Bronx volt az első hely, ahol munkát kaptam boncnokként, és ezért, mindig hálás leszek, most mégis boldogan hagyom el ezt a helyet, mivel áthelyeznek Brooklyn-ba.
Az emberek nagy része nem szereti a változásokat az életében. Tapasztalataim szerint így van ez munkahely változtatásoknál is, - ami velem is nemrégiben megtörtént – vagy ha ki kell lépni a meg szokott közegből, ha véget kell vetni egy elfásult kapcsoltnak, akkor is. Valahogy szeretünk megmaradni a megszokott komfortzónánkban, félünk az újtól, hátha az rosszabb, mint amit éppen megélünk. Félünk változtatni.
Én magam is egy olyan kapcsolatban létezem, amiből ki kellene lépnem, de egyelőre nem tehetem, viszont ez egy másik történet…
Alapjában véve, engem sosem zavart megtapasztalni az újat, mivel felfedező típus vagyok, szeretek új dolgokat megismerni, szeretem a kihívásokat, imádok bizonyítani, főleg, ami  a munkámmal kapcsolatos ambíciókat illeti.
Nos, a bronxi rendőrkapitányságon erre nem adatott meg sok lehetőségem, hiszen igazából senki sem törődött senkivel és semmivel. Az ottani áldozatok közül, akik túléltek, örülhettek eme ténynek, akik meg elhunytak, azokkal meg nem kellett már foglalkozni. Legalább is szerintük…
Véleményem szerint az ottani rendőrfőnököt is jobban érdekelte az, hogy hogyan juthat illegális pénzekhez és egyebekhez, minthogy megoldjon egy-egy tragikus bűntényt. Tehát így ott nem sok dolgom volt a holttestekkel, csak a megszokott formaságokat kellett elintéznem. Ezt várták tőlem.
Én ezzel szemben próbáltam a legjobbat kihozni magamból és ott segítettem a rendőröknek, ahol tudtam, azonban ez nem igazán volt értékelve.
Most azonban egy újabb lehetőséggel nézek szembe, ugyanis a brooklyni rendőrkapitányság halottkémje ismeretlen okokból hirtelen felmondott, ezért egy közelebbi ismerősöm jóvoltából nekem ajánlották fel az ottani helyét.
Igazából nem sokat gondolkodtam, hiszen Bronxból már mindent kihoztam, amit lehetett, azonban én valóban a társadalom hasznára szeretnék válni, segíteni a bűnüldözésben, hiszen azért lettem az, ami vagyok.
A brooklyni rendőrösről sok jót hallottam már, főleg az ottani rendőrkapitányról, aki minden ügy végére jár. Kivételesen nem korrupt, nincsenek függőségei és nem fásult bele a munkába.
Én egy ilyen helyen akarok dolgozni, ahol talán még tehetünk egy kis jót a város érdekében, ahol a munkáknak tétje és értéke van. Ahol a törvény jó oldalán állni még nem szégyennel, hanem büszkeséggel tölti el az embert.
Egy elintéznivalóm azonban még akadni látszott Bronx-ban, méghozzá, hogy összeszedjem, majd elhozzam magammal az ott hagyott személyes cuccaimat.
Nem szándékozom könnyes búcsút venni sem a hely zord falaitól, sem pedig az érdektelen kollégáimtól. Csak egyszerűen összedobálom egy dobozba a személyes dolgaimat és Auf wiedersehen!Na, nem azért van ez, mert érzéketlen ember lennék, vagy mert nem törődnék, esetleg különbnek érezném magam embertársaimnál, csupán Bronx-szal kapcsolatban nincsenek túl szép élményeim.
Ez a hely volt az, ahol majdnem elveszítettem az apám, majd pontosan ugyanezen a helyen pecsételődött meg a sorsom, szóval csak mielőbb el akarnék tűnni ebből a negyedből és lehetőleg többet vissza nem térni ide.
Miután megtörténik a pakolás, egy nagy sóhaj közepette hagyom el a  rendőrség épületét egy jókora dobozzal a kezemben, melyből személyes tárgyak, fotók és papírok csúcsosodnak ki. No, meg egy antik álló óra, amit a nagymamámtól kaptam. Még egyszer, utoljára visszapillantok a kicsit sem esztétikus, szürke épületre, majd gyors cipőkopogással megindulok az autóm felé a sötétedő utcán. Egy kicsit távolabb parkoltam le a volt munkahelyemtől, csupán azért, mert közelebb nem találtam parkolót.
Az utca jelen pillanatban eléggé üresnek tűnik, de aztán két férfi alakot látok meg kirajzolódni a félhomályban felém közeledni.
Egyszerűen valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerít hatalmába, ezért gyorsítani kezdek a lépteimen. Azonban nem csak én teszek így, hanem az idegen pasasok is, akik, mikor közelebb érnek hozzám, megbizonyosodok róla, hogy eléggé rossz arcúak.
Azért még naivan mindig remélem, hogy megúszom, hogy egyáltalán hozzám szóljanak, de mielőtt behuppanhatnék a kocsimba, az egyik pasas elkapja az ajtót és ezzel megakadályozza, hogy beüljek a járműbe.
- Hova olyan sietősen, cukorfalat? – kérdezi tőlem az egyik gusztustalan állat, s habár szavai kedvesnek hathatóak, azonnal kiérezhető belőlük a rossz szándék és a maró gúny.
Az édes jó anyukád a cukorfalat. – lesz az első gondoltatom, de a   rendőrségi szakmában forgolódó személyként megtanultam már bánni a hasonló férgekkel, így helyette csak valami finomabb változat jön ki torkomon. – Éppen hazafelé igyekszem, ha nem tűnt volna fel. – felelem még egy erőltetett mosoly mellett, hiszen tudom, hogy muszáj megőriznem a hidegvéremet.
- Azt reméltük, beszélgetsz velünk egy kicsit. – szólal most meg a sötétebb bőrű, valami mexikóinak tűnő krapek is, de van egy olyan érzésem, hogy náluk a beszélgetés valami egészen mást takar, mint nálam.
- Ó, talán majd máskor eljövök. Holnap ugyanitt?  – próbálom lerázni őket egy újabb mosoly keretében ezzel a bamba szöveggel szemöldökömet megemelve, majd ismét megpróbálkozok beszállni az autóba, de újabb akadályba ütközöm, azaz megint csak nem hagyják, hogy becsukjam az ajtót.
- Na, jó. Itt a tárcám, szolgáljátok ki magatokat. – szólalok meg aztán egy mély sóhaj közepette hirtelen, miközben a táskámban kezdek el kotorászni, hogy átadjam nekik a nálam lévő kézpénzt, így időt spórolok meg.
- Milyen nagylelkű a kiscsaj. – röhögik el magukat a pasasok, de én természetesen nem tartok velük, mert kezdenek egyre idegesítőbbeké válni. – De mi inkább ezt a szép kis Toyota-t vinnénk el, ha nem bánja az úri hölgy. – tovább röhögnek, ami engem csak még jobban felhúz, azonban képes vagyok megőrizni még mindig a látszólagos nyugalmamat. – Mintha csak most hajtottad volna ki a szalonból, nem igaz? A pasid vette? Vagy apu? – kérdezik nagyokat hahotázva inkább csak egymás között eldiskurálva.
- Na, azt már nem! – rázom meg a fejemet, hiszem már jó ideje terveztem ezt az autót beújítani, és nem áll szándékomban elajándékozni két ilyen idiótának.
- Vagy a pénz vagy semmi! – jelentem ki mintha lenne választási lehetőségem, habár biztos vagyok benne, hogy ezzel az autóval nem jutnának messzire, ha beszólok a rendőrőrsre.
- Tudod mit, kicsike? Akkor játszunk másképp! – mondja most már mérgesen az egyik ürge, majd egy pisztolyt ránt elő a dzsekijéből, amit egyenesen rám szegez.
Ettől aztán már én is pánikba esem, de egyelőre ez külső szemmel nem látszik rajtam.
Eszembe jut az az éjszaka, amikor az apámmal történt ugyanez, amikor szinte már láttam őt meghalni, és lassan érezni kezdtem a pisztolycsővel szemezve, hogy nehezen tudok gátat szabni a kitörő rémületnek…

Ha eddig nem szíveltem Bronx sötét éjszaka létét, most már teljes bizonyossággal állítom, hogy egy jó ideig nem szándékozom visszatérni ide, hacsak nem valamiféle munkaügyről van szó.
Bevallom, most már kezd egyre ijesztőbb lenni a két fazon, és amíg az elején sikerül nyugodtságot árasztani magamból feléjük, biztos vagyok benne, hogy egy idő után ők is látják arcomon a rettegés jeleit.
Nem elég, hogy egyedül vagyok egy sötét utcán, tehát bármit tehetnek velem, ráadásul, mikor az egyik pasi fegyvert ránt elő, teljesen leblokkolok és megfagyok, hiszen nem vagyok valamiféle Rambo, hogy leállítsam őket.
Ha ez nem lenne elég, még régi, örökre belém ivódott emlékfoszlányok is megjelennek előttem: annak az estének a képei, amikor apámat támadták meg hasonló módon pont ugyanitt.
Az érzések is hasonlóképpen jelentkeznek bennem, mint akkor, a kétségbeesés, a kilátástalanság, a zavarodottság kezdik átvenni felettem az uralmat.
Igaz, hogy jómagam is rendőr vagyok, de nem olyan, aki képes megoldani és megállítani az ilyen helyzeteket. Persze, fejben lennének ötletek, de az értelmes, emberi szón kívül nincsenek lehetőségeim.
- Hey, nyugi, ennyit nem ér ez az autó!– rázom meg a fejemet, miközben óvatos mozdulattal felteszem mindkét kezemet a fejem mellé, ezzel jelezve, hogy megadom magam vagy valami hasonló.
- És nektek sem, hiszen, ha el is veszitek most tőlem, mi annak az esélye, hogy a rendőrség nem találja meg, ha már olyan extra járgány? – kérdezem meg kedves, ám határozott hangon, hátha elér az idióta agyukig, hogy nem sok esélyük van ellógni a kocsival. Ahhoz ők túlságosan kispályásnak néznek ki.
Azonban a szavaim egyáltalán nem hatnak rájuk, olyan érzésem kezd lenni, mintha a falnak beszélnék. Azt hiszem, ezek ketten be is vannak lőve, szóval nem is igazán beszámíthatók.
Közben folyamatosan azon kattog agyam, hogy vagy beszállok az autóba és a gázra taposva elhajtok, vagy elfutok innen, de a lábaim mégis meredten állnak, mintha földbe gyökereztek volna.
Istenemre mondom, hogy ha ezt megúszom épségben és élve, keresek valami önvédelmi oktató tanfolyamot magamnak, mert ez így nem mehet, hogy képtelen vagyok megvédeni magam minden területen…!
A következő pillanatban azonban valamiféle hangos csörömpölést hallok az egyik sikátor irányából, melynek hallatán mindhárman reflexszerűen a hang irányába kapjuk a fejünket.
Mire kapcsolnék, hogy itt lenne az a bizonyos menekülési lehetőség, de mire bármit is tehetnék, egy hatalmas és magas alakot vélek felfedezni a fickót tartó krapek mellett, pontosabban elkapja azt a bizonyos fegyvert tartó kezet. Hogy a fenébe kerül ide ilyen gyorsan??
Nem tudom, hogy ki lehet ő és, hogy mi történt, hogy ekkora szerencsém van, de a jelenlététől kezdek megnyugodni, és már úgy érzem, minden rendben lesz.
Az előbbi zavart gondolataim kezdenek elmúlni és csak magas pasast figyelem, hogy mit tesz az elkövetkezőkben.
Kissé összerándul a gyomrom, amikor meghallom a zaklatóm kezét reccsenni, de még midig jobb eset, mintha valakit meglőttek volna.
Amikor a megmentőm azt az utasítást adja, hogy vegyem fel a pisztolyt, én gondolkodás nélkül leguggolok és felkapom azt. Azonban nem igazán áll jól kezemben a fegyver, így mikor ez lehetséges, át is passzolom egy jól irányzott dobással az érkező pasinak.
Sosem voltam egy atléta, de azt hiszem, ez most egy tökéletes dobás volt a részemről.
- Vigyázzon, kés van nála! – kiáltom ezután hirtelen el magam, amikor megpillantom, hogy a társa azonban mindezek után egy nem túl méretes képes kíván rátámadni Mr. Hatalmasra.
- Én meg közben hívom a rendőröket. – teszem hozzám izgatottan, de mielőtt tárcsázni kezdek, a készülékkel a kezemben elgondolkodom azon, hogy ez mennyire jó ötlet, mert ezt az idegen férfit se szeretném bajba keverni, hiszen csak miattam teszi azt, amit tesz.
Időközben az előző fegyvert tartó férfi fel akarna tápászkodni és gondolom bosszút állni, de ekkor nem gondolkodva – még sose csináltam ilyen – oldalba rúgom őt, hogy maradjon nyugton, ahol van!