatározóvá tették az életét, tehát legalább ennyit, úgy véli, mégiscsak megérdemel. Megbocsátani nem fog neki a múltban elkövetett bűneiért, de ezzel a tettével talán végleg lezárhat egy fájdalmas korszakot.
A jó barátja ezektől függetlenül csak szájhúzást, és egy eltorzult arcot kap válaszul. Szeretne rá válaszolni, de se mondandója, se lehetőségem nem adódik már rá. Ahogy meglátja a hadurat közeledni a táboruk felé, rendezi a sorait, végigsimít az arcán, megigazítja a haját, és széttárt karokkal, nagy mosollyal, és üzleti hangnemmel köszönti a háborús bűnöst.
- Jó estét kívánok, uraim, jó estét! - tudja, hogy főleg angolul beszélnek, de a jóindulata, és hamis tisztelete jeléül mégis afrikaansul köszönti őket. Az üzlet persze Dalton nyelvén fog lefolyni, a váltás hamar meg is történik, aztán minden sármját, okosságát bevetve vág bele annak lebonyolításba. Az agya sarkában viszont továbbra is ott motoszkál a gondolat, hogy milyen jó is lesz hazatérni. Jó lehetőségként éli meg, hisz így végre, most már nyugodtabban, a múltját maga mögött hagyva tud meglátogatni egy régi, nagyon jó barátot. Jasmine-t.