Te encontré de nuevo

       

Otthon, szegényként is felemelt fővel jártam. Nem volt az szégyen, sokkal inkább egy élethelyzet, amit nem én választottam.Itt megtanultam milyen lehajtani a fejem, és várni. Nézni magam előtt a tovafutó lábakat, melyekhez nem tartozik arc, melyek néha megtorpannak, finom illatukkal a szél megcsiklandozza az orromat és pénzt dobnak a papírdobozomba. Nem kérdeznek, nem akarják megtudni miért vagyok ott, mi az én történetem, egyszerűen könnyebb elintézni azzal a pár centtel, jobb esetben néhány dollárral. Volt, hogy annyit sikerült keresnem, hogy aznap estére ha nem is fejedelmi módon de jól tudtam lakni, vagy vehettem magamnak új ruhát, esetleg használhattam egy nyilvános fürdőt, netán mosodát. A pillanatnyi létem fenntartására volt elegendő.Kilátástalannak éreztem akkor a napokat, és leginkább úgy hittem, hogy most már így fog velem múlni az élet. Egy elhibázott döntés következményeként. Itt nem tudok fennmaradni a felszínen, visszamenni pedig nincs sem lehetőségem, sem pénzem. Meg talán bátorságom sem.
A ballonkabátos úr egy megszokott, kissé kopott délutánon állt meg előttem. Barna kabátja kellemes, füstös fenyőillatot hozott magával, amint libbent. Leguggolt elém, ám én még ekkor sem mertem ránézni. Akkor második napja nem voltam fürdőben, az arcom azért nem volt maszatos, mert reggel az egyik közkútnál még meg tudtam mosni, mielőtt a kertészek elhajtottak onnan. A kezem csak összekulcsolva az ölemben, és a hasam korgott egyet, éppen akkor amikor az ujját az állam alá helyezve arra kényszerített finoman, hogy ránézzek. Lágy volt a mosolya, és nagyon kedves, megnyugtató barna a tekintete. A fején puha anyagú fehér kalapot viselt, amilyet azok az olasz maffiózok viselnek a régi filmekben. De ő egyáltalán nem olyannak tűnt. Elegáns volt, finom illatú és megnyerő a hangja. Egy ropogós száz dollárost csúsztatott a kezembe, és az ujjaimat ráhajtotta. Azt mondta, hogy menjek és vegyek magamnak ruhákat, fürödjek meg, lakjak jól és jelentkezzek két nap múlva a hídtól nem messze lévő, bokrok között megbújó apró teaházba. Szüksége lenne egy mindenesre. Ha érdekel. Nem akartam elhinni. Sem a pénzt, sem a felajánlást, szinte semmit. Leginkább az előttem guggoló férfit, aki még mindig mosolyogva simogatta meg az arcomat, majd felegyenesedett és tovább állt. Kezdhettem volna egészen mást is a pénzzel, tulajdonképpen elég lett volna arra is,hogy vonattal máshova menjek, vagy busszal eljussak valameddig.Igazából száz dollár akkor nekem mindenre elég lett volna, amire csak vágyakoztam, én azonban azt tettem amit kért tőlem. A következő naptól nem kellett a híd alá mennem, nem kellett azon gondolkodnom mit fogok enni, nem kellett azon gondolkodnom hol fogok aludni, vagy napközben a földet bámulnom, elbújni az emberek pillantása elől.Egy veracruzi lány első reménysugaraként villant fel előttem a kitörés lehetősége, pedig csak egy kicsi kávézó és teaház takarítónője lettem. Nekem mégis ez volt az igazi boldogság, pedig mindössze két hónapig tartott. Mire elérkezett az ősz, és ezerszínű ruhát vonszolt a Central Park fáira, véget ért. A ballonkabátos urat egy utcai lövöldözésben megsebesítették, és két nap múlva belehalt. A felesége és a családja nem tartotta meg a kis kávézót, túlságosan veszteségesnek ítélték, így aztán bezárták, és eladásra hirdették meg. Minket pedig szélnek eresztettek.Így ismerkedem meg Tomsonnal. De az már egy másik történet….
Nem vagyok arra büszke, hogy mit csináltam sokáig, és nem vagyok arra sem büszke, hogy még mindig nem tudtam magam mögött hagyni véglegesen. Ugyanakkor túl sokkal tartozom a Jamaikai-nak, túl sokkal tartozom Tomsonnak, amit nem feltétlen csak anyagiakban lehet mérni, ugyanakkor tény, hogy az apró lakásomat bármikor kitolhatják a hátsóm alól. Sokszor elgondolkodom, vajon hol tartanék ma, ha a ballonkabátos urat nem lövik le, ha nem adja el a családja a kávézót, ha megmaradtam volna még ha takarítónőnek is, de büszkén tudnék tükörbe nézni. Ma már ez nem megy.
És sokszor eszembe jutott az, hogy mi lett volna, ha Tommy még marad. Ha csak az őszre is. Ha csak egy hónapot is, ahogyan az utolsó napokon terveztük. Bolondok voltunk, ma már belátom, különösen én, mert olyan nehezemre esett elengedni, és elfogadni, hogy végül eljött az a nap, amitől már az eleje óta tartottam. Pedig Lupita mama olyan sokszor figyelmeztetett, hogy nem szabad beleélni magam, pontosan tudnom kell hol vannak a napoknak éppen úgy a határai, ahogyan a Soldado negyednek, melyen túl egy számunkra megfizethetetlen világ kezdődik.
Én magam mögött hagytam a negyedet, magam mögött az országot, és egy idegen helyen elveszetten, tanácstalanul bolyongok még mostanság is, még mindig keresve azt a biztos pontot, azt a kapaszkodót, ami megtart majd. Ami nem ereszti, hogy a mindennapok áramlata magával ragadjon.
Vannak terveim, vannak elképzeléseim, hiszen ezek hozzá kell, hogy tartozzanak az emberhez. Mindig kell, hogy legyenek céljai, ami felé törekszik, nem számít hányszor és hogyan bukik el.A remény örökkön ott marad, naív mementójaként annak, hogy képtelen vagyok feladni.
Nem tudtam volna várni egyetlen további napot sem, hogy lássam őt, egészen azóta, hogy beszéltünk. Ezerszer és ezerszer pörgettem újra át a beszélgetésünket, a leírt szavak mögött szinte hallottam a sokat sejtető, vidám nevetését. És bár most, ahogyan személyesen látom, észreveszem a csipetnyi fáradtságot, az évek karcait a vonásain, mégis ugyanaz a csibészes tekintet villan rám. Ugyanaz az erős és határozott kar ölel át, ugyanazt a szorítást érzem, mintha attól félne, hogy ha elenged, akkor eltűnök.Úgy simulok bele a karjába, mintha én is pontosan ettől félnék a legjobban.Mélyen magamba szívom az illatát. Hogyan lehetne az időt megállítva itt tartani még a viszontlátás varázslatát?
Szeretném azt gondolni, hogy minden ott folytatható, könnyedén ugorva át az időn, ahol abbahagytuk. Mintha még ott állnánk a Soldado negyed hosszú lépcsőinek közepén, szorongatva az apró, rojtossá foszlott, de még mindig strapabíró almazöld horgolt táskámat, őt figyelve, várva, hogy mondja ki a búcsú szavát. Amit akkor olyan nehéz volt, mint most azt mondani: ugye most este nem végleges lesz a búcsú? Mégsem hiszem, hogy egy lezárt fejezetet újra lehetne nyitni. Bár sok dologban látom a régi Tomasítót, mégis érzem, hogy ezek az évek rajta is éppen úgy nyomot hagytak ahogyan rajtam. Annak a szerelemnek az ártatlanságát felfalta a távolság, és az évek, melyek alatt én magam is felnőttem. Még ha belül egy részem ugyanaz a lány is, sok dologban már csak árnyéka vagyok önmagamnak, és csupán remélni merem, hogy nem okozok neki csalódást azzal, akivé váltam itt New Yorkban.
Sétára indulunk, ujjainkat egymásba fűzve, lépteinket a másikhoz igazítva. Időnként oldalról rásandítok, és mosolyogva veszek el lélektükreinek hívogató mélységében. Érzem, hogy folyamatosan elkalandozik a tekintete, de nem teszem szóvá.
- Akkor mondhatjuk, hogy elérted azt amiről néha magadról megfeledkezve, nagyon lelkesen áradoztál. Talán észre sem vetted, de elképesztő módon tudtad beleélni magad, ha az álmaidról, a jövődről beszéltél. Az ember néha elhitte, hogy veled együtt, ő maga is bármire képes. Kevés embert láttam ekkora hittel és tűzzel.- nevetem el magam őszinte elismeréssel mégis a hangomban.Megtorpanok mellette amikor elneveti magát, és a szavai közepette egyre szélesedik a mosolyom, ezzel együtt pedig a fülem hegyéig elpirulok. Őszintén szólva szerettem volna megmutatni neki mennyit változtam, mégis szerettem volna ha látja, hogy valójában ezek talán csak külsőségek. Alkalmazkodtam ehhez a nagyvároshoz. Ez már nem Veracruz…és már én sem az az éppen kamaszkoron túllépett fiatal kislány vagyok.Lehajtom én is a fejem, és elfordítom, majd laposan pislogva, de vidáman nézek vissza rá, orcámon azonban még mindig égnek a korábban odanyílt lángrózsák.
- Bölcs volt a barátnéd.Észrevesszük. Mit gondolsz mitől érzem, hogy belül lángol az arcom?- kuncogom el magam kicsit gyerekesen, majd köhintek egyet, és bár igyekszem komolynak tűnni, valójában egyáltalán nem sértődtem meg. Vagy éppen érzem tolakodónak a dolgot. Ha nem ismerném Tommy-t akkor talán így lenne….de ismerem, és tudom, hogy tisztel engem. Soha, egyetlen férfi sem volt képes sem azelőtt, sem azóta úgy tisztelni, mint ő.
- Ugyanakkor mi nők azt is tudjuk, hogy a férfiak nincsenek fából és álszentség lenne kikérni a magunknak egy olyan dologban, amire az öltözékünkkel éppen mi hívtuk fel a figyelmet. A hangsúly itt azon van, hogy egy férfi vajon hányszor veszi észre a nő szemeiben a ragyogást? Drága Lupita mama mondta nekem, hogy egy nőnek olyan erős kell legyen pillantásának varázslata, hogy a férfi figyelmét az arcára vonja, és ne csupán a testére.- fejezem be végül, majd az újabb mondatára már megemelem a kezem és mutatóujjam ide-oda ingatva, a tiltás egyezményes jelét mutatva neki, ráhunyorgok, változatlanul évődve.
- Nana, nem maradsz te e sehonnan, és nem szemlélgetsz távolról semmit! Tomasító, viselkedj kérlek!- játékos a felszólítás, de valahol komolyan is gondolom.
- Köszönöm. Mármint, hogy tiszteletben tartod a határaimat. Mert ezek nem változtak az évek alatt. Sok dolog változott, de ez nem.- ebben következetes vagyok. Még mindig hiszem, hogy egy nőnek a legdrágább kincse az ártatlansága, amit nem vethet oda bárkinek gondolkodás, érzelmek és meghittség nélkül.Noha ideérkeztem óta beszippantott ez a világ, az örök változás, a nyüzsgés, New York állandó pezsgése egészen magával ragadott engem is, van amiben megmaradtam ugyanannak a régi erkölcsöket és értékeket valló lánynak. Még ha ez sokak szemében talán hihetetlen és nevetséges is.
- Az akcentusom és én köszönjük….bár minden nap küzdünk ellen….- akadok el én is hozzá hasonlóan nevetve,amikor megtorpanásra késztet. Csak figyelem őt, hagyom, hogy homloka az enyémnek simuljon. Nagyot sóhajtok, és szinte ösztönből hunyom le a szemeimet, majd újra őt figyelem. Szinte egy hangosabb szusszanás szakad fel belőlem.
- Én sem hittem, hogy valaha….egy csoda voltál az életemben…és tudod mit mondtam felénk a csodákról:jönnek, mint a hullócsillag, csodáljuk őket, aztán el is tűnnek.- leheletem alsó ajkát csiklandozza. Olyan közel vagyunk hozzá, hogy megcsókoljuk a másikat, és én annyira reszketek érte, hogy ösztönből nyalom meg az alsó ajkam, mégsem teszek egyetlen bátorító mozdulatot sem. Mert a csodák nem csak eltűnnek, hanem ha újra felbukkannak, akkor ki kell élvezni a ragyogásukat. Én pedig pontosan ezt teszem. A várakozás tömény,és fájdalmasan csodás izgalma teszi olyan lehetetlenül vágyottá az első és soha nem remélt csókunkat.A kézfejemre simítja végül ajkait, és én libabőrössé válok.Halkan hümmentek, a mosolyomba nyelem vissza a vágyakat.
Nem is tudom miről kezdjek neki mesélni. Nem is tudom hol kezdjem az egészet.Vagy mennyit mondhatok el.Azt tudom, hogy mindent még nem.Fogalmam sincs hogyan reagálna, vagy mit gondolna.Összetörném vajon azt a képet, amit magában őrizget rólam? Minden bizonnyal.
- Négy év hosszú idő, kivált ha úgy érkezel meg, hogy pár személyes holmin és a reményeiden kívül semmid nem marad. Mert munkát vállalni így nem egyszerű….elvégre se papírok…se semmi.- kezdek végül bele, időnként megakadva, gondolkodva mit és hogyan fejezzek ki neki. Valahogy fájdalmasan szégyellem, hogy illegális bevándorló lett belőlem, csak mert meg akartam valósítani az álmaimat a lehetőségek országában.Milyen ostoba kis naív liba voltam, és nem volt senki aki lebeszélt volna róla.
- Ősz volt mikor érkeztem, és mire a tél beköszöntött itt talált engem a Central Parkban. A kettes és a hatos hídpillér volt az otthonom, egészen a tavaszi olvadásokig.- állok meg most én is egy pillanatra és a fejemmel a híd felé fordulok vissza, majd megint Tomasító-ra nézek.
- Igen….hajléktalan voltam több mint egy évig.Volt ugyan egy átmeneti időszak a következő év nyarán, ami reményt adott, de végül két hónap után, amilyen hirtelen jött olyan hirtelen el is szállt.Szóval….megint vissza az utcára, jobban mondva egy hajléktalan szállóra.- vontam meg a vállam, ajkam legörbült, és most azért vörösödtem el, mert az ittlétem ezen részét pokoli szégyenként élem meg. De talán nem annyira, mint azt ami ezután következett. Azt a két és fél évet, amelyből a mai napig nem tudtam kiszakadni.Amely által végül ha lehet így mondani a felszínen tudtam maradni, lett otthonom, lett egy minimálisan elviselhető, de mégis saját életem, csak éppen fel kellett érte adnom az elveimet, és a lelkemből j pár tiszta darabot. Csorbult lettem, reménytelenül szétszabdaló bűntudattal.És ez az amiről még említés szintjén sem mondok semmit, helyette egyszerűen és minden átmenet nélkül ugrom a jelenre. Csak talán a kissé zavarodott, nevetésbe fojtott bizonytalan hanghordozásom árulkodik.
- De a lényeg, hogy most van már rendes munkám, még ha nem is a legszebb, de ezt is meg kell csinálni valakinek. Van saját kis lakáskám, amit elfogadható áron bérelek, egy nem túl jó, de viszonylag tiszta környéken. Mondhatjuk ez valamiféle előrelépés a kezdetekhez képest.Csak hát….még mindig az a fránya papír hiány….ami miatt rendes munkát nem vállalhatok.És el is jutottunk oda, hogy mit is keresek a Tinderen. - fájdalmas de őszinte a mosolyom. Mondjam ki? Nem merem. Túl egyértelmű és túl szégyenletes, de az ember ott próbálkozik ahol lehetősége van. Nekem pedig egyelőre ez jutott. Megszorítom Tomasító kezét.
- Nagyon csalódtál bennem?- nézek rá reménykedő őzike szemekkel, hogy aztán egy buta tréfával leplezzek mindent.
- Elvégre nem vagyok sorozatgyilkos vagy ilyesmi…- nevetem el végül magam, bár ez a nevetés sokkal inkább keserédes, semmint valóban vidám.

code by Chocolate cookie

Thalia & Tommy

Az élet egyik legfélelmetesebb, egyik legizgalmasabb, és egyben legszebb része, az annak váratlansága, és kiszámíthatatlansága. Próbálom mindig azt állítani magamról, hogy az adott napnak élek, és azt próbálom a lehető legteljesebben megélni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt el is hiszem. Szükségünk van a tervekre, szükségünk van a célokra, szükségünk van, hogy a jövő felé tekintsünk, máskülönben a ma is értelmét veszti. Hosszútávú terveim közt volt, hogy egy saját edzőtermet nyithassak, ez határozta meg nagy vonalakban a napjaimat, a heteimet, a hónapjaimat, az éveimet, és most hogy valóra vált, nem állhatok le a tervezéssel, nem állhatok le az újabb kihívások keresésével, mert akkor csak elpazarlom azt az időt, amit nekem szántak. Az „éld úgy a mai napot, mintha az utolsó lenne” elvvel már pusztán azért sem értek egyet, mert ha erről lenne szó, akkor most legalább annyi, de lehet másfélszer akkora lennék, mint tinédzserkoromban voltam. Biztos nem figyelnék oda ennyire arra, hogy mit viszek be a szervezetembe, hogy miként próbálom fenntartani az egészségemet, ha tudnám, hogy holnap már nem leszek itt. Nem. Dőzsölnék, buliznék, ennék-innék, és egy olyan napot akarnék zárni, amire ugyan emlékezni már nem fogok, de elégedetten hajthatom örök álomra a szemeimet.
Egy betegséget sosem fogadunk szívesen, egy régi barátot azonban aligha fogunk negatív megvilágításban látni, ha újra feltűnik az életünkben. Tervezhetek én holnapra, tervezhetek én egy évvel későbbre, vagy tovább, az élet a maga váratlanságával bármelyik pillanatban keresztül húzhatja a számításaimat. Mint ahogy most is tette azzal, ahogy Thaliát visszasodorta az életembe. Ha az érzések az ő részéről sem múltak el, és úgy döntenénk, hogy adunk egy új esélyt magunknak, abban az esetben máris szükségszerűvé válik az újratervezés. Muszáj, mert a terveim közt nem szerepelt senki, csupán egy potenciális partner, akinek se arca, se neve nem volt, így kifejezett jelentősége sem. Ez a nő azonban sokkal több ennél. Ő az a személy, akivel tudom, hogy ha más helyzetekben lettünk volna pár évvel ezelőtt, akkor még mindig együtt lehetnénk, már lehet jóval előrehaladottabban. Ha esetleg így történt volna, úgy az akkori terveim már minden bizonnyal más formában élnének tovább. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb lenne a jelenlegi helyzetem, de azt igen, hogy elég lett volna akár csak egy maradandó döntést hoznia bármelyikünknek, és gyökerestül felfordult volna az életünk. Talán mégiscsak minden okkal történik, és egy-egy néhai szabad akarat okozta kitöréssel segíthetünk a nekünk megírt történetbe egy kis izgalmat vinni, vagy akár teljesen megváltoztatni annak folyamát. Ez pedig egyszerre rémisztő, és annál is inkább érdekfeszítő.
Nem igazán tudnám megfogalmazni, hogy mit is érzek, ahogy újra a karjaim között tarthatom Thaliát. Olyan rég éreztem már magamat ennyire… ellazulva, ennyire békésnek, hogy már szinte el is felejtettem, milyen. Ha tehetném, egész nap rajta csüngenék, annyira megnyugtatóan hat, ahogy visszaölel, és pár pillanatig mást sem csinálunk, csak csendben igyekezzük átadni az érzéseinket egymás felé. - Hisz ismersz… - „ez is a csomag része” – ahogy azt anno is elmondtam már neki néhányszor.
- Engem pedig letaglózol, és azt sem tudom, mit vagy hogyan csináljak - halkan nevetve válaszolok, így adva további hangot a tőlem nem kifejezetten megszokott zavaromnak. Nem vall rám ez az állapot, a mostani helyzet azonban akaratlanul is ezt váltja ki belőlem. Annyira szívesen viselkednék vele úgy, mint a legutolsó találkozásunknál, hogy azt szavakba sem tudom foglalni, mégis óvatos vagyok. Nem akarom elriasztani. De ahogy az orrával cirógatni kezdi az enyémet, ahogy azt régen annyira szerettem jövök rá, hogy ettől aligha kell tartanom. Ő neki is olyan sokat jelentő ez a találka, mint nekem.
- Tehetünk annak ügyében is - felelem, ahogy megejtek az irányába egy játékos mosollyal vegyített kacsintást, mielőtt ténylegesen kibontakoznék a karjaiból. Szükségem volt erre az ölelésre, még ha a tervezettnél jóval hosszabb ideig is tartott, de most már épp ideje, hogy visszatérjen az az énem, akiről tudom, hogy mennyire szerette akkoriban. Az élet biztosra veszem, hogy őt is kellően megedzette az elmúlt években, és legalább annyit változott, mint én, most azonban mégis úgy érzem, mintha akkor és ott lennék 2018 nyarán, Veracruzban, az első randevúnkon. Még akkor sem tudnám elfelejteni azt az estét, hogyha szánt szándékkal próbálnám, annyira nevezetes pillanatként rögzült az elmémben minden apró mozzanata. A ruhája, a mosolya, azok a hol burkolt, hol egyértelmű bókok, pillantások, vallomások. Ha tehetném, annyiszor élném újra azt a napot, ahányszor csak lehet – ugyanakkor pont ez adja meg annak az éjszakának a varázsát, hogy akkor és ott, amennyire tudtuk kiélveztük az utolsó morzsájáig, de aztán, ahogy a virág is elhervad, ezeknek a pillanatoknak is el kellett múlniuk. Az új emlékek, az új élmények felé kellett tekintenünk. Ahogy akkor Mexikóban, úgy most New Yorkban.
- Kalandosabbra? Na ne mondd, hogy érted ezt? - kérdezem kíváncsian, az eddig rajta legeltetett szemem azonban akaratlanul is elkalandozik egy röpke pillanatra a mellkasára. Annyira ösztönösen jött ez, hogy kis ideig fel sem tűnik, csak mikor már másodjára vonom el a tekintetemet zavaromban a távolba. Nem tudok viselkedni, menthetetlen vagyok, de ebben azért Thalia is ugyanakkora hibás, mert ha nem ilyen kirívó felsőben jön, akkor biztosan képes lennék végig a szemein tartani a sajátjaimat.
- Teljes mértékben magamban. Mármint… az apám segített kicsit a helynek a kiválasztásában, és az ügyintézésben, de a költözésnek, a munkálatoknak, és minden egyébnek az oroszlánrészét én nekem kellett elvállalnom. De nem panaszkodom, mert végre azt csinálhatom, amit már jó ideje szeretnék, ráadásul egy olyan csodás városban, mint New Yorkban. A potenciális társaságomról pedig akkor még nem is tudtam - a válaszom közben többnyire magam elé tekintek, néha-néha rápillantva Thaliára, minden erőmet összevetve próbálva szigorúan ott tartani a szempárt, ami szerencsére úgy néz ki, sikerül is. Vagy legalábbis úgy éreztem, közben pedig lehet, hogy megint el-eltévelyedtem, csak ismét nem tűnt fel nekem. A szavaim végeztével azonban újra bűnbe esek, ekkor viszont már lehunyom a szemeimet, és halkan felnevetek, mielőtt a séta irányába pillantanék fel.
- Jóságos ég, ne haragudj, Thaliám! Egyszer az egyik legrégebbi barátném mesélte, hogy lehet azt hisszük, mi férfiak, hogy a nőknek nem tűnik fel, mikor eltéved a tekintetünk, de túlságosan is nyilvánvaló. Szóval ne haragudj, de egyszerűen… wow! Megjelensz itt ilyen ruhában, amihez hasonlóban még nem is láthattalak, és… mit ne mondjak, rendesen piszkos gondolatok szöknek tőle a fejembe. A végén még lehet sor is kerül arra, hogy reggelig nem fogsz kibontakozni a karjaim közül - kacsintok rá ismét játékosan, ismét huncutul. - De ezt abszolút jó értelemben veszem. Bocsánat, hogy így fogalmazok, de veszettül szexi vagy ebben a szettben! - felnevetek, de a szavaim, és a hanghordozásom abszolút komolyságról árulkodik, nem arról, hogy csak viccelődök vele, és egyébként nevetségesnek találnám ezekben a ruhákban. Épp ellenkezőleg.
- A következő lehet az lesz, hogy kicsit, teljesen véletlenszerűen lemaradok tőled, hogy mást is szemügyre vehessek - ahogy mondom, és ahogy mosolygok rá, abból már sejtheti, hogy az előzőekkel szemben most már tényleg csak viccelek, és nem titkolt hátsó szándékként igyekszem ismét zavarba hozni, mind a pillantásommal, mind a szavaimmal.
- Mindenesetre előre is bocsánatot kérek, ha a diskurzus közben el-eltéved a tekintetem - kuncogok tovább, a mosolyom azonban már sokkal őszintébbé, boldogabbá válik, mint az iménti játékosan viccelődő. Ezek mellett még az összekulcsolt ujjainkat is az arcomhoz emelem, hogy nyomhassak egy szeretetteljes csókot a kézfejére. - De ne aggódj, nem lettem végletekig perverzebb, akaratosabb, vagy rámenősebb, mint régen voltam. Továbbra is tiszteletben tartom a határaidat, csak szólnod kell - akármik is legyenek azok így négy év múltán. Régen elfogadtam már – miután egyszer-kétszer óvatosan bepróbálkoztam nála -, hogy nem én leszek számára az első, és egy idő után már csak tizedannyi komolyság, és ötször annyi játékosság, illetve viccelődés volt az ilyen irányú megszólalásaim, cselekedeteim tekintetében. De ha tudtam, hogy valami számára már sok, vagy kényelmetlen, akkor visszább vettem az agarakkal. Nem akartam, hogy azt gondolja rólam, nekem is ugyanaz a végcélom, mint a rengeteg másik odatévedő amerikainak.
- Egyébként nagyon bájos az akcentusod. Imádom - újra vigyorgok, újra boldogan pillantok rá, mielőtt megállva előtte őt is arra késztetném, és homlokomat csendesen az övének támasztanám. Csendesen, nyugalmasan lélegzem párat lehunyt szemekkel, mielőtt újra ráemelném a kékjeimet. - Lehet mondtam már, de elmondhatatlanul hiányoztál. Nem gondoltam volna, hogy valaha látlak még - ettől függetlenül mindig is reménykedtem benne, hogy erre a találkozóra valamikor sor fog még kerülni.
Ha nem érzem rajta azt, hogy vágyna a további közeledésemre egy csók, vagy akármi formájában, úgy lassan elhúzódok tőle, és a kézfejére nyomok egy újabb puszit, mielőtt ismét útnak indulnánk. Vágyom arra, hogy újra érezhessem az ajkait, de ahogy mondtam, igyekszem legalább akkora tiszteletben tartani Thaliát, mint egykoron.
Lassan, komótosan, sehová sem sietve kezdünk el ismét sétálni, lehetőség szerint a híd viszonylagos közelében maradva. - Szóval mesélj… úgy mindent. Mi történt veled az elmúlt években? - érdeklődöm, átadva neki a stafétabotot, hogy most már ő is regélhessen kicsit, ne csak én daloljak annyit, mint egy pacsirta.

Te encontré de nuevo

       

Már reggel öt órakor fenn voltam. Egyszerűen képtelen voltam tovább aludni, noha rám fért volna már egy alapos pihenés.Eszembe jutott Lupita mama vidám tekintete, ami akkor is ragyogott, amikor éppen rossz kedve volt, de soha nem akarta felénk mutatni. A szeme alatt a táskák szinte az évek alatt szépen lassan odagyógyultak és ha akart volna sem tud megszabadulni tőlük. Mikor mondtuk neki, hogy pihenjen le, mindent megcsinálunk helyette, és ez legtöbbször a születésnapján vagy a nagyobb ünnepek alkalmával fordult elő, vidáman csak legyintett: “Majd alszom a sírban lelkecskéim, galambocskáim. Akkor aztán annyit fogok aludni, hogy még a hátam is beszakad majd. Addig még dolgom van, úgyhogy hess, hess innét, engedjétek a mamát végezni a saját dolgát!” Bár az arcomon mosoly ült, amidőn eszembe jutott ez a régi emlék, a derengő reggeli árnyékok között, az ágyamban nyitott szemmel, valahol mégis facsart egyet a gondolat a szívemen. Hosszú ideje nem beszéltem senkivel. Telefonon azt hiszem karácsonykor tudtam beszélni egy keveset, amikor Benicio-nál a postahivatalban el tudtam érni Guillermot. Azt mondta megkaptak mindent amit addig küldtem, és jó lenne többször beszélni, csak éppen lehetőség nem nagyon van rá. Interneten néha tudunk egy keveset, de azt is korlátozott ideig. Hector, akié a kávézó a negyedben ahol néhány régi laptop szolgáltatja az internetet, rettentő sok pénzt kér el a használatukért, én pedig nem akarom, hogy azt a keveset amit haza tudok küldeni, erre költsék. Drága holmikat nem merek küldeni nekik, hiszen a Soldado negyedben éppen úgy élnek mihaszna, semmire nem jó léhűtők, akik rögtön tudomást szereznének róla.
Egy számlát nyitottam nekik Osvaldo segítségével, és oda küldöm a pénzt amikor csak tudom, a bátyám pedig rendelkeznek a számla felett, mindig annyit tartva maguknál ami feltétlenül szükséges. A Soldado negyedben mindenki szegény, és bár én sem tudok vagyonokat küldeni, még így is többet, mint amennyit ott keresni tudnak tisztességes havi munkával. A sok pénz ott kísértés, és nem akarja az ember megtudni néhányan mire lennének képesek érte. A túlélési ösztön bennünk van születésünktől kezdve, ahogy a tartás, vagy az emberség is, csak vannak, akik ezt az évek alatt levedlik magukról. Vannak akiknek semmi sem drága, ha magukról, vagy a családjukról van szó. Sok minden változott és változik arrafelé is, ahogyan a világ, vagy éppen benne az emberek helyzete változik.
Balgaság azt gondolni, hogy ez a város soha nem alszik. A fények, valahol Manhattan ege felett minden bizonnyal örökké vibrálnak, és szinte letaszítják égi lakhelyükről a csillagokat is, nincs ez azért mindenhol így. Queens munkásnegyedében, a szürke kőzettel bevont omló vakolatú házak között, a vörös téglák repedései között, az egyszerű, fehér vagy világoskék pattogzó festékkel mázolt ablakok mögött az élet egy időre néha megáll. Pár otthont világítanak meg éjjeli fények, szűrt arany ragyogásba burkolva az éjszakai utcákat, azonban a legtöbb helyen csend és sötétség honol. Álmodik a nyomor és a remény. Errefelé ugyanúgy szegények az emberek, talán csak nem annyira, mint otthon. Itt dolgoznak és remélnek, hogy egy napon majd maguk mögött hagyhatják a tarka és veszélyes utcákat, hogy egy jobb helyen neveljék fel a gyerekeiket. Nem mertem elmondani az otthoniaknak, hogy hol élek pontosan. Annyit tudnak, hogy van egy lakás, amit bérelek, hogy van fedél a fejem felett, van mit ennem, és még egy televízióm, sőt zenelejátszóm is van. Pár hónapja pedig egy kissé zajos, de még mindig működő laptopot kaptam Tomsontól. Nekem ez igazi kincs. Mint a zenegép, amelyet most is első dolgom bekapcsolni, miután az álom kiszökött a szemeimből.Blake Sheldon hangja megnyugtató melankóliával kúszik szét az aprócska otthonomban. Ha már ilyen korán felkeltem akkor el kellene valamivel ütni az időt, így aztán arra az elhatározásra jutok, hogy a régóta halogatott takarítást ejtem meg, ami a lakás méretét tekintve nem fog hosszú időt elvenni. Végre eljutok a Wallmart-ba is, egy aktuális kisebb bevásárlásra, és végre van időm szétnézni, beváltani a hosszú ideje gyűjtögetett kuponokat. Van időm olyan dolgokra, amely helyett korábban szinte az egész napos alvást választottam volna. Most azonban úgysem tudnék. Az esti találkozás reménye úgy zsong bennem, mint az ember szájában az a finom szemcsés robbanós cukorka, mit gyerekkorunkban annyira imádtunk. Franco még arra is képes volt, lopjon nekem a boltból ilyesmit, pedig akkoriban nagyon drága holmi volt. Én pedig visszacsempésztem, emlékszem. A becsület olyasmi, ami lehet, hogy nem látszik rajtunk, de mi tudjuk, és ez pontosan elég is. Szegény embernek ez a legnagyobb kincse. Az idő ólomlábakon jár, és még délután négy körl is úgy érzem soha nem fog eljönni az a bizonyos este hét, mikor újra találkozhatom Tomasítóval.
Annak a régi nyárnak az emléke olyan elevenen olyan felpezsdítő boldogsággal él bennem, hogy egész életemre meghatározó lett. Egy nyár volt, néhány hónap, mégis nyomot hagyott maga után, és a lehetetlen iránti szüntelen sóvárgást: bárcsak újra láthatnám egyszer. Néha, amikor nem is számítunk rájuk ezek a dédelgetett, csoda utáni sóhajtozások mégis életre kelnek, testet öltenek és ott lopakodnak be az életünkbe, csendesen és szívet gyönyörködtető boldogságot vonszolva maguk után.Reszkető kézzel válogatok a ruhák között, állandóan egy dallamot dúdolva, az utolsó napunk estéjén, azon a lampionos szórakozóhelyen táncolva a negyed szélén. Tommy kicsit messzebb is elvitt, olyan részére a városnak, ahova korábban nem mentem, talán nem is mehettem volna, egyedül meg különösen nem. Olajfák ontották édes, testes virágillatukat, a naplementének forró jázmin illata volt, és amikor Tommy magához húzott, és átölelve ringatni kezdett a zene lassúdad ütemére, éreztem, hogy búcsúzni készül.Nem véglegesen, azt hiszem azt soha nem mertük kimondani, talán nem is tudtuk, én meg különösen, hogyan is zárjuk le ezt az egészet. Az ember talán könnyen int istenhozzádot olyannak, aki iránt elmúlt a tűz, a szerelem, az érzések elszelidültek, olyannak, aki megbántotta, aki a lelkébe gázolt. Tomasító soha nem tett ilyesmit….éppen ezért a mi elválásunk egy félbehagyott dal volt, egy ritmus utolsó, el nem hangzó taktusa, az utolsó el nem táncolt tánc befejező lépése. Mi nem búcsúztunk el, mi csupán visszahúztuk a falainkat, melyek a világainkat választották el egymástól.
Végül egy egyszerű blézer mellett döntök farmerrel és egy lakkozott magasított cipővel kombinálva. Megmosolyogtató a gondolat, hogy négy éve szinte minden este ugyanabban a lila ruhában mentem vele randevúzni, néha variáltam egy citromsárga- fehér kockás kis darabbal, mert akkoriban ennyim volt. Most sincs sok, de azért könnyebben válogatok, mint akkoriban tudtam. Változtam. Tudom ő is, és az idegesség nem csak annak szól bennem, hogy vajon milyen lesz őt újra látni,hanem annak is, hogy vajon mit fogok érezni, ha ott látom majd a hídon közeledni felém. Milyen érzéseket kavar a felszínre? A fiú akit úgy szerettem egy nyáron át, aki a szívemből egy darabot a bőröndjeibe csomagolt amikor elment, tán nem is tudott róla, a fiú aki életemben először megcsókolt, a fiú akitől már nem választ el egy óceán, mégsem tudtam soha venni a bátorságot, és eljutni addig, hogy talán egyszer majd felkeresem….valahogy megkeresem.
Időben indulok el otthonról, az idegesség és az izgalom gombóca pedig egyre terebélyesedik a gyomromban, egész úton.Szinte reszketek, amikor a metróból felsétálva átvágok az első sétányon a Central Parkban. Mintha egy másik világba érkeznék. Mindig is úgy éreztem, mikor idejöttem eleinte, hogy egy mesekönyvben járkálok. Életre kelnek gyerekkorom történetei. Három hónapon át itt éltem. Itt volt az otthonom valamelyik fa odvában, vagy a híd alatt osztozva másokkal a területen. A Bow Bridge egészen két és fél hétig volt állandó éjjeli menedékem, köszönhetően a kissé örökké kapatos, de aranyszívű Marjorie-nak.Egy nap eltolta a különféle fahulladékból eszkábált kocsiját, és soha többé nem láttuk.Vajon mi történt vele? Igaz a kinti világ mindig is kicsit más….meg kell tanulnod, hogy segítséged mindig akad, de akkor is magadnak kell gondoskodni magadról, mert más nem fog, és ha eltűnsz csak egy darabig fogsz valakinek hiányozni. Utána már senki nem keres majd.
Még ragaszkodom a régi hagyományos karórához, így a jobb kezem felemelve annak számlapjára pillantok. Hét lesz öt perc múlva. Kicsit korán érkeztem, ám ahogy újra a híd felé nézek, úgy tűnik van aki még nálam is hamarabb érkezett. Nincs itt ma tömeg, igaz mostanában valahogy nem is szokott, noha benne vagyunk jócskán a nyárban, a turista szezon dübörög, hétköznap azonban, főleg az esti órákban már nem sokan fordulnak meg errefelé. Mosolyom szélesedik, a gyomromban a gombóc még nagyobbat nő, szinte tökéletesen kitölt, a szívem pedig lódul egy óriásit, és megveszekedett sebességgel dobog tovább a torkomban, amidőn közelítek hozzá.
Csak egy hatalmasat sóhajtok a letörölhetetlen mosolyom az arcomon tanyázik, és szavak nélkül iszom magamba a látványát. Négy év alatt rengeteget változott, mégis ott látom a huncut szemeiben azt a fiút, akit akkor megismertem. A félelem helyét, amit a viszontlátás birtokolt eddig bennem,most az izgalom veszi át. Minden porcikámban remegek szinte, amikor magához ölel szótlanul. Végül mozdulnak a kezeim pár másodperces késéssel ugyan de én is a hátára simítom a kezem. Szorosan ölelem, éppúgy, ahogy ő is engem,és egyetlen hang sem kell, mindketten tudjuk, hogy amennyire lehetetlen, hogy mindez megvalósult, éppen olyan csodálatos is egyben. Csak félig húzódunk el, szinte egyszerre mozdulva. Lehunyt szemmel, jólesően simulok bele az arcomat cirogató simításba. Mosolyom apadhatatlan. Ragyogok a közelségétől.
- Te pedig változatlanul nem tudod megállni a zavarbaejtő bókokat.- magyarázom neki, noha azért már nem vagyok olyan könnyen zavarba hozható mint egykor, de neki mégis sikerül. Angolul beszélek vele, bár az akcentusom még mindig erőteljesen érződik. Megszoktam a nyelvet, megszoktam, hogy a mindennapokban ezt használom. Kivéve a Manzoni Memories, a munkahelyem, ahol meg legtöbbször olaszul, elvétve spanyolul.
- Semmit nem változtál….illetve sokat, de valójában mégsem. Még mindig remegek a közeledben, látod?- húzom előre az egyik kezem kettőnk közé nevetve, mutatva, hogy valóban így van. Mindig is hatással volt minden porcikámra, az összes gondolatomra. Újabbat szusszantok, majd finoman lábujjhegyre emelkedem, és óvatosan cirógatom neki az orromat az orrának. Régen imádta. Most vajon? A szemem sarkából látom, hogy egy kisebb társaság a híd másik oldalán mosolyogva minket néz. Némelyek össze is súgnak. Nem érzek rosszindulatot, inkább az a fajta indiszkréció, ami még nem bántó, ugyanakkor szeretném ezt a meghittséget kettőnk között tartani.
- Gyere, menjünk kicsit odább, mielőtt turista látványossága leszünk a hídnak.- vezetem finoman a kezem a karjára, jelezve, hogy picit lazítson a szorításon. De úgy tűnik még nem enged el. Nevetve billentem félre a fejem, és csak csóválom finoman.
- Tomasító….én holnap reggelig nem akarnék kibontakozni a karjaidból, de tényleg menjünk.- jelzem neki, amint meg is simogatom a karját, és ha végre elenged, az ujjam szinte ösztönös egyszerűséggel fűzöm az ujjai közé.
- Még mindig alig merem elhinni, hogy itt vagy….meg, hogy én is itt vagyok.Amerika….emlékszel mennyit meséltem róla? Valahol már akkor tudtam, hogy el fogok ide jönni, csak hát kissé kalandosabbra sikerült, mint terveztem.- magyarázom neki, oldalra fordulva, gyakorlatilag a pillantásommal simogatva őt újra és újra végig, amint ragyogó szemekkel nézem.
- És te egyedül vágtál neki itt az életnek, vagy barátok, rokonok…van valaki aki támogat?- kérdezem őszinte érdeklődéssel,noha nem tudnám elképzelni, hogy Tommy az a magányos farkas tipus lenne. Érzékeny lélek, amit a humorával tökéletesen leplez, mégis társasági ember. Ez nyilvánvaló vele kapcsolatban. A híd lábához érve megtorpanok egy pillanatra, aztán a hátam mögött visszanézek.Ez volt az egyik kedvenc helyem egykor. Itt raktam le néha a kis papírdobozomat és ültem a híd szélén pár órát, hátha a turisták megszánnak egy kevéssel. Túl jól ismerem ezt a látványt. Sosem hittem, hogy egyszer másképp fogom látni. Az életem egy ideje már jó körülmények között múlik….ne  minden tökéletes, sőt még mindig nem az, és egyelőre remény sem sok van, hogy másképp lesz, de most Tommy felbukkanása bebizonyította, hogy ha a sors sokáig két kézzel vesz el tőlünk, egyszer majd újra zerszeresen fog vissza is adni. Ennek legtökéletesebb jele, hogy itt lehet azzal a fiúval, akiért rajongtam egykor, akit imádtam. És akit újra látni elképesztően nagy boldogság számomra.

code by Chocolate cookie

Thalia & Tommy

Sokszor használta már Tommy az élete során a „kicsi a világ” kifejezést, de úgy érzi, hogy egészen addig nem tudta eléggé értékelni ezt a mondást, míg New Yorkba nem költözött. Találkozott az exével, aki miatt teljesen új utakra kellett lépnie, és aki miatt a minden további kapcsolatának lehetséges kiteljesedésében egy mély gát keletkezett benne. Mindezek mellett meglelték egymást azzal a nővel is, akivel ugyan rövid ideig volt csak együtt, mindössze három hónapig, de az a három hónap olyan hatással volt rá, hogy újra visszahozta azt a szerelmes, gondtalan tinédzserfiú-énjét Tommynak, aki egykoron volt. A nő, akit azóta hiányol, hogy otthagyta Dél-Amerikát, és akivel úgy gondolta, hogyha több idejük adatott volna, akkor sokkal komolyabb szintekre emelhették volna a kapcsolatukat. Sok téren lassan haladtak, de ez Tommyt legfeljebb azért zavarta, mert nem ehhez volt szokta – de épp ez adta meg a kapcsolatuk varázsát is. Az, hogy semmilyen téren nem volt szokványos.
De nem csak nők tartoznak bele a régi ismerősök körébe. A középiskolai évek alatt alapvetően nem ápolt senkivel sem rossz kapcsolatot, de volt egy-két barátja, akikkel kifejezetten közel álltak egymáshoz. Együtt kísérleteztek, együtt csináltak kisebb-nagyobb csínyeket, és a szabadidejük javát is együtt töltötték. Mindezt addig, míg egy bizonyos személy bele nem került Tommy életébe… Az a kapcsolat rengeteg mindenre megtanította, ami a párkapcsolatokat illeti. A legfontosabb, hogy tényszerűen meg fog változni az élete, és nem lehet minden olyan, mint azelőtt volt, de azt se hagyhatja, hogy teljesen megfeledkezzen mindenről, ami az adott lány érkezése előtt tartozott hozzá. A barátait elhanyagolta, már közel sem foglalkozott velük annyit, mint egykoron, és ugyan ők ezt akkor nem kommunikálták le neki, de érezhető volt az egyre növekvő távolság, és széthúzás közöttük. A régi barátságok azonban nem halnak el ilyen könnyen, főleg ha olyan erős kapocs volt két, vagy több fél között, mint közöttük. Ma már csak mosolyogva, és nevetve gondolnak vissza arra, hogy mennyire gyerekesen viselkedtek abban a korszakukban, mikor mindenki felnőttnek akart tűnni. Tommy maga mögött hagyta a bizalmasait az első barátnője miatt, a srácok pedig nem álltak elé, és mondták az arcába az igazságot, és a valódi gondolataikat. Mindketten hibásak voltak abban, ahogy az elmúlt tíz év alakult, és ugyan miután kibékültek, sokszor összefutottak egymással, de a múlt ezen részét mindenki próbálta a lehető legjobban elfeledni. Most azonban megváltozott valami, és még ha csak egyikükről is volt szó, de végre őszintén tudott kommunikálni valakivel. Hiányzott már Tommynak, hogy valakivel ennyire önzetlenül meg tudja osztani a problémáit, a múltja hibáit, az aggályait, és mindent, ami a szívét-lelkét nyomja. San Diego jó hely volt, szerette is nagyon, de olyan barátságokat aligha tudott kialakítani, mint amiket még akkoriban Bostonban. Vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni.
Nem kellett 24 órát várnia, mióta megbeszélték a mai találkozót, ez számára mégis legalább két hétnyi várakozással ért fel. 7 órát beszéltek meg, de tudta, hogy már legalább fél hétkor ott fog várni a hídon, hogy még véletlenül se késsen el, és hogy minél több időt tölthessenek el együtt. Remélhetőleg nem ez lesz az első, és utolsó találkozásuk New Yorkban, de a régi három hónapos időkorlát miatt megtanulta, hogy minden egyes perc számít. Egy évszakig tartózkodott Veracruzban, utólag visszagondolva azonban nem tűnt többnek három összesűrített hétnél. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a két példa, hogy az idő mennyire relatív.
Legalább háromnegyed órát töltött el a tükör előtt, hogy meglelje a megfelelő szerelést, a megfelelő borostahosszt, a megfelelő formát a hajának, mert mindig változtatni akart. A legjobb formáját akarta hozni Thaliának, hisz ha valaki, ő teljes mértékben megérdemli. Már régóta nem használja azt a parfümöt, amit annyira szeretett a lány, hogy nem győzte elégszer dicsérni, de a dobozát – benne körülbelül a folyadék az üveg harmadáig telve - azt mindig-mindenhová magával hordozta Tommy. Az egyedüli ok, ami miatt nem fújta többször magára az elmúlt négy évben igazán egyszerű: fájt neki, hogy már nem lesz többé, aki olyan elismerő szavakkal illeti, mint ahogy a lány tudta. Még mindig nehéz felfognia, hogy ez tényleg a valóság, és nem csak egy újabb álom, aminek keservességét az adja, hogy egyszer fel kell ébrednie. Ha valamivel, a parfüm választásával nem bíbelődött túl sokat.
Fél hétre akart odaérni a helyszínre, de mikor az órájára rápillantott, az még csak 6.20-at mutatott. Tudta, hogy a türelemjáték most fog csak elkezdődni. Az időt úgy döntött, hogy nem figyeli, helyette igyekezett elkalandozni a gondolataiban. Visszaemlékezett a régi szép időkre, az együtt megtapasztalt élményeikre, gondolkozott, hogy vajon milyen lesz a mostani találkozásuk, és hogy mit hozhat számukra a jövő. Van egyáltalán számukra olyan, azt figyelembe véve, hogy elvileg már egyszer lezárták a kapcsolatukat? Felmerül azonban a következő kérdés is, hogy egyáltalán lezárták-e? A tegnapi beszélgetésük nem erről árulkodott.
A mélázás jó hatással volt rá, mert mire egyszer a bal oldalára pillantott, meg is látta a leányzót. Eltolta magát a hídon való könyökléséből, megigazította az ingjét, majd végig kitartó, fülig érő mosollyal az arcán indult meg az irányába. Talán kicsit gyorsabb léptekben is, mint alapvetően szokott járni.
Mikor odaértek egymáshoz, Tommy a maga részéről nem szólt semmit, egész egyszerűen csak a karjaiba vonta a leányzót, és legalább olyan hosszasan, legalább olyan szeretetteljesen igyekezte megölelni, mint az utolsó találkozásuk alkalmával. A feje tetejére helyezte a sajátját, és lehunyt szemmel simogatta a hátát, mélyen szívva magába a másik illatát.
De ahogy négy éve, úgy ez is véget ér egyszer. Újra mosolyra húzódik a szája, kezét a lány arcára simítja, eltávolodni azonban jelenleg esze ágában sincs. - Mi vida… Te csak szebb lettél azóta, hogy legutoljára láttalak - angolul szól hozzá, de ez fel is merít benne egy olyan gondolatot, hogy egyébként milyen nyelven kellene kommunikálniuk. Meghagyja Thaliának, hogy ő döntsön efelől.