"Sera? Persze, ismerem! Nem is tudom, hogyan mutathatnám be igazán… Mindig annyira irigylem a szettjeit, nem csak, hogy egyben van (azt mondják, a Chanel tervezőivel is van kapcsolata!), de minden darab csodálatos és egyedi, biztos vagyok benne, hogy nem az a tucatdarab, tudod, amit butikban lehet venni. Nagyon rendes, mindig mosolyog, sosem látni nyűgösnek vagy fáradtnak, és sugárzik belőle egyfajta, tudod, magabiztosság, az az igazán felvillanyozó fajta.
Látszik, hogy tudja, mit akar, hogy látja, merre halad, és ezt nagyon irigylem. Mindenét irigylem! A projektmegbeszélésekre is mindig kávéval érkezik, de nem azzal a pacsmagolt fajtával, és tudja, hogy Daphy nem ihat kávét a vallása miatt, ezért forró csokit hoz. Azt hallottam, műkorcsolyázik is, nem tök menő? És az a gyönyörű haja?!Na várj, hogy érted, hogy nem is Graham a neve…? Nem Thomas Graham az apja? Tényleg? Ezt nem is tudtam!"

"Sera Graham egy ribanc. Azt hiszi, mindenkinél jobb, és hogy pénzzel bármit megvehet. Leragadt a külsőségeknél, nincs belső tartalma, mint valami porcelánbaba. Szép. Művi. Üres. Szívesen eltörném néhány testrészét. Gondolkodás nélkül gázol át másokon, mert csakis az érdekli, hogy az meglegyen, ami neki kell, senki más nem érdekli; nem is értem, az állítólagos barátai hogy maradhatnak mellette, látszik, hogy totál kirí közülük, a rossz értelemben.
Sera Graham egy vírus, egy alattomos féreg, ami beeszi magát a bőröd alá, és burjánzik, ha nem téped ki gyökerestől még időben. Azt is hallottam, hogy viszonya van a mostohaapjával az anyja háta mögött, meg egy tucat másik negyvenes-ötvenes fószerrel a szakmából, azért kapja azokat a drága kocsikat meg a modell-felkéréseket. Azt mondják, a haja is festett."

Sera mindenképp megosztó személyiség, és nem állítható könnyű szívvel, hogy jó ember lenne; sokszor úgy tűnik, az életét  csakis a saját önző vágyai uralják, és nem érdekli, hogy kin kell átgázolnia, a valóság azonban az, hogy a felszín alatt most is több rejtezik ennél. Sokáig a családjával sem beszélt, ám ez utóbbi elkezdett megváltozni, mióta az anyja visszaédesgette magát az életébe; miatta kezdett ismét modellkedni is, és egy kicsit ismét visszacseppent abba az elkényeztetett hercegnő szerepbe, amit régebben öltött magára.

A választ sokszor másoktól várja, bár ezt sosem mutatja. Kétségtelen, hogy a múltban őt ért sérelmek kiütköznek rajta, az egyik legegyértelműbb jele ennek nem is túlzottan titkolt apakomplexusa, ami mögött azonban az a tény is ott rejlik, hogy kell neki, hogy kelljen másoknak; világéletében azt éreztették vele, hogy csak akkor ér valamit, ha vágynak rá, hogy nincs más fegyvere, amivel megvédhetné magát, ezért amint nincs szükség rá, elveszettnek érzi magát.

Hamar megunja a dolgokat, nem szeret túl sokáig ugyanott, ugyanabban a mederben időzni. Érzi ugyan néha, hogy ki kellene tartania, akár egy program, akár emberek, akár életcél mellett, de hamar bezárva érzi magát. Szabad lélek, aki másokat is erre ösztönöz, már ha szán annyi időt rá, hogy ezt közölje; emellett kiállhatatlanul makacs is, és a terveit akkor is keresztül viszi, ha ez illegalitást jelent. Sőt.

Élteti az, amikor a rossz úton járhat; nem tér le rá teljesen, de le-le lép a biztos járdáról, és szembe néz a közeledő autóval; nem rémülten, mint egy őz, hanem inkább mintha lovagi párbajon lennének, ez pedig az öklözés. Nyerni akar és nyerni is fog, a bukást nehezen viseli. Excentrikus személyiség, akit az ember úgy érzi, sosem ismer ki igazán; ő viszont egy kicsit kezd belefáradni abba, hogy folyton újat mutasson. Érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, mihez kezdjen vele.



Nem így indult. Ha a dolgok jól alakultak volna – ha anyám megelégszik azzal, hogy csak költi az apám pénzét, és nem panaszkodott volna állandóan az alkoholizmusa miatt –, akkor nem is itt élnék. Nem emlékszem sokra az apámból; egy vöröslő folt a távoli horizonton, mikor a nap végén hátranézel. Anya szerint az ő orrát örököltem; azt hiszem, ez inkább sértés. Anyámé szép és kecses, és a híresztelésekkel ellentétben, az az egyik látható testrésze, amit nem plasztikáztatott át. Elegáns, egyenes, kicsi. Nem engedi, hogy megműtessem az enyémet, pedig biztos nem a plasztikát ellenzi, csak szebb akar lenni nálam. Igazán felfoghatná, hogy kezd eljárni felette az idő.


Négy éves voltam, mikor elváltak. Nem egészen öt, mikor az első pasival láttam. Aztán hat, hét, jól éltünk. Nem tudtam volna megmondani, mit dolgozik az anyám. Színésznő, azt mondtam. Hol, kérdik? Nem tudom. Mindenhol. Az életben. Elvégre, azt mindig is jól játszotta meg, hogy kötődik valamelyik aktuális partneréhez, és mikor később rákérdeztem, sietve bizonygatta, hogy ő mindegyiküket szerette is. Hamar hozzászoktam ahhoz az élethez, ahol csinosabb ruhácskáim voltak, mint a többieknek, és hisztirohamot kaptam, ha a szél összekuszálta a fürtjeim. Aztán majdnem tíz, mikor megjelent az életünkben Ő. Tovább maradt, mint a legtöbben. És mire észbe kaptam, már New Yorkban éltünk, a betondzsungelben.

Nem könnyű barátkozni a nagyvárosban, akkor sem, ha a mostohaapám által felbérelt tanár mindent megtesz, hogy elveszítsem az akcentusom. Az iskolában az egyik lány kicsúfol, amiért ilyen furán beszélek, és mert vörös a hajam. Rőtsipkás, úgy hív.

Az első pizsomapartin, amit anyám rendez nekem, levágom a szép szőke haját. Utána egyetlen egyszer sem szól, sőt, másik iskolába viszik a szülei. Akkor még nem tudtam, de az állatvilágban ha egy vezetőt legyőznek, legyen az farkas alfa vagy oroszlán hím, a legyőzője veszi át a szerepét a csorda vagy falka irányításában. Részemről ösztönös volt az átvétel, belesimultam, úgy illett rám a szerep, mint egy kézzel készített, egyedi selyemkesztyű.


Tudjátok, miért marad szingli a legtöbb egyedülálló anyuka, akinek leánygyermeke van? Mert ott van bennük a félsz, a mocskos, cenzúrázatlan, csupasz valóság rezdülése, ahogy nevetve lejt vígadót a rémület oltára előtt: hogy mi van, ha nem is engem akarnak, hanem őt? Őt, aki fiatalabb, feszesebb, szinte roppan, akit még nem szennyezett be senki más. Nem jogtalan ez a félsz; mert az emberek gyarlók, és főleg a férfiak gyarlók, az kell nekik, ami mindig, ami szép, ami buja, ami romlatlanul tiszta, hogy ők lehessenek azok, akik egyetlen mérgező érintésükkel bemocskolják, ahogy a tinta terjed szét a fehér papíron.  
Először nem hiszed el, hogy ez történik. Nem fogod fel. Aztán felfogod, de azt hiszed, csak félreérted. Biztos nem úgy van az. De úgy van. Aztán félni kezdesz, de nem szólsz, kinek szólhatnál? Addigra már megtörtént, addigra már többször megtörtént, és ki vagy te, záptojás a hattyúk falván, egy jelentéktelen kis csitri a nagyok játékában, aki biztos kivívta valamiért ezt a bánásmódot. Talán akartam? Igen, biztos úgy volt, hiszen a felnőttek mindig jót akarnak neked, csakis a jót.

Az első alkalom után beiratnak lovagolni. A második után kapok egy kutyát. A harmadikat követően már két lovam van, vívni járok, és épül a teniszpálya az udvarban.

Mire felfogod, addigra késő.


Azután maradt csak abba, hogy hazavittem az első barátomat, tizenöt éves koromban. Direkt úgy alakítottam, hogy rajta kapjanak vele az ágyamban, mert tudtam, mert reméltem, hogy az, amit valaki más már érintett, nem fogja érdekelni. És nem érdekli. Évek óta először örömömben sírtam tele a párnámat, hagyva ronda fekete festékfoltokat a drága anyagon. Még mindig összerezzenek, ha egyedül maradok vele, és későn veszem észre, de már évek óta nem ért hozzám.

Először vívni kezdtem, Miatta; mert nem tetszett neki, mert kifejezetten ellenezte, én pedig élveztem, hogy ellent mondhatok neki. Szabadságra találtam benne, nadrágban és izmot építve és izzadva, ahogy a férfiak, mert ez a férfiak világa, és azonosulnod kell velük, ha előre akarsz lépni. Én pedig előre akarok lépni. Apró, kis lépésekkel, ahogy magassarkúban lehet haladni, elegánsan, ringó csípővel, csípős szavakkal.

Különös, de az egész NO/MAD dolog egyszerre hirtelen csöppent az életembe, és mégis olyan lassan, hogy észre sem vettem. Kezdődött az egész a barátsággal, aztán ahogy mélyült, előkerült a valódi vélemény, nem az, amit évek alatt nyomtak le a torkunkon, úgy, ahogy a libát szokás tömni, ellenkezést nem tűrve. A ki nem mondott ideából lassan megformálódó gondolat lett, abból ötlet, abból pedig végül a tettek mezeje. Sosem gondoltam magamat olyannak, aki különösebben nagyot alkotna; az voltam, Akin alkottak. Az első plakátkampány puszta tehetetlen dühből tört elő, abból a fajtából, amit könnyek kísérnek. Képek, amiket a queensi utca erdejéből lőttem, arcok, nők, fiatalok és idősek, beleegyezéssel, persze. #AzÉnNevemNem. Az én nevem nem "gyönyörűm". Az én nevem nem "mamacita". Az én nevem nem "hé, te ott!". Az én nevem nem "cicám".
Az én nevem nem Graham.

Sokan menekülnek a rossz életkörülmények közül ebbe, azt mondják; ebbe és a drogokba. Nekem mindkettő meg volt, épp csak a rossz életkörülmény hiányzik. Loftban élek, állandó személyzettel, és csak nekem négy kocsim van, amiből egyet külön bevásárlásra használtam. Szerepeltem egy Axe-reklámban, amit a Times Square-en is kivetítettek; igaz, csak a testem látszott, de úgysem érdekel senkit más.


Ha akarsz valamit, vedd el, mert senki sem fogja neked odaadni, olyan árért nem, amit hajlandó lennél megfizetni ép lelkiismerettel, ép lélekkel. De ne túl feltűnően, ne kepessz érte, mert kihasználnak, ne követeld, mert hisztis picsának leszel bélyegezve. Kérd. Csábítsd el azt, aki odaadhatja neked. És amikor nem figyel, csúsztasd be a retikülödbe. Ez a biztos módszer.