Kétségtelen, hogy ha valaha volt is olyan kijelentésem, vagy épp követelésem a szüleim felé, hogy akarok egy testvért, akkor nem értem volna be kevesebbel, mint egy kishúggal. Ha pedig ez nem jött volna össze első próbálkozásra, addig kérleltem volna őket, amíg nem születik egy kishúgom is, vagy nem szereznek egyet valahogyan. Felnőtt fejjel persze már okosabb vagyok és mondhatnám azt, hogy átgondoltam volna, hogy mit kérek az univerzumtól, amit egyébként a hétköznapokban egyébként sem tettem meg, de ami elmúlt, azon már nem lehetett változtatni és a családunk - a Jadie-é és az enyém is - megszenvedte a maga módján azt, hogy most ott tartottunk, ahol. Nekem pedig most már van egy húgom, akit akkor is annak fogok tekinteni, ha mindenkinek egyértelmű, hogy van valamilyen csavar a sztoriban, amiért különbözőbbek nem is lehetnénk megjelenésünkben.
Jadie dögös, amivel minden szemmel és kiváló látással rendelkező egyén egyet is értene és talán épp ez az, ami egyben hatalmas problémát is jelent egyben. Egyrészt ezt a lányt állandó védelem alatt kellene tartani, nehogy valaki gondoljon egyet és elrabolja őt, másrészt a szépsége egyben azt is jelenti, hogy sokan bepróbálkoznak nála, aminek végső soron lehet összetört szív a vége és mindenki tudja, hogy a nők ezeket a dolgokat jobban megszenvedik, mint a húgom korában lévő fiúk. És bár nem én vagyok az az ember, akitől bárkinek is tanácsot kellene elfogadnia, de meg kell állapítanom, hogy már csak az életkoromból adódóan is több közöm volt már férfiakhoz, mint a húgomnak, ezért felhatalmazva éreztem magamat arra is, hogy kis mértékben ugyan, de megpróbáljam megmondani neki a tutit pasiügyben. Még akkor is, ha egyébként nekem sem volt épkézláb kapcsolatom, amit felmutathattam volna követendő példaként. Szerintem az ilyesmit nem érdemes erőltetni, majd megismerek valaki olyat, akivel komfortosnak gondolom az együttélést és azt, hogy járunk.
A dolgok másik részét, mégpedig a húgom biztonságára vonatkozó személyitestőrséget pedig ha nem is minden alkalommal, de tudtam volna vállalni. Pont, mint ma. Szívesen jelentem meg a munkahelyén, mert kezdett szabályosan gyanússág válni, ahogyan eddig zaklatott azzal, hogy menjek többet haza, most pedig szó sem volt ilyesmiről, egészen a megbeszélt közös programunkig. De engem nem abból a fából faragtak, amelyik képes lenne elengedni ilyen igazán fontos kérdéseket. Még ha a fák normál esetben nem is tudnak beszélni.
- Szerintem csak ezzel egy egész hétig túlélnénk - jegyeztem meg, miközben átvettem tőle az ételeinket tartalmazó zacskót. - Biztos elég lesz? - kérdeztem rá nevetgélve, mintha bármit is változtatott volna a válasza azon a tényen, hogy egyébként ez a sok étel már a mi birtokunkban volt és akárhogy is nézzük, az elfogyasztását terveztük. Én soha nem tudtam teljesen komolyan venni azokat, akik megpróbálták minimálisra redukálni az ökológiai lábnyomukat, mert nehéz volt elképzelni, hogy ez a mai világban sikerülhet úgy, hogy közben kényelmes életük legyen. Amivel egyébként nincs probléma, én szimplán csak más izgalmakat kerestem a sajátomban.
- Kóstoltad már a rózsásat? Milyen? - Érdeklődve fordultam a húgom kezében tartott italokra, aminek a színe tökéletesen tükrözte a lelkivilágunkat. Legalábbis én hajlandó lettem volna elfogadni a kellemes pink színt, akár örökre is. Sokkal jobb volt egy ilyen szemüvegen keresztül szemlélni a dolgokat, mintha mindig mindenben csak a rosszat láttam volna és azokért a dolgokért is aggódtam volna, amelyeken nem tudok változtatni. Jordan szerint pont ezért engedek ki a kezemből olyan dolgokat is, amiken egyébként változtathatnék, egyszerűen csak túl lusta vagyok hozzá.
- Aha, Noellel - feleltem, miközben egy széles vigyor terült el az arcomon, amikor kimondtam a barátom nevét. Aki tényleg barát barát volt, akárki akármit gondolt is egész középiskolás karrierünk alatt. Noel köztudottan bele volt zúgva egy lányba, akiről csak annyit tudtam, hogy komoly balesetet szenvedett, de ez valószínűleg mindenkinek egyértelmű volt, aki velünk járt egy évfolyamra, de soha nem voltam túl nagy katasztrófa turista, azért nem foglalkoztam vele sokat.
- Te csak ne menj Dubaiba egyedül, jó? Kicsi vagy még hozzá. - Vigyorogva böktem oldalba, habár ügyeltem rá, hogy ne lökjem meg annyira, hogy ne tudja tovább egyensúlyozni a kezében tartott dolgokat. Annak ellenére is képes voltam kijelenteni ezt, hogy Jadie nem volt már az a kislány, akinek a fiúk csak a kezét fogták.
- De az nem ér, ha ők itt parkolnak, neked meg olyan messze kell.. - Úgy intettem a kezemmel az egyik irányba, mintha legalábbis tudtam volna, hogy Jade autója arrafelé van. - Miért nem vesz nektek néhány állandó helyet a hely, amit tudtok cserélgetni egymás között? - Nem sokszor voltak ennyire épkézláb ötleteim, de azt hiszem most épp sikerült egyel előállnom, annak ellenére is, hogy én nem vezettem és nem volt különösebb problémám sehol a parkolás miatt. Pont azért, mert nem lett volna kapacitásom kifizetni azokat az autókat, amiket direkt megkarcolok, amiért hülyén parkoltak. Ezt persze apának nem pont így adtam elő, nem szeretnék neki idő előtt szívproblémákat okozni.
- Mikorra várható a papírod? - Szerettem volna jobban nyomon követni ezeket a nagy eseményeket, de néha egyszerűen furának tűnt az idő múlása, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy eltelt fél év, máskor valami olyasmi tűnt nagyon messzinek, ami alig pár hete vagy napja történt.
- Kevesebbet kellene dolgoznia az ő korában. - Ez részben volt csak őszinte, mert apa igenis remek korban volt. A hozzá haosnló férfiak azt hiszem ebben a korban élték a legjobb éveiket és apa is most volt a legsármosabb egész ismeretségünk alatt. Ettől függetlenül persze megvolt az a hibája, hogy többet élt a munkájának, mitn mondjuk annak, hogy figyelembe vegye, ha valakinek tetszik. Akármennyire is szerette anyát, nem szerettem volna, ha egyedül kell megöregednie. - Szólhattál volna és akkor jöttem volna korábban. - Helyben voltunk, pontosabban épp annál a témánál, amiről ki akartam faggatni.
- Ted tök megértő, mindig meg tudom vele beszélni, hogy miért késtem - jegyeztem meg vigyorogva. Ilyen-olyan okoból fordult már elő jó néhányszor, hogy elkéstem az állatklinikáról, de recepciósként valójában nem sok szerepem volt, csak a telefonokra kellett válaszolgatnom, amivel megküzdöttek abban a húsz percben, amit általában kihagytam reggelente. - Ha elindultunk, megnézem. - Nem volt kedvem előre azzal szórakozni, hogy előhalásszam a telefonomat, mert ma nem is szabadott volna a munkára gondolnom, elvégre szabadnapos voltam.
- Mi számít közelebbi megismerkedésnek? - Igazi időhúzásnak számított a kérdés, hiszen bevallhattam volna őszintén, hogy milyen a viszony Jordan és közöttem, de mivel Jadie sem mesélt mostanában egy szerelméről sem, gondoltam én sem adom olyan könnyen magam. Még ha egyébként szívesen meséltem is volna Jordanről és arról, hogy hogyan élünk együtt. Az egész olyan hirtelen jött, de utólag már jó döntésnek tűnt akkor felajánlani neki, hogy befogadom őt.

1059 || ruha || te kis bébike    || ✧✦

571 || outfit ||   || ✧✦

Van abban valami felemelő, amikor az ember egy mozdulattal int be a munkahelyének és megy el szabadságra. Tök mindegy, hogy azért csináltam, mert tegnap este Jordan és én veszekedtünk és az volt a baja - újfent - hogy idióta vagyok - oké, nem ezeket a szavakat használta -, amiért kiteszem magamat annak, ami a bárban megy, én mégis saját döntésként kezeltem ezt a mai programot. Annak ellenére is, hogy a húgommal való találkozót már vagy egy hete megbeszéltük, szinte jól jött most, hogy kedvem sem volt hazamenni Bronxba. Igazából azt sem tudtam, hogy mit fogunk csinálni, vagy hogy aludhatok-e otthon, mert bár állandóan azzal voltam csesztetve, hogy nem megyek haza eleget, az utóbbi időben nagyon sunnyogott ez a leányzó... De lényegében arra is fel voltam készülve, hogy utolsó pillanatban írok Deenek, vagy Helának, hátha valamelyiküknél akad még hely egy olyan felborzolt kedélyű nő számára, mint én. Lassan huszonnégy órája már, hogy összevesztünk Jordannel, de még mindig úgy éreztem, hogy az akkor belém állt ideg még most is ott van bennem - ami persze részben annak is köszönhető a saját meglátásom szerint, hogy egy olyan playlist variációt sikerült kiválasztanom, ami rásegített erre a hangulatra.
Nyilván nem vagyok totál vak és önző, nekem is részem van abban, hogy úgy sikerülnek egyes napjaink a lakótársammal, ahogyan. Nem véletlenül mondják azok az emberek, akik minimum megütik a nagymamám korát, hogy lakva ismerszik meg az ember. Amíg Jordan még csak a szomszéd srác volt, lényegében bármit gondolhattam volna, akár igaz is lehetett volna. Egyáltalán nem rossz ember ő, szimplán csak van egy véleménye, amit talán nem mindig akar hallani az ember. Ő pedig akkor is mondja, ha én teljesen vakon akarom élni az életemet az adott problémával kapcsolatban. Tudom, hogy hosszú távon nem működhetek úgy, mint jelenleg. Nem mondom el a családomnak a teljes igazságot azzal kapcsolatban, hogy hogyan tartom fenn magamat, és heti négy éjszaka gyakorlatilag részeg és kanos pasasok között töltöm az időmet - ami még akkor sem hangzik valami jól, ha történetesen én a pult másik oldalán vagyok, egyes alkalmazottak szemben.
Ezt a gondolatsort akkor próbáltam a leginkább elhessegetni, amikor megérkeztem Jadie munkahelyére - az egyikre, mert arról legalább beszélünk üzenetben, hogy mi a helyzet vele, még ha mostanában nem is hívott olyan nagy intenzitással haza, mint máskor. Viszont teljesen megértem, ha beindult az élete most, hogy már maga mögött hagyta a gimit, ezért nem is rovom fel neki a dolgot - tudjuk, hogy kin vezetem le ezeket a fölös energiákat, nem túl nagy sikerrel. Akkor lett csak egy kicsivel jobb kedvem, amikor végre megpillantottam a kis vöröskét, akire rögtön rá is mosolyogtam, habár ő azzal a lendülettel figyelmen kívül is hagyott. Türelmesen kivártam hát a soromat és csak akkor került újra mosoly az ajkaimra, amikor Jade már közelebb jött hozzám.
- Szia csibe. - Míg ő puszit nyomott az arcomra, én a hátához emeltem a kezemet, hogy legalább megsimogassam azt, ha megölelni nem tudjuk egymást. Ami épp a következő dolog volt, amire rá akartam térni. - Mi ez a sok cucc? Fogjak valamit? - Ha már ketten vagyunk, ne kelljen egyedül egyensúlyoznia. - Megvagyok. Idefelé rájöttem, hogy ismerem ezt a környéket, mert ide jártunk egy froyo helyre nem messze. - Kicsi hiányzott, hogy elkezdjek mutogatni is, de mivel nem szeretnék rászokni a lopásra - még mindig nem -, inkább nem tettem. - És te? Nem most adtad el a lelked a munkatársadnak, amiért eljössz velem, ugye? - Igyekeztem oldani a hangulatot a kérdésemmel, mert reméltem, hogy a húgom legalább annyit megtanult tőlem az évek során, hogy senkinek nem szabad eladnia a lelkét... Habár azt sem tudom pontosan miért akarná bárki is ezt tenni. Mindegy.
- Csodálom, hogy van türelmed vezetni ebben a városban úgy egyáltalán. - Arról ne is beszéljünk, hogy én miért nem teszem. Abban sem vagyok biztos, hogy kiadnának nekem egy igazi jogsit, nem csak valami monopoly verziót. - Máskor hagyj nekik üzenetet a szélvédőn, biztos értékelni fogják - vigyorogva pislogtam a lány felé. Kétségtelen, hogy én megtettem volna, ha a helyében vagyok, de nem vagyunk egyformák.
- Hmm, rendben... Nincs otthon apa, vagy szellemek költöztek a padlásra? - Kérdő vontam fel a szemöldökeimet. Eszemben sem volt elmondani, hogy jól is jön jelenleg az ajánlata, helyette azt szerettem volna, ha nem minden szól rólam, hanem a húgomról beszélgetünk. Vagy mondjuk arról, hogy hogy gondolta, hogy elfogyasztunk mindent, amit elhozott kettőnknek a kávézóból. - Majd megnézem, hogy dolgozom-e reggel. - A mai nap csak az érdekelt, hogy lemondjam az éjszakai műszakot és hogy időben ideérjek Jade-hez.
- Csináljunk majd valami koktélt? - Nyilván nem nekem kellett volna ajánlgatnom, hogy igyon, de mivel felnőtt - ráadásul családtag - felügyelete alatt tenné, teljesen rendben is lenne.

768 || ruha || te kis bébike    || ✧✦

571 || outfit ||   || ✧✦