Anabel & Caleb

Mondhatjuk, hogy a magasságom egész életemben meghatározó tényező volt. Már általánosban is elég nyurga voltam, ami csak azt eredményezte, hogy a létező összes családtagom feje fájhatott, amiért a szokásosnál is gyakrabban nőttem ki a ruháimat és mehettünk új tornacuccokat vásárolni. A többi ruhámmal csak azért nem volt baj, mert ott van a bátyám, akitől megörököltem azokat a darabokat, amelyek még viselhető állapotban voltak és amikre Candice sem mondta, hogy úgy nézek ki bennük, mint egy csöves. Ami azt illeti, nem is emlékszem olyan esetre, amikor a nővérem lecsövesezett volna engem, de anyára sem emlékszem már igazán, szóval inkább annak a szerencsétlen emberi gyengeségnek kellene ezt betudnom, ami történetesen a memóriánk. Szóval visszatérve a lényegre, a magasságom miatt automatikusan mindenkit aranyosnak találok, aki kisebb nálam - és nő -, így a lány is rögtön ezzel a jelzővel könyvelődött el a fejemben. Ha szimplán csak szépnek tartanám, azt hiszem az nagyon egysíkú lenne tőlem, még ha tényleg annak is gondolom. Az alapján pedig, hogy ő maga is NYU-s diák, még gondolom okos is. De mit is próbálok bizonyítani ezzel?
- Nem, nekem igazából eszembe jutott egy vicc amit korábban mondtak nekem. - Ettől valójában csak még inkább nevethetnékem támadt, de nem akartam azt mondani neki, hogy valójában együtt nevetünk, mert az már gaslighting lett volna. Másrészt az orromat úgy gondolom szépnek, amilyen jelenleg is, eszemben sincs betöretni azt egy olyan aprócska lánnyal, mint akivel sikerült szóba állnom. Végül mégis meghallottam a nevetését, amitől rögtön kevésbé kezdtem félteni az orromat.
- Nem tudhatod - megrántottam a vállaimat. - Úgyhogy lehet, hogy mégis el kellene mondanod. - Akkor talán lenne rá esély, hogy később összefussunk valahol. Sokkal könnyebb valamelyik kar bulijára beimádkozni magunkat valamelyik ismerősön keresztül, mint végigjárni az összeset.
- Ha véletlenül legközelebb én tévedek el, legalább tudni fogom kitől kérjek segítséget. - Elvégre nem lehetnek olyan távol egymástól az épületeink, hogy ne történhetne meg velem is ugyanaz, mint vele. Egyébként nem tartom magamat stalkernek, meg furának sem, hogy egy számomra teljesen jelentéktelen épületben kezdjek kóricálni a szabadidőmben, de maga az elképzelés akkor is vicces volt.
- Szerintem valójában csak kínzásként találták fel a korai órákat. Nem a te hibád, csak a reggelé. - Gondolom a tanároknak sem okozott nagyobb örömet a korai kelés, mint a hallgatóknak. Nem mintha jobb kilátásaim lennének később, amikor ténylegesen is elkezdhetek dolgozni orvosként. Nem igazán volt semmi, ami el tudott volna tántorítani ettől az elképzeléstől, ezért nem akartam csalódást okozni a családomnak sem. Az persze igaz, hogy meglátszott a bele fektetett energián a különbség a középsulihoz képest, de nem bántam, hogy dolgoznom kell érte. Apa épp eléggé megtanította nekem, hogy semmit nem fogok úgy megkapni az életben, ha nem teszek érte eleget.
- Aha, jók a kajáik. Csak néha nagyon hosszú a sor. - Amint ezt kimondtam, rögtön vetettem is egy pillantást a lányra a szemem sarkából. Nem kellett túl sokáig győzködnöm magam, hogy folytassam: - Ha szeretnéd kipróbálni, csak tévedj el nálunk megint, és csatlakozom hozzád én is. - Nyilván a következő akár az is lehetett, hogy közli velem, hogy neki barátja van, az manapság amúgy is szokás volt bizonyos lányoknál. Nem mintha bármit kellene jelentenie egy közös étkezésnek. Lehet, hogy csak ennyire szeretek barátkozni szép és aranyos lányokkal.
- Akkor valamilyen előadóművészetet tanulsz? - Az énekórából csak két dologra tudtam következtetni. Vagy előadóművészet, vagy... - Vagy tanáris vagy? - Könnyebb volt rákérdezni, mint magamtól találgatni. Különben meg épp elég feladat volt kihúzni belőle bizonyos információkat. Gondolom ott rontottam el, hogy az elején majdnem kinevettem - pedig csak mosolyogtam, esküszöm! Ettől függetlenül nem ez volt az a pont, hogy fel akarjam adni, főleg miután utána indultam, hogy tévedjen el véglegesen az épületben.
- Nem lett volna értelme hazamennem. - Megrántottam a vállaimat, miközben egy mosoly formálódott az ajkaimon. Tyhoz, vagy apához beugrani pedig legalább akkora macera lett volna. Mire odaérek, öt percen belül fordulhatok is vissza, na meg akkor nincs annyi időm átnézni a zh anyagát. Könnyebb volt belemélyedni egy kicsit a tananyagba.
- Hm... Igen, talán. - Mosolyogva pillantottam le rá, magamba fojtva a késztetést, hogy azt mondjam neki, ez inkább az én szerencsenapom. Én sosem voltam annyira szégyellős, hogy bármi miatt rosszul érezzem magamat, elvégre múltkor a saját hűtőnkből is kiloptam apa sörét. De a lányok másképp vannak összerakva, ezt megtanultam a nővéremnek köszönhetően. Én most sem úgy kezeltem a helyzetet, mintha ez az egész tök kellemetlen lenne, inkább aranyos volt az egész, és szórakoztatott.
- Lehet, hogy ázsiai vagyok, de azért ennyire nem furák a kajáink. - Halkan felnevettem, miközben lassan ingattam a fejemet. Az mondjuk tény és való, hogy a mi kultúránkban nagy jelentősége volt az ételeknek és annak, hogy legyen mit az asztalra tenni. Apa ebből a szempontból büszke lehet magára, elvégre mindig keményen dolgozott azért, hogy nekem és testvéreimnek ne legyen hiányunk semmiből. - Ne aggódj, nem fogok éhen halni, ha megosztom bárkivel azt, ami nálam van. - Újabb mosoly kíséretében pillantottam rá. - De ha te a Starbucksot szeretnéd... - Akkor igazából nincs mit tenni. Én amúgy sem voltam valami nagy kávés, ha meg épp ittam is, akkor sem bonyolítottam túl. Nem érdekeltek a mindenféle szirupok és tejszínhabra szórható egyéb édességek. A kávé az kávé, nem folyékony diabétesz.
Elfordítottam ugyan a fejemet, amikor végül igent mondott a parkos ajánlatomra, de egy vigyor mégis ott volt az arcomon, valószínűleg a gödröcskékkel együtt, amelyektől nem tudtam megszabadulni. Igazából nem is akartam, mert ez volt az egyik csodafegyverek a testvéreimmel szemben, amikor akartam tőlük valamit. Egy cuki arcnak sosem tudtak még ellenállni.
- Szép neved van, Anabel. - Az arcát fürkészve, miközben a kezéért nyúltam, hogy az ujjaimat az övéi köré fonjam. - Én Caleb vagyok. - Mivel tőle sem tudtam meg a családnevét, én sem részleteztem a sajátomat. Talán tényleg van valakije és csak udvarias akart lenni. Pár másodperc elteltével engedtem csak a kezét és fordultam újra a megfelelő irányba, hogy folytassuk az utunkat, amikor ő is intett a kezével.
- Orvosi előkészítőn vagyok. Most kezdtem. - De remélhetőleg nem az első évben fogok kihullani. Elég kemény munka volt pusztán a családomat meggyőzni róla, hogy nekem itt a helyem, de részben pont ez motivált abban, hogy megmutassam nekik, hogy nem hoztak rossz döntést amikor végül mégis megengedték, hogy kezdjek valamit az életemmel. Valami olyat, ami mögött én is száz százalékkal, nem, inkább ezerrel ott voltam.
- Aha, itt lesz minden a hátizsákomban. - Valószínűleg nincs benne annyi rejtély, mint egy női táskában, de a férfi létben épp az egyszerűsége a szép. Nem komplikálunk túl semmit. Ha valaki nem szimpatikus, maximum verekszünk egyet, aztán jól kijövünk. A nőknél ez másképp működik. Candy mindig nekem pletykál a munkahelyén dolgozó nőkről. Kész szappanopera az egész.
- Te biztosan nagyon kedveled amit tanulsz, ha sosem hagytál még ki egyetlen órát sem. - Ez valójában még csak a felvezetése volt annak, amit mondani készültem neki. Előtte azonban egy újabb ajtót nyitottam ki neki, és engedtem előre. - Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? Nálatok milyen bulik vannak a karon? - Ha hajlandó mesélni róla, talán még össze is futunk egy ilyenben. Nekem határozottan nem lenne ellenemre. Mint ahogyan az sem, hogy most együtt töltsünk egy kis időt, amíg jobban megismerem őt.
- Gyere, erre gyorsabb. - Finoman megérintettem a felkarját, hogy a megfelelő irányba tudjam terelni, aztán kénytelen voltam közelebb is lépni hozzá, hogy ne ütközzek neki a szemből érkező hallgatóknak. A kezem így a túlsó vállán landolt, szinte magamhoz kellett ölelnem, hogy ne lökjem meg a testemmel. Lepillantottam rá, és próbáltam egészen bocsánatkérő szemekkel pislogni rá. - Bocsi. Nem ütöttelek meg, ugye?

Caleb & Anabel

Anabel & Caleb

Nem sűrűn gondolkodtam azon, hogy vajon anya büszke lenne-e rám. Ott van nekem három másik ember, akik miatt ott járhattak a fejemben ezek a gondolatok. Ha úgy vesszük, elég nagyra nőttem és egészséges is vagyok, ez a része tehát ennek a történetnek egy egész nagy pipát érdemel. Úgy gondolom, hogy az intelligenciámra sem lehet panasz, mert a középiskolában elég jól teljesítettem ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre is - ami részben pénz kérdése is, de ezt a részét a családom intézte, épp ezért nem is sokat foglalkoztam vele. Épp elég volt rábeszélnem őket arra, hogy a céljaim nem csak reálisak, de jogosak is és megérdemlem a támogatásukat. Úgyhogy ha azt nézzük, hogy okos vagyok-e, szintén megérdemlek egy pipát. Minden embernek vannak persze hibái és biztosan én is megérdemlek egy-két mínusz pontot, de újabb pipa, hogy olyan szociális érzékkel rendelkezem, aminek hála nem csak hogy számos barátom van, de egésze kiterjedt kapcsolati hálóm is. Könnyen barátkozom és szeretek emberek között lenni. Sokkal jobban érzem magam azután, ha együtt voltam másokkal - ezért is szeretek például annyira a bátyám munkahelyén, vagy apa boltjában lógni, amikor senki más nem ér rá. Candy szobáját azóta kerülöm, hogy egyszer nekem kellett elővennem valamit a szekrényéből, amikor előttem festette a körmét és premier plánban kaptam bepillantást a tamponkészletébe.
Ötletem sincs mennyit jelentett nálam, hogy nővérem van és emiatt viszonylag könnyen megtalálom a hangot a lányokkal is, de részben annak is köszönhetem ezt, hogy olyan bátyám van, mint Kiki. Neki egyértelműen több a tapasztalata a nőkkel, mint nekem és talán még apánál is hosszabb szerelmi életről számolhat be, habár házasságok terén egyértelműen apánk a nyerő. Neki már volt egy.
Én hasonlót egyáltalán nem terveztem még. Sőt, az új baráti társaságom az egyetem, meg a középiskolától teljesen különböző rendszer, amiben tanulunk, egészen az ellenkezőjét kívánta meg tőlem és a hallgatótársaimtól is. Nem hordtam haza hármasával a csajokat, de az tény és való, hogy sok új ismerősöm és instagram követőm lett egészen rövid idő alatt. Most sem esett nehezemre legalább egy mosolyt elereszteni a lány felé, ahogyan rápillantottam. Aranyosnak találtam a tanácstalanságát és jobb kedvem lett volna, ha megtudom, hogy nem csak hogy egy egyetemre járunk, de több közös óránk is van ebben az épületben.
- Igen... - Nem bizonytalanodtam el a saját válaszomat illetően, viszont egyre inkább próbáltam visszafogni a szélesedni akaró mosolyomat. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha kinevetném a zavarát, de minél inkább próbálkoztam, annál nehezebb volt ezt megtennem. Az arcomon megjelenő gödröcskékből pedig egyértelmű lehetett neki is a dolog.
- Milyen órád lesz? - Kérdőn pillantottam rá, hátha a válasza után legalább valamilyen tippem lesz azt illetően, hogy ha nem a mi szakterületünkön belül tanul, akkor pontosan hol teheti azt. - A Steinhard épület egy utcával lentebb van. - Megfordult a fejemben, hogy talán nem helyi lányról van szó, így nehezebben tájékozódik egy ekkora városban, de őszintén szólva ha engem dobnak ki Staten Islanden, valószínűleg én is eltévedek, ha nincsen nálam a telefonom.
- Én is csak azért tudom megjegyezni, hogy ez az épületünk, mert van a sarkon egy étterem. - Jókedvűen magyaráztam a saját tapasztalataimat, hiszen én sem állíthatom, hogy sokkal több időt töltöttem el ezen az egyetemen, mint a lány. Útbaigazítást azonban könnyedén tudtam adni, mert napi szinten járkáltam ebben az épületben, így ha nem is ismerem minden szegletét, de kijutni mindenképpen ki tudnék innen.
- Szívesen, máskor is. - Ezen a ponton engedtem meg magamnak némi nevetést, még ha csak halkan is, mert nem szerettem volna, ha az én hangomtól visszhangzott volna a folyosó. - Köszönöm, és neked is. - Újabb mosoly a lány felé, amikor azonban elindult a folyosó vége felé, nem tudtam azonnal újra a füzetemre és a jegyzeteimre koncentrálni, jó pár másodpercig figyeltem a távolodó alakját. Amit utólag jó döntésnek is tartottam, mert másképp biztosan nem veszem észre, hogy rossz irányba megy. Nem telt bele túl sok időbe, mire én magam is ott álltam mellette, már a füzetemmel a táskámban, a táskával pedig a vállamon.
- Ahogy gondolod. Nem lesz belőle baj, ha kihagyod? - Fogalmam sem volt arról, hogy náluk hogy működik ez, én biztosra veszem hogy rettentő nagy lemaradásokat okozna, ha mi nem járnánk be egy-egy óránkra, olyan hatalmas mennyiségű anyaggal birkózunk meg óráról órára. - Gondolom nálatok jóval gyakorlatiasabbak az órák már most. - Lepillantottam rá, miközben az egyik szemöldököm megemelkedett. Kedvem lett volna a fejére tenni a kezemet, de a nővérem már épp elégszer megtanított rá, hogy a lányok ölni is tudnak, ha elrontják a hajukat, mi pedig nem voltunk olyan viszonyban ezzel a lánnyal, hogy ezt megtegyem vele.
- Nekem csak később, van egy lyukas órám kettő között. - Amin egyébként dolgozatot fogunk írni, de erre már nem szívesen hívtam volna fel a figyelmét, mert a végén megpróbál lerázni. Amikor az általam emlegetett lépcsőházhoz értünk, a kilincsért nyúltam, hogy kinyithassam előtte az üveges ajtót. - Parancsolj... - Pár másodpercig még a vállammal is megtámasztottam azt, végül követtem őt, lefelé a lépcsőkön is.
- Á... A büfénkkel az a helyzet, hogy átépítik és jelenleg nem üzemel. - A kezemmel a táskám pántjába kapaszkodtam, az egyik lépcsőfordulóban pedig igazítottam rajta, hogy ne csússzon le a vállamról. - Viszont nálam van jó pár dolog, ha nem vagy finnyás. - Sokszor nem értettem, hogy a családom miért lát el egy komplett osztálykirándulásra elegendő kajával, amikor csak egy fél napot töltök az egyetemen, de talán el kellene kezdenem rájuk fogni, hogy ekkorára nőttem. - De a földszinten van egy Starbucks is. - Már ha neki stílusa az a kávézó. Nem ítélnék el senkit, pusztán azért, mert adott kávézólánc rajongója, de jórészt mindenki tisztában van azzal, hogy milyen típusú emberek járnak a Starbucksba.
- Menjünk át a Washington parkba. Mit szólsz hozzá? - Újra felé fordultam, rá hagyva a döntést, hogy mit csinál a szabadidejével, illetve, hogy van-e kedve egyáltalán velem tölteni azt. Nekem nem okozott volna problémát, hogy egy teljesen idegennel töltsek el néhány órát, főleg ha úgy néz ki, mint ez a lány is. - Egyébként hogy hívnak? - Talán előbb kellett volna a nevére rákérdeznem, mintsem arra kérni, hogy töltse velem az idejét, amit az órájáról való lógással tölt, de visszaszívni már nem tudom, így csak mosolyogva pillantottam újra felé.

Caleb & Anabel

Anabel & Caleb

Több dolog miatt is szerettem volna komolyan venni a tanulmányaimat. Nem szimpla hülye ötlet volt az orvosi, ami hirtelen pattant ki a fejemből és amit hajlandó lettem volna feladni valami könnyebb dologért. Ez mondjuk nem jelentette automatikusan azt is, hogy mindenkinek kiteregettem azt, hogy pontosan miért is vagyok itt. Viszont azt már az elejétől kezdve éreztem, hogy bizonyos értelemben elkezdtem nagyon különbözni a családomtól, és nem olyan értelemben, amit direkt meg akar lépni egy hozzám hasonló srác, szimplán csak azért, mert mind nagyon különböző dolgokat várunk az élettől. Lehet, hogy a nővéremnek irodai munkája van, de én vagyok az egyetlen, aki egyetemet akar végezni és aki olyan felsőfokú tanulmányokba kezdett, amivel többre vihetem, mint bárki más a családban. Nem akarok nagyképű lenni és leszólni azt, amit apa, Kiki vagy Candy csinálnak, de mégsem emberi életekkel foglalkoznak, mint ahogyan én fogok.
Az, hogy senki nem tudott engem felkészíteni arra, hogy milyen lesz egyetemistának lenni, megmutatkozott az utóbbi időben tanúsított viselkedésemen is, ami senkinek nem tetszett, aki kicsit is foglalkozott velem otthon. Lényegében az egész család tudta, még a bátyám is, aki már nem is él velünk. Kifejezetten igazságtalannak tartottam, hogy ma is úgy lettem bezavarva órára, hogy előtte alig aludtam az esti buli miatt, de apa nem igazán ismer ellenvetést, a pofonjával pedig nem akartam úgy találkozni, mint ahogyan Ty tette, amikor hazajött azzal, hogy szakított a menyasszonyával.
Ha úgy vesszük, volt egy tervem erre az egészre. Az első év még nem olyan fontos, főleg mert közelében sem vagyunk azoknak a dolgoknak, amik meghatároznak minket orvosként, ezért ha most még lustább is vagyok, ami a tanulást illeti, vagy nem hozok szín ötös átlagot az egyáltalán nem fog engem zavarni. Egy orvos egyébként sem a könyvekből szerzett lexikális tudással lesz abszolút jó orvos, hanem kellenek hozzá a megérzések, jó döntésképesség és sok-sok gyakorlati tapasztalat. Ez az, amit az első félév nem fog nekem megadni, ezért nem izgulok például azon sem, hogy elkészül-e még ma az a csapatfeladat, amit még a héten elő kell adnunk, vagy sem. Én jól megvagyok azzal, hogy átnézem a következő órámra azokat az anyagokat, amelyekből jó eséllyel meglepetés zh-t fogunk írni - már ha annak számít még, ha mindenki készül rá. Nem hiszem, de nem is gondolom, hogy nekünk kellene felvilágosítanunk a tanárt, hogy mennyire kiszámítható, ha előző órán dolgozattal riogat minket, aztán rend szerint a következő órán meg is íratja azt.
Csak akkor pillantok fel az ölemben fekvő füzetből, amikor meghallok egy nagyon halk hangot, aminek a tulajdonosa lényegében örülhet neki, hogy most nem volt a fülembe nyomva az airpods-om egyik fele sem, különben tuti észre sem veszem, hogy ott áll előttem. Akaratlanul is végigsiklik a lábain, majd az öltözékén a pillantásom, amíg a szemeim el nem érnek egészen az arcáig, amiről rögtön megállapítom, hogy egyáltalán nem ismerős.
- Halihó. - Ezen a ponton elképzelésem sem volt azt illetően, hogy mit akarhat tőlem. Mondjuk egy tollat, egy iránymutatást, vagy épp megtéríteni valamelyik vallásra, de megmosolyogtatott az a szégyenlősség, amivel csinálta - mármint a köszönést, mert más még nem hagyta el a száját -, ennek köszönhetően pedig a gödröcskék is rögtön megjelentek az arcomon.
- Persze. Ez a biológia épület. Melyik termet keresed? - Nem állítanám biztosra, hogy meg tudom majd mondani, hogy merre menjen, de egy próbát megér. A legtöbb órám ugyanis ebben az épületben volt, vagy a környéken, ami megkönnyítette a dolgomat, ha egyszer bejöttem a campusra. - Ha órára jöttél, akkor már nincs túl sok időd, két perc és kezdődnek. - A csuklómra simuló óráról a lány felé fordítottam a fejemet, a szemkontaktus megteremtése pedig még így sem volt túl nehéz, mert majdnem akkora voltam ülve, mit ő, miközben mellettem állt.
Újabb mosoly ült ki az arcomra, amikor megtudtam, hogy pontosan hogyan került ebbe az épületbe, de a nevetésemet már határozottan próbáltam visszafogni. - Elsőéves vagy? - Tettem fel pofátlanul a kérdést, legfőképp annak reményében, hogy igazoljam vele a magamban tett felvetésemet. - A folyosó végén balra kell menni, aztán amikor meglátsz a jobb oldalon néhány üveges ajtót, már ott is vagy a lépcsőháznál. - Feltételeztem, hogy időre kell ott lennie valahol, ezért nem is kifejezetten húztam tovább az időt, csak megigazítottam a füzetet az ölemben.
Viszont mégis vetettem néhány pillantást a lány után, amikor elindult, csak hogy újabb mosoly jelenjen meg az arcomon, amikor megláttam, hogy merre fordul a folyosó végén. A füzetemet a táskámba nyomtam, amit határozott mozdulattal a vállamra is csaptam, majd néhány kocogó lépéssel indultam a lány után. - Várj! A másik balra... - megemeltem a kezemet, amelyen behajlítottam az ujjaimat, csak a hüvelykujjam mutatott a megfelelő irányba. - Elkísérlek.

Caleb & Anabel