Jól esik, hogy így gondolja. Nyilván nem az aranyos szó és annak jelentése a legtökéletesebb megfogalmazása annak, amit érzek, vagy amit akkor éreztem, de erről az oldalról még egyszer sem gondoltam bele a dolgokba. Megmosolyogtat és jókedvre derít. Ugyanis nem csak a számára nyújtott bizonyosságot az érzéseimről, hanem a magam számára is. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mit érzek iránta, de egy ilyen pillanat engem is jó rendesen pofán vág és felébreszt merengésemből, hogy ez van barátom, fülig bele szerettél ebbe a pasasba.
Megbánom, hogy azt mondtam, humoros kedvében van. Egyértelmű, hogy a közelében sem lehet egy ilyen nap után, ennek ellenére örülök, hogyha csak pár másodpercre is, de sikerült kirángatni abból a búskomor állapotból, ami persze okkal ült rá.
- Tudom, ne haragudj. – szomorkásan mosolygok rá, ha felém fordítja a fejét egy pillanatra. Bele sem tudok gondolni, mit élhet most át. Szörnyű volt egy pillanatra is, nem hogy órákra. Emlékeztetnem kell magam, hogy talán nem kell minden percben szövegelnem, és lehet, hogy elég, hacsak mellette vagyok és támogatom, vígasztalom őt. A szavait hallgatva, apró bólogatásokkal adom tudtára, hogy figyelek és megértem. Nem is várnám el tőle, hogy rögtön átkapcsoljon és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Emberek haltak meg, én ezt jól tudom.  - Nem tudom mit kell ilyenkor mondani, vagy csinálni. Már nagyon régen nem kellett támaszt nyújtanom senki számára, kiöregedtem ebből. Ha szeretnéd, egész este csendben maradok. – a keze után nyúlok, amit ha enged, megfogok és úgy is tartom egy darabig, amíg nem kell sebességet váltanom.
Értek én a szép szóból, s megértem, hogy úgy ítéli, elég volt mára. Az ajánlatra nem felelek, elraktározom. Nincs abban a hangulatban, hogy ezt a témát tovább boncolgassuk, nekem pedig megfelel így. Az pedig, hogy nem kér semmit vacsorára, csak ágyba feküdne, olyasmi, amivel én biztosan nem fogok hadakozni. Abszolút megértem, és támogatom a döntésében. Igazság szerint én sem vagyok éhes, maximum elmajszolok pár falatot, ha már elaludt. Nekem bőven elég, hogy ott maradhatok vele.
- Rendben! – prüszkölöm válasz gyanánt. Nem teszem hozzá a gondolataimat, helyette inkább csak arra koncentrálok, amit kérdez tőlem.  - Semmi extra nem történt. Bementem, mert sok volt a munka. Az egyik szállítónkkal volt egy kis probléma, de semmi megoldhatatlan. – mosolyogva nézek rá az oldalamra. Még ki kell találnom, hogyan és mikor dobom be a bombát. Nem gondolnám, hogy egyszerű lesz elé tárni az ötletem arra vonatkozóan, hogy hagyja ott a munkáját. Nyilván szereti ezt csinálni, ez kiderült. De az én anyagi hátterem meg bőven elég - még sok is - kettőnknek. És utálnám, ha nem tennék rá legalább egy próbát. Azonban ezt nem most. Ma csak a társa szeretnék lenni, aki ott van mellette.
Miután megérkezünk a lakására, azon kívül hogy megágyazok, nem kell túl sok mindenben segítenem neki. Megvárom, hogy elaludjon, utána kisettenkedek a konyhába, és eszek pár falatot. Lezuhanyozok, majd bemászok mögé és átölelem. Azt teszem egész este alatt, amit mondtam, amit ígértem. Mellette vagyok és támogatom...

Turn on every light

Figyelem, ahogyan alakulnak az érzelmek az arcain. Olyan sokat elárul a tekintete. Egyrészt ez egy jó dolog, hogy ennyire kiülnek az érzelmek az arcára, máskor meg mondjuk elég nagy hátrány is, legalábbis neki. Meg valahol nekem is, hiszen így látom, ha fájdalmat okozok neki, ahogyan az történt ma is. Ellenben ő is fájdalmat okozott volna nekem, ha valami baja esik, mert aggódik, szóval valamelyikünk ebben a helyzetben mindenképpen sérült volna, már nem fizikailag, de lelkileg, szóval nehéz a döntés, hogy mi is a fair. Leginkább semmi. – Valami olyasmi, igen – mondom mosolyogva. Nem tudnám megfogalmazni, amúgy nem az aranyos a legjobb szó rá. Kifejezte, mennyire aggódik értem, mennyire fontos vagyok neki. Ezt meg mindenképpen értékelem, és határozottan tetszik is a dolog. Akaratlanul is végigfut az agyamon, hogy vajon az exnejem megtette-e volna ezt értem, de arra jutok, hogy nem, sosem. Ez a különbség.

Legyintek egyet, mert hát, amúgy nem érzem magam vicces kedvemben. – Inkább csak fáradt vagyok, és ezzel kompenzálom a sok szart, ami ma történt. Nehéz nap volt, nem kicsit – magyarázom neki, hogy mi is játszódik most le bennem. Azért nem mindennap van hála égnek ilyen nehéz napom, és ennyire eseménydús. Az egész tűzeset... mindig iszonyatosan rémisztő, hogy mennyire kevesen múlik egy ember élete, mennyire törendő az egész. Ha nem lépünk közbe, sokkal többen vesztek volna oda, a tűz terjedésével számolva milliók is akár. Ez pedig mindenképpen ijesztő. Így is az, hogy ennyien meghaltak, köztük egy-két kolléga is, ami kuriózumnak számít. Muszáj valami fényt vinnem a napomba, mert különben beleőrülnék. – Sok volt az impulzus, és a teendő, muszáj valamivel kicsit oldanom a hangulatomat, vagy különben csak magamba borulnék – vallom be hangosan is neki, hogy értse, sajnos ezek azért megviselnek. Akkor is, ha sejti magától is.

Szeretem a gondolatot, hogy ilyen hatással vagyok rá, nagyon is szeretem, tetszik, és tudnám hallgatni, na meg persze tapasztalni. Ellenben azt is tudom, hogy mire hazaérünk, és végzünk a zuhannyal, nekem meg párnát ér a fejem, minden bizonnyal el is alszom, annyira ki vagyok merülve. Tartalékaim végét élem éppen, csoda, hogy még ébren tudok maradni, és nem alszom el rögtön itt a kocsiban is. – Ennek még a későbbiekben hasznát tudjuk venni – mondom sejtelmesen mosolyogva, mintegy ajánlatként.

Megrázom a fejem, mert amúgy ha valami, éhes nagyon nem vagyok. Nem tudnék most enni, minden étvágyam elment. Pedig rohadt sok energiát elhasználtam a mai napon, pótolni kell, tudom, de már egyszerűen semmi affinitásom, hogy leüljek, és még kanalazzak valami falatot. – Inkább csak zuhan és alvás, most nem kívánok semmit. Mármint persze te egyél csak nyugodtan, szerintem van a hűtőben tegnapról valami, de most nem kívánok semmit, tényleg, csak azt, hogy lefeküdjek, és aludjak holnapig – amikor hála égnek szabadnap van, szóval nem is kell olyan korán kelnem.

– Aranyos tőled, de most tényleg azzal teszel leginkább a kedvemre, ha nem fárasztod te sem magad. Inkább mesélj, Neked milyen napod volt – annyira az én napommal voltunk eddig elfoglalva, itt az ideje, hogy foglalkozzunk kicsit vele is, az övével is.

"...befutnának hozzám az égő lángok közé" - visszhangzik a fejemben. Tényleg megtettem! Igazából habozás nélkül léptem át a lezárt terület határvonalát, hogy bejussak hozzá. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire - érted, lángok közé futottam, kockáztattam az életem érte - szeretem. Tudtam, hogy nem csak tetszik nekem. Ahhoz én már felnőttem, hogy valaki, aki csak szimpatikus, esetleg még vonzó is, ne legyen olyan hatással rám, hogy elveszítsem a fejem miatta. Nem vagyok már tinédzser, aki vad kalandokra vágyik. Nem. Én csak egy társra vágyok, aki betölti az űrt az életemben, és akivel boldogan élhetek, amíg meg nem... Mint a mesékben. Ennél több nekem nem kell. Így, amikor kimondja ezt hangosan, és ténylegesen eljut a tudatomig az én oldalam, az én érzéseim komolysága, egy pillanatra megdöbbenek tőle.
- Hehh. – az arcom átalakul, egyik másodpercben még ilyen, a másikban már olyan érzelem fut át rajta. Elgondolkodom rajta, hogy kockára tettem az életem érte. Ennek azért az én koromban már súlya van, főleg, ha rólam van szó, akiről egyáltalán nem mondható, hogy valaha is tett volna ilyesmit, hogy bárki iránt éreztem volna így. Minden pénzem meg van hozzá, hogy meglegyen bármi, amit szeretnék és én eldobtam volna ezt az egészet érte. - Ezen így nem is gondolkoztam el. De jó, ha utólag már aranyosnak látod. Ennek azért örülök! – félmosollyal a képemen pillantok rá és raktározom el, hogy így gondolja.
Vele együtt nevetek. Jól esik az adrenalint ledobni magamról ilyen formában. Ha hallhatom a nevetését, akkor pedig csak még inkább sikerül levetkőzni magamról a feszengő érzést, ami úrrá lett rajtam pár órája.
Meglepetten pillantok rá a válaszát hallva, de somolygó, bohókás arckifejezésem rögtön elárulja, mennyire jól mulatok mellette. Tetszik, hogy humorizál. Igazából bármi tetszik, ami ő. Csak azt sajnálom, hogy el kell vonnom róla a tekintetem. Épségben szeretném hazavinni magunkat.
- Mikor lettél ilyen humoros kedvedben? – bazsalyogva kérdezem. Nagyon is tetszik, hogy viccel. Az állandó-örök nyugalma az, ami miatt bele szerettem. De ezek a pillanatok azok, amikor érzem, hogy ez részemről mennyire komoly.
A kérdéseit hallgatva, csak nevetve megcsóválom a fejem. - Hé, én nem mondtam semmi ilyesmit, csak közöltem, hogy szexi vagy, amikor ilyen heves határozottsággal reagálsz. És begerjedtem... – közlöm tényként, oldalra-előre kapva a fejem, miközben vezetek. Megosztom a figyelmem, sikeresen. Szakácsként (és vezetőként) a hivatásom része, hogy képes legyek rá. De bevallom, most nehezebben megy. Nem csak a kérdés és annak mögöttes lehetőségei miatt, hanem mert a tenyere a combomon pihen.
A következő szavait hallva nevethetnékem támad, majd karcsúsodik mosolyom, ahogy a továbbiakra gondolom, ahogy elképzelem mire gondol. - Ígérem, hogy ma nem húzom ki a gyufát többet, de ez csak a mai napra szól és ez is csak azért, mert nehéz napod volt. – magyarázom a védőbeszédem. - Mellesleg, ha hazaértünk fürdés, vacsi és alvás. Szigorúak a szabályaim. Pihenésre van szükséged. – őszintén mondom. Nagyon jó lenne, ha több is történhetne este, mert hiányzik az érintése, a csókjai és így tovább, de ma nem gondolnám, hogy ebbe a hangulatba kellene terelnünk az estét. Biztosan fáradt. - Mit vacsiznál? – nem tudom, mi lehet a hűtőjében. Ha úgy van, rendelek valamelyik éttermemből, vagy bárhonnét. Főzök is, ha szeretné. - Szeretnék a kedvedre tenni. – mondom, ahogy közeledünk az utolsó kanyar felé.

Turn on every light

Ez tény és való, hogy így van, én is minden bizonnyal halálra aggódnám magam, de hát, nem fordított helyzetben vagyunk, így az, hogy valamit tudok, és tényként kezelem, meg az, hogy mire hogyan reagálok ebből adódóan két teljesen más dolog. Nem tudok így aztán teljes mértékben belegondolni abba, hogy pontosan én hogyan is élném meg. Mivel amúgy én is hasonlóan veszélyes munkát végzek, lehet, hogy lazábban kezelném. – Tudom, persze. Nehéz ez, és megértem. És amúgy így, hogy higgadtabb vagyok, aranyosnak is látom, hogy ennyire aggódsz. Sokakról nem tudom elmondani, hogy befutnának hozzám az égő lángok közé – mondom mosolyogva neki. Ezt pedig határozottan értékelem, még ha amúgy nem is egy tesztnek szántam a dolgot. Ez csak a munkám.

Megrázom a fejem, miközben felnevetek, és még egy láthatatlan tincset is megigazítok, miközben megvakarom a halántékomat, vigyorogva közben. – Nem kételkedem én semmiben sem, tényleg – mondom neki, vigyorogva még mindig, és megpaskolom kicsit a combját. Nem akarok erre több szót fecsérelni, nem éri meg a dolog, hogy folyamatosan ezen görcsöljünk innentől hogy mi is lesz később, milyen lesz majd, ha megint jön veszekedés. A veszekedések sajnos elkerülhetetlenek, de amíg így meg tudjuk oldani, sérülés és súrlódás mentesen, addig szerintem ez egészséges a fejlődés szempontjából.

Felvonom a szemöldököm kíváncsian, és felé fordulok, miközben a kezem nem veszem le a combjáról, bármennyire is azt mondja, milyen veszélyes játékot is űzök. – Hát, ha ez van megírva... csak viccelek, ne aggódj, nem szeretnék semmi ilyesmit elérni – mondom neki gyorsan, mielőtt még tévedésbe kerülne, hogy amúgy valami halálvágyam van, és a munkám is azért olyan, amilyen. – Tényleg? Hm, szeretnéd, ha máskor is határozottabb lennék, vagy egészen pontosan mit szeretnél ezzel mondani? – kérdezem vigyorogva tőle. Amúgy a vigyorgás nem igazán őszinte, mert tényleg nem tudom, hogy azon felül, hogy egy tényt megállapított, van-e valami hátsó szándéka.

– Azért nem ér ám a tűzzel játszani, hé. De ha ennyire bejön, attól még tényleg szívesen leszek határozottabb. Kár, hogy nem egy országúton vagyunk, akkor kezdeném azzal, hogy húzódj félre, de hát, itt ez necces. Menjünk csak szépen haza – jobb lesz amúgy is, mert tényleg fáradt is vagyok, és szeretnék beállni még egyszer a zuhany alá. Az állomáson jó a zuhany, de attól még nem a legmelegebb a víz, most meg jól esne a forróság. Nos, nemcsak a víz értelmében, mit ne mondjak...

Nem bántam meg, hogy odamentem. Azt nyilvánvalóan igen, hogy emiatt összevesztünk, de beleőrültem volna, ha nem tudom, hogy életben van-e. Ráadásul megfogalmazódotthatott bennem egy kérdés is ezzel kapcsolatosan.
- Hajlandó vagyok. A legnagyobb örömmel. – mosolyom őszinte. Igazság szerint nem akarok erre gondolni többet. Tényleg az a legfontosabb, hogy itt ül mellettem, és láthatóan súlyos sérüléseket nem szenvedett. Ettől függetlenül szeretném elkényeztetni. Megdolgozott a pihenésért.
Tudom, hogy önző dolog azzal foglalkozni, hogy értesítenének-e, ha valami sérülés éri, de nem megy ki a fejemből. Lehet, jelentkeznem kéne nekem is a tűzoltóságra. Az éttermek elmennek maguktól is, nem kellek oda. Biztosan lökött vagyok, hogy ilyesmikre gondolok. De soha életemben nem éreztem még így senki iránt, és hát egyszerűen féltem.
- Nehéz nem erre gondolni ezek után, hogy láttam, hogy mit művelsz, mikor nem vagy velem. Más dolog tudni valamit, és átélni. Lawrence, a helyemben te is aggódnál. Ha én villanykarók tetején táncolnék, vagy ilyesmi. – próbálom megértetni vele, hogy szó sincs a karmáról, vagy hogy bármit be akarnék vonzani, de féltem őt.
Nem akarok egész este ezen csámcsogni, mert örülök, hogy végre együtt vagyunk. Többek között ezért is terelem át a témát arra, hogy meg volt az első veszekedésünk. - Mi az, hogy lehet? Te kételkedsz bennem? – kiszélesedő vigyorral pillantok rá, megjátszott sértettséggel. Bármit túlélünk. Mert egyszerűen nincs olyan, hogy nem. Nem létezik olyan lehetőség, hogy elszakadjunk egymástól. Én legalábbis biztosan nem engedem.
- Akkor hozzád. – bólintok, és máris indexelek, hogy sávot válthassak. Közben persze hallva, hogy miket mond mellettem, ajkaimat összemorzsolva csóválom meg a fejem. - Ha eltereled a figyelmemet, tényleg feltáncolunk egy villanykaróra... – sietőn pillantok rá, hiszen az utat kell figyelnem. - Szívesen segítek, ami azt illeti. Khm, különben irtó szexi vagy a tűzoltó szerkódban. És még az is tetszett, ahogy kiabáltál.  Mármint meglepően vonzó vagy, amikor van hangod. – nem tudom, hogyan magyarázzam. Közben fészkelődök kicsit, mert egyáltalán nem hagy nyugton, hogy a férfiasságom körül járkál meleg tenyere.
- Lehet, hogy többször kéne felbosszantsalak... – vigyorogva nézek rá, amikor végre egy piros lámpánál megállunk. Az igazság az, hogy tetszik, hogy láttam egy új oldalát, amikor nem a holtak nyugalmával cselekszik, hanem fellázad és hangot ad, teret követel a véleményének, és irányít. Beindító. Persze, csak így utólag.

Turn on every light

Elhiszem és megértem őt, tényleg. Fordított helyzetben én is hasonlóan reagáltam volna, minden bizonnyal. Ettől függetlenül sajnos tényleg butaságot csinált, amit remélem nem fog megismételni, még akkor sem, ha megérti az ember, ha nem. Az egész egy kettősséget hagy bennem, mert tökre aranyosnak találom, hogy így aggódik értem, és még az életét is kockáztatja emiatt, illetve hát, a másik oldal, amiért lecsesztem őt.

– Nem tudom... ebbe a dologba még bele sem gondoltam, hogy nem értesítene róla senki. Még ha idővel rá is jöhetsz, mi történt, de... mindegy is, ne gondolkozzunk ilyesmiken. Hagyjuk magunk mögött. Már ha hajlandó vagy rá ezután a jelenet után – mondom neki, miközben kissé elhúzom a számat. Nem tudom, valahogyan jeleznem kellene, hogy őt is értesítsék, ha nekem bajom esik? Elsősorban apámat hívnák, ez biztos. Előtte pedig azért még nem vállalnám fel Owent, hogy szóljon neki. A többiektől pedig nem várhatom el, hogy ezerfelé telefonáljanak, őt is értesítve. No, ezt még átgondolom párszor, hogyan lehetne megoldani, de amúgy nem akarok azon sem morfondírozni, hogyan tudassam meg azzal, akit kedvelek, mi több, talán már szeretek is, hogy amúgy meghaltam.

– Valami olyasmi, igen – nevetek fel a válaszán kicsit, még akkor is, ha érzem, hogy az ő nevetése annyira nem őszinte. Szerintem attól még vicces volt. Persze, az, hogy ő infarktust kap, az nem annyira. – De tényleg ne aggódj értem. Ha ezen agyalsz folyamatosan, annál rosszabb, és lehet, csak tényleg bevonzzuk a rosszat. Nem hiszek az ilyesmiben, de azért nem akarok kockáztatni, ki tudja, mikor csap vissza a karma, hogy nesze neked – mondom neki, majd lassan elengedem, ahogyan az előbb megfogott, de csak azért, hogy haladjunk, és mehessünk a kocsiba, indulni az utunkra.

Bólintok egyet. – Igen, valami olyasmi. Szerencsére ennyivel megúsztuk a dolgot. De ha ezt túléltük, lehet, hogy mást is simán – felelek gyorsan. Nem szeretek amúgy veszekedni, nagyon nem. Épp elég, amikor apámmal csináljuk, és nem hiányzik, hogy az élet más területein is megtaláljon ez a fajta feszültség. Nem szül túl sok jót, ennyit már sikerült megtanulnom az életem során.

– Hozzám? Az talán kicsit közelebb van – gondolkozom. Most mielőbb szeretnék még egyszer zuhany alá kerülni. – Engesztelésképpen mit szólsz egy közös zuhanyhoz? Mondjuk én már túlvagyok rajta, nem akartam koszosan eljönni, ellenben elég felszínes voltam, szóval biztosan találsz még koszos felületeket, amiket lemoshatsz... – mondom neki, kicsit incselkedve, miközben a kezemet a combjára helyezem, végigsimítva rajta, kicsit fentebb is, mint az illő lenne. Ha zavarja, és nincs kedve ehhez a fajta engeszteléshez, akkor maximum elhajtja a kezem, megérteném őt.

Az egész helyzet annyira kaotikus és viharos. Az események habjai alatt ácsorogva egyetlen pontra tudok koncentrálni, és az a férfi előttem. Mint a világítótorony. Tudom, hogy ostobaságot csináltam, és azzal is tisztában vagyok, hogy megérdemlem a reakcióját. Ez az egész durva kiabálás egyáltalán nem tántorított el attól, hogy most itt legyek. Inkább magam miatt, és a saját gondolataim miatt vagyok mérges!
- Elcsesztem. De megijedtem. – aprókat bólogatva helyeslek neki, mert hát valljuk be, hogy előbb tényleg én rontottam el. De nem én tehetek arról, hogy tűz ütött ki, és senki sem volt képes rá, hogy legalább az áldozatok nevét közölje. Mármint nem a hírekben! Tudom, hogy senkinek semmi köze hozzá. De amikor már itt ugráltam a szalagnál, mondhatták volna, hogy jól van, vagy sem. - Tudom-tudom. Utána, hogy láttalak, már megnyugodtam. A munkatársaid, senki sem tud rólam. Nem is értesítettek volna, ha... És egyszerűen azt éreztem, hogy be kell jutnom. – magyarázom a fejem rázva közben. Látom én is objektíven az egész szituációt, és bizony, tudom jól, hogy elszúrtam. Joggal üvöltözött velem, én is ezt tettem volna a helyében. De a fenébe is, nem veszíthetem el!
Ahogy végig simít a karomon, én szinte azonnal utána kapok. Ha elrántja, hogy ne lássanak meg bennünket, rendben. Bárhogyan is, mindkét kezét kérem, ha nem tart tőle, hogy gondja lehet ebből.  - Persze, tudom, névtelen szuperhős a pasim, csak közben meg az infarktus kerülget... – szárazon nevetek, inkább megjátszottan. A kocsiban szeretnék rákérdezni, hogy biztos-e abban, hogy pályán akar maradni. Tudom, hogy olyan, mintha fel akarnék vágni a vagyonommal, és csúnya dolog ez így, de soha életemben nem akartam még senkire annyira költeni, mint rá. És igazság szerint, eddig egyszer sem foglalkoztatott, hogy gazdag vagyok. Nem úgy, mint most...
Halvány mosolyra görbül a szám vonala, amikor azt mondja, szívesen lenne most mellettem. Több sem kell, hogy elrugaszkodjak a helyzetemből, és vonva magammal az anyósülés felé tereljem, kinyitva előtte az ajtót.  - Ha nem mondtam még elégszer, még egyszer közlöm. Engem nem rázol le olyan könnyen... – mosolygok rá az ajtó fölött, várakozva, hogy beüljön. Ha megtörtént, még annyit mondok:  - Hé, meg volt az első vitánk. – vállat ejtek. Fogalmam sincs, hogy ez jó dolog e a nagy törvények könyve szerint, én azt gondolom, hogy rendben vagyunk. A neheze még ezután következik, ha közlöm vele, min törtem a fejem, amíg ő az életét kockáztatta a füstben.
- Hozzád vagy hozzám? – kérdem csendesen, ahogy beültem mellé. Amíg mellettem van, nekem teljesen mindegy. És most, hogy ezt tisztáztuk, mást sem szeretnék, csak mellette lenni. Nehéz napja volt. Ez a legkevesebb... - a többi, ráér.

Turn on every light

Megértem. Tényleg, megértem. Csak akkor és abban a helyzetben nekem nem tett volna jót, ha én is aggódni kezdek. Önző gondolat, de még mindig jobb, ha csak egyikünk aggódik, nem pedig mindketten, vagy hát… én most jelenleg így látom, aztán persze lehet, hogy abszolút nincsen igazam, és nem kérdőjelezhetem meg az ő aggódását sem, mivel amúgy meg teljesen jogos félelemben volt része. Pár kollégám most bizony tényleg meghalt, a családjuk egyedül maradt, és ők sem jöhettek be, ők is kint aggódtak, és nem tudtak tenni semmit. Csoda, tényleg, hogy Owent nem vitték el, és nem lett semmilyen komolyabb baja. Nem tudja, hogyan kell cselekedni, tenni egy ilyen helyzetben, mármint, ha ilyen jellegű veszélyben van, és nem szeretném, ha érte is aggódnom kellene. Mindkettőnk érzése jogos, szerintem. Azért felfújnom ennyire nem kellett volna.

– Tényleg sajnálom, amiért rajtad vezettem le ezt az egészet, nem volt szándékos. Hülyén reagáltam le. Meg hát, kicsit te is, azért tegyük hozzá – mosolyodom el, mert hát, ettől még nekem is igazam van. – De abban a helyzetben lehet én sem tettem volna a helyedben másképpen. Csak azért emeltem fel a hangomat, mert aggódtam érted, hogy nehogy bajod essen – fejtem ki gyorsan, mire is gondolok, miközben kicsit végigsimítok a karján, hogy metakommunikációval is kifejezzem, amiket imént szavakkal megfogalmaztam.

– Csúnyán hangzik, mert nem kívánom, de megszokod majd, egyszerűen ez egy ilyen szakma, de nem esett eddig bajom, szerencsére, körültekintő vagyok, és igyekszem is az maradni, minden körülmények között. Ezen segít, ha tudom, hogy legalább érted nem kell aggódnom – fontos nekem, és nem akarom, hogy bármi baja essen. Kívül biztonságos, mármint, relatíve, mert a tűz tud terjedni, és bármikor megeshetnek bárhol ilyen gondok, de ahol már megvan a baj, egyértelműen ott van a legnagyobb veszélyforrás. Abba meg ne sétáljon bele megfelelő védőfelszerelés nélkül, de még azzal sem, mert nem ez a szakmája.

– Igazából… kérni is akartalak. Nem akarok most egyedül lenni. Csak nem tudtam, hogy ezek után akarsz-e még most beszélni, vagy szeretnél egy kis időt átgondolni. Tapló voltam – rugdosom egy nem létező követ a földön, a fejemmel arra nézve.

Gyerekesnek tűnik az, amit tettem. Közben pedig a szívem majd kirobbant a helyéről, annyira aggódtam. A kollégái családjai között most vannak olyan emberek, akik elvesztették életük szerelmét, párját. Hogy ne képzeltem volna bele magam?! A neveket nem hozták le a hírek. Természetes, hogy aggódtam és tudnom kellett, hogy ő jól van-e. Ezt persze tehettem volna higgadtabban is, de egy ekkora tűz mellett nem maradt józaneszem. Ezt az egyet sajnálom. Azt viszont még lábjegyzetben mellé kell fűznöm, hogy ha az a rendőr megmondja, hogy ő jól van-e, nem mászok be!
Ott várom. Pontosan ott, ahol lennem kell. Szégyellem magam, persze. Nem akartam idegesíteni, de fogalmam sincs, hogy ezt a hivatást eltudom-e fogadni. Semmi közöm hozzá, hogy ő mit akar a jövőjében elérni, de hogy én kész vagyok-e ezzel az aggodalommal együtt maradni? A fenébe.
- Szia. – épp csak belecsücsörítek a csókba, már vége is szakad. Nem hibáztatom érte, hogy körültekintő, én is így tennék talán a munkahelyemen. Lopva pillantok rá, aztán a távolba, és megint őt nézem kíváncsian. Nem tudom, mit mondjak. Még nem veszekedtünk ezelőtt, és ettől a helyzettől is szörnyen rosszul érzem magam.
Kíváncsian hallgatom, amikor beszélni kezd. Értőn bólogatok, aztán vállat rántok, miközben a szám sarka megrándul. - Megértem, hogy kiabáltál, teljesen jogosan tetted. – ismerem be, még akkor is, ha hirtelen rosszul érintett, igaza van. - Nem mondták meg nekem, hogy jól vagy-e, én pedig nem tudtam tétlenül várakozni, hogy... – be sem fejezem, csak megcsóválom a fejem.
- Tudom, hogy nem kellett volna bemennem, de elborult az agyam. Megijedtem, hogy valami bajod esett neked is, és... Ahg, Lawrence én nem biztos, hogy fogom tudni kezelni ezeket a szituációkat, hát látod. Kész csődtömeg lettem. – vallom be, hogy mi a problémám. Idővel lehet sikerülne, meg persze, az életünk bármelyik pillanatban véget érhet, de más, mint amikor valaki önön akaratából vállalja ennek a kockázatát.
- Sajnálom. – hogy pontosan mit is, egyelőre én sem tudnám megmondani. A fejemben annyi kusza gondolat kergetőzik, hogy nehéz a végére érni.
Pár másodperc habozás után az autó felé bökök fejemmel. - Hazavihetlek? – kérdezem egy halovány mosollyal a képemen.

Turn on every light

Dühös voltam. Nagyon dühös, annyira, amennyire nem kellett volna, de nem tehetek róla. Hülyeséget csinált, ezt neki is be kell látnia, akkor is, ha tudom, és értem, így tiszta fejjel, lemosva magamról a katasztrófa porát, hogy miért is tette. Ettől függetlenül nem kellett volna, és ahogyan neki is meg kellett volna őriznie a hidegvérét, úgy nekem is, amikor szembesültem aggodalmával. Nem rajta kellene levezetnem ezt az egészet, amit okoz néha a munkám okozta stressz, de attól még most rajta lett levezetve, mert ilyet akkor sem kellene. Illegális is, és butaság is. Bajba is kerülhetett volna, aztán még aggódjak miatta is. Nem hiányzik egyikünknek sem, hogy mindketten aggódjunk a másik miatt, amikor megúszható lenne, hogy csak az egyik teszi.

Tisztán lépek elő a zuhany alól, megtörlöm magam, majd felöltözöm, és tényleg imádkozom, hogy ott legyen, ahová kértem őt. Nem mintha elvárnám, hogyha én mondok valamit, majd pattan, és ott terem, de hát, ő aggódott, szeretném, ha látná, hogy épségben vagyok, és nem esett semmi bajom. Ha most ott lett volna, és miatta is idegeskedem, akkor bizony lehet nem lenne ilyen jó a sikerrátám, mert figyelmetlenné válnék, és emiatt kerülnék bajba. Ez egy kétirányú történet, amikor ennek elég egy irány is, valljuk be, mégpedig az, hogy én megyek, dolgozom, ő megvár, és ott, ahol van, ott idegeskedik amiatt, hogy bajom esik-e. De még ezt sem kell tennie, mert tudom, mit csinálok, óvatos vagyok, és jó is vagyok a munkámban.

Ott áll. A szívem megdobban, részben azért, mert itt van, és nem gyűlölt meg teljesen, részben pedig azért, mert mi a franc lesz most, hogy itt van. Beszélnünk kell majd, és nem maradhat ott a téma, mint elefánt a porcelánboltban. Nem mozdul, csak kiszáll a kocsiból, és sokszor még csak nem is néz felém. Azért most remélem nem a sértett felet játssza, amikor be kell látnia, hogy ő csinált hülyeséget.

Egy sóhajt megeresztek, amikor a közelébe érek. Essünk túl rajta. – Szia – köszönök neki, miközben közelebb lépek, és mintha csak mi sem történt volna, csókot kérek tőle, amennyiben engedi. Előtte kicsit körbenézek, nem lát-e más, mert még a kollégáimmal nem közöltem, hogy nos… a nejem után most egy férfival vagyok együtt, és nem akarom, hogy ez így derüljön ki, még ha ennek kellene a természetesnek is lennie. De szerencsére nincs most még itt senki, csak az utcafronton jár-kel pár ember, akik nem izgatnak.

– Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam rád, de legközelebb légy szíves ilyet ne csinálj. Értem, hogy ideges voltál, de akkor is felelőtlen volt – kezdek bele. Ezt be kell látnia. Úgy tennünk meg, mintha nem kiabáltam volna torkaszakadtából teljesen felesleges.

– Dolgoztam, tudom, mit csinálok, óvatos vagyok, de félek, ha tudom, hogy te is veszélyben vagy, elvesztem én is a nyugalmam és a fejem, és csak a baj történik – teszem még hozzá, hogy értse, miről is van pontosan szó.

A hirtelen haragja, amit rám zúdít hideg - józanító - zuhanyként ér. Felfogom a kétségbeesését és az aggodalmát, hogy emiatt üvölt velem. Szégyellem is magam, hogy úgy tűnhet nem bíztam meg benne, és még a tűzbe is utána indultam volna! Érthető, hogy mérges. Közben olyan elcseszettül féltettem, hogy az sem érdekelt volna, ha megsérülök. Ez pedig buta és gyerekes dolog volt tőlem. De ahogy minden éremnek, ennek a történetnek is két oldala van. Persze, hogy nevetséges a viselkedésem, érthetetlen. De az a nagy büdös helyzet, hogy Lawrence-n kívül nem maradt senkim, és ha elveszítem őt, elveszítek mindent.
Egy kisebb tűzesetre nem reagáltam volna így, de hogy több épületet érintő - szokatlanul veszélyes - természetikatasztrófa sújtotta New York lakóit, azt gondolom más helyzet. Ha nem mondták volna be, hogy a tűzoltók között is akad áldozat, nem jöttem volna ide...
- Lawrence... – búgom csendesen, ahogy engedelmeskedve a távolságtartásra felszólítóknak eleget teszem. Lehajtom a fejem, ingerülten dobom át fejem fölött a szalagot. Vissza sem nézek, hiába sikoltoznak körülöttem. Mérges vagyok! Elsősorban magamra. Rá is! Nyilván sok hasznom nem veszi, és igaza van, csak aggódna miattam. De mégis mi a fenét kellett volna tennem? Hátradőlnöm és a hírekből figyelnem?!

Beülök az autóba és elhajtok. Igazság szerint fogalmam sincs merre. Egy viszonylag nyugisabb kerületben parkolom le végül a négykerekűt és ott hallgatom a rádiót. Újra és újra lejátszom fejben a megtörtént beszélgetésünket. És egyre csak zakatol a fejem. Nem tudom eldönteni, hogy a magam hibáztatásával foglalkozzak, vagy azzal, ő milyen durván üvöltözött velem!? Végül csak arra jutok, hogy nem számít mire helyezem a súlyt, csúnyán összevesztünk. És valószínűleg erre volt a legkevésbé szüksége ebben a helyzetben. Ha pedig egy kicsit is megengedem magamnak, hogy önző legyek, nekem sem volt erre szükségem. Nem tudom, hogy el tudom-e fogadni, hogy minden nap átéljem ezt. Minden tiszteletem a tűzoltók szeretteié... Talán én nem vagyok ehhez elég erős. A mai a bizonyítéka.

Aztán érkezik az sms, amire nem válaszolok. Nem tudom, mit írhatnék neki. Olyan pokolian álszentnek tűnne, ha mit sem törődve a korábbival, csak úgy ott teremnék, de az pedig talán a teljes nem törődömségem jele volna, ha nem mennék el. Megcsóválom a fejem egy fáradt sóhajt követően, majd megfordulok és visszaindulok felé.

Leparkolok a központ mögött. Elég nehéz napja volt, kollégát is veszített, biztosan nincs kedve most ahhoz, hogy az én nyűgjeimmel is foglalkozzon. Ennek ellenére nem tartom jó ötletnek, hogy hagyjam ezt a vitát elvonulni a fejünk fölött. Megtörtént...
Amint megpillantom kilépni az ajtón, elkapom a fejem. Nem azért, hogy ne vegyen észre, egyszerűen még mindig nem tudom, hogyan reagáljak. Vontatott, lassú a mozdulat, ahogy kiszállok az autóból. Persze, az első az, hogy örülök neki, hogy jól van és nem sérült meg súlyosabban. Így végül csak zsebbe csúsztatom ujjaim és figyelem, ahogy közeledik hozzám.

Turn on every light

Túlreagálom, felfogom, és azt is, hogy nem kellene leordítanom kvázi a fejét, de mit is tehetnék, mit is mondhatnék, aggódom érte. Mindenkiért aggódom, aki a zónán belül van, és őt pont nem szeretném itt tudni, hogy aggódjak érte. Sejtem, hogy ő maga is így van vele, és ezért van itt, felfogom az agyam egy szegletével, de a többi pedig azért kiált, hogy ne tegye ezt vele és velem, szóval inkább fogja magát, és menjen innen. Utána találkozunk, amint szabadulok, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.

– Ne csinálj velem ilyesmit, inkább, elhiszem, hogy aggódsz, de ez nem az a hely, ahová bejöhetsz. Most én is aggódhatok érted! – örüljön, ha nem lesz semmi következménye annak, hogy idejött, mert ez tilos, amennyire tudom. Amint végül elmegy, mert tulajdonképpen kirángatják, és csak merem remélni, hogy ebből tényleg nem lesz semmilyen következmény, csak azt hiszik, valami civil, akit még valami furcsa oknál fogva nem mentettek ki. Az még mindig a jobbik verzió, maximum páran megvizsgálják, és majd maximum az lehet gyanús, milyen makulátlan rajta a ruha. Persze, lehet, hogy csak az utcán sétált... nem gondolom túl, most munka van.

Amint viszont annak vége, a gondolataim újra másfelé kezdenek cikázni. Fáradtan, izzadtan, koszosan, végtelenül kimerülten kezdem el keresgélni a kocsiban a telefonomat, miközben megyünk visszafelé a központba, és kezdem el megkeresni a kontaktok között Owent, hogy írjak neki, épp úton vagyunk, jöjjön oda, ha szeretne. Meg azt, hogy minden oké, nem esett semmi bajom, remélem neki sem.

A központban, amint sorra kerülök, lezuhanyozom, majd utána így a sok óra túlórát követően indulok ki a kijárat felé, reménykedve abban, hogy ott lesz Owen. Megérteném, ha nem, mert tényleg bunkó paraszt voltam, de abban a helyzetben teljesen más agyi állapotban voltam. Hajtott az adrenalin, a minden, ami csak hajtani képes egy embert, és nem igazán abban voltam, hogy kedves embert faragjak magamból. Az ideg beszélt belőlem, ami meg az aggódásból fakadt, hogy hülyeséget csinál, még ha értékelem is, amiért ő maga is aggódik értem. Aranyos, na. Ettől még remélem, soha többet nem fog ilyesmi előfordulni.

Soha korábban nem volt még olyan szerettem, akinek a munkája életveszélyes lett volna. Éppen ezért - vagy ennek ellenére - nem tudom kontrollálni az érzelmeimet, amikor megkapom az üzenetét. Nyilván, hogy tűzoltó, pontosan tudja, mit kell tennie, hiszen megannyi életmentő szituációban kell a lélekjelenlétük. Egyszerűen csak elfogadom, hogy késni fog és nem tulajdonítok neki sokkal nagyobb jelentőséget. Elképzelem, hogy egy autóból kell kiszedniük valakit, vagy egy néni macskáját mentik - de miután a híreket bekapcsolva felejtem háttérzajnak a házban, megütik füleim azok. Nemhogy nem tudni hány civil sebesültje van az épületben keletkezett tűzvésznek, de még tűzoltókról is szó esik.
Valószínűleg szentimentálisnak gondolna bárki, akinek elmesélném, hogy bármiféle hívogatás, vagy pontosítás nélkül pattanok fel az asztaltól. Sebesen szelem át a házat, nem is gondolok vissza, bezárom-e. Úgy ugrok be az autóba, mintha az életem múlna rajta. És a gondolat, hogy talán Lawrence élete most veszélyben van, valamiért elborítja egyszerűen az agyam. Egyszer sem beszélgettünk erről, de ez nem azt jelenti, hogy én ne gondoltam volna rá, hogy mi a frász karikát fogok művelni, ha vele történik valami a hivatása miatt?! Szép és önzetlen munkakör, ami csodálatraméltó is egyben! Én mégis, ha tehetném, könyörögnék érte, hogy hagyja abba... Ez pedig önzés a részemről. Borzasztó érzés ám ezzel a kettősséggel élni. Tudni, hogy bármelyik nap lehet a vége, mert ő egy hős. A halál persze nem válogat, én ezt jól tudom. De szándékosan pajzsként szolgálni ellene veszélyes dolog. És azt hiszem teljesen megőrülnék, ha valami történne vele. Olyan keveset lehettünk együtt, és -
Megrázom a fejem és a gázra taposok. Sietnem kell. Úgy nyomom a gázt, hogy ledudálok bárkit, aki az utamban van. - Phicsába! – csapok a kormányra, amikor látom, hogy a baleset miatt lezárások vannak. Kénytelen vagyok messzebb hagyni a kocsit.
Rohanvást szelem át a távolságot, keresztül-kasul szlalomozva az emberfalon. Fellökni nem akarnék senkit, de a sok telefonjával filmező ember mellett elhaladva, eggyel-eggyel koccan a vállam. Aztán már csak a sírás, és a mentő autók masszájába csöppenve, egyszerűen elvesztem a fejem. Úgy érzem elhagy minden erőm, amikor megpillantom a holttesteket, és a fel-le rohangáló embereket. Elveszítem a fejem.
- Bo-...bocsánat, én... – lépek oda az egyik, majd a másik rendőrhöz.  - Keresek valakit, a neve... – de elküldenek és ettől aztán végképp elveszítem a józaneszem. Remegni kezd a kezem, és ahogy a füst tovább emelkedik már nem látom okát annak, hogy ne keressem meg magam Őt.
Megemelem a civilektől elválasztó szalagot, bemászom a résen, ahol nem figyel senki és eltökélt szándékom jeleként megindulok befelé, a lángok közé. Épp elkapna az első lángnyelv, amikor valaki utam állja. Fókuszálnom kell a hangjára és az arcára is, hogy biztosra vegyem - Lawrence az.  - Basszus!– fel sem fogom, mit kérdez, mit mond nekem. A szívem elönti a nyugalom és a kellemes csalódás. Szeretnék a térdeimre zuhanni és nagyokat sóhajtozni, de aztán hallva, hogyan beszél, emlékeztet rá, hol vagyok.  - Én csak... – makogok ostobán, de már hátrálok is. Eszemben sincs veszélyeztetni a céljukat, vagy a magam életét, de mintha cserben hagyott volna a józaneszem.  - Azt mondták a hírekben, hogy egy tűzoltó is... Én meg rohantam!– magyarázkodom nedvesítve a torkom, de ettől csak köhögni kezdek.  - Bemásztam, mert tudnom kellett, hogy te... – védekezően hátrálok valamivel odébb az omladozó, erősen füstös, forró területtől.  - Megijedtem! – magyarázom kétségbeesetten, ahogy aztán már úgy fest a hangzavarnak hála több hivatásos személy is észreveszi a jelenlétemet. Egy rendőr el is indul, hogy arra kérjen, lépjek a szalag mögé.  - Jól van már! – kiabálok rá, de engedelmeskedve követem, bukdácsolva a törmelék darabok között. Le sem veszem a tekintetem közben Lawrenceről.

Turn on every light

Hosszú ez a nap. Eleinte azért volt, mert nagyon lassan teltek a percek, úgy éreztem, csak vánszorognak, és nem halad előre semmit sem az óra. Pontosabban, akárhányszor felnéztem rá, hogy mennyi az idő, csak olyan öt-tíz percet haladt előre. Persze, mindig jó, ha nincsen munka, mert az azt jelenti, hogy nincsenek sehol sem lángok, ugyanakkor pedig azért egy ponton túl ezt is el lehet unni. Én meg most meguntam a dolgot, mert tegnap sem volt a körzetben semmi egy-két apró dolgot leszámítva, szóval így a másik műszak derekán már kicsit rossz, hogy most sem történik semmi.

A vége pedig azért lesz mégis nagyon fárasztó és hosszú, mert egy elég nagy baleset történik, és ott vagyunk most is, már órák óta. Írok is még az elején Owennek, hogy minden bizonnyal késni fogok a találkozónkról, mert vészhelyzet van, és hát, most minden bizonnyal ez bele fog nyúlni nem kevés túlórába, de még mindig inkább ez, minthogy halálra unjam munka közben, amikor amúgy egy olyan munkám van, ahol ez papíron nincsen így, nem kellene legalábbis így lennie.

Már hosszú órák óta mentjük az embereket, a mentőegységek jönnek-mennek, nem látom egyelőre, mikor is lesz ennek pontosan vége, de lassan már a túlóra részt is letöltjük, és jön az erősítés is, szóval hamarosan minden bizonnyal be fogják közölni, hogy vége az időnek, és mi menjünk lassan pihenni, pláne, ha valaki holnap is jön vissza, és csak egy lelépős napja van. Egyelőre mondjuk a hír maga még nem jön, viszont a civilek között megpillantok valakit, akit nagyon nem érzek helyénvalónak most ide.

Először azt hiszem, hogy csak rosszul látok, de mikor egyre biztosabbá válik, hogy nem látok rosszul, és valóban Owen van ott, akkor odamegyek hozzá, és nem tudom, miért, de kicsit dühösebb vagyok a kelleténél, ami igaz teljes mértékben neki szól, mivel nem kellene itt lennie, de attól még nem pont így terveztem tálalni ezt. – Mit keresel itt? – kérdezem meg tőle, még mindig túlfűtve az adrenalintól. – Ez egy nagyon veszélyes terep, nem kellene itt lenned, ki engedett egyáltalán be?! – kérdezem tovább őt, miközben érzem, hogy a pumpa egyre jobban megy fel bennem, de nem engedem meg magamnak, hogy ennél jobban kiabáljak. Az részben amúgy is annak szól, hogy nagy a hangzavar, és jelenleg ez nem a legjobb időpont arra, hogy mi most beszélgessünk nyugodtan, muszáj hangosan kommunikálni. De a legjobb lenne, ha nem lenen itt, mert aggódom érte, nehogy baja essen, és nem akarok most még érte is izgulni.