Soha egyetlen percig sem szoktam magam rabszolgának tekinteni. Nem vagyok Theo cselédje attól még, hogy szeretek róla gondoskodni. Ez a véremben van, én ilyen vagyok. Valószínűleg, ha megpróbálnám magamra erőszakolni, hogy ne törődjek vele, akkor sem menne. Én úgy szeretek gondolni a mi együttélésünkre, hogy oda-vissza megteszünk egymásért dolgokat, mindenkinek megvan a feladata, és ez így tökéletes.
Igen, igaz, hogy Theo mostanság nem sokat tesz hozzá – sosem tett -, de ezt betudtam annak, hogy nemrég jött ki az elvonóról, és ez megviselte. Folyton mentegetem magamban, hogy miért nem csinál meg dolgokat, és ezzel én lezártnak is szoktam tekinteni a témát. Csupán a barátnőm az, aki folyton felhívja a figyelmemet arra, hogy mennyire ostoba vagyok, és a legjobb barátom, egyetlen és utánozhatatlan lakótársam mennyire visszaél ezzel, és milyen elítélendően kihasznál. Pedig nem használ ő ki, csak most szüksége van a segítségemre. Ez minden, igaz?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miközben a szennyest válogattam. Oké, tudom, hogy mennyire gáz, hogy én mosom a koszos holmiját, de szívesen csinálom, hiszen nem telik sokba a saját ruháim mellé bedobálni az övéit is. Szerintem más lakótárs is megtenné érte ugyanezt, bár a legtöbben arra a következtetésre jutnának valószínűleg, hogy több van közöttünk. Vagy az anyjának képzelem magam, vagy legalábbis a barátnőjének. Egyik sem volt igaz, én csak figyelmes akartam lenni, és levenni a lehető legtöbb terhet a válláról. Biztos, hogy hiba volt kímélni, hogy végre fel kellett volna állnia rendesen és összeszedni magát, de képtelen voltam nemet mondani, amikor megkért valamire. Jó, nem minden esetben, de az ilyen aprónak tűnő dolgoknál igaz volt az állítás.
Szépen, módszeresen válogattam át a szennyeskosár tartalmát, amikor furcsa, ám annál ismerősebb szag csapta meg az orromat. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy honnan ilyen ismerős, és egyáltalán nem dobott fel a felismerés. Némi keresés, és zsebek kiforgatása után rá is bukkantam a sodort cigire, amit már az orromhoz se kellett tartanom, anélkül is tudtam, hogy mibe sikerült beleakadnom.
- A fenébe, Theo! – csaptam egy nagyot a szabad kezemmel a kosárra, mire néhány ruhadarab a földre hullott. Jelenleg még ez sem érdekelt, majd később összeszedem őket. Első gondolatom az volt, hogy kidobom a fenébe, és úgy teszek, mintha nem találtam volna meg, de az nem én lennék. Képtelen voltam ennyiben hagyni, úgyhogy ahelyett, hogy a késztetésnek engedelmeskedve eltörtem volna a szálat, szépen félretettem, és elindítottam a mosást. Aztán persze fel-alá járkáltam, és azon tanakodtam magammal, hogy mégis mi a jó francot csináljak most. Hogyan kellene ezt az egészet? Ám csakhamar arra jutottam, hogy felesleges ezen gondolkoznom, mert úgyis be fogok gőzölni, ha meglátom, hiszen legszívesebben most is felpofoztam volna. Meg amúgy sem úgy szoktak alakulni a dolgok soha, ahogy eltervezzük.
Így jobb híján készítettem magamnak egy kamillateát, leültem a nappaliban, és próbáltam türelmesen várni, hogy hazaérkezzen. Már tűkön ültem, mire hallottam a kulcs zörgését az ajtó túloldalán. Először úgy akartam tenni, mintha roppant elfoglalt lennék, de végül lemondtam róla. Mire szembe találtam vele magam, már feszült várakozást olvashatott le az arcomról.
- Szia! – üdvözöltem, ezúttal mosolytalanul.

Elhatároztam magamban, amíg várakoztam a kanapén ücsörögve, hogy most igazán kemény leszek. Nem fogom hagyni, hogy az együttérzés és a sajnálat egy bizonyos formája eluralkodjon rajtam. Egyszerűen nem lehetett, hogy mindig megússza a letolást, mert ezúttal már tényleg messzire ment. Mintha nem tudta volna, hogy mennyire veszélyesek ezek a vackok rá nézve. Én bezzeg tudtam, soha nem is éltem ilyesmikkel, ami miatt hiába cukkoltak rengetegen a barátaim közül, egyáltalán nem foglalkoztam velük. Mindenki azt tegye, amit jónak lát. Én pedig még egy füves cigit sem viseltem jól, nemhogy a drogokat.
Emlékeztem, hogy annak idején mennyire megrémültem. Egy ideig próbáltam nem tudomást venni arról, amit láttam, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy én reagálom túl, és igazából félreértettem a jeleket. De nem így volt, és amikor rájöttem, hogy mi a helyzet, sokáig vacilláltam, hogy mit tegyek. Végül azt a lépést tettem meg, amit a legjobbnak és leginkább helyénvalónak ítéltem meg. Azt, amelyikkel a legtöbbet segíthettem, még annak ellenére is, hogy attól tartottam, ezzel örökre elveszítem Theot, mert annyira meg fog rám haragudni.
Haragudott is egy ideig, aztán megbékélt a helyzettel, végül pedig úgy tűnt, hogy kezd helyre jönni, és megérte a hetekig tartó kezelést, a sok pénzt, és a még annál is több aggódást. Örültem, hogy akkor így döntöttem, ám most rajtam volt a sor, hogy haragudjak őrá. Fel sem bírtam fogni még most sem, hogy mégis mi ütött belé, hogy ekkorát kockáztat. Pedig már legalább egy órája bámultam azt az ostoba kis sodort szálat az asztalon, és még mindig küzdöttem a késztetéssel, hogy cafatokra szaggassam, pedig az agresszió alapvetően hiányzik belőlem. Persze bizonyos eseteket kivéve, ilyen volt ez a mostani is.
Ám mindenféle elgondolásom egyből kútba is esett, amikor felbukkant, és megláttam nála a kedvenc éttermem jól felismerhető ételes dobozait. Máris rosszul kezdtem érezni magam, de igyekeztem acélozni az ellágyuló szívemet, és továbbra is nagyon komolyan nézni rá.
- Azt látom! – nem vigyorogtam vissza, de nagyon nehezemre esett, hogy ne viszonozzam a vidám arckifejezést. Hiába nem volt jó kedvem, csak miatta aggódtam annyira, ez tehetett mindenről. És ezt mantráztam magamban még akkor is, amikor leült velem szemben. Túl közel, pedig ez korábban sohasem zavart, csupán az utóbbi időben vettem észre, hogy ilyenkor nehezebben vesztem a levegőt, mintha egyszerűen csak elzárták volna előlem. Most sem nagyon akartam az orromon át lélegezni, mert akkor bekúszott volna az a kellemes, férfias illat, és menten elvesznék, az összes haragommal együtt.
- Milyen éles a szemed, Theo! – próbáltam tudatosan beszélni, tudatosan cselekedni, de magamra erőszakolni ezt a szigort, egyáltalán nem volt könnyű. Azt hittem, hogy egyszerűbb lesz, de minél tovább néztem őt, annál bonyolultabbnak tűnt minden. – Nem tudom, hogy szükséges-e bármit is mondanom. Éppen a probléma forrásán trónolsz, úgyhogy ha felemeled a feneked az asztalról, magad is szembesülhetsz vele! – közöltem a tőlem telhető legkomolyabb hangon. Igen, igazából pont sikerült lehuppannia a cigire. – Nem is értem, mégis mit gondoltál! – fakadtam ki, ha esetleg közben felállt. Ha nem, akkor sem bírtam tovább magamban tartani a méltatlankodó szavakat.

Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy nem jött rá a problémára. Valószínűleg nem számított rá, hogy meg fogom találni azt a francos cigit, de mégis mit várt, ha megkér, hogy mossam ki a cuccait? Egyszerűen nem is fért a fejembe. Már arra is gondoltam, hogy direkt csinálta igazából, de nem sokat ért volna vele, úgyhogy szinte egyből el is vetettem ezt az ostobaságot. Vártam hát türelmesen, hogy kibukjon a dolog. Az egyértelműen látszott rajta, hogy rájött, valami nagy dologról van szó. Nem szoktam ugyanis mérges lenni rá csak úgy, ahhoz én túl életvidám nőszemély vagyok.
- Arra mérget vettem volna! – még úgy is bosszús lettem, hogy tudtam, nem csupán megjátssza magát. Tényleg nem értette, hogy miről beszélek, mert valószínűleg túlságosan biztos volt magában. Vagy csak egyszerűen elfelejtette, hogy hanyag volt. A lényeg szempontjából teljesen mindegy, akkor is találtam nála egy füves cigit, és ez most mindent felülírt. Az iránta érzett szeretetet és odaadást, és az alapvetően megértő természetemet is a háttérbe szorította szépen. Néha keménynek kell lennem, az anyám legalábbis ezt szokta mondogatni. Kedvelték Theot, de sosem értette, miért tartok ki mellette még mindig. Sokszor már én magam sem, de nem volt kérdés számomra, hogy tovább csináljam-e. Pontosan ezért lettem ennyire dühös rá.
- Gondoltam. Pedig valamit illene mondanod, a fenébe is! Találj ki valami igazán jó magyarázatot, de gyorsan, mert ide most kevés lesz az engesztelésnek! – csaptam le a bögrét nem sokkal mellette az asztalra. Kicsit erősebben sikerült, mint szerettem volna, de még így sem tört ripityára semmi. Mindenki megúszta, egyelőre, egyébként pedig a kajás dobozokra utaltam, arrafelé is bökve a fejemmel. – Hát persze, azért tartottad meg, igaz? Vagy csak az én orrom alá akartad dörgölni, mert tudtad, hogy úgyis megtalálom? – bukott ki belőlem a kérdés, arcomra a megbántottság rajzolt árnyakat, ahogy nagy szemeket meresztettem rá. Nem nagyon értettem ugyanis, hogy ennek mi lenne a célja. Miért lenne az jó neki, ha fájdalmat okozna nekem. Soha semmi rosszat nem tettem ellene, amikor haragudott rám, az is csak az ő érdekét szolgálta.
- Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, Theo! – túrtam bele a hajamba, és mit sem törődve azzal, hogy kis híján hátra lököm majd, nagy hévvel felálltam a kanapéról. – Pontosan nagyon jól tudom, és éppen ez akaszt ki, hogy képes lennél veszélybe sodorni mindazt, amit elértél! Elég hozzá ez is, hogy visszarántson az a világ, és én erre még csak gondolni sem vagyok hajlandó! – közben fel-alá kezdtem járkálni, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. – Ettől már csak egy lépés, hogy legközelebb azt találjak nálad! – talán egy kicsit túlságosan is felspannoltam magam, és ilyenkor hajlamos voltam kicsit túlzásokba esni, de nem tehetek róla. Nagyon aggódtam miatta, amire ő maga is rájöhetett volna, ha van egy kis esze. Nem bántani akartam, hanem megvédeni, segíteni neki.
- Nehogy még neked álljon feljebb! – szegeztem felé a mutatóujjam, követve őt a konyhába. Ezt ugyan nem fogja ennyivel megúszni. – Hidd el, hogy nem fogom magamban tartani! Mégis minek kellett elfogadnod, ha nem akartad elszívni? Mi értelme volt idehozni, és kísérteni a sorsot? Elég, ha rossz napod van és ráfanyalodsz, aztán megint minden a régi lesz egy perc alatt! – adtam hangot a legnagyobb félelmemnek, ha már arra biztatott, hogy mondjam el a véleményem. Hát ez volt az. – Akkor mi lesz, Theo? Ez eszedbe sem jutott? – ingattam a fejemet lemondóan, csak néhány pillanatig állva a tekintetét. Aztán lehunytam a szemeimet, hátamat a falnak döntöttem, és próbáltam megnyugodni egy kicsit. Azt sem tudom igazából, hogy a modell emlegetésétől miért ütötte fel a fejét bennem némi féltékenység. Igyekeztem elnyomni, de jól érezhetően ott volt.

- De hiszen rejtegetted! – vetettem ellent egyből, mert tényleg úgy éreztem, hogy ez sokkal súlyosabb probléma, mint ahogyan azt Theo kezelte. Nyilvánvaló volt már előtte is számomra, hogy így lesz, de attól még felelőtlennek és gyerekesnek tartottam most ezért a lépéséért. Egyszerűen nem is fért a fejembe, hogyan gondolta ezt, de szerintem ő maga egyáltalán nem is gondolkodott, mikor ekkora ostobaságot csinált. Ezért volt olyan aggasztó az egész számomra. – A nadrágodban volt, nem szem előtt! – fűztem még hozzá, mintegy mellékesen. Nem is volt lényeg, hogy rejtegeti-e, vagy sem. A lényeg az volt, hogy idehozta. Kész.
- És miért nem szóltál? – fakadtam ki újra, aztán fel-alá kezdtem járkálni. Abban bíztam, hogy így esetleg levezethetem a feszültséget, ami bennem gyűlt, de hamar rájöttem, hogy meddő próbálkozás csupán. – Pontosan azért, mert tudtad, hogyan fogok reagálni. Tudtad, hogy nem kéne, ezért rejtetted el. – vádoltam meg dacosan. Ha ő gyerekes lesz, akkor én is le tudok addig süllyedni, hogy olyan vitába bonyolódjak, amitől civakodó óvodásoknak tűnnénk egy külső szemlélő számára.
- Nehogy nevetni merészelj rajtam! – figyelmeztettem, miközben szemeim összeszűkültek egy kicsit. – Értem. – azért az meglepetten tapasztaltam, hogy milyen rosszul esett, ahogy hozzátette, hogy úgy szeret csupán, mint a húgát. Eddig ez nem okozott gondot, sőt, sokszor hangsúlyoztam én is. Vagy csak magamat győzködtem akkor is? Mindenesetre ez az egyszerű kis szócska most felért egy hasba rúgással, de próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a bennem felmerülő rossz érzésnek. – Ha eddig nem tűnt volna fel, akkor a mi életünk már elég régen közös mederben folyik. Ha neked rossz, az rám is hatással lesz, de persze! Ha kizársz az életedből, mert nem akarod, hogy a része legyek, akkor tényleg nem leszek veled mindig! – sértett a feltételezés, hogy azt hiszi, majd magára hagyom. El is fordultam inkább a nappali felé, hogy ne lássa az arcomra kiülő megbántottságot.
- Attól még, hogy én sosem voltam ilyen helyzetben, nem jelenti azt, hogy ne fognám fel, milyen. – mutattam rá halkan, még mindig a hátamat mutatva neki. Ezt az állapotot egészen addig a pillanatig voltam képes tartani, míg ki nem mondta a gondolatmenetének végét. Abban a másodpercben pördültem meg a saját tengelyem körül, hogy végül farkasszemet nézzek vele. – Ezt soha többet ne merészeld még egyszer mondani, világos?! – ripakodtam rá dühösen, szikrákat szóró szemeket meresztve felé. – Te lehet, hogy nem becsülöd az életed semennyire, de nekem sokat jelentesz, a francba is! – tehetetlenül rántottam ökölbe a kezeimet, és ütöttem bele a levegőbe, a föld felé. – Úgyhogy hadd döntsem el én, hogy mi a jó nekem, rendben? – sosem éreztem úgy, hogy hiba lett volna megmentenem őt, vagy hogy valamit másképp csináltam volna az elmúlt években. Soha még csak eszembe sem jutott egy pillanatra sem.
- Szerinted jelen pillanatban, amikor sárba tiportad az érzéseimet, majd képes leszek lenyelni akár egyetlen falatot is? – költőinek szántam a kérdést, és reméltem, hogy ő sem kérdezte teljesen komolyan. Még hogy ostoba vita? Nekem ez minden volt, csak ostobaság nem. – Igen, én is tisztában vagyok ezzel. Szerinted miért borít ki már csak a gondolata is annak, hogy az a házban van? – utaltam természetesen a füves cigire, még ha nevén nem is neveztem. – És úgy teszel ellene, hogy elraksz ilyeneket, hadd kísértsenek? – megráztam a fejemet lemondóan. Minden vágyam az lett volna, hogy belesimuljak abba az ölelésbe. Alig bírtam ki, hogy ne mozduljak felé, talán egy tétova lépést még így is sikerült tennem, de végül igyekeztem megacélozni magam. Ennyire egyszerűen ezt most nem fogjuk elintézni.