Justin and Madison

Montana is waiting for us

Jessica Hyde irigylésre méltó szépség volt. Örökké kócos vörös, göndör loknikkal és hatalmas, kíváncsi tengerzöld szemekkel. Nagyjából azóta volt a barátom, hogy New York-ba költöztünk, és az egyetem tanulmányi osztályán összefutottunk. Azt hiszem látta rajtam, hogy igazi, elveszett kisvárosi lány vagyok, aki nem feltétlenül van tisztában az itteni szokásokkal, vagy vette még fel ennek az örökké pezsgő metropolisznak a ritmusát. Nemes egyszerűséggel szétszórtam az összes létező papíromat a folyosón, és a huzat másodpercek alatt beterített vele mindenkit, beleértve Jessicát is. De ő volt az egyetlen aki segített összeszedegetni. Beszédbe elegyedtünk, ő meg mellém szegődött és segített mindenben. Más volt a szakirányunk, más dolgok érdekeltek bennünket, tulajdonképpen a külsőnk is nagyban különbözött, ahogy a származásunk és a neveltetésünk is, nem beszélve a jelenlegi életünkről, mégis a legjobb barátom lett az idők során.Az egyetlen, tulajdonképpen. És abban is az egyetlen, aki tudta, hogy mi zajlik otthon a falak mögött, hogy a testvéri szeretet egy egészen másféle módját élem meg a bátyámmal. Nem osztogatott miatta kéretlen tanácsokat, de ha a véleményére voltam kíváncsi, hát kertelés nélkül megmondta. Bármikor. Ezt a tulajdonságát pedig kifejezetten szerettem, és elég sűrűn ki is használtam, ami azt illeti.
- Mi a helyzet Dan-el? Kavartok még?
- Hát, egy hete járunk. Vagy valami olyasmi. Őszintén szólva még én sem tudom. Azt sem, hogy mit érzek.
Nem akartam hazudni, ez volt az igazság. Minden kapcsolatom,amellyel próbálkoztam, hogy találjak valami normális, valami vállalható, társadalmilag elfogadott kapcsolatot elég csúfos kudarcba fulladt. Akartam, szerettem volna, csak éppen az érzelmek nem voltak teljesek. Hiányzott belőlük valami. Azt a valamit, ami azt hiszem egy apró részem volt, kitörölhetetlenül Justin birtokolta. Éppen ezért sosem tudtam egyetlen ilyen helyzetben sem kiteljesedni, ami már gyakorlatilag az elején halálra ítélte a próbálkozásokat is.Éreztem, hogy bennem van a hiba, ahogy azt is, hogy talán egyszer, idővel majd sikerülni fog.
- Justin tud róla?
Jogos kérdés volt,és teljesen logikus. Tekintve, hogy a kapcsolatunkat úgy szőtte át a féltékenység, vagy a másik iránti olthatatlan birtoklási vágy, hogy az már szinte félelmetes volt. Miközben igyekeztem kitörni, ugyanazzal a lendülettel rántott vissza magához a gondolattal, hogy talán elveszítem. Azt pedig képtelen voltam elviselni. Egy csapdában vergődtem, amiből azt sem tudtam egyáltalán ki akarok e szabadulni.
A fejemet ráztam, és elfordítottam azt, miközben a lépcsőn ültünk Jessa meg én. Az utcát néztem, a szélükön álló, egekig érő platánfák dús, nyári lombjait, a meghajló, majd elcsendesedőn egymásnak simuló leveleket. Mielőtt elutazunk a bátyám meg én, még a barátnőmmel akartam tölteni az utolsó estét. Meg akartam győzni magam arról, hogy jó ötlet egy pár napra elutazni Montana-ba, West Glacierbe. Eredetileg egy kóbor, bolond ötlet volt, mely szerint talán ideje lenne legyőzni a magasságtól való félelmemet. Justin megígérte, hogy megtanít az alapokra, meg aztán ott lesz velem, nem lesz semmi gond. Különben sem nagy hegyekről van szó, és amúgy is sosem sodorna veszélybe. Hittem neki. Ahogy mindig hittem azóta, hogy megismertem. Csuda tudja miért, de bíztam benne. Talán azért, mert bízni akartam. Olyan nagyon vágytam arra, hogy legyen valaki az életembe, aki a családom, aki fontos a számomra, aki törődik velem. Providence az a kisváros, ahol egy lány álmokat szövöget, de nem ott valósítja meg, hanem világgá indul. Nem kötött oda semmi, bár azt hiszem, hogy mióta eljöttem, kicsit mégis kínoz a honvágy. Ott nőttem fel, anya ott van eltemetve….és ott ismertem meg Justint. Vajon idővel mindenki így érez, aki maga mögött hagyja a szülővárosát? Nem tudtam megszokni New York-ot, de az egyetem ide kötött, és talán az a tudat is, hogy ebben a minden szempontból ezerszínű, és ezerféle lelket számláló nagyvárosban mi sem számítunk majd csodabogaraknak. Nem is számítottunk. Akkor mi is volt a baj? Nem tudom. Őszintén. Talán csak én csinálok bolhából elefántot. Visszafordultam Jessa felé, a lábam mellett megigazítottam a nagy kézipoggyászt, meg egy kisebb méretű hátizsákot. A szükséges holmik nagy részét Justin hozza majd a kocsival, és jó szokásához híven, nagyjából negyed órás késésben van.
- Nem ártana mesélned neki Dan-ről, mert az nem feltétlen lesz jó, ha magától jön rá. Mármint Dan-nek nem feltétlen. Te is tudod, hogy Justin nagyon be tud gőzölni ha rólad van szó. Emlékezz csak Kriss Hobbs-ra. Csak annyi volt a bűne, hogy megfogta a kezed az egyetem előtt, és ezt Justin látta.- bólintottam, bár azt hiszem a mérlegnek ez csupán az egyik serpenyője, az éremnek az egyik oldala. Bár az én féltékenységem sokkal mélyebb és sokkal nehezebben kiadható volt. Én belül emésztettem magam, noha azt hiszem a haragom a felszínre kívánkozott. Időnként rombolni tudtam volna….bármit ami a kezem ügyébe kerül.
- El fogom mondani. Ha hazajöttünk. Nem akarom ezt a pár napot ilyesmivel elrontani. Azt akarom, hogy jó legyen. Megérdemeljük. Ha azt vesszük ez lesz az első igazi nyaralásunk mióta együtt vagyunk. Olyan helyet akartam ahol hegyek is vannak, és semmi nem emlékeztet arra ahonnan jöttünk és arra sem ahol most vagyunk.
Nem vagyok benne biztos, hogy értette, vagy egyáltalán érteni akarta ezt. Egy ideje része ennek az egész kapcsolatrendszernek, és nem tudom hibáztatni azért, mert nem feltétlenül fogja fel, vagy érti és értelmezi a helyzetünket. Néha nekem, nekünk sem teljesen felfogható.
- Mikor jöttök vissza?
- Talán öt nap múlva, de lehet több. Igazából még nem döntöttük el. Minden attól függ mennyire érezzük jól magunkat, vagy mennyire sikerül túlélnem a hegyeknek csak a puszta látványát is.
Jessa elnevette magát, és a könyökével megbökte az oldalamat.
- Aztán ha visszajöttél minden mocskos részletre kíváncsi leszek.
Én is nevettem mikor a könyökömmel visszaböktem az oldalát, majd finoman, alig érzékelhetően de mégis őszinte szeretettel hajtottam a fejem egy másodpercre a vállára.
- Sosem hagynálak ki belőle. Nem is lehetne. Addig nyúznál, amíg nem mesélek…
Még mondtam volna valamit, azonban az utca közepén felbőgött a Honda ismerősen búgó motorja,és egy sietős fékezéssel a bátyám megállt Jessáék háza előtt. Felmarkoltam a poggyászaimat, felálltam, majd a hátizsákot is a vállamra vettem, és megölelgettem Jessicát. Mikor kibontakoztam az öleléséből a barátnőm a kocsi felé intett, üdvözlésképpen, aztán nekem is kalimpált még párat. A csomagtartóba dobtam a holmikat, aztán beültem Justin mellé az anyósülésre.
Friss gyöngyvirág illatát vonszoltam be magammal a tisztított kárpit citrus illatú aromája közé. A fejem oldalra fordítottam, és végignéztem rajta. Nem szóltam egy darabig, összeszorítottam az ajkaimat, végül csak kibukott belőlem a megjegyzés.
- Késtél.- volt ebben az egy mondatban valami számonkérő, valami borzasztóan féltő és féltékenységet sugalmazó, valami rossz érzés, valami bánatos, valami lemondó. Lebiggyesztettem az ajkam és megvontam a vállam.
- Igaz Jessa meg én mindig tudunk miről beszélgetni. De akkor is.- tettem hozzá durcásan. Hiányzott. Mindig hiányzik. Sokszor már akkor hiányzik amikor épp csak elválnak reggel az útjaink. Pedig tudom, hogy a nap végén találkozunk majd. Mégis.
Aztán gondoltam egy merészet. Nem tudom miért, talán még mindig az előbbi durci munkálkodott bennem, egyszerűen megemelkedtem, vigyázva, hogy ne lökjem sebességbe a váltót, és kerüljek ki minden fontosabb műszert átpakoltam magam az ölébe. A lábaimat behajlítottam és a két combom közé fogtam őt. Karom a nyakára tekeredett. Orrom nekisimítottam az orrának,és párszor összepiszéztem, majd egy apró csókot leheltem az ajkára. Végül összeszedtem magam, és ha nem tartott vissza, akkor áttornáztam megint magam a visszafelé irányba is, hogy megint az anyósülésen üljek. Ha vissza tartott volna, úgy kérleltem volna a hatalmas boci szemekkel, hogy engedjen visszaülni. Így vagy úgy, de készen álltam az indulásra.
- Hoztál mindent? Azok a beazonosíthatatlan holmik, amik néha úgy csörögnek mint a rablánc, kötelek, túlélő felszerelés, defibrillátor, ha újra kellene éleszteni, meg egy halom gumicukor. Könyörgöm mondd, hogy nem hagytad azt a sok gumicukrot az asztalon! Írtam üzit is. Megkaptad? Ugye hoztad?- néztem rá könyörgő pillantásokkal, aztán sóhajtottam egy nagyot.
- Jól van, befejeztem a pörgést. Le kellett ezt valahogy vezetni. Mehetünk. West Glacier jövünk!- emeltem a két kezem a magasba és a levegőbe boxoltam, amikor Justin végre elindult.

Úticél

To Madison

Mióta tavaly itt jártam, azóta tudtam, hogy el akarom hozni Madisont is. Szemet kápráztató tájak, tiszta levegő, csendes környezet – tehát minden, ami New Yorkra nem igaz. Régóta élünk már itt, és úgy igazán egyszer sem mozdultunk ki több napra, hát igazán idejét láttam már ennek a kiruccanásnak. Az már egy teljesen másik téma, hogy míg neki azt mondtam, csak kirándulni megyünk, és megtanítom a hegymászás fortélyaira, addig nekem ennél valamivel komolyabb, kalandosabb terveim vannak. Meglepetésnek szánom, aminek vagy örülni fog, vagy arcon csap. Erre már csak Montanában fog fény derülni.
Rossz szokásomhoz hűen ismét kések. A pontosságomat inkább azokra az időkre tartogatom, mikor szponzorált tartalmat kell csinálnom, vagy versenyre megyek. Nem azért, mert fontosabbak lennének nála, hanem mert tudom, hogy míg Madstől csak rosszalló tekintetet, és pár nem túl kedves szót kapok, addig a karrieremben elég sok minden forog kockán, a hírnevemtől kezdve a díjazásomig.
Végül megállok a barátnéja háza előtt, és halványan mosolyogva integetek vissza Jessica felé. Kedvelem ezt a csajszit. Épp egy pubban voltunk Madisonnal, iszogattunk, szórakoztunk, mikor megpillantottam őt egy másik társaságban. Hamar felkeltette az érdeklődésemet, és kész is lettem volna lekoptatni Madisont, befurakodni a pasik és nők csordájába, csak hogy vele tölthessek el egy kis időt, de az őrangyalom úgy gondolta, közbelép. Mielőtt én odabaktathattam volna, kiszúrták egymást, és nagy üdvrivalgásban üdvözölték a másikat, én pedig nem nagyon tudtam hova kapni a fejemet. Szerencsére hamar felvilágosítottak, hogy ki-kicsoda, a többi pedig, ahogy mondani szokták, történelem.
- Te pedig végre nem csaptad be az ajtót. Ügyes vagy, szívem - pimaszul elmosolyodom. - Baleset volt, és dugóba kerültem, de jöttem, ahogy tudtam - nem szokásom magyarázkodni a késéseimet illetően, csak ha tényleg nyomós indokom volt rá, mint ahogy most. - Jó illatod van, Mads - teszem hozzá őszintén.
Azonnal megértem, mit szeretne, ezért a kezemmel lenyúlok az ülés alá, hogy hátrébb tolhassam magamat, és ezáltal ne kelljen a fenekének a dudán ülnie. Kicsatoltam az övemet, hogy még kényelmesebb legyen elhelyezkednie – már amennyire a kocsi belmagasságától telik -, és kezemmel segítettem a pozícióváltoztatást. Tenyereim a combjáról hamar áttértek a fenekére, a puhatolózó csók után viszont nem engedtem azonnal vissza, hanem kértem tőle egy valamivel szenvedélyesebb, és határozottabban hosszabbat. - Látom Jesst továbbra sem zavarja, ha ezt csináljuk a közelében - sandítok oldalra, a barátnője felé, aki még mindig kint van a verandán, és vigyorogva néz minket. Valahol akkor tudtam meg, hogy Mads mesélt neki rólunk, mikor egy közös filmnézős est közben, kicsit sem zavartatva magát ült át az ölembe, a lehető legfélreérthetőbb pozícióban, és adott pár csókot. Valahogy úgy nézhettünk ki, mint most, annyi különbséggel, hogy akkor a kérdő, ide-oda forgolódó fejemen mindketten rettentő jól derültek, mert se Madison, se Jessica nem tűnt úgy, mintha ebben bármi különleges, vagy szokatlan lenne, én meg nem igazán tudtam hova tenni a történteket – aztán persze beavattak.
Hagyom visszaülni az anyósülésre, és én is visszatérek az eredeti helyemre. - Elhoztam-e mindent… persze, téged csak a gumicukor érdekel, nem az, hogy mi más van még a táskámban. De ha már gumicukor: kettő a nagy táskában hátul, egy a hátizsákomban, egy pedig a kalaptartóban. Na kösd csak be magad, mert addig nem megyünk sehova - felelem ellentmondást nem tűrően, és amint eleget tesz a kérésemnek, egyesbe is teszem az autót, majd intve még egyet Jessicának, kifordulok a kapubejárójukból.

[…]

A repülőt, még a késésemmel együtt is kényelmesen elértük. A 3 és fél órás út rettentő hamar eltelt, hol egy kis csendes pihenővel, hol a nap történéseinek megbeszélésével, hol pedig annak a filmnek a megnézésével, amire Mads kért meg, hogy töltsek le még az indulás előtt.
Fogtunk egy taxit, aki elvitt minket egy közeli telepre, ahonnan autókat lehet bérelni. A tulajjal már pár héttel előre lebeszéltem, hogy körülbelül egy hétre ki szeretném bérelni az egyik SUV-jüket, hogy kényelmesebb legyen West Glacierbe az eljutás. - Na, szép autót választottam? - állok meg végül a járgány mellett, ami egy 2015-ös Nissan Rogue személyében köszön vissza. Mindig is akartam vezetni egy ilyet, de eddig egyik helyen sem tudtam bérelni, csak itt. Miután bepakoltuk a cuccainkat, készen is álltunk rá, hogy megtegyük a reptér, és a szállásunk közti körülbelül fél-egy órányi távolságot. Még azt is hagytam Madisonnak, hogy vezesse egy kicsit az autót – mi több, ragaszkodtam hozzá.

[…]

- Meg is érkeztünk. Te menj előre, kérd el a kulcsot, addig én kipakolgatom a cuccainkat, és a bejáratnál találkozunk. Vagy ha bejutsz, akkor majd ne zárj ki, ha kérhetlek - nevetek fel, miután leállítottam a motort a parkolóban, és kikapcsoltam az övemet. Tenyeremet a combjára csúsztatom, és áthajolok az oldalára, hogy egy csókot nyomhassak az ajkaira, majd a nyakára. - Na de vonszold csak azt a formás kis fenekedet, nem érünk rá örökké! Vagyis ráérünk, de akkor itt fogok rád mászni fényes nappal, a parkolóban - vigyorodom el, majd még tapsolok kettőt, ezzel is az indulásra unszolva őt. Egy búcsúsimítást, és -csókot még azért kap tőlem, de aztán kihúzom a kulcsot és kiszállok az autóból. Kicsit megnyújtóztatom a tagjaimat, megropogtatom a gerincemet és a nyakamat, majd veszek egy nagy levegőt, és neki is látok magamra pakolni azt a két tonna cuccot, amit magunkkal hoztunk.
Nem férfi az, aki nem tudja megfordulás nélkül elcipelni magával az összes táskát. Biztosra veszem, hogy ha így tettem volna, akkor hamarabb odaérek, minthogy így egyensúlyozgatva próbálok haladni, de egye fene! Így legalább tudom, hogy Mads már rég ott lesz, és nem kell várnom rá.
Belépek a már kinyitott ajtón, és lepakolok mindent a földre, mielőtt bezárnám azt. - El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk. Mit szólsz a helyhez, fel tudtad már deríteni? - fordulok az irányába... már ha tudnám, hogy merre van éppen.

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

Meglehetősen rosszul hazudok, és még rosszabbul tudom leplezni ha valamit megpróbálok elhallgatni. Jessának amúgy igaza van. Abban mindenképp, hogy színt kellene vallanom Justinnak, azzal kapcsolatban, hogy megint van valaki, akivel megpróbálok valami normálisabb kapcsolatot kialakítani. Nem mintha a miénk nem lenne az...csak...Nincs csak. Tény, hogy az érzések erősek, hogy semmi és senki nem lesz aki ezeken a jövőben bármikor is képes lesz változtatni,ugyanakkor jogom van ahhoz, hogy a társadalom által is elfogadott kapcsolat keretein belül is megkíséreljek boldogságot vagy éppen jövőt keresni. Abba mondjuk még nem  gondoltam bele, hogy mi van, ha számomra nem létezik más opció, ha nem létezik olyan, hogy társadalmilag normális? Mi van, ha egyszerűen bárhogy hadakozom, bárhogy is lépek a jövőben, az utam úgyis vissza fog hozzá vezetni. Ahogy visszavezetett már számtalanszor, és ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Meg persze én is. Mégis….valahogy úgy van vele az ember, hogy az utolsó másodpercig reménykedik akkor is, ha tudja, hogy esélytelen a küzdelem.
Azt hiszem a legjobbkor jött ennek az utazásnak az ötlete, noha nem voltam benne biztos, hogy neki tetszeni fog, hogy olyan messzire kell mennünk. Végsősoron le lehetett volna autózni Long Beach-re is, de őszintén szólva ki akartam szakadni innen. New York tulajdonképpen egy állomás az életemben, egy menedék, ahol el lehet rejtőzni, ahol nem kér rajtam számon senki semmit. Talán ez volt az utolsó lökés, ami végül elvitt Providence-ből. Nem volt kedvem senkinek magyarázkodni a saját érzéseim miatt, nem volt kedvem ahhoz, hogy az emberek idővel suttogjanak rólam. Rólunk. Itt mégsem voltam otthon. Volt egy hely ahol éltünk, ahol talán néhanap még jól is éreztem magam, de kicsit még kerestem a helyem. Nem tudtam, hogy hol lenne az a hely, ahol azt tudnám mondani, hogy otthon vagyok. Talán mindig is Providence volt az, csak éppen nem becsültem. Nem tudom. Fiatal vagyok még talán, hogy az élet meglehetősen veretes és filozófikus kérdéseiről gondolkodjak, de a helyzetem cseppet sem egyszerű. Szeretnék én előre tervezni, de nem tudok. Képtelen vagyok tovább látni annál, hogy Justinnal akarok lenni, miközben olyan eszement és végletekig őrült módon keresem a lehetőségét annak, hogy kiszakadjak ebből a fullasztóan csodás érzéskupacból, amit ő generál bennem. Ha meglátom, tudom, hogy sose leszek képes elszakadni tőle….ha viszont egyedül hagy, ha napokig még azt a rohadt telefont sem képes felvenni, akkor megfogadom, én ezerszer megfogadom, hogy véget vetek ennek az egésznek. Ez nem éri meg. Aztán újra felbukkan, átölel, belém temeti az illatát, és én tudom, hogy megéri. Ez az érzés, ez az egész mindent megér. Még azt is, hogy ha úgy alakul egyszerűen és gondolkodás nélkül dobjam Dan-t. Pedig amúgy rém cuki azokkal az újszülött kenguru szemekkel.
Elbeszélgettem volna én Jessel napestig is, azzal nem volt gond, mi mindig találtunk témát. Nem csak a pasikat illetően, hanem úgy a világ dolgairól is, a szülei szépen lassan tönkre menő házasságáról. Ami a staten island-i idilli lila akác köz egyik kőkemény alappillére volt, a külvilág szemében a rendíthetetlen kapcsolat, valójában a felszín alatt rogyadozott már évek óta. Jessa szerint el fognak válni, és talán jobb is lenne, mert a fojtogató légkör, amiben egész nap léteznie kell, az a csendes, hangtalan közöny talán még annál is rosszabb, mintha állandóan ordítoznának egymással. Én el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy valakivel idáig jussak. Vajon ezzel jár a társadalmilag elfogadott kapcsolat? Hogy idővel az egész összeborul mint kártyavár a hirtelen feltámadó szélben? Nem is tudom.
Végül Justin, ha jó alapos késéssel is, de befutott, én meg úgy ugrottam fel a lépcsőről, mint aki most érzékelte, hogy tűzforró. Jessa megszokta, hogy ha a bátyám megjelenik, akkor én gyakorlatilag vak és süket leszek nagyjából minden másra. Majdhogynem még rá is. Próbáltam ellene tenni, tényleg, csak nem megy. Sajnálom, ez valamiféle kényszer, valami, ami felőle árad és arra késztet, hogy ha duzzogva is időnként, de hozzá menjek. Haragszom. Tényleg. A késés miatt, és mert szent meggyőződésem, hogy nő van a dologban. Hogy miért ez a fixaideám nem tudom, valahogy mindig ez van bennem, pedig az esetek nagy többségében tényleg nem nőről van szó…..vagy nem csak arról.
- Neve is van annak a balesetnek és dugónak, vagy maradjunk csak abban, hogy tényleg így volt?- dunyorgom még mindig durcás sértettséggel, de azt ő is érzékeli, ahogy én is, amint megérzem a közelségét, hogy ez az egész másodpercek alatt fog elpárologni belőlem. Végülis tök mindegy kivel volt és meddig, úgyis visszajön hozzám. Mindig visszajön. Ettől még ki tudnám tekerni annak a ribancnak a nyakát.
Mire az ölébe fészkelem magam, hogy indulás előtt még emlékeztessem rá, hogy mindez megtörténhetett volna már korábban is, és talán másra is jutott volna idő a reptér előtt, ha nem késik. Így aztán marad egy csupán tényleg pár perces összegabalyodás. Elnézek én is oldalra Jess felé, és előre hajolok a nyakához, leheletemmel simogatva a nyak finom bőrét, belenevetve egy apró kis vidámságot a megjegyzésén.
- Gyertyát azért nem fog tartani ne aggódj! Nem mellesleg minden apró részletről tud...minden….egyes...apró….részletről.- a szavak közepette csókokat csenek az arcának jobb feléről, a pisze orra hegyéről, a csókolnivalóan veszettvörös húsos ajkainak tetejéről és végül az álláról, amit finoman meg is harapok. A szenvedélyes csókja közepette az oldalán simítom végig a kezem, és bár nagyon erős a késztetés, hogy a felsője alá nyúljak, végül nem teszem. Ez mégiscsak egy viszonylag jó környék, és Jessának itt kell még egy darabig élnie, nem akarom, hogy az ablakok mögött, a csipkefüggönyök takarásában álldogáló, unatkozó kertvárosi feleségek pletykáljanak, és lenézzék egy autóban hetyegő barátnő miatt.
Kissé elhúzódva tőle hallgatom tovább derülten arról, hogy mi mindent hozott. Jessára tett megjegyzése meg engem lep meg mindig. Mai napig azt hiszem hihetetlen neki, hogy az alapvetően konzervatív családban felnőtt és viszonylag jó nevelést kapott középosztálybeli lány, mint Jessica mégis hogyan képes elfogadni a kettőnk viszonyát. Pedig a válasz roppant egyszerű: ő a barátom, és egy barát gondolkodás és kérdés nélkül elfogad a másikból. Még akkor is ha az első megjegyzése valami olyasmi volt, hogy “aztarohadtélet!” Ő meg ezt nem nézte volna ki belőlem.
- Miért, mi más van még a táskádban? - teszem fel a költőinek szánt kérdést, miközben visszavackolom magam az anyósülésre, hogy visszaigazítsam a felsőmet, és némiképp rendezzem a hajamat is. Oda vagyok azért ha összekócol, nem tudom miért, de a hajam kifejezetten olyasmi, amiért meg tudok veszni, ha belemélyeszti az ujjait.
- De ugye nem bontottad fel egyiket sem? Nem mintha nem adnék belőle, majd később, ha odaértünk vagy ilyesmi….jól van, jól van kötöm már! De kis despota valaki!- öltök rá nyelvet, majd a tőlem megszokott örömujjongással, amit mindig produkálok ha valami boldogság ér végre kezdetét veszi az utazásunk.

[...]

Jócskán benne jártunk már a délutánban, és inkább az estéhez járt közelebb az idő már, mire lekászálódtunk a repülőről. Őszintén szólva a film, amit letöltött Justin halálosan unalmas volt, kétszer sikerült közbe bealudnom a vállán, de mindig felébresztett, mondván ha már én kértem, leszek szíves végigszenvedni vele. Voltam szíves, mert igaza volt. Bár az ajánló alapján jobbra számítottam. Mondjuk az oka lehetett a fáradtságnak az is, hogy a repülőt nem nagyon bírom, és nem sokat aludtunk az éjjel Jessával, mert szinte hajnalig beszélgettünk.
West Glacier-ben kocsit béreltünk, és amikor Justin megjelent a slusszkulccsal letoltam a szememről a napszemüveget, és úgy néztem végig a járgányon, ahogy egy igazán mutatós pasin szokott az ember.
- Szép. Szép nagy. Sok minden elfér benne.- vonogattam meg a szemöldököm derülten, és egy apró sikkantással meg egy nyakba ugrással reagáltam arra, hogy Justin ragaszkodott, hogy én vezessek egy kicsit. Úgy búgott a kezem alatt a kicsike, mint basszus akkord hajnalban egy jazz club előtt álldogálva.
Sosem jártam korábban még Montana festői és filmbe illő hegyei között.Igazából életem során Providence-en kívül nem nagyon voltam sehol. Pénzünk nem igazán volt nagyobb kiruccanásokra, és őszintén szólva később meg már azért nem mentem, mert nem akartam anyát egyedül hagyni. Tudtam, hogy veszélyes. Leginkább önmagára nézve. Ha kellően kiütötte magát, még enni is elfelejtett, pedig volt már egy enyhe cukorbetegsége is. Justin nem egyszer próbált elrángatni különféle utazásokra, ha lehetősége volt rá, hogy vigyen valakit, de sosem mentem. Pedig nem mondom, hogy nem vágytam világot látni. Gyerekkoromban elképzeltem, hogy bejárom majd az összes kontinenst és minden nagyvárosból hozok majd egy hűtőmágnest amiket egy szobafalra fogok kipakolni. Tele lesz vele egy egész fal….aztán az életem úgy alakult, hogy húsz évesen a legnagyobb távolság amit megtettem addig az Fall River volt. Persze sosem mondtam le igazán arról, hogy egyszer mégis megvalósítom ezt az álmomat. Még előttem az egész élet, nem? Nem maradtam le semmiről….azt hiszem….remélem.
Még mindig csak ámuldoztam, amikor immáron Justinnal a kormány mellett álltunk meg a szállásunk parkolójában. Én meg csak néztem, a távolban elnyúló hósipkás hegyeket és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehet élni, ott a fenyvesek között megbúvó apró kis házakban? Vannak vajon arra efféle házak, vagy túl sok ilyen jellegű filmet néztem volna?
- Mi? Jah! Ahhhh!- jön egymás után a suta, gyerekes majd elgyengülő reakció a combomra simuló kezére, meg a csókjára. Érzem a türelmetlen várakozást a leheltének mentolos zamatát, a hely friss illata is mintha szépen lassan a bőre alá kúszna. Valahogy furcsa dolgokat hoz ki az emberből az itteni levegő.
Kacér nevetésem még mindig csilingel a megjegyzésére reagálva, hogy akár a parkolóban képes lenne nekem esni, miközben elindulok, hogy a recepción becsekkoljak, és elkérjem a bungallónk kulcsait. Kicsit hasonlít azokra a faházakra, amiket apukák szoktak építeni a csemetéiknek a kertben a fa tetejére. A fából ácsolt teraszról belátni egy jó nagy részt a hegyekből. Csodálatos lesz a kilátás, ebben biztos vagyok. Miközben a bungalló felé sétálok derülten állapítom meg, hogy Justin még mindig a csomagokkal küzd, hogy ne kelljen több részletben fordulnia, szóval úgy tűnik én fogok előbb a házhoz érni. Segíthetnék neki, de hol marad akkor az önérzete? Inkább addig is bekapcsolom a frigót, és hűtésre állítom, elindítom az elektronikus rendszert, amihez kaptam instrukciókat a portástól. A konyhát próbálom éppen felderíteni, és talán egy kávét is lefőzni, mert a repülőn úgy két órája felszolgált fekete rettenet, inkább instant zacc volt, semmint kávé.Itt egész pofás kis készülék van, igaz annyi gombbal mint egy NASA irányítópult, szóval még ismerkedem a masinával. Hol a csudába lehet ezt bekapcsolni? Próbálom kiokoskodni, és előre hajolok, alkarral rákönyökölve bűvölöm a kávémasinát, a fenekem hátratolva, amikor meghallom a bátyám hangját a hátam mögül. Pontosan egy időben azzal, amikor végre sikerül találnom egy kék gombot, amin a START felirat díszeleg. A gép felzúg, pittyeg legalább tizet és mellé még Justin hangja. Felsikoltok, fel is ugrok, kis híjján majdnem lesodorva a pultról a kávéfőzőt, egy tálcányi helyes narancssárga bögrét, “West Glacier is the new Heaven” kék színű felirattal. Megpördülök, és a kezemben lévő konyharuhával, amit a pultról markoltam fel, Justin felé indulok, és jó alaposan, bár inkább csak vicces jelleggel csapkodom meg vele a vállát.
- Francokat ijesztgetsz! Épp ismerkedem a kávéfőzővel. Gondoltam jót fog tenni a repülőn kapott borzalom után. Amennyi gomb van rajta, szerintem maga George Clooney hologramja fogja felszolgálni a kávét, ha elkészül.- nevetek, majd félredobom a pult felé a konyharuhát és a nyakába csimpaszkodom.
- Melyik legyen előbb? A kávé, vagy a kilátás?- hajolok rá az ajkaira, és egyértelmű, hogy kilátás alatt nem csak a körteraszt értem….de tagadhatatlanul az is érdekel.


Úticél

To Madison

Vajon hol lennék most, ha nem hagyom, hogy az édesanyám halála utáni magány eluralkodjon rajtam? Ha nem taszítottam volna el minden segítséget, ha hallgattam volna az okosabbakra? Valószínűleg egy laborban dolgoznék kutatóként, vagy az egyetemen tanítanék kezdő oktatóként. Család, gyerekek, talán még ezekben is részem lehetne. Rettentően unalmasan hangzik, ugye?
Ehelyett mim van most? Szponzorok vesznek körbe minden oldalról, egy-két márkának a reklámarcává is váltam, sorra utazhatok el a szebbnél szebb országokba, és még sorolhatnám. Kész idill, élem az amerikai álmot – gondolhatja rólam bárki. Mégis van egy kisebb bibi, ami megszakítja ezt az egészet, és ami, ha kiderülne, valószínűleg romba döntene mindent, amit az elmúlt bő 5 évben felépítettem. Olyan tabut döntünk meg ezzel, amelyet a felvilágosult – bár még mindig túlérzékeny – 21. században is ferde szemmel néznek az emberek. Én nekem nincs olyan ember az életemben, akire rá merném bízni ezt a titkot, hogy mi miféléket művelünk a kettőnk magányában, és bevallom őszintén, mikor Jessről tudomást szereztem, akkor sem különösebben repestem az örömtől. Máris eggyel több ember tudott a kettőnk viszonyáról, mint amennyivel ki vagyok békülve. De úgy néz ki, hogy őt ez nem érdekli annyira, hogy keresztbe tegyen nekünk, szimplán azért, mert úgy tartja kedve. Csak csúnyán össze ne vesszenek Madisonnal.
Ami azt illeti, a családomról nem sokat beszélek, még ha kérdeznek is. Nem kell senkinek sem tudnia arról, hogy mennyire diszfunkcionáltak vagyunk. Nem szégyellem Madisont, szó sincs erről, szimplán csak úgy érzem, hogy mindkettőnknek az a legjobb, ha nem verjük nagydobra, hogy közös apánk van.
- Higgyél csak, amit akarsz. Elmondtam, ami történt, de nem fogom a szádba rágni - jó lenne, ha egyszer végre a késésemet nem annak tudná be, hogy éppen valami fiatal csajszit döngöltem, és amiatt nem tudtam időre érkezni. Volt már erre is példa, de általában vagy okom volt a késésre, vagy szimplán lusta voltam időben összekapni magamat. De neki aztán jöhetek a kifogásokkal, úgysem fogja elhinni, hogy nem nő van a dologban.
- Igen? És mit szól hozzá? Remélem legalább irigykedik rád. Mármint attól eltekintve, hogy a féltesóddal kufircolsz - most már azért sajnálom, hogy ennyit késtem, abba a tizenöt percbe sok minden beleférhetett volna még az indulásunk előtt. Így is sikerül elérnie nálam egy olyan izgalmi állapotot, amelyet nehéz lesz türtőztetnem Montanáig. Hogy szégyellem-e, amiért ennyi elég hozzá? Abszolút nem, ezt csakis magának köszönheti, és szerintem ő is egy sajátos bókként fogja fel ezt a fajta reakciómat.
- Ami téged érdekel, az két csomag gumicukor, és szerintem ennyit elég is mondanom - nevetek fel, ahogy válaszolok az érezhetően költőinek szánt kérdésére.
- Persze, Mads. Én és a gumicukor - míg ő megeszik tíz csomaggal, addig én a savanyúból csipegek két szemet, nagyon maximum ötöt. Nem azért, mert annyira vigyáznék az alakomra, egész egyszerűen csak nem vagyok oda a túlcukrozott édességekért.
Közelebb hajolok hozzá, miután bekötötte magát, és a nyakába csókolok, majd a fülébe suttogok. - Nem úgy tűnt, mintha máskor annyira bánnád, hogy ilyen vagyok - vigyorogva csókolok még egyet a füle mögötti területre, aztán mintha mi sem történt volna ülök vissza a helyemre, és indulok a reptér felé.

Milyen ironikus, hogy gyerekkoromban egyenesen rettegtem a repülőktől, most pedig helikopterekből ugrálok ki nagyobbnál nagyobb magasságokból, csupán egy ejtőernyővel a hátamon, mindezt szimplán azért, mert élvezem. Sok minden megváltozott bennem az anyám halálát követően, ezzel teljes mértékben tisztában vagyok. Ha ő még az élők sorát gyarapítaná, akkor valószínűleg továbbra is ott élne bennem a repüléstől való félelem, ugyanúgy egy félig-meddig visszahúzódó, anyuci pici fia lennék, és valószínűleg Madisonnal sem találkozok. Vagy legalábbis nem ilyen korán. A halálát követő években eluralkodott rajtam a düh, a feszültség, a harag, és ezt, miután rajta képtelen voltam levezetni, más elfoglaltságot kellett találnom. Kezdődött a falmászással, jött a hegymászás, később a jégmászás, aztán egyre nagyobb magasságokba harcoltam magamat. Madisonnal pedig pont abban az időben találkoztam, ami ide tudott minket vezetni, ahol most vagyunk. Ha gyerekkorunkban ismerkedtünk volna meg, biztos nem fajult volna ide a kapcsolatunk, ha pedig az ő húszas évei közepén, vagy később lelünk egymásra, akkor sem. Addigra már valószínűleg lett volna egy normálisan funkcionáló párkapcsolata, akár családja is. Ehelyett mi jutott neki? Én. Én pedig képtelen vagyok az elengedésére. Őrületbe kerget, ha más pasikkal látom, és lelomboz, mikor az ő társaságukat választja az enyém helyett – de az éremnek két oldala van, és amit én kapok tőle, azt vissza is adom neki. Állandó, fárasztó játékot űzünk egymással, amiről mindketten tudjuk, hogy nem helyénvaló, mégsem vagyunk képesek kizárni a másikat az életünkből. Részemről nem is akarom. Nem vágyok normális kapcsolatra, ha ez azzal járna, hogy nem érinthetem, nem csókolhatom többé.
Túlzok, mikor azt mondom, hogy ha nem indul meg, akkor fényes nappal fogok a parkolóban rámászni, de úgy érzem, így is átjön a mondandóm lényege. Azzal nincs gondom, hogy szabadtéren essünk egymásnak, de azért ne egy parkolóban tegyük már ezt, ahol mellettünk és mögöttünk is áll még legalább 6-6 kocsi, és az emberek is vígan mászkálnak a környéken. De ha el szeretné vinni a járgányt egy kis éjszakai kiruccanásra, abban abszolút partner vagyok.
A hangot előbb hallom meg, minthogy megpillantsam őt. Elvigyorodom, ahogy bosszúsan jön felém egy konyharuhával. - Aucs! - szórakozottan reagálok a vállamat ért csapásra, majd ahogy eldobja a törlőt, át is karolom a derekát.
- Kávé, vagy kilátás… fogós kérdés, fogós kérdés, vajon hogy fogok tudni választani - úgy teszek, mintha tényleg elgondolkoznék a kérdésen, de a kezeim már a fenekénél járnak, amibe nem vagyok rest belemarkolni. - Hűha… Úgy érzem, az utóbbi lesz a nyerő - felelem vigyorogva, majd végigfuttatom az ujjaimat a nadrágja korcáján. - Remélem a kilátásba te is bele tartozol. Sőt, azt se bánom, ha te vagy a fő-, és a mellékattrakció - míg egyik kezem a farmerja gombján pihen meg, szabad tenyeremet végigvezetem az oldalán, át a hátán, majd fel a tarkójába, finoman simítva ujjaim közé a barna hajzuhatagot, ezzel együtt csókolva bele a nyakába. Elpillantok a háta mögött, és elmosolyodom az elém táruló tájon.
- De ahogy nézem, van kilátásunk a hegyekre is. Mit szólsz ahhoz, hogy míg te azokat a hegyeket nézed, addig én a te domborulataidban gyönyörködök? - ezzel a mondatommal pedig újra neki szentelem a figyelmemet, miközben a farmergombot sikeresen kibújtatom a helyéről, hogy aztán a cipzárját húzzam lentebb, és tenyeremmel máris kényelmesebben simíthassak végig rajta odalent. - Viszont ha neked más terveid vannak, nyugodtan szakíts félbe - nem mintha komolyan gondolnám, hogy ebből ő ki akar szakadni. Már csak azért sem, mert legutoljára körülbelül három vagy négy napja voltunk együtt, ami az esetünkben már kész rekordnak számít.

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

Nem érzem, hogy rossz ember lennék csak azért mert képtelen vagyok a bátyámmal szemben normális, a társadalom által is elfogadott érzelmekre. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ezen valahogyan változtatni kellene, csak éppen a módjával nem vagyok tisztában. Hibáztatni szerettem volna azokat akik elhallgatták előlünk az igazságot, de már erre sincs lehetőségem.Tulajdonképpen egyetlen járható út maradt, amit meg nem tudok, és nem is akarok választani.Bár néha elhiszem, hogy mégis...
Legutóbb azt hiszem hat hónapja próbáltunk meg elszakadni egymástól, hogy mindenki járja a saját útját. Talán új lakásba kellene költözni, talán más-más környékre. Időnként felhívni telefonon a másikat, vagy a neten keresztül tartani a kapcsolatot. Jessa unokanővéréhez, Minához cuccoltam át, de mintha csak éreztem volna, hogy egy hétnél tovább nem fogom bírni Justin nélkül, csak egy kis sporttáskát vittem magammal, meg néhány egyetemi jegyzetet. Már az első éjszaka frusztrált és ingerült voltam, és ez nem változott a második napon sem. Valahogy semmi nem volt jó. Mindenki, aki csak hozzám szólt bosszantott, és én, aki alapvetően kedves és normális tudok lenni az emberekkel, hirtelen apró kis bogáncs lettem a barátaim szemében. Jogosan. Ijesztő volt a gondolat is, hogy nélküle folytassam az életemet, vagy az, hogy ne legyen ott amikor belépek az ajtón, esetleg ne legyen meg a gondolata annak, hogy ha akkor épp nem is látom, de pár nap múlva hazajön. Berobban az ajtón, az ölébe kap, és legalább hatszor megforgat, amíg nevetve nem ütögetem a lapockáját, hogy tegyen le végre. Nem feltétlen szexuálisan hiányzott, bár tagadni sem tudnám, hogy ez elég komoly fegyver a kezében, hanem alapvetően érzelmileg is. Ő volt a támaszom. Mindig ő volt, és bár Jessa szerint néha olyan érzése van, hogy a bátyám kihasználja a ragaszkodásomat, tényként kell még neki is elismernie, hogy elképesztő módon törődik velem. Pedig én vagyok az oka annak, hogy apa nélkül nőtt fel. Ha erről kérdezem nem beszél, mintha bezárna előlem, pedig talán a szívem mélyén érzem, hogy ezt sosem bocsátotta meg nekem. Csak elnyomja. Vagy fogalma sincs hogyan beszélhetnénk erről. Pedig kellene, tudom, hogy kellene, de nekem is egyszerűbb elfogadni, ha erről végül elterelődik a téma.
Végül ha emlékeim nem csalnak majdnem tíz nap múlva jelentem meg az ajtóban vörösre bőgött szemekkel, a megtömött sporttáskámmal, éppen az utolsó falat csokit tömve a számba, és magyaráztam arról, hogy ez nekem nem megy. Nélküle nem.Nem mondta, hogy ostoba liba vagyok, hogy azt hittem ez ilyen egyszerű lesz. Évek óta képtelenek vagyunk egymástól elszakadni, miért gondolom, hogy egy hirtelen felindulásból elkövetett költözés majd megoldást hoz? Nem mondott semmit, csak egyszerűen magához ölelt és a hajamba csókolt. A fejbőröm szinte felfalta a több mint egy hetes hiányát, és egy sóhajjal adtam meg magam a pillanatnak, hogy végre megint otthon vagyok vele. Hiszen, bár fizikailag nem érzem, hogy bárhol otthon lennék, nekem minden hely az, amit vele oszthatok meg. Én azt hiszem tényleg egy ostoba liba vagyok.
Jessa, noha nem feltétlenül érti a kapcsolatunk lényegét, ahogyan a jövőjével sincs tisztában - nem meglepő, hiszen még mi sem!- nem ítél el, csak egyszerűen érthetetlennek találja. Az addig rendben van, hogy beleszerettem amikor még nem tudtam, hogy a bátyám, de ezek az érzelmek miért maradtak így meg akkor is amikor kiderült ki ő? Talán azért mert ez nem gombnyomásra működik. Talán azért mert ő nekem ugyanaz maradt: a mosolygós, pofátlan srác, akire bármikor ráboríthatok lexikonokat, aki felültet a motorjára és a világ végére is elvisz, ha éppen vacak napom volt, a srác aki nem csupán a testemmel de a lelkemmel is törődik. Még akkor is ha közös az apánk. A srác, akit nem tudok nem szeretni. Pedig próbálkozom vele. Ahogy most is teszem Dan esetében, bár azt hiszem elmondható, hogy még csak nyomokban sem közelíti meg Justint. Tudom, hogy én vagyok az oka, hogy túl magasak az elvárásaim, és Jessa szerint ez azért van így, hogy ne is legyen esélyem találni bárkit. Talán így próbálom magam ámítani, hogy de én megpróbáltam.
A mostani utazásunk induló órái nem éppen felhőtlenek. Én féltékeny vagyok, mint általában, ahogy amúgy ő is az, mint általában. Aztán persze győz a másik hiánya, és az, hogy sietve, de mégis pótoljunk valamit az elvesztegetett időből.

Montana gyönyörű hegyei, a távolban magasodó hósipkák, a szinte mesebeli képeslapok oldalaira kívánkozó táj szinte azonnal feledteti velem a korábbi összezörrenésünket, az aggodalmamat Dan miatt, vagy éppen azt, hogy mit csinált nélkülem a bátyám. Hiszen én sem vagyok bűntelen, és meglehet most bár az ő szemében keresem a szálkát, a sajátomban egy háztetőre való gerendát sem veszek észre. Azt azonban el kell ismernem, hogy a gondolatok elterelése, jobban mondva az egymás irányába való terelésére tökéletesen alkalmas a környék. Justin valahogy mindig ráérez arra, hogy mire is van szükségem. Mondanám, hogy ez genetikai adottság, de ez esetünkben meglehetősen morbid és kissé érdekes kijelentés lenne.
Nem csupán a táj mesébe illő, hanem maga a környék is, ahol végül szállást foglalt.Fenyők között megbújó, szinte már idilli magány benyomását keltő kis bungallók, amelyek nem feltétlen vannak luxus módon felszerelve, de őszintén szólva nem is vágyom rá. Én már attól boldog vagyok, hogy kicsit kiszakadhattam a nyomasztóan egyhangú, zajszennyezett new york-i miliőből. Odavagyok a városért, szó se róla, de tény, hogy ez az egész merőben új, szinte vérpezsdítő és veszettül izgalmas is. Itt még annyira sem ismer senki bennünket, gyakorlatilag olyan szabadok lehetünk, amilyenek csak akarunk lenni.
Halálra rémiszt, ahogy szinte a semmiből hallom meg a hangját, és az ijedtséget néhány konyharuhával elkövetett csapkodásban vezetem le. Végül ahogy megérzem a derekam körül a karját, önkéntelenül simulok bele az ölelésébe.
Apró kuncogással, egészen elrejtett szinte csak a torkomat csiklandozó finom nyögésekkel reagálok a mozdulatára, a hajamba futó ujjainak játékára, a fenekemre simuló kezének érintésére.
- Csalódást okozol...Neked ezen egyáltalán el kellett gondolkodni? Nem ám csípőből vágni rá, hogy de igen, tudom mit akarok.- ráncolom a homlokom derült durcássággal az arcomon, miközben kezemmel átkarolom a nyakát.A farmerom gombja pattan, a keze pedig másodpercek alatt találja meg az utat oda, ahova álmából felébresztve is eltalálna. De ha nem én akkor is elvezetném. Megrogynak a lábaim, amint megérzem az érintését, és szinte egy apró kis rongybaba lesz a testemből arra az időre, amíg első reakcióból próbálom feldolgozni azt a hiányt, amit a távolléte a testemben okozott. Pokoli módon szenvedtem tőle, hogy nincs otthon, ez tagadhatatlan, és ennek volt köszönhető, hogy kínomban igent mondtam arra az átkozott randi meghívásra Dan-el. De erről most nem akarok vele beszélni. Még nem. Nem akarom elrontani ennek a kezdődő pár napnak a hangulatát. Talán majd később, a végén….vagy majd odahaza.
- Szemét vagy, ugye tudod?- kérdezem kaparós hangon, mint akit éppen kínpadra fektetnek. Így is érzem magam. Forró parázsként gurul végig minden porcikámon ujjainak érintése.
- Van….azt hiszem be kellene rakni a….kávéfőzőbe a kapszulát….vagy valami…- akadozva kortyolom a levegőt, amint a keze mozogni kezd, én meg egyszerűen képtelen vagyok leállítani. Hát nem vagyok hülye! Helyette a kezem végigvezetem a nyakán, le egészen a derekáig, ahol két oldalon megfogom a pulóverét, hogy megszabadítsam tőle. Félredobom a ruhadarabot, próbálva az egyensúlyom is visszanyerni, ami elég nehézkes, tekintve, hogy az ahogyan a tenyere őrületesen izgalmas játékot játszik velem, szinte lehetetlenné teszi ezt a próbálkozást. Végül az egészet egy apró kopogtatást szakítja félbe, megy egy bizonytalan fiatal férfi hangja.
- Bocsánat, ha esetleg alkalmatlankodni bátorkodom, de gondoltam amíg nem csomagoltak ki….- itt megakad egy pillanatra, úgy hiszem arra vár, hogy ajtót nyissunk neki, bár nyitva van az ahogy látom, ő mégis előtte toporog. Remegő kezekkel nyúlok a nadrágom gombja után, ahogy szinte rezzenő madár módjára ugrok hátrébb, hogy visszaigazgassam, meg némiképp a kócos hajam is rendbe szedjem, és én vagyok, aki megpróbálja visszanyerni elsőként az önuralmát - naív kislány! - hogy az érkezőt fogadja.
- Jöjjön csak nyugodtan, még nem csomagoltunk ki….épp a….kilátásban gyönyörködtünk.- sandítok egy apró kacsintás kíséretében a bátyámra. A férfi hálás mosollyal lépi át a küszöböt, kezében valami nagyobb kosárfélét szorongat.
- Csak egy kis apróság az RV Park ajándékaként az új vendégeknek.Némi kis helyi specialitás, egy kis zabpálinka, meggyes piskóta, és egy hamisítatlan montanai juhtakaró a hűvösebb napokra. Kettejüket is vígan betekarja. Előnászút?- érdeklődik kedvesen. Valószínű a kipirult arcomat nem sikerült még rendezni, és nem nehéz kitalálni, hogy mit zavart meg éppen.
- Olyasmi. Vegasban házasodtunk össze két napja. Nekem ez az első utam ide, a férjemnek a sokadik. Gondolta megmutatja ezeket a csodás hegyeket.- harapom be az alsó ajkam, oda rejtve egy kuncogást, a bődületes és meredek hazugság miatt. Elégre egyforma a keresztnevünk, az a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb kamu, amit elhinthetek. A férfi leteszi a kosarat valahova az előtérbe, és zavarodottan dörzsöli össze a tenyerét, miközben kifelé kezd hátrálni.
- Én akkor nem is….nem is zavarok. Érezzék jól magukat West Gracier-ben. Ha esetleg útbaigazításra lenne szükségük, akkor keressék Ashton-t a fővendégház recepcióját. Kedden, szerdán és pénteken vagyok benn. Ismerem a környéket mint a tenyeremet.- a tekintete másodpercek alatt vetkőztet le, bár igen próbálja leplezni, gyakorlatom van már az ilyesmit észrevenni. Miközben kifelé araszol újra és újra végignéz rajtam, majd Justin felé küld egy “Mákod van öregem!” jellegű rövid, de jelentőségteljes pillantást, majd eltűnik. Megint ketten maradunk, meg a kosár a nappali bejáratánál.
- Mit szólnál ha meginnánk azt a kávét és kitalálnánk, hogy merre induljunk pontosan?- fordultam a bátyám felé, bár be kell vallanom, hogy a korábbi érintésének utóhatása még rendesen megrengette minden izomzatomat, beleértve azokat is amelyek mind közül a legérzékenyebbek voltak.



Úticél

To Madison

Nem hinném, hogy bármelyikünket is meglep a tény, miszerint az ideérkezésünket követő első magányos percekben máris egymásra simulnak az ajkaink, a kezeink, az egész testünk. Elmosolyodom a visszaválaszán, és képtelen vagyok szó nélkül hagyni. - Ha én csalódást okoztam a feleletemmel, akkor szerinted mit érzek, mikor felteszel egy ilyen kérdést nekem? Hisz tudhatnád, hogy a választásom mindig te vagy - a durcaság, vele ellentétben, az én arcomon nem mutatkozik meg, helyette a játszi könnyedség annál inkább. Megőrjít, hogy a teste ilyen módon reagál az érintésemre, melynek köszönhetően rajtam is lassan érezhetővé kezd válni az izgalmi állapotom, amit ha akarnék sem tudnék eltakarni. Legszívesebben az összes ruhát letépném róla, és itt a földön esnék neki, de azt figyelembe véve, hogy mikor voltunk utoljára együtt, mindent is akarok most vele csinálni. Hogy a türelmem végül mennyire lesz véges, az már megint egy másik kérdés.
- Szemét, persze. Ne álltasd magad! Tudom, Mads, ne is próbáld tagadni, hogy pont így szeretsz - még ha néha képes is lenne megfojtani, és nem olyan módon, amit még valamilyen szinten élvezek is.
- Ne félj. Valami be lesz még rakva valahova a közeljövőben - csókolom a nyakába a szavakat. Nem hinném, hogy ennél bővebb magyarázatra szorulna a mondandóm, mindketten tudjuk, hogy hova tart ez az egész. Gyakorlottan simítom végig a tenyeremmel a legérzékenyebb pontját, épp csak annyira válva el tőle, míg a pulóveremből kiszabadít, és valahova eltaszítja azt. A csupasz felsőtestemet ért hirtelen hűvösség csak még jobban beindít, de hogy miért, azt magam sem tudnám megmagyarázni. Talán, mert tudom, hogy akármennyire is hidegnek érzek most mindent, nemsokára Mads teste fogja felmelegíteni a világomat. Az ujjaim természetesen egyből visszatalálnak a kívánt helyre, és már épp kész lennék az alsónemű alá csúsztatni őket, mikor egy kopogás megakaszt a teendőimben. Lefagyok, és se a csókjaim, se a kényeztetésem nem folytatódik, és még levegőt is elfelejtek venni. Nem zártam volna be az ajtót? Meg mertem volna esküdni rá!
Én inkább maradok háttal a férfinak, úgy nyúlok a felsőm után, amit továbbra is háttal neki araszolva próbálok ráfekteteni valami bútordarabra. Nem áll szándékomban visszavenni, mert él még bennem a remény a folytatás lehetőségére. Ráadásul ez elvileg most pár napig a mi helyünk, nem? Ha akarnám, akár egy szál farokban is mászkálhatnék itt, egy jó vagy rossz szava sem lehetne senkinek. - Igen, épp a kilátásban. És épp próbáltunk átöltözni valami kényelmesbe - hogy a kényelmes jelen esetben azt jelenti, hogy egy szál semmibe, akkor sem hazudok túl nagyot. Hogy a fene egye meg ezt a montanai vendégszeretetet! Legutoljára, bezzeg, mikor három sráccal, és két csajjal osztottunk meg egy ugyanilyen házat, akkor senki nem jött kopogtatva az ajtónkon alkalmatlankodni. Miért van az, hogy mikor végre egyedül vagyunk Madisonnal, akkor nem telik el 3 perc a belépésünk óta, máris jön valaki, hogy félbeszakítson mindent?
Sóhajtok az kínált ajándékokra, továbbra sem fordulva vissza a férfi felé, csak fel-alá járkálva a lakásban, hogy míg Madison beszél vele, addig én is fel tudjam kicsit fedezni a helyet. Az izgatottságom szerencsére már csillapodott, de félő, hogy ha szembe kerülök ezzel a férfival, akkor helyben megfojtom. - Igen, bizony. Épp kész lettem volna még egy-két dombot, és völgyet megtekinteni - köszörülöm meg a torkom, hátha a hangnemből rájön a férfi, hogy nagyon nem jó időben zavart meg minket és ideje lenne rövidre fognia a szót, és amilyen ügyesen belépett az ajtón, ugyanannyira ügyesen távoznia is.
Felé fordítom a fejem, mikor a búcsúzkodás fázisába érünk, és ekkor találkozik először a tekintetünk. Felhúzom a szemöldökömet a felém irányított sokatmondó pillantásán, amire tőlem valami olyat kaphat vissza, hogy kettő, maximum három másodperce van kihátrálni a házból. Szerencsére így is tesz.
Sóhajtva simítok végig az arcomon, majd a hajamon, miközben odalépdelek az ajtóhoz, hogy most már ténylegesen bezárhassam azt. Kicsit nagyobbat is csapódik az ajtó, de ez nem a düh miatt van – az Ashton távozásával elmúlt -, sokkal inkább azért, hogy biztosra menjek, nem fog kinyílni, csak ha mi úgy akarjuk. Kettőt ráfordítok a kulccsal is, aztán még le is tesztelem, hogy végül nyugodalmas bizonyossággal fordulhassak vissza Mads felé. Közelebb lépek hozzá, még mindig csupasz felsőtesttel, és végigsimítva az oldalán csókolom meg. - Jól van. Akkor legyen a kávé. Addig visszafogom magam, de remélem tudod, hogy az elmúlt napok Madison-hiánya miatt képtelen leszek addig bárhova is eltávozni, míg nem láttalak ruha nélkül… ráadásul igazán közelről - duruzsolom az ajkaiba, mielőtt egy újabb csókot nyomnék rájuk. Az oldaláról a kezem hamar lentebb csúszik a fenekére, de ahogy neki is mondtam, megpróbálom magamat türtőztetni legalább addig, míg a kávéfőzőt ki nem ismerjük. Bár nekem nem lesz olyan nehéz, hisz tavaly is ugyanez a modell volt. Vagy legalábbis nagyon hasonló.
Ezért is lépek oda az egyik táskához, hogy kivegyek onnan két csomag, még bontatlan szemes kávét, ráhagyva a lányra a döntés lehetőségét, hogy melyiket választja közülük. Mindkettőt szereti, nem véletlenül választottam ezeket. Közben biccentek a kávéfőző felé.
- Na gyere. Mondd, mit szeretnél a választékból. Ja igen. Ez nem kapszulás. De mint látod, készültem - nevetek fel, majd odaérve a kávéfőzőhöz, miután Madison kiválasztotta a számára megfelelőt, bele is töltöm az adagolóba. - Van itt minden rajta, nézd. Tud ez espressót csinálni, latte, latte macchiato, cappuccino, americano. Jó, tudom, ezeknek a javához kell tej is, de ha minden igaz… - ekkor ellépek a hűtőhöz, amiben, ahogy gondoltam, fel van kicsit tankolva a hely. Nem túlságosan, csak egy-két szükséges hozzávaló szendvicshez, vagy ha valami kaját szeretnénk csinálni. Kiveszem onnan a tejet, biztonság kedvéért megnézve rajta a lejárati dátumot is, és csak utána pakolom le a konyhapultra. - Szóval csak válaszd ki, amit szeretnél, ha olyan, akkor töltsd bele ebbe a kis tartályba a tejet, és egy-két beállítást, mint hogy erősség, intenzitás, hőmérsékletet követően meg is kapod, amit szeretnél. Tudom, kicsit bonyolultabb, mint az otthoni kávéfőzőnk, de hamar belejössz - én pedig félre is állok, és hagyom, hogy ő fedezze fel a gépet. Persze segítek neki, amennyiben látom, hogy vakvágányon halad. Nem lépek el mellőle, egyrészt emiatt, másrészt így nem tudnám a derekán pihentetni a kezemet, lágyan cirógatva azt.
- Mikor legutoljára itt voltunk, akkor nem volt ennyire kíváncsiskodó a személyzet, ez biztos valami új dolog. Bár továbbra sem értem, hogy ezt miért nem tudták a portán odaadni, mikor a kulcsot elkérted, miért kellett házhoz jönni, de mindegy is. Legalább van egy kis lélekmelegítőnk, meg egy juhtakarónk. Nem olcsó ez a hely, de megéri minden fillérét. Azaz megérte volna, ha mondjuk egy órával később kopog az ajtón Ashton uraság. A sütit viszont meghagyom neked, értelemszerűen - nem kell bemutatnom neki, hogy mennyire ki nem állhatom a meggy ízét, legyen az nyers, vagy akármilyen feldolgozott formában. Egyedül a meggypálinka, amit még határesetként meg tudok inni, de minden mással ki lehetne kergetni a világból.
- Míg a kávét elkortyolgatod, addig kiülhetünk a teraszra, én köszönöm, most nem kérek. Te kellően ébren tartasz így is. Bár ahhoz továbbra is tartom magam, hogy túl sok rajtad a ruha - viszont itt szerencsére van annyira kellemes idő, hogy a pulóverem nélkül se érezzem úgy, hogy lefagynak a mellbimbóim. Amennyiben egyet ért velem, úgy meg is indulok a teraszajtó felé, őt előre engedem, és csak utána csukom be az ajtót, majd foglalok helyet az egyik ülőalkalmatosságom, kezemet nyújtva Mads felé. - Gyere, foglalj csak helyet - szabad kezemmel megpaskolom a combomat, hogy értse, az ölembe invitálom, nem a székre. Remélem elfogadja a felajánlásomat, és amennyiben így tesz, nyomok egy csókot a nyakára, az arcára, majd a füle tövére, kezeimmel ismét megtalálva azokat a formás combokat.
- Festői a kilátás, tudom. Örülök, hogy eljöttünk ide, még annak ellenére is, hogy a lakásba érkezésünket követően más terveim voltak eredetileg. De ami késik, nem múlik - ismét a nyakába csókolok, majd a tekintetemet végre én is a tájra helyezem. - Van azokon a hegyeken egy-két kialakított hegymászásra alkalmas útvonal. Ha gondolod, egyből beledobhatlak a mélyvízbe, de a biztonságod érdekében szerintem jobb, ha valami kisebbel kezdünk - nem mintha a kicsi nálam azt jelentené, hogy 4 métert kell másznunk, aztán már a csúcson is vagyunk. Ó, nem! Tíz-tizenöt méter, nekem legalább ennyinél kezdődnek a gyermekléptek. Igazából Madisonon múlik, hogy mit mer bevállalni. - Félsz egyébként? Úgy őszintén, ettől az egész hegymászástól, vagy bízol bennem annyira, hogy tudd, nem lesz semmi baj? - legalábbis nagyon sok mindennek kellene balul elsülnie, hogy komoly kár keletkezzen bármelyikünkben. Csak a kialakított, rögzített, biztonságos útvonalakat fogom neki megmutatni, amelyeket egymáshoz kötött hevederestől-mindenestől fogunk megjárni. Most nem az a lényeg, hogy kiéljem az adrenalin iránti vágyamat és szabadon, védőfelszerelés nélkül, csupán magnéziával másszam meg a magasságokat – most az a lényeg, hogy közös, minőségi időt tölthessek el Madisonnal, távol New Yorktól, távol mindenkitől.

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

Hogy mennyire hiányzott nekem? Mondhatni pokolian. Több szempontból is, bár nem vitatom, hogy az elsődleges mindenképp az volt, hogy végre köré fonhattam magam. Sosem volt bennem egy szemernyi kétség sem affelől, hogy szükségem van rá a mindennapjaimban. Mikor megjelent az életemben, azt hiszem akkor volt rá a legjobban szükségem. Talán annak a ténye, hogy én létezem elvett számos lehetőséget tőle, amit az apánk megadhatott volna neki. De hé! Nincs arra semmi garancia, hogy ha nem az édesanyám miatt, akkor valaki más miatt nem dobbantott volna az öreg. Ahogy később velünk is megtette, és ki tudja még hányszor játszotta ezt el. Nem beszéltem vele évek óta. Igazából arról sem írtam neki egy sort sem, de még másféle módon sem próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, amikor anya meghalt. Nem akartam, hogy ott legyen a temetésen, és azt hiszem anya sem akarta volna. Ő talán őrzött magában valami emléket a férfiról akit szeretett, akinek gyereket szült, és aki később gyakorlatilag teljesen magára hagyta. Jöttek tőle telefonok, levelek, néha még karácsonykor, vagy Hálaadáskor is beállított kiöltözve, számtalan színes lufival, csillogó ruhás gyönyörű babákkal, eltöltött nálunk egy kellemes délutánt, és tovább állt. Nem is tudom, akkor gyerekként mit éreztem? Talán igazából semmit. A játékok, az ajándékok valahogy elnyomták bennem a hiányt, amit a távolléte okozott. Később talán már az ajándékok sem hiányoztak, ahogy ő sem. Sokszor elgondolkodtam őszintén, hogy Justin mennyire hasonlít rá. Jellemben leginkább. Hiszen ő sem tud megmaradni nyugodtan, neki is állandóan mennie kell, valahogy viszi, hajtja előre valami, amiről nem nagyon sikerült még kifaggatnom, mert szinte zsigerből, csípőből kerüli a témát. Nem tudom….őszintén szólva van bennem egy apró kis félelem, hogy mi lesz, ha egyszer majd nem jön vissza. Ha egyszer, amikor hazamegyek az egyetemről majd éppen úgy üres lesz a lakás, ahogy valószínű anya számára is üres lett az apánk távoztával. Aztán meg azzal kezdem nyugtatni magam, hogy Justin ilyet nem tenne. Velem biztosan nem. Ugye nem?
- Mindig én? - mosolygom negédesen, és tudom, hogy a következő mondatot kétszer meg kellene gondolnom, főleg azért, mert én sem vagyok az efféle dolgokban bűntelen, mégis valahogy jön magától. Talán a keserűség….talán még mindig fáj, pedig lassan már két hónapja annak az ominózus esetnek.
- Kivéve Teresát…- óbasszus! Ezt így nem kellett volna. Tudom, hogy nem. Mégsem tudok ellene már tenni, de rögtön utána bújok is, mint a kis haszontalan öleb, aki megint szétrágcsálta a lábtörlőt.
- Bocs bébi, komolyan….csak...a francba, tudod, hogy hogy értettem!- gyűlölöm, amikor a fejemben ezerféle módon előjönnek azok az esetek, amikor igenis elment, igenis mást választott, igenis mással volt együtt, másnak a csókjai simultak a szájára, mikor tudja….annyira jól tudja, hogy nincs olyan amit ne tennék meg neki. Bármikor, akármikor. Neki miért kell más? És már itt is jön a következő találós kérdés, hogy nekem miért kell más? Nem tudom mi volt előbb. Nem tudom melyikünk volt az aki kimondta, hogy nyissunk a világ felé, hogy tudomásul kell venni, hogy ennek nincs jövője. Ugyanakkor önmagunkat láncoltuk a másikhoz, és minél több időt töltünk együtt, ez a kötelék annál erősebb. Talán élvezzük, talán nem is akarjuk megszakítani. Talán nem is lehet.
Miközben az agyamban ezerrel dolgozik a zöld szemű szörnyeteg, ostobaságokat suttog, olyan dolgokról amiken már régen túl kellene lépni, a testem minden szempontból reagál rá. Az érintésére, amely egyszerre bizonyítja, hogy ostoba kis hülye vagyok, ha kételkedni merek a szavában, a csókjai, amelyek ígéretként égetnek billogot a bőrömbe. Akarom őt. Akkor is, ha innen majd hazamegyünk, és megint több napra magamra hagy, amikor nem mondja meg merre jár. Bánja a fene már Teresát is! Mindent képes lennék egyetlen másodperc alatt elfeledni, ahogy a fülemhez duruzsol….óh, egek, megőrülök tőle! Ám az egész helyzetet egy váratlan és leginkább hívatlan vendég zavarja meg. Valószínű Justin elfelejtette bezárni az ajtót, én meg még nem jutottam el oda, hogy kiakasszam a kilincsre a ne zavarj táblát. Bár lehet csak simán az ajtózár is megteszi.
Ashton megjelenése egyszerre zavarbaejtő, egyszerre mulatságos, és egyszerre mászok tőle a falra. Ahogy Justin reakciójától is, amit hirtelen nem tudok hova tenni, és kell legalább egy perc, amíg a semmiből megjelenő vendégünk átadja az ajándékát, hogy leesik miért ilyen. Ettől függetlenül élvezettel adok elő egy mesét egy nem létező nászútról, mert kövezzen meg bárki, valóban élvezem, hogy itt senki nem ismer bennünket, nem tud rólunk a világon semmit. Pedig gyerekkoromban még álmodtam is róla, hogy egyszer majd Providence-ben fogok férjhez menni. Ősszel. Mert olyankor ezer színű a város. Lehetetlenül szép. Mint egy tündérek által rozsdaszínre festett képeslap. Anya halála azonban mindent megváltoztatott. Nem akartam ott maradni. Most meg egyre többször jut eszembe, hogy visszamennék. Egy időre. Csak egy kicsit. Persze tudom, hogy ezt nem lehet. Vagy legalábbis nem olyan egyszerűen.
Összerezzenek, amikor a bátyám bevágja az ajtót. Nem tudom, hogy haragszik a recepciós felbukkanása miatt, és azért mert mert megzavart bennünket, vagy egyszerűen csak biztos akar lenni benne, hogy a nyílászárót más illetéktelen nem fogja nyitogatni. Talán kicsit mindkettő.
Két karom a nyaka köré kulcsolom, amikor visszajön és nevetésemet az ajkamra duruzsolt szavakkal tompítja el.
- Ruha nélkül? De hát te most is ruha nélkül vagy és látsz engem….és igazán közelről.- forgatom ki szándékosan a szavait, sokkal inkább valamiféle lágyító, édes játékként, semmint beszólogatás gyanánt. Persze nyilván értem mire gondol, ettől még jól esik, hogy picit húzgálom a bajszát.
A kávé választékra csak bólogatok, bár őszintén szólva nekem tökéletesen megteszi egy sima espresso is jelenleg, amiben minimális mennyiségű tej, és a diabétesz határát súroló mennyiségű cukor van.
- Éééértem, értem….nem vagyok sztyupid, csak nem feltétlenül ismerem ki magam minden ketyerén. A tejet én is megtaláltam volna, édes.- hajolok egy apró csókra közel hozzá vigyorogva, de azért abszolút hálásan. Végül nekiállok, hogy összekészítsem a kávét. Időnként hátrapillantva azért megerősítés gyanánt, és ha Justin bólint, hogy mindent a megfelelő helyre pakolok, akkor végre be tudom kapcsolni a ketyerét.
- Nem tudom miért kellett külön ezekkel ide jönni. Lehet nem akarta Ashton uraság…-fordulok meg és macskakörmözök a kezeimmel a levegőben, hogy aztán a jobb mutatóujjammal mókásan megpöcköljem egy kicsit az orra hegyét
-...hogy egyedül cipeljem ide a házba a kosarat. Vagy az is lehet, hogy még nem volt összekészítve. De most őszintén, mivel van pontosan a bajod: Ashton-nal vagy azzal, hogy most kaptunk ajándékot, ti meg legutóbb nem? Lehet az én személyes varázsom az oka. Hm…- biggyed le vidáman az ajkam, és úgy vagyok vele, hogy nem is számít. A süti és a takaró nálam már mindenképpen főnyeremény.
- Mihez képest túl sok rajtam a ruha? A nagy átlaghoz, hozzád képest, vagy magamhoz képest? Azért viszonyítási alapot mindenképp adhatnál.- nézek vissza a vállam felett, miközben előre enged, kifelé haladva a teraszon. Odakint kellemes az idő. A hegyek felől érezni lehet a kissé hűvösebbet hozó szelet, de a nappalról itt maradt forróságot nem sikerül teljesen tompítani.
Kezemben a forró, de a tejjel iható hőmérsékletűre hűtött kávéval lépek hozzá közelebb, és a popsimat a combjára helyezem. Kortyolok a feketéből, majd a hegyek felé pillantok a szavai nyomán. Oldalra nyúlok a kis rattan asztalka felé, hogy odategyem a csészét, én pedig fél karommal átnyúlok a nyakán, és lassan, köröket rajzolgatva kezdem a vállától haladva, a tarkóján cirógatni.
- Azt hiszem jobb ha inkább egy olyan részen mászunk először, ahol az első pillanatokban nem kapok pánikrohamot a félelemtől. - nevetem el magam, és a hegyek felé nézek egy pillanatra, miközben a kezem lassan felvezetem a tarkóján úgy, hogy alulról, nyitott ujjal túrok bele a hajába. Fél perc múlva már a hajában játszadoznak az ujjaim, néha két ujj közé csipesz szerűen véve a rövid fürtöket. A fejem fordul, úgy, hogy egészen közelről nézzek most rá. Íriszeim kutatón vizslatják az övét.
- Bízom benned. A hegyben már nem feltétlenül. Szóval bízom benned, de az alapvető félelmemet nem tudom legyűrni. Ám látod, még erre is hajlandó vagyok….értékeld, kérlek!- csücsörítve hajolok hozzá közel, hogy egy futó csókot leheljek az ajkaira.
A távolból, vagy két házzal odébb felcsendül valami zene. Aktuális sláger lassabb, vontatottabb ritmusa egész kellemesen száll felénk. Az ég alja lassan szürkülni kezd, még egy-két óra és besötétedik.A kis murvás ösvények mellett egymás után gyúlnak fel a lámpák. Először csak a fejem veszi fel a ritmust, aztán a felső testem is lassú hullámzásba kezd, végül mozdul a csípőm, majd követi a lábam, ahogy a zene ütemére emelkedem fel Justin combjáról. Megállok a korlátnál, neki szembe, az alattunk tekergő ösvénynek háttal. Megemelem a kezem, és két oldalról túrok bele a hajamba, a fejem hátrahajtva, élvezettel adom meg a testem minden apró porcikáját a latin zene ütemének. Nevetve nézek a bátyámra, kezem előre vezetve kezdem a három apró gombból a dekoltázsomnál az egyiket kigombolni. Közben a mozgást egy másodpercre sem hagyom abba, tekintetem kihívó, ajkaim összeszorítva, mint egy csókra szomjazó kis cseresznye.
- Mondja Mr Kramer, tetszik az ifjú felesége első tánca a nászéjszakájukon?- cukkolom, visszautalva a korábbi füllentésemre, amelyet Ashton jelenlétében követtem el.
Ebben a pillanatban az ösvény felől hangos kurjongatást, és füttyögést lehet hallani. Elnevetem magam, de nem nézek hátra…..még nem.



Úticél

To Madison

Nem szeretem, mikor ilyen helyzetekben is látom megcsillanni a szemében a kötekedős féltékenységét. Ahelyett, hogy átadná magát a csókjaimnak, érintéseimnek, illetve kedves szavaimnak, érzem és látom is rajta, hogy úgy kezd viselkedni, mintha valami rettentő kényes, érzékeny témát hoztam volna fel. Őszintén reméltem, hogy el fogja tudni nyomni magában ezeket az érzéseket, de ez abban a pillanatban elúszott, ahogy visszakérdez. Csak egy mogorva, türelmetlen sóhajjal reagálok rá, nem adva meg neki az örömöt, hogy még teszem alá a lovat, rekordidő alatt rontva el a nyaralásunk első közös, magányos pillanatait. Helyette tovább csókolom, ő viszont nem bír lakatot tenni a szájára, és felhozza Teresát. Ekkor viszont, mint akit megrázott az áram, húzom el a bőrétől a fejemet, és nézek le rá minden kedvességet nélkülözve. Látom rajta, hogy amint kimondta, meg is bánta a szavait, amit próbál a bújásával kompenzálni, de ezt már nem fogom tudni szó nélkül hagyni. Főleg, miután még magyarázkodni is kezd.
- Nem, kurvára nem tudom, hogy értetted. De szerintem ne kezdjünk bele a nevek sorolásába, azzal egyikünk sem fog jól járni - és itt rá is gondolok. Teresával kapcsolatban viszont megőrjít már ez az elcseszett rögeszméje. Elmondtam neki, hogy csak egy szakmabéli kolléga, akivel elég sok megbeszélnivalónk van a következő projekteket, versenyeket, szponzorációkat illetően, ezért vele elég sokszor szükséges találkoznom. De nem, ő meg van áldva azzal a gondolattal, hogy biztos csodapuncija van a lánynak, azért választom mindig Őt Madison helyett, amit amúgy kikérek magamnak, de nem igaz. Hányszor meg hányszor mondtam le találkát miatta, hogy együtt tudjunk tölteni egy kis időt? Tény, volt már rá példa, hogy szorított a határidő, és a karrieremet mégsem akartam volna romba dönteni, vagy csorbát ejteni a hírnevemen, ezért lemondtam a Madisonnal való találkozót, és tettem, amit tenni kellett. Viszont soha nem feküdtem le vele. Szép lány, csokibarna bőrrel, és dús, fekete hajzuhataggal, az alakjáról sportember lévén nem is beszélve, de egyszerűen nem éreztem kettőnk közt a kémiát. Őt tényleg szigorúan csak munkatársamnak tekintettem. Ezt persze mondhatom a húgomnak. - Figyelj, szívem. Felejtsünk el legalább erre a pár napra mindent, és élvezzük már ki rendesen, hogy végre kettesben vagyunk, távol mindentől és mindenkitől. Semmi féltékenykedés. Menni fog? - megenyhül végül a hangom, és mosolyogva csókolom bele az utolsó szavakat az ajkaiba.
Egy részem, ennek ellenére, örül, hogy váltottunk egymással pár szót, és nem csak hagyta, hogy letámadjam. Ha közösen szavaztunk volna az utóbbira, akkor valószínűleg már valamelyik bútor felavatásán dolgoznánk, és akkor Ashton barátunk elsősoros pornóműsort kaphatott volna, úgy, hogy még mi fizetünk nekik! Lehet következőleg kedvezményt is kaptunk volna. Na egye fene! A lényeg, hogy nem időzik el túl sokat a házikóban, hanem kellően hamar a távozás mellett dönt.
- Komolyan, Mads? Komolyan? Még kötekedsz? - próbálom normálisan előadni magamat, de a vigyoromat, ha akarnám sem tudnám letörölni az arcomról. Örülök, hogy a korábbiak nem nyomták rá a bélyegüket a folytatásra, és hamar vissza tudtunk térni ahhoz a bohókás állapothoz, ami ránk jellemző.
Ott maradok vele, míg kávét választ magának, de azt nem tudom megállni, hogy ne beszéljek közben. Nem tudom, miért van ez, de nem vagyok oda a csendért. Ébredés után is az az első dolgom, hogy indítsak valami zenét a telefonomon, ami végigkísér a főzés, reggelizés, zuhanyozás, és minden tekintetében, amit aztán, ha mondjuk munkába megyek, a fülesen folytatok. Műfaj tekintetében nincsenek megkötéseim, mindet szeretem. Természetesen, mikor Madisonnal vagyok, és épp nem akarom megőrjíteni, akkor az ő kedvenceit szólaltatom meg, nem az elborult heavy metált, amit edzés közben hallgatok ösztönző célzattal.
Felvont szemöldökkel figyelem a színpadiasságát, és az előadásmódját. - Nincs bajom a szeretetcsomaggal, amit kaptunk tőlük. Azzal van a gond, hogy közben már épp kész lettem volna kibontani a nászajándékomat - űgy pöckölöm meg a felsőjén lévő gombot, mint ahogy ő tette az imént az orrommal. Azt már csak magamban mondom, hogy Madison vonzereje biztos rásegített abban, hogy ennyire sietősen hozták utánunk a csomagot. Nehogy már a végén elteljen itt magától! A pasinak majd kiesett a szeme, és le sem tudta volna tagadni, hogy hasonló gondolatok fordultak meg a fejében, mint amiket én készülök tenni Madisonnal. De őszintén… ki tudja hibáztatni? Kész főnyeremény ez a csaj, még annak ellenére is, hogy elcseszettül féltékeny tud lenni. Mondjuk ez családban marad, mert ugyanez vagyok én is – bár a főnyereménnyel már vitatkoznék.
- Ahhoz képest sok a ruha, mint amennyi szokott lenni rajtad, ha kettesben maradunk. De ezt majd a terasz után - szólok utána, mosolyogva pillantva végig rajta, ahogy kilibben előttem a teraszra. Hűha! Hihetetlen, hogy már mennyi ideje ismerem őt, és még mindig nem tudtam betelni a formáival. Ugyanolyan csodálattal fordulok minden testrésze, minden apró millimétere felé, mint azon a fél évvel ezelőtti alkoholtól megrészegült estén. Nem izgat, hogy ez mennyire beteges, képtelen vagyok elszakadni tőle. Kell nekem, és minél hamarabb szeretném a magaménak tudni. Szükségem van az erőfeszítéseimre, hogy ne a teraszon essek neki, de ha már egyszer elhatároztam magam…
Lehunyom pár pillanatra a szemeimet, ahogy csupasz felsőtestemhez érve kezdi azt el gondos, törődő mozdulatokkal cirógatni. Ha nem lennék ennyire feltüzelve, kiéhezve, képes lennék elszenderedni is. Rettentően el tud lazítani, ha a körmeivel óvatosan karistolgatja a hátamat, nyakamat, és ezt rettentően jól tudja hasznosítani, ha épp feszült vagyok valami miatt.
Felsóhajtok, ahogy a kérdésemre adott válasz után beletúr a hajamba. Ez is egy olyan dolog, ami biztos családi vonás, mert ahogy őt, úgy engem is ki lehet készíteni vele. A tenyereim emiatt jobban rá is feszülnek a combjára, próbálva valamilyen módon levezetni a gyülekező vágyakat. Mosolyogva fogadom a tekintetét.
- Nem lesz semmi baj. Vigyázok rád. Mint ahogy mindig - a szavaimat két részre kellett tagolni, mert ügyesen belém fojtotta a csókjával a mondandómat. A hajába temetem az arcomat, beszívva a sampon, és Madison saját illatát, lehunyt szemmel élvezve a közelségét, mikor egyszer csak kikászálódik az ölemből, és elém áll.
Értetlenül pillantok utána, de a szám széle hamar mosolyra húzódik, mikor meglátom, mit szeretne. Hátradőlök a székben, és keresztezem a lábaimat, úgy figyelem a mozgását. A lábammal való manőver leginkább arra szolgált, hogy elrejtsem az egyre növekvő izgalmamat, amit neki sikerül kiváltania belőlem, főleg, miután egyre többet mutat meg a dekoltázsából. Kérdésére már kész lennék válaszolni, mikor füttyentést hallok meg a háttérből, amire elhúzom a számat. Hát sosem lesz nyugtunk? Sóhajtok egyet, a hang felé fordítva pár pillanatra a tekintetemet, mielőtt visszatérne az a húgomra, aki még mindig előttem táncol. Leteszem a lábamat, hadd lássa csak, mit sikerül kiváltania belőlem több napnyi absztinencia után. - Nos… Mrs. Kramer. Mint látja, tetszik. Szívesen venném a folytatást is, csak… privát keretek között - ahogy az utolsó szavakat kimondom, felemelkedem, és érte nyúlok. Mély, szenvedélyes csókot lehelek az ajkaira, miközben tenyeremmel a hajába túrok, kezét pedig a megfelelő helyre vezetem. - Vagy azt mondod, ennyit sem érdemel meg a férjed, ha már elhozott egy ilyen szép helyre, hogy egy magánszámot kapjon? - cukkolom őt, tovább véve az édes hazugságot.
A rikkantgatás csak erősödik, én pedig ekkor döntök úgy, hogy az ágyékomon pihenő kezét megfogva vezetem vissza a házon belülre. - Tegyél be valami zenét, láttam egy hifit a nappaliban. Ha ezt, és most nem a zene betevésére gondolok, megteszed nekem, utána azt csinálhatsz velem, amit csak szeretnél. Vagy eldöntheted, én mit tegyek veled. Választhatsz - kapok még utána az ajkaimmal egy gyors csókra, mielőtt ellépnék tőle. Zárok, elhúzok, és sötétítek mindent - egyrészt kis hangulatvilágítást adva magunknak, másrészt, hogy senki illetéktelen ne zavarhasson meg minket. Odalépdelek Mads mögé, lehunyt szemekkel simulva hozzá, és ölelve át a karjaimmal a hasát. A füle mögé csókolok párat, miközben tenyereim lentebb csúsznak a nadrágja gombjához, amit gond nélkül bontok ki. A nadrágomat viszont muszáj lesz nekem is előbb-utóbb meglazítanom, mert félő, ha ő elkezd megszabadulni a ruháitól, akkor túlságosan szűkössé fog válni az ottani tér. - Gondoltam, segítek egy kicsit. Vagy ezzel már túlléptem a hatáskörön, és a tapizás feláras mulatság? - nevetve suttogom a fülébe a szavakat, majd magam felé fordítom az arcát, kérve-követelve a csókomat.

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

+16

Mindenkinek megvannak a maga démonai, azok a tulajdonságok, amiket legszívesebben kitörölne magából örökre. Nekem például az, hogy sokszor előbb jár a szám, mint ahogy kellene, nem tudom befogni olyankor sem, amikor tudom, hogy meg sem kellene szólalni. Vagy a legváratlanabb pillanatokban töröm darabjaira az idillt. Mindemellé pokoli módon féltékeny vagyok. Olyankor is, amikor okom sem kellene legyen rá. De a francba! Én mindig találok erre okot. Pedig egykor megbeszéltük….megbeszéltük, hogy ez az egész számunkra ugyan tökéletes, talán egy ideig fenntartható állapot, de hosszú távon, a jövőt tekintve egyszerűen megoldást kellene rá találni. Persze lehet, hogy nincs megoldás. Lehet, hogy mi életünk végéig ilyen elcseszett módon fogunk ragaszkodni egymáshoz, még akkor is, ha mindeközben az életünkben minden jó dolgot egyszerűen és gondolkodás nélkül dobálunk a hátunk mögé. Az esélyt is arra, hogy esetleg máshol, máshogy, más valakivel normális és a világ szemében is elfogadott kapcsolatot éljünk. Mások könnyen gondolkodnak hosszú távra. Mások tele vannak a jövőt illetően tervekkel, én viszont képtelen vagyok annál előrébb látni, hogy még egy hetet is nehezen bírok ki nélküle. Hogyan lennék akkor képes azt elképzelni, hogy ne vele, hanem valaki mással legyek? Nem tudom. Vacak érzés beismerni, de ez van.
Az efféle, jellemzően idegesítő tulajdonság mellé, még társul az is, hogy ha be is látom a tévedésem, képtelen vagyok szembenézni vele, hanem egyszerűen úgy teszek mintha nem is mondtam volna semmit. Apró bújás, a tekintetének kerülése, mind sokkal inkább eltakarása az ostobaságomnak, semmint beismerni, hogy az voltam. A hangja rosszalló élt üt meg, és hallom mögötte, hogy ha most ő is ugyanezen a vonalon fog haladni, annak megint orbitális nagy veszekedés lesz a vége. Pedig végképp nem akarok veszekedni. Itt és most nagyon nem. Nem szólok inkább semmit, csak a fejem még mélyebben próbálom fúrni a mellkasába, és ha lenne rá lehetőségem, akkor láthatatlanná szeretnék válni legalább fél percre. Bolond vagyok, tényleg, de nem tudok ellene mit tenni. Fontos nekem. Fontosabb mindenkinél. És nem csak azért, mert meg tud őrjíteni a közelsége úgy ahogy senki más, ahogy senki más közelébe nem tudom ezt érezni, hanem mert ő az egyetlen akire számíthatok. Meg Percy bácsi, akit már vagy egy éve nem láttam. Anya egyetlen öccse, aki többnyire a világot járja, és aki soha nem nézte jó szemmel, hogy megbízom Justinban. Nem értette miért. Hogyan is érthetné meg, hogy ő nem csupán a testvérem, hanem sokkal több annál? Alapvetően senki nem értené meg….néha még én magam sem. Mikor az ember tudja, hogy rossz minden amit csinál, hogy érzi legbelül, mennyire nem kellene, mennyire nem így kellene ennek lennie, de egyszerűen képtelen legyűrni, és egy idő után már nem is akarja. Mert bármennyire fáj, bármennyire pokoli beismerni, de kell neki. Mint egy rosszul megválasztott, a test és a lélek számára tökéletes felszabadulást hozó, mámorító drog, amibe bele fog halni. Tudja, mégsem áll neki ellent. Egyszer sem. Lassan már elméletben sem.
Valamit dünnyögök a mellkasába arról, hogy sajnálom, de ajkaim mozgását érzékelheti csak a csupasz bőrén, semmint valóban értené egyetlen szavamat is. Nem merek felnézni rá, csak akkor, amikor már hallom, hogy némiképp enyhébb, lágyabb tónusú a hangja. Tekintetem még mindig bocsánatkérő, óriási őzike szemeimet rá emelem, és ide-oda cikázok a vonásain, továbbra is kerülve azt, hogy egyenesen a szemeibe nézek. Érzem, hogy a mondandója közepette a lehelete egyre közelebbről süti az arcomat.
- Igen. Menni fog.- adom válaszul én is, az ajkaira adott csók kíséretében, és minden idegszálammal, minden akaraterőmmel azon vagyok, hogy a korábbi könnyedséget visszacsempésszem kettőnk közé.Ezt pedig akkor sikerül azt hiszem újra elérnem, mikor a lassan ránk köszöntő estét a teraszon köszönthetjük immár.
Az ölébe ülve, a nyakát, és a hátát lágyan cirógatva, körmeimmel finom, nonfiguratív mintákat rajzolgatva a bőrére hallgatom, és elgondolkodom a szavain. Valóban. Ő az egyetlen, aki vigyáz rám, bármi is történjék, tudom, hogy soha nem fog elhagyni. Jessa szerint túlságosan bízom benne. Ő nem értheti, nem tudhatja, hogy Justin volt az egyetlen, aki anya halála után tényleg ott volt mellettem. Nem csupán egy részvétlevelet küldött, nem csak átugrott megnézni hogy vagyok, de tíz perc után már sietett is tovább. Nem csak telefonon érdeklődött, hanem tényleg ott volt. Távolabb állva, mindig arra várva, hogy én öleljem át ha szeretném, én beszéljek, ha éppen akarok, én húzzam őt közelebb, ha szükségem van rá. És nekem szükségem volt. Szerettem. Már nem számított, hogy ezt az érzést szabad vagy sem. Justin volt az utóbbi időkben a legjobb ami történt velem. Percy bácsi is másképp látta. Szerinte Justin kihasznál engem, és csak a pénzem akarja. Nevetséges. Nincs semmim, csak amit a ház eladásából kaptam, azt pedig félreraktam. Félreraktuk. Különben is….Justin inkább kétszer mindig ad semmint egyszer is elvesz. Nem értettem egyet senkivel, aki óvva intett tőle, mert belül egy hang azt súgta, hogy ők ostobák, nem látnak és tudnak semmit. Nem éreznek semmit. Azt én érzem, legbelül. És én bízom benne. Mindennél jobban.
Ha úgy menne le a nap, és hagyná maga mögött a világot, hogy én még mindig őt csókolom, azt sem bánnám.Fejét a hajamba fúrja, én pedig lehajtom kicsit a fejem és megtámasztom a vállgödrében. Apró, leheletfinom csókokkal ajándékozom a bőrét a nyakánál.
A latin zene fülbemászó ritmusa szinte másodpercek alatt talál szinkronba a szívverésemmel, és késztet arra, hogy megtörve a közelséget felálljak, és táncolni kezdjek. Mosolyogva engedem ki a feszültséget magamból, vagy bármiféle rossz érzést ami még maradt korábbról. Még kicsit talán görcsös vagyok….a helyzet miatt, amiatt, hogy Dan-ről idefelé úton akartam beszélni neki, de végül egyszerűen nem ment. Éreztem, hogy ez az idő, amit töltünk kettőnkről kell szóljon, és nem szabad a new york-i gondokat. magunkkal vonszolnunk.
Nevetve kacérkodom vele, miközben ő mosolyogva élvezi a rögtönzött kis műsort. Ahogy fészkelődni kezd a széken nem nehéz észrevennem, hogy a műsor élvezete, meg ahogy a dekoltázsomból egyre több mindent mutatok meg neki, látványos élvezetet is okozott nála. Elmosolyodom, és egy apró nyögést hallatok, amikor magához ránt. Odalent a kis sétáló ösvényről újabb kurjongatás hallatszik. Nem fordulok meg. A csók letaglóz. Mélysége magával ránt, és mintha felperzselné bennem minden félelmemet és minden görcsösséget, amit nem sikerült ideérkeztünk óta még feloldani. Fojtott hangon engedem ki magamból élvezetem apró, torkot bizsergető érzését, és hirtelen simulok hozzá még közelebb, másik szabad kezem a hátára simítva görbítem be az ujjaim, akárha kapaszkodni akarnék. Zuhanok. Valami megmagyarázhatatlan mélységbe, ahol benne remélek kapaszkodót találni. Zihálva olvadok le az ajkairól és nevetve döntöm a homlokom az állának.
- Ó az én férjem még sokkal többet is megérdemelne. És nem csak a háttér miatt. Vannak itt még szép helyek. Mondjuk itt…- húzom előre a kezem, a hasa és a köldöke közötti apró területen rajzolva mutatóujjam ujjbegyével apró kis köröket, aztán mintha két lábacska lenne a mutató és a középső ujjam, lassan sétálgatni kezdek felfelé a hasfalán. Érzem ahogy megremeg az érintésem alatt, apró hullámzása a tudtomra adja, hogy ha még egy percnél tovább ezt folytatom, akkor nem garantálja, hogy nem itt tépi le rólam a ruhát.
- Ó és itt is vannak egész szép helyek….- engedem az ujjakat a mellkasára, a mellbimbó között körözni. Aztán halkan felkuncogok, lehunyt szemmel engedem hátrahanyatlani a fejem, a hajam a hátamat súrolja. Odalent kiabálások, és még erősebb füttyögések, kurjongatások.  Azt hiszem tényleg itt az ideje privát keretek közé vonulni.
Magunk mögött hagyjuk a lemenő nap látványát, a terasz eddigi kötetlen nyugalmát, a távoli latin zene elhaló moraját Justin zárja ki, miközben becsukja utánunk az ajtót. Ajka aprón kap még az enyém után, és pimasz nevetéssel engedem, hogy leheletnyi csókot lopjon tőle. Zamatát még érzem, de a felvett távolság hirtelen zavaró lesz. Vágyom a forrósága után. Odabent könnyedén megtalálom a hifit, bár továbbra sem ápolok túl jó kapcsolatot az elektronikus gépekkel. Valahogy az én kezeim között mindegyik előbb-utóbb elromlik. Rossz hatással vagyok rájuk, vagy nem tudom. Egy helyi rádiócsatorna jön be elsőként, így nem is kapcsolok róla tovább. Nekem tökéletesen megteszi, amit adnak, mert a zene érdekel jelenleg  a legkevésbé.
Lassan kezdek ringatózni a zene ütemére. A szobára ülő félhomály megtelepszik és elmosódnak az árnyékok. Mikor megérzem mögöttem a bátyámat, lágy mosollyal engedem hátra a fejem, hogy a mellkasára billentsem. Kezem hátravezetve átkulcsolom a nyakát, a másikat pedig az előre nyúló kezére vezetem, és segítek neki megoldani a nadrágom gombját.
- Segítesz? Milyen előzékeny vagy. Ha már ott jársz, akkor kicsit még jobban segíthetnél….és nem, a tapizás nem feláras.Azt bartereljük, szépfiú.- ez az a pillanat amikor megfordulok, és az egyik lábammal megkapaszkodom a derekában. Fejem félrebillentem, majd most én vagyok, aki egyszerűen és minden várakozás nélkül szinte levegőt sem hagyva venni neki, tapad az ajkára. Nyelvem úgy indul felfedezőútra, mintha most ízlelném őt először. Megvadulok az ajkainak húsától. Egyszerre lakmározom őt és csókolom. Az orromon zihálva fújom ki a levegőt, apró, szinte elhaló, vékony nyögésekkel engedem időnként a csípőmet előre mozdulni. Hirtelen szakadok el a szájától, még egy utolsó, levezető momentumként nyalva végig az alsó ajkát. Kezem remegve indul el a nadrágja irányába, hogy végre attól is megszabadítsam. Hiányzott. Veszett módon hiányzott. A türelmetlensége rám is átragad. Leveszem a lábam a derekáról.
- Hagyjuk az egész táncot a fenébe!Kellesz! Most!- a gombbal szenvedek még egy darabig, aztán végül sikerül ujjamat bevezetni a nadrág elejébe, majd a kezemet is, és egyszerűen kibontom őt belőle. Segítek neki, hogy megszabaduljon tőle. Abban biztos vagyok, hogy a hálószobáig nem fogunk eljutni, de nem is érdekel. Már nem félek, már nincs bennem semmi görcsös gátlás, egyszerűen felszínre tört egy heti hiány. Nélküle. Érzések, a testemben tomboló forróság, a sóvárgás győzedelmeskedik.
Aztán a konyhából meghallok valaki hangot. Apró, ütemes pittyegés….basszus! A kávéfőző. Azt lehet ki kellett volna kapcsolnom amikor lefőtt a kávé?
- Basszus, ezt nem hiszem el!- mérgesen dünnyögök, és elhatározásra jutok….nem! Még egyszer nem hagyom, hogy bármi megzavarjon bennünket. Megragadom a kezét, és közel húzom magamhoz, úgy, hogy engem elölről átölelve én háttal, ő meg arccal előre araszoljunk ki a konyháig. Út közben nevetek, és az ajkai közé mormolok, vagy éppen csókolok. De nem vagyok hajlandó még egyszer elszakadni tőle, addig sem amíg kikapcsoljuk a kávéfőzőt.
- Bocs bébi, tényleg….tudod, hogy….tudod, hogy műszaki….analfabéta vagyok…- nyögöm, csókolom, kacagom az ajkai közé, amíg eljutunk a kávéfőzőig és csak annyira fordulok el, amíg a pultnál megnyomom rajta azt a rohadt leállító gombot. Csípőm nekitámasztom a pultnak háttal és két karomat immáron teljesen a nyaka köré fonom.
- Hol is tartottunk?- tulajdonképpen még sehol, vagy nagyon is előre jártunk. Lehet nem kellene innen mozdulni sehova….vajon hány kilóra tervezték a pultot? Márvány, szóval elég stabilnak tűnik.
- Jah igen….Mr Kramer….bemutatná kérem a főzési tudományát? Mondjuk….rajtam?- pillantottam végig nevetve magamon, és a tekintetem megállapodott a félig kigombolt felsőmön.
- Kezdhetné esetleg a felesleges csomagolás eltávolításával….mondjuk.- lihegem még mindig vidáman, újra és újra lecsapva azokra az imádott ajkakra.



Úticél

To Madison

+18

Nem tudom eldönteni, hogy miként viszonyuljak a húgom állandó féltékenykedéséhez. Egyrészt jól esik, hogy ennyire a magáénak akar tudni, ugyanakkor rettentően bosszant is. Bosszant, mert pontosan azért szokott kiakadni nap-nap után, amit aztán ő is elkövet. Ahogy én néha más nőknél keresem a társaságot, addig ő más pasiknál. Megértem, hogy egy része valami normális, társadalom által elfogadott kapcsolatra vágyik, de a felém mutatott tettei szinte teljesen szembe mennek ezzel az elhatározással. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy máshoz is úgy bújik, mást is úgy csókol, úgy érint, mint ahogy engem. A pasik és a nők folyamatosan jönnek az életünkben, de valahogy mindig visszakanyarodunk egymáshoz. Ez az elmúlt fél évben már rettentően egészségtelen formát öltött. Amit én csinálok, azzal én hozom ki belőle a legrosszabbat, és vice versa. Elborult elmék vagyunk mindketten, amiért a féltestvérünk jelenti számunkra a letehetetlen drogot, ami ellen próbálhatunk harcolni, de felesleges. Azzal, hogy a születésnapján engedtünk az elfojtott érzéseknek, egy olyan örvénybe sodortuk magunkat, amiből nem látom a kiutat, és őszintén szólva, nem is keresem. Mads egy normális kapcsolatra, egy normális életre vágyik, én azonban csakis őrá. Próbálom tiszteletben tartani az elképzelését, de akárhány nővel vagyok, képtelen vagyok kiverni a fejemből, mindig csak utána sóvárgok. Kicsinyes bosszú, amit nap-nap után művelünk egymással. Ha ő elkezd járni egy pasival, akkor én is megkörnyékezek egy csajt, miközben próbálom az ő kapcsolatukat szétszedni, Madison pedig szintúgy az enyémet. Már belegondolni is szédítő, milyen komplikáltak vagyunk. Talán pont ezért is lesz olyan jó ez a nyaralás. Elszakadunk végre a társadalomtól, és egy olyan helyre utazunk, ahol senki nem ismer minket. Muszáj megkérdeznem Madisont, hogy képes lesz-e félretenni a féltékenységét erre az időre. A válasza igen. Remélem két nap múlva is így fog hozzáállni.
Én teljesen komolyan gondoltam, amit a konyhában mondtam neki. A teraszon viselkedni fogok, de utána nem vállalok felelősséget a tetteimért. Kész vagyok eleget tenni az ígéretemnek, tehát míg kint vagyunk, és Madison a kávét szürcsöli, addig felhozok egy témát, melyet az elénk tárulkozó panoráma juttat az eszembe. Erre ő elég szűkszavúan felel, vele együtt a témán is hamar túllendülünk, amivel én abszolút együtt tudok élni. Nem hozok fel mást, helyette csak beleveszek az érintésébe. Lehunyt szemekkel engedem el magamat, hogy pillanatokon belül felvillanjon előttem az első találkozásunk, illetve az azóta megtett út. Egy megkeseredett fiatal voltam, aki még mindig nem tette túl magát az édesanyja halálán, és amit ez okozott nála az életben. Úgy gondoltam, hogy ha normális családban növök fel, normális apával, akkor ő tudott volna segíteni a nehéz időszakomon, de ezzel csak magamat álltattam. Ahogy a barátaimat, úgy valószínűleg a családtagjaimat is ellöktem volna magamtól, megtagadva a felém nyújtott segítő kezeket. Hibáztatni akartam valakit, és erre egyetlen ember volt csak a megfelelő – mégpedig az azelőtt soha nem látott húgom. Ki akartam vetni rá minden nyomorúságomat, okolni akartam őt az engem ért veszteségek miatt – de képtelen voltam rá. Nem ment. Ahelyett, hogy elvettem volna az életkedvét, ő adta vissza az enyémet. A dühöm nem múlt,a hetek múlásával azonban egyre többször kérdőjeleztem meg saját magamat. Tényleg Madisonra haragudtam? Vagy talán az apámra? Esetleg... magamra? Nehéz volt beismernem, hogy én vagyok az egyedüli, akit hibáztatni lehetett az engem ért nehézségekért. Ha Ő nem lett volna, akkor most valószínűleg teljesen máshol tartanék az életben. Kezdetben akármennyire is az ellenkezőjét akartam, végül sosem kerültünk rossz viszonyba. Épp ellenkezőleg. Láttam, hogy min megy keresztül az édesanyja halálát követően, és valamilyen szinten magamra ismertem benne. Sejtettem, hogy mit élhet át, és ezen a tragédián való osztozkodás engedett minket összemelegedni. Olyan bizalom alakult ki kettőnk között, amiért mások egy életen át dolgoznak, és még úgy sem közelítenek meg minket. A New Yorkba való költözés pedig egy olyan ugrópont volt az életünkben, amelyre mindkettőnknek rettentő nagy szüksége volt.
Mielőtt teljesen elszenderednék, Madison egyszer csak kipattan az ölemből, és táncra perdül. Megmosolyogtat a látvány, és biztosra veszem, hogy a teraszunkra rálátók is ugyanilyen örömmel nézik a műsort. Csak hogy még jobban irigykedhessenek, magamhoz húzom a lányt, és úgy csókolom, mintha az életem múlna rajta. - Hogy tud neked mindig ilyen hideg lenni az ujjad? - nevetek fel, ahogy forró testemet el-elhúzom a hasamat, illetve a mellkasomat ért érintéseknek köszönhetően.
- Rossz irányba tartanak az ujjak, drága nejem. Lentebb is vannak még szép helyek - teszem hozzá a kis kínzásához, amivel engem örvendeztet. - De azt nem nézőközönség előtt fogom megmutatni - csókolom bele a szavakat az ajkába, majd kézen fogva, ellenkezést nem tűrve húzom be a zárt térbe.
Kicsit megkésve jövök csak rá, hogy meg kellett volna cserélnünk a felállást, és míg ő sötétít, addig én teszek be valami lejátszási listát. Mindig is viccesnek tartottam, hogy Madisonnak még huszonéves kora közepére sem sikerült megbarátkoznia az elektronikai berendezésekkel, én viszont szinte függök tőlük. Ahány szállodát, ahány hotelt, ahány apartmant megjártam az utazásaim során, folyva-folyvást arra kellett rájönnöm, hogy az elektronizáció mennyire nem egy ördögtől való dolog. Tény, hogy ki kell tapasztalni a működésüket, és hogy Murphy törvénye alapján ami elromolhat, az el is fog, de a javításra szánt pénz számomra aligha számít gondnak. Ha a jelenlegi lakásunk után Madison is szeretne velem jönni a még csak fejben készülő házba, rendesen el kell gondolkoznunk az ilyen apróságokon, hogy az mindkettőnk számára kényelmes, otthonos legyen.
Száz szónak is egy a vége: nem lep meg, hogy nem jut túl a bekapcsológombon, és megelégszik az első csatornával. Addig számomra is megfelel, míg el nem kezdenek a húgom tánca közben vakerolni az időjárásról, vagy a helyi forgalomról. Nem mintha egy, maximum két számnál tovább bírnám. Miután végzek mindennel, behozom a köztünk lévő távolságot, türelmetlenül simítva rá a tenyeremet először a hasára, majd lent a nadrágja gombjára. - Bármiben szívesen segítek - duruzsolom a nyakába a szavakat, készen állva, hogy a cipzárt is lehúzzam, de megakaszt a mozdulatomban.
- Te aztán tudod, mitől döglik a légy - reagálom a mozdulatára, tenyeremet reflexesen csúsztatva a nadrágja farzsebébe. Mélyen szívom be az orromon keresztül az oxigént, igyekezve a levegőért való kapkodásom közben a csókjait is viszonozni. Nem tudom vele felvenni a fonalat, olyan kiéhezetten tapad az ajkaimra, hogy szinte rá sem ismerek. Két perc leforgása alatt két különböző Madisonnal találkozhattam, 5 perc leforgása alatt pedig hárommal. Egyszer még nyugodtan pihenve beszélgetünk a hegymászásról, a következőben már kacéran táncol nekem, most pedig úgy tapad rám, mint egy ragadozó, aki helyben képes lenne széttépni a prédáját. Imádom, mikor ilyen.
- Sokáig tartott a korábbi elhatározás - felnevetek, de egy pillanatig sem ellenkezek a tettei ellen. Várható volt, hogy ide fogunk jutni, amint ismét négy fal közé kerülünk. Ilyen az, ha mi több napig nem vagyunk együtt, egyszerűen megőrülünk a másikért. Miután kibontott a nadrágomból, én kilépek belőle, és kész lennék őt is öltöztetni, mikor egy hirtelen pittyenés mindkettőnket kizökkent.
- Most aztán biztos szépen nézhetünk ki - nevetem az ajkaiba, ahogy magához láncol és így próbál velem együtt a konyhapulthoz araszolni. Egyszer-kétszer összeakad a lábunk, de arra azért figyelek, hogy ne bukjunk orra itt a kemény konyhabútorok között.
Tudom – mondanám, de csak artikulátlan motyogom a szájába. Míg ő elfordul, hogy kikapcsolja a gépet, addig én az arca, és az álla vonalát csókolom tovább, egész testemmel simulva hozzá, és cirógatva a hátát. - Először a táncnál, aztán pedig… ennél - a kezeit nem szándékozom elvenni a nyakam körül, ezért inkább az ágyékomat, amolyan jelzésértékűen dörgölöm hozzá.
- A főzési tudományomat? A vágódeszkát, meg a kések inkább maradjanak csak a helyükön - vele együtt nevetek fel, szemeimmel az ő tekintete irányába nézve. - Hmmm… ebben már szívesebben segítek - próbálom egy lendülettel kifejezni magam, de szinte belefulladok a csókzáporba, amit tőle kapok. Megveszek értük.
Elmosolyodom, majd a feneke alá nyúlok a kezemmel, hogy kényelmesebb pozícióba helyezhessem őt a csupasz konyhapulton. Az ujjaim nem tétlenkednek, máris a gombokért nyúlnak, hogy aztán gyakorlott mozdulatokkal távolíthassam el róla a felesleges ruhadarabot. - Ah, nem szeretem, ha valamit duplán csomagolnak… - jelentem ki lemondóan, mielőtt az egyik tenyeremet becsúsztatnám a melltartója alá, lehunyt szemekkel, sóhajtva simítva a markomba az egyik halmot. Az egész lényem belebizsereg az érzésbe, amit ez a tettem vált ki belőlem. - Elmondani nem tudom, mennyire hiányzott már ez - remegő hanggal szólalok meg, és miközben a mellével foglalkozok, újra az ajkaihoz hajolok, ellenkezést nem tűrően követelve a csókomat.
- A főzésnek… az egyik legfontosabb momentuma… a kóstolás - szavalom a bölcsességet az ajkaiba, épp csak ennyi időre szakadva el tőle. Kihúzom a tenyeremet a helyéről, és kettőnk közé vezetem, hogy a gomb után végre a cipzárt is lehúzhassam. Nem akarom, hogy újra megzavarjanak, és az sem izgat, ha meg fognak, én már nem bírom ennél tovább. Amint kellően meglazítottam a nadrágját, a korcát két oldalt megfogva kezdem el lehúzni róla, hogy végre ő is hozzám hasonló ruhamennyiségben legyen. Reszketve veszem a levegőt, hirtelen úgy érzem magam, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mivel-mit csináljon, hogyan csinálja, pedig nem sokan ismerik olyan jól Madisont, mint én.
Egyik kezemmel a hajába túrok, mosolyogva játszadozva vele, mielőtt elszakadnék az ajkaitól, hogy a szemeibe nézhessek. - De! Az is fontos, hogy semmit nem szabad elkapkodni, mert az csak keserű szájízt fog maga után hagyni - mondom ezt határozottan, de minden bizonnyal én leszek az is, aki ezt rekordidő alatt fogja megszegni. Mit sem törődve a részletekkel nyúlok az egyik kezéért, a boxerem alá vezetve azt, majd csúszik be a tenyerem a ő fehérneműje alá, hogy az ujjaimat a jól ismert helyükre vezetve kezdhessem el őt ingerelni. Egy utolsó gyors puszi a szájára, aztán máris áttérek a nyakára, a hajában lévő kezemmel szabadítva fel újabb és újabb területeket, mely helyekre aztán izgatóan csókolok oda az ajkaimmal.
Lefelé haladva kihagyom a még fehérneműje által takart részeket, és komótosan csókolgatom végig a hasfalát. Elérve a kívánt helyre megszabadítom őt az alsóneműjétől, hogy aztán a felforrósodott testrészre kis hűsítő levegőt fújhassak. Az egyik térdemet már kész lennék a földre helyezni, és visszafordíthatatlanul belelendülni, mikor megrezzen valami mellettünk. Na ne már! Kérdőn pillantok a hang irányába, és meglátom Mads telefonját nem olyan messze, csupán karnyújtásnyi távolságra tőlünk. Jess az. - Kitalálom. Beszéltétek, hogy ha megérkezünk, akkor majd felhívod, és körbemutatod a lakást, meg a tájakat. Hihetetlen időzítés - nevetek fel kínomban, apró puszikkal halmozva el a belső combját, hogy a jelenlegi izgalmi állapota egy pillanatra se lankadhasson. A telefon még mindig zizeg, mire én felnézek Madisonra. Zsibbad a lábam, szóval egy hangos, kissé fájdalmas koppanással ér földet az egyik térdem. - Beszélgessetek csak nyugodtan. Én addig elfoglalom magam - mosolygok, bár nem őszintén, annál sokkal pimaszabbul, gonoszan. Mindjárt megérti, hogy miért.
Amint a szavaimat befejeztem, a telefonért nyúlok, fogadom a FaceTime hívást, és a húgom legérzékenyebb pontjához hajolok. Lágy csókkal üdvözlöm, hogy aztán nyelvemet rátapasztva kezdhessem el kényeztetni, az ingerküszöbét pedig véglegesen átszakítva még az egyik ujjam is elmerül benne. A telefon kamerája hála égnek csak a plafont mutatja. De hogy a mikrofon mit rögzít… az már Madisonon múlik. Jelenleg nekem nem ez a prioritásom.

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

+18

“Nem gondolod, hogy neked van a legkevesebb jogod arra, hogy féltékeny legyél Justinra?” ez a mondat számtalan hangsúllyal,számtalan helyzetben és számtalan alkalommal elhangzott Jessa szájából. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most bűntudatot akar bennem ébreszteni, vagy egyszerűen csak felnyitja a szemem arra a valóságra amiről időnként hajlamos vagyok magam is elfeledkezni. Hiszen az esetek többségében én vagyok az, aki egy hatalmasat fékez kettőnket illetően, és megy bele olyan kapcsolatokba, aminek persze az a vége, hogy zokogva térek meg, és fogadkozom, hogy soha többé. Hogy én csak Őt….és csak Vele...és csak Neki...és csak Érte. És amúgy ez az igazság. Sosem felejtem el az első alkalmat, jobban mondva a másnapot. Mert aznap valahogy nem gondolkodtam. Egyszerűen csak hagytam, hogy minden átzuhanjon rajtam, vele együtt ő is. Másnap a józan ébredés egyszerűen megbénított, és szerettem volna, olyan nagyon szerettem volna bánni amit tettem, amit tettünk, mégsem voltam képes rá. Minden másodperce elevenen izzott fel bennem, és azon kaptam magam másnap, majd harmadnap, hogy akarom még. Újra és újra. Tulajdonképpen olyasmi után vágyakoztam, ami az enyém volt, ami közel volt, és mégis rettentően távol, ha a világ alapvető működését nézzük. Annyiszor elgondolkodtam, hogy milyen lenne az életem, ha soha nem találkoztunk volna, ha soha nem tudom meg, hogy ki ő valójában, vagy ha soha nem költözöm el vele New York-ba. Vajon mi várt volna rám otthon, Providence-ben? Milyen élet és milyen jövő? Bárhonnan is nézzük a dolgokat, valahol azt hiszem ez az egész kapcsolat, ez az egész végnélküli, rohanó kapcsolat megmentett engem. Egy olyan élettől amit csupán elfogadtam volna, de soha nem éreztem volna a sajátomnak. Jelenleg az ingovány felett táncolunk, és reméljük, hogy  következő lépés nem lesz végzetes. Bár a franc bánja, a lényeg, hogy ott legyen velem.
Komolyan gondolom, hogy a következő napokban igyekszem lehetőség szerint minimálisra szorítani az elvetemült és váratlanul fellobbanó féltékenységi jeleneteket, a szótlan durcás órákat, vagy éppen azt amikor az arcomra van írva hogy fel tudnék robbanni attól, hogy azt hiszem Justin éppen bámul valakit. Holott tényleg, annyira, hülye vagyok, hogy nem veszem észre, soha senkit nem képes gyakorlatilag fél másodperc alatt felfalni a tekintetével csak engem? Nekem ez miért nem elég? Elég...vagy legalábbis egy ideig. Most mindenképpen. Veszett hosszú idő amíg nem láttuk egymást, és fejben már ezerféle verziót lejátszottam arról mi mindent fogunk csinálni az első másodpercekben ezen a helyen? A szabadság mámorító érzése egész bolonddá tett, és szinte magamról megfeledkezve, gyakorlatilag majdnem levetkőztem neki a teraszon. Megtettem volna. Ő is tudja, és az sem érdekel, ha közben mások éppen rajtunk legeltetik a tekintetüket.  Én abban a pillanatban csak őt láttam.
- Hideg? Nem is hideg. Sosem panaszkodtál rá, hogy hideg lenne.- a hasfalánál az ujjaim lassan köröznek, miközben előre hajolva az ajkaim csókot követelnek. Aprót, mégis annyi időre szomjoltót, amíg nem jut belőle több. Később. Később mindet akarom. Fulladásig.
- Igen, tudom, hogy vannak. És teljesen jó irányba tartanak. A visszafele útra valami forróbbat tartogatok neked.- ígérem, és ajkammal finoman szívom be az alsó ajkát mintegy jelezve a tettekkel is, hogy mire gondolok. Ó igen! Justint ízlelni és belehalni! Imádom!
Hagyom, hogy az apartman intim közege ismét elrejtsen bennünket, ezúttal már véglegesen, a kíváncsi tekintetek elől a betoppanó Ashtonok váratlan ajándékáradata elől, és miközben a rádón az első csatornát megtalálom, és ott meg is állapodom, magamban azon fohászkodom, hogy ne történjen most már semmi ami képes lenne kizökkenteni ebből az állapotból amibe belehuzhantunk odakint. A kezdeti feszültséget tökéletesen oldja ahogy hozzám simul. A félhomályban megbújunk, és nevetgélve, egymás ajkáról csókokat csenve próbáljuk a másikat még inkább feltüzelni. Nem mintha lenne még hova. Jelen pillanatban az összes gondolatom, amely a feszültséget okozta bennem, valahol kinn maradt az erkélyen a félig kiürült kávésbögrémmel együtt.Nem akarok arra gondolni, hogy mi minden kavargott bennem korábban, hogy mennyi mindenről akartam vele beszélni. Jelen pillanatban annyira lényegtelen és alapvetően is felesleges. A bőrének illata, az ajkának érintése, ahogy a levegőt szinte az ajkaim közé fújja, zihálva zamatol minden másodpercben tökéletesen ellazít. Csak ő képes erre. Basszus, ez szinte félelmetes! Nem ő az első pasi az életemben, talán nem is az utolsó, de csak ő tudja elérni nálam ezt az állapotot, amikor szinte elveszítem a kapcsolatot a józan külvilággal, és semmi mást nem érzékelek csak őt. A lélegzetvételét elsimulni a fülem mellett, az ujjait beletúrni a hajamban, a fejbőrömön át lopakodik be a forróság az ujjbegyeiből. Csak azzal képes még inkább felizgatni, hogy feltekeri a tincseim egyikét a kezére.
Ráfonódom nevetve, kicsit talán ostoba határozottsággal, amit szóvá is tesz, én meg csak a vállaim vonogatom.
- Mintha ezt úgy bánnád!- kortyolom magamba a levegőjét, a száját, ajkainak izgatott remegését. Képtelen vagyok őt elengedni, egészen addig a pillanatig, amíg a kávéfőző hangja el nem jut a tudatomig. Kezdem úgy érezni magunkat, mint valami ostoba bohózatban, ahol a titkos légyottra összejött szerelmesek képtelenek az ágyig eljutni, és már tulajdonképpen bármivel beérnék, csak hagyják őket békén. A konyhapultig való eljutásunk meglehetősen komikusra sikeredik, vagy legalábbis azt hiszem remekül szórakoznék, ha kívülről látnám magunkat.
- Mindjá...rt...naaaaa….- kuncogom amikor a nyakaba csókol, aztán feljebb vándorol, és apró, meglehetősen izgató forró levegője gyakorlatilag az utolsó sejtemet is vigyázzba vágja.
- Bahhhszuusss….így is...béééhhnnaa vagyok, így meg...ahh...jesszus!- egy fél percre abbahagyom a géppel a bíbelődést, ott egye meg a fene, sípoljon ha akar, de nekem most kell az a fél másodperces csók, amibe belemerülök, belesüppedek, és úgy kóstolom, és ízlelem, mintha a világ legfinomabb krémes eperfagylaltja lenne. Tenyerem a tarkójára simul, és teljesen magamra húzom. A kávéfőző ritmusosan pittyeg, szóval jó lenne elcsendesíteni. Ha nehezen is, de elszakadni próbálok tőle, Justin azonban még mindig és szakadatlan ostromol. Nevetgélve, és ha nagy nehezen is, de sikerül kikapcsolnom a gépet. A hátamat cirógató kezének minden mozdulatába beledörgölőzöm mint valami kényes kismacska. Fejem hátravetve nevetek amikor éppen azt ecseteli hol is tartottunk. Az ajkait figyelem kitartóan, és úgy érzem, hogy minden pillanat elvesztegetett idő, ha nem ízlelhetem. Fogalmam sincs mikor értem el arra a pontra, hogy gyakorlatilag a puszta gondolata annak, hogy hozzám ér, vagy annak a gondolata, hogy a következő pillanatban hol és hogyan fog hozzám érni már extázisba hoz.
- Ihhhgeeen...a kóstolás az nagyon...az valami nagyon fontos momentum.- ismétlem utána, bár szerintem akár szuahéli nyelven is mondhatna jelenleg nekem bármit azt is utána mondanám teljes átéléssel, akkor is ha fogalmam sem lenne róla miről beszél. A kezem a boxer alá vezeti, és én úgy markolok rá a férfiasságára, mintha az utolsó kapaszkodó lenne az életben maradásomhoz. Talán ezt is érzem, mert ezzel egy időben ő is a tanga alá vezeti a kezét, és egy apró sikoltással adózok a másodpercek alatt minden porcikámat cseppfolyóssá változtató érzésnek. Belefeszítem a fejem a hajam alá futó tenyerébe.
- Istenem! Ez annyira….ez annyira….ahhhw, ne hagyd abba, lejjebb, közelebb…- szaggatottan veszem a levegőt, miközben a szavaim rekedt gyengeséggel próbálják navigálni őt, amint lefelé tart. A hűsítőnek szánt levegőre altestem gyakorlatilag lángokba borul, és megrogyó lábakkal követelek még többet. Tudom, hogy meg is fogja adni, és már a gondolattól olyan vagyok odalent mint egy megvadult, lágy női illatú folyó: nedves és megfékezhetetlen. Kezem a fejtetőjén át túr a hajába, begörbülő ujjaimmal megkapaszkodom a rövid fürtökbe, és szinte kényszerítem egy mozdulattal, szinte magamra préselve. Némi ellenállás érkezik a részéről, amin elnevetem magam. Feljebb húzom az egyik lábam, hogy a vállán átvessem, amikor meghallok egy újabb hangot. Oldalról érkezik, először alig vagyok képes felismerni. A telefonom rezeg veszettül.
- Neeeeeeeee!- nyögöm kétségbeesett nyöszörgéssel, amikor rádöbbenek, hogy hívásom érkezik. Nem veszem fel! Nem érdekel ki az, menjen a pokolba, mert én éppen a mennyeket ostromoltam az előző pillanatokban amíg meg nem zavart. Közel a telefon, így meglátom a hívó felet. Jessa. Basszus, mit nem értett azon, hogy majd én hívom? Lehunyom egy pillanatra a szemeimet.
- Igen….és igen...és igen. De nem érdekel én most….ahhh igen, folytasd, majd leteszi!- érzékelem, ahogy letérdel elém, de a szavai másról árulkodnak.
- Nem….én nem, nem kell, nem veszem fel! Justin ne!- szólok rá, már későn. A kis szemét fogadja a hívást, miközben én jelen pillanatban azt sem tudom, hogy hol vagyok. Rögtönöznöm kell valamit, mert Justin időközben gyakorlatilag onnan folytatja ahol abbahagyta, a vonalban, meg Jessa. És még pofátlanul vigyorog is. Mármint Justin.
- Hahó….Mads, ott vagy? Hallo...én nem hallak csak látok valami...valami falat? Milyen falat? Hahó...Madi…- próbálkozik a túloldalon Jessa, miközben én próbálom az első pillanatok kegyetlen izgalma okozta nyögést visszafogni. Jobbomon meglátom a mosogatót. Bár nehezen, de elérem a csapot, és megnyitom.Majd amennyire tudom a kezemet bevizezem és vele a hajamat is. Mindezt azidő alatt amíg Jessa kapcsolatot próbál teremteni. Justin is kapcsolatot teremt a maga módján, és legérzékenyebb pontomat veszi olyan ostrom alá, hogy bár a hangom talán sikerül valamennyire hihetővé varázsolni de a zihálásom nem tudom miképpen tudom majd kordába tartani, nem beszélve a hullámokban rámtörő remegő izgalomról. Végül felveszem a telefont, és kissé nedves hajjal, kipirultan nézek bele a kamerába.
- Heehheeelló csajszi, bocs, csak a zuhany alól rohantaaaaaam!- nyújtom el az utolsó szót, mert Justin nyelve valami kegyetlen módon képes volt egy olyan pontot megtalálni, amibe az egész altestem beleremegett. Szabad kezemmel lenyúlok, és a fejét gyakorlatilag belefúrom a nőiességem teljes rejtekébe.
- Minden oké? Kicsit szétcsúszott a hangod.
- Jaja! Csak mondom zuhiztam és Justin fogadta a hívásod, csak én még félig a tusolóban voltam. Bocs tényleg, istenbizony megmutatok mindent, de fel kéne öltöznöm és elmenni….elmenni a recepcióra….úgy értem a recepcióra beszerezni valami normális kávéfőzőt…- fogalmam nincs miről hadoválok, de tényleg olyan vagyok mint aki teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, ami nem meglepő, tekintve, hogy miközben a legjobb barátnőmmel beszélgetek éppen,a bátyám nemes egyszerűséggel a csúcsra igyekszik felnyalni.
- Óóóóókkéééé! Visszahívsz később ha már felöltöztél és megvan a kávéfőző is?- látom az arcán az értetlenséget, és kedvem lenne belevágni az arcába a nyilvánvalót, de jelenleg tényleg baromira másra koncetrálok.
- Persze, vissza..iihhggeeen….vissza. Puszi csajszi.- nyomom ki villámgyorsan a beszélgetést és veszem el a képet is, majd egyszerűen félredobom a telefonom. Jó messzire amennyire csak lehet. Beszívom a levegőt a tüdőmbe, és egy hatalmas nyögéssel adom ki minden előző pillanatokban felgyülemlett feszültséget.
- Annyira szemét vagy! És én annyira imádlak!- nevetek és dorgálok egyszerre, majd felemelem a lábaim, hogy megtámaszkodjak a két vállán, neki pedig tökéletes utat engedjek az élvezetem beteljesítéséhez.
- Most már abba ne merd hagyni!




Úticél

To Madison

+18

Biztos vagyok benne, hogy most az édesanyám forog a sírjában. Ha látná, hogy mi vált belőlem, valószínűleg letagadna. Szeretett engem, és én is szerettem őt, de ez nem olyasvalami, amit mindenki gyomra be tudna venni. A melegek, vagy a transzneműek elfogadása felé már egyre jobban elkezdett nyitni a világ, és ha ilyesmivel álltam volna elé, akkor tudom, hogy elfogadott volna. Nem mondom azt, hogy feltétlenül repesett volna az örömtől, de ezt nem mutatta volna ki felém. Azt az undort viszont, amit a legtöbb ember a testvérek, vagy féltestvérek intim kapcsolatának szóba jövetele esetén érez, arra viszont ő sem lett volna felkészülve. Erre senki nincs felkészülve, még mi sem Madisonnal. Az elfojtott gondolatok, érzések, vagy vágyak mindvégig ott lapultak bennünk, de ezeket hamar elüldöztük, mert csak az tudott a fejünkben járni, hogy ez mennyire tabu, ez mennyire rossz. Elég volt egy közösen átmulatott, és egy józan este, hogy a világról alkotott képünk változásnak induljon. De ez továbbra is olyasvalami, amit csak mi tudunk megérteni, másoktól pedig még csak el sem várhatjuk. Én ezért nem beszélek erről senkinek, még a legjobb barátaimnak sem. Nem tudok ennyire megbízni bennük. Féltem is Madisont, de örülök is neki, hogy számára ott van Jessa, aki mindezek ellenére is a legjobb barátnőjeként viszonyul hozzá.
Az egyik részem nagyon szívesen elnézegette volna, hogy itt közszemlére levetkőzik előttem, akár csak fehérneműig, a másik, józanabb azonban inkább addig zárta be a köztünk lévő teret, míg a kelleténél több gomb ki nem pattant a felsőjéből. Tudom, ezzel saját magamat fosztottam meg egy elképesztően vadító műsortól, de túlságosan nagy bennem a kisajátítási kényszer, mint hogy hagyjam, mások is úgy lássák őt, ahogy én szeretném.
- Most sem panaszkodásból mondom. Szeretem, ha azokkal a jégcsap ujjaiddal érsz hozzám. Mármint odalent - mosolygok, és már csak a gondolatba is beleborzongok. - Valami forróbbat? Ez nálad sok mindent jelenthet, és jelenleg, ennyi nap kihagyás után nem tudom elképzelni, mik járhatnak a fejedben. Vagyis de, el tudom. De azért mégiscsak érdekel. És nem lehetsz olyan kegyetlen, hogy csendbe burkólozol erre a kérdésemre! - szegezem rá a mutatóujjamat játékos dorgálással. Tudja jól, hogy mennyire fel tud tüzelni, ha a fülembe suttogja, miket tervez velem csinálni. Bár neki már azzal is sikerül, ha csak utalgat rá. Ó, mi nem tüzel fel engem ettől a nőtől? Elég csak a hideg kezeire gondolnom, ahogy a férfiasságom köré fonódik, és már attól kész vagyok elmenni. Fogalmam sincs, hogy ez honnan eredezik, mert míg a hideg lábak, vagy kezek bárhol máshol való hozzám érintése ösztönös elhúzódást vált ki belőlem, addig odalent csak még jobban bele akarok simulni a fogásba. Főleg, ha olyan kezekről van szó, amelyekért oda meg vissza vagyok, és tudom, hogy mikre képesek.
Ha már a ki és mire képességről van szó, nem kellett volna hozzá sok, hogy odakint essek neki. Ha nem lett volna nézőközönségünk, csak a táj figyelt volna vissza ránk, akkor valószínűleg már ruhátlanul simulnánk egymáshoz. Így azonban más irányba kellett terelnünk magunkat.  
Végre elérkezett az ideje annak, amire már egy szűk hete várok. 5 nap volt mindössze, nekem viszont egy örökkévalóságnak ért fel. Nem csupán a szexről, a testi vágyaim kielégítéséről van szó. Ha arra vágynék, ahhoz nem feltétlenül lenne Madisonra szükségem. Mikor vele vagyok, az teljesen más. Ő nem csak kívül, de belül is képes engem teljessé tenni. Szükségem van az érintésére, szükségem van a csókjaira, szükségem van mindenére. Ha ő nincs velem, akkor úgy érzem, hiányzik egy részem. Beteges, tudom, hogy a saját féltestvéremről beszélek így, de képtelen vagyok tenni ellene. És nem is akarok. Az elmúlt fél év volt az életem legcsodálatosabb időszaka, még a folyamatos féltékenykedések, vagy viták ellenére is. Olyan sok minden történt ebben a pár hónapban, amelyet alig tudok ép ésszel felfogni. Régebben sem tudtam rá úgy tekinteni, mint a féltestvéremre, de miután először összebújtunk, azóta minden megváltozott. Az addig ártatlan érintések, becézésekre most már nem tudok úgy tekinteni, mint ahogy egy normális családban, a normális rokonoknak kellene. Ez mondjuk már rég eldőlt, hogy mi nem is állhatnánk messzebb a normáktól.
- Úgy viselkedek, mint aki bármit is bán ebből? - ha a hozzám simuló teste nem lenne elég az izgatottságom felmérésére, csak le kell pillantania kettőnk közé. Ettől függetlenül unfairnek tartom Madison előnyét. Míg én már csak egy szál boxerben állok előtte, addig ő teljes harci öltözetben, csupán a dekoltázsát halványan megmutatva kelleti magát. A sípolás kezd az idegeimre menni, de túlságosan lefoglal a pulton üldögélő nő, hogy bármit is tegyek ellene. Csókolom, simogatom, ölelem, melyekből ő mindent a kedvemre valóan reagál le. Tarkómra simuló keze jóleső bizsergést, és egy hatalmas sóhajt vált ki belőlem. Ekkor jövök csak rá, hogy annyira lefoglalt a vele való ténykedésem, hogy a levegővételről is megfeledkeztem. Túlságosan lefoglal mindene.
Akaratlanul is felnyögök, ahogy a kezével megérinti a férfiasságomat. Nyelnem kell egyet. Ez jobb, mint az eddigiek. Tudom, hogy minden alkalomnál ezt gondolom, de hát minden együttlétünk egy külön élmény, mindig intenzívebb, szenvedélyesebb, szeretetteljesebb. Nem kellett sok idő, hogy egymásra találjunk a testiségeket illetően, de ahogy az érzéseink mélyülnek egymás iránt, úgy az együttléteink is egyre áthatóbbá válnak. Ráfogok a boxeremben matató kézfejére, és kisebb nyomást fejtek ki rá, ezzel próbálva szavak nélkül jelezni, hogy erősebben csinálja. Én nem vagyok annyira kifejező szex közben, mint ő, de ez szerintem igaz a férfiak többségére. De ez nem azt jelenti, hogy ne élveznénk. Épp ellenkezőleg. Annyira élvezzük, hogy arra próbálunk fókuszálni, nehogy idejekorán elmenjünk. Ettől függetlenül a sóhajaim, morranásaim egy pillanatra sem maradnak el. A percek múlásával pedig már vészesen sokasodni kezdenek.
Épp ezért, akármennyire is élvezem az érintését, el kell szakadnom tőle. Végigcsókolom a testét, és már épp kész lennék belelendülni, mikor ismét egy hang zavar meg minket. Madison valószínűleg mindkettőnk gondolatának ad szavat jelenleg. Oldalra pillantok a telefon irányába. Ahogy megláttam a hívásazonosítót, egyből megmutatta a bennem élő kisördög a szarvait. Tudtam, hogy mit fogok csinálni, azt viszont képtelen voltam megállni, hogy ne kínozzam egy kicsit tovább, mielőtt cselekvésbe lendülnék. Hallom Madison vészkiáltását, de mit sem törődök vele. A hívás fogadásával azonos lendülettel hajolok oda a legérzékenyebb pontjához, hogy olyan csúcsokra repíthessem el őt, ha kell a barátnője füle hallatára, amelyre az elmúlt egy hétben biztos nem került sor. Voltak és vannak jó szeretőink, de egyikük sem érhet fel azokkal az érzésekkel, érintésekkel, amelyekkel egymást örvendeztetjük meg. Tisztában vagyok vele, hogy milyen hatással vagyok rá, és a lehető legaljasabb módon akarom most ezt kihasználni.
Meggyönyörködtet a látvány, ami a lábai közt fogad, de túlságosan érdekel Madison válaszreakciója, hogy kizárólag a közvetlenül elém táruló kilátásra tudjak fókuszálni. Elmosolyodom, mikor a hívás félbeszakítása helyett inkább belemegy a kis játékomba, és próbál valamit kiötleni a jelenlegi helyzetre. Jót derülök a választásán, és míg ő a haja bevizezésével foglalkozik, addig én egy másik testrésze nedvesebbé tételére helyezem a hangsúlyt. Izgatóan, ritmusosan mozgatom a nyelvemet a legérzékenyebb pontján, és míg egyik kezem ujjaival a combját markolom, addig másikat a hasán pihentetem.
Sátáninak érzem magam, amiért kivárom Mads első megszólalását, és csak ekkor zárulnak a nőiessége köré az ajkaim, hogy erőteljesen megszívhassam az érzékeny felületet. Halkan felkacagok, mikor képtelen normálisan befejezni a mondatát, és válaszként szinte belefojt az ölébe. Fél füllel figyelem a beszélgetésüket, és csak még jobban felderülök a hallottaktól.
A magyarázkodása közben újabb erőteljes ingerhullámmal gazdagítom a húgom már eleve kikészült testét, mégpedig rögtön két ujjam elmerítésével. Csodálkozom, hogy mindezek után még képes a beszélgetésre koncentrálni, és valami értelmes arcot vágni a vele szemben figyelő Jessának. Már lassan ott tartok, hogy az ujjaimon és a nyelvemen túl másvalamivel is boldogítani fogom, és megnézzem, arra vajon hogyan reagálna, de már annyira a beszélgetés végén járnak, hogy valószínűleg időm sem lenne ezt véghez vinni. Egye fene. Az elköszönés hallatán visszavezetem a tekintetemet Mads gyönyörének forrásához, és csak akkor pillantok félre, mikor a telefon hangos koppanással éri el a konyhapult márványozott felületét, majd csúszik végig rajta, míg a fal meg nem állítja a mozgásában.
„Tudom” – szívem szerint ezt felelném neki, de a szemeimből valószínűleg szavak nélkül is ki tudja olvasni a gondolataimat, ahogy rámosolygok. Körbeölelem egyik karommal a vállamra telepedő lábat, míg ujjaim szüntelenül mozognak benne, nyelvem körkörösen, és fel-alá szántja a csiklóját, egyre és egyre a kielégülés felé hajszolva őt. Érzem, ahogy remegni kezd a teste, és pillanatokon belül elveszti a maradék eszét is, ekkor azonban újra felüti csúf szarvait bennem a kisördög. Nem hagyom abba egy pillanatra sem, az ujjaim a helyükön maradva folytatják a teendőjüket, én azonban felállok a térdeplő pozíciómból, és Madison ajkaira hajolok, nyelvemmel kutatón keresve az övét, kezemmel a hajába túrva tartva közel magamhoz. Megveszek a csókjától, megveszek a közelségétől, nem bírom tovább, ezért a boxeremhez nyúlok, amit gyorsan, türelmetlenül ügyeskedek le magamról, és vezetem rá egyik szabad kezét az izgalmamra. Majd szétrobbanok, úgy lüktetek mindenhol, amit szeretnék, hogy ő is érezzen.
- Ne haragudj. De érezni akarom, ahogy elmész - sóhajtom kisvártatva a szájába, ahogy átvéve tőle az irányítást még közelebb húzom a pult széléhez, hogy az eddig szorgalmasan mozgó ujjaim helyét most a férfiasságom vehesse át. Remegve sóhajtok az ajkai közé, ahogy lassan, minden centimétert kiélvezve merülök el benne. - Jóságos Istenem… - ezt már én sem tudom szó nélkül hagyni. Az ujjaim már azelőtt visszatalálnak a helyükre, mielőtt mozogni kezdenék, így próbálva kárpótolni a korábban gonoszul elhalogatott gyönyörért. Ellenkezést nem tűrve folytatom tovább az ingerlését, miközben a csípőm is lassan elkezd felvenni egy lassú ritmust.
Az ajkait csókolom, és addig űzöm a kezem játékával, míg meg nem érzem rajta a gyönyör első hullámait. Ezekben a pillanatokban nekem is meg kell állnom pár pillanatra, nehogy véletlenül ilyen korán kövessem őt. - Hiányoztál, szépségem - az arcát, fülét, halántékát, nyakát csókolgatom megállás nélkül, így kísérve végig az utórengéseit.
Ám nem hagyok neki túl sok időt, hogy összeszedje magát. Miközben ismét mozgásba kezdek, a melltartójáért nyúlok, hogy végre attól is megszabadíthassam, és teljes egészében tárulhasson elém Madison. - Mondtam már, hogy imádlak, te észveszejtő nőszemély?! - vágyakozóan tapadok rá ismét az ajkaira egy hosszú, szenvedélyes csók erejére. Nem tudom megállni, hogy ezt követően ne hajolják rá a melleire, amelyeket ugyanolyan üdvözlően, ismerkedően csókolok meg, mint az első közös (józan) esténken. Akármennyire is oda vagyok minden egyes milliméteréért, csak akkor időzök el itt a kelleténél több időt, ha ő is úgy kívánja. Máskülönben visszatérek egy röpke csók erejére az ajkaihoz, majd a feje mellett elhajolva ölelem át egyik kezemmel, másikkal pedig a combjait markolom, és puszilgatom, ahol csak érem. Öt nap… Öt kicseszett nap! Hogy bírtam ki ennyi ideig nélküle?

Öltözet; ♡

Justin and Madison

Montana is waiting for us

+18

Megmosolyogtató, hogy néha mennyire egyszerűen és magától értetődően tudom kezelni a kapcsolatunkat, néha meg egyszerűen menekülnék belőle.
Egy kisvárosi lány voltam egykor, tele millió gátlással, tele olyan szeretet éhséggel, amit nem tudom, hogy valaha képes lenne akár Justin is ezer öleléssel csillapítani. Olyan lány, akit mindig a külső alapján ítéltek meg, és soha nem voltak kíváncsiak arra, hogy mi szunnyad ott legbelül. Hatalmas, bár törött lélek, akinek mindig hiányzott az apukája, aki sosem tudta megbocsátani, hogy elment, és nagyon ritkán bukkant fel. A lány, aki el akart menekülni a szülővárosából, maga mögött hagyni mindent, ami arra emlékeztette mi minden maradt ki az életéből. Én voltam az iskolában a lány, aki egy vadidegen férfival táncolt élete első bálján tizenöt évesen, míg mások az édesapjukkal. Én voltam a lány, aki mindig a társaság sűrűjében volt, aki sosem hiányzott egyetlen pizsama party-ról, akivel szerettek együtt lógni. A lány akinek mindig volt fiúja. De én voltam az a lány is, aki mindeközben mérhetetlenül magányosnak érezte magát, mert önmagáról soha nem beszélt senkinek. Persze a városban tudták, hogy anya egykor az esküvője előtt hagyta ott a gimnáziumi szerelmét, hogy apámmal lehessen. Tudták, hogy a kezdeti ragyogó boldogságot hirtelen és minden átmenet nélkül szakította meg apám váratlan és mások számára is felfoghatatlan távozása. Tudták, hogy az anyám beleroppant, hogy ivott, és sokszor veszítette el a kapcsolatot a külvilággal. Mindenki tudott mindenről, a szánakozás és a sajnálat mindenkinek ott ült a szemeiben, de senki soha nem segített. Magamra maradtam, igaz már addig is csak én voltam magamnak éveken át. Meg anya. Percy bácsi időnként eljött ugyan hozzánk, de az ilyen látogatások is arról szóltak, hogy órákat szónokolt arról, hogy a húga mi mindent rontott el. Persze sosem volt arra válasza, hogy most, hogy már így alakult hogyan tovább. Végül három nap múlva, vasárnap délutánonként mindig összeszedte magát és elment.Hozott nekem ajándékokat, feltöltötte a hűtőt, vagy éppen elvitt moziba bennünket, és ilyenkor jól is éreztük magunkat. De tudtam, hogy mindez csupán felszínes. Csak erre az időre szól, és Percy bácsinak esze ágában sincs gondoskodni rólunk. Rólam.
Justin mindamellett, hogy korábban nem tapasztalt erős, és megmagyarázhatatlanul intenzív vágyakat ébresztett bennem, valami mást is hozott az életembe a felbukkanásával: reményt. Még ha ez a remény kicsit torznak is bizonyult, és valami mássá alakult át, akkor is az életem meghatározó része lett. Nem tudom elviselni a hiányát, és még ha menekülni is vágyom időnként, nagyon jól tudom, hogy az illata, a lénye, a hangja, a tekintete, minden olyan elevenen izzik bennem mint a szívemből kitépett apró zsarátnokdarabok. Néha nem értem hogyan vagyok képes valakihez így ragaszkodni, ahogy azt sem, hogy miért felemelő és fájdalmas egyszerre szeretni őt. Őrjítő az egész.
Bűntudat gyötör egész idő alatt mióta csak elindultunk, és megérkeztünk,. Bűntudat a ki nem mondott szavaimért, a vádjaimért, amivel őt illetem, miközben jelenleg nekem van olyan vétkem, amit illő lett volna bevallani. De az utazást nem akartam ezzel elrontani, korábban meg nem találkoztunk, és telefonon mégsem közölhetem ezt vele. Néha úgy érzem, hogy csupán Jessa ért meg engem. Még akkor is, ha a vele való túlzott őszinteségem nem feltétlenül tetszik Justinnak. Valakinek beszélnem kellett róla, valakinek el kellett mondanom, én nem tudom ezt úgy emészteni magamban ahogyan ő. Jess pedig az egyetlen akiben úgy megbízom mint saját magamban. Bár ezt talán a bátyám nem feltétlenül érti. Nem is kell. Nem is ezért vagyunk most itt. Montana hegyei azt hiszem tökéletesek lesznek arra, hogy a félelmeim mellett azt a kisvárosi gátlásokkal küzdő lányt is magam mögött hagyjam végre, akiből még mindig van bennem egy egész leheletnyi.
Szeretem ahogy hozzám ér, ahogy reagál rám, szeretem a mosolyát, vagy éppen a lendületet amivel magához vonz. Szeretem érezni a szívverését, hallani a hangjában megbújó apró vibrálást, ami mögött érzem a nyers és szinte a bőröm alá feszülő vágyakozást. Szeretem amikor szinte elemi erővel vezet előre a különös és majdhogynem nyílt előjátékunk után a szoba általunk létrehozott félhomályába. Nem akarom, hogy bármi megzavarjon újfent bennünket, noha van egy olyan érzésem, hogy az égiek ma összeesküdtek ellenem. Reszketek amint hozzásimulok, és a nevetésem szinte csiklandozva csusszan le a bőrén, ajkaimmal apró csókokkal pecsételem rá a hiánya okozta kétségbeesett vágyódását. Úgy hiányzott. Elmondani sem tudom, és kifejezni sem. Millió csók és az ujjak összefonódó játéka akár órákon át, a hajamba futó keze, a rekedt sóhaja sem tudja kifejezni, hogy jelen pillanatban mennyire össze tudnánk olvadni. Elválaszthatatlanul. Örökre. Ez nem csupán szenvedély, ez nem csupán abban merül ki, hogy a gyönyört ostromolva lelkünkből is lihegve boruljunk össze csapzottan….ez többről szól. Ő nem csupán a világom közepe. Ő maga a világom. Az egész kifordult, és mások számára torz világom. És én imádom.
Akkor is amikor szinte botorkálva jutunk el a kávéfőzőig, akkor is amikor megérzem a hátam mögött a konyhapultot. Akkor is, amikor a keze szinte könyörögve követi csókjainak és a bőrömbe fúvott vágyainak nyomát. Nevetve adom meg magam neki, és viszonzom. Magamra vonom, megpróbálom újra és újra rávezetni, hogy hol és mennyire, milyen erővel, milyen intenzíven faljon fel. Akarom. Nem akarok tudomást venni a külvilágról a továbbiakban, csak azt akarom, hogy altestem forrósága befogadja őt, az ajkainak érintését. A borostájának izgató csiklandozását, a nevetését hallani válaszul a rekedt, mély és mégis szinte sikoltott hangomra minden legérzékenyebb pontomra adott kegyetlen ostromra.
Kizárom a külvilágot. Legalábbis megpróbálom kizárni. Kezem a hajába túr, ezerszer is átfutok a tarkóján, a hátán, vonom magamra. Jelen pillanatban semmi mást nem hallok, csak a mellkasának vad dübörgését, meg a saját veszett lihegésemet, a szétnyíló ajkaim között kiáramló fulladásig benntartott sóhajokat. Nem veszek tudomást a telefonról….nem akarok tudomást venni, még akkor sem amikor pofátlanul ördögi módon fogadja a hívást. Jessa időzítése kritikán aluli. Gyakorlatilag egy olyan pillanatban zavart meg, amikor nem csupán nem vagyok hajlandó senki másról tudomást venni, hanem egy olyan pillanatban, amikor kizárólag a bátyám nevét lennék képes öntudatlan extázisban szuszogni és nyögni. Ez az oka annak, hogy képtelen vagyok normális és épkézláb gondolatokat megfogalmazni neki. Valószínű hiteltelen is vagyok, de leginkább a magam számára is nevetséges a próbálkozás. Justin pedig a világ legtermészetesebb módján kezd bele egy olyan kínzásba, amitől pillanatokon belül képes lennék kiugrani is a saját bőrömből a gyönyörtől. Mindezt tökéletes időzítéssel műveli, amiért egyszerre fejbe tudnám verni, és egyszerre rászorítani a combjaimmal, nem ereszteni el, csak akkor ha már a nyelvének ördögi játéka gyönyört fakaszt.Az ujjainak mozgása azt hiszem még inkább elveszi a maradék józanságom is, és már csak arra marad erőm, hogy elköszönjek Jessától. Nem akarom tudni, hogy a túloldalon jelenleg mit gondolt magában, ahogyan arról sem veszek tudomást, hogy minden bizonnyal túltoltam a dolgot, és hiteltelen voltam. Azt hiszem a hülye is levágta volna, hogy éppen egy orális örömszerzés közepén jártunk….vagy valami hasonló. Mindenesetre nem fogok erről magyarázkodni. Ellenben ha Justin most abbahagyja amit eddig csinált, esküszöm , hogy sikítva fogok nekirontani. Felhúzott, de kegyetlenül.
Fejem hátravetve, lábam megtámasztva a vállain engedem el végre magam, hogy önző dög módjára először repítsem át magam egy eszement orgazmuson. A nyelvének játéka, ujjainak veszedelmesen gyors mozgása, a lüktetésem arról árulkodik számára is, hogy ez a pillanat olyan közel van. A levegőt már szabálytalanul veszem, csupán aprókat szusszanok, azt is gyorsan, mintha éppen fuldokolnék. Mindjárt….istenem, remegek….a testem megadóan adná át magát mindannak az őrületnek, amit ő váltott ki belőlem, amikor hirtelen abbahagyja.
- Ne...ne...neeee….neee…- könyörögve hörgöm, szinte másodpercek alatt tör ki belőlem valamiféle kétségbeesett zokogó hang, amikor hirtelen áll fel, noha az ujjait tovább mozgatja, de a pillanatot elűzte. Az okát értem, az agyam felfogja, csak éppen a felkorbácsolt, feltüzelt vágyam ezt képtelen elfogadni. Az elemi ösztönök vadul hisztériáznak. Kezemmel rámarkolok a férfiasságára, és a kezdeti feszültséget néhány sietős mozdulattal vezetem le, majd rátalálva a tempóra a saját lüktetésemmel eggyé olvasztom.
- Cseszd meg! Annyira….annyira kellesz!- az ajkaimba fojtott csókokra, egy apró harapással felelek amelyet az alsó ajkára ejtek meg. Halk, timpa nyögéssel csusszanok előbbre a pulton, ahogy mozdít, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy jobban hozzámférjen. Én is akarom….mindent akarok….őt akarom!
Ez már azt hiszem a tűréshatáron totálisan kívül esik. Innen már nem akarok és nem is fogok megállni. A vállba kapaszkodom az egyik kezemmel, a másikkal a tarkójánál alulról markolok rá a hajára, a kezem ökölbe szorítva feszítem még beljebb magamba. Egyszerre mozdulunk, a kezének ingerlése, az ismételten kortyolva zihált levegő, ahogy a nevét mantrázom a füléhez hajolva, meg azt rebegem, hogy “mennyire szeretem” végleg áttaszít bennünket a megsemmisülés áldott mennyországába. A világ egyetlen hangos, végzetes zöngéssel kúszik a fülembe, a testem úgy robban fel, hogy vele együtt, a visszatartott gyönyörében születem újjá.Kifehéredő ujjaim lassan eresztenek a hajába, és az első derengést követően lágyan cirógatni kezdem őt, miközben a csókjai közepette próbálok magamhoz térni.Belebújok a kényeztetésébe, mosolyogva, szemeim lehunyva, csapzottan, kipirult arccal adom meg magam neki.A mozgása nem hagy alább, neki még van egy útja, és én meg akarom neki adni….azt akarom, hogy ugyanolyan jó legyen, mint amit ő adott nekem.
- Igen, azt érzem.- felelem mosolyogva, miközben megszabadít a melltartómtól.
- Nem is tudom. Lehet, hogy mondtad, de ma még nem elégszer. Szóval csak rajta, nyugodtan mondd még el….sokszor, ezerszer, milliószor.- minden egyes szónál a végén erőteljesebben tolom meg a csípőmet, még egy-egy apró körzést is beleviszek, hogy még inkább nekem simuljon belülről, hogy érezzen, hogy kitöltsön tökéletesen.
A csókja megvadít. Újra.Ráfonódom ajkammal, nyelvem úgy játszadozik vele, olyan huncutul kergetőzve, érintve mindent belőle.
Hideggé válik a levegő egy pillanatra amint eltávolodik tőlem, hogy immáron a kebleim közé temetkezzen, de csupán addig amíg át nem karolja a derekam, és a mozgása ismét feszesebbé válik. Lábaimmal átkulcsolom, csípőmmel még inkább és még mélyebben feszülök bele az ölébe. Karjaimmal átkulcsolom, a lapockájánál húzom magamhoz közelebb. A füléhez hajolva egyszerre csókolom a fülcimpáját, aztán ajkaim néhány pillanatra beszívják, majd elengedik, hogy rekedt, csalogató hanggal vezessem őt a beteljesülés felé.
- Gyere bébi! Bizonyítsd be mennyire hiányoztam.- szusszantom forrón a fülébe lassan, tagoltan ejtve ki a mondatokat, a szavak után pár másodperces mély sóhajt ejtve meg az érzékeny részre. Tudom, hogy imádja. Én is.Ostromlom, nem hagyom egy percre sem, hogy abbahagyja, vele együtt mozgom én is, az ő ritmusát követve egészen addig amíg meg nem érzem a reszkető remegését és a fulladó nyögését, amely után a tempó lassul, bár még néhány erőteljesebb mozdulattal merül el bennem. Végigcsókolom a nyaka vonalát, ahogy rám borul, a füle mellől indulva. Kezem visszavezetem a lapockájáról, és az egyik kezemmel az övé után nyúlok, hogy összefűzzem és magunk elé vezessem.
- Elmondható, hogy öt nap pokoli hosszú idő. Mondjuk nélküled egy óra is az.- érintem ajkamhoz az összefűzött kezeinket, hogy a bütykökre csókot adjak. Fátyolos, kielégült tekintettel keresem az ő tekintetét, és mosolyogva engedem le a kezeinket.
- Ha már Jessának azt állítottam, hogy éppen a fürdőben voltam, azt hiszem alkalmazkodom a saját kis hazugságomhoz és tényleg megyek egy zuhanyra.- magyarázom, de még nem mozdulok. Élvezem ezt a csillapodó, és minden szempontból tökéletes közelséget.
Odavagyok Justinért, és fogalmam sincs hogyan képzelhettem, hogy bárki jobb lehet nála. És most nem csak a szexről van itt szó. Hanem mindenről….




Úticél

To Madison

+18

Sok partnerem volt már Madison előtt, de egyikük sem tudott felérni hozzá. A többi nőben mindig találtam valami kifogásolhatni valót, legyen az akármennyire pici, vagy nagy. Nem elég formás lábak, túl nagy mellek, esetleg jó, de abszolút átlagos szex teljesítmény. Mióta belekóstoltam a tiltott gyümölcsbe, megszállottjává váltam. Százszázalékig biztos vagyok abban, hogy ha találnék egy olyan tökéletes, olyan odaadó lányt, mint Madison, netán jobbat, akkor is képes lennék megtalálni benne a legminiatűrebb hibát. Ez számomra egyfajta védekező mechanizmus, hogy senki más iránt ne táplálhassak olyan gyengéd érzéseket, mint iránta. Voltak előtte kapcsolataim, és boldog is voltam bennük – legalábbis ezt éreztem. De ahhoz az örömhöz, ahhoz az izgatottsághoz semmi sem ér fel, mikor egy hosszabb utazás után hazatérek, és tudom, hogy félre fogja tenni minden kérdését, minden féltékenykedését, és a nyakamba ugorva, a számra tapadva fogad. Hogy ez néha két perc, néha két óra múlva megváltozik, és máris azt kérdezi, hogy mit csináltam, kivel csináltam, az már egy másik történet. Ezek a kis gesztusok újra és újra megerősítik bennem azt a gondolatot, hogy ő neki is én vagyok a gyenge pontja, nem csak fordítva. Számomra ő a legközelebbi a tökéletes nőhöz, az a személy, akit akármennyire is próbálnék eltaszítani magamtól, képtelen lennék rá. Vannak hibái, ráadásul eléggé idegőrlő hibái, de ezeket mindig a szőnyeg alá tudom seperni, mert a gyengédségével, a felém tanúsított szeretetével ezerszeresen kárpótol érte. Aztán ismét lelomboz, mikor ezt képtelen beismerni magának, és újabbnál újabb pasikkal kezd randevúzni. Foggal-körömmel ragaszkodom érte, és fogalmam sincs, mit tennék, hogy ha valaki elvenné tőlem. Valószínűleg beleőrülnék. Önző vagyok, amiért csak is magaménak akarom őt, miközben tudom, mennyire nem helyes, amit csinálunk? Talán. Valószínűleg. Főleg azt figyelembe véve, hogy amennyire ő, úgy én is képes vagyok más nő ágyában, más nő karjaiban kikötni, egyfelől amolyan kicsinyes bosszúként, másfelől pedig mert nem köteleztük el magunkat egymás iránt, és néha az ő általa okozott hiányt próbálom valaki mással kitölteni. De akárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok rá. Tudom, hogy el kellene ezeket mondanom neki, ha egyről a kettőre akarok érni, de sosem voltam jó az ilyesfajta beszélgetésekben, ezért próbálkozok a tetteimmel kifejezni az érzéseimet. Csak a végén nehogy addig halogassam, míg már késő nem lesz.
Volt már rá példa, hogy megzavartak minket szex közben, de ez mindenképpen egy új élmény lesz számunkra. Míg máskor figyelmen kívül hagytuk a telefon csörgését, most egy olyan játékba hívom bele a húgomat, amelyben csak reménykedni tudok, hogy részt fog venni, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy minél hitelesebb legyen. Csak fél füllel hallgatózok a beszélgetésükbe, de a figyelmem túlnyomó részét most az terheli le, hogy minél kínzóbb gyönyört okozhassak neki, és minél nehezebben tudjon kommunikálni a barátnőjével. Valószínűleg más is hallatszik a telefon mikrofonja által, mint csupán Madison hangja, így ha a hívás megszakítása után azonnal nem, de előbb-utóbb rá fog jönni Jessa, hogy mi történt. Nem mintha ez érdekelne, felőlem akár végig is hallgathatta volna az egész aktust, bár akkor lehet maradandó traumát okoztunk volna neki. Vagy csak irigykedne.
Mosolyogva állok fel a nyöszörgése hallatán, mikor az utolsó pillanatban húzom el előle a mézesmadzagot, de azt nem hagyom, hogy teljesen lecsillapodjon. A türelmetlensége áttapad rám, ahogy sietősen, türelmetlenül markol rá a férfiasságomra, és korbácsolja tovább a vágyaimat iránta. A húr a következő szavaival, és az ajkamba harapásával pattan el nálam, ami után képtelen vagyok már tovább kínozni magunkat.
A fülembe rebesgetett mondatai egyszerre simogatják azt az elcseszett lelkemet, és fokozzák a már eleve túltengő libidómat. A tervemtől azonban nem állok el, gondosan, egyre gyorsabban mozgatom az ujjaimat, és egészen addig nem is állok meg, míg meg nem adom neki azt a gyönyört, amit nem olyan régen én vettem el tőle. Perverz mosollyal figyelem, ahogy az egész teste beleremeg az élvezetbe, és ahogy utána próbál valamelyest magához térni. A lüktetése kishíján belőlem is kifacsarja az élvezetet, ezért jelenleg minden testi-lelki erőmre szükségem van, hogy ez ne történhessen meg. Csókolom, simogatom, segítem levezetni az előbbi tetőfokára hágott állapotot, azt viszont nem hagyom, hogy túlságosan lankadhasson a figyelme, vagy a felajzottsága.
A számat is elfelejtem becsukni a csípőjének mozdítását érezvén, és csak egy halk nyögést tudok kiengedni, jelenleg egyszerűen többre nem futja. - Kikészítesz… Megőrjítesz… Egyszerűen darabjaira szakítod a világomat… és én elmondhatatlanul imádlak ezért - szólalok meg kisvártatva, egy-egy pillanatra szakadva csak el az ajkaitól, hogy elregélhessem neki ezeket. Nem vagyok a szavak embere, de talán pont ez adja a hatását annak, amiket mondok neki.
Magamhoz ölelem, és minden alkalommal próbálok a lehető legteljesebben elmerülni benne, amelyre ő maga is rásegít a mozgásával. El akartam húzni az élvezetemet, de tudom, hogy képtelen leszek rá. Érezve a verejtékes, ragadós bőrét, ahogy meg-megakad a kezem a háta simogatása közben, vagy ahogy odalent kész Niagara vízesés keveredik egy katlan forróságával teljesen és visszafordíthatatlanul elveszi a már eleve alig létező józan eszem utolsó morzsáit is. A végső csepp akkor kerül bele a pohárba, mikor meghallom a fülembe suttogott szavait, majd az a mögé adott csókját.
A percek, vagy talán puszta másodpercek múlásával egyre szorosabban ölelem magamhoz, egyre gyorsabban mozgok, egyre erőteljesebben markolom a combját, és egyre többször lihegem a fülébe azt, hogy mennyire imádom őt. Nem bírom, képtelen vagyok tovább sanyargatni magamat. Az utolsó pillanataimban, az utolsó fél-egytucat lökés előtt élesen szívom be a levegőt, és teljesen átadom magamat az élvezetnek. Egy rövid nyögéssel, és egy annál hosszabb rekedtes sóhajjal engedem ki a levegőt, mikor a testem megfeszül benne, és forrón átadom magamat neki. Az egész testem beleremeg az érzésbe, de én az utolsó utáni pillanatot is ki akarom élvezni, ezért az eszeveszett lüktetésem ellenére még párszor határozott mozdulattal elmerülök benne. Úgy érzem, képtelen vagyok jelenleg bármire. Nem húzódok el tőle, se ki belőle, az pedig pláne nem izgat, hogy milyen piszkot hagyunk magunk után ezen a helyen, majd feltörlöm. Egyelőre csak annyira vagyok képes, hogy közvetlenül az orgazmus után a hátán végigfuttassam a körmeimet, és fel-alá cirógassam a combját, az oldalát, mígnem a mellébe markolva próbálom levezetni az összes bennem felgyülemlett, de ki még nem áramlott feszültségemet.
Hagy nekem időt lecsillapodni, amiért rettentően hálás vagyok, az összefűzött kezünkre adott csókba pedig akaratlanul is beleborzongok. Az arcára simítom a másik, hátát simogató tenyeremet, és szeretetteljesen nézek a szemeibe, mielőtt megszólalnék. - Komolyan mondom, Mads… Ehhez… hozzád egyszerűen senki nem tud felérni. Öt nap, vagy öt perc, nekem mindegy, mindig ugyanúgy vágyakozok irántad - szavaimat megpecsételvén egy hosszú, ráérős csókra invitálom őt, miközben – ha az egyáltalán lehetséges - még közelebb húzom magamhoz az altestét, és kicsit hátradöntöm őt a konyhapulton.
Sóhajtva, reszketve szakadok el végül tőle, miután mindketten egyet értünk, szavak nélkül is, hogy elég lesz. Bár az túlzás, hogy belőle bármikor is elég lenne. Ahogy korábban eldöntöttem, most úgy húzom vissza őt a magasságomba, egy apró puszit nyomva az orra hegyére.
- De egyébként… Ez egy… egy jó ötlet… - továbbra is nehezen veszem a levegőt, ugyanis a végső hajra annyira intenzívre sikeredett, hát még az utána elért érzés… Nyelek egyet, majd egy esetlen csókért hajolok vissza az ajkaihoz. - Ki vagyok száradva… - nevetem el magamat, de még mindig nem lépek el tőle. Szeretem ezt a szex utáni csendes, pihegő állapotot, főleg ha ebben Madisonnal osztozhatok.
- Na de menj, zuhanyozz le, fedezz fel mindent, amit csak tudsz, vagy akár hívd vissza Jessát, és mesélj el neki minden piszkos részletet, addig én csinálok valami vacsora-féleséget a kettőnknek. Illetve… feltakarítok előtte. Aztán később még visszatérünk rád. Legalábbis merem remélni, hogy te leszel a desszertem. Bár azt se bánnám, ha én lennék a tiéd, és nemes egyszerűséggel felfalnál - szólalok meg valamivel később, a szavaim befejeztével pedig játékosan összecsattintom a fogaimat az arca előtt.
Elmondhatatlanul nehéz elszakadnom tőle, de muszáj, mert előbb-utóbb fel fogja adni a lábam a szolgálatát. Ahogy kihúzódok belőle, egy halk sóhaj szakad fel a torkomból az azon testrészemet ért szokatlan, és kissé kellemetlen hűsségnek köszönhetően. - Ezt az érzést továbbra is egy kész traumaként élem meg - nevetem el magamat, majd még egy gyors csókra odahajolok hozzá, mielőtt lesegíteném a pultról. - Szóval eriggy, mielőtt még visszatalálok a formás combjaid közé - elvigyorodva lépek el az útjából, hogy amint útnak indul, még játékosan megpaskolhassam egy másik formás testrészét is, amiért szintén odáig meg vissza vagyok. Bár mi az Madisonban, amiért nem őrülök meg?
Egy kisebb tisztálkodást én is megejtek, amennyire a hely, és a lehetőségek engedik, de nekem azért lényegesen egyszerűbb dolgom van, mint neki. Amint végzek magammal, felhúzom a boxeremet, a nadrágomért viszont már nem mászok el, helyette kicsit eltakarítom az előbbi aktus nyomait.
A hűtőben található hozzávalókból gazdálkodva csupán pár grillezett szendvicsre futja, de azt megpakoltam szinte mindennel, amit csak találtam. Vaj, sajt, füstölt sonka, illetve egy-egy tükörtojást is belepakoltam, majd pár paradicsomkarikát és paprikát szeleteltem mellékesben, és lefőztem egy valamire való erdei gyümölcsös teát. Szeretek főzni, és ha az időm engedi, mint jelenleg, akkor az ízek mellett a küllemmel is szoktam foglalkozni. De még így sem tért vissza hozzám az én szépséges hugicám, ezért miután a szendvicseket betettem a még meleg sütőbe, a fürdő felé vettem az irányt. - Megérkezett az idő előtti desszerted. Kívánsz vele élni? - kérdezem a falnak dőlve, miután kellő belátásom nyílik Madisonra. Beharapom az alsó ajkam, ahogy kimérten végig tekintek a csupasz bőrén, és nem sok kell hozzá, hogy behuppanjak mellé a zuhany alá és ismét a magamévá tegyem őt. Rettentő nehezemre esik megálljt parancsolni magamnak, de egyrészt nem szeretek a fürdő alatt szexelni – maximum csak, ha az egyikünk foglalkozik a másikkal, és nem áll fenn a csúszás veszélye -, másrészt az ő válasza szerint akarok cselekedni.
- Egyébként magyarázd már meg nekem, hogy ti nők mit tudtok ennyi ideig csinálni a zuhany alatt? Én elkészítettem egy kész vacsorát, míg te itt bent áztattad magad. Vagy tán rám vártál, hogy csatlakozzak? - kérdezem meg kíváncsian, talán kissé szurkálva, de véletlenül sem sértően, akár a fürdő alatt, akár azon kívül kell hozzá beszélnem. Számomra a zuhany annyiban kimerül, hogy beállok a víz alá, gyorsan és hatékonyan átmosom mindenemet, és három perc múlva megyek a dolgomra. Ha hajat mosok, akkor öt perc. Nagyon maximum, ha sáros-piszkos-mindenes vagyok egy verseny után, akkor sem szoktam hét, talán nyolc percnél többet elidőzni. Ez alól az egyedüli kivétel az, ha van egy partnerem, akivel osztozkodhatok a zuhanyzás örömein. Akkor viszont nincs menekvés, képes vagyok fél órát is itt tölteni, csak hogy a másik fél minél alaposabban meg legyen tisztítva. Ha már egyszer én miattam lett ilyen piszkos, ez a minimum, nem?

Öltözet; ♡