Magányos, mondják sokan. Oly könnyű ráaggatni ezt a negatívnak ható jelzőt valaki olyanra, ki nem veszi magát körbe temérdek emberrel, s nem abból állnak a hétköznapjai, hogy ismerősöket és ismeretleneket kerülget. Hogy is magyarázhatnám meg olyanoknak azt, hogy a magány számomra ihlettel teli, varázslatos, és az otthoni hegyvidék lankáinak nosztalgiájával áld meg, akik képtelenek meglátni benne a szépséget? Hiszen néha a csend sokkal hangosabb mindennél, s igazán különleges dolgokat hallhatunk ki belőle.
Emberfüggő, mondják sokan. Azt gondolhatnád az előbbiekkel ellentétben, hogy a magányról alkotott gondolatfoszlányaim hamisak. Mégis ez a rám aggatott jelző valamilyen szinten valós, hiszen emberfüggő vagyok, ám nem abban az értelemben, hogy mindenképpen körül kell vennem magam velük. Sokkal inkább egy elvontabb oldalról kell ezt megközelíteni, hiszen ha olyannal sodor össze a szél, akiben meglátok valami mérhetetlen, feneketlen különlegességet, akkor arra bizony képes vagyok ráfüggeni, s szinte már drogként van jelen az életemben. A békésebb verzióban folyamatosan lesem, hogy mikor ír, gyakran keresem a társaságát, sokat kezdeményezek. A már nem túl békésebb verzióban viszont képes vagyok megjelenni a lakásánál, a munkahelyénél, a törzshelyénél, hogy figyeljem őt, hiszen ha kialakul ez a szokatlan függőség bennem, akkor a napjaim szinte minden percét képes kitenni ez az illető. Rajongás? Fanatizmus? Ilyenkor minden ilyesmi könnyedén előbukkanhat, s átfordulhat valami egészen mélyen gyökerező mentális problémává. Nem tudom, mennyire célszerű közel kerülni hozzám. Ha magam ellen akarnék beszélni, akkor azt mondanám, hogy ezzel inkább ne próbálkozz, a saját érdekedben... Kivéve, ha szereted, ha a nyakadon lógnak, s te jelented valakinek szó szerint a világot. Az ilyen eseteket persze ne úgy értsd, hogy minden héten megjelennek. Eddig egyetlen kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonhat évem alatt hányszor fordult ez elő. Az első mindössze nyolc évesen. 
Meg nem értett művész, mondják sokan. Az elmém egy végtelen, sötét óceán, olyan mélységekkel, amik még számomra is ismeretlenek, de azáltal, hogy próbálom megformálni minden egyes elvont kis képződményét, úgy érzem, hogy egyre mélyebbre vagyok képes hatolni önmagamban. S mint tudjuk, a felszínen lengedező mesés pipacs alatt is halott föld lapul.
Mocskos kis buzi, mondják sokan. Tévesen. Én inkább úgy mondanám, hogy nyitott vagyok mindenkire, hiszen nem vagyok meleg, hanem biszexuális. Bár a mai világban, ahol millió jelzővel illetnek egy szexualitást, talán még ez sem helytálló. Számomra lényegtelen, hogy kinek születtél, ahogy az is, hogy előttem jársz az időben, vagy mögöttem kullogsz. Engem a belső az, ami megfog, megérint, szikrákat pattint bennem, s ihletet ad. S attól, mert nem vagyok két méter széles, nincs rajtam temérdek izom, nincs földig érő szakállam, és szeretem az extravagáns öltözékeket és ékszereket, még egyáltalán nem aggatható rám a fent említett jelző.  
Idegbeteg, mondják sokan. Én ezt átformálnám dühkezelési problémára, mely nagyon mélyen gyökerezik a múltban. Függetlenül attól, hogy a természetem álmodozó és nyugodt, s nehéz kihozni a sodrómból, mégis néha megesik, hogy valami bekapcsol bennem egyetlen pillanat leforgása alatt, s olyan mérhetetlen düh jelenik meg bennem, melyet képtelen vagyok még ennyi év után is kezelni. Ne félj, közel sem mindennaposak ezek a rohamok, s legtöbbször egymagam vagyok, mikor megkörnyékeznek a vörös felhők. Eddig nem foglalkoztam azzal, hogy megfejtsem a lelkem sötét bugyraiban levő okokat, de hiszem, hogy New York új lehetőségei mellett találok egy megfelelő szakembert, aki a tudásával képes lesz leásni olyan mélyre, ahol még talán senki sem járt.
Bolond, mondják sokan. Egy mentális zavarokkal küzdő művészre nagyon könnyű ráaggatni ezt a jelzőt bármiféle háttérismeret nélkül. Az olykor felbukkanó fortyogó düh vagy a némely ember iránti beteges fanatizmusom már túlmutat a normalitás határán, ezt én is tudom nagyon jól. Ahogy azt is, hogy furcsának tartanak mások, hiszen már csak az a művészeti ág, amit képviselek, az sem éppen virágokkal borított mezőkből áll, ahol önfeledten szaladgálnak az állatok, s döngicsélnek a darazsak. Ahhoz, hogy megértsd, miért vagyok olyan, amilyen, talán egy emberöltő sem lenne elég, de morzsákat azt hiszem, hogy szórhatok neked a múltam töredékeivel.  

Ha lehunyom szemeimet, még mindig tisztán látom a hegygerincen átívelő ösvények felett lengedező fákat, s még mindig hallom a poszáta tavaszköszöntő nótáját. Érzem, ahogy a téli, fagyos szellő ruhámba kap, s pillanatokon belül eltünteti lábnyomaimat a hóban, mely egy zord, mégis meseszép fehér halotti lepelbe borítja a hegyvidéket. A barlangot pedig, azt a bizonyos barlangot minden érzékszervemmel magam elé képzelem, minden bekapcsol bennem, ahogy emlékeim közt kutatva feltárom a múltam ezen jelentős szegletét, mely talán mindennek az elindítója volt. Ám ne rohanjunk ennyire előre. Tragédiára pedig a legkevésbé se számíts.  
Svédország hegyvidékei adtak nekem otthont egészen a gimnázium végéig. Csendes, természeti csodákkal megáldott vidékre születtem, mely bágyadt volt és nyugodt, s mintha egy láthatatlan búrát fektettek volna rá, úgy kerülték ki a világ borzalmai. Itt nem történtek gyilkosságok, rablások is talán évente egyszer. Nem voltak súlyos balesetek, sem pedig tűzvészek. Hihetetlen, igaz? Annyira talán nem is az, hiszen a háttérben az áll, hogy az itteni emberek sokkal jobban tudták megőrizni a titkaikat, mint mások. Nem véletlenül emlegetik azt még az öregek is, hogy ez a hegyvidék varázslattal bír. Megragad és magához láncol, s többé nem ereszt már soha. Ehhez pedig elengedhetetlenek a titkok.
Azonban semmi sem örök. Ez a meghitt nyugalom sem volt az, mely bejárta a poros kisvárost, hiszen egy borongós őszi napon mindenki az eltűnt fiú lázában égett. Olyan szenzáció volt ez akkor, ami felélesztette az emberekben azt a régről eredő ösztönt, ami arra sarkalta őket a múltban, hogy a véres viadalokat nézzék. Cirkuszt és kenyeret a népnek... Ismerős, igaz? Három napon keresztül kutatták a rendőrök és az apám által szervezett csapatok az erdőséget, mire megtaláltak a barlang mélyén békésen szunnyadva és sértetlenül. Mindenki boldog volt, s egy hét múlva már nem voltam szenzáció. Ez a békésebb változat, de ez a történet azért igen csak sok részletből tevődik össze.
Emlékszem a széles tenyérre, a mélyen zengő hangra, s arra a különleges mosolyra, ami nyolc évesen olyan mélyen érintett, hogy nem hazudok, ha azt mondom, hogy szó szerint bármimet odaadtam volna neki. Ne értsd félre, ne gondolj bele hirtelen ebbe az egészbe egy beteges, pedofil viszonyt, hiszen ő sosem bántott. Ő megdicsérte a sárból, ágakból és kövekből alkotott szobromat, ahogy a csontváramat is, amit hetekig építgettem a kert végében, s amit apám azonnal eltüntetett, mikor meglátta. Ő azonban imádta! Ahogy a szekrényemen pihenő kétfejű, háromlábú zokogó és egyben nevető agyagszobrocskát is, amit anyám el akart mindig tüntetni a szemek elől, ha vendégek érkeztek, hiszen "fura" volt, anyám pedig sosem szeretett magyarázkodni. Neki azonban még ez is tetszett, és hosszasan ecsetelte, hogy miért olyan különleges! Ezt persze mind akkor, mikor vette minden bátorságát, és megszólított az erdő szélén. Azt mondta, hogy figyel egy ideje, és látja, hogy milyen tehetséges vagyok, és hogy ezt a tehetséget senki más nem értheti meg, csak ő. Tudjátok, egy nyolc éves még nem igazán tud mélyebben gondolkodni. Én mégis emlékszek arra, hogy ezek a szavak mennyire meghatottak tőle. Hogy valaki végre lát bennem valamit! Igen, mindössze nyolcévesen. Amikor először éledt fel bennem a mások iránti függőség.
Emlékszem az ég felé meredő alakjára, hiszen akkor még hatalmasnak tűnt, mint aki képes megérinteni az egek alját. A mosolya olyan eddig nem ismert melegséget varázsolt elő belőlem, amit még a saját apám iránt sem éreztem. Hiszen pár titkos találkozás után úgy láttam magam előtt azt a férfit, mint egy istent. Láttam benne az apát, a testvért, a szerelmet, a barátot, egyszerűen mindent, mintha a világ hirtelen egyetlen pontra szűkült volna össze, s az ő lett volna. Aztán azon a bizonyos borús, őszi napon nyújtotta felém azt a széles tenyerét, melybe belesimítottam az én saját apró, puha és sápadt ujjaimat. Azt mondta, hogy ismer egy különleges helyet, és szeretné megmutatni. Megjegyzem, eddigre mit sem értek már anyám intő szavai, miszerint ne álljak szóba idegenekkel. Ő már nem volt az, úgy éreztem, hogy egész életemben mellettem volt. Nem volt hát kérdés, hogy vele tartok bárhova, ezért olyan könnyedén hagytam el a szüleimet, hogy visszagondolva még mindig mardos a bűntudat.
Aztán elértünk ahhoz a bizonyos barlanghoz... Felfoghatatlan és leírhatatlan élmény volt belépni a pislákoló fáklya fényénél. Mintha egy másik világba csöppentem volna a járatokban, ahogy egyre mélyebben haladtunk. Azt mondta, hogy ő ott él. Én pedig innentől vele akartam élni a barlangban, ahol együtt formáltunk alakokat agyagból, együtt rajzoltunk a falra, s pogány nótákat énekelgettünk (ami akkor még nem tudtam, hogy mit is takar pontosan). Az ölében aludtam el, ő pedig mindig a szőke tincseimet simogatta. Elalvás előtt mindig egy különleges, kissé kesernyés ízű teát itatott velem, amiről azt mondta, hogy nagyon jól fogok tőle aludni, egyetlen percre sem fogok felébredni. Miért is ellenkeztem volna? S valóban, igaza volt. Úgy aludtam, mint a bunda! Másnap reggelre csak a hátam és a nyakam fájt nagyon, de ő azt mondta, hogy ez megesik, hiszen kissé kemények a barlangi sziklák... A sziklák. Igen.
Az én emlékeimben ő egy kellemes, meghatározó jelenség volt mindig is, akitől sokkal több figyelmet kaptam, mint bárki mástól. Hogy pontosan milyen részleteket törölt ki esetleg az elmém róla, azt már magam sem tudom. Ahogy azt sem tudtam akkor, miért kellett ilyen hamar megtalálnia apáméknak, akik elüldözték őt tőlem. Azt sem tudtam, hogy miért zokog olyan keservesen anyám az orvosi vizsgálatok után. Hiszen nem bántott! Végig kedves volt hozzám! Nem győztem ezt üvöltve és toporzékolva közölni mindenkivel, ahogy azt is, hogy vissza akarok menni hozzá. Ekkor kezdődtek a dühkezelési gondok. Ekkor kezdett el valami növekedni az emberfüggőségem bölcsőjében. Valami mérgezett, valami romlott, aminek talán sosem szabadott volna életre kelnie.
Az évek innentől nélküle unalmasan teltek. Sokszor lestem ki az ablakomon, hátha meglátom őt újra a kert végében, de ez sosem történt meg, mintha örökre elnyelte volna őt a barlang sötétje. Mintha soha nem létezett volna. Az esetem szép lassan feledésbe merült, egyre kevesebbszer említették meg, mígnem évente talán egyszer került szóba, mire gimnáziumba kezdtem járni. Nem is volt kérdés, hogy a szobrászattal akartam foglalkozni. Szerencsére nem voltam egy kriminális, rossz kölyök, s a tanárjaim hamar felfedezték bennem a tehetséget. Az ő dicséretük mégsem volt olyan átható... Egyengették az utam, segítettek pályázatokkal, amiket számtalanszor megnyertem a műveimmel. A világnak nem feltétlenül tökéletesen megmunkált szobrokra van szüksége. Sokkal jobban vágyunk az egyedire, mint azt gondolnánk. Az egyediségbe így sikerült beleharapnom egy lány képében még tizenhat évesen. Hasonló volt a felfogásunk, hasonlóan gondolkodtunk, s még a zenéink is hasonlóak voltak! Meglepő volt az a szimpátia, amit iránta éreztem. Mondhatni... Ismerős volt valahonnan... Mármint maga az érzés, ami elkezdte kitölteni a napjaimat. Az óráimat. A perceimet. Mire észbe kaptam, folyamatosan csak a telefonomat lestem, mikor ír már végre, mikor foglalkozik velem.  
S hogy hogyan lett ebből rendőrségi ügy... A mai napig kérdéses. Vagyis inkább az, hogyan nem vettem észre magam, hogy túl messzire mentem. Én csak látni akartam őt otthon. Az iskolában is. A parkban is. És mindenhol. Figyelni akartam, hogyan dobálja a haját a szellő, hogy mosolyog a többi barátjával, mit eszik vacsorára, mit olvas, hogy alszik... Én pedig tettem is azért, hogy ezeket megtudjam. Mígnem egy szép napon az apja kihívta rám a rendőrséget, de szerencsére a szüleink meg tudták beszélni egymás közt a dolgokat, hogy ne történjen belőle feljelentés. Majd el lettem tiltva tőle. Ekkor tudatosult igazán bennem, hogy míg engem elködösített a rajongás, az a lány már kicsit sem kért belőlem, sőt, én ostoba és vak azt sem vettem észre, hogy elkezdett félni tőlem. Én próbáltam még szépíteni a dolgokon, de a mi történetünk véget ért azzal, hogy elköltöztek az ország másik felébe. Azóta sem felejtettem el az illatát, még álmaimból felébresztve is ki tudnám választani ezer közül is. S tudod, mi a furcsa az egészben? Az, hogy egyáltalán nem a szerelem érzése vezérelt. Nála is pontosan azt éreztem, mint annál a férfinél. Hogy ő a minden. Barát, szerelem, szülő, testvér, minden. Később tudtam csak meg, hogy az effajta rajongás kicsit sem normális. És minél előbb kéretik kezeltetni.
Ígéretet tettem, persze, hogy eljárok majd szakemberhez, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy az iskola és a tanulás sokkal több időt elvett az életemből, mint másoknak. Elkezdtem készülni az egyetemre, egyre több szobrot készítettem, s mivel egész normális kamasznak tűntem, így hát nem is zaklattak a pszichológussal tovább. A sok erőfeszítésnek pedig meglett a jutalma, felvettek Stockholmra az egyetemre, ahol már egy kollégiumi szobára váltottam az otthonit. Az otthoniak aggodalmával szemben csodásan teltek az egyetemi évek. Szereztem barátokat, volt pár szerelem és kaland, voltak jó bulik, s még a karrierem is virágozni kezdett egy nagyon kedves tanáromnak köszönhetően. Akiben megint megláttam valamit...
Csodás nő volt, és nem érdekelt, hogy tizenöt évvel idősebb volt nálam. Az egyedi gondolkodása számomra annyira különleges volt, hogy ittam minden szavát. Ez persze számomra nem volt elég. Egyre többet és többet akartam belőle, s már azt éreztem, hogy szívem szerint bezártam volna egy szobába, hogy mindig figyelhessem őt, mindig vele lehessek, és ne foglalkozzon senki mással, csak velem. Ezek persze kósza, felreppenő, tűnő gondolatok voltak, semmi többek. Jó volt azért ezzel néha elfantáziálni ártatlanul... Ő volt az, aki segített eladni a műveimet, és a közreműködésével szert tettem egy kisebb hírnévre a művész körökben. Ő volt a legjobb ösztönzőm arra, hogy a szobrászművészet mellett a tanári pálya felé is tekintsek, hiszen általa tapasztaltam meg, hogy az oktatás során a diákoktól olyan hatalmas ihletet lehet nyerni, amit semmilyen más módon. Ezért miután meglett az első diplomám szobrászművészként, azonnal jelentkeztem levelezőre a tanárképzőre, melyet gyorsított ütemben végeztem el. Értsd ez alatt azt, hogy a napi betevőmet megkerestem az eladásokkal, a szabad perceimben viszont megállás nélkül tanultam, s vettem fel sorban a kurzusokat. Sok időt töltöttem együtt azzal a hölggyel, aki a tanári pályámon is a segítségemre volt. Leginkább lelkiekben, hiszen ő kivételesen hagyta, hogy ráfüggjek teljesen. Sőt, talán még kedvelte is ezt bennem titkon... Ez a kapocs részéről azonban nem volt olyan erős, hiszen amint kapott egy ajánlatot New Yorkba, elköltözött. Engem pedig Stockholmban hagyott. A sors fintora vagy sem, de aztán rá egy hétre autóbalesetben meghalt... A világ pedig egy kis időre teljesen összeomlott körülöttem. Szerettem őt, tiszta szívemből, úgy, ahogy egy ember szerethet egy másikat (nem pedig úgy, ahogy egy férfi egy nőt, hiszen nem volt köztünk semmiféle szexuális kapcsolat).  
A halálhíre után tettem le az újabb diplomám, s onnantól kezdve nagyjából fél évig nem igazán találtam a helyem. Az ihlet nehezen jött, s bár élveztem, hogy az egyetemre felvettek immáron tanárként, valami mégis hiányzott. S valamiért egyetlen város neve ugrott egyre többször a nyelvem hegyére. New York... Valamit ő is láthatott abban a városban, amiért elment. Ez a gondolatmenet pedig elindított bennem egy lassú patakként csordogáló folyamatot, melynek végén rájöttem, hogy szükségem van az új légkörre, kellenek körém az új emberek és lehetőségek. Nem rekedhetek meg egyetlen helyen, hiszen az olyan lenne, mintha egy gátat építenék az ihletem elé. Ezért telefonálgattam párat, mert hogy eddigre a művészet világában bőven lett ismerősöm, s egyikük felvetett egy remek ajánlatot a New York Egyetemen. Kihagyhatatlan volt. Amint felhívtam őket, s érdeklődtem az állás iránt (ami számomra mellékállás, nem teljes munkaidős a szobrászat miatt), utána egyből éreztem, hogy millió szikra kelt életre bennem, amik egyre csak afelé a város felé húztak.  
Így kerültem egy újabb fél év leforgása alatt New Yorkba, a csodák és lehetőségek városába, egy új élet reményében. Ám sose szabad felednünk, hogy a múlt sosem tűnhet el. Ott lohol a nyomunkban, s hiába akarjuk elfeledni, hiába akarjuk elengedni, az hosszú karmaival kapaszkodik belénk, s nem ereszt könnyen. Azt hiszem, ideje lesz végre segítséget kérnem egy szakembertől, mielőtt még újra találkoznék egy olyan emberrel, aki felébreszti a függőségem. Ki tudja, meddig vagyok képes elmenni? Ez a függőség olyan akaratlan tettekre sarkallhat, amik tudom jól, hogy nem egészségesek egyáltalán. Hogy is szokták mondani? Segíts magadon, mert egy isten sem segít? Nos, azt hiszem, az én isteneim már rég elfordították a fejüket, valahol ott a sötét, fáklyafényes barlang mélyén...