Talán határozott túlzás volt a részemről, amit azért csináltam, hogy elmenjek két kávéért, és egy kevés sütiért, hiszen Sue-val, ma együtt beszéltük meg, hogy ahelyett, hogy az egyetemre mennénk be, egyszerűen ellógjuk az óráinkat. Nem kellett volna egy utcával lejjebb parkolnom, hogy a visszapillantó tükörben ellenőrizzem a reggel elkészített sminkem, amit lényegében teljesen feleslegesen csináltam meg. Mivel a táskámban általában csak a kedvenc rúzsaimat – igen, már három hete őrizgetem őket a kisebb zsebekben, de ha már itt tartunk, akkor biztos vagyok benne, hogy az otthonunk legkülönfélébb zugaiból is elő tudtam volna varázsolni pár darabot – a most használatos szájfényemet, illetve egy púdert tartottam összesen. Mivel az arcomra kent pír már valamennyit kopott, egyszerűen pótoltam azt egy olyan árnyalatú, alapvetően szájra való termékkel, ami illett az öltözékemhez, aztán pedig még egy réteg szájfényt kentem az ajkaimra. Nem veszett el teljesen az a csillogás, amit viszont akartam látni ott, szimplán csak megszokásból csináltam hasonló dolgokat, amikor tetszett nekem valaki. Talán a plusz egy fújásnyi parfümmel már tényleg messzire merészkedtem, nem beszélve arról, hogy lényegében több tekintetet is bezsebeltem, amikor a cukrászda ajtajában megjelentem. A bundámat úgy viseltem, hogy lecsúsztattam a vállamról, a napszemüvegem amúgy is lejjebb volt tolva a kényelmes viseletnél, viszont mielőtt a pulthoz sétáltam volna, úgy csináltam, mintha létszükséglet lenne azt eltenni. Valójában egyetlen ember figyelmére vágytam, sunyiban azt próbáltam megnézni, hogy ő felém néz-e.
- Szia – a szokásos barátságos mosolyomat vettem elő, ami közel sem volt annyira feltűnő, mint a korábban csapott műsor a készülődéssel. Minden bizonnyal, ha Nam végig nézte volna azt a műsort, egyszerűen hülyének gondolt volna, de ameddig ő abban a hitben él, hogy fontos dolgom volt és csak beugrottam, addig nyugodtan tudtam maradni.
- Kettő karamellás lattét szeretnék kérni, illetve egy-egy szeletet abból a finom gyümölcsös tortából, amit a múltkor ajánlottál. Elvitelre.
Talán csak beképzeltem, mert nagyon szerettem volna úgy látni, mintha a szomorúságnak egy kis jele átsuhant volna az arcán, viszont mivel voltak páran a cukrászdában, nem akartam feltartani a munkájában. Csak egy újabb mosolyt engedtem meg neki, miközben finoman a tenyeréhez értem, de a viselt kesztyűim miatt nem éreztem a bőrét. Talán egy picit bántam is, hogy reggel túlságosan elszabadult a fantáziám, miközben válogattam.
Rachel sokszor mondta nekem, hogy közömbösnek kell mutatkoznom a fiúk előtt, ha tartósan fenn akartam tartani az érdeklődésüket. Ebben sosem voltam túlzottan jó, viszont mivel, elég dolga volt a srácnak, könnyedén megbújtam a pult előtti egyik sarokban, amíg a rendelésem elkészülésére vártam. Legalább így volt időm átpörgetni a kapott üzeneteket, amik közül párra válaszoltam, néhánynál el is mosolyodtam olvasás közben. Mikor meghallottam, hogy kész a rendelésem, a fiúhoz mentem, és észrevétlenül csúsztattam plusz ötven dollárt a kezébe.
- Majd még találkozunk – csillogó szemekkel és fényes mosollyal mondtam ezt neki, kedvem lett volna áthajolni a pulton és egy puszit nyomni az arcára, de tiszteletben tartottam, hogy a munkahelyén ilyeneket nem engedhetek meg magamnak, szóval beértem annyival, hogy mielőtt elhúztam volna a kezem az övétől, még finoman végigsimítottam a tenyerén. Büszke voltam magamra, mert sikerült elhagynom a helyet anélkül, hogy hátranéztem, vagy elestem volna az éppen leterített szőnyegben. Hálásan köszöntem meg a fiúnak, aki befelé kifele menet megfogta nekem az ajtót, én pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi nem volt köztem és a csodálatos fiú között, boldogan indultam el az autóm felé. Nem zavart, hogy a csizmám törte a lábam, hogy késésben voltam. Tudtam, hogy a barátnőmet be fogja engedni a nálunk dolgozó személyzet, szóval a piros lámpánál még a hajamba eszkábált csatokat is megigazítottam, mert volt egy teljes napunk, amit együtt tölthettünk.
Nem lepődtem meg azon, hogy miután beálltam a parkolónkba és a lifttel a penthouse felső szintjei felé kezdtem el közeledni, lényegében személyzet már tudott az érkezésemről. Azt ajtót nem kellett kinyitnom, mivel a takarítónő megtette helyettem, amiért titokban hálás voltam neki, mivel minden kezem tele volt. Persze mindezt szavakban nem fejeztem ki, anya mindig mondta, hogy a személyzetet nem szabad elkapatni, mert a végén rajtam hajtja be az aránytalanul magas fizetésemelést. Így is zavart, hogy ellenőrizhetők voltak a számláim, szóval nem akartam még jótékonykodni az amúgy tök jól megfizetett takarítónőnknek se.
- Min kisasszony – a megszólításra egy pillantást vetettem a nőre, aztán folytatta – Miss Choi már…
- Tudom – egy szelíd mosoly ült ki az arcomra – Ha nincs már más teendőd, nyugodtan pihenj le. Mi megleszünk.
Ezzel ott is hagytam, gyakorlatilag munkát csinálva neki, mivel cipőben keltem át az előszobánkon a konyhába, ahova általában a vendégeinket leültetik.
- Szia – mielőtt a lány megmozdulhatott volna, egy apró puszit nyomtam az arcára és lepakoltam a dolgaimat a kezemből – Nincs benne sok kalória, nem tudom számolod-e.
Finoman kocogtattam meg a hosszú körmeimmel a dobozokat, amiket hoztam, aztán megszabadultam a kabátomtól és a csizmáimtól, immár egy rózsaszín mamuszban kerültem a lány szeme elé.
- Van kedved arcmaszkozni? Kaptam egy csomó újat a hétvégén. Választhatsz először te, hogy melyiket szeretnéd kipróbálni – egy széles mosoly terült el az arcomon, miközben rápillantottam – Bár hallottam, hogy a pasid hazatért, és emiatt el fogsz hagyni, szóval talán meg sem érdemled. Miért csináljátok mind ezt velem? Én maradok egyedül szingli közöttetek…
Halkan nevettem fel, aztán csóváltam meg a fejem. Nem mintha sokat számított volna a dolog, mert attól még összejárhatunk, de tudtam, hogy kevesebb ideje lesz a barátnőimnek. Ettől függetlenül örültem a kapcsolatuknak, abban bíztam, hogy legalább ők rendben lehetnek.

öltözék ✿ legalább nekem mondd el.      ✿ 870 ✿ ✿

Friendship is another word for love. - ...

Lógni a suliból olyasmi volt, ami hiába került fel a bűneim listájára, már olyan csekélyke apróságnak számított, hogy még az Ördög is csak legyintett volna rá. Az egész család, az egész vérem szégyenfoltjaként éltem az életem, tehát részemről nem számított, hogy tartósabb kárt okozok e bárkinek is vele. Okoztam már mélyebb sebeket, mint egy hiányzás pár óráról. Hazudtam. Sokat, sokszor. Csaltam. Szinte mindig, mindenhol. Hagytam, hogy annak lássanak, aminek csak akartak. Ha valami elromlott otthon, és nem volt meg a hibás, egyszerűen csak rám kenték a testvéreim. Gyerekként nehezen fogadtam el, mostanra már nem számít. Így hát, ha érkezne a levél, hogy merre voltam, biztosan csak vállat rántanék anyámnak.
Ráadásul Yenáról volt szó. Kevés olyan embert tudhattam az életemben, aki tényleg, úgy igazán számított, fontos volt. Én tényleg kapaszkodtam abba a kötelékbe, amink volt. Akkor is, ha sok dolgot elrejtettem - és ha ő is így tett. Legbelül mindig azt éreztem, hogy nem vagyunk egymással teljesen őszinték. Nem azért, mert nem akartam az lenni hozzá, sokkal inkább, mert nem tudtam. Ebben a társadalmi rétegben, még ha úgy tűnt, meg is volt mindenünk, el vagyunk cseszve rendesen. Én legalábbis már amióta az eszemet tudom összetört vagyok, selejtes, ha jobban tetszik. Persze, hogy szeretném, ha a barátságunk életben maradna és meg tudnám menteni ettől a sötétségtől, amit a családom próbál belefecskendezni. Egyszerűen inkább úgy teszek, mintha minden rendben lenne a négy fal között. Ha őt is elijeszteném, vagy a lányokat, nem maradna senkim. De Yena olyan volt nekem, mint forróság után az eső, vagy mint a téli hóesés alól nyíló tavaszi virág. Valaki, akire legalább olyan nagy szükségem volt, mint másnak az oxigénre...
Lelassítottam a ház előtt, hogy elő vegyem a telefonom és írjak pár sort Ningnek. De akárhogy próbáltam rávenni magam, hogy bármiféle üzenetet hagyjak neki, a kezeim leblokkoltak. Bámultam pár másodpercig a chat ablakot, aztán végül a zsebembe csúsztattam a készüléket. Nem csak, hogy szörnyűségek történtek, amíg távol volt tőlem, én szörnyű hibát is vétettem. Egyszerűen az első adandó alkalommal megcsaltam. Elgyengültem egy helyes amerikai fiú mellett, és hagytam, hogy elcsábítson. És az a legborzasztóbb, hogy eszembe sem jutott közben, micsoda szörnyűséget művelek. Az alkoholra foghatnám, de az igazság az, hogy nem is érdekelt. A viták után a családommal, az ostoba eljegyzés ötlettel, már nem foglalkoztam vele, mit is művelek pontosan. Kikapcsoltam, elveszítettem a kontrollt és csak azzal törődtem, hogy kiengedjem a gőzt. És most, hogy hazajött, úgy kellene tennem, mintha minden rendben? Ez már rég nem arról szólt, hogy szeretem-e őt. Túl nőtt rajtam a családom akarata, és az lettem, aminek ők mindig is láttak engem. Egy szörnyeteg.
Végül, már odabenn ücsörögve igyekszem jóképet vágni és megfeledkezni minden sötét gondolatról, érzésről. Csak Yenát akarom látni, a mosolyát és hallani, hogy ő jól van. Azt érzem, hogy abból tudnék táplálkozni, abból építhetnék magamnak egy erős alapot ahhoz, hogy kitartsak és ne zuhanjak újra össze. Így, amikor aztán megpillantom, ahogyan végre megérkezik, azonnal szétrobban őszinte mosolyom az arcomra. Azonnal felpattanok ültőhelyzetemből.
- Szia! - boldogan bújok bele félprofillal a pusziba, amivel megajándékoz. Azonnal tovább mozdul, én pedig csak mosolygósan követem tekintetemmel az útját. - Kéne? - végig nézek magamon. Igazság szerint sosem volt gondom a súlyommal, vagy csak nem törődtem vele. Elég volt egy tökéletes lány a családba. Persze most csak viccelek, vigyorogva nézek magamról a leányzóra. Egyáltalán nem zavarna, ha több kalória lenne benne, mint kellene. - Köszönöm! Én meg nem hoztam semmit... - bukik ki belőlem. Gondolhattam volna rá, hogy valamivel meglepjem én is, de eszembe sem jutott. Borzasztó vagyok! Arcomra kiül őszinte rosszallásom a magam hibája végett.
- Ahh, persze! Jól esne. Egy kincs vagy! - nevetek rá, őszintén. Szeretném viszonozni a kedvességét, amivel felém fordul egyfolytában. Így, hacsak alkalmam lesz, igyekszem majd. - De válassz csak nyugodtan, nekem bármelyik tökéletesen megfelel. - bólogatok lelkesen, már szinte kissé tudálékosan. - Tetszik a körmöd. - bökök állammal a kezei felé, ha engedi, vagy van egy másodpercnyi szünet a mozgásában, elkapom, hogy alaposabban szemügyre vehessem.
Aztán onnan kapom fel a fejem, amikor szóba hozza Ning hazatérését és a csajokat. Játékos rosszallással grimaszolva rázom meg a fejem nemleges irányba. - Nincs egyetlen pasi sem, aki fontosabb nálad. - közelebb mászok hozzá, legyen bárhol, hogy az egyik karjába csimpaszkodva, a vállára hajthassam egy pillanatra a fejem. - Ne legyél szigorú velem. Egy egész napot ellógtam, hogy veled lehessek. Értékelj! - nevetek rá, remélem ő is tudja, hogy ez udvarlás a részemről, nem pedig bűnbánat keltése.
- És különben is, előbb-utóbb te leszel az, aki majd lemondja a talikat, ha a szíved elkel. - nézek rá kíváncsian, van-e mesélni valója. Közben elhúzódom, hogy a kapott lattét végre megkóstolhassam, miközben kíváncsian figyelek rá, és igyekszem nem beszélni arról, ami velem történt/történik.
- Hogy vagy? - kérdezem őszinte kíváncsisággal a szememben, és a hangomban egyaránt. Talán túl komolyan is ahhoz a hangvitelhez, amit tőlem megszokott.

én is érzem, mennyire ciki, de ha így van, veled meg pláne, imádlak bébim | akkor te is nyisd a szíved, kincsem   | thx.

Mindig azt hittem, hogy ismerem a receptjét annak, hogy miként lehet túlélni abban az elvárásokkal teli világban, amibe beleszülettem. Nem szerettem hangot adni az életemben előforduló nehézségeknek, mivel tökéletesen tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ennél minden csak rosszabb lesz, vagy lehetne. Nem tudtam milyen, amikor az ember éhezik, amiért keveset keres, ugyanakkor pontosan éreztem a túl sok pénz felelősségét is. A nap végén mindig csak egyetlen gondolat körül forgott az agyam: mértéktartás. Ez az élet kulcsa. Nem lehet valami csak fehér vagy fekete, a szürkeségben kell mozognunk ahhoz, hogy biztonságban maradjunk. Mióta NamNam az életem része, mondhatjuk azt, hogy bár nem értettem és nem tudtam átérezni, hogy milyen szó szerint a mindennapi kenyeret megkeresni, de azért közelebbről szemügyre tudtam venni a helyzetét. Mivel én már valamit megszoktam, lényegében csak akörül járt az agyam, hogy egyáltalán nem tudnék úgy élni, mint ő. Mégis lenyűgözött a kitartása és az, hogy képes az olyan defektes libákra mosolyogni egy hosszú nap vége felé, mint amilyen én is vagyok… Pontosan tudom, hogy baromi nehéz lehet, mert velem sem könnyű. Azoktól a szintű elvásároktól, amik minket vettek körül, szép lassan, de biztosan őrültünk meg egytől egyig.
Ugyanakkor a szabályokban az a legjobb dolog, hogy gyakorlatilag nem azért írják, hogy betartsuk őket. Ha az ember logikusan gondolkozott, akkor rájött arra, hogy vannak olyan bizonyos dolgok, amiket teljesen felesleges papírra vetni. Sok esetben az embereknek eszébe sem jutna az, hogy bizonyos dolgoknak ellentmondjanak. Szimplán azért teszik, mert valaki korábbról megmondta nekik, hogy nem lehet az övék egy dolog, hogy engedelmeskedniük kell. Ilyenkor én sem szívesen tettem hasonlót.
Mindezek ellenére fejlődőképes egyednek tartottam magam. Most már csak akkor lógtam meg a munka vagy a suli elől, ha az eredményeim rendben voltak. Bár senki nem dicsért meg ezek miatt, attól függetlenül nekem még jobb érzés volt úgy álomra hajtani a fejem, hogy elvégeztem a feladataim. Az utóbbi időben annyira belelkesültem – véletlenül sem azért, mert érkezett egy potenciális srác jelölt, aki kiverte a fejemből meg a szívemből a bánatot és azt akarom, hogy az eszem miatt is értékesnek tarthasson – hogy határidőnaplót is vettem. Világ életemben rossz voltam a rendszerezésben, és valójában egy kicsit sem lepett meg az, hogy a DISC rendszer szerint a személyiségtípusom citromsárga. Kaotikus voltam, sokszor túltoltam azokat a dolgokat, amik élvezetesek voltak a számomra. Most viszont pár kék színű, szabálykövető barmot szégyenítettem meg azzal, hogy milyen szorgalmasan és szépen vezettem, majd húztam ki az elvégzett feladataimat a füzetben. Pont ezért is éreztem úgy, hogy most már tényleg megérdemlem és rám is fér a pihenés, szóval a mai napra néhány csajos programon kívül semmi komoly dolgot nem szerveztem. Mert ennyi nekem is igazán jár. Nekünk. Tudom, hogy Sue élete sem könnyű, hiába nem beszélt róla. Nem találkoztam még emberrel, aki igazán boldog lett volna a mi szintünkön.
Miután megláttam a lányt és sikeresen üdvözöltem, egy gyors, finom ölelést még megengedtem magamnak, csak után adtam oda neki a kávéját és mosolyodtam el.
- Valószínűleg berögződés, ne is törődj vele – egy halk sóhaj kíséretében forgattam meg a szemeim, aztán elnevettem magam – Tudod milyen az anyám. Ha két grammot hízni mernék, akkor már kétségbeesne, hogy nem fog tudni megfelelően férjhez adni.
Azt pedig magyarázhattam neki, hogy élveztem a kinti sporttevékenységeket – főleg a teniszt – ennek hatására hiába hízok, gyakorlatilag csak előnyömre válik, mert rövid időn belül a feleslegből izmot tudtam csinálni. Nem mintha úgy néztem volna ki, mint aki egy testépítő babérjaira akar törni, de határozottan elmondhattam magamról azt, hogy edzett volt az alakom, amire büszke is voltam a vékonyságom ellenére is. Én akkor is csinosnak láttam magam, ha egy olyan hamburgert fogyasztottam el, ami nagyobb volt a fejemnél.
- Van valami probléma a bőröddel mostanában? – szerintem ebben a házban több kozmetikai termék volt, mint egy szakembernél – Lefogadom, hogy találunk rá megoldást. Egyébként az öcsémmel nem tudom mi van, mert ő határozottan nem használ ilyen dolgokat, mégis olyan a bőre, mint baba korában. Igazságtalan a világ.
Ha Yebit kérdeztük volna a titkáról, nemes egyszerűséggel közölte volna azt, hogy ő nem festi az arcát, ezért van rendben. Szerintem pedig van valami titka, amit nem hajlandó velem megosztani és magamtól kell majd kiderítenem… Vagy meglesni azt, hogymivel foglalkozik éjszaka.
- Köszönöm – mosolyodtam el, és ezúttal csak az egyik kezemet nyújtottam felé, hogy jobban szemügyre vehesse a körmeimet – Nem túl visszafogott választás, de ilyen hangulatomban. voltam.
Rachellel hívtak meg minket egy fogadásra, ahol a dresszkód arany volt. Illett a ruhámhoz és mivel szépen sikerült, nem szedettem le a tippeket azért, hogy valami hétköznapibbat válasszak. Valójában jobban szerettem a hosszú körmöket, csak nem túl praktikusak, rendesen gépelni sem lehet velük. Ki kell élveznem azt a pár napot, amíg még nem akadályoz a munkámban, majd pedig könnyes búcsút veszek tőlük.
- Ezek után tényleg értékellek – halkan nevettem fel és hajtottam az arcomat a feje búbjára, majd a pillantásom a vitrinünk felé terelődött – Annyira, hogy hajlandó vagyok onnan elcsenni valamit. Anya nem iszik szóval neki nem tűnne fel, apa pedig… Úgyse szól érte.
Nem azért, mert annyira engedékeny lenne, szimplán csak gyűlölte a konfliktushelyzeteket és nem generálna valami olyasmit magától, amin anya felszívhatja magát. Egyértelmű volt, hogy a mi családunkban ki hordja a nadrágot, viszont apa már szerintem klinikai eset volt. Ha nem lennénk itt az öcsémmel, és tartanám rohadt undorítónak az elképzelést, akkor biztosan azt taglalnám, hogy mennyire találom alkalmatlannak őt a gyereknemzésre.
- Tudod milyen szerencsém van a fiúkkal – vontam meg a vállam, aztán az ajkamba haraptam. Most nem a legutóbbi esetre gondoltam, hanem arra a bizonyos fiúra, akivel alig fél órája találkozhattam, és máris hiányzott, pedig nem is tudtam róla olyan sokat – Bár visszavonom azt, amit pár héttel ezelőtt mondtam. Nem köcsög az összes fiú.
Magam sem tudtam pontosan, hogy ezzel most mindent elrontottam-e és gyakorlatilag olyan információkat szolgáltattam ki neki, amiket egyelőre nem akartam elkiabálni. Talán az ezredik csalódás kellett ahhoz, hogy most ne lovalljam bele magam valamibe, ami még nem száz százalékig biztos… Magam sem tudom miért féltem annyira átadni magam annak, hogy Nam Joon valaki olyan lehet, akiért megéri… Még akkor is, ha a szüleim baromira ki fognak akadni miatta.
- Jól… Mostanában egyre jobban – valószínűleg ezt láthatta is rajtam, mivel sokat mosolyogtam ma. Mikor utoljára találkoztunk, akkor összetörve sírtam, amiért szemét volt velem Braylen. Magam sem tudtam, hogy mennyire feltűnő az, hogy eddig ki sem ejtettem a nevét a számon – Úgy néz ki, hogy lassan minden a helyére kerül.
Ahelyett, hogy szavakkal invitáltam volna a szobámba, inkább belekaroltam és úgy kezdtem el húzni a helyiség felé. Minden lány barátom tudta, hogy mennyire utálok a nappaliban vagy egyéb közösségi helyekben beszélgetni velük, mert a mi házunk az nem szimplán a kényelmet szolgálta sajnos.
- Itt már sokkal jobb – halkan sóhajtottam fel, majd határozottan tettem be az ajtót magunk után. Ezzel jeleztem a személyzet számára, hogy nem kívánom a társaságukat. Nem vagyon óvodások, hogy bárki be akarjon kopogtatni hozzánk és a fiókomba már egy ideje dugdostam olyan ételeket, amikre rá sem nézhetnék eredetileg.
- Nem akarom, hogy anyának árulkodjanak rólad valamit – valószínűleg tudta, de mégis jól esett kimondani – Mi a helyzet veletek? Találkoztatok már? Feszültnek tűntél egy kicsit.

öltözék ✿ rendben, de te kezded! ✿ 1 165 ✿ szoba ✿

Friendship is another word for love. - ...

Van rá esély, hogy ha ledobom magamról a maszkomat, elveszítem Yenát is. Néha nagyon nehéz eldönteni, hogy hol húzódik a határvonal a szörnyeteg (akinek a családom lát/leír) és aközött, akinek az igazát érzem én ebben az egész történetben. Sok esetben, mikor a tükörbe néztem, csak azt láttam, ahogy próbálok átlátni azon a valakin, akit ennyire megvet a családja. És igazság szerint sosem értettem meg, miért kellene ebbe a tökéletes kis világukba nekem is makulátlannak lennem? Nem így körvonalazódik igazán az, hogy ők mennyire kitűnnek? De rá kellett jönnöm, hogy ez nem rólam szólt. Saját magukkal nem tudtak mit kezdeni, így hát egyszerűbb volt rám hárítani minden feszültséget. Nem létezhet, hogy a Choi családban válás történik, fogjuk rá a legkisebbre, ő az okozója az állandó vitáknak. Nem történhet olyan, hogy a mindig precíz és tökéletes Hanna önmagából kikelve hiszti rohamot kap és eltöri a déditől megörökölt antikvázát, a legkisebb volt. Persze. A szobájából... És akkor Seoyunról már nem is beszélve. Mindig azt hittem, hogy a bátyámmal különleges kötelékem van és ez volt az éltető erőm. De tévedtem. Nagyobb hasadék van közöttünk, mint köztem és a nővérem között. Ő 'csak' gyűlöl és ezt el tudom viselni. De a bátyám sajnál. Szánalomból szeret. Lézetik olyan? Nevetséges. Nos, ilyen gyökerekkel indultam útnak az életbe. Talán mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem lepett meg, amikor rádöbbentem másnap reggel, mit műveltem Ninggel. Az számított volna egyszeri és megismételhetetlen csodának, ha nem teszem tönkre a fiút. És a kapcsolatunkat. Ebből kiindulva pedig talán nem meglepő, ha Yenára úgy akarok vigyázni, mint a hímes tojásra. S talán nem azzal szeretném kezdeni, hogy lerántom a leplet a báránybőrbe bújt farkasról. De ha nem vagyok vele őszinte, a barátságunk lehet az?
- Hmmpff. - csak legyintek valahová kettőnk közé. - Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy. - határozott mosollyal közöltem vele a véleményemet. Tudom, milyen az anyja. Az enyém is olyan. Salátát kéne ennem falevéllel, ha rajta múlna. Vagy inkább napfényt. - Lehet pont az lenne a megoldás, hogy cukrot eszünk cukorral. - elnevetem magam. Ha még el is híznék, ki is dobnának otthonról. Így is én vagyok a Dursley család Potter gyermeke. A gondolatra, hogy háromszor ekkora leszek azért egy sunyi mosoly felvillan a szám sarkán. Amint azonban újra rápillantok, elszomorodom. Miért kell így nevelniük bennünket? Ha valaha lesz gyerekem - amit nem akarok! egy ilyen világba - én nem fogom így nevelni. Hiszen így senki sem boldog. Ó de! A nővérem. Neki nagyon bejött ez a szerep.
- Száraz, mint a lelkem. - robotos játékossággal feleltem, de a végére azért elmosolyodtam, hogy érezze humorizálok. Miközben teljesen őszintén elmondom, hogy tényleg száraz a bőröm, sokszor hámlik is. Bár kétlem, hogy van olyan szérum, ami ezen segíthetne, főként ha a lelkem kivetülésének problémáit hordozom magamon. Márpedig ebben biztos vagyok. Vajon lehet szív nélkül élni? Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy bennem semmiféle bíbor ketyegő nem kakukkol. - Tényleg igazságtalan. Mindenre is egy szappant használnak és semmi bajuk. - unottan fűztem hozzá. Mi pedig csak nyomjuk magunkra a hidratálóktól kezdve a hámlasztókig mindent is. Talán itt rontjuk el?
- Szerintem illik hozzád. - somolyogtam a körmeit csodálva. Az én körmeim sehogy sem néztek ki, ugyanis apám megtiltotta, hogy bármiféle mű dolgot hordjak magamon. Hiszen nem sokára bemutatnak a vőlegényemnek... Agh, csak tudnám, miért kell nekem olyannak tűnni, mint aki tökéletes - holott valójában nagyon messze vagyok tőle. Messzebb nem is lehetnék.
- Akkor valami erőset és ütőset... - mosolyogok rá derűsen. Tartanom kellene az alkoholtól, legutóbb akkor este ittam, amikor átléptem a határokat és megcsaltam a barátomat. Ha most is felnyitja a szívem és az dalolni kezd, ki tudja, milyen károkat okozhatok kettőnk között és milyen véleménnyel lenne rólam. Ennek ellenére azt éreztem, ha lehet és ő sem bánja, szükségem van rá. Arra nem gondoltam egy percig sem, mi lesz, ha otthon megérzik rajtam. És még lógtam is! Biztos szobafogságra ítélnek. Mintha lehetne...
- Tudom. - bólintok keserédes mosollyal. Hogyne tudnám? Még élek nem felejtem el, mennyire összetörte őt az a szemét. Lehet meg kéne látogatnom. A nyakába ugranék és jól elverném. Mondjuk a mamuszommal. A következő szavai viszont meglepnek és a meglepettség az arcomra is kiül, de nem tudok rákérdezni, mert - ahogy az lenni szokott - végül a szobája felé indulunk és a lendületben elfelejtek megszólalni. Pedig nagyon is kíváncsi vagyok, minek, vagy kinek köszönheti a férfi nem, hogy lehúzott egy címkét róluk.
A szobába érve rögtön ledobom magam az ágyra, majd széles mosollyal fürkészem. - Igen, tényleg jobb. De várj csak egy kicsit... Lassíts. - intek felé jobbommal. - Hogy-hogy nem minden fiú köcsög? - a nyelvem hegyét kidugva figyelem az arcát. Talán ez azt jelenti, hogy találkozott valakivel? Kíváncsian figyelem.
Arra, hogy ránk terelődik a szó, már kevésbé tudok őszintén mosolyogni. Felváltja a széles görbét egy karcsúbb és a tekintetem is lezuhan valahová az ágyneműje fodraira, melyekről láthatatlan szöszöket kezdek szedegetni. - Hát... - nedvesítenem kell a torkomon, meg is köszörülöm. Mégis hogy mondhatnám el, hogy hazajött, találkoztunk és már szét is mentünk miattam?! Nem beszélek erről könnyen. Lehet egyáltalán? - Igen, igen, hát végülis találkoztunk. - talán ha csak részleteket árulok el. Ugyan, minek áltassam magam? Hogy magyaráznám meg, hogy a fiú, akivel oda és visszavoltunk egymásért, most, hogy hazajött, már nem az enyém?! Ha nem az igazsággal? - Nem... - kezdek bele, végül lassan ráemelem a tekintetem, hogy a szemébe mondhassam. - Nem vagyunk már együtt. Én miattam... Szakítottunk. - vállat rántok, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és nem szúrna bele a szívembe újra az a pillanat, amikor ezt elmondtam Ningnek is. Hiányzik nekem. Nagyon. És megbántam. De ő túl jó ahhoz, hogy térden állva könyörögjek neki. Egyszer-kétszer eszembe jutott, de beláttam, hogy nem vezetne sehová. Én ugyanaz maradok, aki voltam. Ő pedig egy olyan lányt érdemel, aki nem töri össze a szívét. - Elrontottam. - keserűn elnevetem magam és még vállat is rántok. Igazából semmi olyasmi nem történt, ami meglephetne bárkit is. Talán csak Ninget. Bárcsak visszacsinálhatnám... Az egészet. Nem tenném ki újra ennek. Magamnak.
- Nem mennek jól a dolgok mostanában. - vallom be, bár nem szívesen részletezném, hogy mennyire hibás vagyok, Yenának azt érzem, elmondhatom.

imdlk | igyekszem| thx.