– De hát ha egyszer igazam van! Carlos, az élet nem csak tényekből és bizonyosságokból áll, néha figyelembe kell venni azt, amit a felsőbb hatalom súg neked! Jelenleg épp azt, hogy Jackson egy sunyi dög, és egészen biztosan rejteget valamit. Minimum hamisító, de lehet, hogy csempész. Sőt, lehet, hogy megölt valakit. Az embernek nincs ilyen jól beállított haja és tökéletes mosolya anélkül, hogy megölt volna pár embert, ez kötelezően együtt jár, a Bundy Bundle…! – Minden erőmmel próbálom megmagyarázni Carlosnak a helyzetet, de csökönyösebb, mint a nagyi öreg macskája, mikor oltatni kellett volna vinnem, és pont olyan topán pislog rám. Nem azért, mert ne fogná fel, amit mondok, csak nem érdekli. – Te ezt egyszerűen nem érted, nem voltál ott – legyintek végül, és félig morcosan dőlök vissza az ülésben, ahol egészen előre csúsztam, miközben magyaráztam, egyszer Carlos kávéját is majdnem kiborítottam a nagy gesztikulálás közben. Muszáj voltam részletesen leírni az egész jelenetet. Mint mondtam: Carlos nem volt ott.
– Most ezt is csak azért mondod, mert nem voltál ott, nem érezted, hogy ez egy bagel-pillanat volt. Miért, felétek mivel szokás bekopogni? Egy csomag óvszerrel? – vágok vissza kissé sértetten. Carlos nem akarja felvenni a helyzet komolyságát, no meg a szépia-faktort. Ezért szökik ki a számon ez. – Mármint, ezt most tökre nem azért mondtam, mert a latinonak sok gyereke van sztereotípikusan, meg ilyenek. Igazából észre sem veszem, hogy az vagy. Nem mintha ez elidegeníthető lenne a személyedtől, mert a része, de… Nem sok értelme van ezeknek a polkorretségi előadásoknak, ugye? – igazítom meg az ingem gallérját, mert hirtelen nagyon meleg lesz alatta. Carlos nem olyan erőszakos személy, de azért na. Mégis jobb félni, mint megijedni. Lehet, hogy öregebb nálam, de tuti erősebb, én legfeljebb gyorsaságot tudok felmutatni, de egy kocsiban nincs nagyon hová futni. Pedig futásban jó vagyok.
Szerencsére ezután bekapcsolásra került a sziréna, ami nem csak az utat tisztította meg előttünk, de a beszélgetés foszlányait is elnyomta, így csak néztem ki az ablakon, míg meg nem érkeztünk. Nagyot sóhajtva szállnék ki, ha nem akadályoznának meg közben. Nem számítok rá, hogy egy tenyér csattan a rendőrautó tetején, így teljesen meglep vele, és csak pislogok felfelé.
– Na mi van? Nem jön? – vakkant a bejelentő férfi, aki továbbra sem kíván odébb mozdulni.
– De, természetesen… Csak… – Nem tudom, hogy mondjam meg neki, hogy ha kinyitom az autót, tökön vágom vele. Úgyhogy inkább csak óvatosan és lassan nyitom ki, szinte ellenhúzva a hidraulikának. – Megtenné, hogy mutatja az utat?
A férfi a szemét forgatta, és dünnyögött valami „hát mi másért hívtam volna magukat?”szerűt. Vetettem még egy pillantást Carlosra, aztán követtem a társasházba. Az előcsarnokban élénk beszélgetés volt, különböző otthonkákban és köpenyekbe burkolt idősebb hölgyek gyülekeztek. Rájuk mosolyogtam. Ők mindig szerettek. Engem is meg a bagelt is.
– Tudnak már valamit?
– Még csak most mérjük fel a helyszínt, asszonyom, de biztosítom önöket, hogy mindent megteszünk.
– Ez egy biztonságos ház volt régen – csóválta meg a fejét egy másik. – Manapság meg…! Minden mocsok történik itt, tisztességtelen dolgok, én mondom!
– Nem ez az első betörés – mondja a férfi, immár a liftben.
Erre az információra felkapom a fejem. – Igen?
– Ez egy ilyen környék. Néha betörnek ide-oda, ellopnak egy-egy tévét vagy hasonlót. Egyre több a drogos itt a közelben.
– Ez sajnálatos…
– Nem lenne az, ha jól végeznék a munkájukat. – Nem reagálok a megjegyzésre, inkább csak megköszörülöm a torkom.
– Azt mondta, hogy a közelben. Ez alatt mit ért?
– Hát hogy a közelben. Kettővel alattunk is lakik valami kölyök, állítólag egyetemre jár, de folyamatosan bambaképű gyökerek szállingóznak ki tőle. Múltkor valamelyik a liftbe csinált! Hát normális az ilyen?
– Nem, dehogy. Azt mondja, kettővel maguk alatt?
Látom, hogy erre felcsillan a szeme. – Ő volt, mi? Tudom én, hogy az a faszkalap volt. Semmirekellő drogos…!
– Nem, nem! Én nem ezt mondam. Eszemben sincs konklúziókba ugrani, természetesen. Egyelőre még nem beszélhetünk gyanúsítottakról. Hacsak nincs valaki, akiről joggal feltételezheti, hogy elkövette a bűntényt.
Természetesen ilyen nem volt. De azt elmondta, hogy szerinte már biztos, hogy drogos tette, mert „ki verné agyon azt a dögöt?”. Arról nem volt szó, hogy kutya is van, jut eszembe, de inkább lenyelem a kérdést, mert túlzottan remegő hangon törne fel belőlem.
A lakás ajtaja nyitva, a szomszédból pedig több fej is kikandikál a résnyire nyitott ajtón. Megkérem ugyan őket, hogy menjenek be, de nem sokat érek el vele. Miután bemutatkozom a láthatóan félig sokkos állapotban lévő nőnek, megkérdezem, hogy a lányuk merre van; szerencsére a nagymamánál.
– Össze fog törni, ha megtudja, hogy Raja elpusztult – sóhajtotta az anya sírós hangon. Nem akarom megmondani neki, hogy én is össze fogok törni, pedig nem is ismertem szegényt.
Nem sokáig jutok, mire Carlos visszaér. Igazából nem is nagyon akartam vagy tudtam (és mertem) nekikezdeni semminek, inkább a szülőkkel beszélgettem.
– Jövök – pattanok, abban a hiszemben, hogy Carlos talán ebbe a tizenöt percbe akarja sűríteni minden jótanácsát az életre. Nem ez az első alkalom, hogy ilyen helyzetben nekünk kell terepet biztosítani, de mindig mindegyik más. Most például teljesen megdöbbent a halott kutya látványa a szoba közepén. A tény, hogy a kislány szobájában pusztult el szegény csak az egészet sokkal, sokkal rosszabbá teszi.
– Hogy mi? – köszörülöm meg a torkom, és nem, abszolút nem állok a sírás szélén. Csak allergiás vagyok. A szomorúságra. Inkább próbálok elvonatkoztatni tőle, és követni a tekintetemmel mindent, amit Carlos magyaráz és mutogat. – Sok nyolc éves kislánynak jobb telefonja van, mint nekem. Meg több pénze – vonom meg a vállam. – De sokan pont ilyen helyre rejtik az értékeket, nem? Fürdőszobába, gyerekszobába, edzőterembe… A hálóban és a nappaliban mindenki sejti őket.
Nem mintha nekem bármikor is lett volna bármiféle értékem, amit el kellett volna rejtenem. De az is logikus, hogy az ember mindig szeretné tudni, hol van a holmija, és lehetőleg minél közelebb hozzá. – Az anya, Mrs. Wilcox is dolgozik. Szóval biztos volt sétáltatójuk, akinek szabad bejárása volt a lakásba – mondom aztán, elővéve a kis noteszt, hogy ezt a gondolatot felfirkantsam a lapra, aztán azon kopogjak a toll végével. – Igazad lehet a kutyával kapcsolatban, de ki tudja, hogy Ő nem-e adta tovább esetleg az infót.
Nem ez lett volna az első eset; sok bűnöző okosabb annál, minthogy a saját szomszédjához törjön be, de nem áll felül ezen információk pénzzé tételénél. És mivel így gyakran egyáltalán nem találni közvetlen kapcsolatot az áldozatok és az elkövetők között, jelentősen megnehezítik a dolgunkat.
– Hát, azt mondták, hogy ebben a nagy káoszban elég nehéz megmondani. De a tévét biztosan elvitték, a nappaliból és a hálóból is. Amúgy a hálóba tévét rakni nagyon egészségtelen, de ez nem lényeges… – Inkább azelőtt visszanézek a jegyzeteimbe, hogy Carlos lesújtó pillantásával szembesülhetnék. Azt se szereti, ha a wifi káros sugarairól beszélek. – Eltűnt a mikró is, két konyhai robotgép, egy óra, illetve némi készpénz, nem sok, legfeljebb ötven dollár. És egy váza, ami állítólag nagyon drágának tűnt, amolyan kínainak, de, idézem, „csak utánzat, és annak is förtelmes”. Talán azt hitték, érhet valamit. – Ami gondolom azt sugallta, hogy nem tapasztalt betörőkkel van dolgunk, egyszerűen csak felkapták, amit lehetett.
A kérdésre két ujjam közé csippentem a noteszt, a szabad kezemmel pedig kijjebb lököm a gardrób ajtaját, hogy belássak. – Úgy néz ki. Kereshettek valamit, ugye? Valami konkrétat. Különben csak nem jutott volna eszükbe ide is benézni… – Kérdőn pillantok Carlosra, aztán visszalépek a folyosóra, nagyon kínosan ügyelve arra, hogy ne nézzek a kutyára.
– Elnézést, Mr. Wilcox…! Tartottak esetleg itt nagyobb összegeket? Vagy drága holmit?
– A megtakarításunkat és a fizetést általában egy kis dobozban tartottuk. De pár hete beváltottuk az egészet.
– Mire?
– Síelésre. Mit gondol? Úgy néz ki ez a hely, mintha korábban sok érték lett volna itt? – morran fel a férfi, mire a felesége a vállára teszi a kezét, és próbál úgy fordulni, hogy ne lássam a könnyeitől elmosódott sminkjét. A férfi ránéz, és szinte egy csapásra olvad le az arcáról a feszültség, a helyét pedig idült fáradtság veszi át. – Kórházi számlára. Az anyámnak új csípő kellett.
– Már így is adósságban úszunk, és most még ez is! – szipogja a nő, én pedig nem tehetek mást, mint valamiért nagyon elszégyellem magam, amiért az életük romjain lépkedek. Valóban nem túl értékes holmi a legtöbb, legalábbis anyagilag. De ez az ő otthonuk.
– Nagyon sajnálom. Ígérem, hogy elkapjuk az illetőt vagy illetőket. – Nem tudom, már Carlos volt-e, vagy még egy korábbi társam, aki azt mondta, ilyen ígéretet tenni veszélyes, mert sokszor nem rajtad múlik, be tudod-e tartani, a szavad értéke szinte lottó-szerűen csökken. Mégsem akartam viszont azt mondani, hogy „mindent megteszünk”. Az olyan… személytelen.
– Nem is kérdeztem, olyan buta vagyok… Kérnek kávét?
– Azt hiszem a legjobb lenne, ha nem nyúlna semmihez, ha lehetséges. De nagyon köszönjük a felajánlást. – Némileg konfliktálódó érzésekkel sietek vissza Carloshoz, aki alighanem maga is hallotta az előző beszélgetést, lévén, nyitva az ajtó. És meglepően csendes az egész társasház; biztos mindenki az itteni eseményeket hallgatja. – Ezt hallottad? Ha általában tartottak nagyobb összegű pénzt a háznál, talán lehetett, aki tudott róla. A sétáltató, vagy egy bébiszitter… Már megkértem őket, hogy írjanak egy listát bárkiről, aki gyakran jött ide rajtuk hármójukon kívül. Az ujjlenyomatok miatt, de egyébként is.
Végignéztem a szobán. Valahogy olyan helytelen az egész, ahogy az egyik falon egy elsős vagy másodikos kisgyerek színes rajzai lógnak, rajtuk az eltévesztheteten, bár kissé amorf szőrmókkal, aki most élettelenül hever a padlón. A szőnyegpadlón, ráadásul; az egészet ki kell majd cserélni. Szegény kölyök…
– A férj említette, hogy kettővel lejjebb lakik egy fura alak. Bizonyos… Benjamin. A vezetékneve nem biztos, mert csak hallani szokta, de azt mondja, francia hangzású. Egyetemista, de sokan járnak ki-be a lakásába, rosszabb arcok is. Feltételezhető, hogy valamit seftel. Lehet, hogy csak marihuána, de nem ártana utána néznünk.

 | ⚶

– Tudom – sóhajtom, kényelmetlenül állva egyik lábamról a másikra, a kezemmel a tarkómnál matatva. Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom, mikor a mondat elején jártam, de mégse haraphattam rá a nyelvemre, mert amennyire az én szerencsémet ismerem, a végén tényleg elharapom a nyelvem, aztán nemhogy kórházban töltöm a következő heteket – amikre értelemszerűen más terveim vannak –, de mg Carlos is lecseszne, amiért tönkretettem a helyszínt. És bagelt se hozna. Ebben biztos vagyok.
A hibámat eltussolandó, azért örülök, hogy Carlos legalább abban egyetért velem, hogy az említett alsó szomszéd gyanús lehet. Van némi tapasztalatom a dílerekkel; nem feltétlen csak rendőrként, de Portlandben is elég sok volt a droglabor, főleg, ha a külső kerületeket nézzük. Nem olyan nehéz felismerni őket; általában ők ágálnak a legjobban a rendőri jelenléttel szemben. Érthető okokból.
– Még nem tudtam kikérdezni őket, a családdal beszéltem – ismerem el, de aztán felfirkantom magamnak jegyzetnek. Azt is meg kellett volna oldanom, míg ő felért? Nem emlékszem, hogy mondta volna, de lehet, hogy magamtól kellett volna tudnom. Mindenesetre, mindegynek tűnik, hogy melyik irányba indulunk elsőre. Benjamin Francianév tűnik a legnagyobb sikerrel kecsegtető útnak.
– Hé! Csak hogy tudd, az asztrológia ősi tudomány! – szólok utána félig sértve, egy pillanatra meg is állva útközben. Nekem beszólhat, na de a bagelemnek és az asztrológiának is? Ez már sok egy napja. Én se szólok bele a baseballba! – Tipikus bak – morgom a bajszom alatt; ha esetleg visszakérdezne, akkor természetesen csak az akkusztika volt rossz. Furák ezek a társasházi lépcsőházak.
– Vagy sokkal több kamerát lopnának el – vonom meg a vállam. Sokszor még a boltokban sem működtek igazából a kamerák, csak fel voltak szerelve, elriasztási szándékkal. Két emelettel lejjebb már az ajtók kevésbé vagy jobban kopott számait figyelem, amikből néhány már nemhogy papírra volt kiírva az eredeti, aranyozott táblácskák helyett, hanem egyszerűen fekete filctollal írták a fára.
Sosem okozott különösebben gondot az, hogy a háttérbe húzódjak és átadjam Carlosnak a vezetést, már csak azért sem, mert neki legalább van fogalmva arról, a tankönyvön kívül hogy a legjobb megoldani a helyzeteket. Legalábbis általában. Néha egy kicsit… hamarinak tűnnek a döntései, de igazából ezt be lehet tudni a tapasztalatnak. Nem lőnek ránk mindig, mint az akciófilmekben, persze, de… Néha nem feltétlen azért, mert nem próbálnak. Inkább csak nem hagyjuk meg a lehetőséget.
Ezért lep meg kicsit, amiért Carlos mégis rám hagyja a beszédet. Bár lehet, inkább azért, mert nekem közelebb van a főiskola, mint neki. Bírom én Carlost, de azt se tudja, mi az a Vine meg a TikTok. Nehéz így érvényesülni a világban.
Benjamin egyébként nagyjából úgy néz ki, mint ahogy elképzeltem. Nem azért, mert Benjamin a neve, és előítéletes lennék velük szemben, de úgy csapott meg a fűszag, mintha könnygázzal vertek volna orrba. És látom a Bob Marley posztert a nappali szemben lévő falán.
– Weiss járőr és Herrera járőr az NYPD-től – mutatom fel a jelvényemet, ha az egyenruhám nem lett volna elég. Egyébként elég feleslegesen; keresztbe állnak a szemei, úgy próbálja elolvasni, de inkább a mellkasomat bámulja. – Szeretnénk, ha…
Megengedné, hogy feltegyünk pár kérdést, így fejeztem volna be a mondatot, de Carlos kicsit kevésbé türelmes nálam. Ha feltételezném, hogy Benjamin tudata egy lelki síkon létezik a miénkkel, akkor bocsánatkérően rá is mosolyognék, miközben követem a társam a lakásba, de így feleslegesnek tartom.
Míg Carlos lefoglalja, addig én közelebb somfordálok az asztalhoz. Nem veszem kézbe a pipát, elég egy kicsit közelebb hajolnom, hogy egyértelmű legyen a szag. Mikor Benjamin hirtelen Carlos elé ugrik, ösztönösen egyenesedem fel és feszülök meg. Nem ő lenne az első, aki úgy dönt, mondjuk kést ránt Carlosra. Ezt hozza ki az emberekből.
Carlos kijelentésére, miszerint ha elkezdek körbenézni, valószínűleg találunk némi anyagot, Benjamin laposan rám pillantott, úgyhogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kihúzzam magam és nagyobbnak látszódjam, mint vagyok. Hogy vágom-e? – Én az egyetemen csak kávét ittam – vonom meg a vállam. Az is igaz, hogy én esti képzésre jártam, általában munka után, szóval kávé nélkül nem is maradtam volna életben.
Na jó, és szedtem egy kis adderallt, de orvosi vénnyel együtt, úgyhogy egy szava se lehetne senkinek! Legfeljebb a lakótársaimnak. Sam szerint olyan voltam, mint egy túlpörgött nyúlba oltott kolibri.
– Mi köze a tévémhez, ember? – horkant fel Benjamin, láthatóan felháborítja a feltételezés, hogy egy ilyen… nagylábon élő ember ne tudna tévét venni. Kicsit nehéz érteni, amit mond. – Megdolgoztam érte. Mi a nagy dolog ebben?
A tekintetem aztán körbevezetem a nappalin. Tipikus egyetemista lakás, még ha a fickó kicsit idősnek is tűnik sima egyetemistának; mondjuk ha befüvezve élném az életem, valószínűleg én is sok dologból buktam volna meg. A falak valamikor fehérek lehettek, most már inkább simán koszosak, főleg kéz-magasságban, gondolom azt használják biztos pontnak, mikor téblábolnak. A hely amúgy is elég üres, kevés a bútor, és azok is thrift store-os fogásnak tűnnek leginkább. Az ülőhelyeken és a telepakolt dohányzóasztalon kívül nincs is más, csak a tévé, alatta néhány konzollal. Carlosnak viszont igaza van; a tévé talpa lelóg az állványról. Ahogy pedig beljebb lépek és benézek a kanapé mögé, egy jóval kisebb képernyős tévét találok a kanapé támlája és a fal között.
Ami viszont jobban felkelti a figyelmem, az a zaj, ami az egyik csukott ajtó mögül szűrődik ki. A fürdő lehet, mert vécé hangjának hangzik, amit egy sor, az ajtó által elnyomott káromkodás követ.
– Ki van odabent? – biccentek az ajtó felé a fejemmel. A kezem ösztönösen az övömön függő fegyvertok fölé ugrik, kikapcsolásra készen.
– Senki!
Vajon miért nem hiszek neki?
Az ajtóhoz lépek, féloldalasan, inkább a mellette lévő falhoz simulva. Szerencsére még sose láttam, de hallottam olyan történeteket, ahol átlőttek az ajtón. Főleg, ha olyan egyértelmű szándékkal teszik, mint ahogy én dörömbölök. – Rendőrség! Felszólítom, hogy nyissa ki az ajtót, és jöjjön ki lassan, felemelt kézzel!
Közben úgy sejtem, Carlos biztosítja, hogy Benjamin ne akarjon ide is ugrani, mint egy szöcske. Lassan kezd bizonyossá válni, hogy a szomszédokat csak a tanúzás végett kell majd kihallgatni, nem azért, hogy megoldjuk az ügyet.
Motoszkálást hallok odabentről, de hosszú perceknek tűnő pillanatokig nem történik semmi. Már épp újra kopognék, amikor bentről hallatszódik egy hang. – Megyek, kimegyek, jó? Csak… nyugi!
Ez majdnem olyan rossz, mint egy mérges nőnek azt mondani, nyugodjon meg.
– Csak lassan, és végig lássam a kezét!
Egy másik srác lép ki a fürdőből, a New York University egyenpulóverében, és egy Yankees snapbackben. A kezeit a magasban tartja, és legalább olyan idegesnek tűnik, mint Benjamin, a tekintete ide-oda jár.
– Lépjen oda, és forduljon körbe! – Kissé kábán, de engedelmeskedik, így megbizonyosodhatunk arról, hogy nincs nála fegyver. Az kidudorodna, akárhová is rejti. – Mi a neve?
– Nem vagyok hülye, nem mondom meg!
Odébb araszolok, és a hátam mögött benézek a fürdőbe. A vécé el van dugulva, de a szagok alapján, vagy azok hiányát elnézve, nem hiszem, hogy egészségügyi probléma lenne. – Mit próbált lehúzni a vécén?
Ez a kérdés felbosszanthatta, vagy egyszerűen elvágta nála a étkedés zsinórját, mert mintha rakétából lőtték volna ki, úgy csapódott belém, egyszerűen feldöntve, aztán a nyitott ablakon át kiugrott a tűzlétrára. Elég gyorsan talpra ugrottam, annak ellenére, hogy a tüdőmet mintha jól megráncigálták volna, úgy kiszaladt belőle a levegő, és kinézek a menekülés irányába. Már két szinttel alattunk jár, de nem hagyhatjuk itt Benjamint.
– Utána megyek. Szólj be a központnak! – fordulok Carlos felé, nem azért, mert ne bíznék az ő képességeiben, de azért jócskán gyorsabb vagyok. Így már a mondatom végén kint vagyok az ablakon, és próbálom utolérni a fickót. Ahhoz képest, hogy nem tűnt túl jó kondiban lévőnek, elég gyorsan szedi a lábait. Lehet, hogy ő fű helyett kicsit erősebbet szedett.
Bár jó pár lépcsőfokot inkább ugrok, a végén már egész karokat, a saját zihálásomtól és a lépteim alatt döngő ócska vaslétrától nehezen hallok bármi mást. A földre vezető létrát nem húzom ki, inkább megkapaszkodom, lejjebb engedem magam, és leugrok a két társasház közötti sikátor talajára. Még látom elfordulni az egyik sarkon, a kukák mögött, úgyhogy utána szaladok, onnan viszont több sikátor kereszteződéséhez jutok, és nem látok semmit. Innen már nincs messze a főút, de nem hiszem, hogy arra ment, ott túl feltűnő lenne. Az egyik irányból futás hangjait észlelem, ezért arra indulok tovább; mikor azonban teljes gyorsasággal próbálnám bevenni az egyik kanyart, hirtelen ott terem előttem a srác.
Aki aztán még azelőtt behúz nekem egyet, hogy le tudnék fékezni. Az egész fejem bezsong az ütés erejétől, és egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy már nincs is orrom, felnyomta a koponyámba; de aztán elkezd fájni, és egészen biztos vagyok benne, hogy még megvan. És hogy vérzik.
Én úgy érzékelem, hogy csak egy pillanat volt, míg elterültem és újra felültem, de valószínűeg több másodperc, főleg, mire megint rendesen látok. Addigra pedig persze egyedül vagyok a sikátorban. Carlos nem fog örülni, jut eszembe, ahogy nagy sóhajjal megnyomom a mellkasomra erősített rádió gombját.
– Központ, itt a 4-49-es járőr.
– 4-49-es járőr, itt a központ.
– Az egyik gyanúsított elmenekült a helyszínről. Elvesztettem a… – Hol a fenében vagyok? – A Madison és a 37-ik utca sarkán lévő sikátoroknál. Nem tudom, merre menekült.
– Vettem, 4-49, tud személyleírást adni?
– Nagyjából hat láb magas, úgy kétszázötven font, afroamerikai, lila egyetemi pulóver van rajta. Lábon menekül, és… mérsékelten agresszív.
– Ezt ismételje meg, 4-49.
Érzem, hogy most már nem az ütés miatt ég a fejem. – Behúzott egyet.
– Értem. Szükséges egészségügyi ellátást kérnie?
– Nem, csak… Kellemetlen.
– Továbbítom a gyanúsított személyleírását a körzeti járőrautók fedélzeti számítógépére.
Mire sikerül visszasétálnom oda, ahová az autót parkoltuk kiszálláskor, már biztos vagyok benne, hogy ha Carlos épp nem is hallotta a rádiót, a fedélzeti gépen lévő felvillanó jelzést biztosan. Legalábbis kint van a kocsinál, és ha jól látom, Benjamin ül a hátsó ülésen.
– Rohadt gyorsan fut ahhoz képest, mekkora – szólalok meg, mikor odaérek. Az orromból lassan csordogáló vért eddig jobb híján az ingem ujjával próbáltam letörölni, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki a Harcosok Klubjából szökött, most viszont elsántikálok a csomagtartóig, hogy kiszedjem az elsősegély csomagot – Legalább megtudtad, ki az?

 | ⚶

Abban a kis porfészekben, ahol felnőttünk, nem volt sok szórakozási lehetőség. Lássuk be, hogy Stephen King horrorjai nélkül azért elég unalmas város, főleg, ha nem is benne laksz, csak a közelében. Az egyik ilyen unatkozó esténken talált meg minket Samékkel egy csapat nagyobb srác, akik a közelben laktak, és akiket nyilván istenítettem. Felajánlották, hogy menjünk velük a régi bányához; mint később kiderült, igazából csak azért, mert az egyiküknek tetszett Lauren, és hát csapatban jártunk, mint a hobbitok. Anya mondta, hogy ne menjek, mert nem fognak vigyázni ránk, megütöm magam, elszakad a ruhám, kitörik a nyakam, és még jól el is ver.
Habár a nyakam a helyén maradt, tényleg sikerült túl magasra másznom a mészkő sziklafalon a srácok unszolására, aztán mint a macska, valahogy rájöttem, hogy nem tudok lemenni. A fiúk csak nevettek, aztán mikor megunták, ott hagytak; Saméknek csak olyan sokára sikerült leimádkozniuk a falról, hogy mire hazaértem, már három órás késésben voltam. Anya kint várt rám a teraszon, a bögréjével a kezében, amiben utólag azt gondolom, talán alkohol lehetett. Végignézte a szégyen-sétámat, azzal az „ugye megmondtam?” tekintettel, mivel az útról már elég messziről látni lehet, hogy botorkálok hazafelé. Az utolsó métereken a falon nem másztam lefelé, hanem estem, egyenesen seggre, úgyhogy nem tudtam ülni a biciklimre, csak toltam magam mellett.
Nagyjából ilyen megszégyenítő érzés érezni magamon Carlos tekintetét, ahogy legyőzött kutyaként visszasétálok. Bár Benjamin ül a hátsó ülésen, pont olyan főlényesen vigyorog, mint a bátyám, mikor meglátta a szakadt nadrágom.
– Csak egy karcolás – legyintek úgy, ahogy az ilyenkor elvárt. – Ami nagyon vérzik. – A büszkeségem meg mondjuk romokban, de szerintem az úgyis látszik. Ha kínosnak éreztem azt az ígéretet, ami kiszaladt a számon a kirabolt család felé, akkor most már elásni szeretném magamat. Hogy lehettem ekkora idióta? Tudom, hogy nem én vagyok az első, akivel ez megtörténik, de attól még… gáz. Ezen nincs mit szépíteni. Nem voltam elég óvatos. – És mondott valami szépet?
Az elsősegély csomag kábé csak millió formanyomtatvány alatt lapult, úgyhogy nem volt egyszerű mutatvány megpróbálni úgy arrébb rakni őket, hogy ne érjek hozzájuk, nehogy véresek legyenek, de annyi csipetnyi büszkeség volt még bennem, hogy ne kérjem meg Carlost, segítsen. Végül sikerül kihalásznom a dobozt és felpattintani a tetejét egy kézzel, míg a másikkal jobb híján az ingemet szorítom az orromhoz.
– Ne mondj ilyet – mormolom, inkább magamnak, hogy jól érezzem magam, amiért kimondtam, mert Carlos… Szóval van az a mondás, hogy vén kutya nem tanul már új trükköt, vagy hasonló, és én a világért sem akarnám azt mondani, hogy Carlos öreg, annál jobban félek tőle, meg biztos vagyok benne, hogy a lumbágójával együtt is le tudna még nyomni engem, ha akarna, szóval inkább azt mondom, hogy makacs. De hát másik rendszer szülötte, nevelte, még más kiképzést kapott, szóval megértem én, hogy nehezen áll át az újabb irányokra. – Szerintem felismerném, ha látnám. A’sszem. De lehet, hogy jobb, ha más irányban megyünk.
Érzem, hogy nem csak az orrom fáj, de a fejem hátulja is, gondolom ahol betont ért, és ki tudja, milyen hatásai lesznek? Lehet, hogy agyrázkódásom van, és nem csak a szégyen miatt liftezik a gyomrom, szóval véletlenül se akarom, hogy rossz embert vádoljak meg a Kadeem-sággal. A másik nyom viszont ígéretesnek hangzik. És örülni is fogok neki, amint az orromba felnyomott géztekercstől nem nézek ki úgy, mint akit megtámadott egy tampon.
– De hát dulakodtunk is! – A kelleténél kicsit erősebben csapom le a csomagtartó tetejét. – Csak elég gyorsan vége lett. Amúgy meg ne piszkáld már a bagelem. Te is meghatódnál, ha egyszer hoznék neked! – Csak nem mutatná ki. Tudom ám, hogy ez a kemény csávó külső érző szívet rejt bent, ami olvad, mint a vaj, meg minden, és azt is, hogy ő az a fajta, aki nem mutatja ki az örömét, meg a háláját, meg ilyesmit, úgyhogy ha tényleg meg is hatódna, valószínűleg csak fapofával bámulna rám, tehát… Nem tud megsérteni ilyenekkel. Én olvasok a sorok között. – Szóval akkor mi a terv? Elmegyünk a nő házához, és reméljük, hogy ott lesz?
Általában nincs bajom azzal, amit a legtöbben „kulimunkának” hívnak, mint  például a tanúk felkeresése, akik itt majd egy egész lépcsőházat felölelnek. Főleg azért nincs, mert ha minden jól megy, és előbb-utóbb tényleg sikerül nyomozóvá válnom, akkor úgyis ilyesmivel kell foglalkoznom, nem? Jó az emberekkel beszélgetni; jó, hát néha az arcodba csapják az ajtót, mikor meglátják a jelvényed, vagy végig úgy beszélnek veled, mintha megölted volna a kiscicájukat, de még ebben is van valami jó. Például ahogy az első „kérem” és „köszönöm”-ök után érezhetően elkezd oldódni a feszültségük, vagy amikor már egészen vigyorognak a „további szép napot”-ot követően. Sosem gondoltam különösebben tehernek, de tudom, hogy a legtöbb kolléga nem így van ezzel.
Carlos sem olyan volt, aki szeretne random idegenekkel beszélni, főleg, hogy az ilyesféle házak esetében sokszor kimerült családanyákról van szó, vagy nyolcvan éves nénikékről, akik folyamatosan a porcelán bohóc-gyűjteményükről kezdenek beszélni. Úgyhogy annyira nem lep meg, ha inkább másra hárítaná a feladatot.
– Ja tényleg, Benjamin is itt van – jut eszembe, ahogy a kocsi ablakára nézek. Az említett szinte nekinyomja az orrát az üvegnek, mint a nénik a hentespultnál, csak ő nem csirkefarhátat szeretne, hanem erőteljesen próbálja mutogatni, hogy ha lehetne, ő is rágyújtana. Nem lehet. – Bevisszük az őrsre a fogdába, mielőtt meglátogatnánk a barátnőd? Nem lenne rossz, ha le tudnám váltani az ingem… – Nyilván nem az a legfontosabb, csak van itt ez a dupla bukási lehetőség, hogy az őrmester akkor is mérges lesz rám, ha nem váltom le rögtön, és szégyent hozok az egyenruhára, meg akkor is, ha nem futunk rögtön a nyom után.
Mivel Carlos rágyújtott, úgy érzem, nem öt másodperc múlva indulunk, szóval megkerülöm, hogy a túlsó oldalán legyek, és ne én szívjam a füstöt, és nekidőlök a motorháztetőnek. – Tudtad, hogy a dohányzás a vezető halálok olyan esetekben, amelyek megelőzhetőek lennének? – dobom be nyilván nem véletlenül ezt a kérdést, mintha csak a napi fun fact triviánk lenne. – Évente majdnem fél millióan halnak meg az országban. Minden ötödik haláleset. Olvastam egy cikkben, hogy ha ilyen ütemben növekszik a dohányzás trendje, akkor a mai 18 éven aluliak közül minden tizenharmadik emiatt fog meghalni. Kábé öt és fél millió… Durva, nem?
De persze semmi közöm hozzá, csak szeretném, ha Carlos élne még pár évet, meg nem promottálna ilyen egészségtelen dolgokat, mert a celebek és a tűzoltók után mi vagyunk a mintapolgárok elméleti megtestesülései, nem? Na meg már nem mai csirke, szóval ha még rádobja a dohányzást is a tetejére, lehet, hogy nem éli meg majd Charles születését. Charles a fiam, akinek ő lesz a keresztapja, és mostantól öt év múlva fog megszületni, úgy nagyjából, belevéve, hogy a megismerkedés után egy év múlva jön az eljegyzés, egy év múlva esküvő, aztán szeretnék egy fél évet várni, hogy ne tűnjön olyan elsietettnek, plusz kilenc hónap… És eszerint akkor van még kábé egy évem megismerni a leendő feleségemet. Teljesen jó. Már ha Carlos addig nem öleti meg magát. Igazán gondolhatna Charlie-ra, ha már az ő tiszteletére nevezem el!
– Hát, technikailag igen. Mármint, volt egyszer, hogy valaki rám akarta csukni az ajtót, és így homlokon vágott vele, de gyakorlatilag az ajtó ütött meg, nem ő. – Ettől függetlenül az akkori társam bevitette őt hatósági személy elleni erőszakért. – Miért? Veled gyakran megesik? Nem mintha feltételezném, hogy olyan személyiséged van, amitől az emberek szívesen megütnének, vagy ilyesmi…
A hangom elég nazális, mivel kénytelen vagyok a számon venni a levegőt. Lehet, hogy nem pont így kéne kihallgatnom embereket. – A nyomozóknak is sokat behúznak? Én mindig úgy képzeltem, hogy őket azért kicsit jobban tisztelik, vagy ilyesmi, mégis ők oldják meg a dolgokat… Bár egyszer láttam, hogy az egyik hozzátartozó bevert egyet Westnek. Még csak meg sem próbált kitérni előle, kicsit mazochista a fickó. De azért elég kemény lehet… – A társasház bejáratát bámulom, míg elgondolkozom a szituáción. Biztos felettébb magasztosan néznék ki, ha nem lógna két géz az orromból. – Mármint, a hozzátartozókkal való beszélés? Elmondani, hogy meghalt, de már rögtön válaszok kellenének… Hogy bírtad?

 | ⚶

Szeretnék mondani valamit Carlosnak, de nem igazán tudok. Mármint, hiába mondom én, hogy vak vagyok a színekre (és nem csak bőrszínben, tényleg részlegesen színvak vagyok, a közép-pirosakat keverem a közép-kékekkel és a kékeszöld is összeolvad a szürkével és a halvány rózsaszínnel), azért a tény az tény, és ő amúgy is latino, szóval nem oktathatom ki a rasszizmusról, mert én meg fehér vagyok. És még csak nem is a jó fehér, zsidó vagy meleg vagy valami, hogy legyen ellensúlyom. Úgyhogy amilyen gyorsan nyitnám a számat ellenkezésre, olyan gyorsan vissza is csukom.
Nem mintha az én feladatom lenne, hogy megváltoztassam Carlost, mert nem, erre senki sem kért, csak olyan extraként szeretném végig vinni. Értem én, hogy már öreg meg minden, anya se akart soha átállniaz internet használatára, ragaszkodott a millió receptkönyvéhez, amik nem viccelek, a kamra felét elfoglalták. De még ő is beadta előbb-utóbb a derekát, és ma már nem is nagyon posztol mást Facebookra, mint recepteket. Top kommentátor lett, mindenki pitéjét kritizálja.
– Nem is buzerálom – morgok félig magamban. Hogy többet csinálok-e vele, minthogy reggel hátratűröm, és úgy hagyom? Persze. Ez nem csak úgy megtörténik, dolgozni kell érte, meg a gyömbéres-rebarbarás öko-hajpakolásért. Egyesek a családjukért túlóráznak, én azért, hogy erre legyen pénzem, na meg hogy megvehessem az új Assassins Creedet PSre, ha végre kijön.
– Azok is megölnek – összeráncolt szemöldökkel próbálok kitérni a füst útjából. Nagyon ravasz. – És ha bármelyiket látom nálad, készséggel előhúzom azokat a statisztikákat is. – Annyira nem lep meg, hogy nem vesz komolyan, vagy ha úgy is vesz, egyszerűen nem érdekli. És nem mondom, hogy korábban nem kellett rágugliznom, mikor is voltak azok a hatalmas kampányplakátok, miszerint a cigaretta nemcsak nem káros, de egyenesen egészséges is, aztán kivonnom abból a születési dátumát.
Amivel természetesen nem vagyok tisztában, nem néztem meg sunyiban az aktáját, és nem készülök felköszönteni őt a születésnapján. Egy tacoval.
Bár néha nem úgy tűnik, azért van egy sejtésem, hogy az előző társam direkt kérette magát máshová, és nem kedvelt túlzottan. Elfogadom én, nincs harag, csak mondjuk mondhatta volna korábban, hogy ne akkor jöjjek rá, mikor beülök az autóba, és Carlos bámult rám a vezetőülésről, olyan csúnyán, hogy azonnal kipattantam, közben még be is vágtam a halántékom az autó tetejébe, szóval az első utunk a kórházba vezetett.
Azt is tudom, hogy sokan összeszólta Carlos háta mögött az előző körzetben is, aztán mióta ide kerültünk át, szintén. Nem annyira az ezen a kapitányságon dolgozókat hallom úgy sugdolózni, mint a menő gyerekeket a gimiben az utolsó sorból (én nyilván mindig elől ültem, de azért vágytam hátrébb, csak nem mertem), hanem inkább a többit. Nehéz eldönteni, azért van-e, mert tudják, hogy West kéretett át minket, vagy mert… Nos, Carlos múltja miatt. Ami nyilván titkosítva lett, de nyilván senki sem tudja tartani a száját. Amúgy Carlos biztos hátsó pados srác volt. (Az őskorban.)
Engem egyik se érdekel, kábé azóta, hogy évekig csesztettek tizenévesen azért, mert a két legjobb barátom lány, ha ilyesmik miatt fel akartam volna adni, már rég megteszem. Jó, hát Carlos nem mai csirke, biztos bogyót kell már szednie az ízületeire meg minden, de azért amíg az agya nem száll el, szerintem az egyik legjobb rendőr, akit ismerek, már csak a tapasztalat miatt is. Még akkor is, ha folyton morog.
Úgyhogy kérdezek, aztán hallgatok. – Pedig bűntudatból csillagos ötös vagyok – jegyzem meg kissé gyengén, hörögve-nevetve magamban. Tudom, hogy igaza van, de… nehéz. És ez rosszabb fajta nehézség, nem olyan, mint megpróbálni egyre többet kinyomni fekve, mert ott tudod, hogy csak erőnövelés kérdése, na de az érzelmeknek nincsene muszklijai. És ennek ellenére is ki tudnak ütni.
Szerintem Carlos anélkül is tudja, hogy nem akarok hozzászokni, hogy ki  kellene mondanom. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bármikor is ne kavarna fel egy haláleset; még most is, amikor csak a helyszíneket kell biztosítanunk. Kellemetlen belegondolni, hogy mondjuk húsz éve Carlos is így gondolhatta.
Bár nem szólok semmit, de figyelek arra, amit mond, és csak remélni tudom, hogy ha eljön az ideje, akkor nem csak emlékszem rá, de tudok is a tanácsa szerint cselekedni. Nem kell mindenben hallgatnom rá, csak azért, mert idősebb, de ebben talán mégis jobban tudja. – Nem vagyok ám annyira tökkelütött, mint tűnik – mondom végül vigyorogva. – Az előző társam kicsit durvább szavakat használt, de eléggé meg volt győződve róla, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Mármint, azzal, hogy nyomozó akarok lenni. Tett egy megjegyzést arra is, hogy menjek vissza Maine-be, de lehet, az valami fura geográfiai rasszizmus akart lenni, mert az ő családja meg Massachusettsből való, úgyhogy…! – Úgy nevetek fel, mintha értenie kéne a poént. Pedig ez Portlandben tuti tarolt volna, vagy legalábbis idéz egy kocsmai verekedést. – Te is maradtál valamiért. Annyira nem lehet rossz.
Nem hiszem, hogy megváltom a világot, nem vagyok olyan nagy személyiség és nem is leszek, de ha pár ember életét megkönnyítem vagy megmentem, még ha csak teoretikusan is, nekem már jó. Mármint, ha tehetséges művész lennék, tuti megpróbálnék máshogy nyomot hagyni a világban, lehetnék valami újhullámos divatdiktátor vagy nagy popsztár aki aztán a UNICEF emberjogi nagykövete lesz, de én még a Simseimet se tudom két generációnál tovább életben tartani. Úgyhogy marad ez, és nem bánom különösebben.
Még mondanék valamit, amikor Benjamin hirtelen kopog az ablakon, én pedig megugrok ijedtemben. – A kurva…! Hé, nem ítélhetjük el pluszba valamiért? Szemetelés? Valami? Az tuti nem orvosi marijuana volt, és nagyon az idegeimen táncol a srác!
Megölték a kislány kibaszott kutyáját! Ha nem is ő volt, de tudta, mi a helyzet. Ez legalább néhány plusz vádat meg kell, hogy érdemeljen.
– Csak mondom, hogy a napi horoszkóp appom szerint ma nagy tetteket viszek végre és előléptetést is elcsíphetek.  Ne lepődj meg, ha hamarosan a főnököd leszek, te pedig összetört szívvel nyugdíjba vonulsz, mert tudod, hogy nem lesz még egy olyan jó társad, mint én – vigyorodom el, nagyon strategikusan megkerülve a kocsit, hogy véletlenül se legyek kartávolságon belül. – Erre emlékezz is, mert gondolom Kadeemnál most már tuti lesz fegyver. Ezt a fürdőszobásat eléggé elbasztuk… Lehet, hogy többször kéne járnunk azokra a közös tréningekre, amiket tartani szoktak. Vagy lézerharcolni. Hé, nem akarsz eljönni velem lézerharcolni a hétvégén? Megígértem a lakótársamnak, hogy elmegyek vele, a beköltözése örömére. Rá nem hajthatsz, de ha gondolod, megkérdezem, szabad-e az anyja. Vagy a nagyanyja.

 | ⚶

Azzal ellentétben amit a filmek meg a Zsaruk sorozat mutat be, azért nem kerülünk minden második órában utcai lövöldözésbe, sőt; vannak olyanok, akik anélkül simán letolják a szolgálati idejüket, hogy egyszer is a fegyverük után nyúljanak, és el tudnak menni úgy nyugdíjba, hogy soha egy golyót sem lőttek ki. Nem mondom, hogy tőlem távol állt volna a gondolat, hogy hasonló útvonalat járjak be. Olyan foglalkozás volt ez, aminek az erőszak óhatatlanul is része, ha nem így lenne, nem lenne szükség ránk sem,  és nem arról van szó, hogy piszkosnak találnám ezt a részét és csak a csillogás érdekel; de ha lehet, mindig próbálom máshogy megoldani a dolgot. Az emberek meg is lepődnek, ha megpróbálsz beszélni velük.
Persze mindez attól is függ, melyik kerületben szolgálsz, ha a Bronxban nyomtam volna le az elmúlt éveket, valószínűleg az én kezem is gyorsabban ugrana a ravaszra. Így viszont még bőven bennem van az izgalom, nem a várakozó fajta, hanem az, amelyik egy istenes gyomorrontásra hajaz. Fél gondolatom volt, hogy el kellett volna mennem a mosdóba is még az őrsön,  mikor lecseréltem az ingemet, de Carlos kinevetett volna.
Hagynom kellett volna, mert akkor is ki fog nevetni, ha behugyozok.
– Még jó, hogy mondod – morgom a kelleténél és az átlagosnál egy csipettel több sassszel a hangomban. Nem bántani akarom, de azért eléggé sejtem, hogy erőszakos ember és nem hagyja magát; még mindig fáj az orrom ha levegőt veszek, pedig direkt megnézettem az egyik nyomozónővel, mert épp akkor jött le és rákérdezett mi történt, aztán ha már ott volt, azt is megállapíthatta, hogy szerinte eltört-e… És érzek-e majd még valaha szagokat. Nem mintha ne bíznék Carlos ítéletében, de ha sérülésekről van szó, akkor épp nem bízok, mert ő olyan, mint az a Monthy Phyton Fekete Lovag, levágják a két karját és csak annyit mond, hogy „tis but a scratch!”.
Az épület, amiben Kadeem barátnője (vagy exe, remélem, lesz esze a csajnak, és kirúgja a seggét) lakik nem másabb, mint bármelyik téglából épült társasház, kivéve, hogy nekem most egy kicsit a retorzió epitómájaként magasodik a szürke ég felé. Nem mintha feltétlen el akarnám törni a fickó orrát, de ha véletlen úgy történik…
– Azért előtte megpróbálkozom a sokkolóval, ha sikerül jó távban elkapnom. A képzésen már elég jól ment – magyarázom, miközben meghúzom a mellényen lévő tépőzárat. A kiképzőm szerint akkor jó, ha nem kapsz levegőt, bár lehet, hogy csak azt akarta, hogy elájuljak. – Általában kicsit jobbra lefelé hordtam, és így az ágyékát találtam el a bábunak. Lehet, hogy direkt is sikerülne.
Álmodozni szabad, nem?
Miután rajtam van a mellény, gyorsan átejtem a kötelező vizsgálaton a kézifegyveremet is; a biztosítópecket, a csövet és a tárat is. Alapból az övemen lévő tartóba szoktam helyezni, de mivel most nem egyenes álló helyzetből kell majd elővennem, inkább előveszem a mellényhez rögzíthető fajtát. Carlos gondolom nem feltéten ért egyet a sokkolós ötletemmel, de hát ő a sötét középkor szülöttje, ha tehetné, valószínűleg ezek után vasszűzbe zárná. (És nem biztos, hogy ellenkeznék.)
– Maradok, a kuka mögött… Hé, biztos, hogy nem félreállítani akarsz, ugye? – jut eszembe hirtelen. Oké, hogy nem vagyok olyan maffiában és csípős szószon nevelkedett Rambo, mint ő, de azért teljesen hasznavehetetlen sem. Igazából nem baj, ha nem válaszol, mert ha tényleg ezért nem akarja hogy vele menjek, akkor azzal megbántana, ennél meg csak jobban ismer. Nem véletlen beszélek non-stop, mikor a kocsiban ülünk.
A viccet félretéve viszont tényleg jobb, ha most két irányba szakadunk, mert ha egyszer átver minket, az egy dolog, ha kétszer, az viszont szégyen, és nem jár fánk. Úgyhogy egyébként ellenkezés nélkül sétálok el a kukáig az épület melletti sikátorban. A szaglásom biztosan kezd visszatérni, mert eléggé rosszul leszek a szagoktól, nem tudom, ezek a lakók mit esznek, aminek ilyen ordenáré szagú a maradéka, de kezdtem remélni, hogy Carlos gyorsan végez; csak egy pót ingem volt bent, ha ezt lehányom, ebben kell hazamennem.
Jóval hosszabbnak tűnt az az idő, ami eltelt Carlos rádiós készültségi jele és aközött, hogy először zajt hallottam fentről, mint valójában. Mire utóbbi bekövetkezett, már egészen Batmannek éreztem magam, feszülő szuperhős-gúnyában, még ha kettőnk esetében nyilván én is vagyok Robin, nem Carlos. Lehet, hogy csak képzeltem, de sokkal gyorsabban reagáltam most, mint korábban, és amint kikandikálva a kuka mögül láttam lefelé sietni a lépcsőn Kadeemot, élesítettem a sokkolót; vagyis, élesítettem volna, ha hajlandó lett volna bekapcsolni.
Megajóédesbüdöskurvaanyádat. Hirtelen viszont úgy tűnt, hogy semmire sincs időm, mindegy, hogy még két emelettel járt feljebb. A fegyver hűvös vasa égette a kezemet, ahogy a markolatra szorítottam, a pillantásom pedig a biztosító pöcökre esett. Egy mozdulat, és statisztika lesz az ügyből. Ahogy a képzésen is mondják, a rendfenntartás első szabálya: minden rendőr elsődleges célja, hogy hazaérjen a műszakja végén.
Mikor Kadeem leért a lépcsőn, csak felém tudott rohanni, mivel a másik oldalt három méter magas drótkerítés zárta le, ő pedig minden kitartása ellenére sem volt olyan formában, hogy azt megmássza. Ahogy lihegve befordult volna mellettem, az orra találkozott a az oldalról és alulról felfelé indított sokkoló fémházával és a teljes belevitt súlyommal.
Őszinte leszek, nem voltam biztos benne, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy leterítse, akkor se, ha nagyon nem számított rá, mert jelentős súlytöbblettel rendelkezik hozzám képest, de abban biztos voltam, hogy meg kell próbálnom, különben nem fogok tudni élni magammal meg a döntéseimmel. Az, hogy ez történetesen tökéletes paybacket kínált, már más kérdés.
Csinálhattam volna máshogy, előugorhattam volna azt kiáltva, hogy rendőrség, és feltételezhettem volna, hogy megáll, de ostoba lettem volna, úgy letarolt volna, mint egy hátvédsor. És megérdemelte. Mondjuk azt nem mondom, hogy a karom nem zsibbadt be tőle néhány pillanat erejéig. Ennek elenére csak egy pillanatig szívtam tőle a fogam, aztán kiráztam a kezemből és addig fordítottam át a hasára a fickót, míg még a fájdalomtól nyögött.
– NYPD. Kadeem Turner, letartóztatom betörésért, állat ellen elkövetett erőszakért, letartóztatással szembeni ellenállásért és hatósággal szembeni erőszakért. Bármi, amit mond… – Miközben elsorolom a Miranda Jogokat, felkattintom a csuklóira a bilincset a háta mögött. Ahhoz viszont, hogy fel is állítsam, meg kell várnom Carlost, mert egyedül nem megy, ő pedig nem túlzottan proaktív, sőt, erősen kontraproduktív.
– Megpróbált elszaladni mellettem, de kiütöttem – jelentem ki büszkén, mikor Carlos megérkezik. Kicsit halkabban teszem hozzá, hogy: – Nem tagadom, egy kicsit jól esett. Olyan mano y mano dolog… Bocs. FYI, lehet, hogy megrepedt a csuklócsontom is… Szóval akkor vissza az őrsre?
Az utóbbi kettőért nyilván biztosan el tudjuk majd ítéltetni, mert velünk szemben cselekedett, de az első kettőhöz még jól jönne egy vallomás a részéről. Talán lesz annyi esze, hogy ne akarjon még több szart a fejére azzal, hogy egy szót se szól, vagy megered a nyelve, ha megtudja, hogy Benjamin beköpte.
– Tudod… Már szinte azt hiszem, direkt hagytál itt engem, hogy én kapjam el… – hagyom a levegőben hagyni a mondat végét, de az igazat megvallva kicsit örülök. Oké, eléggé örülök és vigyorgok, mert megvan a fickó, lehetetlennek tűnik, hogy felmentsék, és bár elég ostobán tettem ígéretet a családnak, de sikerül majd betartanom. – Tudod min gondolkoztam? Jó lenne nekünk egy kutya. Már nem így közösen, hanem K9es… Nincs kedved hozzá? Elmehetnél a képzésre te. Én nyomozó leszek, te K9, szerintem összejön a dolog. És egy kutya meglágyítaná a szívedet is.

 | ⚶

Nem ez az első alkalom, hogy verekedésbe keveredek, bár tegyük hozzá, hogy általában nem direkt sikerült. Egyszer például csak békésen akartam iszogatni péntek este, csak Sam úgy gondolta, jó ötlet lenne beszólni a mérges, nagydarab, izmos bőrszerkós motoros fazonnak, hogy ne lökdössön a pultnál nevetés közben. Nem volt egyedül, ráadásul kiderült róla, hogy a nagyon meggyőző szakálla ellenére nő, szóval elég gyorsan el kellett hagynunk a helyszínt. Sam szerint nem tudok kiállni magamért és túlzottan konfliktuskerülő vagyok, de szerintem csak ő konfliktuskereső. Amivel nincs baj. Amíg nem okoz kárt magában vagy másokban, és általában az a másokban én vagyok.
Azt azért nem mondanám, hogy különösebben szeretném vagy szokványos lenne; általában legfeljebb drogosokkal kell birkóznunk, akik nem hajlandóak velünk jönni. Úgyhogy az az adrenalin, ami most a véremben száguldozik, és minden bizonnyal egyelőre még feledteti velem az öklömből sugárzó fájdalmat, meglepő vendég csak. Egy kicsit azért mindig meghökkenek, mennyire törékenyek vagyunk.
– Szóval ha nem fektettem volna ki, nem vinnél orvoshoz? – vigyorodom el még mindig kissé kifúlva. A karom még bizsereg az ütés erejétől, olyan kellemetlenül, mint mikor elmacskásodik az ember lába. Remélem, nem marad így hosszú távon, mert egészen fura módon fáj, de ezt nyilván nem fogom elmondani Carlosnak. Az előbb dicsért meg, még egy thumbs uppot is kaptam tőle, nem hagyhatom, hogy kárba vesszen a megbecsülése. Addig kell elhúznom, amíg lehet.
– Hé, azt mondtad, hogy az bárkivel előfordulhat! – vonom össze a szemöldököm, miután sikerült betuszkolnunk a fickót a hátsó ülésre. Igazából én sem értem, hogy sikerült. Az akadémián mondjuk általában pont nem én voltam, akik az ilyen megkomponált gyakorlatoknál a kost fogta, talán összesen kétszer esett meg, de… Elfelejtettem, na! Nem számítottam rá, hogy ha tiszta erőből húzom hátra, de nem egyenesen, az kibillent majd az egyensúlyomból.
Mindenesetre sikerült; az az akció is meg a mostani is. Némileg elégedettséggel tölt el Kadeemet a hátsó ülésen látni, de azért nem mondanám, hogy töretlenül boldog vagyok. Valószínűleg nem így kezdte, talán találunk majd néhány ügyet, amihez már köze volt, és ha akkor elkapják, most egy kislány kutyája nem halt volna meg. Tudom, tudom. Nem szabadna ezen lovagolnom.
– Aaa, mindig is tudtam, hogy van szíved a macsó mexikói külsőd mögött! – veszem a bátorságot, hogy vállon bökjem. – És nem csak azért, mert a múltkori orvosi vizsgálaton azt mondták, hogy magas a vérnyomásod. – Tényleg bírtam Carlost. Jobban, mint az előző társamat, persze vele sem volt bajom, azt leszámítva, hogy azért sértett, hogy egy szó nélkül átkérette magát máshoz alig pár hónap után. Nem mondom, hogy ezek után ne gondoltam volna, hogy Carlos is ugyanezt teszi majd, bár… Az ő helyzete miatt lehet, hogy erre nem volt nagy esély. Azt azért nem vagyok hajlandó elhinni Samnek, hogy engem büntetésként küldtek volna mellé. Ha bármi, akkor áldás vagyok. Anya mindig ezt mondta.
Azért a Westet illető megjegyzésére kissé lefagy a mosoly az arcomról. – Tudom, hogy az is egy lehetőség – vonom meg a vállam. – De az is lehet, hogy majd segít rajta. Hé, nincs nagy nyereség kockázat nélkül, nem? – Nem mondanám, hogy kimondottan rossz lenne, amit csinálunk, bár engem a legtöbb részletbe amúgy se avatnak be, csak szólnak, ha mennem és csinálnom kell valamit. Azt viszont tudom, hogy némileg… szabálytalan. De az is az, hogy McCall az exbarátnőjét követi néha az utcai kamerákon. Mondtam már az őrnagynak, azt mondta, beszél vele, de végül nem történt semmi. Úgyhogy inkább hallgattam. Mint a legtöbb dologról.
– Szerinted végzek majd a műszak végéig? Az őrmester kicseszett ideges lesz, ha emiatt nem érek vissza kicsekkolni időben. Biztos levonja a fizetésemből. – Sóhajtva kerülöm meg az autót, hogy beüljek az anyósülésre. Ott a kezemet kezdem vizsgálgatni, amibe lassan visszatér az érzet; egyelőre mondjuk még csak azt érzem, hogy lehorzsoltam a bőrömet, de vagy beképzelem, vagy nem, hogy elkezdett bedagadni. A francba.
Kadeem hangjára hátrafordulok, hogy a rácson keresztül nézzek végig rajta. A szemöldökét vagy én szakítottam fel a sokkolóval vagy a beton, fogalmam sincs, de nem úgy tűnik, mint aki bele fog halni. Nagyon remélem. Nem vagyok a szemet szemért elv szíves használója. Lehet, hogy inkább a térdét kellett volna megcéloznom.
– Remélem, hogy előbb-utóbb kapunk majd olyan eszközöket is, amik működnek – sóhajtok fel, a sokkolómat vizsgálgatva. A világítósárga-fekete kütyű amúgy is úgy festett, mintha játék volna, és kezdtem úgy érezni, hogy tényleg az. – Hé, ha végeztünk, nincs kedved eljönni velem sushit enni? Sammel foglaltunk asztalt az egyik helyre, és még mindig szívesen megismerne.
– Hé, haver! Én itt ép elvérzek! – morogta Kadeem hátulról.
– Én is! – mutatom fel a kezemet. – De a sushi az sushi!
Tudom, hogy Carlos nemet fog mondani, de azért mindig megpróbálom. Előbb-utóbb majd úgyis elfárad és igent mond. Ez az én stratégiám: kitartóan kiállhatatlannak lenni.

Köszönöm a játékot.  Imádtam  | ⚶