Átlagos mondatok, amelyek a Barrera családban elhangzottak az elmúlt negyven év alatt (ennyi ideje voltak házasok  Fernando és Cecilia Barrera):

“Eduardo, azonnal tedd le a kakaót, a végén még kiborítod! Eduardo, mit mondtam? Eduardo, ezt nem hiszem el! Mondtam, hogy tedd le!” - a mondatot a család legidősebb tagja, az akkor három éves Eduardo Barrera kapta, ő a bátyám. Az egyik.

“Guillermo, fogd meg az öcséd kezét és vidd be az udvarról! Ha még két percnél tovább hempereg a sárban, akkor félő, hogy nem fogom őt felismerni a számtalan szétdobált játék között. Krisztusom, hát ne rángasd már a csuklójánál fogva, még csak egy éves! Bent van Lupita mama, majd ő kimosdatja és kicseréli a pelenkáját. Csak vidd be!”- a mondatot a család következő, legidősebb tagja, az akkor négy éves Guillermo Barrera kapta, akinek az volt a feladata, hogy az egy éves öccsét Osvaldo Barrera-t, bevigye az udvarról, ahol gyakorlatilag sárszobrot csinált magából. Lupita mama pedig a nagymama volt. Mindenki gondoskodó, ezer ránccal megáldott nagymamája, akit mégis végtelen humorérzékkel és a nehézségek tökéletes elleplezésének képességével áldotta meg az ég. Guillermo és Osvaldo Barrera, mindketten a bátyáim.

“Osvaldo, édes szűz anyám, hát hogy fogod te azt a kislányt? Nem a pelenkájánál fogva kell lógatni, mint a piaci kosarat. Gyere, anya megmutatja hogyan kell ringatni, és ha jó fiú leszel, megengedem, hogy délután te told a babakocsit, amíg elmegyünk Dolores boltjába. Meg kell neki adni a tartozásunkat, mert nem fog több hitelt adni. Apa ma jól keresett, és lehet egy kis csokira is futja majd nektek, meg egy kis epres tejre Thalia-nak.” - a mondatot az akkor hat éves bátyám, Osvaldo kapta, aki azt hiszem az összes bátyám közül a leginkább szeretett.

Nem egyszerű negyedikként és egyetlen lányként érkezni egy alapvetően konzervatív és a hagyományokhoz ragaszkodó családba. Nem voltunk soha gazdagok, sőt kifejezetten azon veracruzi családok közé tartoztunk, akik éppen csak a felszín felett evickéltek. Az édesapám alkalmi munkákat vállalt, a mama pedig csodás ruhákat varrt eladásra. A maradék anyagokból sokszor foltozott nekünk össze nagyon szép és majdhogynem tökéletes ruhákat. Nem voltunk követelőző gyerekek, megszoktuk, hogy mindig azt becsüljük, ami éppen van.Ettől még megvoltak a vágyaink a jobbra s a többre. De olyan ez, mint valami átkozott kasztrendszer: ha szegénynek születsz, akkor innen nem menekülhetsz, csak egyetlen módon: elhagyod a várost, vagy az országot. De ahhoz is pénz kell, mert legálisan ritkán tud bárki munkát találni, úgy meg pláne nem, ha a Rio Grande veti ki magából papírok és mindenféle segítség nélkül. Mint engem, 2019. szeptember 14-én hajnalban.

“ Ha még egyszer megtudom, hogy meghúzgálod a húgom haját, esküszöm, hogy a beleiddel kötök csomót a nyakadra és azon keresztül lógatlak fel a de la Fuente stadion homlokzatára.”- fenyegette meg az akkor 23 éves Eduardo az akkor 10 éves iskolatársamat, akinek annyi volt a bűne, hogy meghúzta a hajam. Mint minden fiú akkoriban, akinek tetszett egy lány. Az én hajam utána többé senki nem merte húzgálni. Nem azért mert ne tetszettem volna valakinek, hanem mert nem merték.

“ Jól van barátom, akkor tisztázzuk a szabályokat: semmi tapi, semmi simi, semmi smaci a sötétben. A farkadat meg maximum a slozin veszed elő, ha éppen meg akarod könnyeztetni az óriáspitont. Világos voltam? Ha egy ujjal is a húgomhoz érsz halott ember vagy!”- az első randevúm előtt az alábbi szavakat intézte az akkor 25 éves Guillermo a fiúhoz, aki moziba hívott. Sokáig még csak fogalmam sem volt róla miért nem hívott többé. Sem ő sem más.

“Thalia tabu. Neked meg másnak is. Hacsak nem házassági szándékkal közeledsz hozzá, jobb ha elfelejted!"- ezeket a szavakat intézte az akkor 29 éves Osvaldo az egyik legjobb barátjához, aki el akart vinni táncolni. Ártalmatlan szórakozás lett volna, de végül lemondta. Sosem tudtam meg miért.

A bátyáim úgy őriztek és védtek, mint valami túldíszített Santa Muerte szobrot.Ma már, mióta az Államokban élek, és mondhatni önálló vagyok, lehetne másképpen, de őszintén szólva, ha már eddig vártam az igazira kényszerből, már várok szabad elhatározásból is. Van valamim, ami a legtöbb huszonhat éves lánynak már nincs. A szüzesség nem szégyen, csak egy állapot. Nem élek önmegtartóztató életet, de kivárok. Talán van miért.

“Gyere ide kincsem, na gyere! Lupita mama elárul neked egy titkot: neked sokkal jobb életed lesz. Mert te ki fogsz innen törni. Imádkoztam minden éjjel, minden reggel a magasságos megváltóhoz, hogy segítsen neked ebben. Én pedig ezt adom neked. Egész életemben gyűjtögettem. Sokáig nem is tudtam mire. Most már tudom.Neked.”- Lupita mama, a drága jó nagyi,egy sötétkék selyemzsákot adott át, benne annyi pénzzel, amennyit együtt én még soha nem láttam. Azt hitte, hogy a szabadságot adja nekem vele, egy lehetőséget az álmok földjén. Nem tudom büszke lenne e rám, ha most látná, hogy hova jutottam. De mindent megteszek, hogy az legyen. Lehet, hogy semmim sincs, lehet, hogy egy illegális bevándorló vagyok, lehet….de egy napon változtatni fogok a sorsomon. Egy nap tényleg kitörök és megváltoztatom az életemet.


Amikor először léptem a lehetőségek földjére azt hittem, hogy minden más lesz. Majd egyetlen pillanat alatt megváltozik minden. Másnak akartam érezni a világot, benne az illatokat, a fényeket, mindent ami engem körülvesz. Veszélyes naivizmussal romantizáltam a helyzetet, pedig semmi nem változott. A távolodó mexikói égbolt éppen olyan lusta narancs színű volt, mint ami előttem elterült, és amely már amerikai partokat ígért nekünk. A levegőben halszag terjengett, keveredve a frissen pucolt narancs aromájával, amit egy sötét hajú, riadt szemű nő hámozott meg az alig hét éves fiának. A férje elől menekült, gyakorlatilag mindenét hátrahagyva és feláldozva. Igaz, akkor abban a kis kopott ladikban mindannyian feláldoztunk valamit, sokan mindent, azért, hogy átjussunk Amerikába. Figyeltem a fáradt, elgyötört arcokat, az embercsepészek cigarettájának parazsa időnként sisteregve tünt el az alattunk hömpölygő feketeségben. Néha hátrapillantottak, és végignéztek rajtunk. Úgy préselődtünk egymásnak, mint a szardíniák a bádog dobozban, egymásba kapaszkodva, hogy a rozsdás ladik billegését igyekezzünk valamennyire egyensúlyban tartani.Néha attól féltem, hogy az erősödő hullámok felborítanak minket. Álltólag volt már rá példa, és ilyenkor senkitől nem remélhetünk segítséget: ha túl messze vagyunk a szárazföldtől, a legjobb úszó is elfáradna mire partot érne.Megvolt a kockázata, de ha ez az egyetlen lehetőség szinte arra, hogy jobb élete legyen az embernek, mint amire a születése predesztinálta, akkor nem sokat válogathat. Marad, vagy megszökik.
Egy barna, viharvert kis bőröndben elfért gyakorlatilag mindenem. Néhány ruha - mondjuk túl sok nem is volt - Lupita mama borostyán színű rózsafüzére, amit azért adott, hogy a Szentszűz kísérje szerencsével az utamat, egy közepes méretű bordó bársonnyal bevont fotóalbum rejtett képeket az életemről, a számomra fontos emberekről, akiket valószínű jó ideig nem láthatok majd. Lehet az is, hogy soha többé. Azt hiszem akkor realizáltam először, hogy felnőttem, és ahova most tartok, ott nem lesz mögöttem igazából senki, akit addig ismertem.
Egy gyűrött papír pihent a zsebemben, amire Guillermo írt fel néhány nevet és címet, akiket ismert New Yorkból, és akik majd segíteni fognak elindulni. Eduardo adott egy mélyfekete bőr tárcát, benne pár megviselt amerikai dollárral Nem sok, de azt mondta,- bár nekem egy vagyonnal ért fel, és meg sem mertem kérdezni honnan van- hogy egy ideig majd a felszínen tart, és olyan helyre rejtsem el, ahol senki még csak nem is keresné. Jobb híjján a harisnyám derék részébe süllyesztettem, ahol a gumi megtartotta.Osvlado egy nyakláncot ajándékozott nekem, amelyen egy apró “T” betűt ábrázoló medalion függött apró, rubint színű kővel a közepén. Fogalmam sincs honnan volt rá pénze, de azt mondta, ha nagy bajban leszek, majd eladom, és abból hazajövök. Sosem adnám el, soha nem válnék meg tőle, olyan baj nem érhet. Vagy ha igen, akkor már úgyis mindegy.
Már derengett a szeptemberi reggel a horizonton és lehetetlen aranyszínre festette a partokat, amikor a ladik egy sekélyebb részen kievickélt a vízből. A fák ágai a vízbe nyúltak és a keskeny part besüppedt az iszaptól. Azt mondták ki kell szállnunk, és mehetünk amerre látunk. Értetlenül kászálódtunk ki, hiszen azt gondoltuk New York-ig visznek mindenkit, de tévedtünk. Azt mondták a pénzünk erre volt elég, innen magunknak kell megoldani. Több mérföldet gyalogoltam többed magammal, sokszor rejtőzködve, amíg egy olyan részhez nem értünk, amely már biztonságosnak volt mondható. Végül másfél nap után értük el New York határát kimerülten, fáradtan, elcsigázottan, de reményekkel telve.Azt hittem innen már csak jobb lehet, de tévedtem. Mert az igazi nehézségek csak ezután kezdődtek. Én azonban nem adom fel. Nem adhatom fel. Ilyen opció nem létezik.

A kis csoport, nagyjából tizenöt ember, sokáig együtt vándorolt, míg végül valahol Newark környékén biztonságosabbnak tartottuk ha szétválunk. A pénzem egy része ekkorra már elfogyott élelemre, tisztálkodásra, ivóvízre. Megfeleződve, de oly sok reménnyel értem el végül Queens-be és indultam el a bátyám által megadott címre. Nem is tudom mit gondoltam. Azt hittem majd tisztességes munkát kapok, és bár lehetőleg kerülnöm kell az egyenruhásokat, a bevándorlásiakat, vagy éppen azokat akikről már messziről látszik, hogy a hivatal emberei, de azért rendesen dolgozhatok majd. Tudtam, hogy eleinte mindent el kell vállalni, ami csak adódik, hiszen a munka nem szégyen, az a szégyen ha valaki nem akar dolgozni. Engem így neveltek. De azt nem hittem volna, hogy ennyire le kell süllyedni, hogy olyan dolgokban kell részt venni, amiről tudtam, hogy nem csupán törvénytelen, hanem azt is, hogy semmiféle jó célt nem szolgál. Az első hónapokban drogfutár lettem Queensen belül. Csomagokat vittem és hoztam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi van bennük: “Ne kérdezz és nem lesz baj!” Mondták nekem mindig és én nem kérdeztem.Átmeneti szállásokon húztam meg ekkoriban magam, vagy azoknál a megbízóknál, akik engedték, hogy a telephelyen aludjam, vagy éppen tisztálkodjam. Nagyjából három hétig a megérkezésem után csak szálltam a szélben mint valami eldobott kis pitypangernyő, aki meglehet soha nem fog földet érni. A bizonytalanság volt a legrosszabb. Úgy éreztem, talán mégis rosszul döntöttem, hogy eljöttem, de Tomson, a kerületem alsóbb rendű, de felettem álló elosztója azt mondta, ez csak az ugródeszka. És ha jól csinálom egy időre kiszállhatok, mert úgyis lecserélnek. Nem jó ugyanaz az arc túl sokáig, könnyen szemet szúrhat.
Végül karácsony előtt, amikor a hó hatalmas pelyhekben hullott, és megnyugtató, meleg takaróval borult a mindig pulzáló metropoliszra, velem is csoda történt.
Tomson kocsmájában aludtam akkor már második hete, a hátsó raktárban. Éjjelente, amikor már minden elcsendesedett, egy kiszuperált, de még működö, csak éppen érmét nem igényelő zenegépét beindítottam, és hallgattam a számtalan dalt, amit lejátszott nekem, amíg el nem nyomott az álom, a gép pedig egy órán belül magától úgyis kikapcsolt. Country dalok voltak zömében, amelyek szövegét csak hellyel-közzel értettem. Az angol tudásom, bár sokat fejlődött, még mindig rémesen szegényes volt, és mindig érezni lehetett az erőteljes és letagadhatatlan spanyol akcentusomat. A dalokból azonban sokat tanultam.

I've got to go home
Let me go home
I'm just too far
From where you are
I want to come home
And I feel just like
I'm living someone else's life
It's like I just stepped outside
When everything was going right.

Ő volt a kedvencem. Blake Shelton, meg a rekedt, fájdalmas orgánum, amivel énekelt, és merérintette a szívem. Akkor is ha nem spanyolul énekelt, de az érzés ott volt. Haza akartam menni, de tudtam, hogy az a hely, ahonnan eljöttem már nem lesz soha olyan. Ha elmész otthonról, nem csak te változol hanem a hely is ahol felnőttél. Mert ugyanúgy már nem térhetsz vissza. Hazaviszed mindazt, ami benyomásként ért, a dolgokat, amik megtörténtek veled, az emlékeket, az érzéseket. Mindent. Így aztán magadnak kell új otthont teremtened, ott ahol vagy. És velem megtörtént, ezen a karácsonyon. Tomson egy napon mosolyogva állított be, a zsebében tartva a jobb kezét, és a másikban egy cserép mikulásvirágot szorongatott. Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy mi ez az egész, aztán egyszerűen odalépett, a mikulásvirággal együtt karolta át fél kézzel a derekamat és megpörgetett, a jóég tudja hányszor, egészen bele is szédültem. Végül a zsebében pihenő kezét is előhúzta, melyből egy kulccsomó került elő. Apró kis plüss nyuszifigura mosolygott rajta, úgy hintáztatta meg előttem.

“Az új otthonod kislány. Nem egy palota, és nem is örökre a tiéd, de ameddig tisztességel fizeted a lakbért, ami mellesleg a főnöknek hála nem a csillagokat csókolgatja, addig nem rakhatnak ki onnan. És egy időre ki kell szállnod a bizniszből.Ne aggódj, lesz másik munkád. Nem a legjobb, de az is fizet valamennyit.”

Potyogni kezdtek a könnyeim, miközben a boldogságtól folyamatosan nevetnem kellett. Különös és majdhogynem lehetetlen kontraszt volt ez. Tomson megkérdezte, hogy mire van szükségem az új otthonomban, a hűségemért bizonyos keretek között bármit kérhetek. Nekem azonban csak egy dolog kellett: a kiszuperált zenegép. És az enyém lett. Immáron három éve, és még mindig működik.