Nem tudom lehetséges-e, de szinte biztos vagyok benne, hogy a saját horkolásom miatt riadtam fel. A fejem lelógott az ágyról, és egész éjszaka folyathattam a földre a nyálamat, ugyanis a fejem alatt lévő jegyzetem úgy nézett ki, mintha megúsztattam volna egy vízzel teli kádban. A hirtelen ébredés miatt ráadásul le is csúsztam az ágyról, és hiába kaptam az ágy széle után, már késő volt, úgyhogy koppantam a földön és csak egy fáradt nyöszörgésre futotta, miközben farkasszemet néztem a plafonnal, ami csupa színes folt. Kiskoromban a térérzékelésem javítása miatt kellett feldobálnom magamnak gumilabdákat, majd elkapni őket. Mostanra inkább csak olyan kisegítő tevékenység lett, unalmamban, vagy tanulás közben csináltam, a színes foltok pedig annak a nyomai, ahol a labdák megfogták a falat. Feltápászkodtam a földről, majd tíz percig kerestem a papucsomat, míg végül sikerült megtalálnom a szennyes kosárban. Egy fél percig még a szemüvegem is kerestem, míg rájöttem, hogy kint hagytam a konyhapulton. Csak itthon hordtam, szóval folyton elhagytam, emiatt pedig többször is újat kellett csináltatnom, mert nem élte túl Dan farának támadását. Nagyokat ásítva vágva át a konyhán a fürdőszoba felé. Körül se néztem, amúgy se láttam volna semmit, csak elmosódott pacát, úgyhogy célirányosan haladtam. Többször is átmostam a képem hidegvízzel, hátha élőbbnek érzem magam tőle, de szinte hallottam, hogy tükörképem kiröhög. A konyha felé vettem az irányt, közben finoman és erősebben is megpofozva magamat, végigtaperolva a konyhapultot, míg meg nem lett a szemüvegem, majd a hűtőt kinyitva kezdtem el jobbra-balra hajolgatni, hogy kinyújtóztathassam a törzsem, valami ehető után kutatva. Tojás … nem vagyok én Rocky. A hűtőből kimászva végül találtam kenyeret, amit bedobtam a pirítóba, majd a kávéfőzőhöz léptem, de nem kis döbbenetemre már ott lötyögött benne az életemet jelentő fekete folyadék. Lábujjhegyre állva kezdtem nyújtózni, hogy elérjem a bögrémet, amit viszont nem találtam. Kipakoltam az összeset, de sehol se volt. A hajamba túrva kezdtem el forgolódva kutatni utána, majd hátra fordultam, hátha a konyhaasztalon hagytam, de nem jutottam előrébb, mert akkorát ugrottam, hogy kis híján felültem a konyhapultra. - Jézus! – kaptam a kezeim az arcomhoz, majd a szívemig csúsztak, hogy ellenőrizzem meg van-e még a mellkasomban ketyegő óra, ami kis híján kiugrott belőlem, mikor megpillantottam a konyhaasztalnál ülő vörös hajú lányt. – Legközelebb ne lopózz így mögém, majdnem kinyírtál – abból, ahogy ült az asztalnál inkább az jutott eszembe, hogy egy ideje már itt volt, és én jöttem másodikként, de attól még szólhatott volna. Vagy nem is, akkor is szívrohamot kaptam volna, mert nem is ismerem. Basszus, nem is ismerem! – Öhm … - köszörültem meg a torkom és gyorsan megtöröltem a pólóm ujjával a szám, hátha még mindig tiszta nyál voltam. Talán nem látta, jó gyorsan csináltam. Mint Flash. – Abel – mutattam magamra, valami reggeli sármos mosolyt próbálva az arcomra erőszakolni. – De a haverjaimnak csak Abe, vagy … - Brépofának azért mégse kéne hívnia, nem? A Yanno is végképp kilőve. - … hívhatsz, ahogy akarsz, jólesik, vagy tetszik – vontam meg a vállam, mert hirtelen több szinonima nem jutott az eszembe. Vajon zuhanyozott már? Nem azért, mert meghívtam volna egy közösre, bár nem lett volna ellenemre, de … régimódi srác vagyok. Jelentsen ez bármit is, a filmekben beszokott jönni. Ellenben velem, ő elég jól nézett ki egy péntek reggelhez képest, és kíváncsi lettem volna-e, hogy van valami trükkje, vagy így született. - Szóval, te … ismered Dant, vagy … Reagant? – a lehető leglazább énem próbáltam adni, miközben megfordultam, hogy foglalkozhassak a pirítóssal. Mivel tuti nem velem jött fel, Vera pedig a srácok felé húz, Parknak pedig van csaja, így marad Dan és Reagan. Bár utóbbinak ott van Hannah, de a lazakapcsolatba gondolom ez beleférne. Szemétládák, én egész este boncolási jegyzőkönyvek másolatát bújtam. – Kérsz? – mutattam fel a pirítóst, és ha nemet is mond, tettem még be, mert akkor jó lesz majd nekem második adagnak. - Nem láttál valahol egy … - fordultam felé kérdőn, de egyből elhallgattam, mikor megpillantottam az előtte lévő bögrét. Tényleg könnyű elvonni egy férfi figyelmét. – Az ott az én bögrém – böktem a bögrém felé lányos zavaromban. Végül is ez jó, igaz? A kávé, amit iszik, vegyült az én DNS-mel, amit a nyálam hagyott ott a bögrében. – Rajta van Amerika Kapitány, Vasember, a Hulk és az a felvillanyozó alak ott Thor – ezen most jót nevetett volna, ha egy bolygóról jönnénk. – Persze, nem baj, csak úgy mondom, hogy tud, ha legközelebb … már, ha lesz legközelebb, mert én nem ítélkezem, vagy ilyesmi, én is sokat jövök ide – mert itt lakom, ez valószínűleg neki is leesett már, előbb, mint nekem, hogy mit hordok össze – meg sokat máshova is, ahol lehet … - ungabungázni, ahogy a tizenkét éves énem mondaná. A huszonhat éves énem viszont jobb, ha be se fejezi inkább ezt a mondatot, így gyorsan betömtem a számba egy pirítóst és úgy dobtam le magam vele szemben az asztalhoz. Tuti fürdött, máshogy nem lehet reggel ilyen jó illata. Jóízűen nyammogtam, viszont úgy a harmadik rágás után beugrott, hogy elfelejtettem tölteni magamnak kávét. Óvatosan sandítottam a lány felé, hogy észrevette-e, majd újra felálltam és a kipakolt bögrék közül felkaptam egy sima feketét, majd ezúttal már kávéval együtt tettem le újra a fenekem a székre, igyekezve teljesen természetesnek tűnni evés közben, mint aki nem sandít felé sutyiban folyton. - Szóval … - próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni. – Bírod a kávét?
Egyáltalán nem ritka az, hogy egyedül ébredjek egy olyan ágyban, ahol alvás előtt még mással voltam. Igazából az esetek legnagyobb többségében így szerettem a dolgot. Az embereknek, még a férfiaknak is – sőt, főleg nekik – megvan az a csúnya szokása, hogy kötődni kezdenek ahhoz, akivel együtt ébrednek. Mintha az, hogy éjjel éppenséggel nem volt kedved hazataxizni, egyet jelentene azzal is, hogy Miatta maradtál. Vannak kivételek. Az egyik ilyen kivételnek pedig játszi könnyedséggel dobom magaamra az egyik, szekrényből kivett és a japán hegyivirág illat alapján frissen mosott pólóját. Azt mondtam, nem szeretem, ha kötődnek; ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném, ahogy kinézek a cuccaikban, mert lássuk be, hogy van benne valami elemien vonzó. Egy kicsit olyan, mint a paintball háború, ahová Macék vittek el egyszer; meg kell szerezned az ellenség zászlóját, és a saját támaszpontodra vinned. A lila foltokon kívül (amiket Ansel azóta is tagad, hogy direkt okozott, pedig nem olyan nehéz a mellkasra erősített piros védőcuccot eltalálni a karom helyett!) ezt a tanulságot is le tudtam szűrni: imádom, ha az én támaszpontomon van a zászló. Egy kicsit ez is olyan, még ha Daniel nem is ellenség. Barátnak sem mondanám, legfeljebb egy kevésbé idegesítő ismerős. Egyszerű, mint a faék, de pont ezért, ez az egész dolog köztünk is olyan egyszerű; néhány havonta, ha épp úgy adódik, összeakadtunk, volt egy kellemes éjszakánk, aztán mentünk tovább a saját dolgunkra. Kedveltem a férfiakat, akik tudták, mit akarnak, és bár az általam férfiként meghatározott csoporttól korban még kicsit messze volt, Daniel határozottan tudta, hogy mit nem akar; barátnőt. Nekem pedig mindez tökéletesen megfelel. Az összeakadások száma ritkult, mióta kiköltöztem a lakásunkból; ez volt az első alkalom, tulajdonképpen. Előtte mindig hozzá mentünk, mert duh, Manhattanben lakott…! Felesleges tagadnom, hogy nagyot esett a szememben a presztízse, mióta ideköltözött a haverjához. Hogy is hívják, Patrick? Nem az én esetem, valahogy minden vonása túl puha, és egyébként is sípolni kezd a meleg-radarom, de nem az én dolgom. A metroszexualizmus terjedő világában már nem igen bízok a radaromban. Mezítlábas léptekkel sétálok végig a szobán, át a nappalin és ki a konyhába. A kávéfőző még enyhén langyos, úgyhogy olyan régen nem mehetett el; valami edzésről hadovált tegnap, én pedig bőven elég kényelmes vagyok ahhoz, hogy ne akarjak kilenc előtt felkelni. Mármint, nézz rám – nem csak a jó gének végett sima az arcom. Kell az a szépítő alvás. Fogok egy bögrét az egyik szekrényből – horkantok egyet a mintája láttán, de tulajdonképpen úgysem érdekel –, és öntök magamnak egy adag kávét, elégedetten állapítva meg, hogy van mandulatej és jó minőségű édesítőszer. Nem sietek sehova; egyrészt, az nem áll jól, és egy hölgy mindig akkor érkezik, amikor akar. Másrészt nincs is hova. A stúdióban épp leállás van, mert mind a két koreográfusnak kiment a bokája, így pedig nem tudunk haladni; az ügynököm pedig, az a vén kifestett ribanc, nem adott semmi munkát az utóbbi hetekben. Ha nem utálnám fél fokkal jobban a gondolatot, hogy beszéljek az anyámmal, mint az unalmat, akkor rögtön ki is rúgatnám. Ez mondjuk azt is jelenti, hogy jelenleg a bevételi forrásaim, úgymond, minimálisak. Csóró vagyok. Undorító érzés, de ez van; úgyhogy némileg megkönnyebbülök, mikor az előszoba egyik kis táljában találok negyven dolcsit. Kajapénz lehet, vészhelyzetre, vagy ilyesmi; Macék legalábbis tartottak így pénzt az ajtó mellett. Ezt eldugom, jobb híján az alsóneműm oldalpántja alá, a csípőmhöz szorítva. Bizonyára senkinek sem fog hiányozni… Danno azt mondta, hogy senki sincs itthon a lakótársai közül, úgyhogy egy kissé meglepődöm, mikor mégis mozgást hallok. A hálók felől jön; aztán amint egy fél-ismerős arcot látok felbukkanni, az ijedtség helyét átveszi az értetlenség. Daniel persze pont olyan perceptív is, mint egy aranyhal; jellemző, hogy fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ez a tulajdonság azonban megosztottnak tűnik a lakótársaival is, ugyanis a felbukkanó barna bozont még csak rám se hederít. Vajon ez olyan lehet, mint mikor az ember sokáig házas valakivel? Állítólag hasonlítani kezdesz rá, előbb csak a szófordulatokban, az apró mozdulatokban, végül pedig fizikailag is. Utóbbihoz úgy tűnik, kellene még pár év, ugyanis a felbukkanó lakótárs pont úgy fest, mint bármelyik kilencedikes kölyök az évnyitón, kényelmetlenül húzkodva a zakója ujját, amit egy nyár alatt kinőtt. A kávésbögrém megállt a levegőben, belefagyva a mozdulatba s pillanatba, amelyben az érkezése hagyott. Szépen ívelt szemöldököm enyhén megemelkedik, ahogy a ténykedését nézem. Mint egy sitcom huszonnyolcadik epizódjának eleje. Aztán forogni kezd, mint egy kölyökkutya, amelyik azt hiszi, a farka megtámadni készül. Végül észrevesz. Már épp itt az ideje! – ’Reggelt – köszönök rá nyugodt, búgó hangon, mintha én lennék itthon, s betörésen értem volna. Felolvad a mozdulat, még épp időben, mielőtt görcsölni kezdene a kezem. Lusta mozdulattal emelem a bögrét a számhoz. Alig érződik a kávé fanyarsága. – Ha nem lennék csöndben, már ketten lennénk a játékban, és harcnak hívnák. – Fogalmam sincs, miről beszélek, de ahogy elnézem őt, meg a tekintetét, amit idegesen kapkod, és próbál nagyon nem a fejemtől lefelé tartani, neki sincs. Valószínűleg azt is ismételgethetném, omelette du fromage, nem lenne különösebb változás. – Ah! Akkor te vagy… Goldberg. – Kérdésnek illene lennie, de inkább kijelentés. Azt nem teszem hozzá, Daniel miféle jelzőkkel szokta illetni, mikor véletlenül túl sokat iszik, és félreérti az ottlétem okát, azt gondolván, kíváncsi vagyok az életére. Bólintok, de ez inkább a gondolataimnak szól; Bozont lesz a neve. Még hasonlít is a karakterre, bizonyos értelemben. Zoinks. Lazán fordulok meg féloldalasan a székemben, egyik lábamat átvetem a másikon, szabad kezem pedig az asztallapon támaszkodik. Leplezetlenül méregetem őt; bár ez ezen a ponton már csak azért szükséges, hogy ne unatkozzak annyira – mulatságos, mikor izzadni kezdenek a kutató pillantások kereszttüzében –, már rég nem kérdés, a tápláléklánc melyik fokán áll. Valahol a pitypangok között, talán. – Mit szeretnél, melyiküket ismerjem? – vonom fel a szemöldökömet kihívóan, és belemosolygom a bögrémbe, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetem. Zavarban van. Imádom, mikor ez történik; Anya mindig azt mondta, hogy ha egy pillantással nem tudod elérni zavarba hozni a másikat, akkor Ő az, aki zavarba hoz téged, ez pedig olyan gyengeség, amelyet egy nő sosem engedhet meg magának másokkal szemben, de főleg: Én nem engedhetem meg magamnak. – Téged is ismerhetlek – fűzöm tovább, szinte elmélkedve. Tudom, hogy hazamehetnék, elvégre, tulajdonképpen már semmit sem akarok itt, azon kívül, hogy lusta vagyok összeszedni magamat, de jelenleg túl jó szórakozásnak tűnik Bozontot zaklatni, mint egyedül ülni a lakásomban. A félüres szobákban túl jól visszhangoznak a gondolataim; ráadásul van néhány narancsszínű dobozka az egyik fiókban eldugva… Lehunyom a szemem. Egy pillanatnál többre, minden bizonnyal, ugyanis mire ismét felpillantok, Bozont már rám mutogat vádlón; a szívem megugrik, tudja és be fog köpni, de ez csak egy múló riadalom, még realizálni is alig tudom. Nem, nem rám mutat; a bögrére, arra a bögrére, amiben nincs semmi, semmi keserű. – Téged ő villanyoz fel, drága? – biccentem oldalra a fejem sejtelmes félmosollyal a szám sarkában. Hüvelykujjam nyilvánvalóan jár végig a Fekete Özvegy alakján. Nem szeretem a képregényeket, de Watt végett elég sokat tudok róluk; a halandó kezeimet pedig nagyon is szívesen helyezném Thorra, már ha Hemsworth-ről beszélünk. Talán Daniel is ezért tetszik; ha egy kicsit ferdítünk, hasonlít rá. Bozont hablatyolása szinte aranyos. – Ahol lehet kávézni? – fejezem be helyette a mondatot, nyilvánvalóan rosszul. Egyébként nagyon jó alvókája lehet, ha abszolút nem is sejtette, hogy az egyik lakótársának társasága van éjjelre. Megjelenik előttem egy kép, nem is tudom, miért, arról, ahogy kiterülve fekszik egy minden bizonnyal Pókemberes ágyneműn, mint egy vízicsillag, és rángatózik a lába horkolás közben, mint a kutyáknak, ha arról álmodnak, futnak. Eldöntöm, hogy kedves leszek. Mert nagylelkű hangulatomban vagyok. Ahogy odasétált velem szembe, hogy leüljön, felkönyököltem az asztalra, állam a tenyeremen támasztva. – Jó étvágyat – duruzsolom, belekortyolva a kávémba. Ő nyilvánvalóan elfelejtette a sajátját, én pedig beletúrok a hajamba, ahogy ellopok a tányérjáról egy pirítóst. – Nem bánod, ugye? Meglepne, ha ellenkezni kezdene. Pedig igazi szuperhős lehetne, ha megmentene a felesleges szénhidráttól, de épp, mint hazamenni, reggelit csinálni is túl kedvtelen vagyok, mint újabban mindenhez. Tudom, hogy otthon – a harisnyás fiókom mélyén, egy látszólag szexuális segédeszközt rejtő dobozban, hogy senki se akarja felnyitni – van néhány kerek, fehér energiabomba… – Sok mindent szeretek. Például azokat az embereket, akik megnevettetnek, elgondolkodtatnak, és reggelit csinálnak nekem – magyarázom, majd aprót harapok a pirítósba. Fehér kenyér, szóval túl sokat nem szándékszom enni belőle; valami posztban olvastam, hogy ha többször megrágod, előbb eltelítődsz. Nem túl bájos, ha megkordul a hasad a nap közepén. – Kár, hogy a lakótársaid nem olyan figyelmesek, mint te – kacsintok rá, majd a figyelmemet visszafordítom a kávéra, és csak azután szólalok meg, hogy lenyeltem a falatot. Remélem, közben ő sem akar majd megfulladni, mert most csináltattam meg a körmömet, és a Heimrichnél mindig letörik. Bozont cuki, de ezek a halványkék masnik is. – Szóval… Abel. Egy kismadárka azt csiripelte nekem, hogy valamiféle orvos vagy… Nem vagy ahhoz kicsit fiatal?
Ritka, hogy reggel, mikor épp a szervezetem tankolnám fel kávéval, nem egyedül dobom le magam a székre. Na jó, néha ott szoktak lenni a többiek is, de ők … nem olyanok, mint ő. Találkoztam már Daniel barátnőivel …nem, nem barátnők, hanem … edzőtársak? Ez talán nem olyan sértő. Szóval, találkoztam már velük futólag, de általában korán kelnek és mennek el, nem pedig leülnek kávézgatni, míg én gyanútlanul végzem a napi rutinomat. Ha tudom, hogy itt van, csak egy óra múlva jöttem volna ki a fürdőből, miután sikerült a folyton összevissza álló hajamat rendbe hoznom. -Neked is, szép … reggelt – böktem ki egymás után a szavakat, próbálva leküzdeni a hirtelen rám törő zavart. Úgy érzem magam, mint mikor anya tanított Scrabble-lel játszani, és tíz perceket kellett várni arra, hogy rájöjjek milyen szót hova tudok tenni. Csak most a reakció időm kicsit jobb. Értetlenül pislogok és bár a szám olyan, mintha szóra nyílna, igazából csak az állam lazult ki és esett le. Szedd már össze magad, csak kávézik! Nagyot nyelek és kényszerítem magam, hogy elfordítsam róla a tekintetem, szigorúan figyelve arra, hogy ne kalandozzon el a tekintetem, de azt már nem tudom elkerülni, hogy ne pillantsak vissza a szemem sarkából úgy három másodpercenként. Ez pont hárommal több, mint a legutóbb, határozottan fejlődöm. - Igen, én … - megakadok, mikor eljut az agyamig, hogy a nevem hívott. - Ő vagyok. Vagyis én. Goldberg. – honnan tudja a nevem? Találkoztunk már? Nem, arra azért emlékeznék, mert, hogy nagyon jó az … arcmemóriám. Is. Biztos Dan mesélt neki rólam. Elképesztő, hogy Dan ilyen hülye, de mégis ilyen csajokat tud felszedni. Nekem eszembe se jutna, hogy róla beszélgessek Vele. És nem csak azért, mert valószínűleg meg se tudnék szólalni a kiszáradt torkom miatt. – Te pedig … - mutattam felé, de inkább nem kezdtem tippelgetni. Valahogy kétlem, hogy Dan-nel köztük bármi komoly lenne, de futottam már bele hasonló pofonokba (szó szerint is), szóval, ha mégis, nem kéne sértegetni azzal, hogy a korábban itt járt lányok nevét dobálom össze-vissza. A testem felett totál elvesztem az irányítást, csak egy pár pillanatra fut végig a lábain a tekintetem, mielőtt újra a szemébe néznék, hogy aztán az ajkamba harapva gyorsan félre is nézzek inkább, mielőtt újra felé kezdenék pislogni. Ez nem igazság, be se fújhattam magam dezodorral, hogy ne izzadjak. Az legalább 48 óra megvédett volna attól, hogy itt helyben olvadni kezdjek, mint valami sivatagban felejtett hóember. Ébren vagyok. Határozottan. A kérdését hallva akkorára nyíltak a szemeim, mint talán még soha, ráadásul elfelejtettem, hogy az állam önálló életet kezdett élni, de most nagyon gáz lett volna lehajolni érte a padlóra. Az egyetlen jó hír, hogy épp nem eszek, vagy iszok valamit, mert szinte tuti, hogy kiköpném, ahogy a saját szavaira rákontráz. – Én … - alany pipa, már csak a mondat többi része kéne, de valamiért a folytatás helyett csak a fejem csóválva bámultam rá, mint aki nem hisz a fülének. Sem a szemének. Sem úgy semminek. Még szerencse, hogy tökre ki vagyok száradva, így nem tudok nyáladzani. – Igen ... - végre rájöttem, hogy bólogatnom kéne, nem a fejemet csóválni. – Szívesen ismerkednék. Szoktam – bólogattam, nagyjából minden szó előtt a torkom köszörülve, és villámgyorsan fordultam meg, mielőtt bármit is láthatott volna, megmozdulni derék alatt. Ki kell találnom valamit gyorsan, mert ilyen állapotban nem fordulhatok vissza. Törzsből fordultam vissza hozzá, kínosan figyelve arra, hogy csak a felső testem forduljon, mikor kiszúrtam a bögrét. A bögrém. Pont ez kellett most nekem, igen, a bögre tökéletes tárgy, hogy enyhítse a … szóval azt. A bögre nem egy szexi dolog. Nem is tévedhetnék nagyobbat. – Mi? Nem, engem a … - atyaég, ezt viszont szerencsére csak gondolom, miután szó szerint elállt a lélegzetem pár másodpercre. Most már tuti, hogy el kell mennem kivizsgáltatni magam, mert valami nagyon komoly baj lehet velem, ha ennyire bejön az, hogy egy bögrén lévő képregény szereplőt simogat az ujjával. – Más – fejeztem be jó néhány másodperccel később az elkezdett mondatot, jobb híján a kezemet egészen az ölemig engedve, és kulcsolva össze. A vágódeszkát magam elé kapni jóval feltűnőbb lenne, igaz? Gyorsan ugrottam az asztalhoz, ha ülök, akkor legalább nem kell takargatnom semmit se, a gyorsaság pedig indokolt, mert ez most vészhelyzet. A kezemben lévő pirítós viszont megáll a szám előtt, mikor jó étvágyat kíván, és a kenyér felett pár hosszú pillanatig csak őt nézem. Basszus … hogy kell enni? Nyugi Abel, csak lassan, harapj egy kicsit és rágd meg jó alaposan. Úgy van, csak ügyesen, biztos ő is így eszik … a kávé. Francba! Gyors pillantásokat váltottam a pohár és a vörös szépség között, majd megpróbáltam úgy felállni, hogy véletlenül se láthasson szemből, csak hátulról. – Csak nyugodtan, ami az enyém az a tiéd! – emeltem a mutató ujjam a magasba, míg a bögrét kerestem. Még jó, hogy nem a kocsi kulcsomat kérte el. Remélem nem fogja. Szeretem azt a kocsit és nincs pénzem másikra. A lehető legtermészetesebben próbáltam visszajutni úgy az asztalhoz, hogy ne kerüljek szembe vele, amit kicsit bonyolított, hogy így hátrálva kellett visszalépnem az asztalhoz, de némi botladozást követően sikerült és folytattam a lassan egyél és rágj hadműveletet. Tanultam az előzőből, úgyhogy próbáltam minimalizálni azokat a másodperceket, amiket a bámulásával töltöttem. Sikertelenül. - Én is szeretem ezeket! – vágtam rá szinte egyből, de azonnal javítottam is magam. – Vagyis, nem, részben, mert én … reggeli csinálós srác vagyok, szeretek reggelit csinálni, az egyik hobbim. A sok közül - – miért nem tudtam sosem csendben enni? Pedig esküszöm, hogy érdekes ember vagyok! Gondolom hiába kérném, hogy várjon itt egy órát, mire összeírom, amit mondani akarok. Állj. Szinte éreztem, ahogy összeszorult a torkom. Életemben nem mondtak még ilyen szépet nekem. Mármint, de, csak az egyikük az anyám, a másik pedig … na jó, ő is anya volt. Már összerágtam a pirítóst, de nem nyelhetem le ezek után, mert éreztem, hogy tuti megfulladnék. Ki kéne köpnöm. Valahogy, feltűnés nélkül. Milyen messze is van a kuka? – Aha – bököm ki, mert teli szájjal többre nem nagyon futja, és mert eszembe jutott, hogy míg gondolkodtam, végig őt bámultam, ez pedig lássuk be, kicsit creepy. Miért hangzik sokkal szebben a nevem az ő szájából, mint az enyémből? Mikor ő mondja, olyan, mintha a legszebb név lenne a világon. Abel. Nem Goldberg, Abel. Állítólag tervben volt, hogy nagyapa után még a Júdást is beillesszék a nevembe, de szerencsére nem kínoztak végül még azzal is. A kérdésén gondolkodva volt annyi időm, hogy addig rágtam a számban lévő pirítóst, mire szinte porrá őröltem, így sikerült megúsznom a fulladást. Nyugi Abel, csak nyugi. Érdekli a munkád. Jó a munkád. Te is jó vagy, a legjobb. Csak emlékezz mit írt Stan Lee a házilag készített vibránium pajzsodra. Ne siess, hogy meg ne bánd . Kezd az elején. De ne Geilenkirchen-nél! - Még csak padawan vagyok – mit csinálsz idióta? – izé, gyakornok – helyesbítettem gyorsan. Csak normálisan. – Kórboncnok, pontosan. Tudod, felvágom a hullákat, néha meg összerakom őket – bár azt a főnök a koponya incidens óta ritkán enged. – Felöltö… - nem, nem öltözteted fel őket Abel. Az undorító. Rossz szó. – Felkészítem őket a hullaszállítóknak, de van, aki eladományozza a szerveit, azokat kiveszem, hogy megőrizhessük, általában egyetemeknek mennek, vagy kórházaknak – magyaráztam, az ujjaimmal az asztalon dobolva. Ez így nem jó, le kéne nyűgöznöm őt. – Na és persze, besegítek a nyomozó haveroknak, ha elakadnak – vontam meg a vállam, mintha ez egy olyan mellékes infó lenne. Csak lazán. – Egyszer behoztak egy hullát, akiről azt hitték, hogy csak nemrég halt meg, de kiderült, hogy aki megölte, tele nyomta őt rovarirtóval, hogy ne rakjanak a rovarok petét a testébe. Egész okos ötlet volt, kicsit megnehezítette a dolgomat – a dolgunkat, de szerintem megbocsátható, ha kihagyom a történetből a főnököt. – De elkaptuk, szóval … segítettem elkapni egy gyilkost – vontam meg a vállam mosolyogva. Ennek le kéne őt nyűgöznie, elvégre lenyűgöző, hogy gyilkosokat kapok el, ugye? Majdnem annyira, mint amit a bögrémmel csinált. - Tudtad, hogy a halál után 12-14 órával is egészséges formában lehet kinyerni például bőrsejteket? Szóval, az egy kritikus idő a halál után, és lényegében tök király, mert a halottaknak úgysem kell már bőr, az élők pedig megtarthatják a sajátjukat, szóval lényegében mindenki nyer ezzel – magyaráztam, de közben leesett, hogy ez talán kicsit morbid lehet. - Annak persze szívás, aki meghal, de ... zombiként amúgy se lenne olyan fontos, hogy milyen feszes a bőre - indokoltam az előző szavaimat meg, majdnem biztos vagyok benne, hogy hiába. Zombik? Komolyan Abel? Úgy néz ki ez a lány, mint akit érdekelnek a zombik? - Na és te … biztos modellféle vagy, ugye? – tereltem inkább gyorsan rá a témát. Csak tippelek, nem akarom őt megbántani, ezért mondtam modellfélét. Abba sok minden beletartozik. – Csak, mert te olyan … tudod – tudja? Biztos tudja. Gondolom. Nem itt lenne, ha nem tudná, igaz? – Simán eltudom képzelni, hogy kinyitom a Maxim-ot és ott vagy. Vagy a Vogue, Vanity Fair, Elle ... simán, én meg is venném. Kettőt is, arra az esetre, ha elhagynám az elsőt – inkább gyorsan kortyoltam a bögrémből, addig se beszéltem. Biztos népszerű. Ő az a fajta lány, akiért mindenki oda van, nem? Kivéve, aki utálja, mert irigykedik. A gimimben szinte tuti imádták volna, bálkirálynőnek választják meg minden ilyesmi. Máshol gondolom meg is választották. Én Bálkirály ugyan nem voltam, de elég fontos szerepem volt. Én is vittem a bálba a királynőt. Igaz, végül a bálon egy pillanatra se voltunk együtt, de .... ha nem viszem oda, nem veheti át a koronát és nem lesz királynő, igaz? Persze, a mindennapi hősöket senki nem veszi észre.
Miért kínzod szegény srácot?, kérdezi a belső hangom, az, amelyik aggasztóan hasonlít Macre. Mert unatkozom. Ez lenne a válaszom. Mi ebben olyan nagy dolog? Az ember szereti, ha figyelnek rá, ha kitüntetik a figyelemmel, akkor is, ha tagadja; ez a srác is azok közé tartozik az elmondások és most, a tapasztalat alapján, aki nem hogy figyelemmel, Bíborszívvel tüntetne ki bárkit (és potenciálisan bármit), ha az szépen mosolyogna rá. Még jó, hogy nincs kutyája. – Seraphina – lehelem alig hallhatóan, ragaszkodva a szemkontaktushoz. Aztán kissé megemelem a bögrémet, mielőtt belekortyolnék. – De hívhatsz Serának. A barátaim így szoktak. – És ugyanezen barátok többsége jót kuncogna mindazon esetlen szerencsétlenségen, amivel a srác habog. Ha nem látnám máshogy, talán megkérdezném, all exclusive fiúiskolába járt-e, azért nem látott még lányt reggelizni. Persze, nem ellenkezem, és nem is lepődöm meg; azon mesékből, melyeket Dan tolt az orrom alá kéretlenül, nem úgy vettem le, miszerint olyan kaliberű lányokkal ismerkedne, mint én. És persze egyébként sincs sok olyan kaliberű lány, mint én. Ha így haladok, Bozont hamarosan a gatyájába csinál, ezen vagy azon a módon. Jókedvű grimasszal ráncolom össze az orrom rá, de nem válaszolok. Hadd találgasson csak, legalább egy darabig, kihez is tartozom, melyik lakótársa hagyott itt engem reggelire. Vagy inkább, reggelizni. – Valóban? Micsoda szerencse! A végén még jóban leszünk – billentem meg felé a pirítóst. Aztán jön a figyelmességét célzó megjegyzés, ami telibe talál. Ha hagynám az érzelmeimet vezérelni, a mosolyom nagyjából a Cheshire macskáéhoz válna hasonlatossá; ám ezt egy pillanatra sem engedem előtörni, épp olyan lehengerlő és kedves, széles, de nem udvariatlan, épp elég fogat mutató marad, mint előtte. Félek, hogy megtörtem (de minimum elrontottam), és nem úgy néz ki, mint aki magától megszólalna. Ha nem unatkoznék, nem érdekelne; így azonban ő az egyetlen szórakozásom. És feltehetőleg az egyetlen, akit errefelé rá tudnék venni, hogy vigyen haza. Vagy ebédelni. És hozzon frappucinot. Úgyhogy szükségem van rá. – Szóval nem vagy orvos? – vonom fel a szemöldököm, és igyekszek nem úgy tenni, mint aki szinteket süllyedt ezzel az érdekességi-rátámon. Ennyit arról, hogy talán még egy hülyét fel tudok írni a listámra, ahonnét megszerezhetek pár receptet, ha kéne; Mac csak egy szintig hiszi el a hülyeségeket, amiket kamuzok neki, és csak ideig-óráig tart, mire Ő (vagy az az őstulok barátja) rá nem jön, hogy lenyúlok néha egy kis Ambient vagy ilyesmit. Aztán közli, hogy kórboncnok; és ezzel egy kicsit megint előrébb ugrik. Kössük ki: nem vagyok őrült. Nem abban az értelemben, ahogy a hozzá hasonló Frankensteinek, akik lazán elmajszolnak egy szardíniás szendvicset a felvágott mellkas mellett. De mindig is volt valamiféle… Indokolatlan vonzalmam az emberi test iránt. Ha él, ha halott; de lássuk be, sokkal egyszerűbb megnyomnod a tüdejét, ha halott. Olyasféle dolog ez, amiről sosem beszélek senkinek, mert én sem értem egészen; de itt van. – És sosem csábított a gondolat, hogy néhányat eldugj és eladd a feketepiacon? Egy vese finanszírozhatná a tandíjadat – vetem fel, nyilvánvalóan viccként; pedig egyébiránt érdekelne, vajon mennyire volna egyszerű rátenni a kezed néhány szervre. Nem szó szerint (de), hanem… financiális okokból. Te jó ég, ha nem lenne ilyen csinos a pofim és ennyire jó a hajam ahhoz képest, hogy fésűm sincs, most undorodnék magamtól. Nem, ez nem helyes; nem én vagyok a felelős azért, ami történt, ahová jutottam, ahová kényszerültem, csakis Ő, és egyszer, ha addig élek is, de meg fog fizetni érte. Valahogy meg fog; kezdve azzal, hogy jobban fogom szeretni magamat bárminél. – Tényleg? – vonom fel a szemöldökömet a kijelentésére. Annyira segített elfogni egy gyilkost, amennyire én az vagyok; még megtörténhet, de addig csak fikció. Lódít, hogy lenyűgözzön, ezt pedig nagyon tudom értékelni. Igazából mindent tudok értékelni, ami értem történik; jó ízlésről árulkodik. – Csodálom, hogy rólad sosem cikkeznek… De az igazi hősök mindig rejtve maradnak, ugye? Inkább vagy Bruce Wayne, mint Tony Stark. Ez sokat elárul – mosolygok rá, újabbat harapva a pirítósból. Nincs rajta vaj, ezzel pedig nagyon meg tudok békélni. És remélem, kellően le fog esni az álla, amiért egyetlen szuperhős valódi nevét is meg tudom említeni egy hasonlatban, nemhogy kettőét; különben megsértődöm. Ő meg mehet vissza a lenyűgözöttség aljára. Nem érdekel különösebben az, hogy evés közben kíván ilyesmiről beszélgetni. Az embernek az én szakmámban elég sokat le kell tudnia gyűrni, meg bírni gyomorral. – Hogy ne lenne fontos? Drága, minden a feszes bőrrel kezdődik! – emelem fel a mutatóujjamat nevetve. – Ha meghalok, az utolsó kívánságom egy alapos botoxkezelés lesz. – És ebben nincs semmi vicc. – Szóval ez a bőrsejtkinyelés… Nem csak meghámozzátok őket, mint egy krumplit, ugye? – Igazából némi fogalmam van a témáról, mert néha eléggé unatkozom a dokumentumfilmes csatornákhoz; de úgy látszik, eddig a munka volt az egyetlen dolog, aminek hallatán koherens, akár többszörösen összetett mondatokat tudtam kihúzni belőle. Bár engem aztán az sem zavar, ha magamról kell beszélnem. – Miből gondolod? Láttál valahol? – érdeklődöm, egyik lábamat átvetve a másikon, s elégedetten dőlök hátra a támlához. Mosolyogva hallgatom a fejtegetését. Édes pofa. Az a típus, akivel az ember megiratja a háziját; és aki még arra is figyel, hogy nehogy A+-t kapjon rá, mert az feltűnő. És aki akkor is megcsinálja újra meg újra az egészet, ha a beígért fizettség elmaradt. – És gondolom onnan ismersz ennyi magazinnevet, mert van nővéred. Vagy te is olyan… dilis vagy? Ne haragudj, ez sértő volt. Szóval… Tudod. Mint Sheldon az Agymenőkből. Hogy mindenre emlékszik, amit látott. Tudom, mi a neve, de mindenkinek, különösen a férfiaknak, jól esik, ha megválaszolhat néhány kérdést, ha okosnak tűnhet; bár nem fogok ellenkezni, Bozont valószínűleg tényleg okos. Azért pedig igazán nem hibáztathatjuk, hogy a társaságomban kicsit elkallódik; máshol van szüksége a vérre, nem épp az agyában. És ebben nincs semmi szégyellnivaló. – Lehet, hogy láttál valahol – vonom meg a vállam, majd ugyanilyen könnyedén hozzáteszem: – Egy ideig pornóztam. És várom, hogy megfulladjon. Néhány pillanatig még teljesen komoly képpel bólogatok magamban, mintha meg szeretném erősíteni: igen, lehet, hogy onnan ismer. Aztán elnevetem magam. – Vicceltem. Még a felhőmből sincs kiszivárgott meztelen képem. Pedig lehet, hogy azért jobban fizetnének – húzom el a számat egy pillanatra, ezúttal túlzás nélkül. A modell-szakma egy hatalmas lenyúlás. – Régen modellkedtem, igen. Benne voltam úgy két éve egy Axe-reklámban… Mondjuk, az arcomból nem sok látszott. És néhány divatlapban. Most pályáztunk egy Nivea-reklámkampányra is – ismerem el, mintha ez mindennapos volna, holott nagyon is megérdemlem az elismerést, és szerencsére úgy érzem, már ismerjük annyira egymás vibe-ját Bozonttal, hogy tudjam, tőle úgyis megkapom. Ez a szerencséje. Szinte már kedvelem miatta. – Egy ideig abbahagytam. – Mert a mostohaapám kirúgott otthonról, miután rájött, nem mászok többé az ágyába. – A táncra fókuszáltam. És az egyetemre. Az embernek ennyi minden mellett lassan nincs is ideje magára – sóhajtom, és beletúrok a hajamba, átdobva a vállam felett, hogy az egész a bal oldalon tömörüljön. – A hajam is kész káosz, és még sminkelni se volt idő. Szinte szégyellem, hogy így kell látnod, Abel. Hidd el, van sokkal jobb formám is. Hazudok. Nekem minden formám remek. – Szóval, mielőtt ilyen otrombán kellett volna ráébredned, hogy itt maradtam a gondviselésedben… Milyen terveid voltak mára? – térek vissza a pirítóshoz. – A világért sem szeretnélek megakadályozni bármiben. Sőt, szólj nyugodtan, ha bármihez… Két extra kézre volna szükséged. Az önzetlen pirítós-osztozásodért igazán hálás vagyok.
Seraphina. Mintha egy dalszövegből származna, olyan szépen hangzott. Az ő szülei szinte biztos jobb zenei ízléssel voltak megáldva, mint az enyémek. Azonban valami más is eszembe jut, de bárcsak ne jutott volna. -Sera … ez nagyon szép. Ráadásul zsidó név, csak nem te is… ? – ha kiderül, hogy zsidó, és én nem könyörögtem térden állva, hogy jöjjön hozzám, a nagyi tuti lecsap valamelyik világháborús edényével, amikkel még anno nácikat pofozott. – Azt jelenti, hogy tüzes. Találó, mert te olyan … vörös vagy – pofátlanul vörös. Mintha csak egy fantasy regényből lépett volna ki. Már a haja színe is alátámasztja, hogy miért ő a főhős. Talán nem ártana bekamerázni a lakást. Dan akármekkora seggfej is tud lenni, valami érthetetlen módon tapadnak rá a csajok. Úgy értem, A Csajok. Sőt, még Reagan-nek is jobb csajokkal van dolga, mint nekem. Beleértve Hannah-t is. Velem pedig múltkor az a lány megvetette a mozijegyeket, hogy aztán valaki mással menjen be a filmre. Végül vennem kellett egy harmadik jegyet, hogy ne tűnjek annyira szánalmasnak a pénztáros előtt. Ami nem sikerült, mert egy sorral mögöttük néztem végig, ahogy enyelegnek. -Még nem. De Dr. Goldberg leszek– bizonygattam. Nem olyan orvos leszek, mint Doug Ross, de azért orvos. Ugyanúgy felvághatok vele, ahogy mindenki más is teszi. De míg mások felírnak pár gyógyszert, esetleg ellátnak sérüléseket, én addig … például összedobhatok egy Frankensteint, ha unatkozom. – Ez igaz. És jobb is, mint az én férfi prosti b-tervem – mosolyogtam rá, csak viccnek szánva ezt természetesen. Mert van humorérzékem. És tuti, hogy jó férfi prosti lennék. Megfizethető, nem az a csúcskategóriás, hanem az elérhető fajta. – Nem olyan könnyű kicsempészni őket, a nem megfelelő körülmények közt pedig használhatatlanná válnak – magyaráztam már komolyabban, miközben a pirítósomat rágtam. – A várólisták pedig hosszúak, szóval kapja inkább, akinek szüksége van rá. Plusz, ösztöndíjam van – vontam meg a vállam. Ezért is kellett ilyen sokszor jelentkeznem, mert saját magunk nem tudtuk volna finanszírozni az egyetemet. Megtartani viszont szintén elég nehéz, úgyhogy ezért is kaparok ennyire. -Ugye? – kérdeztem vidáman. Végre valaki észrevette, hogy én vagyok a modern Batman. Ehhez pedig a bostoni szobámban lévő batmobile-os ágyam sem kellett látnia. Sem a Comic-Conra készített Batman páncélom. Sem az otthon barkácsolt batarangjaim. Sem a Batmanes zseblámpám és hangtorzítóm. Sok denevéres cuccom van. – Ezt sokan nem látják, azt hiszik, ahogy akkor menő egy szuperhős, ha mindenki ismeri, pedig az igazi hősök magányosak – bólogattam nagyokat a mondandóm mellé, elismerően biggyesztve az ajkam. Túl sok bennem az előítélet, azt hiszem. El nem tudtam volna képzelni, hogy Thor hasizmain kívül esetleg megtud nevezni akárcsak egyetlen szuperhőst. -Tényleg? – meglepettebben kérdem, mint akartam, de ez most tényleg meglepett. – Rendhagyó utolsó kívánság. De biztos jól állna. Mármint, nem a halál, hanem a botox, bár neked nincs szükséged rá, mert … élsz – fejeztem be a mondatot gyorsan, mielőtt jobban belegabalyodhattam volna. Az online programokban, amit letöltöttem gyakorlásként, sokkal egyszerűbb bókolni. Ráadásul azt sincs benne, hogy érdekli őket a bőrátültetés. Vagy igazából ez minden lányt érdekel? Elvégre…. szeretik a feszes bőrt, ugye? -Nem, az csak többet ártana. Általában mintát vesznek a bőrből, és laboratóriumban tenyésztik azt. Ez lényegében a páciens bőre, szóval az immunrendszere nem fogja kilökni. De erre legalább három-négy hétre szükség van, szóval időigényes. Vannak átmeneti megoldások, de nem teljesen egységes ezeknek a megítélése, elég sok a kísérletezés. Viszont, pár éve egy kutatásnál rájöttek arra, hogy a holttestekből kinyert extracelluláris mátrix képes égési sebeket és akut sérüléseket ellátni és gyógyítani – izgatottan beszéltem, miközben egy újabb pirítósnak estem neki. – Az extracelluláris mátrix a kötőszöveti sejteket körülvevő hálózat, ami fehérjéből meg szénhidrátból épül fel. Na már most, a holttestekből kinyert sejteket fertőtlenítették, a hámréteget eltávolították az idegvégződésekkel, szőrtüszőkkel, izzadságmirigyekkel együtt, szóval a bőrből csak a fehérjemátrix marad meg azért, hogy a fogadószervezet immunrendszere elfogadja az új bőr réteget. Az üres sejtvázat a szervezet pedig úgy is saját hámsejtjeivel fogja belakni. Nem bevetett eljárás, de állítólag az eredmények bizakodásra adnak okot, szóval … ez sok mindent megkönnyítene – viszont akárcsak a legtöbb hasonló orvosi kutatás gyakorlatba való átültetésére, erre is még valószínűleg éveket kell várni. A legőszintébb válaszom a kérdésére az lenne, hogy: igen, álmomban. Viszont szerencsére a szám már ismeri az agyam, és ezt nem hajlandó ki is mondani. – Nem, nem sértő, ugyan – legyintettem. Pedig de, az, csak … tőle nem az. – Az eidetikus memóriára gondolsz? Izé, fotografikusra – javítom magam, hogy érthetőbb legyek. Elvégre, senki sem hívja eidetikusnak. Csak, aki fel akar vágni. Én pedig fel akarok. Lényegében ebből áll az életem. – Jó lenne, de sajnos nem. Nem úgy, mint neki. Gyerekként elég sokat gyakoroltam, szóval azért nem megy olyan rosszul nekem se - nem volt túl sok barátom, úgyhogy valahogy le kellett foglaljam magam. - Nekem … tudod, anyám sokat olvasott ilyeneket – igen, anya, nem pedig én. Soha nem kértem kölcsön tőle egyiket se. Soha. Ő tőlem pedig végképp nem. Megremeg a testem, ahogy félrenyelek, és az asztalszélébe kapaszkodva köpöm az asztalra a kávét, jó pár másodpercig köhögve még, a saját hátamat veregetve. Életem legszebb és legveszélyesebb reggele ez, most már hivatalosan is. Mikor végre anélkül tudtam felnézni rá, hogy leköpjem, az arcomról a totális döbbenet volt leolvasható. Végül aztán csak egy béna, muppet szerű mosollyal nyugtáztam, hogy viccelt. Szerencse. Gáz lett volna rákérdezni, hogy mi volt a pornós művészneve. -Miért amúgy van… tudod, meztelen képed a felhődben? – túl kíváncsian kérdeztem ezt, miközben gyorsan feltakarítottam a kávét, amit az előző megszólalása robbantott ki belőlem. – Nem azért, hogy feltörjem! Csak … ha van, akkor tudod, vigyázni kell, mert vannak akik viszont feltörnék – és ugye fő a biztonság. Túlzás lenne felajánlani, hogy majd én kipofozom a biztonsági rendszerét? – Az nagy kár, mert az arcod is … szóval olyan tévéképes, igen. Jó nagy hülyék voltak az Axe-nál – ha én vele reklámozhatnám a termékemet, akkor szinte biztos, hogy a világ összes beállításából megtenném azt. – Biztos megkapod majd, láttam a régi reklámjukat, az a lány a nyomodba se ér. Ráadásul, te vörös vagy. A vörös pedig jól mutat mindenhol – nem véletlen, hogy egy csomó szuperhősnőnek is vörös a haja. Véletlen lenne? Fenéket! A kedvenc mesém is a Kis hableány volt. Megbabonázva figyeltem, ahogy a haja a levegőt átszelte. Hogy a fenébe képes lassított felvételben dobálni a haját? És miért ilyen fényes? Az enyémbe szerintem valahova bele van ragadva egy chipsdarab, amit a padlón szórtam szét tegnap este. -Táncolsz is? – persze, hogy táncol, te hülye. Minden gyönyörű lány táncol. És egyetemre jár. Én egyetem mellett csak Comic-Conra szoktam. – Dehogy is, nagyon jól festesz, főleg így reggel, ez … váó. Úgy értem, ha nem tudnám, hogy reggel van, azt hinném, hogy felkeltél órákkal korábban, hogy sminkelj, fésülködj, zuhanyozz, meg ilyesmi – én csak zuhanyozni szoktam és fésülködni. Na jó, néha nem fésülködöm. Oké, ritkán fésülködöm! Nem tehetek róla, a hajam olyan, mintha önálló akarata lenne. Milyen terveim voltak mára? Jó kérdés, a nevemet is nehezen tudnám csak lebetűzni, nemhogy a terveimre visszaemlékezni. Az szinte biztos, hogy így már nem fogok beugrani a Zöld Lámpás hangulatlámpáért a képregény boltba, amit egy hete rendeltem. Gondolkodj Abel, mihez kell két extra kéz? Azon kívül. -Tervek … vannak, igen, sok, mindig sűrű a naptáram – még csak naptáram sincs, mert felesleges, annyira üresek általában a napjaim, de most a világ legérdekesebb emberének kell tűnjek. – Akartam a könyvtárba menni, de … ráér, most nincs kedvem hozzá – ráztam meg gyorsan a fejem. Persze, te idióta, és ő majd cipeli a könyveket helyetted? Két ilyen extra kezet erre pazarolni? Nem, menő vagyok, a menők pedig nem járnak könyvtárba. – Bevásárolni! Igen, tényleg, akartam venni néhány új cuccot - mert így is annyi ruhám van, hogy nem férnek a szekrénybe. Mégse kérhetem, hogy segítsen takarítani, ugye? – Ha gondolod velem jöhetsz, neked biztos jó az ízlésed és vehetnénk neked is valamit, ha akad, ami tetszik. Itt a nyár, új ruhák, ilyesmi. Rajtad sokkal jobban néznének ki, mint azokon a próbababákon – szóval otthagyni azokat a ruhákat pazarlás lenne, igaz? Bár ő olyan lánynak tűnik nekem, akinek már rég meg van az idei nyári szettje, de a lányok mindig szeretnek vásárolni. A filmekben legalábbis. – Van kocsim is! Szóval, nem kéne metrózni, hanem kényelmesen betudnánk pakolni. Aztán, ehetnénk valahol, akartam ma enni is, és … be kéne ugranom egy kicsit dolgozni, mert van egy kis lemaradásom, de hazadobhatlak előtte, vagy … ahova csak akarod. De meg is várhatsz. Ha akarsz. Mert nem muszáj, ha van más dolgod, én megértem. De jól jönne egy csapattárs a Star Trek esten. Akivel mentem volna lemondta, és ez már az elődöntő, szóval … véresen komoly – magyaráztam, miközben a tekintetem idegesen ugrált közte és a pirítósa között. Hülye ötlet volt, biztos nem érdekli a Star Trek. Majd keresek valakit, egy húszasért biztos beszállna mellém valaki. Egyedül sajnos nem állhatok ki, ketten kellenek. -De biztos te is elfoglalt vagy, szóval …hagyjuk is, csak úgy eszembe jutott – visszakoztam újra, zavartan birizgálva az ujjaimat. A képregénybolt raktárát direkt úgy alakítottuk ki, mintha az Enterprise hídja lenne, és a versenyzőkön ott vannak az egyenruhák is a jobb összhatás miatt. – Csak lesz ingyen és készülnek fotók is, elég menő, mert egyenruhákban leszünk, szóval jó bulinak ígérkezik. Már, ha szereted a Star Treket és az ingyen kaját – bár az utóbbit mindenki szereti. Az előbbit meg mindenkinek szeretnie kéne. Innen tudom, mikor felkelek, hogy a világ még mindig nem tökéletes.
Az emberek szeretik, ha kikéred a véleméynüket; elhiszik, hogy ha csak néhány pillanatra is, de az ő szürke, unalmas, jelentéktelen életükben is fény gyulladhat, hogy fontosak lehetnek, hogy hozzátehetnek valamit a tudás hatalmas fájához. Ez az esetek többségében persze nettó hülyeség, de sokkal könnyebben kezelhetőek lesznek, ha elkényelmesednek melletted, és azt hiszik, iszod minden szavukat. Sokszor olyanokat is elejtenek így, mintegy mellékesen, amiket egyébként soha nem szeretnének közölni másokkal; nem véletlenül van az úgy, hogy a prostik és a zsaruk között az utálkozáson túl van valami ösztönös kötelék. A sok barom bármit képes elmondani szex után, még azt is, hol rejtegeti a pénzét (hiszen ő olyan okos, hogy senki más nem találhatja meg…!), vagy hogy hogyan ölt meg valakit. Gondolom. Ilyen alakokkal ugyan sosem mászkálok, de Becca révén van némi rálátásom a dolgokra. Ő más körökben mozog. Az én köreimben inkább a csalás fordul elő, a sikkasztás, meg hogy milyen okosan kerüli ki az adóhatóságot egy-egy öltönyös gyökér. A tényállás mondjuk az, hogy Abel aligha Kajmán-szigeteki számlákon tartja a pénzét, vagy jár sunyiban Monacóba nyaralni. Megszokásból kérdezgetem, mert így minden sokkal, sokkal egyszerűbb lesz – és ez a téma még érdekel is. – A szavak felét nem is értettem abból, amit mondtál, de nagyon cukin magyarázol – mosolygom rá. Pontos tudásom nincs az extracelluláris mátrixról, de azért összetettem a képet, a magam konyhai tudásával. Az emberi test tényleg lenyűgöző. Vajon rá tudom venni, hogy egyszer engedjen be a hullaházba…? Mármint, vannak, aki a hullákra gerjednek, meg sírokon akarnak kufircolni, de itt kicsit másról van szó, nincs ebben szexuális perverzió, és nagyon remélem, hogy benne sincs. Olyan kis… kölyök. Mondjuk sokszor épp a hozzá hasonló kis visszahúzódó idegzsábák rejtik a legdurvább perverziókat az ágyuk alá, de valamiért úgy érzem, Abel kivétel. – Igen, arra. Van az a sorozat, ahol sorozatgyilkosokat üldöznek… A fura srác magyarázott erről valamit, ugye? Ő dögös volt. – Tényleg. Na nem az elején, az a look katasztrófa volt, de véletlenül egyszer elcsíptem egy későbbi részt… Ott már egészen összeszedte magát. Kicsit mélyen ülnek a szemei, de egy kis korrektor csodát tudna művelni. Aztán Abel megemlíti az anyját. – Ah. Értem. Szóval egy zsidó majdnem-orvos, akinek az anyja fasírtot hoz vacsorára… Stereotype much? Részint csak a gond van azokkal a hímnemű egyedekkel, akik túl közel állnak az anyjukhoz; az biztos, hogy akárkit vesz el az a szerencsétlen, sosem lesz elég jó, és a drága mama örökre a menye nyakára fog járni, ezt pedig Én például sosem tűrtem volna el. Persze, a házasság, mint olyan, nem is szerepel a terveim között, nem csak Abellel, senkivel sem. Túl sokat kell adnod magadból ahhoz, hogy jövedelmező legyen, és mindegy, hogy játszod ki a lapjaid, valószínűleg vesztesen kerülsz ki belőle. Ha még ki is derül, hogy az a semmirekellő férjed nem elég már neked, nehéz elhagynod, mert a sebzett férfibecsület majdnem olyan kegyetlen és rámenős tud lenni, mint egy mongúz. Az anyósokkal csak a baj van. De ez általában azt is jelenti, hogy a nők felé egészen máshogy viszonyultak. Szinte matriarchálisan. – Feltörni? Ugyan, nem is feltételezném – vigyorgok rá szemtelen egyszerűséggel. – Neked talán nincs? Ne válaszolj egyenesen, csak sejtesd; sose rágd mások szájába a dolgokat, mert az már eleve azt jelenti, hogy nem elég a jelenléted a megértéshez, ez pedig nagy sértés, vagy valami ilyesmi. Egészen aranyos, hogy ilyen könnyű zavarba hozni. Kíváncsi vagyok, vajon szűz-e, bár nála nehéz lenne meghatározni; biztos vannak kocka lányok, akik buknak rá, nem? Végülis, nem csúnya. Sőt, egészen jóképű lehetne, ha letörölné ezt a méla kifejezést a képéről, és nem csak úgy növesztené a haját, hanem törődne vele. Ráférne egy make-over, de azért van Bozontban potenciál, valahol jó mélyen, a képregények, a hullák meg mama húsgolyói alatt. Szerencsére csalódást azért nem okoz, és minden álszerénységet mellőzve fogadom a makogós bókját. – Tévéképes? Soha ilyen szépet nem mondtak még nekem – felelem széles vigyorral, majd nem kevésbé szuggesztív kifejezéssel tekerem mutatóujjam köré az egyik tincsemet. – Hm… Igen, azt hiszem, igazad van. Mindenhol jól mutat. Nem úgy, mint az a csúnya, répaszínű… Pedig nem festetem. Mindegy, mit mondanak… Egyszerűen áldott vagyok vele, a mesterséges adalékok nélkül. – Úgy mondom, mintha őt bármennyire is érdekelné a hajfestés és a színek világa; kissé nyomi talán, de mégiscsak férfiból van, vagy afelé halad, szóval aligha fogná meg, ha nem én mondanám. Ahogy mondtam: omlette du fromage. Ennyi is elég volna. – Ha megkapom, küldök neked autogrammos fotót – ígérem. – Hip-hop/jazz, főleg, igen. Olyasmik, mint… amiket a zenés klipekben látsz. – Néha nehéz volt megragadni, mi volt a lényege, de a szüleimmel ellentétben, Bozont talán látott már MTV-t. – Egyszer eljöhetsz megnézni, ha szeretnéd. Elvégre, sosem árt még egy csodáló a tömegbe, ugye? Sőt, amilyen következetesen folytatja a jól megérdemelt dicsérgetést, a végén még magam mellé veszem. Jó lenne csak úgy kihúzni a zsebemből, ha kell. Mármint, ebben nincs semmi önfényezés: tényleg marha jól nézek ki. Reggel is. – Cuki vagy – támaszkodom előre, államat a tenyerembe fektetve. – A lakótársnőid szörnyen szerencsés lányok lehetnek, ha őket is mindig így fogadod. Ki ne szeretne bókokra kelni? Jobb, mint a köszönés, sőt, majdnem jobb, mint egy kiadós adag kávé. Talán ez vezethet oda, hogy végül megkérdezem, mi a terve mára; hátha lenne humora egy pálmalevéllel legyezni, míg ebédelek, vagy mondjuk cipelni a cuccaimat, míg vásárolok. Arra nem is számítok, hogy a végén ennyire összecsengenek az elképzeléseink; vajon tényleg vásárolni akart, vagy csak úgy mondja? Mondjuk, épp majdnem mindegy. A lényeg, hogy felcsillan a szemem. – Igen, határozottan jó az ízlésem – biccentek a leghalványabb szégyenérzet nélkül. Duh? – És majdnem annyira szeretem alsó hangon elfogadhatóvá tenni mások ruhatárát, mint az enyémbe vásárolni. – Azt például nem tudom eldönteni, hogy amit Abel most visel, az pizsoma, vagy…? De majdnem mindegy. Elvégre, eldöntöttem, hogy egy make-over után egészen elfogadható lenne, nem? Ha pedig ilyen lelkesen bókol, és lényegében felajánlotta azt is, hogy fizet… Akár a programomba is belevehetem, ugye? Nem olyan nehéz társaság, nem követelőzik, úgyhogy még jóban is lehetünk. Akár hosszútávon is. Sosem árt több lábon állni. Oldalra biccentem a fejem, a hajam lágyan omlik le, ahogy illik, és eltolom magamtól a tányért. – Nos… A Star Trek sajnos nem a szívem csücske, és azt is csak néhány hónapja tudom, hogy nem ugyanaz, mint a Star Wars. Úgyhogy attól tartok, nem sokra mennél velem, drága. Ellenben nagyon szívesen elmegyek veled vásárolni. Aztán meglátjuk, hol kötünk ki, hm? Úgy érzem, bizonyos sejtetés elég volna, hogy lemondjon a véresen komoly elődöntőjéről is, és ez valahol büszkeséggel tölt el, de annyira azért nem vagyok kiéhezve a figyelemre, hogy ilyesmire vetemedjek. Óvatosan felállok, vigyázva, hogy a székem lábai ne csikorogjanak a padlón. Megigazgatom a pólót, amit magamra kaptam, és ráérős léptekkel sétálok el a bögrémmel – Bozont börgéjével – a mosogatóig, aztán szó nélkül tovább libbenek a folyosóra. Valahol félúton fordulok vissza, hogy nekitámaszkodjak a saroknak. – Megmutatod, melyik a szobád? – vonom fel a szemöldökömet. – Várj, nem is! Kitalálom. Azt tudtam, hogy melyik Danielé, és ha jól emlékeztem, vele szemben két lány volt. Egyik sem veszélyforrás, hogy úgy mondjam, de az már feltűnt, hogy a szőke őstulok mindkettő irányába visel… Valamit. Maradt akkor két ajtó, ha a fürdőt leszámítottuk. Elsőre egy ismeretlen szobába nyitok be; elég jellegtelen, nem tudnám megmondani, lány vagy fiú lakik-e benne, mert mindkettőnek megvan a maga nyoma. De biztosra veszem, hogy nem Abelé. Nem, ha képes Star Trek egyenruhát húzni, akkor biztos, hogy tele van a polca akciófigurákkal, az ágyneműjén meg Pókember van. Egyszer még az egyetemen, mikor elsőre jártam, volt egy futó kalandom egy sráccal. Futó, mert majdnem kirohantam a szobából, mikor megláttam, hogy Tomas, a gőzmozdony van az ágyneműjén. Nem viccelek. Ráadásul az anyja húzta fel neki… Ezt mentségként hozta fel. Szóval lényegében egy pókemberes ezek után majdnem jó jel. Elvégre, Danielnek van egy, a min focilabdák vannak. Sőt, olyan alsója is. És állítólag limitált mosás alatt áll, mióta az első meccsét megnyerte benne. Undorító. Hozzá képest Bozont határozottan tisztának tűnik. Lehet, hogy ez is zsidó szokás; én nem vagyok az, szóval fogalmam sincs. A második ajtó már egyértelműen a nyertest rejti. Két ágy van, és két nagyon különböző térfél, de nem nehéz megmondani, melyik Abelé. – Szóval… Gondolom ez az – bökök rá az ágyára, ha utolért azóta, ha nem; majd kényelmesen, mezítláb csattogok végig a padlón, hogy leüljek rá, az sem zavar, ha nincs rendesen bevetve. Volt benne valami egészen intim, intimebb, mint a szex maga, ha benne lehetsz abban a térben, ami valóban csakis egy adott emberé. Olyan helyeken, ahol nincs takarítónő, vagy egy feleség, aki épp nyaralni van, míg te az ő térfelén fetrengsz. Enyhén hátradőlök, a póló feljebb húzódik a lábamon, de nem érdekes; megtámaszkodom a hátam mögött, és úgy vizslatok körbe, mintha a Guggenheimban járnék. Rugózok egyet rajta, aztán talpra állok, és a szekrényhez lépek, ami gondolom, Abelhez tartozik. Úgy túrok bele a cuccok közé, mintha én is itt laknék. – Ki a szobatársad? – kérdezem közben. – Nem te vagy a legrégebbi lakó…? Azt hinném, lecsaptál a külön szobára. Vagy nem szeretsz egyedül aludni? – pillantok át a vállam felett vigyorogva. Aztán valami megragadja a figyelemem, és összevont szemöldökkel húzom elő a vállfára akasztott ruhát. Vagyis, jelmezt. Kezeslábast… Star Trek-izét. Magam mellé tartom ki, végigmérve. Az anyaga nem rossz. Minden más borzalmas. – Ez az ominózus egyenruha…? Ez alatt van ruha, vagy csak úgy…?
Idétlenül és zavartan mosolyogtam, a bókját követően. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha mások is így gondolnák. A többség szerint viszont unalmas, vagy szimplán idegesítő vagyok, néha a kettő együtt. Habár, nem panaszkodhatok, sokkal jobb az, ha simán csak elküldenek, mintha a fejeddel helyettesítenék a wc-pumpát. A gimis éveim nem rejtenek túl sok szép emléket, és bár az ötéves találkozókor azt hittem, hogy már mind felnőttünk, kiderült, hogy mégsem. Parkot kellett felhívnom, hogy jöjjön értem és hozzon egy gatyát, mert olyan erős ragasztóval kenték össze a székem, hogy felállni sem tudtam belőle, így meg kellett szabadulnom a gatyámtól. Ami nem volt valami könnyű. Így dőlt el, hogy a következő találkozóra már nem megyek el. - Nekem? – kérdeztem vissza, idegesen köszörülve a torkom. – Hát tudod, elég sok a visszaélés, szóval én … inkább nem örökítem meg képeken, vagy videón, mert ugye vannak videók is – itt gyorsan megállítom magam, mielőtt az összes kép- és videó fájlformátumot kedvem támadna felsorolni neki. – Plusz, lehetnek pixelesek is, amik esetleg … torzítanák a valóságot és azt hinnék, hogy … szóval inkább csak tudod, az éles bevetéseken dobom be magam – akad, aki szerint nem kell aggódjak, hogy ilyen kép kikerüljön rólam, ugyanis a kutya se lenne rá kíváncsi. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne-e, vagy sem, de sose kértek tőlem semmilyen képet és talán éppen ezért soha nem is éreztem szükségét annak, hogy csináljak. - Igen, tényleg tökéletes – álmatag volt a hangom, miközben megigézve figyeltem a haját, amit az ujjai köré csavart. – A címem, vagyis címünk úgy is tudod már, úgyhogy … várni fogom – a probléma az, hogy tényleg várni fogom. A pszichológusom szerint alapvető probléma velem az, hogy epekedek, de nem cselekszem. Rühellem őt, egy igazi seggfej. - Tényleg? Az szuper lenne, nagyon szívesen megnéznélek miközben … szóval, hogy felveszitek az anyagot és … ilyenek – fogalmam sincs, hogy miféle dolgok is történnek egy ilyen felvételnél, de van egy olyan érzésem, hogy tetszene a látvány. Ő pedig bevinnie. Vajon Dant vitte már be? Nem, aligha, amekkora darab, olyan lenne ott, mint elefánt a porcelánboltban. Nem reagálok valami jól a közelségére. Vagyis, pont, hogy túl jól reagálok, de a testem már rég nem engedelmeskedik nekem, így még csak hátra sem dőlök, hanem szoborrá merevedve, tátott szájjal (nyilván, hogy máshogy) néztem vele farkasszemet, mikor előre hajolt. - Aha – ennyit tudtam első nekifutásra kibökni, de aztán nyeltem egy nagyot, megemberelve magam. Tudok én összefüggően is beszélni. – Ők, tudod elég … szóval, inkább Danékkel lógnak és nem olyan …. tudod, mint Te. Szóval ők … mások, azt hiszem – bár tulajdonképpen ez sem feltétlen igaz, hiszen Sera Dannel lógott az este, nem igaz? Nem pont úgy, ahogy a csajok szoktak, őket inkább csak buliba viszi Dan, de kitudja mik történhetnek ott. Általában én vagyok az, aki lemarad ezekről, mert tanulnia kell, vagy épp alszik és megfeledkeznek róla. - Az szuper, mert az én ruhatáram … - elfogadhatatlan? Arra célzott az előbb, hogy az öltözködési stílusom nem elég menő? Ez azért egy kicsit fáj. Vannak, akik szerint nagyon is menő cuccaim vannak. Na jó, leszámítva azt a százmillió koboldos cuccot, amivel még Bostonban halmoztak el. Szent Patrik napon viszont nagyon jól jönnek. – A tiéd biztos nagyon … hűha – ez egy szalonképes megfogalmazás, azt hiszem. Ha Dan pólójában így néz ki, akkor el sem merem képzelni, hogy a saját cuccaiban miként festhet. Sőt, ha már itt tartunk, talán jobb is, ha meg se próbálom elképzelni. Éreztem, hogy a Star Trek nem lesz egy kedvére való pontja a napnak. Azonban, ahogy a mondás is tartja, a remény hal meg utoljára, igaz? Már épp bele is nyugodnék abba, hogy valószínűleg több hónapnyi munkám fog így a semmibe veszni, mikor… még, hogy a Star Trek és a Star Wars ugyanaz!? Ez egészen érthetetlen, alapvető fizikai, sőt kémiai és biológiai különbségek is vannak a két univerzum között, a hasonlóság csupán annyiban merül ki, hogy mindkettő sci-fi. Ha nem lenne ilyen szép, akkor ezt még el is merném neki mondani. – Hogy hol köt… oké – egész gyorsan tudtam ejteni a Star Trek elődöntő gondolatát ezt meghallva. Spock is biztos megértené, elvégre a vulkániak csak hétévente képesek szexuális kapcsolatra, szóval … ha én is így érzek, ő vajon mit élhetett át? Biztos vagyok benne, hogy Mr. Spock is inkább vásárolna Serának a helyemben. Megbabonázva figyeltem őt, miután felállt, és csak túl későn jutottak el az agyamba feldolgozásra a szavai. A szobám. A szobám! – Hé, várj, az lehet, hogy nem jó ötlet, nem takarítottam! – olyan gyorsan pattantam fel az asztaltól, hogy sikeresen bevertem a térdem, az egész lábamat lezsibbasztva ezzel. Egy lábon ugrálva próbáltam őt utolérni, de már csak akkor értem el, mikor a szobám ajtajánál állt Vagyis, szobánk ajtajánál, de Park nincs itt, szóval egész nyugodtan kisajátíthatom. Ő is biztos megértené. Elvégre, pont erről papolt nekem a múltkor is, nem? - Aha – bólintottam, a torkomat köszörülve. Nem tudom, hogy az Amerika Kapitány poszterek árultak-e el a falon, vagy esetleg a falon lévő fénykard formájú hangulatlámpám [/color]– amit egyébként Park is imád, hiába nem vallja be -, de kitalálta. – Vigyázz, a múltkor elszórtam néhány kovalens kötést a dicián modellből. Lehet, hogy szúrnak – ha gőze sincs arról, amiről beszélek, azt nem csodálom, elfelejtettem érhetően fogalmazni lányos zavaromban. Szeretem az atommodelleket, és a múltkor sikerült elszórnom párat, a kötéseket szimbolizáló kis pálcikák pedig csúnyán megszúrhatják a talpat. Legalábbis ezt mondja az a négy sebhely a talpamon. – Kényelmes, ugye? IKEA-s cucc – jegyeztem meg, alighanem teljesen feleslegesen, de mégse állhattam némán nyáladzva, azt bámulva, ahogy az ágyamon … ül. Az szánalmas lenne. Én pedig nem vagyok az. Most nem. - Van ott néhány ki nőtt cucc is, csak tudod … nosztalgia – főleg mezek, apa ugyanis szinte havonta látott el mezekkel, kb azóta, hogy megszülettem. Így a babaméretű Larry Bird, Havlicek, és egyéb nagyobb nevű Celtics játékosok nevével ellátott mezektől az XXL-es méretig rejt mezeket a szekrényem. Habár az én méretem nem túl nagy, de az XXL-es meglehetősen kényelmes és jól szellőzik. – Park. Vagyis, Parker. Tudod ő … fekete – ezt lehet nem kellett volna, igaz? Nem rosszindulatból mondtam, csupán muszáj beszélnem. Főleg, hogy kiszúrtam az egyik polcon lévő fotót, amin a szüleimmel voltam. Apa abban az évben belement, hogy végre én választhassak halloweeni szerelést, és a kedvemért volt Batman. Bár lehet csak azért, mert anya meg Macskanő volt, de apa sose értékelte igazán a képregények iránti szeretetem, így ez nagy dolog volt nekem. – És muszlim, ráadásul Detroitban született, szóval … amíg pedig ezt mondtam, gyorsan odaugrottam, hogy lefektethessem a képet, mielőtt esetleg odanézne. Nem feltétlen szeretném, ha egy ilyen lány látna engem a Nightwing szerelésemben, ahogy a szüleimmel bandázom. - De, én vagyok itt a legrégebb óta, csak … tudod, Dan elég csóró mostanában és könyörgött, hogy engedjem át neki a szobámat, én pedig… nagyon segítőkész vagyok – és nem igazán láttam értelmét ellenkezni vele, hiszen csak akkor ismerkedtünk. Én akkor már elég jól ismertem a két méter magas, széles vállú focista arcokat, úgyhogy úgy döntöttem belemegyek a dologba, mielőtt kilőne egy ágyúból. Plusz, belement, hogy többet fizessen be a közösbe, amivel spórolok. Tekintve az anyagi helyzetem pedig … ez nem jön rosszul. - Várj, vigyázz! – ösztönösen léptem hozzá közelebb, hogy segítsek neki óvatosan kiemelni az egyenruhát, de így túl közel kerültem hozzá, amit rögtön meg is bántam. Vagyis, nem, de mindkettőnk érdekében rögtön visszahátráltam egy lépést. – Nagyon finom az anyaga, négy órán keresztül gőzöltem, hogy jó legyen – de ezt nem kellett volna elmondanom. Ilyenkor kéne valami jegyzettömb, amire írhatok. – Igen, tudod sokat változtak az uniformisok, de ez az eredeti széria szerinti sárga, ami a kapitányé – magyaráztam, bár erre aligha volt kíváncsi. Nekem viszont már csak az ára miatt is fontos volt ez a ruha, ugyanis nem keveset fizettem érte. – A 2014-es Haynes-incidens óta igen, húzunk alá atlétát és jégeralsót – bólintottam, szinte engedélyt kérő tekintettel nézve rá, hogy visszatehettem-e. Természetesen nagyon óvatosan, a legnagyobb becsben tartva. – Nincs ám rajtam olyan gyakran! – jegyeztem meg, egy nagyon átlátszó nevetést hallatva, miután visszatettem a helyére. - Jut eszembe, nem szeretnél átöltözni? Van … ruhád, ugye? – valamiben ide kellett jönnie, igaz? Dant ismerve mondjuk simán lehet, hogy abban ment el, összekeverve a saját cuccával. – Szerezhetek neked, már nem innen, mert … ezek nem túl nőiesek – böktem a szekrényem felé. Pedig rajta még a Star Trek egyenruha is … na mindegy, gondolj valami másra, Abe. Egyesek szerint pont, hogy nőiesek a cuccaim, sőt, Dan először melegnek hit, mint kiderült. Lehetnék akár meleg is, ők legalább kedvelnek, és nem szólogatnak be, miközben egyébként jóízűen megeszik, amit főztem. A lakótársaim elég hálátlanok tudnak lenni. – De a csajok szekrényéből szerezhetek pár cuccot, ha gondolod. Nem, mintha így nem lennél, tudod … de talán jobb, ha … felöltözöl. Vagy ne, persze nekem az is jó. Csak majd kint fújni fog a szél és … megfázhatsz – én pedig nagyon a szívemen viselem az emberek immunrendszerét, mint az kiderült. Főleg, ha szépek. Ez viszont így szexista, igaz? Francba, nagyon nem könnyíti meg a helyzetem. - Várj csak, itt van ez! – eltűntem néhány másodpercre a szekrényembe, és egy láthatóan gyakran használt Boston Celticses szürkés pulóvert húztam elő. – Ebben szurkoltam végig a tavaly a Cleveland elleni konferencia döntőt. És látod ezt itt? – gyorsan megfordítottam, mert közben rájöttem, hogy a hátát mutogattam eddig neki. – Szóval itt, az alján aláírta Kyrie Irving, Al Horford és Jayson Tatum is. Kikaptunk, de nagyot küzdöttek a srácok, szóval szinte győzelemmel ért fel. Az eBayen baromi sokat tudnának fizetni érte, de … az érzelmi értéke mellett eltörpül. Odaadom mára, ha gondolod. Felpróbálod? – nyújtottam felé. Rajtam kívül még soha senkin sem volt, úgyhogy … ő valószínűleg nem érzi át ez mekkora dolog, de az. Ez a pulóver életem egyik legjobb napjáról van, és nem csak a meccs miatt.
– A legtöbb dolgom hűha – pillantok rá kedélyesen. Egész jól indul a reggelem, ahhoz képest, miféle kétségbeesett unalom kellhetett ahhoz, hogy ráfanyalodjak Danielre. Mármint, nincs vele baj, még ha agyban nem is sok a srác, de inkább amolyan vészmegoldás. Nem sokra emlékszem, mert elég részeg voltam, épp csak sikerült ennem előtte, úgyhogy elkerült a másnaposság. Valójában lassacskán olyan toleranciát alakítok ki az alkohollal szemben, hogy egy-egy átbulizott éjszaka meg se érint. Ezért fordulnak az emberek előbb-utóbb máshoz, ha a pia már nem csökkenti a fájdalmat. Elkergetem a gondolatot. Valahogy nem való Bozonttal egy asztalhoz; vagy egy szobába, ami azt illeti. – Miért, mit találok? Titkokat a padlón? – kérdem, szinte trillázva. Mókás, ahogy hirtelen elönti hangját a pánik, és határozottan hallok valami törő-zúzó elefántra hajazó hang is megüti a fülem, de nem törődöm vele, csakis a saját, igen rövidéletű, kincskeresésem érdekel. Végül pedig amúgy se nehéz megtalálnom. – A padlón szoktál játszani velük? – emelkedik meg a szemöldököm, de a tónusom nem mutat különösebb megdöbbenést. Abel egy egészen különös figura; ha kovalens kötésekben akar fetrengeni, az ő dolga. – A macskánk is csinált olyat, csak ő a potpurrival. – Amiből, jegyzem meg, ide sem ártana. Nincs olyan büdös, mint a legtöbb fiú kollégiumi szobában, ahol láttam, de az egyik oldal (nem Abelé) is gyanúsan rendezett volt… Valamiért van egy sejtésem, hogy ha az Ő szekrényébe túrnék bele, találnék legalább egy virágos inget. Helyette azonban olyan természetességgel válogatok a (nem emglepő mód számtalan kockás inget is magába foglaló) Bozont-divatszekció darabjai között, mintha már a vásárlásnál tartanánk, és épp olyat keresnék, amit nem égetnék el azonnal. Eddig az összeshez úgy állnék, mint a pókokhoz; öld meg tűzzel. – Mmm, igen, a nosztalgia… Bár én legfeljebb a két szezonnal ezelőtti ruhákat tartom meg. Tudod, pár év alatt úgyis visszatérnek a divatba, és ha nem találkoztam benne senki fontossal… – megvonom a vállam. Valószínűleg úgyis csak bólogat arra, amit mondok, nagyjából, mint én Parkerre. Halványan rémlik a név, mintha Daniel is említette volna, de lássuk be, hogy nem a baráti köre vagy a mindennapjai felettébb unalmas részletei miatt találkozunk néhanapján. Többet beszél, mint egy lány. – Egyre inkább lenyűgöz a gálánsságod – mosolygom fel rá, bár egyértelműen tudom, hogy valószínűleg puszta egyenletmegoldás vezethetett a döntés meghozásához; Abel kitartása osztva Daniel izomtömegével egyenlő annak az esélye, hogy Bozontnak bármikor is igaza lesz. De nem fogok az útjába állni, hogy megmenthesse a férfias büszkeségét. – Tudod, nekem be akarta adni, hogy saját döntés volt… Aztán félúton stratégiát váltott, és meg akarta sajnáltatni magát, mert kidobták, és nem kap anyai szeretetet. – Csak a fejemet csóválom rá. Egy olyan fazonnál, mint Bozont, a tehetetlenség és kirúgott kiskutya szindróma aranyos, a jelensége része; Daniel esetében viszont legalább annyira gáz csajozós szöveg, mint a „fájt, mikor leestél a mennyből?” és társai. Bár még azt is inkább elfogadnám, mintha valaki, teszem azt, ebben az… sci-fi babarugdalózóban állna elém. – Gőzölted? – erre a szemöldököm már határozottan nem csak finoman emelkedik meg, ami egyszerre szól a gőzölés tényének, és annak, hogy úgy hátra ugrott, mintha megharaptam volna. Akaratlanul átfut a fejemen, hogy talán mégis megérződik rajtam a tegnapi ivás szaga, de gyorsan elvetem a dolgot. Parfüm nélkül is jó illatom van. Ez amolyan adottság. – Szóval kapitány vagy? – nézem a sárga… nem, ezen nincs mit szépíteni, kezeslábast. De végül is Andrew Garfield se festett rosszul a maga rugdalózójában, Chris Evanst nem is említve. Szóval, igen, Star Trek, miért ne? – Hm. Kár – nyomom végül oda Abel kezébe az akasztót, nehogy a végén meggyűrjem. – Biztos jól áll rajtad. És itt ismét olyan szünetet hagynék, mint az élő közönség előtt felvett sitcomok, csak nevetés helyett a csendben, nyálon megfulladásra; végül azonban ő lep meg a kérdésével. Végignézek magamon, pontosabban a póló alól kilógó csupasz lábaimon, és ártatlanul biccentem oldalra a fejem. – Miért? Így nem vagyok jó? – Kínzom szegény srácot ez egyértelmű, de aranyos. Mondanám, hogy ő is élvezi, de… Valószínűleg kevésbé szereti kínos helyzetbe hozni magát, mint amennyire én szeretem őt a saját szavaiba fulladva nézni. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan, hogy majd én megfázom, de a tény, hogy egy ilyen kifogással egyáltalán elő tudott állni, mutatja, hogy jóval intelligensebb, mint… Nos, mint példának okáért Daniel. – Hm. Nos, egy nadrágot megköszönnék. Azt hiszem, hogy egy flitteres miniruha nem épp megfelelő öltözék a vásárláshoz… Már ha még mindig oda kívánsz menni. – Közelebb lépek hozzá, és az ujjaim közé csippentem a felsőjét, ami valószínűleg a pizsomája lehet. – Kezdhetünk valamit veled. Jók az arányaid, tudod? A világát se, valószínűleg. Érdeklődő tekintettel követem végig, ahogy előhúz egy… pulóvert. Egy sportcsapatos pulóvert. Nem akarok hazudni, meglep, hogy egyáltalán tisztában van a sport fogalmával. – Azt hittem, te csak a kviddicset szereted – jegyzem meg. – Hugrabug vagy Hollóhát? Szeretem a Harry Pottert. Nem annyira, hogy posztert aggassak a falamra, mint egyesek a kis akciófiguráikkal, de… Az első könyvek közt volt, amit olvastam. Akkor is, ha sokan szívesen tagadnák, miszerint pletykarovatokon kívül mást is olvasok, és ha Én magam sem vágok fel vele különösebben, kivéve, ha épp kapóra jön. Mint Bozont esetében. Ő egyértelmű Potterheadnek tűnik, bár csalóka is lehet a feltételezésem. Mindenesetre, egészen cuki, ahogy egy aláírt holmit nyújt felém, olyat, amit ránézésre nem is igen hordtak még. Nem fogom elutasítani, úgyhogy kinyújtom felé a kezem, és óvatosan átveszem a pulóvert. Nekem semmit sem mondanak a nevek, de neki nyilván jelentenek valamit. ha csak úgy a kezembe akart volna nyomni egy pulóvert, azt tette volna. – Köszönöm. Vigyázni fogok rá. Beugrom a fürdőbe, addig megtennéd, hogy kerítesz nekem egy nadrágot? Köszi, édes vagy – válaszolom meg kábé a saját kérdésemet, hogy amolyan sunyin, villámtámadás szerűen álljak lábujjhegyre és nyomjak egy egészen ártatlan csókot az arcára. Tényleg nem több, mint amit a gyerekek szoktak adni az anyjuknak, mondjuk; de úgy sejtem, Abel esetében legalább annyit jelent majd, mint a… Celtics pulóver. Mielőtt kimasíroznék a szobából, még visszafordulok, és hunyorogva méregetem két pillanat erejéig. – Hugrabug. Egyértelműen Hugrabug.
Titkokat? Nem, szerencsére úgy tizenöt éves koromban leszoktam arról, hogy krétával rajzolom körbe magam és mindenféle bűntényt kitalálok. Sosem úszkáltam barátokban, szóval úgy nagyjából kilenc lehettem, mikor Christian Christmas, bostoni nyomozó alteregóm megszületett. Csak mivel egyedül voltam, általában a hullát is nekem kellett eljátszanom. Anya sose kedvelte Christmas nyomozót, nem egyszer rám is lépett, mikor a konyhában voltam hulla. Azt mondta, hogy véletlen, de … négyszer egymás után? A nyomozói képességeim már akkor is kifinomultak voltak, hogy átlássak rajta. - A molekula modellekkel? Nem, azokkal nem – ráztam meg a fejemet, lázasan masszírozva a még mindig sajgó térdemet. Nincs rajtuk lézerágyú, úgy nem túl könnyű. – Úgy értem … mással sem. Max a … macskámmal – hazudom pánikszerűen. Nem is tudom miért macska. Nem is bírom őket. Vagy inkább ők nem szeretnek engem. Sokféle állat pikkel rám. Egyszer megharapott egy teknős. – Azaz, nem az én macskám, de … biztos az isteni szuflém miatt szokott ide – próbáltam menteni a menthetőt, de gyorsan az arcomra fagyott az erőltetett mosoly. Szuflé? Komolyan?! Mégis melyik világban sütnek szuflét a kemény férfiak? Még Batmannek is Alfréd csinálja meg. - Az ott akciós volt. Meg az is, és … ami azt illeti, az a csíkos egy kettőt fizet hármat kap akció eredménye. Ha megfordítod, akkor belül kockás. Jó mi? Kettő az egyben. Szóval lényegében így egy kettőt fizet négyet kap akcióban hoztam el – dőltem a komódnak, a lehető leglazábbnak próbálva tűnni. Egy igazi férfi nem biztos, hogy akciós ingeket hord, de… hé, egyetemista vagyok. Egy ing legalább kétnapnyi koplalás. - Szezonális … igen, az a banános például nyári darab. A hópelyhes meg … téli – de ezt alighanem ő is kitalálta. Vadul zakatol az agyam, hogy valamivel magyarázni próbáljam a néhány papagájos ingemet, de … nincs rá jó kifogásom. Azon kívül, hogy az egyik cigizik, ami állati menő. Büszkén húztam ki magamat. A gálánságom. Ki gáláns még? Például Batman. Már amikor nem bűnözőket ver össze. – Remélem nem hittél neki. Elég gátlástalan tud lenni, ha … hűha, na így kell kínos szituba hozni magad. Bár Christmas nyomozó egy ideje nyugdíjba vonult, van egy olyan sejtésem, hogy amit Dan akart azt… megkapta. – Biztos ezért eszi anyám fasírtját folyton meg. Kárpótolja az anyai szeretet hiányát – váltottam inkább gyorsan témát, de nem kevésbé kínosra. Anyám fasírtja. Komolyan, mi bajom van? - Hát öhm… nyújtottam el az utolsó betűt hosszú másodpercekig. – Nem böktem ki végül. Azt hiszem itt ez a helyes válasz. Az arckifejezését látva. – A gőzölés csak … szleng, arra, hogy … meleg vízzel … kimostam? Igen, hát persze! Sok ilyet tudok. Bírom a szlenget – ha kicsit feketébbnek érezném magam, mint egy albínó hógolyó, akkor még hozzátettem volna azt is, hogy „vágod csótány?”. - A USS Equinox, Nova osztályú tudományos kutatóhajó kapitány, szolgálatára hölgyem! – szalutáltam mosolyogva, kihúzva magamat. – Bocsi – tettem hozzá kissé halkabban, ahogy elvettem az uniformist tőle. Ha egy fajból valók lennénk, szinte tuti, hogy szellemesnek találta volna. – Tényleg? Úgy értem… ja, menő – bólintottam elégedetten, kicsit talán túl sokat bólogatva. – Ha egyszer szeretnéd látni, akkor … szólj. Gyakran vannak találkozók és… mindenkit szívesen látnak – de tényleg, mindenkit. Leszámítva azokat, akik sértegetnek és lökdösődnek, de pont az ilyenek kiszűrése miatt kell az utóbbi időben többet beleadni a közösbe, hogy fussa biztonsági őrre. Olyanra, aki … szóval, aki leállítja őket, és nem segít minket oltogatni. Nem tehetek róla. Legyek akármennyire okos, vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok kontrollálni. Ilyen az, hogy egészen biztos, hogy több másodpercnyi késéssel jutnak el csak az agyamig a szavai, mert lefoglalt, hogy úgy bámuljam őt, mint aki először találkozik emberrel életében. – De – szólaltam meg végül, a torkomat köszörülve. – Nagyon is csak … - oké, mi lenne, ha megpróbálnál a szemébe nézni, miközben beszéltek? Csak ügyesen, menni fog! – Naná. Ahova csak szeretnél – ezt az utóbbit nem akartam kimondani, de kicsúszott, ahogy közelebb lépett, ezzel lényegében komoly buggokat eszközölve a fizikai rendszeremben. – Ezt… sokan mondják – egymásnak, meg Serának. Nekem nem. Mentségemre szóljon, hogy nehéz bármit is úgy csinálni, ha ilyen … közel van. Valamiért még levegőt is menőbben próbálok venni. - Azt is. Főleg régen. Határozottan főleg régen – ráztam a fejemet. Az már nekem is leesett, hogy a kviddics nem éppen a legmenőbb sport a csajok szemében. Főleg akkor nem, ha huszonhat évesen tizenöt évesekkel játszik az ember. Ők a legidősebb aktív liga a környéken. Mit tehetnék? – Ez olyan … bostoni dolog. Sok meccsre jártunk régen – magyarázom megvonva a vállam. Az apa-fia programból nagyjából ennyi maradt nekem és apámnak. Kosaraztunk együtt is párszor, de … apa nem igazán volt vevő rá, miután sorozatosan agyonvertek minket. Köszönhetően annak, hogy a meccsek nagy részében a földön kerestem a testrészeimet, amiket leválasztottak rólam egy-két ütközéssel. Egy nadrág rendel! Ezt mondanám, ha nem fagynék le totálisan, miután kilibben a szobából, úgy nagyjából ezer kérdéssel hagyva ott engem és valami nagyon kellemes bizsergéssel. Nem valami igazságos, hogy a Danhez hasonló alakok már meg se érzik ezt, annyit kapnak belőle. A gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel futottam ki a szobámból, de a nappaliban megtorpantam. Elérkezett az első igazán nehéz döntés. Kinek a cuccából nyúljak le? Egyrészt, Reagannek több dögösebb cucca van, de … úgy érezném magamat, mintha strici lennék. A még rosszabb, hogy ez nem szörnyeszt el annyira, amennyire el kéne. Végül Kaylee szekrényénél kötök ki, a nadrágjai közt kutakodva valami … konszenzusos megoldást keresve. – Oké, te jó leszel – választottam végül egy inkább a komfortot jutalmazó darabot, majd miután mindent szépen visszaraktam a helyére a telefonomért rohantam, hogy lássam az egyenlegem. Nem árt tudni, hogy mekkora mínuszba vágom majd magamat, mikor … - Hűha – tátom el a szám, a nevetségesen alacsony összeget látva. Még jó, hogy félre van téve némi megtakarított pénzem, plusz a bar-micvó pénzem. Egy TARDIS-ra tettem félre, amit úgy két éve nézegetek már, de … a két évvel fiatalabb énem biztosan megértené. Sőt, pofán vágna, ha inkább tovább gyűjtögetnék a TARDIS-ra. Anya viszont sose tudhatja meg, hogy egy lánynak vásároltam be belőle, akit úgy … egy órája se ismerek. Ők nem láttak ehhez elég B kategóriás filmet.
Kezdőlap
Egyáltalán nem ritka az, hogy egyedül ébredjek egy olyan ágyban, ahol alvás előtt még mással voltam. Igazából az esetek legnagyobb többségében így szerettem a dolgot. Az embereknek, még a férfiaknak is – sőt, főleg nekik – megvan az a csúnya szokása, hogy kötődni kezdenek ahhoz, akivel együtt ébrednek. Mintha az, hogy éjjel éppenséggel nem volt kedved hazataxizni, egyet jelentene azzal is, hogy Miatta maradtál. 
