Valaki azért lesz rendőr, hogy a világot jobbá változtassa, akkor is, ha lélekben minden nap belehal
Egyszerű megállapítás: imádom New York-ot. Bár alighanem mindenki így érez azzal a várossal kapcsolatban, ahol született, nevelkedett és él, én pedig tagadhatatlanul lokálpatrióta vagyok. A nappali is város gyönyörű, és élettel teli, de az éjszakai változata leírhatatlan. A fények lenyűgöznek, még most, ennyi év után is, a levegő pedig mámorító. A holdfény csillog az utakon és a járdán betonján, olyanná válik a tőle minden, mint a gyémánt, a belváros pedig olyan, mint egy kirakó, amit a jóisten a saját személyes szórakoztatására hozott létre. Fogj egy kockát, egyenlő oldalú kockát: egyik oldalán étterem, másikon drugstore, harmadikon házak, benzinkutak, plázák, mozik, és így tovább. Ismételd meg ezt a kockát minden irányban több százszor, add hozzá a a neonreklámok látványát, a felhőkarcolók magasba nyúló sziluettjét meg a tömeget, és megkapod a Nagy Almát. Igen, szívem mélyéből szeretem ezt a várost. Ugyanakkor viszont gyűlölöm is - mert minden sarkát elborítja a bűn mocsara. Bandaháborúk, drog, prostitúció, gyilkosságok egyvele alkotja a város Cerberosát. Most, mikor a nap úgy bukik le a szemben álló sokemeletes épület mögött, mint egy bábu, amit mesteri lövéssel terítettek le a vurstli céllövöldéjében, és miközben tányérokat készítek elő a vacsorához, az ablakon kibámulva szinte marokba fog ennek a különös kettősségnek az érzése. És ha már az ambivalens emócióknál tartok, hát akkor szívemre tett kézzel be kell vallanom, hogy az asztalnál kissé magába roskadva szégyenkező Miss Prestonnal kapcsolatosan is hasonló érzéseim vannak. Tisztában vagyok vele, hogy a viselkedésem alapjáraton is képes szélsőséges keretek között ingadozni, de amikor vele vagyok ez a képességem köbre emelkedik. Másodpercek alatt tudok eljutni vele a jókedvű nevetéstől egészen addig a pontig, hogy képes lennék megfojtani. Jelenleg ha megölnének sem tudnám megmagyarázni, hogyan értünk el a reggeli sokktól, és az egymáshoz dobált nem éppen kedves szavaktól odáig, hogy nemcsak jól elvagyunk, hanem a társam a lakásomban töltötte a napja bő felét, én pedig ahelyett, hogy a mai munkánk végeztével végre elbúcsúznék tőle, és visszatérnék a magányom nyugalmába, vacsorára invitálom. Általános vélekedés, hogy vagy előbb, vagy utóbb, de a stresszes meló mindenkinek elveszi a józan eszét. Talán a mostani viselkedésem már ennek előjele, vagy akár a kellős közepe. Bárhogy is, nem érdekel, mert azon kapom magam, hogy kimondottan kezdem kedvelni ezt a kiborító nőszemélyt, minden szájalásával, idegesítő beszólásával egyetemben, és abszolút nincs kedvem egyedül maradni. Egész pontosan úgy fogalmaznék, ha van valaki akivel szívesen eltöltök még némi időt, akkor az ő - és ez a reggeli "hátam közepére sem kívánom" hozzáállásomhoz képest jókora előrelépés. Ez egészen addig így is fog maradni, amíg valami megjegyzésével jó alaposan ki fog borítani, és erre - őt ismerve - bármely pillanatban reális esély adódik. Most azonban egy harmadik érzés fog el vele kapcsolatban, ennek semmi köze sem a jókedvhez, sem a "menj a fenébe" véleményemhez. Most nemes egyszerűséggel totális zavarban vagyok, ami érthető is, ha azt nézzük hogy alig két perccel ezelőtt teljesen váratlanul rám tapadt és megcsókolt. Persze, nyilvánvaló hogy nem ez volt az első csók az életemben, csak éppen... mondjuk úgy, felkészületlenül ért, és akkor még tényleg finoman fogalmaztam. Ahogy neki, nekem is kell néhány perc ahhoz, hogy visszataláljak egy viszonylag biztonságos talajra, és a pizzafutár érkezése meg a tálalás - bármily minimális is - most megadja nekem az esélyt arra, hogy kissé összeszedjem magam. Azt egyetlen másodpercig nem állítom, hogy teljes mértékben sikerrel járok ezen téren, de mikor visszafordulok hozzá, már képes vagyok normális mondatok megalkotására, és annak körvonalazására, hogy miért nem tartom ezt jó ötletnek. A picsába is, ha nem lennénk partnerek, semmi kifogásom nem lenne egy jóleső smárparti ellen, de a kettőnk közti munkakötelék önmérsékletre int. Még akkor is, ha lényegében jólesett amit művelt velem. Csak éppen minden sokkal, de sokkal bonyolultabb lenne általa, és legalább egyikünk fejében legyen annyi realitás, hogy meghúzzuk a határokat. - És szerinted én mit fogok csinálni, amíg te pofán vágsz? - teszem fel a kérdést egy halvány mosollyal a szám sarkában. Még hogy bosszút áll, ha fel fogom emlegetni ezt a momentumot... oh, abban biztos lehet, hogy fel fogom. Remek ütőkártya ahhoz, hogy csak úgy sutba dobjam, mintha meg sem történt volna. A következő szavaira viszont csak a szemöldökömet vonom fel. - Megtartasz? Mi vagyok én, kiskutya? - méltatlankodom összevont szemöldökkel, bár nagyjából annyi emögött a komolyság, mint az ő fenyegetése mögött. - Nincs kifogásom az ellen, ha napjában kétszer megsétáltatsz, de kiherélésről szó sem lehet! - emelem fel a mutatóujjamat. - Mellesleg mint mondtam, zacskós levesnél többet tőlem nem lehet elvárni a konyhában - vonok vállat. - Évek alatt már kitapasztaltam, hol lehet nem csak emberi fogyasztásra alkalmas, hanem egyensen isteni gyorskajákat kapni. Ha elviszel... - gondolkodom ismét a néven - Pepéhez, cserébe megismertetlek Miguellel, a taccok koronázatlan királyával. Asszem róla már tettem említést. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy te tudsz-e főzni - rugózom el a gondolaton. - Hibás megállapítás, hogy a férfihoz a gyomrán át vezet az út. Én úgy mondanám, a gyomrán ÉS a farkán át - cukkolom, most már csak azért is. Szimplán csak azért, mert tetszik, amikor elpirul, aztán legszívesebben belefejelnék a tálalópult csempézett tetejébe. Alig egy perce körvonalaztam a határokat, erre most én magam lépem fél lábbal át. Bár az talán javít ezen, hogy mindössze verbálisan teszem meg. Azt meg egyelőre nem tiltja semmi, eddig is elég kétértelmű megjegyzéseknek tettük ki egymást. Alighanem Miss Preston is érzékeli ezt, mert témát vált. Legalábbis részben. Most éppen a pro és kontra érveket veszi górcső alá, hogy ennek végeztével eldöntse, hol állok nála a jófejségi listán. - Hm, ez olyan mint egy mámoros ölelés - dünnyögöm a szemem forgatva, mikor arra a következtetésre jut, hogy a tulajdonságaim per pillanat a pozitívum felé billentik a mérleget. Kíváncsi vagyok, vajon meddig lesz ez így. Társam lerakja a tányérját, szemmel láthatóan befejezettnek tekinti a vacsorát. Két szelet pizzát evett meg, amit még csak soknak sem mondanék azok után, hogy a reggelin meg néhány kávén kívül semmi mást nem vett ma magához. Éppen szóra nyitnám a számat, amikor a fürdő felől érdeklődik. Megmutatom az irányt, és kissé elodázom a mondandómat. Az mégsem járja, hogy az ajtón keresztül fejtsem ki neki a véleményemet, míg ő kissé rendbe szedi magát. Megvárom amíg visszaér. Telnek a percek, elpakolom a pizza maradékát, sőt el is mosogatok, de Miss Preston még mindig nem bukkan fel. Homlokomat ráncolva bámulok a fürdő irányába, mintha csak szuggerálnám, hogy feltűnjön a folyosón. Mi a fenét lehet csinálni ennyi ideig? Te jó ég, remélem nem a szemeit bőgi szét a csók meg a roppant meglepett reakcióm eredményeképpen. Nem vagyok túl jó a vigasztalásban. Még két percet várok, türelmetlenül dobolva az asztalon, aztán úgy döntök utánanézek, mit művel éppen. Megállok a fürdő résnyire nyitva hagyott ajtaja előtt, és fülelek, de csak síri csendet hallok bentről. Oké, kissé kezdek megijedni, remélem nem arra a következtetésre jutott, hogy a sírás nem elég, és nem vagdalta fel vezeklésképpen az ereit. Horkanok egyet a gondolat hatására, mégis mivel tette volna, az elektromos borotvámmal? Tipródok még néhány másodpercet, mert nem akarom hogy leordítsa a fejemet amiért rátörök, aztán kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. - Preston... - köszörülöm meg a torkomat, és kopogok az ajtón, de nem érkezik válasz. Újra próbálkozom, ezúttal hangosabban, de még mindig halálos csend a felelet. - Öhm... figyelj, bemegyek oké? - kérdezem, és kissé kijjebb nyitva az ajtót bedugom rajta a fejem, készen arra, hogy azonnal el is kapjam, ha valami repülne felém. Első pillantásra meg sem találom, talán mert szemmagasságban keresem, kell hozzá pár pillanat hogy észrevegyem, amint a földön ücsörög, és fejét elég nyaktörő szögben a kádamra hajtva... ALSZIK. Beljebb settenkedem, megállok fölötte, és most tényleg nem tudom, mégis mit csináljak. Az első gondolatom az, hogy életre rázom, aztán bezsuppolom egy taxiba, és hazafuvaroztatom, de ezt az ötletet ahogy jött, szinte azonnal el is vetem. Teljesen ki van ütve, hullafáradt lehet, bármibe lefogadom hogy amint ringani kezd alatta az autó azonnal visszaaludna. Tekintetbe véve, hogy néhány hónapja kapcsoltam le egy taxist, akinek az volt a hobbija, hogy alvó, részeg, vagy kábult nőket vitt el az isten háta mögé, és erőszakolt meg, nem igazán van kedvem kísértetni a sorsot. Nem mintha nem nézném ki a társamból, hogy ne tudná megvédeni magát, de jobb ezt nem megreszkírozni. Végeredményben én is hazavihetném, de a fáradtságnak nagyjából azon a szintjén állok, mint ő maga is, és noha az anyósülésben kényelmesen el lehet szunyókálni, a volán mögött, miközben átvágok a belvároson, nem lenne díjnyertes cselekedet. Tulajdonképpen nem is tudom, miért túráztatom feleslegesen az agyamat, amikor már az első másodpercben eldöntöttem, mit tegyek, hacsa nem azért, hogy majd később ne vethessem a saját szememre, hogy nem vettem számításba minden lehetőséget. Lehajolok, két karomat Miss Preston alá csúsztatom, felemelem a földről, úgy tartva az ölemben mint ifjú férj az aráját, akivel most készül átlépni a küszöböt. - Na gyere, Csipkerózsika - mormolom, és kifelé indulok a fürdőből, a hálószoba felé. Társam megmoccan a karomban, motyog-dünnyög valamit, egyetlen szót sem értek belőle, ahogy azzal sem vagyok tisztában felébredt-e néhány pillanatra, vagy álmában beszél. Talán az utóbbi, mert nem úgy fest, mint aki ráeszmélt a helyzetre, legalábbis nem sikítozik, szabadulni sem próbál, és nem is vág sértéseket a fejemhez. Persze az is lehet, hogy nincs rá ereje, vagy hogy az adott helyzetben is komfortosan érzi magát. Addig meg sem állok, míg el nem érek az ágyam fölé. A két kezem foglalt, hát felemelem a lábam, azzal kotrom arrébb a takarót, és lerakom Miss Prestont a matracra. Tanakodom, hogy levegyek-e róla néhány ruhadarabot a nagyobb kényelem érdekében, de gyanítom hogy ezzel - az ébredése után - magamra vonnám az istentelen haragját, szóval inkább úgy hagyom ahogy van, csak a paplant igazgatom el rajta. Akaratlanul is elvigyorgom magam a gondolatra, hogy milyen arcot fog vágni reggel, ha rájön hogy a cikis ágyneműmben töltötte az éjszakát, aztán felegyenesedve megvakarom a fejem. Hát, tény hogy ő békésen alszik, csak éppen ezzel engem kitúrt a saját helyemről. Előkaparhatnám a vendégágyat, de az elektromos pumpa berregése alighanem felébresztené, így hát csak egy vállvonással mondok le róla. Kinyitom a gardrób ajtaját, előkotrok néhány plédet meg díszpárnát, és berendezkedem a földön, az ágy mellett. Nem állítom, hogy marha kényelmes lesz, de egy éjjelt itt is kibírok, és amúgy is aludtam már rosszabb helyen is. Részemről a részleges vetkőzés mellett döntök, csak a farmert dobom le magamról, boxerban és pólóban ereszkedem le a földre, és hasamig borítom be magamat egy könnyű pléddel. Teljes némaság és sötétség borul ránk, csupán a távoli neonreklámok fényei villóznak puhán a falon, némileg eloszlatva a szoba és az éjszaka áthatolhatatlan feketeségét. Hanyatt fekszem, két karom a fejem alá téve bámulom a plafont, aztán - a saját legnagyobb megdöbbenésemre - hangtalan, de totális hahotázásba kezdek. Ha azt gyanítottam, hogy a csóknál nagyobb meglepetés már érhet, akkor tévedtem. Szerintem nem is adódhatna a mostaninál szürreálisabb, ugyanakkor mulatságosabb helyzet.
Nem voltam soha forrófejű, vagy éppen meggondolatlan, ugyanakkor sokszor előfordult, hogy olyasmit csináltam amelyet már abban a pillanatban őrültségnek tartottam amikor már nem lehetett visszacsinálni. Számtalan olyan dolog van amire nem vagyok feltétlenül büszke, mégis a tévedéseim és az ostobaságaim éppen úgy hozzám tartoznak, mint azok amelyeket a mai napig helyesnek vélek. Még nem tudom, hogy mindaz ami itt ma történt pontosan melyik kategóriát fogja erősíteni, de az ahogyan a napot lezártam Mattson konyhájában a pizzára várakozva, elég komolyan billen az ostoba és eléggé megkérdőjelezhető lépéseim felé. Ha egy másodpercig hagyom a fejemben a gondolatot, és felteszem a kérdést, hogy ha visszacsinálhatnám, ha az idő abban a pillanatban megállhatna és nekem lehetőségem lenne dönteni,megtenném? Nem tudnám rávágni rögtön, hogy igen. Persze annak tükrében, hogy mit gondolhat most rólam, annak tükrében, hogy én mit gondolok magamról minden bizonnyal az lenne a helyes, ha visszacsinálhatnám. De nem tudom. Marad tehát az, hogy innentől sokszorosan is meggondolom, hogy mikor hagyom, hogy a fáradtság, vagy éppen a lelki nyomorom felszínre ömlése, esetleg egy meghittnek tűnő pillanat képes legyen egy efféle lépésre még egyszer sarkallni. Igaza van Brian-nek: vannak határok, amelyeket egyszerűen nem léphetünk át, még akkor sem, ha alapvetően érezhető már az első másodperctől kezdve, kivált amint egymásnak feszültünk, hogy valami volt ott a levegőben. Azt hiszem erre szokták mondani, akik hisznek a karmában, meg az efféle dolgokban, hogy rokon lelkek találkozása. Pokoli módon fáradt vagyok, és érzem, hogy a halántékomon lüktet ki az agyam. A korábbi aktákból egy-egy mondat jut eszembe, vagy éppen villannak be képek, esetleg olyan dolgok, amelyeket valamiért akkor és ott fontosnak véltem. Próbálom kimaszírozni a fejemből ezt a fajta letaglózó kimerültséget, de nem sok sikerrel. Szerintem még magamba dönhetnék Mattson kávéjából egy egész lavórral is - nem mellesleg jó kávét főz - akkor sem lenne semmi hatása. A csókot követő zavarom sem múlt el még nyomtalanul, és hálás vagyok a pizza érkezéséért meg azért a pár percért, amit Mattsontól kapok, hogy rendezzem az ábrázatomat és a lelkivilágomat. Igazából tudom, hogy ha most nem lennék túl egy pokoli módon fájdalmas szakításon, ha nem érezném egy ideje azt, hogy magam mögött akarom végre hagyni New York-ot, hogy majdhogynem könyörögni lennék képes a washingtoni fejeseknek, csak helyezzenek vissza, ha nem érezném azt a feszítő érzést, amit két éve, hogy nem tartozom ide….akkor valószínű jóval összeszedettebb lennék. Persze még akkor is benne lenne a pakliban Mattson bosszantóan erőteljes hatása, amit a kezdetek óta pofátlan beszólásokkal, és távolságtartást imitáló ridegséggel próbálok ellensúlyozni. Úgy tűnik hozzásegít a falak építéséhez az, hogy ugyanazon a véleményen vagyunk: az ügyre kell koncentrálnunk, és nem engedhetjük a személyes dolgok, vagy az efféle lelki megbillenések befolyásolják a sikerességünket. Ahogy azt sem szabad elfelejtenem, hogy mindkettőnket ugyanaz vezérel, ami a legelején: legyünk túl rajta és váljanak el szépen az útjaik. Hosszú távon ez amúgy sem működhetne. Vagy csak én vagyok ennyire betojva attól, hogy mi történne ha mégis átkukucskálnánk néha azokon a határvonalakon? Ez pedig mindig benne van.Össze kell végre szedni magam…. Tudom, hogy hamvában halt kérés részemről, hogy a történteket soha többé ne rángassa elő, ne üljön a képén a minden szempontból önelégült vigyor valahányszor szóba kerül - mert nem vagyok én sem naív, szóba fog - de már most tudom, hogy az első adandó alkalommal az orrom alá fogja dörgölni. - Hogy mit fogsz csinálni közben nem tudom. Valószínű elviseled…?- próbálkozom egy apró kijelentéssel, amelynek mégis valamiféle kérdés jellegű hangsúlya születik meg a végére. A kiskutyás hasonlaton azért elnevetem végre magam, és fejrázva nyammogom az első falatokat, miközben megemelem a kezem, és a mutatóujjam ingatom ide-oda. Prüszkölve engedem szabadon azt a nevetést, amikor végül lenyelem a falatot. - Kiherélés? Miért, én úgy tudtam már ki vagy.- kuncogok tovább, egy újabb falatot tömve a számba. Ekkor realizálom először, hogy bár a pizza isteni, de valahogy nincs étvágyam. Nem is éhes vagyok igazából, hanem rettentően fáradt. Talán meg kellene köszönnöm ezt a napot, hogy a roppant bosszantó és nyers modoromat képes volt az első napon elviselni, és még a lakására is felhozott. Legalább nem otthon kellett volna egyedül lennem. Bár ilyen alkalmakra ott van a tánc. Néha minden átmenet nélkül jelenek meg a stúdióban, ahol már tudják rólam, hogy végtelenül eklektikus a felbukkanásom, de olyankor órákon át képes vagyok csupán a zenére, és a partneremre figyelni. Kikapcsol. Legalább arra az időre. Sokáig azt hittem magamról, hogy botlábú vagyok, hogy semmi érzékem a ritmushoz, a zenével meg köszönőviszonyba sem vagyok. De a stúdió vezető tánctanára szerint mindenkiben ott szunnyad egy Travolta, vagy Ginger Rogers, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy a felszínre törhessen. Hát az enyém jó sokat váratott….igaz, soha nem is nagyon próbálkoztam vele igazán. Kivéve ha kicsit többet ittam a kelleténél. Egy ilyen alkalommal jöttem rá, hogy odáig vagyok az igazi latinos rumbáért. Az más kérdés, hogy mások ebből csak annyit láthattak, hogy egy erőteljesen spicces nőszemély vállalhatatlanul erotikusan mozog az igencsak fülledt zenére. - Én meg a főzés? Haha! - nevetek fel újra, egy szalvétába törölve meg az ujjaimat szépen komótosan. Lehet, hogy csapnivaló konyhatündér vagyok, de rendszerető és többnyire alapos. Josh szerint rend és tisztaságmániás, bár ebben nem jutottunk soha egyezségre. Ő mindent széthagyó művészlélek volt, és nem hiszem, hogy mániákusságnak számít, ha nem tudom elviselni a toronyba rakott mosatlanhalmot, vagy a szennyeskosár mellé dobált ruhákat. - A nagynéném nevelt fel, aki szintén nem volt éppen a konyhák nagy ismerője. Iskolai menzán, meg a két utcával lejjebb lévő kifőzdén nőttem fel, ennek okán soha nem is tanultam meg igazán főzni. Eleinte nem volt hozzá érdeklődésem, később meg már időm. A kiképzésem alatt az egyik gyakorlótársam tanított meg nekem pár dolgot. Szóval egy jó angol reggelit el tudok készíteni, de ebben ki is merül minden tudományom. Tudom, most buktam, hogy feleségül vegyél.- tettem bűnbánóan a kezem a mellkasomra, mímelt ajkbiggyesztéssel adva az elkeseredett csalódottat. Aztán csak elmosolyodom, és végignézek rajta, egészen a nadrág elejéig, majd vissza az arcára. - A farkán át? Javíts ki ha tévedek, mert meglehetősen hiányosak az anatómiai ismereteim, de eddig úgy tudtam a férfiak a farkukkal nem szoktak enni, csak a szájukkal. Bár lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok a pasikról. Mea culpa!- nyitott tenyerem ismét a szívemre simult, és félrebillenő fejemmel, ezúttal bocsánatkérést játszottam el, de az ajkaim mögött bizony ott bújkált a kibukni készülő nevetés is. A második szelet pizza már meglehetősen nehezen fogy. A fáradtság sokkal erősebb, ahogy a fejemben lévő fájdalmas lüktetés is. Némi hidegvíz, meg egy kis légzőgyakorlat helyre fog kapni, legalább addig ameddig taxit hívok és hazamegyek. Ideje lenne. Brian is fáradt azt hiszem….bár nem mondta, de látom rajta. Már így is túl sokáig időztem nála, és ha nem ajánlja fel a pizzát, akkor valószínű már itt sem lennék. Lehet jobb lett volna, mert megkíméltem volna magunkat pár kínos pillanattól. Énhülye…. A fürdőszobában hallom a fűtés egyenletes hangját, azokat a különös és mással össze nem téveszthető zajokat, amik itt szoktak lenni, az efféle esti csendben. Leülök a kád elé, hogy némiképp rendezzem a gondolataimat, és próbáljak erőt gyűjteni, de minél tovább ülök ott, annál jobban kezd kimenni az erő a végtagjaimból. A zsibbadás mindenemet eléri. Szinte kocsonyássá válok, és az agyam utolsó józan szeglete még kopogtat, hogy fel kellene állni és kimenni, de a testem már nem tud hozzá alkalmazkodni. Az álom hirtelen jön, és nem tudom útját állni. Elsodor…. Hogy mire emlékszem? Talán egy kopogtatásra, és Mattson hangjára, mintha valami mély kútban lennék, és ő a peremén áthajolva beszél hozzám. De annyiszor koppan a szavainak visszhangja a kőfalon, hogy mire lejut hozzám elmosódott értelmetlenség lesz belőle. Hallom, hogy beszél hozzám, csak nem tudom mit. Aztán az arcvizének illata közelről csapja meg az arcomat. Apró fuvallatot kavarva jut el hozzám….az előzőek emlékét hozva felszínre. A csóknál éreztem ugyanezt. Mint a friss esőt kapott erdő nyers illata. A testem mintha magától emelkedne….de nem….mintha felemelne valaki. - Brian? - motyogom, bár magam számára is érthetetlenül a keresztnevét, a karom pedig egy nyak köré kulcsolódik. Ki akarom nyitni a szemeimet, de valami kegyetlenül makacs erő nem engedi. Az álom végérvényesen magába szippantott.Hogy ezután mi történik már végképp nem érzékelem, ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen elaludtam az új társam otthonában.
A hajnali derengés beszökik az ablakon. Nem is értem miért látom ilyen különösnek az ébredező napot, amikor a lakásom spalettái kellően zártak és a fekvése is nyugati. Ismeretlen illatok burkolnak be. Lassan kezdem nyitogatni a szemeimet, miközben próbálom a homályból kivenni, hogy mégis hol a búbánatban vagyok? Nehezen ébred a testem után az agyam, holott előző éjjel az mondta fel legelőször a szolgálatot. Az első amivel szembe találom magam Leonardo, a tini nindzsa, az elmaradhatatlan két katanával próbálja kaszabolni a semmit...nem messze tőle Szecska mester valamiféle imádkozó sáska pózban. Becsukom a szemeim majd újra kinyitom….kezdem azt hinni, hogy valami infantilis lakásán vagyok, vagy szimplán kitúrtam egy gyereket az ágyából, amikor a korábban alig létező agyam végre helyre rakja az információkat. Mattson lakásán vagyok….Mattson lakásán….Mattson ágyában….HOGYMIIIII????!!! Riadtan eszmélek fel, próbálva visszaemlékezni, hogy mikor ütöttem úgy ki magam, hogy nem emlékszem arra, hogy mi is történt. Történt egyáltalán valami? Megcsókoltam. Ez biztos. De aztán...édesistenem! Add, hogy nem veszítettük el annyira a fejünket, hogy meggyaláztuk a Tini Nindzsákat! De hiszen nem is ittunk, csak ettünk. Mi volt abban a pizzában? MInt Lázár a feltámadás után, hirtelen és majdhogynem váratlanul ülök fel, és nézek gyorsan körbe, keresve, hogy hol van Mattson, ha én az ő ágyában? Meg is találom, csak nem szemmagasságban, hanem az ágy mellett a földön, valamiféle plédekből eszkábált szükség priccsen. Vagy hát nem is tudom….a földön aludt? Éppen akkor kezd ő is ébredezni, én meg oldalra fordulva a könyökömre támaszkodom, és még visszafekszem. Megnyugtató azért némiképp a tudat, hogy a ruháim rajtam vannak. - Szeretném megkérdezni, hogy mi a francot keresek az ágyadban, de azt hiszem a válasz inkább nekem lenne kellemetlen. Bocs ha esetleg…..de amúgy tényleg, mi a francot keresek az ágyadban?-rázom meg a fejem, és a szemkontaktust megszakítva a hátamra fekszem, a két karomat a fejem alá teszem. Oldalra fordulva látom meg a digitális óra vöröslő számlapját az éjjeli szekrényen. Hajnal 5. Jah, nagyjából erre van beállva a biológiai órám, teljesen mindegy, hogy mikor fekszem le. A plafont bámulom, és magyarázok neki. - Mindjárt magamhoz térek, és lelépek, eskü.Mert ha még itt maradok a továbbiakban újbb és újabb ütőkártyákat adok a kezedbe magam ellen. Bár még azt sem sikerült feldolgoznom, hogy nálad aludtam. Mondjuk lényegesen kényelmesebb ez az ágy, mint otthon a föld. Már vagy egy hete nem aludtam rendes ágyban. Amúgy bocs, hogy kitúrtalak.- nézek oldalra végül, hogy éppen mit csinál, és ekkor látom, ahogy meglibben a takaró, hogy boxerben van. - Basszus! Mondd, hogy nem csináltunk semmit az éjszaka. Mármint ruha van rajtam, de az vissza is kerülhetett…..Mattson! Mondd, hogy az egyetlen bűnöm, hogy egy infantilis ágynemű között töltöttem az éjszakát egy olyan pasi ágyában, akiről reggel még a keresztvizet is leszedtem.- ….és akit megcsókoltam, még ugyanaznap, tíz óra leforgása alatt. Hát, az én fejemben sem minden kerek.
Valaki azért lesz rendőr, hogy a világot jobbá változtassa, akkor is, ha lélekben minden nap belehal
Miss Preston lesmárolt, és most itt alszik az ágyamban. Monthy Python-i jelenetbe illő a helyzetkomikum ha jól belegondolok, már csak abból kifolyólag is, hogy reggel még úgy nézett rám, ahogy egy jól kifejlett csótányra szokás. Van az a sűrűn hangoztatott mondás, miszerint "a sors keveri a kártyákat", nahát ennek a közhelynek a valóságtartalmát akkor fogja fel igazán az ember, amikor maga is a pakli lapjai közé keveredik. Egyébként még mindig megdöbbentő számomra társam pálfordulása az irántam való hozzáállásában, nem is nagyon tudok magyarázatot adni rá, hacsak azt nem, hogy valószínűleg őt is a kelleténél jobban megzavarta a partneresdi, és hirtelenjében elég nehezen kezelte az ennek köszönhetően felállt helyzetet. Na persze a szélsőséges hangulatingadozásait figyelembe véve azt sem tartom teljesen kizártnak, hogy valójában nem bannolták a fehérgallérosok közül, hanem simán meglépett, és azóta is bőszen keresik egy nyuginyíllal, egy szép fehér kabáttal, meg egy jókora lepkefogó hálóval. Vigyorgok egyet a gondolaton, aztán az oldalamra fordulok, próbálok kissé kényelmesebben elhelyezkedni, több-kevesebb sikerrel. Preston bezzeg nyugodtan húzza a lóbőrt, egy méterre tőlem, meg kb fél méterrel felettem, és teljes elégedettséggel szuszog álmában, amitől akkorákat ásítok jómagam is, hogy csaknem kiakad az állkapcsom a helyéről. Remélem horkolni nem fog, azt nem bírom - hogy velem kapcsolatban ezen a téren mi a helyzet nem tudom. Eddig még senki nem panaszkodott rám, én meg olyankor alszom, ebből kifolyólag nem hallom önmagam. Ha esetleg mégis hangosabban álmodom majd a kelleténél, reggel úgyis a tudomásomra fogja hozni a maga kiborító, mégis mulatságos stílusában. Lehunyom a szemem, az utolsó gondolatom az, hogy vajon milyen arcot vágna Gottie ezt a békés együtt - legalábbis egy helyen - alvást látván. Ezen a gondolaton újra mosolygok egyet, aztán Preston egyenletes légzése gondoskodik róla, hogy néhány órára körülöttem is megszűnjön a világ.
Hunyorogva térek magamhoz, és mikor résnyire nyitom a szememet, látom a plafon táján kintről beszűrődni a reggeli fényt. Egész pontosan még nem a megszokott ragyogás ez, sokkal inkább szürke, ködös-tejes, jelezvén hogy nagyon hajnalra jár az idő. Ezen az agyamon éppencsak átsuhanó gondolaton könnyedén átlépve már csaknem visszaaludnék, de ekkor az ágyam olyan hangot ad ki, mint a kutya amikor a lábára lépnek, ettől kipattannak a szemeim, és az első amit látok hogy Miss Preston olyan hirtelen dobja magát ülésbe, mintha póktenyészetet fedezett volna fel a párnáján. Noha csak profilból figyelem, a kócos haja, meg a kissé kába vonásai nyilvánvalóvá teszik, hogy ő is most tért magához, és igyekszik összerakni a kirakóst, hol van és hogyan került oda. Amikor aztán az utolsó részlet is helyére kerül a fejében, engem kezd kutatni a tekintetével. Nem kerül nagy erőfeszítésbe, hogy megtaláljon, akkor visszahanyatlik, és monologizálni kezd a plafonnak. - Neked is jó reggelt - dünnyögöm reggeli rekedtes hangon. - Bár, ahogy látom - vetek egy pillantást az órára - még mocskosul korán van - az én számomra legalábbis. Ritkán kelek fel ebben az időpontban, de társam tesz róla, hogy az éjszakai nyugalom utolsó maradéka is elillanjon a szememről. Egy jókora sóhajjal követem Preston példáját, felülök és megmozgatom a vállaimat, eléggé megsínylették a porcikáim az éjszakát, meg a padló keménységét. Tekintettel arra, hogy nem vagyok egyedül, lemondok a minden tisztességes férfi felkelését követő szertartásról, és nem kezdem el igazgatni legbecsesebb részemet, helyette beletúrok a hajamba, és nekitámasztom hátamat a falnak. - Ugyan már Preston - legyintek - egy egész paklira való kártyát adtál már a kezembe. Eggyel több vagy kevesebb mit számít? - kérdezem, aztán a következő mondatok hallatán kimeregetem a szemeimet, és döbbent felháborodással fordulok felé. - Ez most komoly? - horkanok fel olyan hangon, ami egy orknak is becsületére válna. - Hogyhogy nem csináltunk semmit? Te tényleg nem emlékszel? - hitetlenkedem. - Hát ez igen. Mert ami azt illeti, nagyon is sok mindent csináltunk - araszolok kissé közelebb az ágyhoz, és fél karral rátámaszkodom a matrac szélére. - És tényleg csodálatos volt. Ki sem néztem volna belőled ilyesmit - kap a hangom valami kéjes dorombolásra hasonlító mellékzöngét, aztán úgy döntök megkönyörülök társamon, és nem sodrom a kelleténél közelebb a szívrohamhoz. - Csak hogy emlékeztesselek rá: végigolvastunk egy csomó aktát, hülyéskedtünk, vacsoráztunk, aztán lesmároltál, és végül a fürdőmben tértél nyugovóra - sommázom az este eseményeit. - És hogy a kérdésedre is válaszoljak, a karjaimban hoztalak be ide, aztán engedtem hogy kisajátítsd az ágyamat. Vagy nem ilyesmire gondoltál? - kajánkodom még mindig kissé álmosan, de az a tény, hogy már ébredéskor kissé kiakaszthattam Prestont felér számomra egy kávéval. Ahogy látom nála is, mert csak az utolsó szavaimat követően kezd magához térni a sokkból. Kikecmergek a takaró alól, és hátat fordítva társamnak magamra rángatom a farmeromat. Nem vagyok éppen prűd típus, de akkor sem tartom etikusnak, hogy rám tapadó boxerben a farkamat mutogassam neki, ami ennél a sztreccs típusnál jóval szembeötlőbb, mint a bővebb szárú változatnál. Közben elfojtok néhány nyögést, meg egy-két szapora káromkodást, mert a jelek szerint tényleg öreg vagyok a padlón töltött éjszakákhoz. Per pillanat mind a lapockáim, mind a gerincem sikítva tiltakoznak a mozgás minden formája ellen, és a csigolyáim most alighanem úgy kapaszkodnak egymásba, mint Stallone meg a nő a Cliffhanger ikonikus jelenetében. Mikor újfent szalonképesnek mondom magam, Preston felé fordulok, aki még mindig olyan borzasan és álmosan gubbaszt az ágyneműhalom közepén, mint egy árva bagolyfióka. - Lásd kivel van dolgod, egy reggeli kávéra még a vendégem vagy - vágom zsebre a kezeimet. - Aztán javaslom, hogy menj haza, és hozd rendbe magad. Én meg addig bemegyek az őrsre, és elintézem az engedélyt - skiccelek fel egy programajánlatot. - Szóval ki az ágyból, partner! Persze ha még szükséged van egy kis időre, hogy álmodozz olyasmiről, ami meg sem történt, megértem. Ebben az esetben türelmesen várok odakinn, amíg elszórakoztatod magad - vigyorodom el meglehetősen pofátlanul, aztán a következő pillanatban iszkolok is gyorsan az ajtó felé, még mielőtt Preston hozzám vágná a párnát, vagy esetleg az ébresztőórát, ami már jobban fájna az előző opciónál.
Ritkán részegedem le annyira, hogy totális black out legyen a dologból. Általában az a tipus vagyok, aki szeret a józan eszénél és a tisztán látásánál maradni. Ettől függetlenül nem állítom, hogy nem fordult elő, nem is kevés alkalommal, hogy olyasmire ragadtattam el magam, amit aztán később nem feltétlenül vállaltam volna fel. Most azonban teljesen józan voltam, leszámítva azt az apró kis tényt, hogy rettentően fáradt is voltam egyben. Hosszú napok voltak mögöttem, melynek nem elsősorban a munkához volt köze, sőt ahhoz volt a legkevesebb. A magánéletem alapos renoválásra szorult, és egyelőre még csak esélyét, vagy jobban mondva értelmét sem láttam a benne tomboló őskáoszból kimenekülni. Azt hiszem volt egy olyan elméletem is, mely szerint a problémák megoldásának elodázása, vagy tudomásul nem vétele idővel úgyis megoldja majd magát a probléma forrását. Vagy valami ilyesmi. Éppen ezért akár beismerem akár nem, tulajdonképpen még jót is tett Simon nekem azzal, hogy erre az ügyre állított, lehetőséget biztosítva ezzel arra, hogy ne a saját sebeimet nyalogassam, sokkal inkább a feladat hatékony megoldására törekedjek.Ettől függetlenül nem állítom, hogy a mai napot úgy terveztem ahogy véget ért. Nem feltétlenül és minden helyzetben vagyok spontán. Szeretem előre látni a napi beosztásomat, és leginkább szeretek a saját ágyamban aludni ha lehetséges. Utóbbi időben ez úgy módosult, hogy a saját otthonom padlóján. Mégis, ma éjszaka valahogy hosszú idő után először aludtam igazán jól. Nem tudom, hogy ez azért volt, mert nem voltam egyedül. Hogy rajtam kívül még ott volt a szobában Mattson, és valahogy jól esett az egész, még ha tudat alatt is, hogy nem vagyok a saját szuszogásom tölti be a szobát, amiben éppen vagyok. Nem szoktam horkolni. Illetve ezidáig senki nem állította az ellenkezőjét, szóval szeretném azt hinni, hogy nem szoktam. Általában éberen alszom, van amikor képtelen vagyok eljutni a mély álom fázisába. Kivéve ha biztonságban érzem magam. Ha olyan helyen vagyok, ahol jól tudom, hogy semmi baj nem történhet velem. Tudom, hogy nem kellene itt lennem. Már akkor tudtam, amikor a fürdőszoba padlójára csusszantam, és a fejem a kád szélén koppant halkan. Már akkor tudtam, amikor utolsó gondolartmorzsáimmal még taxit akartam hívni, hogy hazamenjek. Tudtam, hogy mit kellene csinálnom és normál körülmények között így is tettem volna, de azt is tudtam, azon túlmenően, hogy baromi fáradt voltam, hogy nem akarok egyedül maradni. Persze ez nem azt jelenti, hogy mostantól minden nap itt fogok dekkolni, kisajátítva Mattson teknőcös ágyneművel telepakolt ágyát. Egészen az ébredésig még csak tudatában sem vagyok annak, hogy a hazatérésem csupán fejben született meg, és lehet, hogy az maradt meg bennem, hogy ez nem csak terv maradt, hanem meg is tettem. Van a fáradtságnak egy olyan szintje amikor a valóság összemosódik a félálommal. Nálam elképzelhető, hogy éppen ez a pont jött el, éppen ezért ért váratlanul és ismeretlenül a reggeli ébredésem helyszíne, vagy éppen az, hogy mi a csudát keresek itt. Lassan kezd körvonalazódni, hogy mi is történt előző nap, aztán este, végül az utolsó mozaik is a helyére kerül, és világosodom meg, hogy egyrészt kitúrtam a helyéről a társamat, másrészt itt maradtam nála éjszakára, harmadrészt ruhástól fekszem az ágyban (jegyzem meg, csak remélni merem, hogy ez a ruha nem került le egyszer rólam éjszaka és aztán vissza…..persze ki az a hülye aki, ha történik is valami, utána újra toposan felöltözik….nonszensz) Nem állítom, hogy nem volt már egy-két kellemetlen reggelem, vagy ébredésem, valaki olyan oldalán, akivel előző nap meglehetősen jól éreztem magam, bár a folytatás sokkal inkább a felfokozott lelkiállapotnak volt betudható, semmint az alkoholnak. De azok az ébredések fizikailag is valaki mellett történtek, gyakorta összegabalyodva a másikkal. Valahogy a reggel olyan maradéktalanul képes elmosni az előző éjjel kissé homályos és a realitást messzemenőkig nélkülöző aranyló illúzióját. A futó kapcsolatok, vagy az egyéjszakás kalandok egyik kellemetlen hátulütője, hogy mindig olyan kínos, és kellemetlen a búcsúzás. Hiszen nem mondhatjuk, hogy majd még beszélünk, vagy majd még találkozunk, vagy nem így akartuk, és talán a jövőben rohadtul kellemetlen lesz egymás szemébe nézni. Mattson esetében azonban másról van szó. Legalábbis remélem, hogy megnyugtat: valóban nem történt semmi, azon kívül, hogy roppant pofátlan módon elaludtam nála. - Igenis számít! Biztos, hogy van ebben a lakásban valami, ami képes az emberek viselkedését befolyásolni. Nem tudom….titokban van valami bizbasz géped, és amikor nem figyeltem bekapcsoltad….vagy nem tudom. Mégis mi a fenééért aludtam el itt nálad?- még mindig nem fér a fejembe, és csak tényleg abban reménykedek, legalábbis az ostoba csókom után, hogy semmi mást nem csináltam amivel magamat hoztam meglehetősen szar helyzetbe. A felháborodott arcát látva azonban valahogy az én arcomból kifut a vér. Baszki! Ne….ne...ne….nemnemenem...csak rázom a fejem, a szemeim elkerekednek, ahogy farkasszemet nézek a társammal és megpróbálom leolvasni az arcáról mégis mi a fenét csinálhattunk amire nem emlékszem….Úristen! Boxerben van. Rajtam ruha van. Ugye nem...orálisan nem...jézusisten! Még jobban elképedek, az ajkaim is elválnak egymástól, apró “O” alakot formálva, de csak egy hangosabb sóhaj szökik ki belőle amikor dorombolva, mint egy elégedett basa, arról nem beszél, nem nézte volna ki belőlem, amit végül csináltunk. Lassan ott tartok, hogy a szívem ezerszeresen pumpálja a vért, és majd kiszakad a helyéről, én meg azt kívánom, hogy nyíljon meg alattam a föld és süllyedjek el, de sietve, mert nem hiszem el, hogy félálomban orális örömökben részesítettem Mattsont. Hát nekem tényleg elmentek otthonról? Mégis mi a francért csináltam ilyet? Már éppen kérdezném, hogy miért nem állított le, vagy ébresztett fel….amikor elkezdi sorolni, hogy mi mindent csináltunk valójában. Természetesen az istenverte csókot nem lehetett kihagyni. - Menj a picsába, Mattson!- nyögöm, amikor végül a hátamra fordulok megint és még annak ellenére is megkönnyebbülést érzek, hogy valóban kisajátítottam az ágyát.Oldalra fordítom a fejem, és látom az önelégült képét, amint a matracon támaszkodva figyeli milyen tökéletes hatást ért el a felvezetése. - Vigyorogj csak! Élvezd ki a győzelmed, te dög! - nyújtom ki rá a nyelvem mint valami kis bolond kölyök, de közben azért én is vigyorgok. - Hehe! Tudod te azt jól, hogy mire gondoltam. Te is arra gondoltál, hogy gondolni fogok, amikor belekezdtél, szóval ne álszenteskedj, mert fejbe csaplak az egyik kispárnával!- nyúlok is az említett ágynemű után, de végül mégsem dobom meg vele, mert lassan kezd feltápászkodni. A hangokból ítélve nem volt éppen a legkényelmesebb fekhely a padló. Nem csodálom. Nekem is beletelt pár napba mire megszoktam. Miközben Mattson magához tér én is megint ülő helyzetbe tornázom magam, és próbálok a kócos hajamból valami vállalhatót varázsolni azzal, hogy áttúrom. Eredménytelenül. Még kócosabb lettem. Felhúzom a lábaim, és egy ideig még úgy gubbasztok ott, mint a fióka aki nem akarja elhagyni a jó meleg és biztonságot adó fészket. Ásítok is egyet, de a kávéval kapcsolatos invitálásra csak a fejem rázom. - Kösz, rendes tőled, de majd otthon kávézom. Szerintem a legjobb lesz ha mihamarabb lelépek.- simítom át párszor a tarkómat, és helyeselve bólogatok arra, hogy ő majd elintézi az engedélyt. Közben ledobom magamról a takarót, és már éppen szállnék kifelé, amikor nem bírja megállni, hogy ne csapjon oda még egyet az elmúlt éjszakával kapcsolatban. A pofátlan vigyorát látva csak összevonom a szemöldököm, és az előbbi párnáért nyúlok. Lendítem, és dobom is felé…. - Figyelmeztettelek Mattson!- lendítem meg a párnát, de már csak a zárt ajtón puffan, mert Brian egyszerűen kimenekült. Kell legalább tíz perc mire annyira rendbe kapom magam, hogy a taxis ne akarjon egyből egy hajléktalan szállóra fuvarozni az otthonom helyett. Hívok is magamnak egyet, mert nem akarok lutrit, hogy sikerül egyet leintenem vagy sem. Igazából azt sem tudom pontosan merre vagyok Brooklyn-on belül. Brian-t a konyhában találom, éppen a kávéját készíti el. A hűtőn lévő post it tömb legfelső kék papírjára felfirkálom a privát számom. - Egy ilyen csodás éjszaka után alap, hogy megadom a számom, bééééééjbi.- húzom el az utolsó szót vigyorogva, aztán magamra kanyarítom a székről a bőrkabátom. A mobilom a zsebembe süllyesztem. - Tíz perc múlva itt a taxim. Ha végeztél Gottie-nál, akkor csörgess meg! Bent leszek én is. Szerintem felhívok pár régi arcot Washingtonban, hátha lesznek arrafelé is használható információk a professzorról.- intek neki, miközben az előszoba felé igyekszem. - Jah és Mattson! Kösz mindent. Hagyom el végül a lakását, és hazafelé a taxiban azon gondolkodom, hogy végülis Mattson nem rossz társnak. Ha valaki így figyel a másikra, ahogy ő figyelt rám tegnap éjjel, arra rá merem bízni az életemet. Ahogy ő is bízhat bennem. Igen….még ha nem is feltétlenül akartuk ezt az egészet, mi jó páros leszünk. Nem klasszikus zsarupáros, de jók leszünk.
Kezdőlap
