A tükörben nézem magam, hogy mennyit változtam, és még mi lehet előttem. Már nem vagyok ugyanaz az ember, mint voltam, sokat változtam, de én úgy hiszem ez a változás csak külsőre igaz, belül nem érzem, hogy változtam, még mindig úgy hiszem, hogy ugyanaz az Elliot vagyok, csak más bőrben. Sokat fogytam, hála a diétának, és annak, hogy nem akartam feladni, hogy edzeni járok. Az életem is sokat változott, már nem kiabálnak rám a folyosóról, hogy itt jön a dömper vagy a kedvencem vigyázz az útból, átmegy rajtad az úthenger és ezek. Már nem kapom meg őket, nem vagyok a közutálat tárgya sem. Azt nem mondom, hogy boldogabb lett az életem, mert eddig is az volt, inkább csak könnyebb. Nem kell elbujdosnom, nem kell menekülnöm minden elől, mert nem akarnak engem bántani minden alkalommal. Amíg husis voltam is ott volt nekem egy idő után Baby, nem voltam egyedül, és mindig felvidított, még ha nagyon nem is próbálkozott. Szegénnyel nagyon nem voltam kedves az elején, de szerintem érthető volt, hogy nem voltam az, mert ő sem volt velem. Amikor még nem ismerte Briant nem volt bunkó, de igazából kedves sem, közömbös voltam a számára, míg én már az első alkalommal szívecskékkel a fejem körül bámultam őt. Rajongás volt az egész, és én azt akartam, hogy az is maradjon, de minél tovább figyeltem őt, annál biztosabb voltam, hogy ez sokkal másabb.
Volt egy alkalom mikor éppen nem basztattak a folyosón, csak mert nem voltak ott, mert becsengő után volt egy kicsivel, engem mindig kiengedtek a szekrényemhez. Ott pakolásztam, de amint becsuktam valaki nekem jött, láttam, hogy nem figyelt az orra elé, de ellépni már nem tudtam sajnos. Későn esett le, hogy Baby az aki belém ütközött, ő az aki emiatt hozzámért, és ellépve nem az undort láttam az arcán, csakhogy dühös. Nagyon az volt, puffogni is kezdett, hogy miért nem figyeltem, el kellett volna állnom az útjából, de elhallgatott, a szép száját becsukta, pedig nagyon jó volt hallani, ahogy beszél, átéléssel, hiába szidott engem, amiért nem figyeltem. Eljutott a csinos kis fejében lévő agyáig, hogy nem én voltam a hibás, és azonnal bocsánatot kért, még egy mosolyt is kaptam, amitől megremegtek a lábaim, és tudtam, hogy én ott elvesztem. Ott tudtam, hogy szerelmes vagyok, visszavonhatatlanul, hiába tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, én éreztem, hogy végem.  
Ezek után minden nap vezettem a naplómban róla egy részleget, ami csak arról szólt, hogy mennyire szeretem, de sosem fog észrevenni, és, hogy hiába bunkó velem olykor, én nem tudok haragudni rá. Brian rontotta el, én ezt már akkor is éreztem, és nagyon utáltam érte, de hát ezt nem lehet csak úgy elmondani neki, amikor soha nem beszél velem.Meg egyébként is egy kis senkinek éreztem magam, még most is így érzek, de nem vagyok már egyedül, mellettem van.
- Minden rendben haver? Nagyon elkalandoztál - Ethan hangja húz vissza a jelenbe, aki egy üveg vizet tart elém, én pedig bólintok, hogy rendben, de csak nem hagy, le is ül mellém, és vállba lök. - Na mesélj... Csak nem megint a nőd körül forogtak a gondolataid? Bár, ha nekem olyan barátnőm lenne, én is csak rágondolnék, mindenhogy, de főleg meztelenül - ezen ő jót nevet, a baj csak az, hogy nekem nem tetszik annyira.
- Azért, ha lehet az én barátnőmre ne gondolj meztelenül, mert tudod együtt zuhanyzunk, lehet elcsúszol véletlenül - ezen csak jobban nevet, hiszen tudja, hogy nem tenném meg, túl jól ismer, hiába olyan, mint egy rossz Ken baba, tudja, hogy mit szabad és mit nem. Soha nem voltam nagy barátkozós vele is itt találkoztam, ő és Baby volt az, akik segítettek nekem abban, hogy leadjak jó pár kilót, szóval nem voltam egymagam ebben hatalmas szerencsémre. Azt hiszem nekik, és anyámnak lehetek a leghálásabb, ők voltak azok, akik mindig mellettem voltak, sosem hagytak magamra, és tényleg csak nekik köszönhetek mindent. Minden nehézség ellenére mindig mellettem volt valaki, és hiába lehet szánalmas, ápolták is a lelkem, mert én abban sosem voltam jó. Én mindig csak elnyeltem ezeket, nem érdekelt ki mit mond, csak csendben tűrtem, belülről viszont mindig mart. Ennek külső nyomai jelenleg nincsenek, maradandóak soha nem is voltak, egy-két zúzódott csont volt, vagy monokli, feldagadt arc, egyik sem volt olyan fájdalmas, mint az a rombolás, amit a lelkemen végeztek. Baby mégis ott volt, hogy helyrehozza, mindent kijavított, még azt is, amihez nem volt köze, apám hiányát is ő hozta rendbe. Hiába változtam meg külsőre, belül mégis semminek érezném magam nélküle, egy rakás szerencsétlenség lennék újra.
- Na itt az emlegetett szamár - pattan fel Ethan, és megy a fekvenyomó géphez, én pedig emelem a fejemet, és Babyt pillantom meg bejönni. Nem érdekel, hogy más is őt nézi, tudom, hogy nem lesz neki más sohasem. És nevetség tárgyává se tenne, pedig volt egy pillanat, amikor majdnem szakítottunk a bizalmatlanságom miatt. Az első együtt töltött éjszakánk után nem mentem be suliba, nem akartam, mert féltem, hogy minden amit olyan jónak véltem egy otromba tréfa, amit ellenem találtak ki. Féltem, hogy csak játszott velem, és nem szeret, minden amit mondott csak azért volt, hogy még jobban elvesszek az érzéseimben, és aztán visszamenjen Brianhez. De nem így volt, és ez majdnem tönkretett minket, mégis itt vagyunk. Ő is, és én is.  - Végre itt vagy - lépek hozzá mosolyogva, és magamhoz ölelve még egy csókot is nyomok ajkaira. Vele teljesek a mindennapjaim, és ha ő nem lenne, én nem is tudom mit kezdtem volna magammal. Egy iskolaváltás sem mentett volna meg a sok megaláztatástól, ő adott nekem erőt mindig mindenhez.
- Mehetünk haza? - mosolya a mai napig levesz a lábamról, és egész nap csak nézném elveszve, a világomról nem tudva. A válaszom csak egy egyértelmű bólintás, még zuhanyozni sem hagy elmenni, mert otthon akar lenni már, én pedig nem ellenkezem. Otthon is van zuhany, és lehet nem is egyedül kellene, hanem vele, úgy pedig már jobb lenne.